2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Azt, hogy úgy érzem az én hibám, hogy most bajban vagy. - halványan elmosolyodom, hiszen úgy fest nem értette, hogy pontosan mit is akarok. - És már mondtam... nem gyűlöllek. - csak az elgondolását, legalábbis azt, amit eddig vélekedett a világról, vagy épp a munkájáról, amivel nem tudtam megbarátkozni, hiába hogy ha azt nézzük valahol azért igaza volt, ha nem tesz semmit, ki tudja, hogy az a rettenetes alak kiknek ártott volna még. Így az biztos, hogy másokat nem tud bántani, de azt akkor se néztem volna el csak úgy, hogy tényleg megöli, hiszen azt még mindig tartom nem bízhat meg csak úgy bárkiben, aki parancsot ad neki, mert az illető tévedhet is és ha embert öl akkor a lelkiismeret-furdalással aztán neki kell megbirkóznia, nem valaki másnak. - Azt hiszem már értelek, de a te életed is lehet normális, főleg ha szeretnéd, hogy az legyen. - ha megpróbálna auror lenni akkor az ő élete is lehetne átlagos, vagy legalábbis megpróbálhatná. Az a kérdés, hogy mennyire feküdne neki a dolog, hiszen eddig egészen más életet élt. Az is könnyen lehet, hogy nem tudna mit kezdeni magával, de azért nagyon remélem, hogy mégis csak menni fog neki, hiszen én voltam az aki elindítottam ezen az úton. Pocsék egy érzés lenne, ha aztán meg nem tudna mit kezdeni ezzel az újfajta nyugodtabb élettel. - Honnan tudod, hogy van hozzá érzékem? - csak mosolyogva vonom meg a vállamat, hiszen nem hiszem, hogy látta volna bármelyik meccsemet is, hogy tudja alkalmas vagyok-e a dologra, vagy sem. Persze ki tudja, talán igaza van és tényleg menne nekem a tanítás, végül is ezért jöttem tanár szakra, csak még az nem alakult ki bennem teljesen, hogy mit is akarok tanítani. - Nem, én nem mehetek csak úgy el és... azért írsz majd? Mármint tudod, hogy minden rendben van-e és hogy alakultak a dolgok. - tudom meglepi majd ez is, de azért akkor is remélem, hogy szól majd, csak hogy ne aggódjak, hiszen ki tudja, hogy sikerül-e megoldani neki ezt az egészet és elszakadni a jelenlegi életétől. Én is tudom, hogy nem lesz egyszerű feladat, sőt valószínűleg veszélyes lesz, ezért remélem, hogy azért ír majd nekem, hogy ne kelljen a miatt aggódnom, hogy baja esett, mert lássuk be, ha valami történik az az én hibám lesz, mert én voltam az, aki belevittem ebbe az egészbe, hogy változtassa meg az életét.
//Köööszönöm a játékot! Szuper volt, úgyhogy jöhet a köv menet. //
- Na várj csak, sosem tudom, megváltozatni, ezért mindig gyűlölni fogsz, vagy sosem tudom megváltoztatni, hogy mindenkiért kiállj, beleértve engem is? – Félmosollyal vonom meg a vállamat, pontosan tudom, ez utóbbiról van szó. Régen sem gyűlölt, csak iszonyodott attól, amit képviselek, de hamar ráébredt, hogy nem vagyok velejéig romlott gonosz, csupán olyan filozófiát mondok a magaménak, aminél jobbat jelenleg nem tudok felmutatni. Ő viszont tudott, és képes volt rám hatni. Nem mondom, a külseje is befolyásolt, de mivel egyértelművé tette, hogy köztünk nem lehet semmi, az érveire hallgattam főleg, amik nem bizonyulnak hülyeségnek, még ha fájdalmasan is érintett mindaz, amit végül Malcolm művelt. De talán igaza van, a sötét alakokkal nem így kell leszámolni, a dementor csók megfelelőbb lehet. Így viszont csak az a megoldás lehetséges, hogy visszatérek Párizsba, és szembeszállok a kiképzőmmel. Az a nő az egyetlen, akivel a kapcsolatot tartom, ha őt eltakarítom az útból (nyilván nem gyilkosság útján) akkor végleg lezárhatom az életemnek ezt a szakaszát. Csak aztán kérdés, hogy tudok-e új életet kezdeni. Talán éppen valami aurorosat.. És még az sem biztos, hogy jól állna nekem.. Gyilkos vagyok, már Malcolm esetében is külön dilemma volt, hogy vissza tudtam fogni magamat, de csak hogy Chonak bizonyítsak, megtettem. Ám mindezt egy életen át eljátszani..? - Hát akik nem ilyen sorsra születtek. Például te. Ilyesmit érdemelsz, miért rázod a fejedet? – Tényleg nem értem, hogy miért ellenkezik megint, hiszen teljesen más világot képviselünk mi ketten. Bár ha belegondolok, egészen jól tudtam eddig alkalmazkodni az elképzeléseivel. Látszik, hogy az elejétől kezdve képes irányítani, ami egyébként részéről nagyon egyedi adomány, mert eddig senkitől nem hagytam, hogy eltántorítson a céljaimtól. – Én eddig sem féltem ettől. Ha kudarcot vallok, akkor úgyis mindennek vége, eddig így álltam hozzá. Viszont motivált is. Így meg csak leszúrnak? Az nem olyan.. gyerekes dolog? – Nevetem el magamat egy fokkal lazábban, ez az első, hogy a megismerkedésünk pillanatát leszámítva mosolyogni tudok rá. Valamit el tudott indítani, már közvetlenebb tudok vele lenni, a fizikai távolságtartással együtt is. – Nem a meccsek számítanak, hanem az, hogy van hozzá érzéked, és másokat is meg tudnál rá tanítani. Most viszont indulnom kéne, feltételezem, hogy te nem tudsz csak úgy elszakadni az iskolától. Nekem meg kell tennem, amit meg kell tennem. Remélem, hogy még látlak. Vigyázz magadra csinikém! – Nézek még rá várakozóan, hiszen megvárom, míg ő is elbúcsúzik, és csak azután indulok el. Kivéve ha visszatartana valahogyan. Amit nem hiszen, lévén ő javasolta, hogy rendezzem a dolgaimat.
- Jól van, de azt tudod, hogy az érzéseimet nem tudod gyökeresen megváltoztatni igaz? - akármit is mond azért ezt én váltottam ki valahol, bármennyire is bizonyítani próbálja, hogy nem így van és nem kell e miatt rosszul éreznem magamat, de azért közöm van hozzá, hiszen ha én nem erősködöm minden áron, hogy mutassa meg, hogy igaza van, akkor nem ez lesz a vége, nem sérül meg olyan brutális szinten és persze nem kell most menekülnie, megoldást találnia, hogy ne öljék meg. Persze az se lett volna rendben, ha valaki meghal csak úgy, hogy lelövi egy magaslati helyről, de... Hát akárhogy is nézzük sehogy se lett volna jó ez. - Normálisak? - értetlenül rázom meg a fejemet, hiszen ő is az, csak másképp alakult az élete, másképp nevelték, mint mondjuk engem, de ez még nem jelenti azt, hogy netán rosszabbul. Bár most nem ez számít, hanem, hogy a kezdeti nagyon negatív hozzáállás után végre azért gondolkodik valami pozitívabban is és ez mindenképpen jó. - Azért az jó lenne, az aurorság passzolna hozzád és nem kellene attól félned, hogy végeznek veled csak mert nem úgy cselekedtél, ahogyan kötelező volt. - mert gondolom itt nem igazán volt választási esélyük sem, azt kellett tennie, amit mondanak, meg aztán nem lehetettek kapcsolatai sem, senkije az ég világon, elég magányos élet lehet ez így. - Köszönöm, ez kedves, bár mostanában nem igazán érzem így, hiszen nem sikerülnek a meccsek és itt van Madame Hooch, még sokáig itt lesz, de majd kitalálok valamit. Azért... remélem, hogy még találkozunk, ha tényleg auror is leszel. - nincs jogom minden áron marasztalni tudom, de azért örülnék, ha még látnám, vagy legalább tudnék róla, hogy minden rendben van vele és végül jól alakulnak a dolgai. - Ha más nem, azért írsz majd, csak hogy... tudjam, hogy sikerült. - nem akarom ráerőltetni, de ő tudja, hogy hol leszek, én már kevésbé róla és azért jobban megnyugodnék, ha tudnám tényleg nem lett baja és sikerült a terv.
- Engem nem érdekel a neveltetésed Cho. Mindketten hibáztunk, csak a különbség az, hogy én nem fogok a végtelenségig lelkiismeretfurdalást érezni. Elég, ha látod, hogy nem vagyok szörnyeteg, és kérlek te se ostorozd magadat állandóan, nem tartozol semmivel. Megvédtelek, mert mondtam, ártatlanoknak sosem ártanék.. mármint úgy igazán. – Na igen, neki sem ártani akartam, hanem egy kis hancúrra ráveni, de gyorsan kiderült, hogy nem vevő az ismeretlenekkel való intim együttlétre, ezért gyorsan letettem a szándékról, és elfogadtam, hogy számára bizonyítanom kell, kicsit felrúgni a világát, mert nagyon nem érti, hogy mi miért működik így. - Ha sikerül, akkor.. megtehetem amit javasoltál. Beállni aurornak. Végülis ők is amolyan katonák. Ahhoz értek egyedül. Csak nem nyomozni, hanem felderíteni, harcolni, kifüstölni. Ez akár jól is állna. Neked viszont itt van a helyed. A normálisok között. Nem tudom, hogy találkozunk-e még, végülis az iskolába nem tanulni jöttem, nem látom, hogy egyáltalán ide visszatérek-e még. – Kissé elmerengek azon, amiket most mondtam, nyilván nem várhatom el tőle, hogy marasztaljon, vagy hogy velem akarjon jönni, már így is korrekt irányba terelte az életemet, és ha nem sodrom veszélybe, akkor nyilván megmentenem sem kellett volna, tehát ő semmiképpen sem vétkes. Egy nagyon aranyos, kívánatos lány, akivel ha más körülmények között ismerkedünk meg, akár jól is alakultak volna a dolgaink. Így viszont az egész el van cseszve. El kell mennem az egykori mentoromhoz, és alaposan lerendezni a fejét, hogy kiverjem belőle az emlékemet. És aztán jöhet az a bizonyos új élet. – Te is kiváló vagy. Ha jól hallottam, nagyon szépen repülsz. Lehetnél te a seprűlovaglás tanár simán. Érzéked van hozzá. – Mosolygok rá, és véletlenül a kezére teszem a kezemet a nagy nyújtózkodás közepette, de vissza is kapom gyorsan. Már semmi érteleme ugyan az alkunak, de attól még úriember maradok, mert így érzem helyesnek. Ne egy hozzám hasonló szeméthez legyen köze, jobbat érdemel.
Tudom, hogy én voltam az, aki kötötte az ebet a karóhoz, én akartam minden áron, hogy bebizonyíthassam, hogy nincs igaza és bár nem vagyok bátor Griffendéles, de nem is fogok most meghátrálni, mert szeretném, ha ez az egész valahogy mégis... jól végződne. Nem érdemli meg, hogy miattam egész életben üldözzék, csak azért, mert énen em hittem el, hogy igaza van, hiszen az egész tényleg az én hibám. Ő ennek ellenére mégis megmentett, rémes sérüléseket szerezve, kínzó fájdalmat felvállalva azért, hogy nekem ne legyen bajom. A legkevesebb, hogy ha tudok akkor most viszonozom és segítek neki. - De ez... ez nem lehet így, nem így működik, én nem tudom csak úgy annyiban hagyni. Nem így... engem nem így neveltek. - újra csak megrázom a fejemet, mert nem fogok meghátrálni és nem hagyom csak úgy annyiban sem a dolgot. Akkor is róla van szó és én nem akarom, hogy innentől tényleg az egész élete arról szóljon, hogy olyanok elől fut, akiknek eddig dolgozott. Persze erre is tudnék azért mit mondani, hogy most csak azért akarnak végezni vele, mert nem teszi, amit mondtak... nem mondhatóak éppenséggel jó munkaadónak igaz? - És ez sikerülhet? Akkor el tudsz tűnni előlük és élhetsz normális életet? Egyáltalán mihez kezdesz utána? - nem akarok én arra nyíltan rákérdezni, hogy ért-e bármi máshoz a gyilkoláson kívül. Az túlságosan... hát nem lenne valami szép dolog tőlem, de azt hiszem azért mégis csak jó lenne, ha legalább tudnám, hogy erre is van terve. Elég fiatal még, bár gondolom a régi életébe nem igen térhet vissza, biztosan vannak, akik ismerik, felismernék és annak nem lenne jó vége, de máshol új életet kezdhet valahogy. - Azt hiszem igen, bár nem biztos, hogy itt. Tudod a Roxfortban olyanok tanítanak, akik... valamiben kiválóak, de vannak iskolák, sőt akár magántanár is lehetek. - oh én nem tudom, hogy valaha képes lennék-e felemelkedni olyan kiváló tanárok szintjére, mint McGalagony, vagy épp Flitwick professzor, szerintem ez esélytelen. E miatt nem is tudom, hogy jó lenne-e, ha itt maradnék. Talán előbb valamiféle kisebb iskola, előkészítő, esetleg külföldi gyakorlat. Azért vannak lehetőségek és persze lehetek akár magántanár is, olyanoknál, akik még nem tudják kontrollálni az erejüket, afféle házi tanító, hiszen efféle is létezik. Az talán még jobban is állna nekem, mint egy nagy csapatnyi diák.
Végre sikerült eljutni odáig, hogy már képesek vagyunk egyetérteni a fő csapásvonalban. Már nem néz rám undorodva, és nem rezzen meg, ha tíz méteres körzetbe kerülök, és ez mindenképpen jó jel. Jó, hiszen azt hittem, hogy olyan másfél hétig maradok csak a Roxfortban, végzek a listámon lévőkkel, tehát felcsípni még valami fiatal kiscsajt, aki áhitattal figyeli minden rezdülésemet. Ehhez képest pont az ellenkezője valósult meg, maradtam sokáig, Malcolmon se jutottunk igazán túl, és Cho mindig a lelkemre beszél, ráadásul hitelesen, a végén még tényleg összebarátkozunk, vagy mifene. Most se egy szó nélkül léptem le, hanem feljöttem hozzá átbeszélni a dolgot, és legalább elbúcsúzni, de megint valami új tervet fogalmaz meg. Már csak az a kérdés: miért: - Nem kell félned tőlem. Tartom a szavamat, és egyébként sem bántani akartalak, de ezt már tudod. Nekem is vannak érzéseim, gondolataim, amik folyamatosan változnak. Kedvellek, bármennyire is fura, a közös háttér kezd összekovácsolni. Remélem, hogy jól fog alakulni az életed Cho. – Mosolyodom végül el, tényleg így gondolom. Számára kijelölt út van, prefektus és vezető alkat, pontosan tudja, hogy hova tart, nekem meg kétségekkel teli minden döntésem, főleg, ha így összekavart mindent. – Miért kéne jóvá tenned bármit is? Nem pont te voltál az, aki azt mondtad, hogy ne legyen ilyen magányos életem? Miért lennél te ebben bűnös? Csak az lehet a megoldás, hogy elmegyek Franciaországba, megkeresem a közvetlen parancsnokomat, és kitörlöm a fejéből magamat. És megkeresem az aktámat, megsemmisítem. De ezzel nem akarlak téged terhelni, mert mindent magadra veszel. – Én úgy vélném, hogy akkor elmegyek, és hátha sikerrel járok, aztán talán majd egyszer visszatérek, valóban megpróbálva azt az utat, amit javasolt, hogy auror legyek. Viszont minél hamarabb indulok, annál korábban tudok visszatérni, és meglehet még találkozunk. Remélhetőleg legalább nem lesznek rossz emlékei rólam úgy az összképet elnézve. – És te mihez fogsz kezdeni? Gondolom van még egy-két éved, aztán maradsz itt tanárnak? Szerintem van hozzá érzéked, tudod motiválni az embereket. – Dőlök picit hátra az ágyon, még nem akarok felpattanni, akár reggel is elindulhatok. Most már nem ezen a pár órán múlik, és be vagyok csomagolva, útra készen.
Igen azt hiszem képes vagyok megérteni őt, még ha nem is tudok egyetérteni vele, de azt értem talán, hogy miért tette és igen lehet... mondom lehet, hogy van olyan eset, amikor indokolt lehet az, hogy végez valakivel, de én úgy gondolom ez tényleg csak afféle utolsó lehetőség lehet és igenis először mást kell megpróbálni, bármit, ami esetleg ennél jobb megoldás lehet és ő ilyet biztosan nem tette, csak azzal foglalkozott eddig, hogy teljesítse a parancsokat és nem igen hiszem, hogy bármikor és mögéjük nézett. - Akkor abban azt hiszem egyetértünk, hogy sikerült egy kicsit hatni egymásra. - mosolyodom el, de azért ez a mosoly cseppet sem mondható igazinak, hiszen ettől még el akar menni, sőt menekülnie kell talán egész életében és ezt én okoztam, ami miatt érthető módon azért van most egy nagy adag bűntudatom. Nem akartam, hogy ez legyen a vége és mégis úgy fest, hogy rosszat tettem, bár egy élet végül nem veszett el, de talán egy másik igen és lehet, hogy ez a másik... érdemesebb lenne a megmentésre. - De mégis csak... nem jó élet ez, akkor is emberi életeket veszel el. - halk sóhajjal teszem még hozzá, bár már csak csendesen ,hiszen ezt már kitárgyaltuk nem kell újra és újra ugyanazokat a dolgokat szajkóznom, annak aztán igazán semmi értelme sem lenne nem igaz? - Nem gyűlöllek, már... nem és az elején sem így volt. Inkább féltem tőled, de én okoztam ezt az egészet és... azt hiszem szeretném jóvá tenni. Nem akarom, hogy egész életeben menekülj. Szerinted van megoldás? - mert igenis úgy láttam, hogy valami járt az eszében és ha valahogy segíthetek neki akkor igenis szeretnék. Bár még egyelőre magam sem tudom, hogy hogyan tehetném, de ha elmondja és tényleg tudok neki segíteni, akkor szívesen megteszem. Persze remélhetőleg nem valami olyasmire lenne szükség, ami nagyon erősen szembe megy mondjuk az elveimmel, mert akkor azért jól át kellene gondolnom a dolgot, de... csak nem erről van szó.
Ücsörgünk egymás mellett, és hitetlenkedve hallgatom, hogy úgy fest, sikerült megmutatni számára az igazi arcomat. Már nem kezel hidegvérű gyilkosként. Megérti az indokaimat. Nem ért velük egyet, de megérti őket, és tudja, hogy nem vagyok szörnyeteg. Éppen azok nyomában vagyok, de a francia virtusnak megfelelően végletes. A szenvedélyemnek élek, majd nem a gyilkolás, sokkal inkább a következetesség. Elpusztítani azokat, akik mások ellen törnek, és mellette csodaszép lányokkal megismerkedni. - Nem gondoltam volna, hogy eljutsz idáig. Tudod azt az alkut azért ajánlottam, hogy elvhű maradjak, de biztosra vettem, hogy makacsságból csak azért is ragaszkodsz az álláspontodhoz. Ez nemes jellemre vall. Miattam viszont nem kéne aggódnod. Én is megértem, amit láttatni akartál velem, és igen, ebben meg neked van igazad, az sem megoldás, ahogyan én élek. – Végre eljutottunk odáig, hogy már nem kell győzködni a másikat. De a leglényegesebb, látja, hogy én nem bántom az ártatlanokat, őt is védtem, Malcomtól, és magamtól is, hiszen tisztességtelen voltam. Csak egy kis szórakozásra vágytam, de ha ő nem olyan lány, tiszteletben tartottam. És most itt vagyunk, nem akarja hogy elmenjek. Tényleg, valóban hihetetlen. - Szinte ők neveltek fel. Ismerem a gondolkozásmódjukat, és ők is az enyémet, kitanítottak. Nem lenne könnyű az elszakadás, viszont nem lehetetlen. – Oldalt pillantok a mandulavágású szemekbe. – Miért segítnél nekem? Nem gyűlölsz? Azt hittem, hogy ha el is fogadod, hogy mennyire más vagyok, nem lehet köztünk még barátság sem. – Nyilván az megoldás lehet, hogy én elmegyek Franciaországba, megtámadom a parancsnokomat, és kitörlöm az emlékeimet, meg az aktákat is megsemmisítem, de ehhez nem kell senki. Utána akár járhatnék a roxfortba, vagy lehetnék auror, de vajon Cho-nak miért ennyire fontos, hogy beszéljünk róla? Félreismert, és rágja ez legbelül.. Valahol megértem, de nem akarom, hogy pocsékul érezze magát.
Úgy érzem, hogy a miatt, hogy miattam került bajba és hogy megmentett még annak az árán is, hogy ezzel a saját életét kockáztatja mégis csak tartozom neki és ebből már biztosan látom, hogy nem olyan rossz ember, amilyennek a legelején véltem, amikor először találkoztam vele. Nem akar rosszat senkinek sem, csak épp ilyen életet szánt neki a sors, de még most is úgy gondolom, hogy ezen igenis változtathatna, ha tényleg akarná. Bár abban nem vagyok teljesen biztos, hogy vajon tényleg akarja-e, de legalább egy esélyt adnom kell neki, még ha ő ezt magának nem is akarja megadni, azért én igenis megpróbálhatnám és kitartó is leszek. Addig próbálkozom, amíg nem érem el, hogy hallgasson rám, vagy amíg nem hiszi el, hogy igenis ő is alkalmas rá, hogy többet érjen el, mint amit eddig sikerült, hogy ne kelljen embereket ölnie, hanem lehessen valamiféle normálisabb élete. Biztosan meg lehet őt védeni. - Igen bevallom én... tényleg ezt hittem, de úgy tűnik tévedtem, hiszen segítettél nekem, be akartad bizonyítani, hogy rosszul látom, pedig megtehetted volna, hogy teszed a dolgodat és kész, de mégis kockáztattál, és én... nem szeretném, hogy most e miatt kelljen menekülnöd. - sőt főleg nem akarom, hogy innentől egész életében menekülnie kelljen miattam, mert én makacs voltam és nem hagytam, hogy tegye, amihez ért. Persze azzal még most sem értek egyet, hogy ha valakivel gond van, akkor egyszerűen meg kell ölni, de... talán lehetek annyira hajlékony, hogy segítsek neki. Leülök szépen mellé az ágyra, persze nem túl közel, de azért mégis csak mellé. - De hát pont az a baj, hogy mások hozták... - beharapom a számat, hiszen tudom, hogy nem kellene folyton bizonygatnom, hogy nekem van igazam, hiszen így is ebből lett a baj és én már megint ezt csinálom. - De, ha az iskolában nem kérsz segítséget, akkor... mi lehetne a megoldás? Jól sejtem, hogy te most gondolsz valamire? - de miért érzem úgy, hogy kockázatos, netán veszélyes is lehet ez a kis ötlet? Elég nagy esélyt látok rá, főleg azok alapján, ahogyan felvezeti és elgondolkodik rajta, a helyett, hogy ki is mondaná azt, ami az eszében jár. Na igen, naiv vagyok, de annyira nem, hogy azért mégis csak észrevegyem, ha valaki nagyon elmereng valamin és ő most épp ezt teszi.
Alaposan meg vagyok lepődve, hogy így összezuhan attól, hogy elmegyek, hogy el kell mennem. Ahhoz képest, hogy az elején szinte gyűlölt, most mintha kifejezetten sajnálná, hogy távozom. Komoly dolgot éltünk meg együtt, egyértelműen kiálltam mellette. Tulajdonképpen ez sosem volt gond, mindig imádtam a női nemet, és meg akartam védeni a lányt. Amikor találkoztunk a kilátóban, akkor sem erőszakra gondoltam volna, hanem egy gyors, de annál kellemesebb együttlétre, és nem is erőltettem a dolgot, amikor azt láttam, hogy semmi értelme, abban én sem láttam volna fantáziát. Most pedig mintha.. valahol mélyen a barátjának gondolna. Megmentőjének, attól függetlenül, hogy egymást sodortuk komoly veszélybe. Cho kifejezetten komoly lány, ami a szíve az a száján, és ki akar állni a jó ügyért, és ezúttal mintha én lennék számára a védeni való jó ügy. Sosem gondoltam magamra rossz emberként, csak amolyan elveszett lélekként, de most egyértelműen engem állít be, mint a rendszer áldozatát, aki számára talán még van is remény. - Ez eddig sem függés volt, hanem.. életstílus. Már megszoktam, hogy ilyen vagyok, és ez a dolgom.. Miért segítenél nekem? Azt hittem, hogy megvetsz, és hogy úgy véled, azonosulok mindennel, amit ez az egész ügy képvisel. – Őszintén kérdezem egy kissé beljebb lépve, eddig szinte az ajtóban ácsorogtam. Csak be akartam köszönni, a cuccom már szinte teljesen kész, de ha megbeszélné, akkor kár kapkodni, nem akarom lerázni, eddig sem tettem. Leülök az ágyára, mert az van közelebb, feltételezem, hogy követ oda. - Az iskolában egyébként sem tudják, hogy ki vagyok, nem is akarnám az igazgató orrára kötni. És félreértesz, nem bizonygatom, hogy rossz ember vagyok, pont hogy racionális döntések alapján öltem, igaz, ezt mások hozták meg. Azért kissé elnyílik a szám, amikor azt mondja, hogy szeretné, hogy maradjak. A végén még talán kedvelni is fog, vagy a jó ügy érdekében neki mindegy, hogy ki vagyok? – – Erre senki nem vágyik. Ahogyan sok más szakma is, kialakul. De.. annak semmi értelme nem lenne, hogy állandóan meneküljek, meghúzzam magamat. Ideig-óráig talán menne.. De valami kompletten megoldás kellene.. – Van ötletem, de még kiforratlan, láthatóan nagyon elmerengek.
Magam sem tudom, hogy miért zavar az, hogy el akar menni, talán mert valahol azért csak úgy érzem, hogy nem rossz ember, még ha az elején nagyon rosszakat is gondoltam róla. Viszont megmentett, a saját testi épségét kockáztatta csak azért, hogy nekem ne essen bajom és nagyon csúnyán meg is sérült végül. Pont e miatt gondolom úgy,hogy más életet is élhetne, hiszen nem hiszem, hogy ne lenne rá hatással az, amit tesz, hogy embereket öl azért, mert ezt a feladatot kapja. Biztos vagyok benne, hogy vannak rémálmai, vagy... legalább voltak ha más nem, hát valamikor régebben, de biztos, hogy nem olyan érzéketlen, amilyennek az elején tűnt. - De az... az nem gyengeség, ha elfogadod a segítséget. Az iskolában tényleg segíthetnének neked és akkor nem kellene függnöd ilyen emberektől. - értem én, hogy biztosan ott a büszkesége is, és hogy vállalja a következményeket, de... igenis megpróbálhatna valamilyen úton módon változtatni és ezt egyedül nem teheti meg, hiszen ahogyan mondta megölnék akkor, ha megpróbálna csak úgy elmenni, vagy abbahagyni azt, amivel eddig foglalkozott. Ez tehát nem opció, de ha kapna menedéket, akkor nem lenne ebből gond, akkor nem kellene innentől menekülnie, mert nem teljesített egy feladatot miattam. - Tényleg dilemmák nélkül hajtottál végre minden feladatot? Én ebben... nem vagyok annyira biztos, és tényleg így volt, de azt láttam, hogy nem vagy rossz ember, sőt... hiába tűnt úgy, vagy bizonygatod ezt... ezért szeretném, ha maradnál. - és persze az is benne van, hogy szeretném meghálálni neki azt, hogy megmentett és segített nekem, annak ellenére, hogy végül is én voltam az, aki hibáztam. Én voltam az, aki ezt az egészet erőltettem, hogy nézzünk utána a célpontja tényleg rossz ember-e. Miattam esett baja, sérült meg és pont e miatt szeretném azt, hogy maradjon, hogy megértse, hogy másmilyen is lehetne az élete, nem kell feladnia miatta másokat, az esetleges vágyait. - Mondd... tényleg erre vágytál gyerekként? Hogy névtelenül embereket ölj? - hogy parancsokat hajtson végre, amikkel talán egyet sem ért, vagy ha mégis, hát senkit sem érdekel, hogy egyetért-e? Én ezt nem hiszem és akkor most változtathatna. Az nem élet, hogy innentől menekülnie kell egész életében, ezt nem vállalhatja önként, ahhoz még túlságosan fiatal.
Amikor belépek, behúzom magam mögött az ajtót, hogy más ne hallhassa, hogy miről is beszélünk. Ez most még a közös szobánk, ám ha célba talál a mondandóm, akkor távozom, ő pedig visszatérhet a Hollóhátas társnőihez a hálókörletébe. Nem nagyon van értelme ezt tovább ragozni. Felhívta valamire a figyelemet, haboztam, és elfogadtam az álláspontját. Alkut ajánlottam, amit mindketten megtartottunk, bár a két hétből még majdnem másfél hátravan, ám már nincsen értelme kivárni. Rögtön az első közös ügyünknél rájöttem, hogy tovább nem rángathatom őt bele a szörnyűségekbe, amelyek övezik az utamat. Tudom, hogy nem túl jól indult az ismeretségünk, azért mégiscsak összekovácsolódtunk, mégis meglep hogy feldobja a lehetőséget, hogy maradjak. - Nem miattad. Mármint.. Nem akarom, hogy mindig valami rosszfiút láss bennem, hiszen az vagyok. Védelmet? Sosem kérnék, elfogadom a következményeket. Azt nem akarom, hogy neked bajod essen, mert ismersz engem, és lebeszélsz a feladatomról. – Igenis kedvelem, hiszen ha nem így lenne, akkor nem hagytam volna magamat eltéríteni a gyilkosságtól. Talán kissé túl nyers módon fejeztem ki, hogy benne lennék egy kis hancúrban, ám már nem erről van szó, megaláztatástól mentettem meg, bevállalva nem kevés fájdalmat, hogy neki ne kelljen. - Aurornak..? Most is az vagyok valahol. Csak dilemmák nélkül hajtom végre a feladatot. Legalábbis eddig így volt. Miért akarod, hogy maradjak? Azt hittem, hogy nyomaszt a jelenlétem, és hogy alig várod, hogy leteljen amit megbeszéltünk. – Azért az őszintén meglep, hogy most meg így áll hozzám. Prefektus, és nyilvánvalóan lelkiismeretfurdalása volt miattam, ezért is gyógyított meg, de most még marasztaljon is? Miért? Azt hittem, hogy a végletekig lenéz, nem ad nekem igazat, és azt hiszi, hogy én is valami perverz vadállat vagyok, legalábbis hidegvérű gyilkos. Most megint lelkiismeretfurdalása van, hogy miatta megyek el? Azért a végletekig nem fogom magamat rossz érezni, hogy ilyen gondolatokat élesztek benne. A végén még tényleg megkedvelem, ami elég nagy szégyen lenne!
Még most is úgy gondolom, hogy nem kellett volna csak úgy magára hagynom a bájitallal, de azt hiszem tényleg igaza volt úgy se tehettem volna érte túlságosan sok mindent, hiába akartam volna. Remélem azért, hogy jól van. Nem csoda, hogy nem aludtam valami sokat az éjjel, hiszen mégis miattam sérült meg és azt sem tudom mi lett pontosan az ájult kis barátunkkal, hogy az aurorok végül elvitték-e. Kétlem, hogy ez majd az újságok címlapján fog virítani, ami történt, hogy az iskolában egy őrült sorozatgyilkos szedte áldozatait és hogy végül sikerült elkapni és már nem fenyeget semmit. Nem... nem hinném, hogy ezt nagy dobra akarnák venni. Jó eséllyel nem igen fogja senki sem meg tudni, mint ahogyan azt sem, hogy Jean-Luc mit tett másokért azzal, hogy lényegébe sokakat megmentett és e miatt végül ő sérült meg még hozzá nagyon csúnyán. A bájital persze jó eséllyel hatott, de kétlem, hogy kellemes éjszakja lett volna, amíg végül rendbe jött, legalább nagyjából. Meglep a kopogás, de jól esik, hogy nem csak úgy rám nyit, pedig már felöltöztem, iskolai egyenruhában, hiszen órám lesz talán egy óra múlva, bár magam sem voltam még biztos benne, hogy egyáltalán bemegyek-e rá, ha addig nem érkezik meg. Megfordult a fejemben, hogy lemegyek inkább Roxmortsba és megnézem, hogy hogy van. Ezért is pattanok fel, amikor benyit, miután kiszóltam, hogy szabad, hiszen mégis csak illik tudnia, hogy jöhet, ha már volt olyan kedves, hogy még kopogott is. Szóra nyitnám a szám, de még a köszönésig se jutok el, hiszen szinte azonnal rákezd és hamar rá kell jönnöm, hogy semmi jó nincs abban, amit mondani akar, mert valahogy azt még sem akarnám, hogy elmenjen, főleg miattam, főleg úgy, hogy ahogyan mondta most le akarják vadászni. - És nincs rá mód, hogy mégis... maradj? Miattam kell elmenned és akkor most mi lesz? Menekülhetsz egész életedben? Nem kérhetnél védelmet mondjuk... nem is tudom a Minisztériumtól? Beállhatnál aurornak, más személyazonossággal, hogy megvédjenek. - fogalmam sincs, hogy mennyire butaság ezt mondanom, hiszen nem értek ehhez az egészhez, még csak kicsit sem. Nem voltam még hasonló helyzetben és azt sem tudom, hogy hogyan kezelik az olyanokat, mint ő, de mégis csak rossz belegondolni, hogy miattam úgy fest az élete innentől arról fog szólni, hogy menekülnie kell, hogy ne öljék meg, csak mert nem ölt meg másokat, amikor ez lett volna a feladata. Ha pedig változtatni akar, akkor úgyis aurornak állhatna, ha már ehhez ért igazán, csak nem kell megölnie azt akit elkap, csak börtönbe juttatni. Talán a lelke se roppanna meg, hiszen ölni minden körülmények között megterhelő lehet.
Cho meghozta a gyógyitalt, én bevettem, aztán szépen a másik oldalamra fordultam. Direkt megkértem, hogy menjen vissza az iskolába, nem kell mellettem ott maradni, rosszabbul már nem leszek. Ez a mai nap egyébként is nagyon tanulságos volt, kiderült, hogy számíthatunk egymásra, pedig korábban csak meghódítandó játékszerként tekintettem a lányokra, de most itt van ez az egzotikus, és okos lány, akivel türelmességet erőltetek magamra, mert zavar, hogy ennyire nem érti az indokaimat. Próbálom neki elmagyarázni, nem csak ráerőltetni, és nem tudtam volna csak úgy elnézni, hogy az az őrült vadállat bántja. Meg kellett volna ölnöm Cho-tól függetlenül már a csillagvizsgálóban, de most talán majd megkapja az őt illető dementor csókot. Mégsem tettem, mert meg kellett mutatnom a lánynak, hogy nem vagyok velejéig romlott alak. Hogy képes vagyok arra, hogy ne csak parancsot teljesítsek, hanem hallgassak a jó szóra, az észérvekre. Azért némiképpen elégtétel, hogy legalább látta, hogy akár az iskolában milyen szörnyetegek élhetnek. Természetesen itt nem magamról beszélek. Reggel összekapom magamat, és felkerekedek. Látványosan jobban vagyok, a gyógyital megtette a hatását. Kell még pár nap, hogy teljesen rendben legyek, de legalább már a közérzetem jobb. A roxfort határáig hoppanálok, onnan sétálok be, és keresem fel a közös szobánkat. Kopogok azért, mert bármennyire is közös, úgy vélem, hogy ennyivel megtisztelhetem, főleg ha öltözik, vagy ilyesmi. Ha megkapom a választ, akkor belépek, és megtámasztom a falat, miután behúztam magam mögött az ajtót. - Köszönöm, amit értem tettél. Felmentelek az alku alól, azt hiszem elértem a kívánt hatást, és felnyitottam a szemedet, hogy milyen társaid lehetnek, akikkel együtt élsz az iskolában. Végülis mindkettőnknek igazunk volt valahol. Azért örülök, hogy megismertelek. És sajnálom az elejét, túl dögös lány vagy, de mint kiderült, közben azért kedves is. Nyugodtan költözz vissza a hálókörletedbe, én még ma éjjel elmegyek. Így, hogy nem teljesítettem a parancsot, engem is le akarnak majd vadászni. Jobb ezt elkerülni. – Vonom meg a vállamat, úgy tűnik hogy ez most a búcsú perce. Azzal a céllal jöttem ide, hogy feladatokat teljesítek, nem gondoltam, hogy közben ennyire felborul minden. De talán már itt volt az ideje, nem csinálhattam örökké ezt, érzelemmentes robotként. Most viszont sürgősen távoznom kell, ha nem akarom, hogy levadásszanak.
Igaza van, tényleg hatással vagyunk egymásra, ami nem csoda, hiszen azért mégis csak olyasmit láttam most és tapasztaltam meg, ami felett nem lehet csak úgy elsiklani. Persze ettől még nem akarom az egész világot rossz színben látni, nem akarom azt hinni, hogy mindenki rossz és elég egy ismeretlentől egy felsőbb utasítás arra, hogy valakit eltegyen az ember láb alól, de... talán abban igaza volt, hogy a Roxfort nem annyira biztos hely, mint ahogyan hittem. Ez pedig egyben ijesztő is és pont e miatt talán jobb is, ha nem most gondolkodom el rajta mélyebben. - Naivnak gondolsz tudom, de... ettől még nem látok mindent másképp, csak bizonyos dolgokat. - na igen, értem én, ő biztosan már sok rosszabb dolgot látott élete során. Engem az is megrázott, amikor Cedrickel eltávolodtunk a kupa után, mert ott is rémes dolgok történtek, még ha nem is tudok minden részletről. Valahogy könnyebb egy olyan világban élni, amit elképzelsz magadnak és nem valami kellemes, amikor kiderül, hogy milyen nagyot tévedtél és a dolgok sokkal nehezebbek és fájdalmasabbak tudnak lenni, mint amire számítottál. Könnyebb elodázni a dolgokat, még ha úgy fest én már nem is tehetem meg ezt tovább. - De miért? Akiknek dolgozol... nem hagyják, hogy mást csinálj? Akkor végképp nem jó emberek és persze én nem mondhatom meg, hogy mit tegyél, de ez amit most csinálsz nem jó. - nem hiszem el, hogy nem hagy rajta nyomot az, hogy embereket öl. Az, hogy valakinek elveszed az életét, még ha meggyőződésed is, hogy okod van rá és joggal tetted soha sem lehet olyasmi, amit könnyű megtenni. Biztos vagyok benne, hogy az ő lelkét is megviseli maximum tagadja, vagy úgy tesz, mintha nem így lenne, mert ez az egyszerűbb megoldás. Ha innen nézzük, akkor ő is becsukja a szemét és nem foglalkozik a problémákkal, ahogyan én is teszem, csak ő egy kicsit más módon teszi ezt. - Ne aggódj, nem lesz baj. - mosolyodom el azért még. Kedves, hogy még miattam aggódik, pedig ő az, aki elég pocsékul van szegény, de remélem tényleg meg lesz egyedül és nem esik össze a zuhany alatt, vagy tudom is én. Én viszont el is tűnik, bár még most is aggódom, de talán igaza van, nem vagyok gyógyító, hogy kezelni tudjak egy olyan helyzetet, ami talán másnak menne, aki erre készült egész életében. Én zavarban lennék, talán e miatt meg ő is kellemetlenül érezné magát, annak meg nem sok értelme lenne. Mindenesetre sietek és baj sem történik, nem telik bele talán húsz percbe sem, mire visszaérek, immár a bájitallal együtt, hogy rendbe jöhessen tőle. Talán tényleg el is mehetnék, de ha már miattam van, akár maradhatok is, hogy tudjam tényleg jól lesz reggelre. Ha nem, akkor igenis segíteni kell neki.
Meglepetten könyökölök fel, miközben a fájdalomtól durván ködfátyolos a tekintetem, csoda, hogy nem omlok a karjába, mármint attól, hogy elvesztettem az eszméletemet. Még kitartok, kaptam már ennél durvábbakat is. Ki kellett tartanom, amikor Malcolm ütletegelt, mert ha én beadom a kulcsot, akkor egyértelműen bántotta volna, lelkileg is nyomorékká teszi a lányt. Lássuk be, hogy bármilyen pofátlan is voltam elsőre, úgy gondolom, hogy ez a sármom része, némi kis zsarolás, játék, de sosem bántanék senkit a gyengébbik nemből, a megbotránkoztatás lehet csak a csúcs, és hát úgy voltam vele, hogy hátha ő is eljátszik a gondolattal, hogy egy vadidennek nyissa szét a lábát. Én el tudtam volna képzelni, mert igenis megvan a varázsa. Talán kissé túllöttem a célon, nem mindenkinek jönnek be a helyes, ám rosszfiúk. Cho úgy tűnik nagyon is önérzetes, amit már kezdek látni, és megérteni, elfogadni az elképzeléseit. Nem fogok hozzányúlni, megígértem, és tiszteletben is tartom mindezt. - Azért örülök, hogy hatással vagyunk egymásra. Meg akartam mutatni ezt az oldalt, de sajnálom is, hogy lerántottam a leplet arról, hogy nem minden úgy van, ahogyan képzeled. – Csóválom meg a fejemet, az ébrenlét már oly nehéz, de fogva akarom tartani azt a sötét tekintetét, amely most már csodálkozva figyel rám, talán tényleg nem az vagyok, akinek hitt. Nem szörnyeteg. Parancsokat hajtok ugyan végre, kételyek nélkül, ő viszont képes volt arra, hogy megálljt parancsoljon, igaz, hatalmas téved volt ez a részéről, ám legalább engem megismert annyira, hogy tudja, nem tőlem kell félnie. - Azt akarod, hogy hagyjak fel ezzel? Hogy csak auror legyek, és nyomozzak? Fel tudod fogni, hogy ez mivel járhat? Akár én magam is felkerülhetek a halállistára. – Mérlegelem mindazt, amit próbál sugalni. Régen volt már, nagyon régen, talán még az árvaházban, hogy úgy gondoltam, hogy lehetnek céljaim. Azóta már kiüresedtem, és nem nagyon látok kiutat, talán még hasznos is, hogy mások mondják meg, hogy mit tegyek. Cho viszont mintha engem akarna védeni, és valami más élet felé terelni. Miért? Ennyire nem kell angyalinak lenni. - Jól. A gyógyital majd hat. Te viszont vigyázz magadra, ha ennek a Malcolmnak voltak társai.. nem kéne, hogy elkapjanak. – Vélhetően ez nincsen így, a pszichopaták nem tudnak csapatban dolgozni, de valahogy kikivánkozik belőlem, hogy kifejezzem, igenis aggódhatok érte. Nem vagyok szenvetlen, érzelmek nélküli gyilkos, pont hogy a nőkkel igenis tudok finom, gáláns lenni. Akkor tehát várnom kell, hogy visszatérjen a gyógyitallal. Jobbat most úgysem tehetek. Visszahanyatlok a párnára, a vérzés már elmúlt, nem is szivárog, csak sajog de rendesen, tehát nem kell attól félnem, hogy átmocskosolom a lepedőt. Viszont amíg távol van, megpróbálok majd átöltözni tiszta ruhába.
Sajnálom, hogy ez lett a vége, csak mert olyan nagyon makacs voltam és nem hagytam annyiban a dolgot, de ennyire azért nagy az önérzetem, hogy nem tudom csak úgy vállat rántani arra, hogy ő embereket öl. Ez még mindig olyasmi, amin nehéz csak úgy átlendülni, de azért... próbálok nem ezen rágódni, főleg nem most, hogy ilyen rossz állapotban van és elsősorban miattam, mert én nem hittem neki. - Nem nézek rád úgy, mint egy szörnyetegre... már nem, de ezzel akkor sem tudok egyetérteni és nehéz lehet ezt lelkileg kezelni. - igenis így gondolom, mert lássuk be kaphat olyan parancsot ő is, ahogyan egy katona is, amivel netán nem ért egyet és akkor mi van? Akkor is teljesíteni kell a feladatot, de ott marad az űr a lelkében, hogy netán nem értett vele egyet és akkor vajon mit tesz? Vagy abban az esetben már úgy sincs mit tenni? Nem tudom, nekem ez az egész akkor is olyan rémesnek tűnik, sose lennék képes rá, hogy parancsra öljek meg akárkit is, csak azért mert mások azt mondták, hogy meg kell ölni. Nem tartom őt szörnyetegnek, de megérteni sem tudom, hogy erre hogyan lehet képes és hogyan tud nyugodtan aludni utána. - Jól van igazad van, de... de ez így akkor se jó megoldás. Nem tudom, hogy mi lenne a jó, de ez így... - halkan sóhajtok csak egyet. Tudom, hogy nem kellene kötnöm az ebet a karóhoz és hát megoldásom sincsen, csak azt tudom, hogy jobb lenne másképp. Úgy viszont nem kellene semmit se mondanom, hogy én magam sem tudom, hogyan lenne jobb, mert nincs rá egyáltalán ötletem, pedig abban igaza van, hogy valamit tenni kell és hogy kerülhetnek ide olyan diákok, akik veszélyesek, ezt én is láttam a saját szememmel, de hát mégis... mit tehetnénk? Jobban át kellene vizsgálni a diákokat és jobban mindenkinek a körmére nézni? Azt úgy sem lehet, nem engednék, hogy minden családot, származást stb. felülvizsgáljanak, nem engednék a Minisztériumban. - Jól van... de ha mégis segítség kell, akkor szólj, mert mégis csak miattam történt és nem tudod megmagyarázni, hogy nem így van. Jól leszel? - lezuhanyozni se lesz neki egyszerű most egyedül, ebben biztos vagyok, de ha azt kéri, hogy segítek akkor megteszem és persze sietni fogok hogy minél előbb visszaérjek azzal a bájitallal. Ha arról van szó itt is maradok, maximum majd lemegyek reggeliért, amikor gyógyítani próbálja magát reggel, amikor már legalább kialudta ezt az egészet. Nem is tudom, hogyan képes ennyire erősnek maradni és kibírni ezt, mert... biztos hogy nagyon nagy fájdalmai lehetnek, becsülendő, hogy ilyen akaratereje van. Ha nem szól, hogy valamit még segítsek, akkor egyelőre elindulok lefelé, hogy szerezzek az egyik közeli üzletből egy erősebb gyógyító bájitalt.
Nem hibáztatom a lányt, hiszen én voltam az, aki felrúgta a saját munkamenetét, hogy bebizonyíthassam, nekem van igazam. Ha úgy csináltam volna, ahogyan szoktam, egyszerű felejtésátkot szórtam volna rá, megölöm Malcolmot, és balesetnek álcázom, aztán mindenki jól jár, főleg a francia ügynökség, akik kipipálhatnak egy újabb nevet a listájukon. Viszont bennem feltámadt a vágy, hogy a haragos szemek tulajdonosának az értésére adjam, hogy csak mert egy iskolában élünk, még nem mindenki megnyugtatóan jó ember. Igenis vannak bűnösök, gyilkosok, kéjencek. Nem úgy mint én, hiszen én inkább szeretem elcsábítani a lányok, élvezni a velük való hancúrt, és ha Cho ebben nem lett volna benne, akkor kár is erőltetni, én nem szoktam megerőszakolni senkit. És igen, gyilkos vagyok, de nem ösztönből, élvezetből, csakis a munka a lényeg, hogy megbüntessem azokat, akik rászolgálnak. - Nem tudom, nem is tudhatom. A katona parancsot teljesít, nem kérdőjelezi meg a helyességüket. Szerinted a harctéren bárki is dilemmázik, hogy a fentről jövő döntés vajon helytálló-e? Oké, talán előfordul, mégis, aki ott van, az olyan életet szokott meg, amelyben nincsen helye kétkedésnek. Miattad csinálom, hogy legalább magamról bebizonyítsam, nem kell úgy nézned rám, mint egy szörnyetegre. – Vonom meg a vállamat, nem tudom, hogy Malcolmra milyen tárgyalás vár ezek után, eddig még sosem jutott el egy helyzet, mindig megölöm azt, akit rám bíznak. Egyszer elolvastam a listát, az őrült kopasz mardekáros csak az első volt rajta, és még van további hat, aztán végzek. Az idő viszont telik, és én még sehol nem tartok, fel kéne pörögni. - Az iskolának több ezer tanulója van, csak a te évfolyamodon legalább száz diák. És még ott vannak a különböző egyetemi szakok.. Egy tizenöt fős tanári kar nem tud mindig mindenre odafigyelni. Nagy ritkán kiszűrik akik tudnak, de a tanításra figyelnek, nem pedig a rejtőzködő gyilkosok felkutatására. Ez mindig is így volt. Gondolj csak bele, európa szerte még mindig csak itt van egyetem. Rengeteg az átiratkozó, aki itt valósítja meg az elképzeléseit, nem fognak mindenkinek pontosan utánanézni. – A Roxfort talán egykor nagyon is biztonságos hely volt, de mára már kinőtte magát, az elmúlt két évben a sötét nagyúr után szélesebb körben megnyitotta a kapuit, és így óhatatlanul beszivárogtak kétes elemek. És én itt még nem is annyira számítanak. Viszont azt sajnálom, hogy zavarba kellett hoznom azzal, hogy hol sérültem meg. - Cho, nem kell ezt csinálnod. Kialszom magam, és ha erőre kapok, akkor meggyógyíthatom magamat én. Hagyd. Nem akarlak olyan helyzetbe hozni, amit nem érdemelsz. Tisztességes lány vagy, ezt már nem először kell belátnom. Letusolok, és megmosom magamat, ha addig leszaladsz az ispolyálba egy gyógyitalért, az majd reggelre hat. Megköszönöm, ha maradsz, amíg alszom, de az sem szükséges. – Nem, nem tolom le előtte a gatyámat, mert ez máskor talán érdekes helyzetet hozna elő, de ha már megbeszéltük, hogy bármennyire is izgató lánynak tartom, de nem nyúlok hozzá, akkor olyan helyzetet sem kell teremteni, amiről az jut eszébe, hogy mit akartam művelni vele az elején.
Én magam sem tudom, hogy mi lenne a helyes büntetés egy ilyen alak számára, de még sem hagyhattam, hogy ott helyben megölje. Talán lehet rajta segíteni, talán az orvosok tehetnek érte valamit... de legalább megpróbálhatják. Ha viszont ott helyben megöli, akkor biztosan nem. Persze mondhatjuk, hogy ő is sokakat megölhetett már, de... tényleg az a megoldás, hogy megkapja ugyanazt büntetésnek? Én azért ebben nem hiszek, szerintem a dolgokat másképp is rendezni lehet, főleg ha netán nem teljesen biztos, hogy az illető bűnös. Mert tényleg mi van, ha nem az? - Nem... elhiszem, hogy nem vagy az, de akkor sem tudhatod, hogy mindig igazat mondanak neked, akik kiadják a parancsot. Mi van, ha tévednek? Mi van, ha csak egyszer kell olyat bántanod, aki nem bűnös? Még a törvénykezés se mindig tiszta, az ítéletek is lehetnek tévesek... sose tudhatod. - ezért gondolom úgy, hogy kell a tárgyalás, mert ha mégis téved, ha mégis valaki olyannak végez, aki nem volt bűnös, akkor a lelkiismerete nem háborogna miatta? Persze talán sosem tudhatja meg, de ha csak egy kevés esély van rá. Ezúttal igaza volt, de nem biztos, hogy mindig és mindenki esetében igaza lesz. - Talán nem is akarlak meggyőzni és ez az alak talán csak kivétel volt és... ettől még nehéz elhinni, hogy az iskola nem figyel oda és ilyesmi megtörténhet. - Dumbledore jó igazgató, ő tényleg odafigyel mindenre és egyszerűen nehéz elhinni, hogy ilyesmi lehet a tudta nélkül, hogy egy olyan helyen, mint a Roxfort nem vagyunk biztonságban. Ha ezt tudnák a diákok, vagy a szüleik... talán e miatt igaza van és jobb, ha mindez titokban marad, de én már tudok róla és rémes érzés belegondolni, hogy a hely, amit mindenki a legbiztonságosabbnak gondol, talán még sem annyira biztonságos, mint eddig hittük. Mintha egyszer csak azt mondnák neked nem létezik a Télapó. Nem akarod elhinni és minden áron ragaszkodsz ahhoz, hogy igenis az a jó, amit ismersz nem szűnt meg csak úgy egyik pillanatról a másikra. Ezért is inkább segítek most neki, hogy valahogy rendbe hozzam, bele se gondolok, hogy tényleg nagyon intim helyen kellene őt gyógyítanom és ez... hát tényleg zavarba hozhat vele, vagy inkább én magamat. - Az orvosok is ezt csinálják és nem... nem jönnek zavarba, bár én nem vagyok az, de... Miattam van ez az egész, nem fogok elmenni, mondd, hogy mit csináljak. - neki gondolom ebben van tapasztalata, én pedig majd valahogy túlélem. Persze biztosan zavarba ejtő lenne és kellemetlen is, de ha azt nézzük láttam ruha nélkül, ha csak rövid ideig is és nem is néztem nagyon oda, de attól még megtörtént, szóval... végül is talán nem olyan őrülten vészes, ha ez megint megtörténik, főleg hogy azért kell, hogy segítsek neki. Egy gyógyital lassan hat és addig még tovább kellene szenvednie, mert én makacs voltam és nem hittem neki.
Nem vagyok benne biztos, hogy Malcolm van annyira ép elméjű, hogy felfogja, mit is képesek művelni vele a dementorok. Cho pedig tényleg nem gondol bele, hogy az egyszerű halál talán értelemesebb vég lehet, mint az agyatlan szenvedély. Én amúgy meg csak végrehajtó vagyok, de egyáltalán nem gonosz ember, és könyörülettel osztom a halált, hiszen ezzel bíztak meg, nem pedig azzal, hogy aurorként a törvény elé állítom őket, aztán lehet, hogy ott el is engedik őket. Nem, az én kezemben van a döntés, amit most átengedtem az egzotikus külsejű csinos lányéba. - Szerinted én talán egy könyörtelen szörnyeteg vagyok? Azért, mert én másokban bízom, még nem jelenti azt, hogy én is olyanná váltam, mint a világ. Viszont.. megértem az álláspontodat, és elfogadom, ezért is hallgattam rád. Mégis keserű a tudat, hogy így kell bebizonyítanom, hogy igazam volt. De ismét meglepsz, hogy megint jólelkű vagy. – Ingatom a fejemet, én nem ebben a szellemben nőttem fel, és azzal, hogy hallgattam rá, csupán lehetőséget adtam, de továbbra is makacsul ragaszkodik ahhoz, amiben meg őt nevelték. Számomra furcsa, szokatlan gondolat ez így, de el kell fogadnom, hogy ő ilyen. Erről szólt az alkunk, együtt fedezzük fel a bűnösöket ebben a két hétben, és még csak be sem próbálkozom nála. Hogy nekem mi jó ebben? Hogy lássa, nem az érdekeim vezetnek. - Ugyan, nem volt cél, hogy meggyőzzelek. Csak annyi, hogy megmutassam, hogy az iskolában igenis vannak sötét alakok, pedig nem hitted el hogy gyilkosokkal vagy körülvéve. Te sem tudsz engem meggyőzni. – Ezt már csak dacból mondom, holott azért látszik az arcomon, hogy mennyire hitetlenekedek, hogy ilyen jólelkű, de hát számomra már nem igazán van visszaút. Több mint húsz év tanítását nem lehet csak úgy megváltoztatni. Ez mondjuk mindkettőnkre igaz, patthelyzetben vagyunk, és most már görcsösen ragaszkodunk az alkuhoz. Mégis, jó érzéssel tölt el, hogy nem természetesnek veszi, hogy megmentettem, hogy nem hagytam bántani. Furcsa érzés jár át, szóval ilyen a hála, amit korábban még nem tapasztaltam. - Köszönöm.. – Mondom ki vontatottan, ilyet se szoktam megjegyezni, tényleg különös, hogy most van kire számítani. Máskor ha megsebesültem, a francia ügynökség letagadta a létezésemet, egyedül kellett hát összekapnom magamat. Egyszer egy ideiglenes társam haldoklott a karomban, de azt mondta, hogy nem fél, hanem engem félt, mert ha én meghalnék, biztosan a pokolra jutnék. Milyen igaza volt. Leülök az ágyra, ahova ültet, így még fájdalmasabb, hiszen érzem, hogy majd szétszakad az alfelem. – Elég, de nem akarlak zavarba hozni. Bármi jó most, utána meg gondolom kialszom. De menj csak el, nem kell látnod ruha nélkül, nem várom el. – Feloldozom a lelkiismereti kérdések alól, tényleg megoldható, hogy szerezzen egy gyógyitalt vagy ilyesmi. Bár akkor lényegesen lassan a gyógyulás, mintha magát a sérült felületet látná el, de olyan kis félénk, visszafogott lányról van szó, hogy nem akarok neki pironkodást, immár sokadik alkalommal.
Tudom, hogy mi történt és azzal is tisztában vagyok, hogy mi történhetett volna, ha Jean-Luc nem elég erős és nem akadályozza meg a rémes jövőt, még sem tudnám azt mondani, hogy végezzen csak ezzel az alakkal. Kapja meg a méltó büntetését, ami jár neki, de nem akarom, hogy megölje, főleg nem itt a szemem láttára. Jönni fognak érte az aurorok és talán még rosszabb sora is lesz, mint ha szimplán csak megölte volna. Rettegni a dementoroktól szerintem sokkal rosszabb, félni attól, hogy mi lesz majd a következménye a tetteinek, már pedig most már biztos, hogy lesz. - Attól, hogy a világ nem olyan szép, mint hiszem, még nem jelenti azt, hogy nekem is olyanná kell válnom, mint amilyen a világ igaz? - nem, én nem leszek csak e miatt gyilkos, nem fogok én magam is rosszá válni, csak mert a világ most ilyen és veszélyes. Én pont e miatt szeretnék pozitívabb maradni. Pont e miatt szeretném másképp élni az életemet, hogy ha majd mondjuk öregkoromban visszatekintek, akkor azt mondhassam... igen, jól döntöttem, jól éltem az életemet és nem hibáztam. Ő mit fog látni, amikor majd visszanéz? Azt, hogy hányakat ölt meg és vajon tényleg nem fog belegondolni egyszer sem, hogy nem hibázott-e netán valamikor, hogy nem döntött-e rosszul, hogy nem kapott-e olyan parancsot, amit csak azért adtak, mert az illető valakinek nem tetszett és nem azért, mert tényleg bűnös volt? - És, ha akármit is teszel nem tudsz meggyőzni? Ettől még sajnálom, hogy bajod esett. - akármit is mondd nem hiszem, hogy gyökeresen meg tudja változtatni a gondolkodásmódomat, főleg nem egy alkalomból. Persze próbálkozhat, de könnyen lehet, hogy ezek után nem is akar majd, mert ez enyhén szólva is nagyon komoly helyzet volt. Nem hiszem, hogy újra ilyen fájdalmakat vállalna be csak azért, mert meg akar győzni az igazáról, főleg hogy nem kötelező neki. Ahogyan mondta könnyedén átléphetett volna rajtam és teszi a dolgát, azt amiért itt van és kész. De most inkább segítek neki, hogy eljusson egyáltalán a célig, hiszen pocsék állapotban van és ha már a makacsságom miatt történt akkor eszem ágában sincs csak úgy hagyni szenvedni. Ennyire azért sejtheti, hogy vagyok lelkiismeretes. - Semmi baj, most az a lényeg, hogy jobban legyél. - ezt már akkor mondom, amikor elindulunk felfelé, én pedig a válla alá nyúlok, hogy segítsek, ha kell. Ha nagyon nem akarja, akkor nem erőltetem, de csak nem fog most különösebben ellenkezni, hiszen elég pocsékul fest, az se biztos, hogy egyedül fel tudna menni az emeletre és nem most kellene összeesnie, mielőtt bejutunk a szobába. Remélem, sikerül elérni a célt, nyitni az ajtót és le tudom ültetni az ágyra. - Mit... mit csináljak? Elég egy szimpla gyógyítás? - az a baj, hogy nem vagyok ebben profi, még csak nem is gyógyító szakra mentem, hogy meg tudjam oldani, neki is segítenie kell és hát a legjobb, hogy felettébb zavarba ejtő helyen sérült meg, ahol még csak nem is könnyű segíteni neki a nélkül, hogy ne legyek zavarban.
Azért rá kellett kérdeznem, hátha feltámad a pici lelkében az igazságérzet, hogy Malcolmnak bűnhődnie kell hiszen a mardekáros perverz képes lett volna a lány is megerőszakolni, majd megölni. Én ennél azért lényegesen visszafogottabb vagyok. Igaz, hogy gyilkolok, de nem ártatlanokat, csakis bűnösöket, és ha kicsit erős volt a letaglózó csábításom, hát nem meg akartam volna erőszakolni, hanem egy kölcsönösen élvezetes szexmenetre rávenni, de ha már nem láttam, hogy van értelme, hát lemondtam róla. Úgy látom viszont, hogy Cho nagyjából mindenkit egy kalap alá vesz, minden bűn azonos értékű, és senki sem érdemel halált. Hát nem tudom, én azért ha csakis rajtam múlna, beletipornám Malcolm fejét a hideg kőpadlóba, amíg nem lesz pépes, mint a babák étele. - Megmondtam, hogy te irányítasz. És.. nem csak az alku miatt, már engem is érdekel, hogy mikor jössz rá, hogy a világ nem olyan szép, mint hiszed, sőt.. – Mormolom a helyzethez képest egészen lágyan. Mindig megvolt az a dögös oldalam, amivel le tudtam venni a nőket a lábukról, most ez két dolog miatt nem lehetséges. A legerősebb fegyvereimet nem használhatom. Egyrészt megígértem, hogy nem nyúlok hozzá a két hét elteltéig. Az más kérdés, hogy ha ő teszi meg, akkor érvényét veszti ez az egész. A másik, hogy olyan szinten sajognak a golyóim, hogy pusztán önkínzás lenne akár egy pillantást vetni a hullmámzó keblekre, mert nem tudnék semmi reakciót magamból kicsikarni, ami nagyon is férfiatlan. - Hülyeség. A saját elveidet követted. Miattam van, mert itt vagyok, mert meg kellett volna ölnöm, bármit is mondj. Elég lett volna egy felejtésátok rád, de azt akartam, hogy győzzön az igazságérzeted. Mindegy. – Nem akarom leugatni, mert mint nőt, nagyon is tisztelem, abszolút úgy vélem, hogy a nők elől nem szabad titkolni, hiszen ők motiválják a világunkat, értük érdemes élni. Na de többre most nem vagyok képes, mert a hónom alá nyúl, amit köhögve reagálok le, az egész testem ahogy van, kezd összeomlani, úgy emelem a lábaimat, mint egy csecsemő, aki járni tanul. Csoda, hogy fel tudtam öltözködni. A Vadkanig azért elvonszolom magamat az oldalán, bár még mindig úgy vagyok vele, hogy ne kéne a saját hírnevét kockáztatnia, már így is elfogadta, hogy költözzünk össze. - Nem akartalak ilyen helyzetbe hozni . – Most ez tényleg bánom, olyan szörnyűségeket mutattam meg neki, amit lehet, hogy sosem fog tudni kiheverni. Hagyom, hogy intézze a szobafoglalást, addig megtámasztom a pultot, itt úgysem szokott senki kérdezősködni. Szótlanul szorítom össze az állkapcsomat, csak legendás lelkierőm segít abban hogy ne omoljak már itt össze, mint a mosogatórongy.
Tudom, hogy nem lepi meg különösebben a reakcióm, hogy azért sejtette nem fogom azt mondani, hogy ölje meg akármilyen ember is ez a srác és akármiket is tett. Erre nem lennék képes, hiszen nem tudunk róla semmit. Nem tudjuk miért vált ilyenné és azt sem, hogy nem lehet-e ezen valahogy változtatni, de... szeretném, ha megértené, hogy igenis vannak dolgok, amiket meg lehet javítani és akkor nem az a megoldás, hogy kidobjuk őket, csak legalább meg kell próbálni. Persze tudom nagyobb baj is történhetett volna, de végül nem történt, bár ő elég pocsékul van annyi szent, de... akkor sem tehetjük azt, amit ő kitalált. - Köszönöm! - bököm még ki immár a sietős távozásunk közepette. Tényleg hálás vagyok neki, hogy hajlandó volt engedni nekem. Igazából még azt se tudom, hogy ha ez a srác volt a megbízatása akkor nem lesz-e baja abból, ha mégis elengedte. De... nagyon remélem, hogy nem, mert az egyértelműen az én hibám lenne. Így viszont nem feszegetem most még tovább a kérdést, hiszen el kell tűnnünk. Abban igaza van, hogy túl sok kérdést kapnánk, ha itt találnának minket és az nekem se lenne jó és neki meg főleg. Csak akkor próbálok szusszanni, amikor megérkezünk végre Roxmortsba. Így már biztos, hogy nem lehet bajunk, azaz nekem, hiszen ő pocsékul fest még most is. - Miattam van az egész úgy... nem mehetek csak úgy el. - rázom meg a fejemet, főleg hogy talán nem is tudna egyedül elmenni innen. A végén összeesik itt az utca kellős közepén. Bármennyire is erős és nagyra van magával, attól még ezt ő se tudja csak úgy könnyedén megoldani, ebben sajnos biztos vagyok. Így végül ha ellenkezik, ha engedi a karja alá nyúlok, hogy legalább támogassam még az előtt, hogy tényleg össze esne. Persze profi nem vagyok, fogalmam sincs hová kellene mennünk, hiszen nem szoktam én helyet keresni magamnak, és csak egy olyan hely van, ami alkalmas lehet és ahol nem kérdeznek. Apró sóhaj utál végül eltökélt arckifejezéssel indulok meg a Szárnyas vadkan felé. Van szoba általában és elég lepukkant a hely ahhoz, hogy nem kötnek belénk, ha oda megyünk. - Nem vagyok profi gyógyító, de segítek... ez a legkevesebb. - akárhogy is nézzük, de ezeket az ütéseket miattam kapta be, mert nem hittem neki és persze mert nem akarta, hogy nekem legyen valami komoly bajom, azért vonta magára annak a nyilvánvalóan őrültnek a figyelmét. Nem is kérdés, hogy ezek után mellette leszek és segítek neki. Most ez a dolgom és ennyi. Nem tudna most lebeszélni erről, de remélhetőleg nem is akarna. Elég rossz állapotban van ahhoz, hogy igenis neki is szüksége legyen a támogatásra. Odalent segített, magára vállalta az ütéseket, pedig én is kaphattam volna, de... igazából ebbe most bele se nagyon akarok gondolni. Attól félek, ha jobban belemennék abba, hogy mi történhetett volna most nem lennék ilyen határozott. Nem, ebben a pillanatban nem nagyon lehet gondolkodni, csak tenni és cselekedni.
Azért ebből látszik, hogy Malcom nem volt egy igazi nagymenő, sokkal inkább egy kisstilű perverz, hiszen azon túl, hogy képes volt másokat bántani, a kötelékéből egy képzett alak, mint én, simán ki tudtam szabadulni. Az már egy más kérdés, hogy ki tudja, hogy hányan végezték a cellájában, főleg lányok.. Kicsit bizsereg a homokom az orrnyergére mért ütéstől, neki tört a csontja, csoda, hogy nem öltem meg a támadásommal. Nem sajnáltam volna, de Cho előtt nem akartam gyilkolni, amilyen mimóza lelke van, inkább hagyom az egészet, ha már ígéretetet tettem neki. Letudom ezt a két hetet, aztán elhúzok, az lesz a legjobb, és olyan vidékre megyek inkább, ahol egyértelműbbek a körülmények. Most azonban nem érek rá ezen lamentálni, gyorsan kiszabadítom a lányt, és nem kerüli el a figyelmemet, hogy odakapja a pillantását, ahova az ütéseket kellett beszednem az ütőtől. Lemondó mosollyal rázom meg a fejemet, nem velem kell törődnie, főleg, hogy mennyire elítéli amit egyébként teszek. Gyorsan magamra kapkodom a ruhákat, és már nézem is az emberünk, Cho-ra vetve az érdeklődő pillantást, hiszen most neki kell döntenie. Nagy levegőt veszek, amint megint eljátsza a kisangyalt, számíthattam volna már rá. Közben enyhén átvérzem a gatyámat, de ez most mindegy, nem számít. Előkapom a pálcámat, de nem a lányra szegezem, hanem a szám elé teszem, és egy hangelváltoztató varázsigét mormolok. - Auror parancsnokság, Mágiaügyi Minisztérium, Varázsbűnüldözési osztály. Névtelen bejelentést tennék. Malcolm Rivers, roxfortos diák a bejelentés helyszínén elkábítva található. Roxfortos diákokat támatott meg, visszaeső bűnöző, gyaníthatóan szexuális gyilkosságok elkövetével vádolható. – Megszakítom a bejelentést, és már ragadom kézen is a lányt, mert a bejelentéstől számítva nagyjából három percen belül megérkezhetnek az aurorok, és ha itt találnak, az mindkettőnk számára kínos éjszakát eredményezne. A névtelen bejelentéssel ellenben nem tudnak mit kezdeni, simán kivizsgálják a történteket, de biztos ami biztos, még egy zagyváló átkot lövök a srácra, hogy a mi arcunkat ne tudja felidézni. Gyorsan kisietünk az utcára, ahol el sem engedve őt már hoppanálunk is Roxmortsba. Csak ott roggyan meg a térdem, már nem kell annyira erősnek lennem, pedig próbálom azért tartani magamat, de átkozottul sajog az alfelem. A homlokom szinte kicsattan a verítéktől. - Vi-vissza kéne menned az iskolába, én ezt megoldom... valahogy... – Természetesen nem mehet a gyengélkedőre ilyen sebbel, mert az komoly kérdéseket vetne fel, és egy magamfajta bérgyilkosról leránthatja a leplet. Inkább meghúzom magamat mára valahol, hátha össze tudok dobni egy fájdalomcsillapító gyógyítalt.
Nem hittem neki ez igaz, de vajon ezek után elhiszek majd bárkiről bármi rosszat? Én nem olyan vagyok. Így is meg van rá az esély, hogy valakivel kapcsolatban téved, vagy tévednek. Így sem olyan biztos még az, hogy mindenki bűnös, aki elsőre bűnösnek látszik, vagy akire azt mondják mások, hogy az. Persze most efféléken nem gondolkodom, csak azon hogy mi lesz velünk, meg persze hogy nincs rajtam ruha és ez felettébb kellemetlen és sőt mi több felettébb ijesztő helyzet. Ki vagyunk szolgáltatva valami vadállatnak, aki cseppet sem fogja vissza magát, amikor Jean-Luc próbálja ha jól sejtem elvonni a figyelmét. Rémes fájdalmat élhet át, de még csak meg se rezzen. Ha jól sejtem, akkor erre képezték ki, de ettől még nem lehet kevésbé kínzó, ahogyan újra és újra lendül ennek a rettenetes alaknak a lába. Nem tehetek róla elfordítom a fejemet, félek hogy valami újabb szörnyűség jön, de nem. A reccsenő hangra mégis felnézek, félve, hogy talán Jean-Luc-kel történt valami baj, de nem, a Mardekáros srác terül el a földön és enyhén szólva is ömlik a vér az orrából. Mondhatni egy nem jó jel, de valahol most még sem érdekel annyira, hogy vannak-e fájdalmai és ha igen akkor milyen mértékűek. Megérdemelte, hiszen ki tudja, hogy mit akart tenni velünk. Feltápászkodom, amikor segít felkelni és eloldozza a köteleket. Nem kérdezem meg hogyan van, hiszen azért egy kósza pillantást mégis csak képtelen vagyok nem _oda_ vetni. Elég durván néz ki, biztos, hogy nagy fájdalmai lehetnek, de inkább gyorsan felkapkodom a ruháimat, így is kellően kínos, hogy így látott, pedig én még a közös szobától is ódzkodtam, nem hogy... Na ezt inkább el kell felejtenem, minden részletével együtt. A kérdést hallva viszont megkövülök. El kell döntenem, hogy éljen, vagy meghaljon? Jean-Luc szenvedése vonja el a figyelmemet az alélt illetőről a földön. Tudom, hogy döntenem kell, de csak úgy halálra ítélni valakit... - Meg kell kötözni és hívni az... az aurorok. Az Azkabanban rosszabb sors vár rá és... ha úgy döntenek megkapja a dementor csókot. Ha csak megölöd úgy, hogy magánál sincs... Azt nem akarom. Lehet, hogy beteg és meggyógyíthatják, vagy akkor... akkor kapjon igazi büntetést. - igaz talán kicsit remeg a hangom, hogy ítéletet kell hoznom, főleg mert egy olyan ügyben, amiben én is érintett vagyok és amiről még be is kell számolnom majd, hiszen ha azt akarom, hogy börtönbe kerüljön nekem is vallanom kell majd ellene. Ezzel elérem, hogy a szüleim is megtudják, hogy mi történt, de... akkor is így tartom helyesnek. Nem tudnék rábólintani arra, hogy csak úgy ölje meg és egyébként is az gyors halál. Ha sokakat bántott, ha sokakat kínzott meg, akkor nem érdemel ilyen könnyű utat a végére, akkor menjen az Azkabanba, az épp elég nagy büntetés, no meg ha retteghet a dementoroktól is. Ha pedig valami baj van a fejével, talán van olyan orvos, aki rendbe tudja rakni. Biztosan neki is van családja, szülei... akárkik, akik esetleg reménykednének abban, hogy egyszer majd jobban lesz. Ezt az esélyt csak nem vehetjük el tőlük.
//
//