2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A Roxfort legmagasabb és egyben legvékonykább tornya, ami nem szolgál másra, mint arra, hogy remek belátást biztosítson a birtokra. Innen tényleg ellátni a hegyekig, látni a tavat, a kviddics pályát, amit csak szeretnél. Persze hűvös időben kifejezetten szeles, ilyenkor azért jól öltözz fel. A kilátó is természetesen kőből épült, de körben sok helyütt nyitott, nagy üvegtelen ablakokba könyökölhetsz ki nézelődni.
Oké, talán egy kicsit tényleg meglep, hogy lépteket hallok a hátam mögül. Nem szokott erre nagy tömeg lenni, bár én se jövök túl gyakran. Ez az a hely, ami tipikusan eléggé... magányos. Nem lepi el nagy tömeg, főleg mert baromi sok lépcsőt kell megmászni ahhoz, hogy felgyere ide. A legmagasabb tornya az épületnek és főként lépcsőkből áll csak, nincsenek se termek, se semmi más. Én ettől függetlenül szeretem időnként. Mondhatni edzésnek is jó, megmászni a sok lépcsőt, és mellette jó néha egy kicsit egyedül lenni, főleg akkor, ha túl sok minden kuszálódik össze az életedben. Hiányoznak a srácok, pedig nem akaszkodhatok rájuk mindig. Dave próbál emberi kapcsolatot kialakítani Sky húgával, ha jól tudom, Doug pedig... nem is tudom, ismerkedik, talán végre megtalálja majd azt a lányt, aki felé tényleg igazán ki tudja nyitni a szívét. Én örülnék neki, ha megtalálná őt is a szerelem. Én mondjuk mostanában úgy érzem, hogy engem pont, hogy kezd elhagyni. Jonathan nem igazán figyel rám, pedig.... én igazán szeretnék vele lenni, csak hát a fene tudja. Talán rájött, vagy elfogadta a sok suttogást, hogy nem érdemes velem szórakoznia, mert nem vagyok rá eléggé érdemes. Mindegy... most jobb csak nézni a naplementét. A lépéseket meghallom, ezért nem rezzenek össze, csak egy félmosollyal pillantok hátra. Ismerős a hang, találkoztam már vele. Idősebb srác, egyetemista, ha jól tudom, de nem az a nagyon riasztó Mardekáros, mint sokan és ez nagyon-nagy pozitívum benne. - Szia! - és igen egy újabb olyan személy, aki majd egy fejjel magasabb nálam, de ez már számomra egészen megszokott dolog, nem lep meg igazán. Felpillantok hát rá, amikor megáll mellettem, de aztán vissza is siklik a tekintetem a naplemente felé. - Nem hiszem... hiszen a kastély része, csak feljön az ember a lécsőn nem? Csak a este már nem lehet, de még nem ment le a nap! - még folyamatban és még simán visszaérhetek nagyjából időbe. Talán egy ici-picit kések, és persze a mi társalgónk lent van az alagsorban, de ha van velem egy egyetemista esetleg... kimagyarázhat. - Szép nem? - pillantok vissza újfent a naplemente felé. Olyan furcsa a nap. Amikor még az égen van nem is látszik, hogy mozogna, viszont amikor már megjön a szürkület valahogy elég gyorsan be tud esteledni. Az ember nem is gondolná, hogy milyen hamar.
Azt hinné az ember, hogy olyan rohadt könnyű ebben a helyzetben. Egyáltalán nem az, próbálok úgy tenni mintha semmi gondom nem volna pedig a nyakamig teli vagyok velük. Bennem van a megfelelési vágy, akarom, hogy Rasmus teljes mértékben megtudjon bízni bennem. Próbálok maximálisan teljesíteni, mint kém és, mint "fiú". Rasmus olyan, mint az apám és egy fiú nem okoz csalódást az apjának. Tudom, hogy Rasmus sokat épített rám, nagy a teher, de még nagyobb lesz a hatalom a végén. Szemeim előtt ez az egy cél lebeg, életemet részletesen megterveztem, mindent alaposan átgondolva teljesítek, ebben a tervben nincs hiba, nem lehet benne semmi ami akadályt okozhatna. Néha úgy érzem az életem egy nagy gépezet. Napról-napra élek és teszem amivel megbíznak. De egy hatalmas körforgás részese vagyok, ha én kihullom minden összeomolhat. Mesterem tervei éppoly nagy hatalmúak, mint Voldemort nagyúr volt. Lépteimet a talaj visszhangozza. halkan ropog alattam a sok levél, a kilátó lassan derengeni kezd előttem. Néha ide jövök gondolkodni. Annyi minden van a fejemben, hogy egyedül csak egy csendes elmélkedés tud rendet varázsolni benne. De amint felérek nem a szokásos üresség fogad hanem Lena. nem is tudtam, hogy ismeri ezt a helyet, mikor én itt voltam eddig soha nem láttam senkit. -Szia! - Köszönök majd nem zavartatva magam a korlátnak dőlök és a Tiltott rengeteg fái közé nézek. Nem vagyok igazán az a társaság kedvelő személy, jobban érzem magam ha nem vesznek körbe. Lena-t se igazán ismerem, nem szakítottam rá időt, hogy megismerjem. Ő számomra egy semleges személy, se nem irritál se nem örülök ha látom. -Nem tiltott ide jönni? - Kérdezem tőle, de nem rá nézek. Tudom, hogy ami számára tiltott az az én számomra is. Bár külön gondolom nincs a házirendben, hogy ide nem lehet jönni mégse tolonganak itt a diákok.
Az ember néha úgy igazán istenesen elhagyatottnak érzi magát. Néha ez még velem is előfordul hiába tudom, hogy nem kéne. Talán ilyenkor nem a legjobb ötlet feljönni egy egyébként is csendes helyre, ahová nem járnak olyan sokan, már csak azért sem, mert ahogy a távolban lassan megy le a nap kezd kellőképpen hűvös lenni, de mégis csak szép látvány és én szívesen nézem meg, ahogy a hegyek között alábukik a nagy vörös korong, ahogy a fák tetejét utoljára simítják végig az arany sugarak és ahogy minden lassan elcsendesedik. Az éjszaka már a éjjeli állatok ideje, ők pedig soha sem csapnak zajt, nem is szabad nekik. Csendesen surrannak az avarban, halkan osonnak, hogy ne essen bajuk. Óvatosan teszik egymás után puha tappancsaikat, hogy ne találja meg őket ellenség, vagy épp ők találják meg az éjjeli vadászat célpontját. Soha sem merészkedtem még le sötétben a Tiltott rengetegbe, nappal se gyakran, de biztos vagyok benne, hogy olyankor egészen más lehet. Ábrándozva könyökölök fel a korlátra és nézek el a távolba. Meresztem a szememet, mintha attól akár csak egy kicsivel is többet látnék, pedig esélytelen. Jó lenne leülni a srácokkal dumálni egy kicsit, de azért lássuk be nekik is meg van a maguk baja. Jonathan... komolyan mostanában mintha egyértelműen kerülne, vagy csak én érzem úgy? Nem is tudom, talán csak az ősz, meg a szokásos rossz kedv van rám hatással, de egyelőre még csak azt se tudom, hogy érdemes-e elmennem a bálba. Talán jobb lenne karácsonyra felszívódnom és szépen hazamenni, akkor nem kell emészteni magamat. A legjobb az lett volna, ha hárman megyünk, de nem tudom, hogy azt úgy lehet-e, és nem tudnék választani a barátaim közül. Egyébként is lehet hogy találnak maguknak valami kedves lányt, mármint egyet-egyet persze, nem ugyanazt remélhetőleg, akkor meg én amúgy is csak hoppon maradnék. Talán tényleg jobb lenne a szünetben hazamenni. A fejembe húzom a feltűnő színű lila sapit. Mint mindig most sem vagyok öltözködésben kifejezetten visszafogott. A kabátom piros, a sapi lila, a farmerem az egyedüli ami szimpla kék. A cipőm sportcipő, de piros, mint a kabát, a nyakamban pedig egy szintén lila, kékbe hajló sál. Az se jó, ha túl sok a szín, de az se, ha túl kevés, szóval arany középút, ez a jó.
A Roxfort legmagasabb és egyben legvékonykább tornya, ami nem szolgál másra, mint arra, hogy remek belátást biztosítson a birtokra. Innen tényleg ellátni a hegyekig, látni a tavat, a kviddics pályát, amit csak szeretnél. Persze hűvös időben kifejezetten szeles, ilyenkor azért jól öltözz fel. A kilátó is természetesen kőből épült, de körben sok helyütt nyitott, nagy üvegtelen ablakokba könyökölhetsz ki nézelődni.
