Nox Djarum lakása

First topic message reminder :

Csendes, mégis zavaros. Lepukkant, mégis tekintélyt parancsoló. Az egykoron virágzó londoni elit temetőjében járunk: kopott, barokkot idéző falak, reneszánszra hajazó groteszk kőszobrok, tágas ablakok, vízköpők, s mégis: az egészet mintha valamiféle baljós árny lengené körül.
Egy ódon panelháznak tűnik csupán London szívében, hisz valójában az is. Egy időtlen épület, körös-körül élettel, maga a hely mégis mintha észrevétlen lenne. Pedig mindenki tudja hogy ott van, hogy létezik, de épp csak arra a pár másodpercre, míg nap mint nap gondterhesen elsuhannak mellette. Az épület hivatalosan lakatlan, noha a valóságban ez közel sincs így. Nagyon is akad lakója, ki egymagában, netán rég halott apja időnként felbukkanó kísértetével karöltve oltalmazza a helyet. Így hát nem csoda, ha védőbűbájok tömkelege lengi körbe, muglikat megtévesztő illúziók, fényelnyelő mágiák és minden olyasmi, ami ahhoz kell, hogy a külvilág számára jelentéktelen, netán kellően riasztó maradhasson – méghozzá úgy, hogy ebből fakadóan lebontani se szándékozzák.
Ami az épület felépítését illeti, több szint magas, de csak a legfelső van használatban – az viszont a fényűzés pompáját hivatott képviselni. A lakhely szinte csak hoppanálással közelíthető meg, esetleg nem árt, ha az illető tud repülni, lépcső ugyanis sehol, vagy ha van is, nem épp funkcionális. Az alaprajzát tekintve nem túl nagy, de mint tudjuk, a varázsvilágban ez aligha mérvadó szempont.
Előtér gyanánt tágas márványfolyosó szolgál, egybenyitott nappalival, hatalmas, kőcsipkés kandallóval. Domináns színei a fehér, a fekete és az arany, néhol azonban a vörös dominál. Mindenhol szőnyegek, függönyök, aranyozott szobrok, kontrasztos bútorok, mindez mégis letisztult eleganciát sugall, mintsem giccsbe menne át. A legtöbb helység innen nyílik: két tágas hálószoba, egy kisebb fürdőszoba, jókora konyha, ebédlő meg minden, amire a maga állandóságában szükség van.
Ami a hálószobákat illeti, meglepően nagyok, nem keltik zsúfoltság érzetét, hiába a millió cicoma. Kifinomult, baldachinos ágyak, kellemes dohányzósarok, kristálycsap és jókora, faragott ruhásszekrények. Ablakaik egytől egyig a romos belső kertre néznek, mely a maga elhanyagoltságában tündököl.
Önmagában a ház nem sok titkot rejt, csupán a maga kis szeletét a történelemből. De nem is kell, tulajdonosa számára ez is bőven elég. Majd ő képviseli a titokzatosságot szeretett lakása ölelésében.

Megejtek egy mosolyt, bár látszik azon a mosolyon a komoly feltételezése, annak hogy a lekaszabolt tulipánok gyilkosa, kétséget kizáróan tényleg hasonló sorsra jutott, mint a tulipánok...
Végigszemlélem ahogy feláll és kifelé indul, a mosolyom pedig oldódik. Annyira nem is volt olyan régen hogy láttam őt, és mégis, mintha több száz év telt volna el. Reszketeg öröm költözik belém. Mikor közli, hogy csak saját felelősségre nézelődjek, elgondolkodom, hogy vajon csak vicc volt, vagy tényleg tele van esetleg pakolva a háló különböző csapdákkal. Függőben hagyom a gondolatot.
Felállok magam is, hogy nyújtózzak egyet, kissé elgémberedtem. És valóban körül nézek, kicsit jobban, bár nem indulok felfedező útra. Mégiscsak egy nő hálószobájában vagyok. Ha van ablak kinézek rajta, hátha felismerek valamit a környékből, de az sem baj, ha nem. A tulipánokat említve, merek arra következtetni, hogy kinézve egy kert képe fogad majd. Aztán eszembe jut valami és a konyha felé indulva meg is említem.
-A birtokon is voltak fekete tulipánok.. -kezembe kapom a kupát megforgatom a kezemben, szentelek egy pillanatnyi figyelmet a tárgy hangulatának és elismerően biccentek. -Köszönöm.- apránként veszem magamhoz a benne pihenő friss vizet. - Emlékszem Lilitha mennyit siránkozott miattuk, hogy megfojtják a rózsáit.- nem nevezem anyámnak, a nevén szólítom, ezt könnyebb kimondanom.- Kár hogy elvileg a rózsa olyan mint a fenyő. Nem terem meg alatta, legfeljebb gyom. A tulipánok emlékszem, mégis gyakran egészen a rózsabokrok tövétől eredtek... Igazán költői és ironikus kép, ha párhuzamba állítja az ember pár ténnyel.. - aztán elharapom a mondatot. Nem valószínű, hogy Nox ilyen mélységekig nosztalgiázni vágyna. -Bocsánat. -szalad ki a számon és pillanatra kitakarom az arcomat a pohár peremével. Noha a tekintetem így is árulkodik valami olyasmiről, hogy az őseim helyett is szégyellem magamat. Aztán rendezem a vonásaimat és visszatérek ahhoz, hogy örüljek az előttem állónak. Hiszen él, és látszatra elég szépen magára talált. Bár van egy olyan különös érzésem, hogy azért nem minden olyan kerek mint amilyennek látszik.
Visszaül a helyére, nekem pedig nehezemre esik levennem a szememet róla. Amit viszont ő is érezhet, hogy inkább az embert szemlélem benne. Megállok felé fordulva, egyik kezemben a pohárral, másikat lazán zsebre teszem, bal lábamra helyezem a súlypontomat és hallgatom.
-Szóval csöbörből vödörbe kerültél valamelyest. -nyugtázom, bár valószínűleg nem akkorába, mint amiben nálunk volt. Kortyolok egy újabbat. Elgondolkodva csücsörítek egyet egy pillanatra, aztán a számat kezdem rágni belülről végül egy pillanatnyi rándulás képében nyilvánul meg örömtelen mosolyom a szám sarkán. Talán mondhatnám hogy dühös vagyok, de nem lenne teljesen igaz, kicsit összetettebb amit most érzek. Végül csak annyi bukik ki belőlem egy halk sóhaj után.
-Kár hogy nem végeztek elég alapos munkát a tisztogatás során. -Noxra pillantok- És most nem rád vagy magamra gondolok.- a kabátom meg a levelek egyenlőre nem jutnak eszembe, és ami kettőnk számára lényeges lehet, azokra rá sem néztem még.

-Veled álmodtam...- oldalt pillantok, zavartan vonom össze a szemöldökömet és hozzá teszem - meg a kertésszel...-bököm ki, és nem adok meghatározást hogy ez most jó volt-e vagy sem. Aztán mielőtt egyéb hülyeség kiesne a számon, megpróbálok némi nyálat gyüjteni porzó torkom számára, nem sok sikerrel, így míg végiggondolom mivel is lehetne kezdeni - Kérhetek egy pohár vizet?- még masszivan aznapos vagyok, ez tisztán látszik a fejemen.  Hátra húzom a vállaimat röpke pillanatra és kiroppanok itt ott. Közben körülnézek, gyüjtöm az agyam foszlányait, a fejfájásomon pálca nélkül segitek egyetlen mozdulattal, miszerint megdörgölöm az orrnyergemet. Az illumináltság érzése pedig múlni érződik. Legalábbis ami azt a lebegős, zsibongást illeti.
Egy lakás képe tekint vissza rám, még hozzá nem is akármilyené. Aztán visszatérek Noxhoz, jelenleg ő jobban foglalkoztat mint a környezetem. Kellett ez a pár röpke pillanat, hogy össze szedjem magamat, legalább annyira, hogy egy értelmes beszélgetés kerekedhessen. És fel is teszem az első kérdéseket.
-Hogyan élted túl? Mi történet odahaza?- hiába a nemesi neveltetés, ami azóta amúgy is jócskán kikopott, jelenleg hanyagul támaszkodom meg a combjaimon az alkarommal, nagyjából abban a pózban, amit az ember közvetlen az előtt vesz fel, mielőtt ültében szándékozik kiadni a gyomra tartalmát a lábai közé. Noha engem szerencsére ez nem fenyeget, sem Nox csodás szőnyegét/ parkettáját/ járolapját nem fenyegeti, egyszerűen most így kényelmes. A tekintetem felélénkül és némi derű is vegyül bele ahogy ujra és újra végignézek az előttem ülőn. Aztán még hozzáteszem halkabban- Ne haragudj, hogy nem ismertelek meg, sokat.. változtál.- meg persze halottnak hittelek.. de hát sem ő, és a nem olyan régi hirek szerint, anyámék sem jutottak arra a sorsra, amit meghirdettek a birtok összeomlása után.
Ahogy nézem Noxot, súlyt nyer a felismerés ami eddigi évek alatt is bennem motoszkált, ha eszembe jutott, hogy ez a nő, hiába volt része az életemnek bizonyos szempontból annak idején, mégsem ismerem ki is ő, miért került hozzánk, és miért tette vele a családom azt amit. De minden kérdés sorra fog kerülni. Idővel biztosan.

Egy különös álomban úszom. Egy hidon állok, aminek korlátja a Martimor birtok néhai oromzatdiszét idézi, és a tetőn át,  két szárn yközött egy nyitott összekötő folyosót takar. Gyakran kimásztam oda. Minden különösebb szándék nélkül. Egyszereüen csak szerettem a magasságot. Szerettem, hogy belátok mindent, az egész birtokot. Mivel egyébként használaton kívül esett ez a folyosó, előszeretettel használtam, ha nem akartam, hogy rám találjanak. A kertészen nyugtattam a szemeimet. Határozott megjelenésű férfi volt, a beszélgetéseink pedig mindig egyszerűek és rövidek voltak. Nem volt még bennem semmi kirívó gondolat, csak kellemes volt a szememnek, az agyamnak. Néha még példakép is lehetett volna csapongó ábrándjaimnak. A kert és benne minden alak, minden élet egyszer csak szerte foszlik, és a híd alatt futó fekete vízzé dagad. Nekem pedig szaporábbá válik a szívverésem. Kívülről, fejem oldalra billenve pihen a vörös fotel támlájának dőlve. Szemhélyaim alatt, élénken cikáznak oda vissza a szemeim. És az a remek jelenség figyelhető meg, mikor az alvás miatt a légzés nyugodt, mély és lassú marad, az álom azonban megtréfálja az agyat és a szívverésem rezdülései, tisztán kivehetövé válnak még az ingemen keresztül is.
A híd korlátján túl állok, és élvezem a szelet, annak ellenére is hogy csontig átjár. A viz pedig hamarosan úgy érint, mint a nyakamba kötött olomtömeg. A zavaros örvények közepette felbukkan egy ezüstös folt, amit akárhogy dobál, borít be, ugyanazon a szűk körön belül marad. Az ezüstös folt néha felszínre bukkan annyira, hogy kivehetővé váljon egy arc, és egy fehéres szőke fátyolként mozgó hajtömeg. Olyan akár egy szirén. Kinyujtja a karját felém és megszünik a távolság a híd és a viz között. Ujjaim nem tartanak tovább és a a jelenség beszippant. Mélyre húz, karjaimat erösen tartja hosszú tűszerű karmokban végződő ujjaival. Mikor az álomban víz alá kerülök, kívülről pár másodpercre visszafogom a lélegzetemet, ebből is látszik, nem tudom, hogy álmodom.
Perceknek tünik az odalent töltött idő, de ezalatt teljes valojában jelenik meg számomra az ezüstös folt forrása. Egy szellemszerűen gyöngyházfényű alak. Olyan mint egy vízbe fulladt, elefántcsontból faragott menyasszony életre keltett marionett modellje.
Rég elszakadt zsinórjai a víz áramlatában, polip, vagy épp a medúza csalánozóihoz hasonlóan tekeregnek, sodródnak körülötte. Egy áramlatnak köszönhetően, arcát eddig fágyolként körüllengő haja most felfedi az alatta rejlő arcot. Nox arcát. Mikor megpillantom, szabad kezének ujjai úgy hatolnak a mellkasomba, mintha valami puha áteresztő anyagon nyúlna csak át. Mielőtt azonban elérhetnék a karmok a szivemet és fulladni kezdenék, felriadok.
Ismét egy első lélegzet.
Nagyokat sóhajtok, hogy potoljam a kimaradást és fájva pislogok, mert az egy óra alatt, csak leülepedett a felhajtott alkohol, de el sajna nem párolgott. Mikor sikerül fókuszba fognom az előttem ülőt, az arcomra az utolsó pillanat felismerésének lenyomata kúszik vissza. És nem jutok szóhoz ismét. Megdörgölöm a mellkasomat, ahol nemrég a kezét éreztem, és előrébb dőlök ültömben, bár még nincs benne a mozdulatomban a távozás szándéka, nem tudom eldönteni, kelepcében érezzem-e magamat, vagy örüljek, az előttem ülőnek. Végül az utobbira hajlok inkább és ha még nem is látszik rajtam, a következő mondatom hangsúlyában bujkál valami, ami ha másról nem is, ledöbbent, felvillanyozott izgatottságról tanúskodik. -..Hát élsz...-Végignézek rajta, csinosabb mint valaha, de valami zavar van az éterben, érzem. Nyelek egyet, érezheti rajtam, hogy ezer kérdést zúdítanék rá, mégis hallgatok és emésztek.
Az olyan részletek, mint hogy kiütött és elhozott, később kerülnek terítékre.

Csendes, mégis zavaros. Lepukkant, mégis tekintélyt parancsoló. Az egykoron virágzó londoni elit temetőjében járunk: kopott, barokkot idéző falak, reneszánszra hajazó groteszk kőszobrok, tágas ablakok, vízköpők, s mégis: az egészet mintha valamiféle baljós árny lengené körül.
Egy ódon panelháznak tűnik csupán London szívében, hisz valójában az is. Egy időtlen épület, körös-körül élettel, maga a hely mégis mintha észrevétlen lenne. Pedig mindenki tudja hogy ott van, hogy létezik, de épp csak arra a pár másodpercre, míg nap mint nap gondterhesen elsuhannak mellette. Az épület hivatalosan lakatlan, noha a valóságban ez közel sincs így. Nagyon is akad lakója, ki egymagában, netán rég halott apja időnként felbukkanó kísértetével karöltve oltalmazza a helyet. Így hát nem csoda, ha védőbűbájok tömkelege lengi körbe, muglikat megtévesztő illúziók, fényelnyelő mágiák és minden olyasmi, ami ahhoz kell, hogy a külvilág számára jelentéktelen, netán kellően riasztó maradhasson – méghozzá úgy, hogy ebből fakadóan lebontani se szándékozzák.
Ami az épület felépítését illeti, több szint magas, de csak a legfelső van használatban – az viszont a fényűzés pompáját hivatott képviselni. A lakhely szinte csak hoppanálással közelíthető meg, esetleg nem árt, ha az illető tud repülni, lépcső ugyanis sehol, vagy ha van is, nem épp funkcionális. Az alaprajzát tekintve nem túl nagy, de mint tudjuk, a varázsvilágban ez aligha mérvadó szempont.
Előtér gyanánt tágas márványfolyosó szolgál, egybenyitott nappalival, hatalmas, kőcsipkés kandallóval. Domináns színei a fehér, a fekete és az arany, néhol azonban a vörös dominál. Mindenhol szőnyegek, függönyök, aranyozott szobrok, kontrasztos bútorok, mindez mégis letisztult eleganciát sugall, mintsem giccsbe menne át. A legtöbb helység innen nyílik: két tágas hálószoba, egy kisebb fürdőszoba, jókora konyha, ebédlő meg minden, amire a maga állandóságában szükség van.
Ami a hálószobákat illeti, meglepően nagyok, nem keltik zsúfoltság érzetét, hiába a millió cicoma. Kifinomult, baldachinos ágyak, kellemes dohányzósarok, kristálycsap és jókora, faragott ruhásszekrények. Ablakaik egytől egyig a romos belső kertre néznek, mely a maga elhanyagoltságában tündököl.
Önmagában a ház nem sok titkot rejt, csupán a maga kis szeletét a történelemből. De nem is kell, tulajdonosa számára ez is bőven elég. Majd ő képviseli a titokzatosságot szeretett lakása ölelésében.