Lucas & Hannah

Sok pletyka keringett a Mordrake-fiúkról, akadt, ami csak légből kapott mese volt, de volt olyan is, aminek volt valóság alapja is. Nem csoda hát, hogy sokan tartottak tőlük, vagy megvetették őket. Nem lehet hibáztatni a diákokat ezért, hiszen sokan félnek az ismeretlentől. Ez a két fiú pedig cseppet sem tűnt megbízhatónak: Lucas beteges kinézete és Lincoln rohamai kevés emberben ébresztettek bizalmat.
Lucas képtelen volt beszélni, épp ezért hagyatkozott mozdulatokra, vagy a társai arckifejezéseire. Azokból tudott inkább olvasni, mások nonverbális kommunikációjának megfigyelése tette lehetővé számára, hogy el tudja dönteni, ki az, akiben megbízhat. Talán emiatt nem kerülte el a figyelmét a Hannah arcára kiülő pír, amelytől ő maga is zavarba jött.
‒ Ha szeretnéd, beszélhetek a sorssal, hogy így alakuljon ‒ karcintotta gyorsan a papírra, majd miután átadta a lánynak a papírt, zsebre csúsztatta a kezeit, és úgy vigyorgott. Ő sem bánta volna, ha többet találkozhatna Hannah-val. Kedvelte őt, olyasfajta bizalmat ébresztett benne, mint az a hugrabugos kislány, akivel korábban a szellemekről társalgott.
A családjáról nem szívesen beszélt, vagyis, örömmel emlegette a fivérét és a húgát, Mordrake-ékről is bátran mesélt, de a vérszerinti szüleire és Ashworth-ékre kelletlenül gondolt vissza. Mára próbált rémálomként tekinteni rájuk, és még sok dologra, ami a múltjával volt kapcsolatos. Kissé eltöprengett, zavartan pillantott a lányra, és fanyarul mosolyogva kért elnézést, amiért elkalandozott.
‒ Én… Mi Linkkel nem igazán tartjuk be a szabályokat. Legalább is, az erdőre vonatkozólag nem. Az az egyetlen hely, ahol nyugodtan lehetünk. Azonban, nem gondoltam volna, hogy te is jársz oda ‒ írta szórakozott mosollyal. Azt hitte, nehezebb lesz meggyőznie Hannah-t, valamiért úgy gondolta, hogy a lány ragaszkodhat a szabályok betartásához. De most, hogy ezt tudta, bátran vallotta be, hogy őt gyakrabban az erdő szélén lehet megtalálni.
Hangtalanul felnevetett, vállai rázkódtak a nevetéstől. Úgy érezte magát, mint egy rosszban sántikáló gyerek, pedig már számtalanszor tette meg az utat a kastély és a rengeteg között.
Útközben váratlanul érte a hangjával kapcsolatos kérdés. Nem szívesen emlegette fel ezt sem, elvégre, nem a barátja hibája volt. Azonban hazudni se akart Hannah-nak, így csupán egy kurta válasszal szolgált a lánynak. ‒ De… Mostanában egyre gyakrabban, de rettegek az orvosoktól… Okkal félek tőlük. Nem tudom, hogy képes leszek-e legyőzni a félelmemet ‒ vallotta be. Gyengének tartotta magát, amiért félt, de nem bírta kiverni a fejéből, hogy mit tettek velük. Ő még jobban járt, Lincolnnak súlyosabb problémái voltak, de ez nem jelentette azt, hogy Lucast nem viselték meg az események.
‒ Szerinted helyre lehetne hozni? Kíváncsi vagy milyen a hangom? ‒ pillantott kérdőn a lányra, immár a levegőbe írva tette fel a kérdéseit. Talán… Talán megpróbálhatná leküzdeni a doktoroktól való rémületét. A szülei, Link, Lauren és Hannah kedvéért érdemes lenne megpróbálnia.
A lány szavai bólintott, követte őt az alagsorba. Az út során nem írt egy szót se, maga elé meredve lépkedett, és azon töprengett, miként is lehetne úrrá a félelmén. Összeráncolt homlokkal figyelte, ahogy megnyílik a festménybe rejtett átjáró. Nem akarta elhinni, hogy itt volt mindvégig a bejárat, pedig már rengetegszer járt errefelé.
A tessékelésre megrázta a fejét, és intett, hogy Hannah lépjen be először, hiszen úgy illett. Ragaszkodott hozzá, hogy előre engedhesse a lányt, csakis utána követte őt a konyhába. Kíváncsian tekintett körbe, a házimanókról a tekintete az asztalokra, a tűzhelyekre, edények és ételekre siklott. Nem akart a manók előtt tűzírást használni, így a noteszt elővéve válaszolt a kérdésre: ‒ Szerintem elsősorban valami innivaló kellene. Talán akad itt valami kulacsféle. Abba tudnánk vizet vinni, egyébként nekem nem kell semmi néhány almán kívül. Neked mire van szükséged? ‒ válaszolt az összes kérdésre. Úgy érezte, a beszerző körútnak a manókkal való tárgyalás részét Hannah-ra kell hagynia.

Sose tartottam magam strébernek, arról nem is beszélve, hogy nem szoktam megszakadni a tanulnivaló mennyisége miatt sem. Szándékosan választottam olyan szakot, ahol több volt a gyakorlat, mint az elmélet. Mondjuk, ha valaki a tűz természetéről tartott volna elméleti oktatást, könnyen lehet, hogy felálltam volna a helyemről, és otthagytam volna a termet. Nem ismertem olyan embert, aki közelebb állt volna a lángokhoz, hogy mint én. Így hát, olyan eget rengető dolgot elméletből nem is nagyon tudtak mondani számomra. Mindenesetre, Hannah szorgalmán jókat mosolyogtam, hiszen valóban eddig minden alkalommal, amikor összefutottam vele, biztosan valami könyvet, vagy jegyzetet bújt.
‒ Azért ennyire csak nem lehet vészes a helyzet ‒ billentettem oldalra a fejemet, és a válasz megadása után zsebre dugtam a kezeimet. Hannah bizonyára hamar talált volna magának beszélgetőpartnert, mint én. Aranyos lány volt, sokan kedvelhették, míg tőlem és a testvéremtől elég sokan tartottak, bár bevallom, gyakran nem is vágytam idegenek társaságára. ‒ Lehet, hogy a sors azt akarja, hogy ne legyél egyedül, ezért találok mindig rád. ‒ Már írás közben is vigyorogtam a gondolaton, de a mosolyom csak még szélesebbé vált, amikor a lány felé nyújtottam a papírt.
‒ Nem igazán, de túléltük. Nem lehet mindenki szerencsés ‒ vontam meg egykedvűen a vállamat. Persze, a múlt árnyai mindegyikőnket kísérti, de úgy ahogy megtanultunk együtt élni velük. ‒ Hát, nem vérszerinti a húgunk, de úgy szeretjük, mintha az lenne ‒ firkantottam fel, miután megvakargattam a nyakamat.
‒ Ó, sajnálom. Pedig biztos jó testvér lennél. ‒ El tudnám képzelni, ahogy a húgával játszana, vagy éppen a fivérének segítene valami feladatban. De talán majd, ha megállapodik, és gyerekei lesznek, akkor talán az majd bőven pótolja a testvérek hiányát.
‒ A természetben érzem magam otthon. Ott mindig megnyugszom, azért járok ki olyan gyakran. Tudom, hogy nem kellene, mert állítólag veszélyes, de mégis olyan hívogató az a hely ‒ vontam meg a vállaimat, bűnbánó képet vágva. Hannah megjegyzésén kénytelen voltam elvigyorodni. ‒ Nos, akkor ma az én társaságomban fogsz „rosszalkodni”, csak aztán el ne kapjanak bennünket ‒ Magamban nevettem az egészen, olyan képtelennek tűnt, hogy két hollóhátas a rengetegben mászkáljon, és mégis odakészültünk. Engem legalább is nem tudtak megakadályozni ebben.
Sokakat érdekelt a tűzírás ‒ az egyikük még azzal is zaklatott, hogy tanítsam ‒, így csak mosolyogva írtam fel a válaszomat Hannahnak. ‒ Köszönöm, hát, tudod, valamit muszáj volt kezdenem magammal, ha már beszélni nem tudok, és nem mindig van nálam papír és toll… ‒ vakartam meg a tarkómat, majd a tekintetem a következő kérdésére tévedt. Az ajkamba harapva körmöltem neki a rövid és tömör választ.
‒ Egy félreértés volt az egész. Eltalált egy rontás, ami roncsolta a hangszálaimat. ‒ Nem akartam annyira belemenni a részletekbe, talán egyszer majd elmesélem neki, elvégre, úgyis egyre inkább körvonalazódik bennem az a gondolat, hogy félre kellene tennem az orvosokkal kapcsolatos félelmemet, és meg kéne próbálnom kezeltetni magamat.
Bólintottam, majd Hannah-t előreengedve követtem őt a folyosóra. Az egyik kezemet a tarkómra fektetve, a másikban a varázspálcámat forgatva pillantottam körbe, majd a levegőbe tűzbetűket írtam. ‒ Egyébként, te tudod merre találni a konyhát? Én annyira nem vagyok ismerős a kastélyban. Azt hallottam, hogy valamerre lefelé van, és el van rejtve a bejárat ‒ siklott át a tekintetem a betűkről a lányra. Elég tanácstalan voltam azt illetően, hogy mégis merre kellene indulnunk. Ez a kastély olyan hatalmas volt, hogy másfél év alatt nem sikerült megbarátkoznom vele.

Nem találtam zavarónak, hogy tanult, csupán szórakoztatott, hogy mindig így láttam. Én kevésbé magoltam ennyit, bár az elemista varázslatok javát gyakorolni kellett, nem pedig beseggelni. Ettől függetlenül voltak dolgok, amik foglalkoztattak a világban, amiknek utána olvastam, szóval meg tudtam érteni Hannah kíváncsiságát, de ettől függetlenül aranyosnak és megmosolyogtatónak találtam.
‒ És olyan nehéz jó társaságot keríteni hozzá, hogy inkább tanulsz? ‒ pillantottam rá hunyorogva, miután lefirkantottam a válaszomat. A jó kedélyű mosoly még mindig nem tűnt el az arcomról, különben sem akartam bántani a lányt, inkább csak ugrattam ezzel. Azért mondjuk örültem, amikor elpakolta a könyvét, és immár teljes mértékben rám figyelt.
Bólintottam a tollam végét rágcsálva, azon tűnődtem, hogy mégis mennyit áruljak el neki, bár, nem igazán volt veszítenivalóm, hát belefogtam egy újabb kis történet papírra vetésébe. ‒ Igen, Lauren Ashworth-nek hívják, és mardekáros lett. Nemrég találkoztam vele, tudod, nekünk nem Mordrake-ék az igazi szüleink. Előtte Lauren szülei viselték a gondunkat, előtte meg… Hagyjuk. A lényeg az, hogy Laurennel nőttünk fel, ezért számunkra olyan, mint egy testvér, még ha biológiailag semmi közünk nem volt egészhez. De sok mindenen ment keresztül az elmúlt évek során, így már nem teljesen az az aranyos kislány, akit megismertem. Ettől függetlenül szeretem, még akkor is, ha könnyen eldurran az agya. ‒ Kénytelen voltam lapozni, ugyanis betelt azt az oldal, amire eddig írtam, aztán serényen folytattam a körmölést. ‒ De egyébként ketten vagyunk. Lincoln és én. Más vérszerinti rokonomat nem ismerem, és talán annyira nem is bánom ‒ vontam meg a vállamat, hiszen Lincolnnal eddig is együttvettük a nehézségeket, és a sok évi gyötrelem után végre találunk olyan embereket, akik valóban szerettek minket. Nekem pedig csakis ők számítottak.
‒ Át tudom érezni a helyzetedet, én akkor vagyok így, ha elemi mágiával foglalkozom, vagy a természetet rajzolom ‒ mosolyodtam el. Vonzódtam a természethez, az ősi elemekhez, az állat- és növényvilághoz. Képes volt elkápráztatni a sokszínűségével és a megújulásával. Én is szerettem volna szívós lenni, mint a minket körülvevő világ, de beteg voltam. És fáradt. Igyekeztem nem kimutatni, hogy nap mint nap küzdök a betegségem ellen, azonban egyre több embernek tűnt fel, hogy valami nem stimmelt velem.
Nem vártam meg, hogy Hannah válaszoljon, meg aztán a mondanivalóm nem volt olyan titkos, így aztán az sem izgatott, hogy mások is olvasták.
‒ Nekem nem, gyakran járkálok ki a rengetegbe az ott lévő állatokhoz ‒ ráztam meg óvatosan a fejemet, majd visszaszereztem a füzetemet, és ezeket a szavakat odaírtam. Arról mégse kellett mindenkinek tudnia, hogy a fivéremmel sok időt töltöttünk ott. Mosolyogva mutattam ki, hogy mennyire örülök, amiért díjazta az ötletemet. Engem a tananyag megvárt, vélhetően őt is, egy kis kikapcsolódás pedig egyikünknek sem ártott volna.
Tétován a tűzbetűkre pillantottam, majd óvatosan megrándítottam a vállamat. Már nem hozott annyira zavarba ez a kérdés, a tanárok és néhány diáktársam jóvoltából már volt időm megszokni a tűzírást körbelengő kíváncsiságot.
‒ Elemi mágus vagyok, az igazi szüleink szerint druidák leszármazottjai lehetünk, én hiszek ebben, ezért is áll fenn köztem és a természet között ilyen szoros kapocs. A tűz az, ami leginkább engedelmeskedik nekem, amit könnyűszerrel formálok, de egyben csodálok is. Mivel megnémultam, kellett egy módszer, hogy kifejezhessem magam, amikor több emberhez akartam szólni. A levegő a vásznam, a lángokkal pedig a gondolataimat festem fel. Létezett ez a varázslat korábban, de az enyém talán picivel másfajta. Utána olvastam a dolognak, gyakoroltam, de úgy, ahogy azoknak működött volna, akik képesek a verbális kommunikációra… Nos, az nekem nem ment, ezért addig próbálkoztam, amíg picit megvariálva ugyan, de sikerült kialakítanom a saját írásmódomat. Bonyolult és fárasztó egyébként ‒ nyújtottam át Hannah-nak a jegyzettömböt, miután hosszasan magyaráztam neki is a tűzírásomról. Ruth volt az első, aki komolyabban érdeklődött ez iránt, sőt nem is hagyott békén vele, amíg bele nem egyeztem abba, hogy tanítom. Eltűnődve pillantottam a lányra, hiszen sejtésem se volt arról, hogy miféle gondolatok keringhettek a fejében, vagy milyen véleménnyel volt rólam.
Az egyik kísértet, aki mellettem lebegett, csak éppen azok számára volt látható, akik az enyémhez hasonló képességekkel rendelkeztek, megbökött. Kirázott a hideg, mentem a szellemem felé fordultam. Egy darabig bámultam őt, aztán Hannah felé fordultam, és intettem a klubhelyisége bejárata felé, hogy indulhatunk-e. Menetközben visszakértem tőle a füzetet, hogy az eszembe jutó gondolataimat megoszthassam vele.
‒ Mennyi időt szándékozunk az expedícióval tölteni? Talán nem ártana, ha vinnénk magukkal enni- és innivalót is, nem? Ki tudja, valamennyire ismerem az erdőt, de nem jártam be minden zugát, előfordulhat, hogy eltévedünk. Akkor viszont szerencsésebb lenne, ha eleve felkészültebben mennénk ‒ töprengtem, elvégre sok veszélyt rejtegetett az a hely, tényleg jobb lett volna, ha mindenre felkészülten érkezünk oda. Ezért mindenképpen tettem volna kitérőt a konyhába, és szóltam volna a fivéremnek, hogy hova mentünk, hogy ha esetleg estére nem érnénk vissza, tudja, hol kerestessen.

Ráérősen sétáltam a kanapé irányába, elvégre, nem volt semmi sürgős dolgom, azonban annak örültem volna, ha lenne társaságom. Persze, a szobánkban ott volt Lincoln, de a házi pszichiáterünk beszélni akart vele, így nem siettem vissza. Ezért is örültem meg, amikor megpillantottam Hannah-t. Amennyit volt alkalmam társalogni vele, aranyos lánynak tűnt, kevésbé volt olyan beképzelt, mint Quinn, ráadásul, a pletykák ellenére nem nézett ránk furcsán, pedig azoknak a híreszteléseknek tényleg volt alapja.
‒ Csak egy parányi? ‒ ráncoltam össze a homlokomat, miután a kérdésemet ismét a papírra vetettem. Megvakartam a tarkómat, majd miután visszaszereztem a jegyzettömböt, újfent körmölni kezdtem. ‒ Pedig reménykedtem benne, hogy nem tervezed túlhajszolni magad, és tudsz lazítani is.
Magyaráztam én, aki mindenegyes megmozdulásával és varázslatával a határait feszegette. Azonban, az én helyzetem más volt, az én sorsom évekkel ezelőtt megpecsételődött, Hannah-nak viszont nem kellett volna a túlzásba vitt magolással elpazarolni a fiatalkori éveit. Nem tudtam hány évvel voltam idősebb nála, de azt biztosra vettem, hogy még csak egyetemista sem volt. Ha most új életet kezdhetnék, sok dolgot másképp csinálnék.
‒ Nem sok. Az egyik csoporttársamat kerestem, mert kihagytam egy-két órát, aztán megláttalak, és gondoltam, megérdeklődöm mi újság veled. Később meg a húgommal meg az öcsémmel elmegyünk valahova, legalább is, én szeretnék, aztán ki tudja miként sikerül ‒ rándítottam meg a vállamat. Igazság szerint, még nem is meséltem Hannah-nak Lauren létezéséről, sőt arról sem, hogy felbukkant az iskolában.
‒ Szabadidődben is tanulnál? ‒ pillantottam rá kérdőn. ‒ Oké, hogy hollóhátas vagy, de szoktál egyáltalán pihenni? ‒ Elvégre, én is szerettem új dolgokat elsajátítani, vagy felfedezni, de nem ez volt életem értelme, és jobb szerettem első kézből tapasztalatot szerezni, semmint bemagolni mindent egy könyvből. Ezért is szoktunk Linkkel lejárni a rengetegbe a hippogriffekhez meg a thesztrálokhoz.
‒ Persze, jól. ‒ Ezt akartam sugallni a zavart bólintásommal, aztán ceruzát ragadtam, hogy egy gyors kis magyarázatot fűzzek hozzá. ‒ Én… Mindig ilyen sápadt vagyok. Tudom, elég parás, de nem tudok mit tenni ellene… ‒ szabadkoztam, és míg ő a szavaimat olvasta, én zsebre tett kézzel ácsorogtam mellette. Nem volt türelmem kivárni, hogy visszaadja a füzetet, így előhúztam a pálcámat, és tűzírás segítségével a levegőbe írtam.
‒ Lenne kedved valami mást csinálni tanuláson kívül? ‒ érdeklődtem, hiszen bármire vevő voltam, egy kellemes sétától, sakkjátszmától elkezdve át azon is, hogy megint az erdőbe merészkedve legendás lények nyomában járjak. ‒ Milyen lényekről tanultál egyébként? Hátha akadnak az iskola területén is, kereshetnénk egy-kettőt ‒ írtam még mindig a levegőbe. Összeszorítottam az ajkaimat, szinte mindenegyes betűt megformálása fájt, és a mellkasomon húzódó heg úgy égett, mintha egy piszkavasat nyomtak volna neki.

Napról napra egyre gyengébbnek éreztem magam, noha a hallucinációim egy ideje megszűntek, és a körülöttem keringő lelkek jelenlétéhez is hozzászoktam már, de a betegségem belülről felemésztett. A múltkori üvegházas eset után elgondolkoztam azon is, hogy felhagyok a varázslással, hiszen tisztában voltam vele, hogy maga a mágia tett tönkre. Mégis, képtelen voltam leállni, ha nem varázsoltam egy ideig, akkor még nagyobb galibát okoztam. Nem egyszer gyújtottam fel az ágyamat vagy a függönyöket, holott nem állt szándékomban.
Azonban nem mondhatnám, hogy kétségbeestem volna. Már réges-rég beletörődtem abba, hogy sosem lehetek normális ember, ahogy abba is, hogy nem létezett olyan varázslat a világon, amely segíthetett volna rajtam.
Ilyen gondolatok társaságában léptem be a Hollóhát klubhelyiségébe, hiszen a testvéremmel külön szobánk volt, nem laktunk a toronyban. Talán, az állapotunkra való tekintettel, nem is engedték volna. Csupán az egyik csoporttársamhoz jöttem, hogy megkérdezzem őt egy feladatról, amit azon az órán kaptunk, amikor én még a gyengélkedőn lábadoztam.
A bejárattól egyenesen a fiú hálók felé indultam meg, az sem érdekelt, hogy a kisebbek elhúzódnak előlem, vagy éppen becsmérlő pillantásokkal illetnek. Megszoktam, megszoktuk már. Nem is hibáztattam a többi diákot, néha én is féltem önmagamtól.
Hátrahőköltem, amikor egy alsóbb éves belém jött. Zavartan pillantottam körbe, hiszen eddig az ismerősöm megtalálására koncentráltam, az meg sem fordult a fejemben, hogy talán idelent tanul épp valamelyik asztalnál. Őt nem találtam, azonban mást igen: Hannah-t. Jól emlékeztem rá, egyszer nála találtam meg azt a könyvtári, legendás lényekről szóló kötetet, amit Lincolnnal kerestünk. Akkor beszélgettünk egy keveset, pontosabban én írogattam neki, és kiderült, hogy ő is legalább annyira szereti a természetet, főként az állatokat, mint mi. Én minden természettel kapcsolatos dologért rajongtam, bár tagadhatatlan volt, hogy leginkább a tűz elemhez kötődtem.
Mindenesetre, megindultam a lány felé, s amint odaértem, a fotelének a támlájára támaszkodva, kicsit előredőltem, hogy lássam mit olvasgatott ennyire. Egy apró mosoly jelent az arcomon, nem csalódtam benne, egyáltalán nem.
Hátranyúltam, hogy előhúzzam a farzsebemben lévő jegyzettömböt és tollat, majd sebesen körmölni kezdtem. Most nem fárasztottam magam a tűzbetűimmel, Lincoln is megmondta, hogy inkább hagyjam egy kicsit a varázslást.
‒ Fogunk mi valaha úgy találkozni, hogy nem bestiákról tanulsz? ‒ írtam a papírra, majd átnyújtottam neki, hogy lássa az egyszerű, letisztult kézírásomat, és válaszolhasson. Megkerültem a fotelt, és a vele szemben lévő darabot közelebb húztam, majd a lábaimat felhúzva, törökülésben kényelmesen elhelyezkedtem rajta. Megvártam, amíg visszaadja a jegyzettömbömet, majd újra írogatni kezdtem.
‒ Valami vizsgára készülsz, vagy csak ennyire szeretsz róluk tanulni? ‒ kíváncsiskodtam, s mivel jobb ötletem nem volt arra, hogy miként kommunikálhatnék vele, így vélhetően az a jegyzettömb oda-vissza fog járni közöttünk. Nekem nem volt annyi vizsgám, különben is, a helyzetem miatt másféle osztályozásban részesültem. Meg aztán az elemista szakon nincs is annyi elmélet, mint mondjuk egy ereklyevadászon, vagy gyógyítón.
Még mindig nem voltam a legjobb passzban, sápadtabb voltam, mint valaha, de a hirtelen jött jó kedvemen még a pocsék állapotomon se rontott. Reméltem, hogy Hannah nem hajt el magától, még akkor se, ha esetlegesen furcsán bámulnának minket. Engem már rég nem érdekelt mások véleménye, azonban nem tudtam, hogy őt mennyire zavarná, ha „egy bolond, némával” látnák együtt.