2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Igaz, Dumbledore professzor néha még nálam is gyerekesebb, viszont ő már százötven éves, és a világ legerősebb varázslója, megteheti, hogy bohóckodik, nekem még bőven fejlődnöm kéne odáig. – Nevetgélek fejrázva, és tartom, hogy így jártam a legjobban, hogy egy hozzám korban illőbb tanárral, ráadásul nővel találkoztam, aki még szimpatikus, vele gyorsabban meg tudtam értetni magamat, megnyílni. Azért mégiscsak tanár, akinek komoly varázsereje van, viszont nő, akikkel egyértelműen jól érzem magamat. Jó, nem egy kislány, akit csak úgy bolonddá lehet tenni, viszont most nem is az a cél, hanem másféle önbizalmat, megerősítést szerezzek. Hogy igenis érek valamit, csak igazat kell mondanom hozzá. - Nem értem tanárnő. Összezavar. Ha gyerek maradok, felelőtlen leszek, és ilyesmit csinálok. Ha már eljutottunk odáig, hogy fel kell nőnöm, vállalni a következményeket, ne térjünk el tőle. – Próbálok következetes lenni, de egyértelmű, hogy nem is rólam beszél, hanem magáról, hogy túl fájdalmas volt elveszítenie a családját. Mégis, nagyon jól esik, hogy felnőttként kezel, megosztja velem a bánatát, pedig a legtöbb tanár valóban a gyengeség jelének fogná fel, ha a magánéletébe avat be másokat, főleg egy diákot. Na jó, egyetemista vagyok, szinte felnőtt, de azért mégsem az. - Igaz, tudatosan úgysem érdemes erőltetni. Csak belesüppedni sem. Valahogy nyitott szemmel kell járni. Hátha akad valami hasonló. Vagy éppen ellentétes. Sajnos ebben is komolytalan voltam, pont az előbbiből kifolyólag nem tudtam hosszú távon lekötni senkit, kellett az újdonság varázsa, az új mesék, az új lányok. Tudom, hogy nem jó ez így, már tudom. Én voltam a mesebeli lovag, aki minden este másik hölgyet ment meg.. – Na nem kell ezt úgy érteni, és remélem ő sem érti így, hogy mindenkivel ágyba bújtam, mert azért erről szó sincsen, azért az elég ritka volt, nekem ez lelkileg volt fontos. Hogy a középpontban legyek. Ám megesett. És most őszinte a vigyorom, hogy tapsol, hogy fülig ér a mosolya, hogy nem elpirul, hanem valóban szórakoztatta a játékom, és tudom, hogy ezúttal valóban sikerem volt, mint egy látványos színésznek, nem egy nagyotmondó hantásnak, aki csak a széptevésre megy rá. Ezt pedig együtt hoztuk össze, ő adta a kardot, a köpenyt, a látványelemeket. Egyértelműen jól sikerült előadás volt, a későbbiekben is össze kellene dolgoznunk. - Én köszönöm tanárnő, nem is tudja, hogy mennyire hálás vagyok. Visszaadta a hitemet, ez most nem hazugság, valódi volt minden perce. Na majd rajta leszünk, hogy túl is éljem ezt a hetet. –– Már az is nagyon jó kezdet, hogy ő is imádta a dolgot. A búcsúzásra bólintok, végre úgy érzem, hogy van remény, és én is kezdek álmosodni. – Rendben, holnap folytatjuk. Még egyszer.. köszönöm! – Fordulok sarkon, és kirobogok. Villámgyorsan letaglóz a fáradtság, amelyet a stressz, és a több napos kutatás okozott, most muszáj kialudnom magamat, holnaptól máshogyan fogom kezelni a közönségemet is. De még nem velük kell foglalkoznom, vasárnapig semmiképpen sem ők a lényeg!
- Pedig az igazgató mindig segítőkész és kedves, de ahogy jobb neked, az a fő, hogy megoldjuk ezt és ígérem mindent meg is teszek érte. - de ehhez persze ő is kell, hogy igazat mondjon innentől mindenkinek, a szüleinek is, még ha nehéz is lesz felvállalni azt, hogy más életet szeretne élni, mint amit a szülei elvárnak tőle, de akkor is meg kell tennie, hiszen ha meg sem próbálja akkor biztos, hogy nem lehet boldog. Meg van az esélye, hogy rossz vége lesz, az én szüleim se támogatták az életem nagy részét, de mégis volt egy boldog időszakom, a bátyám halála után, amikor minden tényleg kezdett összeomlani, de jött Oliver és a gyerekek... Ő is elérheti, hogy idővel tényleg boldog legyen, úgy hogy nem mások tollával ékeskedik, hanem hogy saját magáért tisztelik majd. - Talán, de közben jó, ha megpróbálsz minél tovább gyerek maradni. Hidd el... sokkal könnyebb tud lenni, mint felnőttként. - a mosolyom ugyan biztató, de azért remélem, hogy megérti tényleg jobban jár, ha nem sietteti azt a felnőtt életet. Kedves tőle, hogy érdeklődik és visszafelé is működik, meghallgat, hogy velem mi történt, de akkor is az én dolgom az, hogy segítsek neki és nem fordítva és ha tudok akkor meg is teszem. De igaza van ettől még ha más nem, hát röviden azért mesélhetek neki magamról és az életemről, maximum nem viszem azért túlzásba. - Nem volt más, de nem is igen kerestem. Azt hiszem valahogy úgy vagyok ezzel, hogy érezni fogom, amikor már eljön az ideje, vagy... ha valakiről úgy érzem képes az űrt kitölteni. - végül csak megrázom a fejemet. Nem várom, hogy értse, hogy megértse, de ő kérdezett, így megpróbáltam elmondani, elmagyarázni, hogy is van ez az egész, még ha nem is könnyű. Rémes volt elveszíteni a családomat, nem is tudom ezen csak úgy egy könnyen túltenni magamat, de majd talán egyszer idővel tényleg sikerül. A kis előadás azért tényleg visszahozza a kedvemet. Bár én is segítek a látványban, de a kézcsók után végül érkezik a taps és a széles mosoly. Elmondhatatlanul emlékeztet a lelkesedése, az előadás módja... egészen olyan, mint Oliver fiatalon, nem csoda, ha rövid idő alatt menthetetlenül belé szerettem. Ez a kis előadás szinte már nosztalgikus is volt számomra, bár erről jó eséllyel fogalma sincs. - Köszönöm Lucas, ez... tényleg fantasztikus volt! Látod ezzel igazán foglalkozhatnál, imádnának a nézők. - igen, tényleg ez az, ami igazán jól áll neki, majd ő is rájön és idővel talán a szülei is elfogadják majd, én legalábbis bízom benne. - Azt hiszem ideje lenne zárni a mai napot és holnap folytatjuk, rendben? - fáradok, láthatja is rajtam, van még pár dolgozat, amit át kell néznem, bár jó eséllyel ez már reggelre marad, mert határozottan álmos vagyok. Végül is már az esti mese is meg volt és még lesz egy hétvégi napunk is, lesz idő kitalálni, hogy mi legyen.
- Köszönöm tanárnő, én mégis inkább annak örülök, hogy Önnel tudom ezt megbeszélni, nem az igazgató úrral. Valahogy a hölgyekkel könnyebben megértetem magamat, és hát itt lényegesen kisebb a korkülönbség is. – Finom mosollyal bólintok, nincsenek hátsó szándékaim, egyszerűen úgy vélem, hogy könnyebben meg tudok nyílni egy fiatal és gyönyörű nőnek, mint egy öregúrnak, legyen az bármilyen barátságos is. A sors iróniája, hogy pont a csini fiatal lányoknak tettem a szépet az igazmondás helyett. De Ms. O’Leary mégiscsak tanár, tehát itt most minden pozitívum teljesül. Mázli, hogy ő talált rám, és nem mondjuk McGalagony. Viszont az önzőséget gyorsan el tudom fújni, amikor látom rajta, hogy mennyire szomorú lett a családja említésétől. Nem akartam én sebeket feltépni, de ha senki mással nem beszél ilyesmiről, akkor csak az lesz, hogy elfojtja magában. És ha nekem azt adta tanácsként, hogy nyíljak meg kissé, talán saját magánál is ez lehet a célravezető. - Valahol ez a dolguk, de ez nem egyirányú. Diáknak lenni egy dolog, de aki már egyetemista, az szinte már felnőtt lét. Működhet olykor az is, hogy mi hallgatunk meg valakit. – Azért kedves tőle, hogy nem utasította el az ölelésemet, most valahogy meg akartam hálálni, hogy ennyire kedves, és figyelmes, valamennyi viszonzást igenis kaphat ő is. Szeretném, ha tovább is beszélne róla, de nem tehetem meg, hogy ezt erőltetem. - És nem volt senki, aki mondjuk egy kicsit is enyhítse a magányt? Valami új szerelem? Vagy még korainak ítélte meg? – Talán kissé tapintatlan kérdés, de most úgy vagyok vele, hogy amíg nem feszítem túl a húrt, addig igenis arról szól ez a mai este, hogy kicsit beszámoljunk a nyomasztó dolgokról. Aztán mégiscsak fel akarom dobni a kedvét, és egy előadásban kezdek, amelyről már tudhatja, hogy úgysem történt meg, csakis a szórakoztatást szolgálja. Kissé meglepetten veszem észre, hogy köpeny jelenik meg rajtam, kard a kezemben, na és persze a látványos díszletek. Szélesik a mosolyom. Hadonászok a karddal, immár kiegészítve a történetet némi köpenyforgatással, illusztrálva mindent, amit csak csinálok. - És aztán az utolsó pillanatban mégicsak fölé kerekedtem, és hatalmas vérveszteségek árán öltem le a beste szörnyet. Hogy imádott hölgyem elé tegyem a rusnya trófeát. – Letérdelek elé, és a kezéért nyúlok, hogy puha puszit hintsek rá. Ezt nem csak eljátszom, meg is teszem. Aztán vigyorogva várom az elismerő tapsot, pedig tudom, hogy a varázslatával ő is komolyan hozzájárult a sikerhez. Remélem, hogy azért fel tudtam rázni egy kicsit a kedvét. És nem is tudom, hogy meddig maradhatok még, már elég későre jár, lényegében még négy majdnem teljes napunk van felkészülni, és már lényegesen magabiztosabb vagyok, mint az elején, el merem hinni, hogy mi ketten győzhetünk.
A szülők soha sem könnyű esetek, főleg akkor, ha másképp gondolkodsz, mint ők. Az sem tetszett nekik, hogy én más életet éltem, mint amilyet ők szántak nekem, ahogyan a bátyáim sem azon az úton indultak el mind, amit ők elvártak volna. Neki se lesz könnyű dolga, hogy leharcolj a saját csatáját, de ezt elég egyszer megtenni, a szülők pedig talán idővel megenyhülnek majd annyira, hogy ne veszítse el az álmai és vágyai miatt őket. Talán rájönnek majd, hogy Lucas nem az ő életüket éli, nem várhatják el tőle, hogy arra vágyjon, amire ők is, mert akkor sosem lesz boldog. - Ha más nem év közben, de az igazgató úr nagyon kedves, segít a diákoknak, hogy megoldják az életüket és még mindig kereshet munkát is az iskola mellett. - szerintem feltalálja magát, csak akarnia kell és persze tennie érte. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de ha meg sem próbálja, akkor még inkább esélye sincs. Úgy gondolom, hogy kemény munkával sok mindent elérhet az ember, ahogyan nekem is sikerült az életemet úgy alakítani, ahogyan szerettem volna. Az más kérdés, hogy végül mi lett a vége és tudom ezzel nem is kellene terhelnem egy diákot, de ő kérte, hogy mondjam el. Úgy fest még ennyi idő után se titkolom elég jól az érzéseimet, a mélyen megbúvó szomorúságot, ami valószínűleg egész életemben elkísér majd, maximum idővel szépen fokozatosan enyhül valamennyit. - A tanároknak valahol ez is a dolguk, hogy meghallgassák a gondokat és segítsenek, főleg egy ilyen komoly esetben, de... fordítva ez azért nem feltétlenül így van. De... köszönöm, idővel minden fájdalom enyhül. - ahogyan neki is könnyebb lesz, ha netán a szülei nem kezelik majd jól azt, hogy mást akar csinálni és nem azt, amit elvárnak tőle. Persze nem lesz könnyű, de ha ez van, hát ezzel kell majd kezdenie valamit és együtt élni. Szerintem menni fog neki, csak tényleg akarnia kell. - Nem mondanám, hogy sikerült, inkább csak... próbálok, talán egyszer majd sikerül végleg. Most itt a Roxfortban könnyebb, lefoglal a tanítás. - ebből sejtheti is, hogy nincs más. Nem tudtam ezzel foglalkozni és az iskolán belül nem is lehet csak úgy könnyedén ismerkedni. Nem is baj igazság szerint. El vagyok én így jelenleg, nem is kerestem más férfit, talán csak hasonlítanám Oliverhez, az pedig senkinek se lenne jó. Biztosan idővel majd könnyebb lesz és túl tudom tenni magamat ezen az egészen, de tartok tőle, hogy addig még el kell telnie egy kis időnek, vagy olyan valaki kell, olyan esemény, ami tényleg tovább lendít. Az ölelés is jól esik, de nem nyújtom el, hiszen túlságosan meghitt lenne tanár és diák között. Nem is illendő. Meglepetten pillantok rá, amikor felpattan és mondhatni megkezdődik a kis előadás. Elmosolyodom, még ha először csak halványan is, de aztán előkerül a pálcám és intek is egyet vele. Értem, hogy mit akar elérni ezzel, ezért beszállok hát. Egy pillanat múlva köpeny jelenik meg rajta, igazinak tűnő kard és még mintha csak színpadon lenne a fények is felgyulladnak. Végül is sokáig ez volt a munkám és jó is voltam benne.
A térdemre illesztett kezeimmel bólogatok, tényleg jól hangzik, amit mond. Ráadásul ő nem is annyira idős hozzám képest, nem érzem, hogy olyan komoly felnőtt lenne, még ha a lelkemre is beszél, és lényegesen okosabb, mint ha egy apámkorútól hallanám az intrukciókat. Valahol meg még meg is kell látnom, hogy nagyon szimpatikus nőről van szó, aki nem az a kislány kategória, mint akiket el szoktam varázsolni a külsőmmel, vagy a történeteimmel, ám van benne valami szomorúság, amit ezen a ponton még nem tudok megfejteni, csak később kezd el róla beszélni. - Drasztikusnak.. Lehet. A szüleim éppenhogy azok, és nagyon meglepődnek majd, de jól van..tanárnő, mindenképpen megpróbálom. Aztán ha kitagadnak, még mindig költözhetek a Roxfortban, nemigaz? – Kérdezem cserfes mosolllyal, ezzel csak magamat nyugtatom, hiszen nyáron mindenki hazamegy, csak a bentlakó tanárok maradnak, diáknak nincsen itt helye. De igaza van, addig összeszedhetek némi pénzt. És már tényleg nem vagyok gyerek, itt lenne az ideje, hogy ne ők tartsanak el, hiszen hamarosan valóban aurornak kéne lennem, viszont nem tudok senkivel szembeszállni, gyorsan kitennék a szűrömet. Muszáj, hogy valami komollyal foglalkozzak, és akkor az olyan legyen, ami jól is áll, amihez értek is. A látványos dolgok, arra kell átnyergelnem véglegesen. Aztán itt tényleg elhúzom a számat, neki sokkal rosszabb élete volt, én meg itt rinyálok neki, komolyan elszégyelhetem magamat. - Ahogyan nekem sem kellene lelki dolgokról beszélni egy tanárral, meg a halálfélelmemről. Ez már így alakult, és kérem, hogy ne sajnálja. Van, hogy egy idegennel lehetünk jó barátságban. Köszönöm, hogy megtisztel a bizalmával. És.. tényleg nagyon sajnálom. – Sután lehajtom a fejemet, a pajkos mosoly most valahogy nem tud kibújni az ajkamon, hiszen nagyon fájdalmas témához érkeztünk. Elhiszem, hogy meg tud védeni a profi méregkeverőtől, viszont elég durva, hogy meghalt a családja, és ő nap mint nap tartja magát, hogy ne is látszódjon az arcán, hogy mennyire szomorú. Legalábbis én nem vettem észre. - És sikerült túllépni? Van már valaki más esetleg, aki megvigasztalja? És ne vicceljen tanárnő.. Nadine, nagyon is fiatal, és szép, kedves nő, ha mondhatok ilyet. Aki ilyen kedves mindenkivel, az tényleg megérdemelné, hogy ne kelljen egyedül, magába fojtania. Tudja, én pusztán félelemből hazudtam, mert mindenkinek meg akartam felelni, ez tényleg hiba. De a gyász nem az. – Rázom meg a fejemet, és azért kedves tőle, hogy hagyja magát megölelni. Ugyan felnőttek vagyunk, de én még éppenhogy, és abban igaza van, hogy a tanár-diák kapcsolatba nem szokott beleférni az ilyesmi, de most alaposan megnyíltunk egymásnak. Nem is tudom, ezek után nehéz a váltás, de tudom, hogy már így is többet mondott, mint kellett volna. Akkor a legtöbb, amit tehetek, hogy elterelem a figyelmét. Felpattanok, és egy képzeletbeli kardot rántok elő. - Történt egyszer, hogy mocsaras terepre vezényelt a nagybecsű hatóság. Félelmet nem ismerve követtem a lidércfényt.. – A mozdulatomból, a vigyorgásomból, és a kacsintásomból érezheti, hogy ez amolyan terelős, hantázós történet lesz. Úgy fest, hogy ő is részese lehet az álomnak!
Természetesen nem ismerem a családját, a sajátomat viszont igen. Bár ők nem kifejezetten vaskalaposak, de azért néha ők is tudnak nehéz esetnek bizonyulni, annyi szent, főleg hogy milyen nehezen és hogyan kezelték a gyerekkori kihágásaimat, a csapongásokat, a bulikat. Nem véletlenül nem vettem fel velük a kapcsolatot a családom halála után, hiszen Olivert sem kedvelték, pedig ő nem volt rossz ember, maximum nem illett bele színészként az elképzeléseikbe, de ettől még nem tett semmi rosszat és meg se próbálták megismerni jobban. Az anyám pedig biztosan a fejemhez vágná, hogy ez a megérdemelt büntetésem. Nem csoda, hogy eszem ágában sincsen beszélni velük. - Tudom, hogy milyen nehéz szülők mellett felnőni Lucas, de ha sosem állsz a saját lábadra, vagy ki magadért, hanem mástól várod a támogatást, nem is várhatod, hogy elismerjenek. Van, hogy... drasztikusnak kell lenni. - mert mégis mit tehetnek a szülei, ha mondjuk ő spórolja össze a pénzt nyári munkával a tandíjra és ő választ szakot magának? Azért csak nem tagadnák ki, vagy ha mégis... vállalná, hogy világ életében azt teszi, amit a szülei akarnak csak azért, hogy ne legyen komoly következménye? Lehetséges, hogy pont azzal mutatná ki, hogy ér valamit, ha a sarkára állna akármi is lesz a következménye. - Nem ez a gond, erről nehéz beszélnem és... nem is kellene megosztanom egy diákkal. - sóhajtok még egyet, de végül amikor meg van a tea és én is leülök belekezdek. Bár most nem a teámmal foglalkozom, nem tudnék rá figyelni, csak röviden összefoglalom a dolgot, legalább hozzávetőlegesen. Furcsa, az iskolában se tud róla senki, csak természetesen az igazgató, de más nem, nem beszélek erről. Érthető, az ember nem szívesen ecseteli, hogy hogyan halt meg a családja. - Rég volt, már... elmúlt, vagy ha nem is túl kellett tennem magamat rajta és tovább lépni. A tanítás, vagy épp a te problémád pont jó arra, hogy elterelje a figyelmemet. - talán igen az is, hogy itt van, hogy most megpróbálom az ő gondját megoldani. Egyébként sem gondolom úgy, hogy az én helyzetem annyival rosszabb. Mindenkinek a saját nehézségei a legnagyobbak, nem egyszerű az ő helyzete sem és az most aktuális, az enyém ellenben már elmúlt. - És tudod annyira már fiatal sem vagyok, a barátok pedig... Ez az én hibám volt, nem tudtam senkivel sem beszélni róla, könnyebb volt mindent hátrahagyni. - na igen ott volt a színház, a sok közös barát, de nem voltam rá képes, hogy pont azokkal beszéljek erről, akik a közös barátaink voltak, hiszen ismerték a Olivert, a gyerekeket, az egész családomat és pont ezért nem voltam képes az ő segítségükkel kezelni ezt. Azért az meglep, amikor közelebb jön és ölelésre tárja a karjait. Egy pillanatra elgyengülök és engedek az érzésnek, felállok hát, a csésze amúgy sincs a kezemben és elfogadom a dolgot. Halk sóhajjal csupán és persze csak pár pillanatig tart, aztán el is húzódom és visszaülök a helyemre. Egy hálás mosolyt azért kap, de tudjuk mindketten, hogy ez egyébként sem helyénvaló. McGalagony nem szokott diákokat ölelgetni. - Ahogy mondtam ez már a múlté, a te gondod viszont a jelenben van, arra kell valamilyen megoldást találnunk. - és talán jobb is ha lapozunk, mert ez tényleg nem az a téma, amiről szívesen beszélek. Nem az ő hibája, mással se tenném könnyebben.
Hosszú idő után a tanárnő az első, akinek megnyíltam, ezért nem akarom őt kihasználni, viszont nagyon jól hangzik, hogy foglalkozna velem külön is. És nem kér semmilyen viszonzást, csak hogy embereljem meg magamat. Tényleg elhivatott tanár, aki a fejlődést, a gondolkozást szeretné továbbadni. Azért valami figyelmesség tényleg nem ártana, még akkor is ha tudom, hogy büszkeséggel töltené el, ha tudna rám hatni. Nem is érzem olyan áthidalhatatlan szakadéknak a kettőnk közti különbséget úgy korban. Nem mintha hátsó szándékaim lennének, csak jobb így vele kommunikálni, mintha valami vén szipirtyó lenne. - Lehet.. és az is lehet hogy a tanárnő nem ismeri őket.. Mindennel vaskalaposak, nem lehet olyat, ami a tökéletes világukon kívül esik. Ők ilyenek. Próbálkozni lehet, de nekem még sosem sikerült. Az esélyről azt hiszem már lecsúsztam, de ha a tanárnő próbálna, mint pályaválasztási tanácsadó, hogy egy bizonyos pontig jól ment az auror pálya, de ez szint felett már csak szenvedek.. Vagy nem tudom.. – Fejtegetem, mert én nem érzem azt, hogy a szüleimnek az én boldogságom lenne a fontos, sokkal inkább az ő lelki békéjük, hogy úgy táncolok, ahogy ők fütyülnek.. Viszont abban igaza van, hogy ha sosem próbálom meg, akkor mindig az lesz, amit mások akarnak. Most még elég fiatal vagyok ahhoz, hogy új életet kezdjek, méghozzá a sajátomat. Tapintatlan nem akarok lenni, viszont ez most olyan helyzet, hogy én rá vagyok utalva, legalább ebben egy kicsit segíthetek, hogy kiöntheti nekem a szívét. - Nem kötelező elmondania, de szívesen.. meghallgatom. – Bátorítóan mosolygok rá, ezúttal én vagyok az, aki most egy picit át tudja venni az ő szerepét, ilyen is biztosan ritkán van, hiszen a diákok aligha kérdeznek egy tanárnak a magánéletéről. De ez most teljesen rendhagyó helyzet. Türelmesen várok, amíg előkészíti a teát, nem akarok sürgölődni a szobájában, hiszen nem is tudom, hogy mi hol van, úgyhogy jó cica módjára várok a helyemen. A tea is nekem teljesen jó, majd amolyan mindent bele alapon iszom, addig ízesítve, amíg az eredeti íztől függően elérem a kívánt hatást. Leül most már velem szemben, és amíg kavargatunk, addig belekezd a történétbe. Enyhén elképedek. - Basszus.. akkor nem is nekem kell a vigasztalás, én csak egy nagy hantás vagyok, de Ön.. igazán sajnálom. És.. kiváncsi vagyok, mert nem fogom magamtól elhessegetni a rossz dolgokat. Tudja tanárnő, eddig arra mentem rá, hogy mindenki tökéletesnek lásson, és hogy én mindenkiben fel tudjam kelteni az érdeklődést, de.. ez igazi. És.. komoly, kemény dolog. Köszönöm, hogy nekem elmondta.. Nem is gondoltam volna hogy már volt családja, hiszen nagyon fiatal. Pokoli lehet mindenkit.. elveszíteni.. És mégis velem foglalkozik, hiszen én tényleg nem érdemlem meg.. – Na most nem akarok önsajnálni, annak semmi értelme nem lenne, de már az is fontos dolog, hogy ilyesmit megoszt velem. – Akkor nem volt senki, aki segítsen? Barátok, vagy valaki, aki enyhítheti a gyászt? – Elhúzom a számat, nem is tudom, hogy hirtelen mit mondjak, lényegében idegenek vagyunk. Leteszem a teát, és felállok, hogy odalépjek hozzá. Tudom, hogy ő komolyabb felnőtt, én meg csak egy diák vagyok, de talán egy ölelés ilyenkor nem árthat. Én ugyan nem ülök le, nem is lenne hova, de lehajolok hozzá, kivárva egy olyan pillanatot, amikor éppen nincsen a kezében csésze. Ez most nem a szokásos sármos, csábítós megnyilvánulásaim egyike, tényleg őszinte pillanat. Egy egyszerű, baráti ölelés. Nem feltétlenül köszönetképpen, hanem.. hogy kicsit felszakadjon az az elgyötört lélek.
Hát persze, nekem is voltak bőven olyan élethelyzetek eddig életem során, amikor azért nagyon is izgultam, bár még egyszer sem ragadtattam el arra magamat, hogy ilyen hazugságokkal álljak elő. Azért ez nem jellemző rám, és talán ő sem akartam, hogy ez az egész eddig jusson, csak hát vannak helyzetek, amikor már nem tudod visszafogni azt, amit elindítottál, mert az sokkal rosszabb lenne, mintha már az elején igazat mondtál volna. Végül is ezt is megértem és gondolom nagyon élvezte a figyelmet és a rajongást is, ami ezzel járt, de most már tényleg nem igazán van választása, mint hogy megpróbálja helyrehozni és aztán más úton indulni el, mert ez nem működik, ez már egyértelmű. - Ha szeretnéd, ha túl vagyunk ezen adhatok időnként egy-egy külön órát és akkor már könnyebben tudod kezdeni jövőre a látványmágus szakot. - na igen, ha már ilyen soká jut el addig, hogy kiválassza a végleges életcélját, amiben tényleg el tudja képzelni magát akkor segíthetek neki annyit, hogy könnyebben haladjon. Nekem nem jelent különösebben gondot és egyébként is ráérek, nem szoktak olyan komoly teendőim lenni, amik miatt ne lenne egy kis plusz időm, amit mondjuk rá szánhatok. Persze, ha nem gondolja meg magát miután túl leszünk ezen. Azért ezzel is számolnom kell. - Lehet, hogy lebecsülöd a szüleidet, csak eddig nem is próbáltál meg velük beszélni erről. Lehet, hogy jobban viselnék. Azért a legtöbb szülőnek az a fontos, hogy a gyereke mitől lesz boldog. Szerintem adnod kell nekik egy esélyt. - megértem, hogy ilyen drasztikusan látja a helyzetet, de azért én mégis úgy gondolom, hogy legalább egy próbát azért megérne. Lehetséges, hogy nem ismeri eléggé a szüleit még ahhoz, hogy ezt tényleg el tudja dönteni. Talán jobban kellene bíznia bennük és végül pozitívan csalódna, de ha meg se próbálja azzal semmit sem ér el, főleg mert az ő életéről van szó és mindenkinek csak egy élete van. Ha most ezt elrontja csak azért, mert az elvárásoknak meg akar felelni... nem lesz ismétlési lehetőség. - Ez nem olyasmi, ami... - elhallgatok és sóhajtok egyet. Nem is arról van szó, hogy tapintatlan, vagy hogy nem rá tartozik, egyszerűen csak nehéz róla beszélnem és nem vagyok benne biztos, hogy tanárként egyáltalán kellene-e egy diáknak effélékről tudnia az életemmel kapcsolatban. - A tea az megoldható, más nem igazán van. - nem veszem zokon, hogy nem segít, nem is várom el, egyébként sem tart sokáig előkészíteni. Egyszerű filterek kerülnek a tálcára, citrom és persze cukor, még egy kevéske tej is, majd ő eldönti hogyan szeretné inni. A forró víz mágiával pillanatok alatt elkészítheti és persze a bögrék is ott vannak, amikor leülök. Nem mellé, az talán túlságosan személyes lenne, a kis asztal mellett van egy fotel is, ahol helyet tudok foglalni. - Lassan másfél éve leégett a házunk. A férjem és a gyerekeim... Azóta nem beszéltem a szüleimmel sem, valahogy képtelen voltam rá. Könnyebb volt eljönni ide, elég messze mindentől, de... tényleg nem hiszem, hogy erre lennél kíváncsi. - alig nézek fel, a teámat ízesítem és kevergetem inkább helyette. Sok idő telt el még sem tudok még most sem másra gondolni és ezért nem beszéltem a szüleimmel sem. Valószínűleg a fejükhöz vágnám egy rossz pillanatban, hogy ők egyébként is ezt akarták. Nem tetszett nekik a színházi élet, az sem, hogy Oliverhez mentem hozzá és az sem, hogy gyerekeim lettek, mintha soha semmi se lett volna jó neki, mintha még most is engem hibáztatnának a bátyám halála miatt. Talán igazuk van és talán a régi vad életért kaptam meg a büntetést és most próbálok valahogy javítani, jóvá tenni... mert diákoknak segíteni mégis csak a jót szolgálja igaz? Talán egyszer a lelkemet is feloldozom vele... egyszer a jövőben.
Azért rendes nő, talán mert fiatal, és meg tudja érteni, hogy miért vagyok ilyen szeleburdi, miért kell nekem annyira a visszajelzés. Biztos vagyok benne, hogy ő is izgult, amikor először kellett tanítania. Esélyes, hogy megpróbált egy picit többet láttatni magából. Mármint nem úgy, hogy ledobta a felsőjét. Úgy értve, hogy nem lett volna túl nyerő egyetlen osztálynál sem bedobni a tényt, hogy ők az első tanítványai. A diákok nagyon szemetek tudnak lenni a kezdőbbnek látszó diákokkal, és ahogy nézem a tanárnő bár most már nagyon határozott, és komoly elképzelései vannak, de biztosan kis cuki lehetett elsőre. - Ebből is meg majd még biztosan tud nekem tanítani elméletet is tanárnő, ne csak a gyors cseleket tanuljam meg. Most egészen felvillanyozódtam hogy talán mégis érhetek valamit. – Azért arra, amit mond, picit megvonom a vállamat, most nem akarok azzal foglalkozni, hogy vajon mi lesz majd, amikor el kell mondanom, hogy pontosan mi is történt, és hogy miket hantáztam össze. Talán nem is lesz rá szükség. Viszont az nagyon tetszik, amiket mond, hogy akár színész is lehetnék, el tudnám képzelni magamat akár ilyen musical sztárnak is, simán jó a hangom annyira, végülis a meséléshez is mindig játszottam vele hogy lenyűgözzem a közönségemet. - Egyszer? Ms. O’Leary.. ez nem ilyen egyszerű. Régen azért nem ment, mert még pici voltam, és hangosabbak voltak a szüleim, most pedig már túl régóta hazudok, és nagyon összeroppannának.. Még ha élvezni akarnám az életet.. akkor is. A saját vágyaik talán fontosabbak. – Kicsit elszontyolodom, de aztán eszembe jut, hogy mindig csak rólam beszélünk, ami talán alap esetben rendben is van, hiszen egy tanár számára mindig a diák van fókuszban, de ha már úgy alakult, hogy így külön is foglalkozik velem, akkor lehetek annyira udvarias, hogy megkérdezzem, hogy vele mi a helyzet. Belekérdezek, de láthatóan darázsfészekbe nyúltam, mert eléggé szájhúz. – Sajnálom, nem akartam tapintatlan lenni, de.. érdekel a dolog, ha nem gond. – Most úgy vélem, hogy azon ritka alkalmak egyike ez, amikor picit kitárulkozhat, még ha nem is akar. De próbálkozni muszáj, ettől csak nem megy el nagyon a kedve. – Valóban? Mi történt? És.. mivel úgysem engedi meg, hogy alkoholizáljak.. amit jogosnak tartok, most tiszta fejjel kéne felkészülni.. Nincsen azért valami olyan rejtett édessége, ami valami pikánsabb, mint a durranós bonbonmeggy? Vagy.. na jó, elég egy sima fekete tea is, vagy ami van, Önre bízom. De csak ha együtt iszunk. – Nem várom meg, míg hellyel kínáljon, lecsüccsenek a kanapéra, gondolom itt szokott olvasgatni. A térdemre könyölökölök, és onnan nézem, hogy tesz-vesz. Kivéve ha segítenem kell.
Egyelőre még én sem tudom, hogy mit tudunk kihozni ebből az egészből és mit tudunk majd tenni annak érdekében, hogy megvédjük őt ettől a varázslótól, vagy a többiektől is, de valamit csak kitalálunk. Soha nem voltam még ilyen helyzetben, de tanárként is az a dolgom, hogy segítsek rajta. Nem azt mondom, hogy bármi áron, de mindent meg kell tennem érte és csak a végső esetben szólhatok kollégáknak, hogy együtt tegyük, mert alapjáraton nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni a hazugságok miatt. Persze még mindig nem biztos, hogy ketten meg tudjuk oldani, de legalább meg kell próbálni, aztán háta sikerül. - Rendben van, nem utasítom vissza a segítséget és remélem, hogy ebből tényleg tanulsz és sikerül... javítani a mostani helyzeteden. Remélhetőleg csak egyszer lesz rossz, amikor elmondod az igazat és amíg elfogadják, aztán... könnyebb lesz. - főleg, ha elkezd olyan dolgokkal foglalkozni, amik tényleg passzolnak hozzá és úgy fest, hogy a veszélyes helyzetek nem, mert azokkal csak nagyzolni tud. Olyasmit kell tanulnia, ami passzol is hozzá és a látvány mágia pont olyasmi és nem csak azért, mert én is ezt tanítom, de ha egyszer szeret a középpontban lenni, akkor illene hozzá. Akár színésznek is elmehetne, de ha az nem tetszik neki, hát ügyködhet a díszlettel is, ebben is elég sok a lehetőség. - Egyszer kell csak összeszedned magadat és elmagyarázni, hogy neked nem az a célod, mint mindenkinek a családban és majd valahogy megértik, de olyan életet akkor sem érdemes élni, ami nem illik hozzád, mert sose fogod élvezni. - akkor viszont elhallgatok, amikor az én életemről kérdez, hiába érkezünk meg lassan a szobámhoz, ott megtorpanok és egy pillanatra egy sóhajnak is utat engedek. Csak aztán lököm be az ajtót és engedem előre. Természetesen alapból mágikusan zárva volt, de az érintésem elég, hogy gond nélkül nyitni lehessen. - A szüleim igen, de jó ideje nem beszéltünk. Néhány éve... az én életem is gyökeresen megváltozott. - valószínűleg láthatja rajtam, hogy ez nem olyan téma, amiről szívesen beszélek. Kérdés, hogy mennyire van benne empátia, vagy mennyire látja meg, ha a másik nem szívesen beszél neki dolgokról. - Kérsz esetleg valamit inni? - bár nem sok minden van, de vízzel, vagy mondjuk teával gond nélkül tudok szolgálni, az bőven akad.
Itt most minden azon fog múlni, hogy mennyire tudunk összedolgozni. Nagyotmondásban ügyes vagyok, és lássuk be, vág az eszem, hiszen amikor mások belekérdeztek, spontán kellett mindenre reagálnom, hogy tökéletes részletességgel belepasszoljon minden a korábbi teljes képbe, a tanárnő pedig mégicsak egy komoly intézmény tanára, ráadásul egy olyan mágiaágban, amely maga a szemfényvesztésről szól. Kezdek egyre inkább bizakodó lenni, bár amikor majd ott állok szemben a méregkeverővel, az teljesen más helyzet lesz, de legalább tudom, hogy nem vagyok egyedül, és lesz egy komoly szövetségesem a háttérben. A vöröshajú fiatal tanárnő nagyon kedves velem, empatikusan igazit ki, hogy nagy hülyeséget csináltam, viszont ő sem biztos a korkülönbség tényében, mert hol magáz, hol tegez, amin muszáj elmosolyodnom, de nem teszem szóvá, már annak is örülnöm kell, hogy foglalkozik velem. Azért mégiscsak legalább tíz évről van szó, de ezt leszámítva két felnőtt emberről van szó, igaz, én vagyok a komolytalan, ő pedig a felelősségteljes. - Ebbe bele se gondoltam... Esetleg ha máskor is ilyesmi adódik, hálából segítek javítgatni, ha mást nem, az elírásokat. Vagy valami ilyesmi. Szeretném azért megköszönni, hogy foglalkozik velem a tanárnő. És ne mondja, hogy az elég, hogy jó útra térek. Nekem is fontos lenne, hogy ne csak arról legyen szó, hogy egy tanár segít. Igen, lassan fel kéne vállalnom, hogy felnőttem, és nem minden a játékról szól. Gondolja át kérem. – Foglalom össze a gondolataimat pajkos mosollyal, ezt komolyan gondolom, rossz érzés lenne, tényleg gyereknek érezném magamat, ha csak úgy mellémállna, mint egy taknyos kölyöknek, akinek az orrát kell törölgetni. Aztán megint visszatér a tegezéshez, ezt már külön nem reagálom le, de magamban megjegyzem, hogy lehet hogy zavarban van, talán a szobás beszólásom miatt? Oh, szegény, ezt azért nem akartam elérni, hiszen ő nem egy buta kis csitri, hanem felnőtt, komoly nőci! De hülye vagyok! - Anyáék nagyok komolyak, mint a legtöbb aranyvérű család, mindenkiről festmény van otthon, és már előre eltervezték, hogy mindenki auror lesz. Még a dédunokájuk is. Nehéz ebből az árnyékból kilépni, engem meg untat az auror szak, a megfigyelések, a komolykodás. Én szeretek sokat nevetni, társaságba járni, ilyesmik. És a tanárnő családja? Élnek még? Merre laknak? – Nem tudom, hogy mennyire tapintatlanság így visszakérdezni, de már én is kiváncsi vagyok, szeretném megismerni, hátha akkor még jobban kijövünk. Várom, hogy kinyissa a szobaajtót, addig szívesen átveszem a tálcákat a harapnivalóval.
Az egyértelmű, ha más nincs, akkor biztosan szólok az iskola vezetésének, mert nem fogom kockára tenni egy diák életét. Annyira tiszteletben tartom a kérdését, hogy azért megpróbálhatjuk megoldani a nélkül, hogy mindenki előtt lebukna, de ha tényleg nincs más választás, akkor biztos, hogy nem szabad kockáztatni és nem is fogok. Az elmondása alapján azok a varázslók nagyon veszélyesek és még ha meghúzná magát a birtokon mondjuk a nyár végéig, akkor se nyújtana neki teljes biztonságot, hiszen idővel ki kell mennie és ott már könnyedén elkaphatják, úgy pedig még csak védelme sincs, meg aztán az a nagy hírnév menten összeomlik, ha a birtok határában zajlik le egy varázslópárbaj, rosszabb esetben... kivégzés. - Ez a lényeg, hogy szeretnél változtatni és fejlődni, akkor már van értelme ennek az egésznek és ha tényleg akarod menni is fog. - bátorítóan mosolyodom el, hiszen tényleg így gondolom, nem lesz itt komoly baj, ha tényleg akarja azt a változást és tényleg oda is figyel a jövőben arra, hogy az ilyen kis trükközéseknek nem igazán van értelme. Remélhetőleg tanult annyit ebből az ügyből, hogy amint sikerül megoldást találnunk nem fog kihátrálni és visszatérni a régi életéhez, ami erre a rossz útra vezette. Akkor azért nagyon csalódott lennék, arról már nem is beszélve, hogy nem is hagynám csak úgy annyiban. - Oh ne aggódjon e miatt, általában sokáig fenn vagyok és szerencsére már túl vagyok a mára tervezett esszék javításán is, ráérek. - esti program... az sose szokott lenni. Volt már, hogy egy kollégával beültem beszélgetni, de az se tart sosem túlságosan sokáig és valahogy nincsenek is mély kapcsolataim. Ennek is meg van az egyszerű oka. Nehezen nyitok mások felé. Nem könnyű az ember élete, ha a családja odaveszett, ha sejti megölték őket, de gyávának érzi magát, hogy tegyen is valamit, hogy kiderítse és attól úgy sem oldódna meg, ha megtudnám a ház nem véletlenül égett le, hanem szándékos gyújtogatás történt. - Nagy gyere, mesélj addig a családodról, miért akartál ennyire megfelelni nekik? - azért ez érdekel, hogy miért nem próbált legalább ellentmondani, miért kellett ez a kis hazugság, ami aztán túlságosan naggyá nőtte ki magát? Biztosan mostanra már ő is rájött, hogy milyen nagy hibát követett el, de vajon akkor is rájött volna, ha nem kerül ilyen nagy veszélybe? Félő, hogy abban az esetben annyiban hagyta volna a dolgot és nem foglalkozik az egésszel, csak éli tovább az életét hazugságban és a hamis dicsfényben.
Szerda este van, és ha csak beszélgetni fogunk ma éjszaka kidőlésig, már az se rossz, mert legalább nyerek egy kis valós önbizalmat, hogy egy igazi tanár áll mögöttem. Ha belegondolok, olyan nagy baj már nem lehet, hiszen a roxforti tanárok komoly varázserővel rendelkeznek, ráadásul a tanárnőnek itt van még a hazai pálya előnye is, más tanárokat is segítségül tud hívni. Na nem azt mondom, hogy akkor én hátradőlve lebzselek, azt talán már nem is engedné, a következő három napban kőkeményen fel kell építeni valami tervet, és egy-egy varázslatot is megtanulhatok tőle, amikre majd a későbbiekben is építhetek. Azért olyan furcsa, hogy ő ilyen fiatalos. Én már felnőtt vagyok, és nem tartok sehol, ő viszont jó pár évvel idősebb nálam, mégsem néz le, mintha valami kisdiák lennék. Megrovó tekintete pont annak szól, hogy ennyi idős körömben már illene komolynak lennem. Valahogy nem is olyan, mint a többi lány, akiket kábítottam, pontosan átlát rajtam, de legalább tudja az igazságot, és mellette nem kell színlelnem. - Igen, ahogy mondja tanárnő. A családom annyira akarta tőlem a sikert, hogy aztán magától értetődően meg is kellett kapniuk. Aztán ez átragadt a többi ismerősömre, már nem volt megállás. Most viszont.. tényleg tenni akarok valamit, úgy igazán. – Nem mondom, hogy sikeres, és menő látványmágus leszek, de ha sikerül legyőzni a boszorkánymestert, és még túl is élem, akkor a szüleim elé állok, és elmondom, hogy mi történt. Még ha szégyen is, de úgy vélem, hogy itt az ideje nem csak a menőségre gondolni. És hát ha úgy alakul, lehetek menő látványmágusként is, nem kell kamuaurornak lennem. Azért teljesen nem tudom megtagadni magamat, sikerül elnyomnom egy poént, pedig akár faképnél is hagyhatott volna. Csak hát tudom én, hogy soha senki nem haragszik rám, ő pedig nem egy vén szatyor, hogy konzervatív módon kezeljen egy ártatlan viccelődést. Hiszen nagyon is szép nő, biztosan van férje, vagy ilyesmi, bár az iskolai tanároknak nem is tudom, hogyan lehet magánélete. - Ha túlélem, akkor semmi sem lehetetlen. És.. köszönöm Miss O’Leary. Remélem, hogy nem tartom fel, Önnek még nem kéne aludnia, vagy ilyesmi? Vagy nem lett volna valami esti program? – Na nem akarok tapintatlankodni, biztosan nem köti az orromra, hogy milyen dolgai vannak, viszont azért mindig is tisztelettudó pasi voltam, és ha kicsit is az útjában vagyok, csak szólnia kell. Holnap folytathatjuk. Bár igaz ami igaz, nem szívesen hagynám most itt, olyan jó érzés, hogy valaki vigyáz rám. Követem a szobájába, értelemszerűen sosem jártam még ott, tehát mutatnia kell az utat.
Tudom a legtöbb ember úgy éli az életét, hogy egyszer élünk és nem gondolnak bele, hogy a tetteiknek következményeik lehetnek, nagyon is nagyok. Ő talán már rájött, hogy milyen rosszul döntött, amikor ezt a kis hajcihőt maga köré vonta. Persze minden kezdődik valahogy, de remélhetőleg a jövőben nem akar majd hasonlót művelni az életével, mert most nagy bajban van, muszáj tanulnia belőle. Ha más nem, valószínűleg én nem engedném, hogy újra hasonlóan nagy bajba keveredjen, hiszen én már tudom a titkát és ha nincs más, hát nem tartom magamban, annyi biztos. - Oh igen így már értem, könnyű volt elfogadni a jót és a lelkes támogatást, érthető, de végül csak meg lett a böjtje és most sokkal nehezebb lesz belőle kihátrálni, mint az elején lett volna. Azt hiszem ez a tanulság a jövőre nézve. - ha máskor hasonló történne vele, talán még időben észreveszi, hogy egy hazugságot mikor kell végül annyiban hagyni és visszavonni. Azért ez lássuk be elég nagy füllentés és jobban belegondolhatott volna, hogy idővel következményei lesznek. Talán még bele is gondolt, csak hát akkor már nem tudott kihátrálni belőle, mert nagyobb lett volna szégyen. Igazából meg tudom érteni, de talán máskor nem követ el majd ekkora hibát, ha tudja, hogy milyen csúnya következménye lehet. - Jól van... értettem. - kap azért egy mosolyt, bár talán egy leheletnyi zavar az én arcomon is látszik. Azért mégis csak egy diákról van szó és nem illik ilyet mondani egy tanárának nem igaz? Még ha csak ártatlan elszólásról van is szó. - Végtére is ráérek, már nincs túl sok teendőm, hiszen a diákok nagy része vizsgázásba fog lassan, nincsenek olyan mennyiségben órák, mint év közben. - és egyébként is szeretnék segíteni neki, hiszen ha nem teszem nem lennék igazán jó tanár, hagynám hogy egy diák bajba kerüljön, mármint ennél is nagyobb bajba és a végén még baja essen, netán meg is öljék. Az a peche, hogy jön a nyár, még csak azt se teheti meg, hogy meghúzza magát egy kicsit az iskolában. - Egyelőre még én sem tudom, hogy mi legyen, de... reméljük, hogy pár nap alatt azért beugrik valami kézenfekvő megoldás, addig is tanulunk, így könnyebben szakot tudsz váltani. - aztán majd meglátjuk. Első körben nekem is jól fog jönni a fánk, legalább a cukormennyiség segít, hogy kicsit felpörögjön az agyam és akkor hátha könnyebben beugrik valami megoldás, legalábbis remélem. Ha más nincs, akkor végső soron úgyis kénytelenek leszünk komolyabb varázslókhoz fordulni, bár tudom, hogy ezt nem értékelné, de inkább ez, mint hogy ne adj isten tényleg megöljék.
Azért ha mögöttem áll egy felnőtt tanárnő, lényegesen magabiztosabb merek lenni, csak nem hagyná a tanárnő, hogy bele is haljak a dologba. Tényleg butaság volt tőlem, hogy nem szóltam senkinek, de csak egyszer próbáltam nagy levegőt véve McGalagonynak mondani, olyan szigorúan nézett rám, hogy na nem, nekem aztán nem kellett az olyan megalázás, rám pirítás, viszont a látványmágus tancinéni olyan kedves, ráadásul még korban is közelebb áll hozzám, a leszúrását valahogy jobban megemészti a gyomrom. Vele már el tudom hinni, hogy akár le is gyűrhetjük a méregkeverő boszorkánymestert. Ha pedig nem, akkor mindketten belehalunk, de akkor úgyis mindegy, mert egyedül sem lett volna esélyem, ha valóban igazak azok, amikkel kérkedtem. Amit eddig próbáltam, hogy a szüleimnek megfelelni, már egyértelműen látható, hogy akár valami másféle pályán is kamatoztathattam volna. - Nem is tudom, apa már nyolc éves koromban, hogy ő ekkor már átvágta egy halálfaló torkát. Aztán tizenegy éves voltam, amikor szólt, hogy lassan ideje volna élnem az erőmmel, és elvárható a családi hírnév öregbítése érdekében, hogy vakmerően felkutatom a sötét varázslókat.. Valahogy mindig az orrom alá dörgölte, hogy még nem mutattam semmit. Tizenhárom évesen meguntam, és úgy döntöttem, hogy nem szégyenkezem. Nagyon örült, amikor bejelentettem, hogy elüldöztem a szomszéd faluból az átkozott felhőket szertefújó banyát. Elújságolta a rokonságnál, ismerősöknél, és mindenki a csodámra járt, anélkül, hogy bárki is megkérdőjelezte volna. Egy két évvel idősebb lány még az ölembe is ült. Onnantól nem volt megállás. – Foglalom össze az eredettörténetemet, de ez a mostani hét ténylegesen a bukásról szól. Ezúttal el tudom mesélni egy felnőttnek, hogy milyen nyomás van rajtam több mint tíz éve, de végre legalább megkönnyebbülten sóhajthatok fel. - Egy alkalommal? Nekem az se baj, ha vasárnapig minden éjszaka. Mármint... nem akarom meghajtani a tanárnőt... izé.. úgy értem.. – Nevetem el magamat zavartan, valahogy annyira az ilyesmik jönnek a számra, főleg hogy olyan szép a szeme, de ő mégiscsak felnőtt, és még segíteni is akar. Csak hát nehéz levetkőznöm a stílusomat, ami jó pár éve a sajátom. Nyilván McGalagony felé nem mondanék ilyesmit, de hát most véletlenül kicsúsznak ezek, de nem akarom hogy ő is zavarba jőjjön, vagy tiszteletlen legyek, ezért is helyesbítek gyorsan, és mivel még a szobájába is invitál, magamhoz képes egész cukin a szám elé kapom a kezemet, de megrázom a fejemet, hogy nem, nem akarok ezzel tovább viccelni, még a végén elküld a fenébe. - Oké tanárnő, menjünk, próbáljuk meg, látványmágiából szintén csak az alapokat tudom, de valami cselt megbeszélhetünk. – Már a konyhában járunk, a manó szépen csomagolja számunkra a fánkokat, én meglátok egy tálcán egy szép füstölt sonkát, rámutatok, hogy szabad-e, a manó pedig kedvesen rávágja, hogy persze, úgyhogy ez is jön a sütikkel. Még a végén egészen jó kis éjszakai lakoma sül ki belőle, pedig olyan ideges voltam amikor betértem a könyvtárba. Várom hát az útmutatást, sosem jártam még a szobájában.
Remélem is, hogy felismeri azért lassan, hogy még mindig jobb az, ha megszégyenül, mintha végeznek vele és azért jelenleg ez utóbbinak is van esélye, legalábbis ahogyan elmesélte, hogy mi a helyzet. Nem is értem, hogyan gondolta, hogy így felhúz ilyen veszélyes embereket. Persze értem én, hogy fiatalság, bolondság, de bennem valahogy soha sem merült fel ilyesmi. - Ezt megértem. - ezért is lenne jobb, ha valami olyasmivel foglalkozna, ami jobban áll neki és jobban passzol hozzá, nem pedig az aurorkodással, amit nagyon úgy fest, hogy csak a családja akar minden áron ráerőltetni. Bár persze kérdés, ha nem így történik vajon akkor is kitalált volna valami hasonlót? Mondjuk, hogy ő a leghíresebb színész, vagy olyan színdarabokat írt volna fel az önéletrajzára, amik nem valósak? - Egyáltalán hogy jött ez az ötlet? Hogy mások sikereivel kérkedsz. Hogy kezdődött? - hiszen effélére nem igen szokta az embert senki sem felbujtani és az iskolában sem azt tanítják, hogy terjessz magadnak hírnevet, ha jól tudom, legalábbis én biztosan nem. Sejtelmem sincs, hogy honnan szedte ezt, de nagyon remélem, hogy mások nem nagyon törik hasonlóban a fejecskéjüket. - Ha sokáig fenn maradunk, akkor egy alkalommal csak nem fog megártani. - értem én, hogy viccel ezért is mosollyal válaszolok. Arról már nem is beszélve, hogy nem igazán van, akinek meg kellene felelnem külsőleg. Ha felszökken pár kiló, hát istenem... de amúgy is éjszakázni valószínűleg csak most kell majd ebben a pár napban, amíg megoldjuk ezt a "kis" nehézséget, aztán ha utána visszaáll a normális kerékvágásba az én életem is és remélhetőleg az övé is, persze valami szakváltást még érdemes lenne eszközölnie, hiszen az már nyilvánvaló, hogy az aurorság nem igazán passzol hozzá. Addig is viszont, amíg nem kezdjük el a közös munkát beszerezhetjük a nasinakvalókat, hogy könnyebben pörögjön az agyunk, hiszen arra most nagy szükség lesz, hogy bírjuk az estét és hogy ki tudjunk találni valamit. - Hát akkor nem érdemes túl sok mindenhez hozzáérni igaz? - nem érünk vele semmit sem, ha túlságosan komolyan vesszük ezt az egészet, legalábbis az elején nem, amíg nem muszáj. Persze nem is viccelhetjük el, annak se lenne sok értelme, és nem is visz előre, csak túlságosan félni kezd és az nagyban gátolja a gondolkodást. - Mehetünk a szobámba is akár, arra hogy átbeszéljük a lehetőségeket tökéletes. - úgy se most fogja elsajátítani azokat a varázslatokat, amiket az elmúlt években nem sikerült, mert nem foglalkozott igazán a tanulmányaival, úgyhogy most még nem kell nagy tér ahhoz, hogy gyakoroljunk.
Azt én sem tudom, hogy valaha változtattam volna, talán egyszer magamtól is benőtt volna a fejem lágya, nem tudhatom. Nyilván mindenkinek az életében vannak akadályok, én túlságosan belekényelmesedtem abba, hogy a családom révén jómódú vagyok, a külsőm igazán csodás a lányok szerint, és a beszélőkém legendás, így nem csoda, hogy le tudtam nyűgözni a hallgatóságomat. Főleg a lányokat, hiszen az egésznek a gondtalan semmittevésen túl a hódítás volt a lényege, hogy minél inkább kiélvezzem a fiatalságomat, és úgy vélem ezzel nem is követtem el nagy bűnt. Most viszont úgy tűnik, rengeteg pótolnivalóm lesz, teljesen másféle életet kell élnem innentől, mert utólért az, amit egyébként nagyon kerültem, hogy szembe kelljen néznem a felelősséggel. Kár érte, mert jó élet volt, de ha meg akarom védeni magamat, akkor a külsőm adottságaimon túl fel kell fedeznem valami mágikus, vagy cselszövési képességet is, különben bele is halhatok. A tanárnő azért megnyugtatott annyira, hogy mellettem lesz, így legrosszabb esetben is csak a megszégyenülés réme fenyeget, ami már az ő szájából hallva nem is tűnik olyan pocsék érzésnek, onnan még lehet épitkezni, hátha vannak olyan lányok, akik anyáskodnának, mert a veszteseket kedvelik. - Nem dehogy. – Borzongok meg. – A valóságban nem kedvelném a sötét csatornákban kúszás-mászást. – Ha már komolyan foglalkozom valamivel, akkor igen, az a színészkedés jó lehet, szép ruhákban, közönség előtt illegetni magamat, és a látványmágia, amivel kedvenc ellenfelemet akarjuk megtréfálni, valóban az én világom lehet. Lehet, hogy a sors akarta így, hogy most este a könyvtárban kínlódjak, és a tanárnő változtasson az életemen. Most először elmosolyodom, és úgy érzem, hogy van egy komoly támogatóm. Nem tudom, hogy kinek a hibája, hogy ilyen lettem, talán a szüleim akarták mindenáron erőltetni az auror dolgot, én pedig védekezésül kezdtem el hantázni róla, hogy milyen jó vagyok benne, pedig semmit sem tettem érte, és most tudatosul, hogy valójában soha senki nem állt mögöttem. - A fánkért? Tanárnő! Ilyen jók a génjei, hogy nem kell vigyázni az alakjára? – Vigyorgok most rá, miközben végzünk a pakolással, igen a fánk az nekem is rendben lesz, már indulhatunk is a manókonyha felé, utána viszont nem tudom, hogy hova. Attól nem félek, hogy összefutunk egy prefektussal, én már eleve egyetemista vagyok, és egy tanárral mutatkozni mindig korrekt védelmet jelent. De hol tudnánk gyakorolni, ahol nem gond, hogy romba döntjük a helységet? Az ő szobájában mennyire lehet varázsolni? Elindulunk a manókonyhába, ahol előzékenyen előre engedem, és már nézelődünk is a fánkok terén, egy hosszú fülű manó hajlong, pár szóban összefoglalom neki, hogy fánkot kérünk, minél édesebbet ahogyan a nőt elnézem. Kapunk végül egy nagy tálcával, főleg lekvárosok, de van pudingos is, rengeteg színes cukorral megszórva.. Hm.. Éljen a boldogsághormon! - A legveszélyesebb ez a bájitalkeverő, aki olyan mérgeket csinál, hogy színtelen, szagtalan, talán még tárgyakat is beken vele, hogy már a puszta érintéstől belehaljak. Van még egy halottidéző is, aki infernusokat kelt fel. Na igen, én aztán tudom, hogy kibe kössek bele. Na és hova vonuljunk tanárnő? – Vonom meg a vállamat, most már késő bánat sopánkodni, igaza van a nőnek, ideje a tényekre koncentrálni. Hozom a tálcát, de kérdés, hogy hova.
Vajon akkor is belátta volna idővel, hogy rossz utat választott, ha nem keveredik ilyen nagy bajba miatta? Attól félek, hogy nem, de ezen kár gondolkodni, hiszen valószínűleg így is úgyis idővel fény derült volna rá, hogy a történetei nem igazán valósághűek, sőt... Gondolom ebbe nem igazán gondolt bele és azt hitte úgy se tudja meg soha senki, vagy csak nem foglalkozott a következményekkel. Fiatalság-bolondság mondhatnánk, ha nem ismernék épp elegen Lockhartot, aki mint tudjuk szintén remek történeteket tud elmesélni... főleg mások kalandjairól. - Végül is ezért vagyok tanár, de csak akkor, ha nem aurorként próbálsz sikereket elérni. Ahhoz nem igazán értek. - a látványmágia az asztalom, ebben voltam mindig is jó, ami esetünkben nem szemfényvesztést jelent. Nem valami bűvész vagyok, inkább az a cél hogy a mágiával kápráztassak el másokat. Azaz mára már csak, hogy megtanítsam ezt hogyan kell megtenni, hiszen én magam már jó régóta nem dolgozom színházban. Szép idők voltak, de az életem megváltozott, mondhatni fenekestül felborult, nem tudtam volna ugyanúgy élni tovább, mint a tragédia előtt. - Persze, nem probléma, sőt ha úgy gondolod vihetünk egy kis nassolni valót is. Élek-halok egy fánkért! És valószínűleg amúgy is fennmaradunk egy ideig. - elmosolyodom, ahogy az utolsó könyvet is segítek a helyére tenni. Így rendben leszünk, és jöhet a gyakorlás. Igazából még én magam sem tudom, hogy mi is a pontos terv, ezt még ki kell találni, de van rá pár nap. Úgy kell átejteni sötét varázslókat, hogy ők ne tudják, hogy át lettek ejtve, ami azért lássuk be... nem könnyű feladat. - Mesélj addig is arról, aki a legveszélyesebb előre láthatóan és hogy mit tudunk róla. - pillantok oldalra miközben elindulunk a konyha felé, hogy szerezzünk kávét és valami ehetőt. Előbbi nekem se fog ártani, főleg ha sokáig fenn maradunk netán és ha keményen kell járatni az agytekervényeket, hogy valami megoldást találjunk.
Az az érdekes, hogy a tanárnő teljesen máshogy beszél velem, mint ahogyan elvárnám egy tanártól. És nem rossz értelemben. Nyilván más ez így, hogy csak magunk vagyunk a könyvtár magányában, de nem általánosságokat mond, hogy majd fel kell készülnöm az életre, hanem tényleg mellettem áll, mint egy igazi mentor. Nem lehetek elég hálás neki. Nagyot nyelek, hiszen eddig mindig én irányítottam és most nagyon úgy tűnik, hogy tehetetlen vagyok, és rákényszerülök, hogy egy nálam idősebb, tapasztalatabb valaki mondja meg, hogy mi a helyes út. Annyira azért nem is idős hozzám képest, de biztosan nem egy szájtátós csitri, akit csak úgy le lehet nyűgözni. - Oké tanárnő. Előbb legyünk ezen túl, aztán majd megbeszéljük, hogyan lehetne változtatni. Feltétetelezem úgy, hogy beülök az iskolapadba, és rengeteget pótolok. Abban is... tudna segíteni? – Nem akarom én tökéletesen kihasználni, de az jut eszembe, hogy ha amúgy is a látványmágiát ajánlja, ami nekem is feküdne, hurcolnám utána a tanszereket, mint valami tanársegéd, hátha a közelében figyelve el tudok lesni pár további hasznos trükköt. A színészkedés annyira nem az én asztalom, bár elég jó vagyok benne, de szívesen lenyűgözném a hallgatóságomat valami varázslattal is, ezért is tűnik jó ötletnek a látványmágia, amit a tanárnő ötletként javasolt. - Oké.. Ms. O’Leary. – Ugrik be hirtelen a neve. Mivel amúgy is rá akartam szánni ezt az estét, akár még gyakorolhatunk is valamennyit, rám már ez a pár perc is felvillanyzó hatással volt. Így mosolyogva bólintok, mert bár már karikásak a szemeim, csakazért is összekapom magamat annyira, hogy helyt állok ha esetleg mutatni akar valami kunsztos trükköt. Az már más kérdés, hogy holnap reggel mennyire fogok rá emlékezni. - Tanárnő, ha lehet, menjünk a konyhába, amíg bedobok két kávét minimum, addig magyaráz, és mutogat, én meg engedmesen figyelek. Becs’ szó. Oké? – Ez nem ultimátum, sokkal inkább kérés, kérdés, de mivel eléggé kedves, közvetlen teremtésről van szó, talán rendben lesz így. Pakolászom a könyveket a helyére, lassacskán készen is vagyok, elindulok kifelé, de ha nem jó a megoldásom, akkor mondjon helyette csak nyugodtan mást.
Az biztos, hogy nem jó úton járt eddig és azt hiszem erre most már neki is sikerült rájönnie. Csak bajba sodorta magát, még hozzá nagyon-nagy bajba. Ha másképp alakította volna az életét, valószínűleg lassabban és nehezebben ér el hírnevet, viszont legalább nem lett volna ilyen komoly baja belőle. Az is csoda, hogy tudja, hogy jönnek és nem csak akkor esik le neki, hogy vége, amikor már itt vannak és nem tehet semmit. Most még fel tud készülni, viszont jól át kell gondolnia, hogy mit tesz, mert ez így biztosan nem mehet tovább. - Változtass rajta, vagy... ha eddig rossz volt, akkor gyökeresen változtass. - igen ez végül is azt jelenti, hogy dobja ki, de ha erre van szükség ahhoz, hogy egyáltalán legyen élete, akkor nem igazán van választása és szerintem most ezt kell tennie, aztán más életet kezdeni, ami működhet, mert hát hazugságokra építeni semmi értelme sincsen. - Az a nehezebb feladat, de legyen, megpróbáljuk. - viszont akkor tényleg jó terv kell, mert az alapján, amit mond azok, akiktől ennyire tart tényleg veszélyesek lehetnek. Jól át kell gondolni, hogy mit tegyünk, neki pedig tényleg változtatnia kell az életén, különben nincs az egésznek értelme. - Rendben van, már ez is valami. - mosolyogva bólintok. Na igen, nem tehet mást, mint hogy megpróbál tényleg változtatni és ha nem ért hozzá, akkor az aurori életnek tényleg nincs semmi értelme. Ez esetben más kell és ha ennyire szeret ködösíteni, akkor a színészkedés tényleg passzolhat hozzá. - Én ráérek, de neked lehet, hogy érdemes lenne pihenned valamennyit. Esetleg elkezdjük, aztán ha elfáradtál, akkor szólsz. - az se biztos, hogy olyan könnyen kitaláljuk majd, hogy mit tegyünk. Azért ez nem egyszerű. Megoldást találni valamire, amiről még egyikünknek sincs sejtése. Még én sem tudom, hogyan lehet elüldözni sötét varázslókat úgy, hogy azt higgyék erősebb vagy náluk, miközben nem. Én se vagyok harcos és ő se tanulhatna meg ilyesmit rövid idő alatt, tehát maradnak a trükkök, ahhoz viszont nagyon jól ki kell találni a tervet, hogy tényleg működjön és ne lássanak át rajta. - A könyvtár viszont úgy vélem, hogy lassan zár, segítek elpakolni. - ha még maradt könyv, vagy ha netán máshol is rendetlenséget csinált, akkor körbejárhatunk, de nem hiszem, hogy itt talál megoldásokat. Ketten hátha ki tudunk találni valamit.
Furcsa érzés, de egy fokkal jobban vagyok. Sosem meséltem senkinek az igazi énemről, és ez most itt, a vég küszöbén megtörtént. Abban nincsen igaza, hogy másoknak ezt nem vállalnám fel, de legalább már nem nyomja a lelkemet annyira. A tanárnő mintha furcsa átmenet lenne a velem egykorú lányok, és az idős, meglett tanárok között. Valahogy egyik sem. És mindkettő. Mindenképpen bátorító a jelenléte, és ahogyan többet beszélünk róla, már akár képes lehetek elhinni, hogy segíthet, s szégyen nélkül túléltem a varásnapot. - Ez nem olyan egyszerű. Ötletem sincsen róla, hogyan kezdjek bele. Teljesen máshogyan kéne az egészhez állnom. Dobjam ki az egész életemet.. Igaz, ez már meg is történt. – Vonom meg a vállamat, ha a méregkeverő utolér, elég egyetlen érintése, és halott vagyok. A fiatal nőnek igaza van, már csak az úttal kéne szembesülnöm. Erre viszont semmi megoldást nem látok, és most ő kell, hogy a számba adja, hogy mit tegyek. - Az túl szinpadias lenne, hogy eljátszuk a halálomat. Inkább győzni szeretnék. Vagy legalább elijeszteni őket. – Tudom, hogy túlzottan nagyratörő vagyok, és hogy nem éppen most kéne kitalálnom, hogy kivánságokat fogalmazok meg. Viszont annak örülök, hogy segíteni akar. – Színészkedjek? Szeretek beszélni, másokat lenyűgözni, nem éppen auror-stílus. Megfontolom. – Bólintok, és észreveszem, hogy belassult a lélegzetem, ami azt jelenti, hogy teljesen megnyugtatott a jelenléte, hiszen már hosszútávra tervez velem, ami nem semmi... - És akkor tanárnő.. Mi lesz? Holnaptól hogy készülünk fel? Négy napom maradt... Talán már az is is elég lehet, hogy ha az első sötét varázslót elüldözöm, akkor a többi sem biztos, hogy próbálkozi akarna. Fennmaradunk most, vagy reggel kezdünk? Most az óráim nem érdekelnek. . – Na nem mintha eddig érdekeltek volna, de most még annyira sem fogalkozom a dologgal hogy bemenjek a héten. Lehet, hogy a társaim furcsálkodni fognak, hogy a héten nem kábítom őket a történeteimmel. Már egy kicsit jobban kihúzom magamat, nekem mindkét megoldás jó lehet. Már nem érzem olyan borúsnak a dolgot. Ha egy felnőtt áll mögöttem, akár a háttérből, azért már látványosan jobbak az esélyeim. Akár még győzhetünk is valahogyan... Ugyan nem gondoltam ilyesmire, de olyan sorsszerűen toppant be a fiatal tanárnéni, hogy valaki odafent nagyon odafigyel rám.
Fiatal, e miatt érthető a hozzáállása, de ettől még nem kevésbé rossz. Nem szabad az életet így félvállról venni. Hiába mondja most azt, hogy inkább belehal, mint hogy a hírneve csappanjon meg, talán abban a pillanatban, amikor aztán a halál torkában állna már másképp gondolná, de akkor már nehéz kihátrálni, főleg ha egy sötét varázsló akarja épp megtorolni azt, hogy visszaéltek a nevével, vagy a rossz hírét terjesztették. Tanárként az a feladatom, hogy segítsek a diákoknak, de egyben az is, hogy jobb belátásra bírjam őket, ha nyilvánvalóan látom, hogy nagyon rossz úton haladnak. Épp e miatt nem hagyhatom most csak úgy annyiban azt, amit tenni akar, mert tudom, hogy ennek csak rossz vége lehet. - Badarság, előtted az élet, nem mondhatsz ilyet. - rázom meg a fejemet, hisz még a hangja is elcsuklik. Kizárt, hogy komolyan gondolja, hogy az életét áldozná egy eszme miatt, vagy csak azért, hogy továbbra is nagy valakinek gondolják. Elérhet még sikereket a saját erejéből is. Persze a hibákat kijavítani sokkal nehezebb, mint ha eleve el se követjük őket, de ezzel már nincs mit tenni. Arra az alapra kell építkeznie, ami van, ki már nem hátrálhat csak úgy és kezdheti előröl. - Hát akkor érj el kevesebbet, de azt legalább a saját erődből. Te is tudod, hogy ennek így nincs értelme. - nem az a dolgom, hogy győzködjem és ez a hangomból is hallatszik. Elárulta nekem a titkát és az a dolgom, hogy ezt a megfelelő módon használjam fel. Segítek neki, de már biztos vagyok benne, hogy nem csak úgy, hogy folytatja utána tovább azt a hibás életmódot, amit eddig. Nem, ha azt akarja, hogy kilábaljon ebből az egész kalamajkából, akkor a jövőben mindenképpen változtatnia kell, hiszen ha nem teszi, akkor bármikor újra ugyanilyen helyzetbe kerülhet és nem hiszem, hogy erre olyan nagyon vágyna. - Még magam sem tudom pontosan, át kell gondolnunk, de két lehetőség van. Időt nyerhetünk azzal, ha azt hiszik győztek, hogy meghaltál, vagy... el kell hitetni, hogy győzhetsz trükkökkel, illúziókkal. Egyik sem egyszerű. - egyelőre még én magam sem tudom, hogy mi a megoldás, de van még pár nap, hogy kitaláljuk, ehhez viszont az kell, hogy változtasson, hogy változtatni akarjon a jövőben, mert csak úgy nem fogok segíteni neki. - Akkor jelentkezz át és tanulj mást, azt ami tényleg érdekel, vagy foglalkoztat. Ha már jól beszélsz... színészkedj. - lehet, hogy nem tetszene a szüleinek, de hát nem is az a lényeg. A megfelelési kényszer volt az, ami ide juttatta, tehát ez nem jó út. Ki kell állnia magáért és felvállalni, hogy mihez ért. Én magam is sokáig dolgoztam színházban. Persze nem színpadon, hiszen az nem illene hozzám, de tudom, hogy milyen a világa és ha Lucas szeret nagyot mondani, történeteket mesélni, akkor a színház tökéletes lenne neki. Tanulhatna hozzá látványmágiát. Kicsit le lenne ugyan maradva, ha átjelentkezik, de mindent jobb később elkezdeni, mint soha.
A fejemre eső könyv az, ami legkevésbé izgat, még ki is józanít a fájdalom, nem mintha be lennék rúgva. Amolyan apátiában vagyok a történtektől, és csak úgy nézek, hogy a tanárnő miket mond. Ezt nem lehet csak úgy kivitelezni. Azt várja tőlem, hogy teljesen rúgjam fel az életemet. Mivel az már így is romokban van, már nincsen mit felrúgni, de a szokásos makacsságom kerekedik felül, miszerint én mondom meg a lányoknak, hogy mit merre. A bíztató mosoly azért elbizonytalanít, meg hát ő a tanárom, nem kéne csak úgy leszólni. - Neem... én sosem ismerem be, hogy hibázok. Vagy megoldom ezt, vagy.. belehalok. – Teszem hozzá végül elcsukló hangon. Tudom, hogy ő ezt nem is hagyná, de mégis, most így gondolom. Nem akarok elmenekülni, se szégyenben élni, igaz, a halált választani is hatalmas hülyeség lenne. A szüleim biztosan kiborulnának. Tuti, hogy nem akarnak holtan látni, és inkább lenyelnék a békát, hogy ostoba voltam. Most mégsem tudom, hogy mi lenne a legmegfelelőbb megoldás. - Nekem az volt a siker, hogy kedveltek. Talán sejtették, hogy nem igaz amit mondok, de kellett nekik egy hős, akire felnézhetnek. Nehezebb...? Amit meséltem, nem is lehet elérni. Lehetetlen. – Kötöm az ebet a karóhoz, de rendes tőle, hogy legalább arról próbál meggyőzni, hogy van még visszaút, érdemes még próbálkoznom. Viszont nem akarok én lenni a balek, aki nagyot bukott, és onnan kellett felállnia. Győztes alkatnak gondolom magamat, és kell lennie valami megoldásnak. Megoldásnak, ami most tálcán érkezett. Lehet, hogy képes lennék elhinni, hogy sikerülhet megúsznom, hiszen a tanárnő felnőtt, boszorkány, és még ha nem is olyan idős, mint a házvezetőm, nálam lényegesen tapasztaltabb. Talán... tényleg ő a megmentőm. - Hirtelen mindent nem, ez igaz. – Bólintok, és elkezdem felpakolászni a könyveket, ma már úgy sincs értelme itt ücsörögnöm, de hogy aludni nem fogok tudni, az biztos. Gondolkoznom kell. Lehet, hogy lemegyek Roxmortsba, iszom egy nagyot, hátha bátorságot önt belém a whiskey, és közben jobban jönnen az ötletek is. - Milyen csel lehet megfelelő? Valami bájitalpárbaj...? – Kérdezem meglepetten visszahangozva amit mondott, mert nem is tűnik rossz ötletnek, csak éppen még a főzéshez se értek. Elvileg a kardforgatás, és a látványos tűzgolyódobálás az én profilom. Most mit tudnék kezdeni egy méregkeverővel? De milyen cselre gondolhat a nő? Szinte elnevetem magamat ahogyan megszólal. – Ez... kissé zsarolásszagú tanárnő, de tudom, hogy jót akar.. Hogyan változtassak? Kezdjek el mindent az alapoktól? Én csak ahhoz értek, hogyan varázsoljam el a közönségemet. Nem vagyok éppen aurornak való, merő véletlenségből a legtöbb órát kihagytam itt idén, a szüleim erőltették ezt a pályát, nekem nem tetszene.. – Erőltetem az agyamat, hogy ő mit is taníthat, de nem rémlik. Neki nem voltam még semmilyen óráján. Valami egyetemi tanár, ez biztos, hiszen látszik, hogy nem kicsikkel szokott foglalkozni hanem felnőttképzésben vesz részt.
Tudom én, hogy a diákok számára is vannak nehéz időszakok, de valahogy elsőre mégis arra gondolok esetleg valamiféle iskolai gond lehet, netán valami lány van a dologban. Az valahogy fel se merül bennem, hogy ennél komolyabb lehet, még hozzá jóval komolyabb, konkrétan életbevágó a problémája és az élete múlhat rajta. Azért ez mégis csak egy iskola, itt a diákok védve vannak, én legalábbis még mindig hiszek benne. Ő viszont nem és láthatóan kétségbe van esve amennyire csak ember kétségbe eshet. Az is kész csoda, hogy nem csuklik össze, amikor még a könyv is odasóz neki egyet. - Ez még talán nem olyan nagy baj. Csak be kell ismerned, hogy hibáztál és... fiatal vagy még, meg fogják érteni. - próbálok biztató mosollyal pillantani rá, hátha akkor nem lesz ennyire kétségbe esve, hiszen ez tényleg nem olyan nagy dolog. Persze azt nem tudhatom, hogy igazából mégis, mert nem ennyire egyszerű, hogy terjesztett dolgokat, amik nem igazak, hanem komoly következménye lett, de ez csak szépen lassan derül ki számomra. - Pedig az igazság mindig fontos, akkor... nyugodtabban tudnál aludni és még lenne időd elérni a saját sikereidet, ami persze jóval... nehezebb. - nem gondolom, hogy jó megoldás lenne továbbra is hazugságban élni, viszont az a baj, hogy így is úgyis mást nem igen tehet, mint hogy megpróbálja megvédeni magát. Az a gond, ha be is ismerné az igazat, nem esélyes, hogy azzal egyből meg is lenne mentve a helyzet, vagyis inkább az élete, főleg ha tényleg olyan komolyan emberekről van szó. - De az igaz, hogy hirtelen nem tudod megtanulni azt, amiről azt mondtad, hogy tudod- - és közben még sem. Ez sajnos nem így működik. Szép is lenne, de nem sajátíthat el olyan tudást, amit mások évek, évtizedek alatt tettek magukévá, csupán néhány nap alatt. Akármilyen könyvet olvas hozzá, ez lehetetlen lesz. - Tehát méregkeverő... akkor biztosan bájitalokkal próbálkozik majd. Talán valamiféle csel alkalmas lehet ellene. Én se vagyok nagy harcos, de... fel kell készülni a bájitalok ellen, a semlegesítésükre, hogyan lehet őket visszaküldeni rá... De... - elhallgatok és sóhajtok egyet. Nem sok mindent tehetek, mint hogy segítek neki, ezt én is tudom, de nem fogom megtenni úgy, hogy utána ugyanezt folytatja tovább, hiszen ez biztos, hogy rossz megoldás és rossz ötlet is. - Van egy feltételem. Vagy segítek és utána változtatsz, vagy... elmondom az igazgató úrnak és akkor megvédenek, de minden kiderül. - itt már azért komolyabbra váltok, hiába voltam eddig mosolygós és kedvesen segítőkész. Azért azt nem szeretném, hogy segítek neki, aztán ugyanezt folytatja tovább. Változtatnia kell, de erre talán már a fenyegetés nagysága miatt ő is rájött.
Nem vártam én, hogy bárki is segítsen, direkt azért jöttem fel a könyvtárba este, hogy még csak véletlenül se találkozzak senkivel. Egész nap bújdokoltam mindenki elől fontos programokra hivatkozva, még az egyetemi előadásaimra se mentem be, kételkednem kellett benne ugyanis, hogy azokon fogom felszívni magamat. Nem hiszem hogy ott találok valami gyakorlott diáktársat, akitől pár nap alatt el lehet lesni a gyilkolás művészetét, tanártól segítséget kérni pedig sosem jutott eszembe. Annyira lekezelem őket, hogy úgysem tanítanak semmi érdemlegeset, nélkülük is bőven megvagyok. És most.. úgy tűnik, hogy ez hatalmas hiba volt, és pont egy tanár áll a szolgálatomra. Nem olyan szigorú mint az idősebbek, és attól mert magáz megpróbál lesüllyedni az én szintemre, vigasztalni. Nem akarom én leugatni, hogy nagyon is veszélyes a helyzet, az életemről van szó, ki fognak belezni, meg fognak nyúzni, és nem feltétlenül ebben a sorrendben. A fejemre eső könyvtől már csak megroggyanok, már nem oszt nem szoroz. - Mihez képest? Nos... azzal kérkedtem, hogy a szüleim egyetlen fiaként én vagyok a legkomolyabb auror a környéken, és olyan szépen elő tudom ezt adni, hogy mindenki elhitte. Mesemondónak tökéletes lennék. – Vallom be nem túl férfiatlanul elcsukló hanggal, de miután itt most nagyon nem cél a csábítás, nem igazán van már vesztenivalóm, a tanárnőt úgyse kell lenyűgözni. - Kitől kérhetnék? Eddig úgy állítottam be, hogy én vagyok a hős, és ha most mindent leleplezek... nem tudnék úgy élni. Oké, meghalni se akarok, de harmadik napja töröm a fejemet... Nem vagyok én hülyegyerek, de csak eljátszom az ilyesmit, nem értek a párbajokhoz, se fegyverrel, se pálcával. Vajon ki lenne az, aki villámgyorsan megtanítana? – Ezúttal nem biggyed le az ajkam, hanem összeszorítom, bánatos-csinos arcom most teljesen kétségbeesett, de a kék szemeimből mégiscsak valami reménykedés sugárzik a fiatal nő felé. A kezére pillantok, amivel az előbb hozzámért, hihetetlen, hogy milyen gyengéd volt, én vagyok a férfi, és belőle árad a magabiztosság. Most kezdek el ráeszmélni, hogy akár tényleg segíthet is nekem. - Az biztos, hogy egy skóciai sötét varázsló. És azt hiszem nem is egyedül jön. Többeknek a kifilézésével elkérkedtem. De ha őt hidegre tudnám valahogyan tenni, talán mindenkiben megerősíteném, hogy megérem a pénzemet. Méregkeverő azt hiszem... – Vonom meg a vállamat, tudom, hogy balgaság, hogy még csak utána sem néztem annak, hogy kivel állok szemben. Kiváncsian mérem végig a vörös nőcit, hogy milyen cselre gondolna? Csak a nagyot mondáshoz értek, az is egyfajta bűvészkedés, ahogy eljátszom, hogy bele tudnám döfni a kardot valakibe...
//
