Nox Djarum lakása

First topic message reminder :

Csendes, mégis zavaros. Lepukkant, mégis tekintélyt parancsoló. Az egykoron virágzó londoni elit temetőjében járunk: kopott, barokkot idéző falak, reneszánszra hajazó groteszk kőszobrok, tágas ablakok, vízköpők, s mégis: az egészet mintha valamiféle baljós árny lengené körül.
Egy ódon panelháznak tűnik csupán London szívében, hisz valójában az is. Egy időtlen épület, körös-körül élettel, maga a hely mégis mintha észrevétlen lenne. Pedig mindenki tudja hogy ott van, hogy létezik, de épp csak arra a pár másodpercre, míg nap mint nap gondterhesen elsuhannak mellette. Az épület hivatalosan lakatlan, noha a valóságban ez közel sincs így. Nagyon is akad lakója, ki egymagában, netán rég halott apja időnként felbukkanó kísértetével karöltve oltalmazza a helyet. Így hát nem csoda, ha védőbűbájok tömkelege lengi körbe, muglikat megtévesztő illúziók, fényelnyelő mágiák és minden olyasmi, ami ahhoz kell, hogy a külvilág számára jelentéktelen, netán kellően riasztó maradhasson – méghozzá úgy, hogy ebből fakadóan lebontani se szándékozzák.
Ami az épület felépítését illeti, több szint magas, de csak a legfelső van használatban – az viszont a fényűzés pompáját hivatott képviselni. A lakhely szinte csak hoppanálással közelíthető meg, esetleg nem árt, ha az illető tud repülni, lépcső ugyanis sehol, vagy ha van is, nem épp funkcionális. Az alaprajzát tekintve nem túl nagy, de mint tudjuk, a varázsvilágban ez aligha mérvadó szempont.
Előtér gyanánt tágas márványfolyosó szolgál, egybenyitott nappalival, hatalmas, kőcsipkés kandallóval. Domináns színei a fehér, a fekete és az arany, néhol azonban a vörös dominál. Mindenhol szőnyegek, függönyök, aranyozott szobrok, kontrasztos bútorok, mindez mégis letisztult eleganciát sugall, mintsem giccsbe menne át. A legtöbb helység innen nyílik: két tágas hálószoba, egy kisebb fürdőszoba, jókora konyha, ebédlő meg minden, amire a maga állandóságában szükség van.
Ami a hálószobákat illeti, meglepően nagyok, nem keltik zsúfoltság érzetét, hiába a millió cicoma. Kifinomult, baldachinos ágyak, kellemes dohányzósarok, kristálycsap és jókora, faragott ruhásszekrények. Ablakaik egytől egyig a romos belső kertre néznek, mely a maga elhanyagoltságában tündököl.
Önmagában a ház nem sok titkot rejt, csupán a maga kis szeletét a történelemből. De nem is kell, tulajdonosa számára ez is bőven elég. Majd ő képviseli a titokzatosságot szeretett lakása ölelésében.

- Teljes mértékben. A rehabilitáció sikeres volt és abszolút teljes körű.- folytatom a masszázst, ki ki terjesztve az érintéseket a bokájáig. - Jut eszembe! Ha netán nálad viszont nem lenne minden a régi, szólj.-
Tény, az utóbbi időben, pár száz... majdnem ezer év távlatába visszatekintve, csak akkor volt fizikai kontaktom bármilyen élőlénnyel ha a helyzet vagy a szükség úgy hozta. Én magamtól legfeljebb olyat részesítettem ilyesmiben, vagy "teljes körű ellátásban" akit biztos volt, hogy csupán egyetlen éjszakára ismerhettem. Vagy pár napra csak. Aznap nem ők adtak, én hagytam mindegyiküknél egy szilánkot. Hiszen nekik csak egyetlen éjszaka jutott.
De úgy, hogy egy egész élet áll rendelkezésünkre...
- Fura érzés, hogy a folytonos utazásokat, menekülést, vadászatot, információ és tudás gyűjtést pont egy Földi eset akasztja meg. Nem mintha bánnám. Legutóbb mikor itt jártam, amúgy sem tudtam annyira mélyre ásni. Most lesz alkalmam pótolni.- mondom ki hangosan a gondolat végét.

Ugyan Nox... Fogalmad sincs mennyire, vagy hogy miért mondtam. Arcomra visszafogott mosoly kúszik, épp csak a szám sarkába. Egyszer elmondom neki talán.
Hogy minden a helyén az biztos. Hogy némiképp ihletét vesztette az már más kérdés. Bár sosem kellett sok, hogy muzsaájára találjon...
Furcsa érzés. Az utolsó élőlény akinek hasonlatos egyszerű céllal kezembe fogtam a talpát, képe most felsejlik előttem, de épp csak egy pillanattot hagyok neki, tovább űzöm, vissza oda ahonnét elő jött.
Mikor a barázdáimat említi biccentek.
- Csak egy teszt miatt. Van ahol működik. - szemöldököm mozzanata arról tanúskodik, hogy nem jött össze. És vissza is térnek a mintáim.
- Dolanha. Így nevezték régen. Az idegrendszerem külső megnyílvánulása. Van, ahol, ha eltűntetem kevésbé intenzívek az ingerek. De... Itt ez nem érvényes.

Mikor megneszelem, hogy Nox felébredt, hangtalan mezítlábas lépteim a fürdő felé veszem. Nem öltöztem vissza, nem nagyon érdekelt ez a momentum.
Benyitok lassan, orromat nem kerüli el az illat és pillanatra meg is állok, az ajtófélfának támaszkodom és kicsit elidőzök, amíg megszokom és már nem érzem olyan intenzíven az orromban. Kellemes illat, szó se róla, sajna minden ilyenhez kell némi idő míg megszokom, mindegy mennyire finom, vagy halvány.
Közben tekintetem elidőzik a kádban ázó, gyűrött ábrázatú Noxon. Hiába minden igyekezete, képes vagyok arra hogy gyönyörködtessen amit látok.
-Csodálatos vagy.~ dorombolom halkan egészen derűsen.
Én... nos hála neki épp olyan jól vagyok mint annak előtte. Minden részem a helyén és ép, pont mint ahogy eredetileg volt.
Elindulok a Noxhoz
- Remélem nem bánod ha csatlakozom. - közlöm és valójában nem várom meg a válaszát, egyszerűen belépek a kádba, figyelve, hogy ne lépjek rá, és vele szemben foglalok helyet a forróvízben. Pár másodperc élvezkedés és béke látszik az arcomon, ahogy a víz körbenyaldossa a testem aztán ráfüggesztem ismét a szemeimet. A víz alatt kezemmel megkeresem és végigsimítok a lábfején, jelezvén, hogy igényem van rá és magamhoz szándékozom venni a csülke ezen felét. Tenyerembe is fogom könnyeden. Mellkasomnak támasztom a sarkát, és puha körkörös nyomásokkal, valamivel erősebb simításokkal feltérképezem a talpát. Közben nem tudom nem észre venni így kinyújtva tartott lábának kellemes formáját. De... jelenleg aligha vágyna valószínűleg éhes tekintetekre. És nekem sem elemem sebzett vadat még inkább megtépázni. Főleg, hogy miattam sérült. Nem mintha empátia hajtana, de ennyi talán jár neki, miközben az életemért küzdött, ő is éppúgy megsínylette. Utólag legalábbis mindenképp. Egy talpmasszásnyi kedveskedés belefér.

Nox az ágyában ébredhet, patyolat tisztán, makulátlan ágyban, betakarva, éjjeli szekrényén friss gőzölgő gyógyteával, két csészével, egy adag édességgel, meg két dobozzal a kedvenc cigijéből.
A Szörnyetege azonban sehol sincs. Az előző este lidérces álom árnyékaként sejlik csak fel, ott van persze, csak ha letagadja maga előtt, lesz valószínűleg enyhülés belőle.
Én suliban vagyok, de az aznapi órákon való részvételem siralmas. Haza vágyom. Mikor elmentem, még vendégünk ott feküdt mellette...

Nos az hogy bizarr, egészen csekély leírása az eseményeknek.
Ha nem lenne bennem kíváncsiság, és nem lenne mérhetetlen elhivatottság a gyógyítás, a testek és minden egyéb élő felé és arra ami bennük bujkálhat, és nem nyűgözne le a módszerek sokasága, eszközök tárháza, lehetőségek arzenálja... minden bizonnyal most állnék fel és ha másért nem is pusztán férfiúi átérzésből sürgősen kitakarodnék. Átmennék a szobámba, kezembe fognám magamat és csak rezignáltan azt mantráznám dédelgetve a farkam: "ssss.... ne sírj... nem láttál semmit....". De szerencsére felülkerekedik a tudásvágy. És a csodálat, hogy miféle átalakulásra képes csak azért, hogy életben maradjon...
Megvonaglik, hasfala megfeszül, elernyed, megfeszül, feje hátracsuklik, vállait össze húzza, hallom ahogy roppannak a bordái a keresztcsontja vonalán, és a gerince felől is. Hogy őszinte legyek a puszta látványtól forog velem a világ... nem hogy bele gondoljak, mit élhet meg.
Aztán jön a következő amire akarva akaratlanul is össze szorítom a combjaimat és nagyon fájdalmas arcot vágok... kb mint akinek kitépték a helyéről a farkát.
Fogalmam sincs mi történik, de láthatóan nem az szurokszerű förtelem tör magának csak úgy utat mint valami alien, hanem a test alakul és alkalmazkodik a távozásához az idegen anyagnak. Nyelek egyet és azt hiszem percek óta nem pislogtam már, mert égni és zsibbadni kezd a szemem.
Egy kurva hang nem hallatszik felőle... csak ujjaival kapja szét Nox gyönyörű lepedőjét... meg valószínűleg a matracát is. Az izzás ezúttal sem marad el. Amitől már helyette adok hangot, az ő fájdalmának egy kiszakadó magas tónusú "AUGH!" személyében.
-Mindjárt vége... Tarts ki... - nyögöm el a vérszegény "biztatást"... mert, szabály szerűen belém állt az, hogy szurkoljak neki!

Közelebb lépek, le is ülök, bár én nem az ágy szélére telepszem, csupán egy keskeny aranymintás méregzöld- fekete puffra. Onnan szemlélődök, járatom a tekintetemet Nox és a különösen emberszerű szörny között.
- Nem földi varázslény igaz?.. -kérdem, bár inkább csak megerősítést várok. Valószínűleg varázslénynek sem nevezhető.
- Amit az eskübe foglaltatok... -kezdek bele össze szedvén a gondolataimat, de függőben hagyom mert észlelem, most nem lenne jó jobban megoszlatni Nox figyelmét.
Mikor újabb adag gyűlik össze a láthatóan lényét szennyező anyagból, különösen össze rázkódik. És már nem csak láz és görcs követi, hanem a terület, ahol az anyag össze gyűlik, majd végighalad, olyan mintha felizzítaná a bőrét, mikor pedig eléri a szívét, abból kiindulva az ereiben a vére is felizzik, fel a nyaki ütőereken, szétterjed a karjaiba, a hasi ütőereibe, gyönyörűen láthatóvá teszi a hálózatát egy pár hosszú pillanatig. Tátott szájjal bámulom a jelenetet és nem merek pislogni nehogy lemaradjak.
Az előzőnél most keservesebb a köhögése, bár az ember is nehezebben visel minden fájdalmat vagy kínt, ha tiszta a tudata, vagy egyáltalán tudatánál van. Azonban átlátom Nox logikáját, érthető, hogy azt szerette volna elsőre megtisztítani ettől a szörnyűségtől. Ami azonban most következik, arra még inkább eltátom a számat.
A köhögésroham és az úja adag anyag távozása után, mintha egy kicsit megnyugodott volna, bár a teste még mindig sokk tüneteit mutatja. Mégis kinyílnak a szemei. Becsukom a számat és nyelek egyet, az első pillanat élménye pedig egy leheletnyi elhúzódásra késztet.
A tekintete most is épp olyan zavaros mint mikor nekem jött, most azonban különös fátyol ül rajta és nem is nyitja ki teljesen nehéz, elszíneződött szemhéjait, hol lázálmosan forog alatta, hol résnyire nyílva kétségbeesetten keresi a fókuszt. Egy biztos pontot. Végül megállapodik Nox arcán, és mintha kisimulnának a vonásai. Pár hosszú másodpercig csak szuszogva néz rá, nyeldekel egy sort, végül erőtlenül, Nox arcához emeli a kezét és ernyeteg puhasággal simít végig alsó ajkán csupasz ujjbegyével. Ujjabb lázálmos pislogás, aztán sípolva, halkan szólítja meg Noxot én meg lélegzetemet visszafogva meredek rájuk. Ismeretlen nyelven szólal meg, olyan gyengédséggel, mintha Noxot a kezdetektől ismerte volna. Yora-nak szólítja... bár nem vagyok benne biztos hogy ez név, és nem csak egy egyéb megszólítás.
Aztán lecsukódnak a szemei pár kedves, fájdalomtól átitatott mondat után. Lesiklanak az ujjai unokanővérem szájáról és láthatóan ismét elnyeli az öntudatlanság, meg a fájdalom.

Teljesen lezsibbadok és magam is megbűvölve nézem a folyamatot és amit az eskübe foglalnak totálisa kiüt a világomból. Bár inkább jó értelemben.
Természetesen segítek Noxnak a kívánt helyre juttatni újdonsült szerzeményét. Megdöbbenve tapasztalom, hogy bizony sokkal nehezebb mint amilyennek tűnik... így első próbálkozás után eleresztem, és maradok egy Mobilicorpus bűbájnál.
Maradok és némán nézem ahogy Nox lefejti a szörnyről a ruhákat. A minták a nyakán folytatódnak és egész mellkasát, hasát is beborítják. Valahogy nincs pofám ennél lejjebb végignéznem rajta. Mégiscsak valami haldokló nem e- világi izé ez.... bár van egy feltűnő pont amit nem tudok kizárni, mégpedig az hogy nincs köldöke! Tehát... valami ami nem született.
Meglepődve nyugtázom, hogy a totálisan emberi alkatát csupán a ruházata biztosította, így csupaszon szembetűnően szűk a csípője, még férfiként is, ugyanakkor mégis van egy kellemes harmónia a megjelenésében.
Úszik a lázban, és amerre Nox az anyagot kergeti, izom összehúzódások, rándulások, feszülő inak, erőlködéstől kirajzolódó erek vagy épp egyszerű izomgörcsök követik az útját. Némán haldoklik csak össze szorított fogain átpréselt időszakos fújtatása, pillanatnyi könnyebbséget hozó szuszogása hallatszik csak, kiáltások és sikolyok nélkül.
Felmerül bennem, mennyire borzasztó lehet, haldokolva kiöklendezni bármit. Össze is rándul utána és végigfut rajta a reszketés.
Elszakítom a tekintetemet nyelek egyet és Noxra fókuszálok, közelebb húzódom hozzá.
- Mi történt vele? Ki ez Nox? - valamiért szinte suttogásig halkítottam a hangomat.

Hogy kellemetlen-e esküt tenni, úgy, hogy már szinte semmit nem érzékelsz a környezetedből? Nos... Roppantul kellemetlen.
Mikor keze a kezembe ér, nem is igazán a szavai amik eljutnak hozzam. Csupán jelenlegi vágyainak összessége. Remélhetőleg kellően vágyik erre az esküre, hogy az megjelenhessen a gondolataiban, kitöltse a lényét, mert másképp most nem fog eljutni hozzám egy szava sem.
De úgy tűnik épp csak ez forog benne, hál égnek.
Fizikai fájdalmat okoz megszólalnom.
- Annyi tudást adok át, amennyit lényed elbír és meg nem öl. Meg esküszöm.
Ameddig vilagod pusztulását nem sürgeted ténykedéseddel, addig támogatlak. Életed hosszát pedig céljaid függvényében toldom meg, és oltalmam adom. Meg esküszöm.
Ameddig egyenrangú társadként viszonyulsz hozzám és most létem mented, meg teszem amiket kérsz tőlem. Meg esküszöm neked drága Fényoltóm!-
Kevésbé lett cifra, de egy haldoklótól talán elnézhető ha rövidre fogja. Voltaképp szándékaink, céljaink, és feltételeink megegyeznek. De azért jobb ha mindkettőnk szájából elhangzik.
Lassan de biztosan pillanatokon belül össze csuklanak a lábaim és térdre roskadok. Akármennyire igyekeztem, ez ma nem az én napom...
Esküdözöm... Térdre rogyok... Akár lány kérés is lehetne.

Elindítom a varázslatot, némán asszisztálok.
Nox szavai meglepnek, ledöbbentenek, ki akarja játszani a halált? Nocsak!
Csodálattal nézem a két személy egységét. A férfi amit az imént csinált, nem tűnt el nyomtalanul. Lazán össze tört bennem majdnem egy világot!
Totálisan kizökkentett életem egyszerű kis nyomorából és hirtelen, egy pillanatra, két fulladási roham között, olyan volt mintha a végtelenség érintett volna meg. Egy olyan érzés, mikor tovább nézel egy kicsit az embereken, mikor szembesülsz azzal, hogy esetleg nem vagyunk mégsem egyedül, és hogy mind aprók vagyunk bármiféle nagy egészhez képest. Pillanatra az emberi lét jelentősége került előttem mérlegre. Egy érzés, ami kiszakít a mindennapi rutinból. Amikor megtorpansz, körül nézel és azt mondod, a világ nem csak ennyi. Nem csak az, ahol élsz, ahol teszed a dolgod, nem csak az amit megszerzel, vagy elveszítesz, a világ itt nem ér véget!
Korábban is gondolkoztam már természetesen ilyeneken, sőt, hittem mindig is abban, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, és hiszem azt is, hogy tuti van aki igazgatja az egész kócerájt, ha nem is csak magában, de valaminek lennie kell. Ahogy a mágia is létezik, ezek miért ne létezhetnének?
De azért szemtől szembe találni magamat egy ilyennel... kilel a hideg és olyan izgalommal vegyes félelem költözik a gyomromba, amitől kellemetlenül össze húzódik.
Nem tudom nem észre venni, hogy haldoklik, és ezt Nox az eskübe foglaltakkal csak meg is erősíti bennem.
Remélem kitart...

Nem feltétlenül kedves Fényoltóm határozott szavai, amik kizökkentenek és vissza térítik eltévelyedett pályájáról elmém bolyongó napkitörését, mégis beszivárognak, akár csak Cody arca.
Nox tanúja lehet annak, hogy ha valaki már fel nem is fogja azt amit mondanak neki, nem érzékeli a környezete jelzéseit, nem érzékel lassan semmi mást, csak önnön létezése kihúnyni készülő szikráját, a kezemet akkor is mozdítom, és megfogom a nőét. A fogásom határozottnak hat, annak ellenére is, hogy harmat gyönge.
Egy olyan szösszenet megnyílvánulása ez, mint az életösztön küzdelme. Az érdekesség, ami Nox számára talán csemege, hogy még egy halhatatlan entitásban is benne van egy ilyen halandókra oly jellemző vonás. Hiszen aki nem tud meghalni, nem árt neki majdnem semmi, abban ugyan minek is dolgozna ilyesmi? És mégis.
Hát ezt nem is odahaza növesztettem! Nem. Ez a világokban kóborlás adománya. Egy felébredt megnyílvánulás a létezés és a létezéshez való ragaszkodas irányába.
Kezünk össze fonódva, immár készen a szövetség megszületésére, aztán már igazán nincs sok!
Nox már nem nagyon találhat tiszta pillanatot a tekintetemben.

Nem határozottan nincs rendjén. Főleg mikor felém indul.
Lépek egyet hátra aztán minden akaratom megszűnik a mozgásom irányítása felett. Nem tudom hogy minek köszönhetően de olyan mértékű rettegés lesz újjá rajtam, ami már szinte tekergeti a gerincem és szívem szerint a falat kaparnám, az a fajta félelem, mikor nem hallod a saját gondolataid, az a fajta félelem, ami semmiképpen nem jellemezhetné egy tudatos emberi lény félelmét. És ez ki is ül az arcomra. Nem tudok moccanni, sőt olyan súlyt érzek egész valómra nehezedni, hogy reszketni kezdenek a lábaim és össze is csuklanak, szinte engedelmesen. Állati ösztönökig süllyedt iszonnyal térdeplek egy ismeretlen előtt, akiben láthatóan egyetlen cél buzog, mégpedig megsemmisíteni az előtte lévőt, vagyis engem.
Ha tudnék gondolkozni, minden bizonnyal felmerülne bennem, ki a faszom ez a fickó? Mi a frász ez?!
De elvékonyodott, belém fojtott nyüffenésen kívül semmi sem bukik ki belőlem.
Ujjai a nyakamra fonódnak, és bár olyan nehéznek érzem magamat, hogy már már attól tartok önmagam fogom agyon nyomni, ő mégis játszi könnyedséggel emel fel. Tökéletesen szembe tudok vele nézni, főként azért is, mert meglepetésemre egy magasak vagyunk!
Mikor találkozik a tekintetünk, bizony újra éled emberi tudatom és sikerül is elbőgnöm magamat egy erőteljes stressz kicsapódásának hála, azonban küzdeni még mindig nem tudok az ellen ami velem történik.
A tekintet ami az enyémbe néz, egyben túl is néz rajtam, egyszerre túl élesen fókuszál, és közben mégsem néz sehová, a pupillája reszketése pedig egyértelműen elárulja és eljut hozzám a felismerés, hogy valójában biztos hogy nem azt látja ami előtte van. Vagyis meg van zavarodva.
Bár ez rajtam nem segít, a tisztulás pillanatai mégis eljönnek, Nox metsző szavai pedig valószínűleg nem kis szerepet játszottak ebben, ő pedig elenged.
Zavartan, remegve teszek egy két lépést hátrébb tőle. És valahol, valami érthetetlen oknál fogva felötlik bennem, hogy akármi is áll most előttem, haldoklik és bár majdnem megölt, mégis empátia ébred bennem.
Vegyes érzelmek kavalkádja, és egy olyan reakció, aminek nem szabadna kibontakoznia egy ilyen után. Bár sem anyám, sem apám felé nem tápláltam kicsattanó szimpátiát, az empátia mégis megnyilvánult feléjük is bennem...
Mi ez az érzés? Hogyan létezik ilyesmi? Mi határozza meg? És miért?
Aztán találkozik Nox tekintetével az enyém egy röpke időre és visszatérek a Földre, nyeldeklek, köhögök, megnyomkodom a tokomat, aztán biccentek. Előszedem a kantáros naci zsebéből a pálcámat és össze szedem a tudásomat, ami az eskühöz kell. Majd utána felteszem a kérdéseimet, hogy amúgy ki ez mi ez és miért is az alku?
Ha minden készen áll pedig neki is kezdek a felvezetésének.

Nem volt még közöm kokainhoz és azt hiszem ez egyenlőre így is van rendjén. Nem reagálok a megjegyzésre.
Sőt sajnos a továbbiakra sem. Mindent kiszorít a felbukkanó fiatal fiú alakja aminek sikerül megtévesztenie, és ez a megtévesztés kis híján az életébe kerül. Ameddig Nox csodás ívű ajkait elhagyják a mondatok, azalatt én lépésről lépésre közelebb jutok Codyhoz, akár egy kimért ragadozó, ő pedig semmit sem tud ellene tenni. Sem ellépni az utamból, sem szólni, sem tiltakozni. Megbabonázva, rettegve esik térdre előttem mikor megérzi lényem töredékének súlyát. Én pedig épp azt a sorsot szánom neki, mint bármiféle illúziónak, ami a múltamhoz köthető akár egy vakmerő gondolatnyi időre is!
Végig simítok az arcán gyilkos nyugalommal, össze szorítom az állkapcsát, aztán lejebb siklik a kezem.
Az elmult dolgok, amiken már nem lehet változtatni, mégis előszeretettel tréfálnak meg az ezzel kapcsolatos káprázatok újra és újra. Én pedig megfáradt, jeges ürességgel roppantom el mindannyiszor elém lépő illúzióm torkát. És csak egy beszivárgó józan pillanat, amikor valóban azt látom és hallom, ami körülöttem van.
A tudatom mélyére szivárog és vissza tart a végső kimeneteltől.
Kirajzolódik, ahogy bal kezem ujjai egy vékony, ugyanakkor erős, rugalmas nyak köré fonodnak szorosan, éppen csak el nem törve azt.
Tekintetem megtalálja a könny áztatta arcot, az oxigén hiánytól  kikerekedett szemeket, és a halálfélelemtől eltorzult ábrázatot.
Lassan elszakítom a tekintetem és leteszem a fiút, hogy az újra a saját lábán álljon. Hátrébb lépek és megdörgölöm az orrnyergemet.  Utálom a hallucinációkat!
Még mindig...
- Elnézést.. - szűröm a fogaim között, két halkan hörgő sóhaj között, és ahogy megdörgölöm a szemeim körüli részt is, majd vegig húzom a kezemet az arcomon porlékony bőröm törmelékét sodrom ujjaimmal, az orromból szivárgó kekes fényű fekete anyagot már meg sem próbálom letörölni.
- Lehetne sietni? - valamiféle fura módon sikerül kedélyesen és nyugodtan feltennem a kérdést. Kissé túlságosan is. Nox első adag méregtelenítése olyan mintha felgyorsított volna mindent!

Az utazás ezen formája határozottan megvisel most, hogy a szerveim gyakorlatilag olyan élményben részesültek, mintha egy botmixerrel összezúztak volna bent mindent és még ki is centrizték. Mikor megérkezünk nem kevés émelygés fog el, forog velem a világ ami egy pillanat alatt mos le minden magasztosságot a képemről. És egy haldokló béka méltóságával gázol a földbe. A sivatag töredezett és felhasadt földjéhez hasonlatos sebeim most tovább repednek és akár a fa a leveleit, épp úgy hagyom el magam is porladó részeimet. Hát menten seggre ülök... Neeem az kritikán aluli lenne tőlem... még a döglődő béka képéhez képest is! És igazából ez az egyetlen dolog ami a lábamon tart és vissza attól, hogy a csodálatos márvány folyosónak bemutassam a belsőségeim maradványát. Bár végig fut rajtam a reszketés, érzem, ahogy a szerveim megtalálják önmagukat és lassan de biztosan, kisebb nagyobb sérülésekkel, amit a méreg harapott beléjük, de rögzülnek eredeti helyükre!
Összeszedem magamat, kiegyenesedem, nyelek egy nagyot, hátra simítom zilált szőke tincseimet majd egy elegáns, könnyed mozdulattal letörlök egy csík "vért" ami az orromból indult neki.
A tekintetem pillanatra zavarossá válik, de sikerül kipislognom a beúszó hallucinációt a perifériám határáról. Szólni kívánok, de egy adag "vér" bukik ki csak belőlem némi köhögéssel. Na most már sürget az idő azt hiszem. Igyekszem nem gondolni arra, mi lenne ha...? Elvégre nem fog elkövetkezni. Nem fog... Nem fog!