Lucas & Sam

Lucas kedélyes mosollyal figyelte a kislányt. Samanthában a húga gyermekkori énjét vélte felfedezni. Kellemes nosztalgiával töltötte el a hugrabugos ottléte, egyáltalán nem bánta, hogy összefutottak a tóparton. Sőt, talán szüksége volt már egy ilyen ártatlan lélek jelenlétére, hogy emlékeztesse őt, nem mindenki volt gonosz és áskálódó.
Miközben Sam beszélt, Lucas tekintete a kísérteteik felé vándorolt. A pillantásában egyfajta fájdalmas empátia tükröződött. Megértette az idős szellemet, amiért inkább nem emlékezett dolgokra, Lucas is szívesen kitörölt volna egy s mást az emlékezetéből.
‒ Ahhoz képest, hogy milyen kicsi vagy, éretten gondolkodsz ‒ írta a papírra, közben szélesen mosolygott. Ha a rokona lett volna, bizonyára most nagyon büszke lenne Samre. Megértően biccentett arra, hogy a lány maga sem tudja, mi módon kezdhetné a keresést, Lucas is időnként megrekedt valahol a szellemeivel kapcsolatban. ‒ Hát… Újságcikkekkel, az édesapád régi munkahelyével talán lehetne kezdeni. Nincs más rokonod, aki érintett lehetett az ügyben? Egyszer azon is gondolkoztam, hogy felveszem a kapcsolatot valakivel, aki állítása szerint szintén szellemlátó, de arra jutottam, hogy biztos csak pénzt csal ki az emberekből, de talán valamivel mi is segíthetnénk emlékezni neki. Azonban az számára lehet, hogy elég kellemetlen lenne. Igazából, még én se tudom pontosan miből kellene kiindulnunk. Még gondolkozok rajta. ‒ Néha megtorpant írás közben, hogy a tollal megvakarja az állát. Bizonytalanul vetette papírra a mondandóját. Nem szerette a spontaneitást, ha ilyen komoly dolgokról volt szó.
‒ Hát, sok helyen megfordultam Amerikában. Egyszer egy baleset miatt voltam kórházban is, akkor kezdtem el őket látni. Azt hiszem, ha annak a kórháznak az archívumához hozzátudnánk férni, talán kezdésnek nem is lenne rossz. De ahhoz szerintem kevesek vagyunk, ha megkérem a szüleimet, esélyes, hogy tudnak intézkedni ez ügyben. Kezdésnek talán nem lenne rossz ‒ halvány mosoly jelent meg az arcán. Az arckifejezése nem árulhatta el, de a fészkelődése izgatottságról árulkodott. Egyfajta kalandot jelentett számára is, hogy akadt valaki, akivel kutakodhatott. ‒ A Roxfort könyvtárában nem biztos, hogy találunk dokumentumokat a kísérteteimmel kapcsolatban, de remek helyszíne lenne a kutatásunknak.
Könnyedén el tudta volna képzelni kettejükről, hogy befészkelik magukat az iskola könyvtárába, körbebástyázzák magukat könyvekkel, újságokkal, aktákkal, sőt Lucasból még az is kitelt volna, hogy valami finomságot is becsempésszen oda, nehogy éhen haljanak.
‒ Igen, mivel nem találtak mást, aki észrevette volna őket, ezért a nyomomba szegődtek. De előtte se voltak túl beszédesek, így kétlem, hogy az új hely tenné ezt velük. Ha úgy vesszük, nekik teljesen újdonság ez a létforma, nehéz lehet megszokni, hogy a többség levegőnek nézi őket, vagy azt, hogy ha bármihez hozzá akarnának érni, egyszerűen átmegy rajta a kezük. Szerintem a halál tagadási fázisában lehetnek, hiába próbálom felnyitni a szemüket a halálukkal kapcsolatban. ‒ Gyakran eltűnődött már a kísértetei szokásain, de sose tudta teljesen megfejteni őket. Amiket Samnek is írt, mindazok csupán spekulációk voltak, semmi több.
‒ De nem felejtsd el, hogy azért van köztünk pár év meg némi tapasztalat. ‒ Miután ezt leírta, barátságosan összeborzolta a lány haját. Szándékosan nem tért ki arra, hogy azért sok mindent épphogy megúszott. Nem, nem akarta elborzasztani, vagy elszomorítani a lányt. Inkább némán kacagva megrázta a fejét. ‒ Hát azt miként sikerült? ‒ kérdezte vigyorogva. Kíváncsi lett volna, miként sikerült három seprűt is eltörni.
‒ Egész biztos ‒ bólintott. A mosolya kicsit szomorkássá vált, aztán pár szóval lezártnak tekintette a témát. ‒ Az egészségi állapotom nem a legjobb, maradjunk ennyiben.
Ezért hát szívesebben beszélgetett volna sárkányokról, vagy hippogriffekről, mint sem taglalni a nyilvánvaló betegségét. Azért némileg jó érzés töltötte el a lány édes naivsága, és az, hogy nem feltételezett róla rosszat. Meglepte, amikor a nyakába kapta a lányt, mivel nem számított a váratlan lerohanásra, szépen fel is dőltek mind a ketten. Ha Lucas képes lett volna hallatni a hangját, az egész tóparton visszhangzott volna a nevetése.
‒ Nem lenne szabad, de igen. Nem bírok a négy fal között lenni ‒ vonta meg a vállát egykedvűen. Lincolnnal rengeteget kószáltak már az erdőben, kész csoda, hogy eddig még egy tanár se kapta rajta őket. ‒ Persze, hogy tudom. Miután Hagrid megunta, hogy mindig ott talált a tesómmal, azóta néha engedi, hogy besegítsünk az etetésnél ‒ jelent meg egy pimasz mosoly az arcán. Szórakoztatatta Samantha reakciója, pedig ő maga nem tartotta valami hatalmas teljesítménynek azt, amin Sam ennyire fellelkesült.
Mindezeket azután írta le, hogy visszaszerezte a füzetét, és hagyta, hogy a kislány megölelgesse. Örült, hogy boldoggá tette a hugrabugost. Jó gyereknek tartotta, kicsit talán izgágának, de Sam a jólelkűségével belopta magát Lucas szívébe.
‒ El foglak vinni, de majd ha jobb idő van. Ilyenkor hideg, csípős a levegő odafent. Viszont lenne egy feltételem: Ne dobáld el a füzetemet ‒ írta. Engedte, hogy Samantha végigolvassa a mondandóját, majd félretette a füzetet, és csiklandozni kezdte a lány oldalát. Ez volt a „büntetés” a füzet eldobásáért.

Lucas figyelmét felkeltette a kislány, nem csupán a képessége, hanem az, ahogy a társaságába keveredett. Sajnálta, amiért Samantha nem tudta megvédeni magát Pitontól. Némileg átérezte a lány tehetetlenségét, amiért ilyen kiszolgáltatott volt, sőt azért is, mert nemigen akadt más, akivel eddig megoszthatta volna az aggályait és a gondolatait az általa látott kísértetek kapcsán. A fiúban viszont remek társaságra akadt, ő ismerte a Samanthában dúló érzéseket, épp ezért sajnálta meg. Szeretett volna segíteni neki valahogy.
Az állát dörzsölgetve gondolta át a kislány szavait. Érdekesnek találta, hogy Samantha dédnagyanyja habár emlékezett a lány anyjára, mégse beszélt róla. Azonban arra nem számított, hogy a lány ‒ talán akaratlanul is beavatja a családi dolgaiba ‒, meglepetten pillantott a lányra. Ő nem szívesen gondolt vissza a vérszerinti szüleire, sőt még azokra se, akik Mordrake-ék előtt befogadták őket. Megborzongott magától a gondolattól is, hogy viszontlássa azokat az embereket.
‒ Az én kísérteteim nem igen beszélnek élőkről, bár ők azt sem tudják kik valójában, így nem tudom, hogy a szellemvilág és a mi világunk között milyen a kapcsolat, vagy hogy éppen a szellemeknek milyen képességei vannak. De ha nem találták meg édesapádat, lehetséges, hogy életben van még. Azonban nem értem, hogy édesanyád miért kerüli ezt a témát. Előbb-utóbb el kell mondania, hiszen minden gyerek kíváncsi, belőled pedig kinézem, hogy utánajárnál a dolgoknak ‒ jelent meg egy fanyar mosoly az arcán, és kedvesen megbökte a lányt, miután végzett az írással. Legalább is, Lucas a saját korában biztosan kutakodni kezdene, hogy mi történt a szüleivel, ha nem tudná, hogy mi lett velük. Samantha azonban jóval kisebb volt nála, nem valószínű, hogy lennének olyan kapcsolatai, amikkel jutna is valamerre. Lucas pedig nem érezte úgy, hogy joga lenne a lány családjának a magánügyeibe belefolyni.
‒ Ennek én is örülök ‒ mosolya biztatóvá, már-már kedélyessé vált. Kedvelte ezt a lányt, amiért nem zavarta őt a mássága, és azért, amiért olyan dolgokról tudott vele beszélni, amik miatt mások talán még inkább bolondnak tartanák.
‒ Ebben van valami. Talán itt is akadnak régebbi újságcikkek Amerikából… Tudod, én ott születtem, így a kísérteteim is ott ragadtak rám. Nem lesz könnyű, de biztosan izgalmas lesz ‒ vigyorodott el. Szerette a kutatómunkát, elmélyedni dolgokban, amik másokat nem foglalkoztattak. Kicsit bánta, hogy nem tudott Samnek segíteni a patrónus idézésben, sajnos annyira nem volt képzett mágus, hogy minden varázsigét szavak nélkül használhasson.
Érdeklődve hallgatta a lány eszmefuttatását a patrónusáról. Fiatalsága ellenére okosnak találta a hugrabugost, annak ellenére, hogy a lány mennyit panaszkodott a bájitaltanról. Talán, ha abban nem is volt még olyan kiemelkedő, de Lucas szerint sok dologhoz volt érzéke.
‒ Nem igazán gondolkodtam rajta. Ritkán idéztem meg. Azt viszont nem tagadom, hogy többé-kevésbé érzékem van hozzá, hogy megússzak dolgokat ‒ rándította meg szórakozottan a vállát. ‒ Gyorsan futni? Régen ment… Most már nem vagy olyan fürge. ‒ Lassan formálta a betűket, az arcán is kelletlenség tükröződött. Samantha talán a fiú sápadt, beteges kinézetéből magától is rájött, hogy Lucas beteg volt. Arra pedig, ami nap, mint nap belülről felemésztette a fiút, egyelőre nem találtak gyógymódot. Abban viszont igaza volt a kislánynak, hogy Lucas kerülte az embereket. A többségüktől a mai napig tartott, vagy szimplán fáradt volt elviselni a gúnyolódó szavakat.
A hollóhátas jobb kedvre derült a drazsés incidens után. Jókedvűen hallgatta Sam fecsegését. Nem gondolta volna, hogy ilyen kedves és ártatlan emberekkel is összefuthat az iskola falain belül.
‒ Azoknak veszem a legtöbb hasznát ‒ vetette vigyorogva papírra, aztán a sárkányos kérdésre bólintott. ‒ Remélem, összejön, amit szeretnél. ‒ Szívből kívánta, hogy Samantha vágya teljesüljön.
‒ Tudom, gyakran kijárok hozzájuk a testvéremmel. Néha egy-egy állat társasága többet ér, mint bizonyos embereké. Mint a kutyáknál, a kutya hűséges és amíg a gondját viseled, ő is vigyáz rád. Lehet rá számítani. Néha így érzem magam a lényekkel kapcsolatban. Ők nem szólnak be, nem sértegetnek, ha jól bánok velük, meghálálják, és megtűrnek maguk mellett. Azért csak óvatosan a hippogriffekkel, elég makrancosak és kiszámíthatatlanok. Mi lenne, ha egyszer a patrónusidézés helyett elvinnélek hozzájuk? Ha már ennyire érdekel, legalább ennyit tudok tenni érted ‒ ajánlotta fel, hogy egy alkalommal megtanítja Samanthának, miként bánjon rendesen velük. Nem akarta, hogy bármelyik hippogriff bántsa a lányt.

A tudásom nem volt végtelen, és nem is fedett le mindent. Voltak dolgok, amikkel kapcsolatban behatóbb ismeretekkel rendelkeztem, mint például az elemi mágia, vagy a kelta istenek, de ezzel szemben az emberi kapcsolataimban igen csak elmaradott voltam. Emlékeztem még azokra a napokra, amikor a testvérem kivételével mást nem tűrtem meg a környezetemben, ahogy eluralkodott rajtam a pánik, amikor valaki a közelembe próbált férkőzni. Szabályosan rettegtem az emberiségtől, hiszen már láttam azt az oldalát a világunknak, amelynek pusztán a létezésétől is kirázott a hideg. Azonban, szerencsére, a félelmeimet nagyjából sikerült legyűrni, és képessé váltam arra, hogy szóba álljak idegenekkel. Épp ezért nem pánikoltam be Samanthától, holott, ha három-négy évvel korábban találkoztunk volna, félő volt, hogy menekültem volna előle, vagy még rosszabb, hogy akár bántottam volna.
Jelen pillanatban azonban nem akartam ártani neki. Korábban láttam már szomorúnak, és nem szerettem volna elhajtani magam mellől az egyetlen személyt, aki hasonló kísértet-problémákkal küzdött, mint én. Őt is, engem is érdekeltek ennek az ügynek a részletei, épp ezért osztottam meg vele a teóriámat, bár szigorúan hozzátéve, hogy ne vegye készpénznek azt, amit írok, pusztán a saját gondolataim köszöntek vissza a papírról.
Meleg mosollyal az arcomon bólintottam, majd a füzetet a kezembe véve nekiveselkedtem az írásnak. ‒ Örülök, hogy nem fogalmaztam túl bonyolultan. Hajlamos vagyok néha túlzásokba esni ‒ pillantok rá hunyorogva, az arcomon még mindig ott ült az a vigyor.
Elgondolkodva dörzsöltem meg az államat, majd a nyakamat kezdtem nyomkodni, masszírozgatni. Samantha kísértete merőben mást volt, mint az enyémek. Ők számomra ismeretlenek voltak, de a kislánynak az elhunyt rokona amolyan őrangyal lehetett számára. ‒ Feltehetőleg igen. Másra nem emlékszik? A szüleidre mondjuk? ‒ érdeklődtem, mert, ha az asszony valóban nem ismert fel mást a családjából, akkor tényleg a lány miatt maradhatott itt.
A fejemet vakargatja fészkelődni kezdtem. Ha tényleg ennyire nem volt tisztában a dolgokkal az öregasszony, és csak annyit tudott, hogy Samanthával kell maradnia, akkor valóban a lány az oka annak, hogy ebben a létformában a világunkon ragadt.
‒ Levélben tényleg nem könnyű. Elfelejthetsz dolgokat, amelyek fontosak lennének, vagy elég arra gondolni, hogy a bagoly mennyi idő alatt fordul meg. De nem hiszem, hogy olyan sok mindent találna erről a dologról ‒ nyújtottam át neki a füzetemet, miután leírtam a gondolataimat, arra pedig, hogy tanárral beszéljen erről, riadtan felpillantottam, és a fejemet rázva ellenkeztem. Fürgén visszaszereztem a füzetet. Sebesen kifejtettem neki, hogy mennyire ellenzem magát az ötletet is. ‒ Ne is mondd el nekik, vagy olyan diáknak, aki pletykás, és bolondnak néz emiatt. Inkább tartsd meg a titkot! Én amúgy is furcsa vagyok, de amikor kitudódott egy-két dolog velem kapcsolatban, még inkább bolondnak néztek. A saját érdekedben ajánlom, hogy ne tedd!
Nem akartam, hogy megvessék, vagy kiközösítsék a képességei miatt. Pontosan jól tudtam milyen volt a kirekesztettek életét élni. Habár már nem foglalkoztam mások megjegyzéseivel, attól függetlenül Samantha itteni éveit jelentősen befolyásolta volna, ha fény derül az adottságára.
‒ Lehet, de így nem tudok segíteni ‒ húztam el a számat, majd a torkomra böktem. Egyre jobban frusztrált, hogy képtelen voltam a beszédre. ‒ Csak egy-kettő tudja a nevét. Azok után pedig a szüleim már nyomoznak, de nem olyan egyszerű, pláne, hogy csak én látom őket, és vajmi keveset tudok róluk. Aranyos vagy. Ha ráérsz, és van kedved ezzel foglalkozni, akkor segíthetsz ‒ mosolyogtam rá, miután befejeztem az irkálást. Igazán rendes volt tőle, hogy felajánlotta a segítségét. Ezzel kapcsolatban tudott is volna tenni valamit, ha már a varázslásban nem.
Némán felnevettem a lány lelkesedésén. Néha Lauren jutott róla eszembe, amikor még ő is ilyen túlbuzgó volt.
‒ Ezt így nehéz lenne elmagyarázni, de ha egyszer lesz hangom, esküszöm, megtanítalak rá, ha addig nem tudod elsajátítani. ‒ Tényleg rengeteget kellett volna írnom, hogy elmagyarázzam neki a patrónus-idézés lényegét. Talán majd egy másik alkalommal meg is teszem. ‒ Hát, fogalmam sincs, mint mondtad, mindenkié változó ‒ vontam meg a vállamat tanácstalanul. Csak is akkor deríthettük volna ki, ha tudna patrónust idézni.
‒ Az enyém egy prériróka ‒ karcintottam a lap szélére, majd lapozgatni kezdtem, hogy megmutassam neki egy régebbi rajzomat, amely a patrónusomat ábrázolta.
‒ Ráijesztek. Egész jól megy ‒ rándítottam meg a vállamat. Nem akartam kárt tenni a srácban, de jobb lett volna, ha ő is megtanulja, pont ugyanolyan ember, mint itt bárki más.
De nem akartam nagyon fejtegetni a témát, hogy mennyire hozom a frászt a srácra, az majd a mi kettőnk dolga lesz, senki másé. Épp ezért igyekeztem elterelni a témát, és a drázséval foglalkozni. Magamban jókat nevettem szegény lány balszerencséjén.
‒ Borzasztó lehet. Amúgy, elég furcsa mazochizmusra vallana, ha valaki megkóstolja az ízeket, hogy el tudja készíteni, viszont minden esély megvan rá. ‒ Már csak a gondolatától is kirázott a hideg, hogy valaki ezt élvezné. Elég beteg ember lehetett.
Egy darabig csak nézegettem a rajzát. Nem is ismert, sőt, borzasztóan sok mindent nem tudott rólam, mégis emberként kezelt. Ez nagyon jól esett nekem, főként, mert a korosztályomtól leginkább sértéseket szoktam bezsebelni.
‒ Rendben van. Kíváncsi leszek rá ‒ biccentettem, aztán ismét hangtalan kacagásban törtem ki, amikor a hugrabugos megosztotta velem a békákkal kapcsolatos ellenérzéseit. ‒ Nekem nincs bajom velük, és nem, nem nagyon láttam még. Nekem külön szobám van a testvéremmel, így nem sok közöm van a klubhelyiségünkben tanyázó kétéltűekhez. Egyébként eltaláltad, baglyom van. Főként azért, másképp nem tudnám tartani a kapcsolatot a szüleimmel ‒ válaszolgattam neki kedélyesen. Annak ellenére, hogy nem volt hangom, kellemesen éreztem magam a társaságában.
‒ És mi a helyzet a pókokkal, vagy a hüllőkkel? ‒ faggattam, ha már az állatoknál tartottunk, akkor eszembe jutottak azok a pletykák, miszerint az erdőben óriás pókok tanyáznak, vagy az, hogy évekkel ezelőtt egy baziliszkusz garázdálkodott a kastély falai közt. Szerencsére, erről a jeles eseményről mindketten lemaradtunk.

Engem nem zavart volna, ha Samantha szeretett volna velem együtt agyalni a kísérteteken, sőt csak örültem neki, hogy akadt egyáltalán valaki, akivel osztozhattam ezen a képességen, így hát semmi ellenvetésem nem volt azzal kapcsolatban, hogy később is találkozzunk. Mosolyogva bólintottam hát a visszakérdezésre. Amióta a Roxfortba jártam rengeteg úgy embert ismertem meg, de ezen kívül azt hiszem, azt is sikerült végre megtapasztalnom, hogy milyen is a boldogság, vagy milyen kellemes érzés tölti el az embert, ha valakit megmosolyogtathat.
Elfojtottam a nevetésemet, bár talán észre se lehetett volna venni a hangtalan kacagásomat. Mindenesetre, jókedvűen figyeltem a lányt, ahogy a halott rokonától elnézést kért, majd szórakozottan firkálni kezdtem a füzetbe, eleinte irkafirkákat, majd szavakat. ‒ Nem, nem csak azért, véleményem szerint, a kísérteteik, amolyan lenyomatai, emlékmásai régi valójuknak, amikor meghalnak, de a lelkük itt marad, gondolom, az elme, vagy a lenyomat megsérül, ezért marad ki nekik sok dolog, vagy éppen ezért is olyan kétségbeesett némelyikük ‒ osztottam meg vele a gondolataimat. Igazából, rengeteg teória átfutott már az agyamon velük kapcsolatban, amikor nem bestiákkal foglalkoztam, vagy nem az elemi mágusi képességeimen csiszolgattam.
‒ Hát, ha mindenképpen veled kapcsolatos… Hm, kérdezted már erről a dologról, és semmire nem emlékszik? Vagy a családod más tagjával erről beszélgettél már? ‒ ráncoltam össze a homlokomat, aztán törökülésbe helyezkedve a térdemre könyököltem. Az ölemben egyensúlyoztam a füzettel, nehezebb volt így írni, de most mégis így találtam kényelmesnek.
‒ Te szerencsés vagy, az enyémek többsége se akar rosszat, csak ők még inkább elveszettek és magányosak ‒ firkantottam le egy keserű mosoly társaságában. Elég volt rájuk pillantani, ha azt hitték, hogy nem figyeltem rájuk, vagy éppen arra, amit mondtak, láttam, miként remegtek, vagy mennyit ecsetelték a félelmeiket.
‒ Hát, Amerikában csapódtak hozzám, szóval a távolság stimmel, de szerintem legfőképp azért csapódtak hozzám, mert rájöttek, hogy milyen képességgel rendelkezem, és görcsösen kapaszkodnak az élethez. De aztán, lehet, hogy tévedek ‒ fejeztem be a mondatot egy határozott ponttal, és egy vállrándítás kíséretében.
‒ Rendes tőled, de attól tartok, nekem egyedül kell rájönnöm, hogy miként tudnék némán használni egy-egy varázsigét ‒ ingattam a fejemet szomorúan. Nem arról volt szó, hogy nem ismernék varázslatokat, sokat elsajátítottam a nevelőszüleim és a szomszédunk segítségével, szimplán a némaságom miatt nem tudtam őket alkalmazni. A nonverbális varázslás gyakorlásában pedig sajnos Samantha nem tudott volna segíteni nekem.
A patrónusos kérdésre egy pillanatra eltöprengtem, a fejemet vakargattam, aztán írni kezdtem. ‒ De, idéztem már, mielőtt elvesztettem volna a hangomat. És jól tudod, nekem is legfőképp azért tanították meg azt a varázslatot, hogy ha bármi gond legyen, segítséget tudjak kérni. ‒ Mondjuk, ha Lincoln annyira bekattanna, hogy már egyedül nem bírnék el vele. Tudtam, hogy anyáék ezért tanították meg nekem a patrónusidézést, még akkor is, ha ezt így nem mondták ki konkrétan, de céloztak rá.
‒ Nem esne bajom, ne aggódj. Tudom, hol a határ ‒ pillantottam fel az írásból, és biztatóan rámosolyogtam. Meg aztán, mit tudtak volna tenni velem? Semmi olyat, amivel jobban árthattak volna. Meg aztán, nem akartam fizikailag bántalmazni a kölyköt, csak a frászt akartam ráhozni. Egy kis ijesztegetésből meg még sose lett baj.
Kacagva finoman meglöktem a vállamat, amikor kiköpte a cukrot. Szerintem vicces volt, bár azért sajnáltam szegényt, amiért egy rossz darabot fogott ki. ‒ Külső szemlélő számára vicces, de ha rossz ízűt fogsz ki, az elég gyomorforgató tud lenni. Milyet választottál? ‒ ejtettem az ölébe finoman a füzetemet, majd a fejemet oldalra billentve, kíváncsian szemléltem, hogy mit alkotott a papírlapra.
‒ Aranyos, egyszerű, letisztult, mondjuk, még lenne mit csiszolni a művön, de tényleg aranyos. Megtartom ‒ írtam a rajz alá, aztán ki tudja, talán egyszer, ha megmutatja a cicáját, akkor majd én is lerajzolom neki a kedvencét. A rajzát meg legfeljebb azért tépem majd ki a füzetemből, hogy eltegyem emlékbe.

‒ Benne lennék. Örülnék, ha lenne valakivel, akivel agyalhatok ezen ‒ körmöltem csillogó szemekkel, elvégre, ez az ötlet nagyon tetszett nekem. Nem is éreztem olyan elveszettnek magam ezzel a képességgel kapcsolatban. ‒ Igazad lehet, bár az én kísérteteim nem sokra emlékszenek a múltjukból. Először azt kellene kideríteni, hogy mégis kik lehettek, amikor éltek, aztán talán csak utána tudnék kezdeni velük valamit ‒ írtam némi habozás és ceruzavég-rágcsálás után. Mondjuk, talán most kicsit ragaszkodtam is hozzájuk, ha eltűnnének, lehet, hogy nehéz lenne megszokni az utánuk maradó ürességet.
‒ Szóval, ő azért nem lépett tovább, mert rád akart vigyázni? ‒ kíváncsi pillantásokkal illettem őt és a rokonát. Az igazi szüleink nem tették volna meg ezt értünk. Igaz, hatéves korom óta nem láttam őket, talán jobb is volt, hogy elszakadtunk tőlük.
Samantha véleménynyilvánítása kapcsán csak némán nevettem. Nem nagyon volt még dolgom gyerekekkel, de határozottan aranyosnak találtam a kislányt.
‒ Valami olyasmi, igen. Elfáradok meg álmos leszek tőle. Lehet tudja, de egyébként azok a szellemek, akik egy kicsit is törődnek másokkal, nem tapogatják az élőket ‒ vontam meg a vállamat. Egészen belelendültem már az irkálásba. Samantha kis monológjára bólintottam.
‒ Igen, szerintem nagyon is. Nem csak természetileg, hanem hogy véleményem szerint azért is, mert nem mindegy, hogy milyen indíttatásból vannak a világon, és hogy milyen a természetük. Nick rendes szellem, én a sajátjaimhoz és a te dédihez hasonlónak látom, csak ő nem tudja, vagy nem akarja elrejteni magát. Aztán itt vannak a mieink, akiket csak mi látunk, Hóborcot szerintem pedig az élteti, hogy borsot törjön mások óra alá. Másfajta kísértetekhez még nem volt szerencsém ‒ foglaltam össze a saját gondolataimat a teóriáival kapcsolatban, majd megráztam a fejem, amikor szóba került, hogy beszéltem-e a képességemről.
‒ Az ikertestvérem, a családom és az a kevés barátom tudja csak. Tanároknak ilyet nem mondok, még őrültebbnek néznének, mint alapból ‒ vágtam egy grimaszt. A házi pszichiáterünket és az iskolai pszichológust nem is hoztam fel. Ők ketten tudtak még a dologról, meg Ruth, akit tűzírásra tanítottam.  ‒ Szerintem nem éri meg elmondani. Pláne nem mások előtt. Csak szekálnának vele.
‒ Gyakoroltam, de tudod… Nekem hosszú ideig nem volt saját pálcám, így nem vagyok képben mindennel, és nem tudok minden varázslatot nonverbálisan végrehajtani. Irtó fárasztó, persze, folyamatosan gyakorlok. Tárgyakat például tudok lebegtetni, de mondjuk megjavítani valamit… Az nem megy. Egyébként nem gond. ‒ Írás közben meg-megálltam. Nagyon nem szerettem volna belemenni, hogy miért nem volt pálcám, mert akkor el kellett volna neki magyaráznom mindent, és attól tartottam, hogy ha mindent tudna rólam, félne tőlem, akárcsak a többiek.
Magamban jókat mosolygok Samantha lelkességén és hogy ennyit tud csacsogni. Engem nem zavart, bár elég nehéz volt a beszédével írásban tartani a tempót, de nem volt lehetetlen.
‒ Szerintem azzal sincs baj, hogy ilyen vagy. Másokat lehet bosszant, de az nem én vagyok. ‒ A szavaimmal kedveskedni akartam neki, elvégre, tényleg nem bosszantott, vagy ilyesmi. Az első kérdésére bólintottam, azon pedig, hogy a kislány máris új udvarlót kerített az elhunyt rokonának, némán kacagnom kellett. Már szúrt az oldalam a nevetéstől, és a kezem is remegett, így nem tudtam addig írni neki, amíg meg nem nyugodtam.
‒ Á, Elaine sose volt az. Néha rendes, de olyan ritkán van ‒ húztam el a számat. Elaine volt a legkiállhatatlanabb kísértet, akivel valaha találkoztam, ez pedig nagy szó volt.
‒ Az az öt év hamar el fog repülni ‒ biztattam, majd figyelmesen végighallgattam a családban öröklődő tehetségtelenséget. ‒ Szerintem, ha picit odafigyelsz, odateszed meg bátrabb vagy, akkor nem lesz gond. Hidd el, a magabiztosság sok mindenen át tud segíteni ‒ noszogattam, hogy ne törődjön annyira bele, hogy tehetségtelen lenne bájitaltanból.
‒ Rendben van ‒ bólintottam, aztán keserűen elmosolyodva firkantottam le a következőket. ‒ Mardekáros, gondolhattam volna, mindig velük van a baj… Beszélgetek vele, felhívom a figyelmét, hogy ne piszkáljon másokat, mert a tűzzel játszik. ‒ Elvégre, Quinn lopkodó szobatársát is elintéztem, egy másodéves kölyökre tűzmágusként nem lesz olyan nehéz a frászt hozni, pláne nem ilyen sápadt, beteges kinézettel.
‒ Találkozhatunk, ha szeretnél. A birtokon, a könyvtárban, félreeső helyeken, vagy a szobánkban szoktam lenni. Ha nem találsz meg, nyugodtan küldhetsz egy baglyot ‒ válaszoltam. Én csak örültem az olyan személyek társaságának, akik nem vetettek meg, aztán Samantha hasonlított rám a képessége miatt, ki tudja, talán együtt tényleg tudnánk valamit kezdeni a problémáinkkal.
‒ Köszönöm ‒ mosolyogtam rá, miután letettem a ceruzát, majd óvatosan kiemeltem a többi közül egy cukorkát. Reméltem, hogy nem lesz olyan pocsék íze, s láss csodát, kivételesen egy tökös derelye ízesítésűvel sikerült megúsznom.

Szerencsésnek nevezhettem magam, amiért találkoztam Samanthával, amíg nem futottam össze vele, meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg más is rendelkezik szellemlátó képességekkel. Azt meg pláne nem gondoltam volna, hogy neki is volt saját kísértete. Nem tudom én miként éltem volna meg, ha egy szerettem járt volna a nyomomban, azt tudom, hogy az idegenekhez hozzászoktam, már nem is zavarnak túlságosan.
‒ Igen, elég nehéz mindennap vitázni egy szellemmel, aki nem akar továbblépni. A többiek szeretnének továbblépni, de valamiért nem tudnak, én pedig elképzelni sem tudom miként segíthetnék nekik ‒ bólintottam írogatás közben. Nem zavart, hogy közbeszúrta a gondolataimat, de azért nagyon oda kellett figyelnem, hogy fejben tartsam, mikre akarok reagálni.
‒ Valóban, eléggé az. Amúgy is betegeskedő alkat vagyok, szóval így néha megterhelőbb. De eddig még nem haltam bele, ő meg amúgy is halott, szóval… ‒ mosolyodtam el keserűen, majd amikor arról kérdezett, hogy mit érzek, megvontam a vállamat. ‒ Korábban, amikor nem tudtam blokkolni, nyomást éreztem a fejemben meg a hangját hallottam. Nem tudtam kizárni, idegesített, fülsüketítő volt. Tudod, én nem vagyok nagy mágiahasználó, korábban ritkán varázsoltam pálcával, így a képességeim eléggé zabolázatlanok voltak. Ne tudd meg milyen érzés az, amikor kontrollálhatatlanul előtör belőled a mágia… Most már csak enyhe fejfájást okoz, amikor pedig hozzám ér, kiráz a hideg, mintha elszívná az energiáimat. Talán úgyis mondhatom, hogy rajtam élősködik. Fagyos az érintése ‒ próbáltam neki leírni úgy, hogy azért ne nagyon érezze rajtam, hogy valami nem stimmel velem. Azt már nem árultam el, hogy azért nem tanultam korábban pálcával varázsolni, mert sokáig nem is volt, az elmegyógyintézetben töltött évekről is mélyen hallgattam.
‒ Ne sajnáld, jobb ez így. Az elemi mágiával kapcsolatos képességeim csak fejlődnek, mert másfajta gondolkodást igényelnek a pálcás varázslatok ‒ böktem finoman oldalba, amikor láttam az arcára kiülő sajnálatot. Bizonyos szinten megérdemeltem, hogy eltalált az az átok, meg aztán, nem is zavart túlságosan, hogy nem hallatom a hangomat.
Az első kérdésére biccentettem. Meglepő lehetett számára, de engem már elég régóta kísértek szellemek. Annyira hozzám nőttek, mint a fivérem. Nem tudtam szabadulni tőlük.
‒ Ki tudja? Lehet nem, de lehet, hogy igen. Én mindenesetre a legtöbb kísértet esetében hallgatnék arról, hogy látod őket. Mármint azokkal kapcsolatban, akik alapjáraton nem láthatóak. Fel fogod ismerni őket, a házak szellemeit például én élesebben látom. Innen tudom, hogy különböznek a kísérteteimtől ‒ adtam tanácsot, hiszen némelyikük tényleg azért jár még most is a nyomomban, mert hülye voltam, és lebuktattam magam előtte. A kérdésére némán felnevettem. ‒ Eleinte az volt, de már hozzászoktam. Megtanultam nem szégyenlősködni. Meg a normálisabb kísértetek nem bukkannak fel olyankor, amikor nem illik. ‒ Magamban jót derültem azokon az emlékeken, amikor Elaine, vagy a kislány a frászt hozta rám vetkőzés közben, milyen régen volt már. Azóta inkább csak az élők előtt vagyok zavarban, a holtak már nem érdekelnek.
Samantha elhunyt rokonára rámosolygok. ‒ Semmi gond, megesik az ilyesmi ‒ írtam, és már nyújtottam is át a kislánynak a jegyzettömböt, hogy tolmácsolhassa a szavaimat mielőtt még csatlakozna az idősebb kíséreteteimhez.
‒ Hát, ez nem volt szép tőle. Szerencsére, engem sosem tanított, csak az egyetemet kezdtem itt, de hallottam már róla ‒ csóváltam a fejemet, ha annyira elvetemült kedvemben lennék, talán meg is leckéztetném a vén professzort, de Lincoln nem örült volna, ha bajba keverednék.
‒ Nem lehetsz mindenből kiváló. Nézz meg engem, nem tudok beszélni, néhány alap varázslat megy meg az elemi mágia. Nem vagyok egy őstehetség, egy zseni, de nem is akarok mindenből tökéletesen megfelelni. Amennyire tudok, odafigyelek, elsajátítom az anyagot. Egyebet nem tudok tenni ‒ próbáltam csitítani, hiszen nem volt egyedül, sokan voltunk még olyanok, akik ilyen vagy olyan okból meg voltak lőve a mágia terén.
‒ Engem is sokat piszkáltak egyéb okokból kifolyólag. Nem esett jól egyik sértés sem, de megtanultam ignorálni őket. Tudod, kislány, nem az a fontos, hogy a rosszakaróid mit mondanak, vagy mennyire nevetnek rajtad, hanem az, hogy akik fontosak neked, mennyire állnak ki érted, hogy nekik mennyire vagy fontos. Azokkal meg ne foglalkozz, akiknek nem tetszik valami. Lehet, hogy féltékenyek valami miatt, vagy olyan keserű az életük, hogy mások szekálása az egyetlen örömük. Meg aztán… Hányadikos vagy? Elsős, másodikos? Nem tudhatod, hogy mennyire vagy ügyetlen benne. Talán csak egy korrepetitor kellene, aki segít neked. Meglátod, ha picit jobban odateszed magad, kiderül, hogy nem is vagy olyan menthetetlen ‒ vetettem papírra ezeket a sorokat, amilyen gyorsan csak tudtam. Szerettem volna jobb kedvre deríteni őt, ezért tényleg nem érte meg keseregni.
‒ Azt a fiút pedig, aki a bájital alá lökött, majd mutasd meg nekem, elintézem, hogy többet ilyen ne forduljon meg a fejében ‒ dőltem hátra. A hátamat neki vetettem a fának, nem kellett semmi rosszra gondolni, nem terveztem halálosan megfenyegetni, csak szerettem volna elbeszélgetni vele. Amikor észrevettem Samantha könnyeit, a fejemet csóválva a kabátom zsebébe túrtam, majd miután az ujjaim kitapintották a papírt, előhúztam, és egy zsebkendőt nyújtottam a lány felé. Szavak nélkül nehéz volt bárkit is vigasztalni.

Nem gondoltam volna, hogy egyszer pont ennek a kísértetnek fogok a kedvére tenni, de végül is, nem bántam meg, hogy hallgattam rá, és a hugrabugos közelébe mentem. A külsejét ítélve valami nagyon csúnyán elbánt vele, talán valami bájital lehetett, vagy esetleg valami növény nedve kerülhetett rá. Annyira nem értettem a mágiához, többnyire a természettel kapcsolatos varázslatokhoz értettem, a bájitalokhoz mondjuk úgy, kevésbé.
Nem zavartattam magam az engem körülvevő szellemek miatt, tudtam, a többség úgysem látta őket, így nem kellett magyarázkodnom, bár a kislány feltűnő bámulása már kezdett zavarba ejtő lenni. Meg is lepődtem, amikor kiderült, hogy ő is látta a holt lelkeket, nem csak én.
Halványan elmosolyodtam, amikor kikapta a kezemből a füzetet. Emlékeztetett arra, amikor még Lauren kicsi volt. Ő is türelmetlen és kifejezetten izgága volt, de talán épp ezért szerettem annyira. Mert akkor színt vitt az életünkbe, némi vidámsággal töltötte meg azt a házat.
‒ Nem hiszi el, hogy meghalt. Azt állítja, hogy én, és általában rajtam keresztül akarja másokon levezetni a feszültségét. Ő… Tényleg másfajta kísértet. Hallom a gondolatait, átérzem a fájdalmát. Ezért tud bosszantani. Vagyis, tudott. Most már csak a szája nagy, megtanultam blokkolni őt. De ettől függetlenül, még nem kellemes, ha hozzád ér ‒ írtam egy gyors magyarázatot még a lapra, de egy újat kellett kezdenem, mert az előbbi megtelt. Nem akartam megrémíteni a lányt, de jobb, ha tudja, messziről kerülje el Elaine-t, sőt, az a legjobb, ha nem is figyel rá.
Igaz, nem tőlem kérdezték, de reflexből bólintottam, amikor a lány a dédanyjához intézte a szavait. Akár én is tudtam volna neki válaszolni, elvégre évek óta küzdött a szellem-problémáimmmal. Arra, hogy jó dolog lenne, megrándítottam a vállamat. Én eddig csak a képesség árnyoldalával találkoztam, lásd: Elaine-nel.
‒ Három éve eltalált egy átok, ami roncsolta a hangszálaimat, azóta nem beszélek ‒ firkantottam le a választ. Aztán, mivel irtóztam az orvosoktól inkább megtanultam együtt élni vele, de ezt már nem jegyeztem meg. Erről nem kellett mindenkinek tudnia.
‒ Örvendek, Samantha ‒ mosolyodtam el halványan. Nem akartam Sam-nek hívni, csak azokat szoktam becézni, akikhez kötődtem már valamennyire, így nekem maradt Samantha.
‒ Kiskorom óta. Hat éves korom körül bukkant fel mellettem Elise, ő az, aki idecipelt engem. ‒ mutattam a kislányra, aki még mindig félénken bámulta Samanthát. Elise talán olyan nyolc-kilenc év körül lehetett, sose foglalkoztam vele különösebben, ahogy ő is csak azért tartott velem, hogy ne legyen teljesen egyedül. ‒ Elaine tizenhat éves korom körül jelent meg, a másik kettőre már nem emlékszem ‒ folytattam az írogatást. Jobban belegondolva, tényleg nem emlékeztem már, hogy melyik szellem, mikor szegődött a nyomomba. Annyira nem is tartott számon a dolgot.
‒ Szerencsés vagy, engem ők találtak meg. Azt várták tőlem, hogy segítsek rajtuk, de idővel ők is rájöttek, nem tudok. Azóta meg szimplán nem mennek sehová, mondjuk, most már nem sok vizet zavarnak ‒ rándítottam meg a vállamat miközben átnyújtottam a jegyzetfüzetet. Samantha tényleg szerencsés volt olyan szempontból, hogy az ő kísértete ártalmatlan volt, viszont olyan szempontból meg én voltam az, hogy én idegeneket láttam, és például nem a fivéremet.
‒ Ki tudja… Lehetséges. De ha nem akarsz több szellemet a nyakadba, inkább tegyél úgy, mintha nem látnád, vagy hallanád őket ‒ tanácsoltam, elvégre én is azért volt megáldva velük, mert korábban naivan mindig reagáltam rájuk, így idővel amolyan mágnesként vonzottam őket magamhoz.
‒ Örvendek a szerencsének ‒ tartottam ezután a füzetet az öregasszony felé, majd amikor a kezét nyújtotta felém, először értetlenül néztem rá, majd keserű mosollyal megingattam a fejemet, és Elise karján átnyúlva prezentáltam, hogy sajnos akármit is várt tőlem, noha szellemlátó voltam, de attól függetlenül a testetlen lényeket nem tudtam megérinteni. Azonban, a kérdésre egy határozott bólintással feleltem. Nyugodtan hívhatott így, engem nem zavart.
‒ Szóval, mi is történt pontosan, amiért az a bájitaltan könyv a földön hevert, és amiért te úgy nézel ki, mintha rád robbant valami? ‒ érdeklődtem, elvégre, a bemutatkozáson már túljutottunk, ahogy azon is, hogy megismertük egymás szellemeit. Most már rákérdezhettem arra is, amiért eredetileg idejöttem.

A szél belekapott a dzsekimbe, de ennek ellenére nem húztam összébb magamon. Minek tettem volna, amikor szinte meg sem éreztem a jeges szellő jeges érintését. Azonban az engem kísérő szellemektől kirázott a hideg, amikor megérintettek.
Másképp pedig nem tudták felhívni a figyelmemet a fa alatt gubbasztó lányra, így kissé borzongva ugyan, de megindultam felé. A jegyzettömbből néha fel-felpillantottam, így sikerült elcsípnem a kislány pillantását. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a tekintet a beteges kinézetemnek, vagy valami másnak szólt-e, mindenesetre, ma tiszta fejjel tudtam gondolkoztam, nem akartam ártani a lánynak, sőt a magam módján próbáltam kedves is lenni vele.
Az arcára teljes mértékben kiült a döbbenet, ha most először néztek volna így rám, talán zavarban lettem volna, de mára már egészen hozzászoktam. Megejtettem egy félénk mosolyt, jelezve, hogy nem akartam semmi rosszat. Én nem tartoztam azok közé, akik kedvtelésből másokat szekáltak, az intézetben és Ashworth-éknél bőven volt alkalmam megismerkedni a fájdalom fogalmával. Senkinek nem kívántam azt, amiken mi Linkkel átestünk.
A suttogva feltett kérdésre lepetten pillantottam rá, majd hátranéztem a vállam felett, végigfutattam a tekintetemet az engem követőkön, majd némán nevetve bólintottam. Szegény kislány nagyon megijedhetett tőlük, pedig csak Elaine volt az, aki szeretett ártani másoknak. Az viszont megdöbbentett, hogy ő is látta őket. Eddig még nem találkoztam olyan személlyel, aki hozzám hasonló lett volna.
Lapoztam egyet a jegyzetfüzetben, és egy új oldalra kezdtem írogatni. ‒ Persze, már évek óta velem vannak. Nem tudom miért, hogy mit akarnak tőlem, de ragaszkodnak hozzám, képtelenség megszabadulni tőlük, de egy kivételével a többi ártalmatlan ‒ körmöltem, majd az utolsó tagmondatnál Elaine felé intettem. A kislány, aki mellettem ácsorgott, félénken integetett az idegennek, de azt hiszem, inába szállt minden bátorsága, és nem volt hajlandó megszólalni.
Riadtan pillantottam oldalra, amikor újabb árnyat véltem felfedezni, majd a barátságos arc láttán a tekintetemben lévő riadalmat kíváncsiság vette át.
‒ Szóval, te sem vagy egyedül ‒ jegyeztem fel, és megint a lány felé fordítottam a füzetet, hogy lássa a betűimet. Az öregasszony szavaira szintén csak bólintottam, jelezve, hogy láttam és hallottam is. Nem volt olyan rejtőzködő kísértet, akit ne hallottam volna meg, átkozott képesség volt ez.
‒ Elnézést, amiért nem mutatkoztam be rendesen, és amiért írogatok. Lucas Mordrake-nek hívnak, és azért kényszerültem az írásra, mert nem tudok beszélni, de örülök, hogy megismerhetlek bennetek ‒ fűztem egy gyors magyarázatként, hogy miért is írogattam olyan szorgosan ahelyett, hogy beszéltem volna.
Egyre kényelmetlenebb volt guggolni, így én is elhelyezkedtem a földön, de én a lánnyal meg az öregasszony szellemével szemben. Hirtelen nem jutott eszembe, hogy mi mást mondhatnék, picit talán még a hatása alatt voltam annak, hogy nem voltam egyedül. A földbe markoltam, az anyaföldbe, és azt kezdtem morzsolgatni. Egy pillanatra lehunytam a szememet, elképzeltem, hogy az egész bolygót mágia szövi át, és hogy ezt a mágiát, mármint a természetmágiát Lincolnnal birtokoljuk, aztán ismét a párosra emeltem a tekintetemet, és vártam.

Megígértem, hogy vigyázni fogok magamra, azonban a rémálmoktól fűtött álmaim az egész napomra kihatottak. Úgy éreztem, ha tovább maradok a kastély falain belül, felrobbanok a feszültségtől. Némi levegőre volt szükségem, s mivel a testvéremnek azt mondtam, hogy nem megyek be egyedül a rengetegbe a hippogriffekhez, vagy a thesztrálokhoz, így a második kedvenc helyemre vezetett az utam.
Sokat időztem a Fekete tó partján, itt találkoztam Quinn-nel is, aki azóta is azt képzeli magáról, hogy neki kell ráncba szednie az elrontott életemet, vagy legalább is öltözködési tippekkel traktál. A rajtam lévő bőrdzseki is neki volt köszönhető. Zsebre tett kézzel baktattam a tó irányába, mélyen magamba szívtam a víz kissé halszagú illatát, s kedvtelve hallgattam a körülöttem lebegő kísérteteket. Ma Elaine valamiért nagyon csendes volt, bizonyára forgatott valamit a fejében, így viszont a többiek kicsit felbátorodva beszéltek hozzám. Leginkább egy nyolc-kilenc év körüli kislány, aki akkor akaszkodott rám, amikor a sérülésünk után Linkkel a kórházba kerültünk. Ő azóta is velem volt, de eddig többnyire magában pityergett, keveset beszélt, vagy ha valamit motyogott is, akkor többnyire az Elaine-en kívüli másik kettőhöz intézte a szavait.
A vízhez érve lehajoltam, belemarkoltam a kavicsokba, és azzal kezdtem szórakozni, hogy kacsáztattam őket a tavon. A képességeim ugyan leginkább a tüzet irányították, mégis kezdtem megkedvelni a vizet. Nehezen hangolódtam rá ugyan, de mindig élvezetesnek találtam a formálását, még akkor is, ha verejtékezett a homlokom az erőlködéstől.
Szórakozott mosollyal dobtam el az utolsó kavicsot is, amikor a kislány megérintette a karomat. Jeges borzongás futott végig a testemen, majd a kérés lehajoltam, hogy a fülembe suttoghasson. Érdeklődve fordultam abba az irányba, amerre mutogatott. Nem is vettem észre, hogy nem voltunk egyedül.
Kiegyenesedtem, majd a kabátzsebemből előhúztam a noteszemet. Útközben gyorsan beleírtam a mondanivalómat: ‒ Hello. Veled mi történt? Minden rendben? ‒ Nagyjából ennyiből állt a mondandóm, megtorpantam mellette, majd leguggoltam mellé, hogy átadhassam neki a jegyzettömböt. Egyebet nem tehettem, beszélni képtelen voltam, így aztán olyan varázsigéket se tudtam használni, amelyekkel ráncba szedhette volna a külsejét.
A nyomomban lévő szellemlány a karomba csimpaszkodva leskelődött, valamivel odébb egy idős férfi és egy fiatal nő beszélgettek, Elaine meg még lányuk is távolabb, konok támaszkodott egy fának.
Tekintetem a földön heverő könyvekre siklott, a bájitaltan könyvért nyúltam, felemeltem, és leporoltam. Nem szerettem, ha így bántak a könyvekkel, lehet, hogy a lány utálta a bájitaltant, de ettől még a könyveknek meg kell adni a tiszteletet. Az arcát fürkészve nyújtottam felé a tulajdonát, majd ha elvette azt, a kezemet még mindig felé tartottam, hogy visszakérjem a jegyzettömbömet. Elvégre, ha szeretne velem beszélgetni, és véletlenül nem gondolatolvasó, akkor ismételten kénytelen leszek írni.