2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az ember nem csak azért felelős, amit tesz, hanem azért is, amit nem tesz meg.
Ha beismerné, hogy az egészet megrendezte akkor mondhatjuk, hogy őszintébb lenne ez az egész, de sokkal kínosabb is, mindkettőnknek. Lényegében nem tudtam segíteni rajta, valószínűleg úgy döntött, hogy már eleget fulladozott és megoldotta magának, így inkább csak kellemetlen, hogy olyan keserűnek lát, hogy ilyesmivel akar visszazökkenteni. Ezzel azért adott nem kevés gondolkodnivalót, és ugyan azt nem mutatom ki, hogy már egyértelmű, hogy mit csinált, az látszik, hogy valahol máshol járok néhány pillanatra. - Hm, rendben van akkor. Remélem nem lesz rá szükséged azért. - válaszolok csak ennyit, egy kissé visszafogott hangon, de hát ez adott, ha valaki az előbb még a lábaid előtt fuldokolt, most pedig a gyógyítóhoz is csak Talán néz be. Megértem az inditékait, még ha a módját nem is, és szóba se jön, hogy megutálnám, ám egy biztos, hogy a furcsa gondolkodásával felkeltette a figyelmemet. Eddig is figyeltem az éllovasokat a pontszerzéseken és egy kicsit bennfentesebb vagyok, hogy tudjam mennyire is nagyok a különbségek a kadétok között, szóval jobban megismerni egyet az élbojból igen csak érdekes. Főleg ezzel a váratlan csavarral a végén! A bulinak vége, én sem sajnálom őket túlzottan, de belőlem az beszél, hogy még mindig lehetetlennek tűnik úgy igazán kikapcsolódni. Azt nem érte el, hogy a központban érezzem magam, nem esik jól a figyelem és az sem, hogy mire vetemedett értem, de azt igen, hogy komolyan elgondolkodjam rajta... tényleg így akarom leélni az életem, ha Jake nem tér vissza? Márpedig azt mondta, hogy amennyiben rá is találunk a módjára, hogy a rúnapisztoly áldozatait felébresszük, ő akkor sem térhet vissza önnan. Tehát vége. Én pedig nem lehetek örökké önmagam satnya árnyéka... Elköszönök tőle, ugyan mosolyt nem sokat erőltetek, aztán tűnődve nézek még egyszer el az üvegpohár felé, hogy végül miután a familiárisom segítséggel visszatér elnézést kérjek tőlük, hogy hiába jöttek és elmagyarázzam, hogy a veszély elmúlt.
// Köszönöm én is, jó nagyot pislogtam a hirtelen fulladáson! Auror Akadémia végére Shanna csak kimászik a depiből. ^^ //
Küzdeni csak akkor tudunk, ha van miért.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Látom a szemén, hogy nagyon agyal, mégsem fogom beismerni, hogy mit tettem, hiszen ezt még tekintheti véletlennek, de ha elmondom, onnantól biztosan nem fog hinni nekem a jövőben. Miatta csináltam, hogy segítsek rajta, de mint tudjuk, a pokolhoz vezető út is jószándékkal van kikövezve. Én csak tettem, amit helyesnek gondoltam, de nem csak aurorként, medimágusként is önbíráskodhat az ember, amit nem biztos, hogy megbocsájtanak neki. A könnyeimet letörölgetem, már kezdem összeszedni magamat, a faforgás is alig hat, lévén valamennyire tényleg hozzá vagyok már szokva. Akkor szoktam ilyesmit csinálni, amikor elő vannak készítve a védelmi dolgok, mint mondjuk tisztító bájital, és persze hogy ne zavarjon senki, mert ha kiesek az ütemből, még tényleg bajom eshet. Mindenesetre egy pillanatra behunyom a szemem, hogy ne kelljen hamis képet sugároznom a tekintetemmel, és csak bólintok. Hogy aztán amikor kinyissam, és bólintsak. – Igen, jobban leszek egy kis pihenéstől. – Cseppnyi lelkiismeretfurdalás sincsen bennem, hogy a többiek buliját most tönkretettem, egyrészt lesz még elég, másrészt én magam is szoktam ilyet szervezni, hiszen gyakran vagyok a társaság közepe. Jelen állás szerint Shanna volt egy egyetlen fontos, az ő élete hever romokban, szeretném ápolni a lelkét azzal, hogy most kicsit saját magát érezheti fókuszban. Ha rá is jön, hogy mit tettem, talán belegondol, hogy nem mindig a gyász lehet csak előtérben, vagy a munka, hanem van, aki odafigyel rá. Hagyom, hogy segítsen, de aztán megrázom a fejemet. – Oh, nem köszönöm, igazán kedves tőled. Azt hiszem csak valami baleset lehetett, talán a gyártás során volt valami építőmunkálat a közelben, ezért kerülhetett bele véletlenül faforgács. Ha rosszabbul lennék, felkeresem Emmát. – Pontosan tudom, hogy egy medimágus jelentené, hogy mit is talált, erre pedig most nincsen szükség. Ez gondolatébresztő volt csupán, nem akarok valami gyilkossági nyomozásban részt venni, és talán Shanna sem erőlteti. Ha meg igen, akkor tuti kiderül az igazság, és megutál egy életre. Én pedig nagyon nem szeretem, ha utálnak, szeretek szeretve lenni. Vagy legalábbis ha kedvelnek. Próbálok is kicsit mosolyogni, hogy jelezzem, nincs baj, talán ezt beveszi, aztán elindulok a szobám felé, buzgón, remélve, hogy nem állít meg.
//Köszönöm szépen a játékot^^//
Megjegyzés -- Ruha -- Zene --
***
Shanna Griffin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tetõtéri kilátó 2021-11-27, 12:19
Blaine & Shanna
Az ember nem csak azért felelős, amit tesz, hanem azért is, amit nem tesz meg.
Kivívtam már annyi tiszteletet, hogy ne az apám neve legyen, amiért azonnal leáll a zene, elhallgat a nevetgélés és mindenki tanácstalanul tekintget körbe, hogy mi történt. Még is megállnak, és azok, akik a közelünkben vannak, látva Blaine fuldoklását azonnal segédkeznek abban, hogy a partinak vége legyen, mindenki menjen a dolgára és minél előbb előkerüljön valaki, aki ért a medimágiához. Megpróbálom átkarolni, a fogással segíteni az öklendezésben, a homlokomon izzadtságcsepp szalad végig, ahogy az idegesség és a tehetetlenség eláraszt. Nem a legjobb érzés, annyi szent, valószínűleg még könny is szökne a szemembe, ha hamarosan nem fordulna át és köpne vissza egy adagot. Habár egyelőre még köhög, még is úgy tűnik, hogy kap levegőt és javult a helyzete és ez a lényeg. Vagy nem...? - Igen, mindenképpen le kell pihenned. - válaszolom egészen gyorsan, újra a poharára függesztve a tekintetem. Hogyan történhetett...? A probléma csak az, hogy egyáltalán nem nyilvánosak a képességeim, veszélyes is lenne, ha az lenne, így Blaine nem tudhatja, hogy egy legilimentor egyértelműen megérzi, ha hazudnak neki. Innen pedig ösztönös lépés, hogy tudni akarom az igazságot és a gondolatfoszlányaiból sikerül is valamennyit összetennem. Elárulhatnám neki, hogy tudom mit tett, hogy sejtem miért tette, de a sokk, amit átéltem a fulladozását végignézve egyáltalán nem volt jó és "hősnek" sem éppen éreztem magam még akkor sem, amikor még nem kezdett el a szemembe hazudni. Nem. Blaine nagyon kedves és jószándékú, de a tetteiből látom, hogy akaratán kívül is hozhat rossz döntéseket és nem kerülhet bele abba a belső auror körbe, akik tudják, hogy milyen képességekkel rendelkeznek. Lehet, hogy nem árulná el szándékosan, de véletlenül kihúzhatják belőle, ahogy most is jószándékú volt, de nem ért el semmi jót igazán. Amikor feltápászkodik felsegítem, akkor is, ha magának idézte elő és aggodalmasan nézek végig rajta. Akármiért is csinálta, a fuldoklást ilyen jól nem játszhatta meg, ténylegesen szenvedett a "kedvemért". - Elkísérlek a meditéc szobába, hogy azért Emma megvizsgáljon. - jelentem ki, mintsem ajánlom fel és alányúlok a vállának. Semmi értelme nem lenne, ha szembesíteném, főleg, ha nem mondom el honnan tudom, így hát marad az, hogy folytatom a játékot, csak az ő "kedvéért". Szándékosan felejtem el hozzátenni, hogy addig a teremben senkinek eszébe se jusson a whiskey-hez nyúlni, pedig normális esetben egyértelműen lezárnám a helyszínt és kinyomoznám az egészet, még akkor is, ha nem volt halálos kimenetele. Most még is inkább csak elkísérem, ami lehet neki egy halvány jel a lebukására, ha nagyon átgondolja a helyzetet.
Küzdeni csak akkor tudunk, ha van miért.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Mellesleg nem zavar, hogy nem említ, hiszen érdemben azok vannak előttem, akik elhivatottak. Nekem még emésztenem kell a saját létjosultságomat a versenyben. Csak mert ügyes medimágus vagyok, aki odafigyel másokra, még nem biztos, hogy vagyok annyira elszánt, hogy nyomok után kutassak, átkokkal védjek meg ártatlanokat a sötét varázslóktól. Talán az idő majd eldönti, hiszen még versenyben vagyok. Vélhetően ez azt is jelenti, hogy a résztvevők egy jó részénél ügyesebb tudtam lenni, de hogy mindez elég-e a végső huszonötre, az még erősen kétséges, nekem magamnak kéne átbillennem ténylegesen oda, hogy akarom. Most az igen felé hajlok, Reese miatt, de látom a vállalkozókon is, hogy valaki nem csupán megfelelni akar, hanem hivatásként tekint az auror létre, esélyként, hogy változtasson a világ menetén. Shanna ellenben tényleg nagyon kiüresedett, bár nem ismertem őt korábban. Bágyadtan mosolyog, de a szemében oly tompa a csillogás. Vagyok annyira jó emberismerő, hogy tudjam, a poklot járja meg. A táncot ezért is nem erőltetem, felesleges hülyéskedni azzal, aki szenved. Talán egyszer mindez megváltozik, de erőltetni, gyorsítani nem lehet semmit, hiszen évek is eltelhetnek. A koccintás után utolér a faforgács okozta vég, össze is csuklom, miközben ő lefujja a partit, és segíteni próbál. Nem vesztem el az eszméletemet, ám gyógyító sem jön. Pár öklendezés után sikerül kiköpni a forgácsot, de Shanna nem tudhatja, hogy mindez direkt volt, még mások szórakozának kárára is. Intek neki, hogy már jobb. Még kicsit köhögök, aztán megtörölgetem a szememet, mert még az is könnybe lábadt. Köszörülöm kissé a torkomat, hogy meg tudjak szólalni. – Kö-köszönöm. Talán mára jobb lenne, ha én is pihennék. Elképzelésem sincsen, hogy hogyan történt. – Rázom a fejemet, csak éppen azt nem tudom, hogy Shanna legilimentor, és esetleg kiszagolhatja az igazságot. Az igazságot, amely nem más, mint hogy én magam szórtam bele a faforgácsot, miközben félig hátat fordítottam neki. Eleve hozzá vagyok már kissé szokva, tehát keveset kockáztattam. Ahogyan Napoleon is a ciánnal, én a faforgácsot fogyaszotttam minimális mennyiségben, hogy szoktassam magamat, ha valaki pont a saját gyengémmel akarna elintézni. Medimágusként gyorsan tudtam semlegesíteni, ha rosszul lettem, de most be kellett vállalni, hogy Shanna bénázik. Mégpedig pont azért, hogy ne az említett rutin járja át az életét, a mindennapjait, hanem az, hogy van még szerepe, nem is kevés, és hogy nem feltétlenül csak a gyász, vagy a munka kell, hogy kitöltse az életét. Hiszen most nem aurorként, hanem emberként próbált segíteni, és látnia kell, hogy valaki számít rá. Feltápászkodom, kissé azért gyámoltalanul nézek rá, tudom, hogy nagyon megijesztettem, de be kellett vetnem némi sokkot is, mert szeretnék rajta segíteni, csak ez hosszabb folyamat. Remélem azért nem vett észre semmit, mert ezt nehéz lenne kimagyarázni, lévén nincsen közöm a lelkivilágából.
Megjegyzés -- Ruha -- Zene --
***
Shanna Griffin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tetõtéri kilátó 2021-11-15, 20:51
Blaine & Shanna
Az ember nem csak azért felelős, amit tesz, hanem azért is, amit nem tesz meg.
Hiába vagyok legilimentor igen nehéz követnem Blaine kételyeit a kiképzés alapjaival kapcsolatban. Én ilyesmikre egyáltalán nem figyeltem fel, pedig alapvetően empatikusnak tartanám magamat is, de az elmúlt időben finoman szólva is sok problémával kellett szembenéznem. - Még mi, segítők se tudjuk a kiképzés végét, lehet, hogy lesz majd direkt megmérettetés is. Viszont, ha valaki ennyit nem tud elviselni, az a terepen is összeroppanna. - válaszolom, ugyan a szavaim talán szárazak vagy szigorúak, de a hangom és a tekintetem is megértő és talán még vígasztaló is. Néha úgy érzem, hogy a lelkem már teljesen üres, csak követem a napi rutint és túlélek, más pillanatokban, mint a mostani beszélgetésben pedig elöntenek az érzések, csak sajnos alig találni közötte kellemeset. Kicsit félreérti a helyzetet, hiszen azért nem soroltam a nevét, mert a kérdése úgy hangzott el, hogy "Kikben látsz akkor potenciált, amit magamhoz hasonlítanál?". Tehát tisztában kéne lennie azzal, hogy az éllovasok között van. Nem kezdem el megnyugtatni, hiszen úgy érzem magában kell felépítenie az akaratot és amúgy is tiszteletreméltó, ha elismeri a társait. Persze, ha én lennék a csoportban biztosan első akarnék lenni viszont valójában teljesen mindegy, hogy ki hanyadikként végez, az a lényeg, hogy benne legyen az első húszban és az élete teljesen meg fog változni onnantól. Amikor nem erőlteti a táncolást elmosolyodom és hálásan biccentek, a pohárba whiskey kerül és ő már a koccintás után bele is kortyol. - Rendben, akkor maradjunk csak ennyinél. - válaszolom elnézően, hiszen attól még, hogy én az egész életemet céltudatosan a pályára készülve éltem le másnak a bébilépés is egy kezdet. Ahogy az arca megváltozik, elkezd hörögni és összecsuklik csak úgy eldobom a kezemből az italt, nem teketóriázok még annyival se, hogy letegyem egy asztalra. - Mitchell kadét! Blaine! - szólongatom, hiszen elsőre fel sem fogom, hogy mitől lehet hirtelen ilyen rosszul. Soha életemben nem láttam még "famérgezést" és ami még kétségbeejtőbb a gyógyítás a legnagyobb vakfoltom. Se én, se a familiárisom nem ért ilyesmihez. Az első gondolatom az, hogy "egyszerűen" fulladozik és már karolnám is át, hogy visszaköpje akármi is ment félre, de az úgy sem jöhet be, a faforgács nem fog visszafordulni a nyelőcsövéből. A tekintetem Blaine-ről körbeszalad a termen, hogy segítségért kutassak az ünneplő arcok között és egy pillanat múlva megcsillan a lángnyelv whiskey üvegén a fény és meglátom az úszó darabkákat a mélyén. - Mérgezés? Van gyógyító a teremben? A partinak vége! - harsog a hangom minden mondattal egyre hangosabban és a viharmadár mintegy nyomatékul repül végig a termen és idéz az erős szárnycsapásaival viharos forgatagot, még ha az eső nem is ered el zárt ajtók mögött. Az nem lehet, hogy Blaine az egyetlen gyógyító a többszáz ember között, valakinek legalább nyomokban értenie kell hozzá, ugye? Megpróbálom Heimlich-fogással öklendezésre bírni, de félő, hogy az egyáltalán nem lesz elég, így a villámgyors familiárisom már úton is van, hogy segítséget szerezzen, nem pazarlom az időt még patrónus idézésre se. - Tarts ki, Blaine, valaki jönni fog, fogalmam sincsen, hogy én mit csinálhatnék. - vallom be, nem valami bizalomgerjesztőn, de nem fogok az arcába hazudni, hogy minden rendben lesz, miközben fogalmam sincsen mit tehetnék. Értek a bevetések tervezéséhez, a beépüléshez, a küzdelemhez, annyi mindenhez, de a gyógyítás... Ha most egy kadétom az orrom előtt hal meg, mert ivott az italból, amit én ajánlottam, fogalmam sincsen mit csinálok.
Küzdeni csak akkor tudunk, ha van miért.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
- Ez nem hangzik rosszul, csak éppen ne tudd meg, hogy ha az ember mégis komolyan veszi, milyen bizonytalanságot szül, hogy nem tudhatjuk, hogy a többiek hol tartanak. Ha közvetlenül ellenük kéne küzdeni, legalább tudnám, hogy ha el is rontom, az milyen hatással van a többire. – Húzom el a számat, mert Shannának igaza van, minden próbát igyekezni kell jól hozni a többiektől függetlenül, ám aurorként elvileg mások ellen fogunk fellépni, most pedig gyakorlópályákat teljesítve fogalmunk sincsen a tényleges erőnkről, kompetenciánkról. Ám nem én vagyok a kiképző, nem én találtam ki, tudnom kell hozzá alkalmazkodni. És végülis nem említ az esélyesek között, nyilván azért nem, mert a pontjaim ellenére még nem egyértelmű, hogy valóban akarom-e mindezt. A kedvessége mögül kisejlő kétségbeesés engem is elnémít, még sosem láttam őt ennyire törékenynek. Amolyan ölelnivaló kedvem támad, de tekintve, hogy nem is ismerjük egymást, ez megmarad elméleti szinten. – Igen, ők már úgy elhúztak, hogy aligha nyomom le őket. Megérdemlik, hogy elől vannak. – Lépek végül a whiskey-s üveg mellé, mivel Shanna jelzi, hogy nem szeret táncolni. Én magam nyúlok az üveg felé, aprót bólintva. – Oh, ez nem olyan, hogy nem fogadok el nemet. Akkor igyunk. – Ez pusztán amolyan szórakoztató hülyéskedés lett volna, ha nem, akkor nem. Felbontom az üveget, ami pukkan egy picit, s már töltöm is ki a választott poharakba. Elgondolkozom, kicsit zavarosnak érzem az italt, medimágusként valahogy rá szokásom fókuszálni minden látott anyagra, de Shanna szavai miatt elkalandozva kortyolok bele. – Én már annak is örülnék, ha el tudnám dönteni, hogy mennyire akarom. És ha eldöntöm, akkor tartani akarom a döntésemet. – Pillantok fel ismét a lányra, de már az első kortyoknál érzem, hogy valami nagy baj van. Faforgács! Hogy az istenbe került bele ilyen egy látszólag bontatlan üvegbe? Nekem címezte valaki? Honnan tudta, hogy ezt fogjuk felbontani, és én iszom belőle? Úgy érzem, hogy valami megduzzad a torkom körül, mintha marná a nyelőcsövemet, a szemem majd’ kiugrik a helyéről, ahogyan a földre omlom, mint valami rongybaba. Gyorsan lila lesz az egész fejem, a mellkasomban a szívemet mintha tűkkel szurkálnák. Ez a fagyi visszanyal tipikus esete, hiszen magamon jelen állapotban nem segíthetek.
Megjegyzés -- Ruha -- Zene --
***
Shanna Griffin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tetõtéri kilátó 2021-10-28, 20:56
Blaine & Shanna
Az ember nem csak azért felelős, amit tesz, hanem azért is, amit nem tesz meg.
Bólintok a szavaira és eszembe jut a Griffendéles vérfarkaslány, aki már évek óta az Aurorok mellett is dolgozik gyógyítóként és Cody, akit szintén hívtak már be küldetésre segíteni, de azért ez még is más, hiszen ez a két gyógyító megmaradt a kaptafánál és segíteni jött, Blaine viszont a kiképzés végével hozzánk fog tartozni és nem a Szent Mungóhoz, vagy akárhol szándékozott az egyetem után elhelyezkedni, hiszen nem csak London létezik a térképen. Ez a kiképzés egy elköteleződés a Minisztérium irányába, meg fogja változtatni az egész életüket. - Akkor ne vedd versenynek, amúgy se fordult még elő egyszer sem, hogy egymás mellett, egymást kilökve kellett volna birkóznotok vérremenú küzdelemben. Bár azt én sem tudom, hogy milyen lesz a vége. Ez egy intenzív továbbképzés, amiben csak az marad talpon, aki tényleg mindent megtesz és alkalmas rá, nem elég, ha valaki csak akarja. Én is sok mindent akarok. - szakad ki belőlem az utolsó mondat, egy kicsit megmutatva az igazi kétségbeesést a higgadt kedvességem mögött. A kérdése furcsán sikerül, de betudom fogalmazási hibának és nem akadok fent rajta. Még mindig jobb erre koncentrálni, mint arra, hogy ugyan már több, mint tíz éve ismertük egymást, egy év házasság után mondhatni özveggyé váltam, huszonhárom évesen.
- Erre a kérdésre egyszerű a válasz. Bízom a kiképzőkben és a segítőtársaimban és az ítélőképességükben is, tehét Simmons és Herbs mindenképpen, habár utóbbiban szintén nem tűnik úgy, mintha túltengene benne a versenghetnék. - említem meg ezt a két nevet, a további kérdéseire csak megrázva a fejemet. - Egyáltalán nem gond, hiszen nem mi vagyunk az egyetlenek, akik eldöntik ki jut tovább és a csapatok is mindig véletlenszerűen vannak kialakítva. A végső döntés amikor leszűkült a kör úgy is a Kiképzők kezében lesz a döntés. Preston, Morgenstern és Beast pedig nem fog senkivel kivételezni. - válaszolom ebben a témában magabiztosan, hiszen akármilyen pletykák terjengenek arról, hogy Ronant miattam küldték el, az ő vizsgáiba se szóltam bele, pártatlan maradtam, és ha negatív irányba nem billentettem a mérleget, hát pozitívba sem fogom senkinek. Lehet, hogy kedvelek egy-két indulót, sőt, itt van Julia és Janette is, akikhez közel állok - előbbi akarja vagy sem -, de velük se kivételeznék soha. A saját erejükből kell eljutniuk a végéig, vagy semmi értelme az egésznek. - Sajnálom, de az az igazság, hogy a táncolás nem az én világom. Néhány klasszikust tanítottak csak meg a Karácsonyi bálra a Trimágus Tusa évében, de akkor sem táncoltam öt percnél többet. - mosolyodom el bocsánatkérően ezúttal, ahogy felsejlik bennem az emlék, hogy körülbelül öt perc után követtem Jake-et és léptünk le az egészről, hogy felfedezzük a kúriát akkor, amikor mindenki a bállal foglalkozik. Ha maradna azért a hangulat kedvéért, akkor az egyik szélső asztalnál felbontom a lángnyelv whiskey-t, jégkockát idézek a poharakba és felöntöm az alkohollal. Meg sem kérdezem, hogy jégkockával vagy anélkül, csak könnyedén kiöntöm, miután odaadta a poharakat, hogy a saját poharamat felemelve koccintsak. - Cheers, koccintsunk a sikeres fordulódra és arra, hogy végigviszed, amit elkezdtél!
Küzdeni csak akkor tudunk, ha van miért.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Shanna mint mindig, most is olyan higgadt, józan, ezzel együtt mégis oly empatikus. Csapatban gondolkozik, finoman adja tudtomra a véleményét, igazán sajnálatos, hogy ennyire vakvágányra futott az élete. Egykor biztosan szeretnivaló, vidám teremtés volt, akiért bármennyire is akarok, nem tehetek semmit. Mosolyt erőltet az arcára, s azt érezteti, mindez nem mesterkélt, tényleg szívesen beszélget velem, s bárkivel, akivel együtt lehet tervezgetni a szebb jövőt. Hiszem, legalábbis hinni akarom, hogy egyszer még viszontlátjuk azt a lányt, aki a tippem szerint valaha volt. -Egyértek. Talán nem minden az, ha szanitécként a sebesülteket várom. Meg is védhetném a mieinket, aktívabb módon. – Ezzel nem akarok szembefordulni magammal, ugyanolyan fontosnak tartom a medigmágusi munkát, mint előtte. El kell fogadnom, hogy így az akadémia nem csupán valami kötelező feladat, börtön apám részéről, hanem lehetőség, hogy felnyíljon a szemem, elébe mehetünk a változásnak, s mi magunkat is hatással lehetünk rá. – Nem is az, hogy félek, de nem vagyok versengő alkat. Jobban szeretem a baráti elkötelezettséget, a bulikat. Az a gáz, ha elvenném a helyet attól, hogy aki nálam tényleg jobban akarja. Szerinted Shanna, kik fognak úgy tényleg bejutni? Kikben látsz akkor potenciált, amit magamhoz hasonlítanál? – Na nem azt akarom, hogy nekem bókoljon, udvaroljon, természetesen nem magamra értem. Nem is biztos, hogy súghat ezzel kapcsolatban, csak mint kiváncsiság merült fel bennem. – Maradok szívesen. Neked nem gond, hogy segítőként aurorokkal keveredsz? Nem tiltott, szabad az ilyesmi? Nem merülhet fel afféle visszaélés gyanuja? – Nem magam miatt, inkább Reese miatt kérdezem, még véletlenül sem akarnám, hogy zűrbe keveredjen, ha kibukna, hogy kavarunk egymással. És ha már itt tartunk, Shanna, a parancsnok lánya is eljött bulizni, ismerkedni, ezen az alapon mindenki barátkozhat, de remélem neki sem lesz ebből probléma. Hozom a két poharat, ahonnan mutatta, de félreérti, nem azért vagyok vele, mert sajnálom. Sokkal inkább, mert szeretem a karizmatikus embereket, mindegy, hogy fiú vagy lány, de Reese-ben is ez fogott meg. Shannával hasonlítanak, hiszen megvan bennük az eltökéltség. Az ember olyanokkal vegye magát körbe, akik inspirálják. Az már egy mellékes dolog, hogy részvétet is nyilvánítok. És igen, van bennem egy komoly flörtölős stílus, ám ez megmarad a hülyéskedés szintjén, hiszen monogám alkat vagyok, ha éppen van valakim, azért tartom a távolságot. – Lesz valami táncolás is? Reese úgy látom ma kipiheni a mai nap fáradalmait, de téged szívesen megforgatnálak a parketten.
Megjegyzés -- Ruha -- Zene --
***
Shanna Griffin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tetõtéri kilátó 2021-10-20, 22:07
Blaine & Shanna
Az ember nem csak azért felelős, amit tesz, hanem azért is, amit nem tesz meg.
Ha valakinek mosolygó címlaplány kell, a Minisztérium üdvöskéje, annak ott van Petra, aki bár hűvösnek mutatkozik, az családja révén inkább diplomata, mintsem igazi auror. Persze ezt ilyen formában nem mondanám meg a barátnőmnek, de ténynek tény, hogy mindig üzleti utakon van és vajmi keveset a sűrűjében. Egy egész élettel ezelőttinek tűnik már, amikor minden szakkörbe bevetettem magam a Roxfortban, mindenkivel barátkoztam, a kíváncsiságommal és kedvességemmel aranyoztam be a legborongósabb napokat is. Nos, még mindig képes vagyok a mosolyra, de mindenki már mérföld távolságokból teljesen másként tekint rám, mintha azt se tudnák, hogy ki vagyok. Nem mintha én tudnám, hogy ki vagyok, nélküle. Pedig tisztán és érthetően elmondta, hogy azt akarja, hogy tovább lépjek, csak... Ez parancsra nem megy. - Még soha nem volt nagyobb szükség segítségre. Lehet, hogy még nem mondta ki senki, de ha nem a harmadik varázslóháború küszöbén állunk, akkor nem tudom mit nevezhetnénk annak. - jegyzem meg, de a mosolyát azért viszonzom, már nem akkor, amikor háborúról beszélek. Az aurorok kimerültek, azok az auror szakos diákok, akik már is elköteleződtek amellett, hogy minden erejükkel segítsenek úgyszintén, a nemzetközi varázslókapcsolatok pedig nagyon ingatag lábakon áll, alig érkezett valaki a segítségünkre.
- Egy dolog a vér, egy másik dolog pedig az elkötelezettség. Én olyan szerencsés vagyok, hogy mind a kettő meg van bennem, de ez nem is olyan gyakori, mint hinnéd. Ne félj a nagy auror nevektől, ha benned több az akarás, te maradsz játékban és nem ők. - válaszolom, bíztatóan, hiszen nem azt akartam a Griffinséggel mondani, hogy a két Troops mindenképpen ki fogja ejteni, akárhogy kapálózik, csak mert Troopsok. Persze, nem is vagyok a sógornőim sikere ellen, gondolhattam volna a McCaine lányra is. Ő például úgy tűnik, mintha fizikailag képtelen lenne megütni bárkit, még gyakorlat szintjén se, amivel előbb utóbb esélye se lesz tovább jutni, ha nem váloztat. - Hozni hoztam, de ne legyenek nagy elvárásaid. Nem voltam valami kreatív, mert nem is terveztem inni belőle. Lángnyelv whiskey, ha szerencsénk van még bontatlanul ott lesz az asztalon. - szakad ki belőlem egy kis kuncogás arra, ahogy beharapja a száját a pia lehetőségére. Persze sejtem, hogy ő is megsajnált, mind mindenki más mostanában, és azért marad társaságomul, de még is elindulok az asztalokhoz és felkapom az üveget. - Te hozz két poharat, jeget majd csinálunk. Maradnál vagy mennél? - kérdezek rá előzékenyen, nem mintha terveim lennének vele kettesben, ott még nem tartok... nagyon nem... és amúgy is tudom, hogy valami készül vagy talán már van is közte és Reese között. Ha az ember lánya legilimentor, sok mindent kap el akarva vagy akaratlanul, amikor éppen azon van, hogy ne a saját gondolataira koncentráljon.
Küzdeni csak akkor tudunk, ha van miért.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Shanna Griffin tényleg kész rejtély nekem. Más dolog az újság címlapján látni, mint a parancsnok lánya, de amúgy feltörekvő önálló auror, és megint más így szemtől szemben látni. Nem csak valami celeb címlaplány, nagyon is érzékeny ember a maga melankólikus, filozófikus lassúságával. Biztos vagyok benne, hogy egy sötét varázslóra csípőből tüzelne, ám így, hogy el tud merülni a saját lelkivilágában, nincsen hova sietnie, sőt, velem is meglepően érzékeny oldalát mutatja. Azt hittem, hogy valami szigorú teremtés, mint a Bestia, de lássuk be, a Griffin-lány mégiscsak fiatalabb, lányosabb oldalát tudom látni. Hiába, hogy a Bestia oly kemény, és igazi példakép, nyilván a koromnál fogva hozzám a fiatalabbak állnak lelkileg közelebb. Hasonlóak a céljaink, a motivációink. Így azt gondolom, hogy tudnánk egymás oldalán küzdeni, jobbá téve a világot. – Az elején nem éreztem úgy, hogy megtettem mindent. Bosszantott, hogy itt kell lennem. Aztán mindez.. formálódott. Láttam jó példákat, kétségbesett kapálózást, hogy van ránk szükség. Igen, kezdem azt hinni, hogy nem azért jutok tovább, mert az öregem lefizet titeket. – Mosolyodom el végre egy kicsit felengedve. Az egész persze vicc, az apám nem rossz ember, és hozzám hasonlóan tesz másokért. Ha ezt leckének is szánta, nem az volt a célja, hogy kirugassam magam, hanem hogy tényleg auror legyek, ha bekerülök a végső huszonötbe. Ám míg ő az én vérem, és nehezen hallgatok rá, vadidegenek könnyebben tudnak meggyőzni, mert én medimágusként is úgy segítek, hogy utána nem is tudják, hogy én voltam a gyógyító. Az ember igenis legyen önzetlen, ez pedig csak akkor működik, ha nincs kinek megköszönni! A szavaira pont az jutna eszembe, hogy nem, erre nincsen szükség! Ám beleborzongok abba, ami pont az a másik griffendéles lány, Gemma mondott. A párja eltűnt, és állítólag ő volt annyira magának való, hogy magányos jótevőként nem fogadta el még a hálát sem. Én viszont társasági ember vagyok, szeretem, ha a másiknak csillog a szeme, ezért húzok egy váratlant, és mást mondok, mint amit eredetileg gondoltam volna. – Nagyon szívesen Shanna. Szeretném, ha mindenki jobban lenne végre, és lezárhatnánk ezt a szomorú időszakot. Ha ehhez az kell, hogy én is auror legyek, megteszek mindent, akár erőn felül is, hogy minél tovább jussak. Bár.. a legjobb száz között már szerintem simán lenyomnak, akik erre születettek. – Nyelek egyet bólintva, igaza van, a családját ő sem tudja megtagadni. Valahogy az apáink kitaposták számunkra az ösvényt, és már csak puszta kötelességből nekünk is nagyjából követnünk kell, hogy a sajátjainknak is tapossunk valami hasonlót. – Azért mégse tehetünk meg mindent csupán azért, mert az a nevünk, hogy Griffin. Vagy éppen Mitchell. Mindenki? Te is hoztál? Megkínálsz? – Harapom be az ajkamat amolyan játékos jelleggel, szeretném kizökkenteni Shannát legalább lelkileg ebből a befagyott szomorú állapotból. Igen, medimágusként van bennem valami megmentési kényszer, de az is igaz, hogy mindent nem lehet erőltetni, Shannával inkább aurorként, kollégálisan kéne iszogatnom.
Megjegyzés -- Ruha -- Zene --
***
Shanna Griffin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tetõtéri kilátó 2021-10-11, 21:41
Blaine & Shanna
Az ember nem csak azért felelős, amit tesz, hanem azért is, amit nem tesz meg.
Egész életemben igyekeztem érzékenyen kezelni mások lelkivilágát, lazírozni és a megfelelő dolgot mondani ahhoz, hogy az emberek bizalmába férkőzzek. Nem rosszindulatból, erről szó sincs, egész egyszerűen azért, mert azt a példát láttam magam előtt, hogy a kapcsolatok kiépítése mindennél fontosabb. Most viszont Blaine kérdéseire nem tudok előállni finomabb válasszal, még ha bunkó nem is vagyok, csak kissé meglepett. - Éppen azért vannak a kitűzött elvárások, hogy ne mindenki kerüljön be, a saját érdeketekben. Ha valamire nem vagy alkalmas, pedig megtettél mindent, akkor tovább kell lépned. Az egyetemre se vesznek fel mindenkit, vannak, akik megbuknak, elhagyják az iskolát és az élet még is megy tovább. - válaszolom, hiszen őszintén hiába vagyok Hollóhátas, nem is értem a kérdését. Az élet minden területén van versengés, nem fog megszűnni csak azért, mert vannak, akiknek nincsen elég lelkiereje megbirkózni a feladattal. - Már nem. - válaszolok a megállapítására, de igazából ameddig le nem zárul ez az egész és vissza nem térhet hozzám Jacob... vagy ha el nem fogadom, hogy már elmondta, hogy soha nem fog visszatérni és lépjek tovább... Addig soha nem fogja semmi betölteni azt az űrt, ami elválaszt mindenkitől. - Néha éppen arra van szükség, hogy egy új szemszögből lássuk a problémát. Köszönöm, hogy te is foglalkozol vele, hálás vagyok. - mosolyodom el, most jóval több érzés van bennem, mint amikor az egyedüllétről beszélt. Ez a gondolkozás az, ami engem mindig is mozgatott, ami bátorított, hogy mindenbe belevessem magam, hogy nem számít, hogy nem én vagyok mindig a rangidős, mindenki ugyanolyan értékes auror a csapatban. Persze arról fogalmam sincsen, hogy milyen kapcsolatban áll Reese-zel, pedig azt tudom, hogy a lánynak az apját érte az átkozott rúnapisztoly golyója. A kérdésére őszintén kizökkenek, döbbenten nézve rá csak néhány pillanatig.
- Nem cseng ismerősen a nevem, Blaine? - kérdezek vissza, még mindig furcsállva. - Shanna Griffin... Shawn Griffin... a véremben van. - változik meg egészen az arcom, az elhivatottság és a büszkeség költözik rá. Talán csak a bátorító mosolyára reagálok így, talán a kérdésre, de egy leheletnyit felszáll a nyomasztó üresség. Követem a tekintetét, ahogy pásztázik és talán azért, mert legilimentor vagyok, talán azért, mert már egy ideje itt vannak, de sejtem, hogy inni akar. - A bejárattól balra a második asztalon. Csak valamilyen enyhe almabor van az üdítőkön kívül, minden mást mindenki magának hozott, de úgy sejtem a tekintetedből, hogy te nem készültél. - billentem meg a fejemet, érdeklődően figyelve. Sosem használtam az alkoholt lazításra, próbálkoztam meditálásra a tóparton, ahol minden Jake-re emlékeztetett és edzettem magam kifulladásik az edzőteremben, de hogy igyak és bulizzak... milyen rég volt az már utoljára! Pedig még csak huszonkét éves vagyok, nem mondanám, hogy kiöregedtem és még is.
Küzdeni csak akkor tudunk, ha van miért.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Nem akartam a saját bosszúságomat másra hárítani, lévén én vagyok az, aki mindig a társaság bohóca. Ez olykor rosszul sül el, főleg ha olyanba keveredem, amihez nincs kedvem, ezért is kapta Petra a hajába a rágót. Apám szavai kősziklaként nehezednek a lelkemre, tudom, hogy igaza van, Reese-nek is, csak olyan könnyed, egyszerű életem volt, most pedig minden egyre sötétebb, nyomasztóbb. Ahogyan összeakad a tekintetem a segítőével, az övében azt látom visszatükröződni, hogy ő már bőven megmártozott a pokol bugyraiban, és kár is nyafognom, mert közelében sem járok annak, amit ő élt át. – Talán igen, de.. mi van akkor, ha úgy érzik, hogy kaptak egy esélyt, de mégsem alkalmasak rá? Nem okoz ez további lelki törést? Erre gondolt valaki? – Nem akarok én kekeckedni, de már az elejétől értelmetlennek láttam ezt a megmérettetést. Nem véletlenül tanul valaki évekig, ezt lehet egy pár hetes képzéssel pótolni? Vagy pedig berakják őket valami szar munkára, aztán hátha felfejlődnek? Kétlem, hogy a legtöbbje hozzám hasonlóan büntetésből lenne itt, ha viszont láttak benne fantáziát, hogy tudnak tükörbe nézni, hogy a váratlan lehetőséggel mégsem tudtak élni? Vagy csak bennem dúl ennyire a magamutogatás ténye? Legalábbis a saját szakmámban én szerettem jeleskedni, de az a lány, aki folyton vezet, a hollóhátas csini olyan dacos képeket vág, mintha direkt makacsságból akarna bizonyítani. Lehet, hogy ő sem tud aludni.. – És mégis egyedül vagy. – Felelem a gyengéd mosolyra, hogy igenis félrehúzott, nem keveredik, inkább amolyan kettős érzés lehet, hogy legalább távolról figyelje a mulatókat. Ha végignézek a nevetgélő arcokon, és közben a súlyos témánk is felmerül, belémnyilal, hogy ha rosszabb világ köszönt rám, a most szórakozó vendégek, kadékot lehet, hogy nem is kómában, hanem halottak lenne. - Szeretnék mindent megtenni, hogy ez változzon, de nálam nagyobb koponyák sem jutottak eddig semmire. – Kapom fel a fejemet a halálesetre, de végül nem megyek bele, úgysem lenne értelme. Csak Reese apját ismerem onnan közvetve, meg Shanna férjét az újságokból. De medimágusként nem is jó, ha van érzelmi kötődés, mert akkor csak beleroppan az ember az állandó veszteségbe. - De igen. Apámnak igaza van, és nem is csak miatta. Nem mondom, hogy én leszek a legkomolyabb auror, de segíteni akarok. Erre tettem fel az életemet, akkor kinek ártok azzal, ha nem csak gyógyítani tudok? Te hogy lettél auror Shanna Griffin? – Lépek mellé, és tekintetemmel a tömeget pásztázom, honnan lehet szerezni valami alkoholt. Azt hiszem mindkettőnkre ráfér. Shanna különösen szép lány, ám arcán már maradandó nyomot hagyott a szomorúság. Elűzve hát magamból a haragot, a kétségbeesést, most én villantok rá bátorító, lágy mosolyt.
Megjegyzés -- Ruha -- Zene --
***
Shanna Griffin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tetõtéri kilátó 2021-10-05, 16:54
Blaine & Shanna
Az ember nem csak azért felelős, amit tesz, hanem azért is, amit nem tesz meg.
Van egy olyan rossz szokásom, hogy akkor is figyelek, amikor nem. Illetve ez egy aurornak inkább a jó szokások közé tartozik, hiszen mindig ébernek kell lennünk a környezetünkre és a hallgatózás, a titkok kilesése és a legilimencia együttese erősen érzékennyé tett arra, hogy figyeljek. Nehéz lenne nem hallani, ahogy Mitchell kadét megkapja a kioktatást az apjától, aki szinte dühödten sarkon is fordul és ott hagyja. Én egész életemben az apám kedvében jártam, egészen odáig, míg elég idős nem lettem, hogy belekeveredjek olyan ügyekbe, amire nem is kaptam parancsot. Ez ugyan eredményezett egy kis surlódást, de ez is csak azt jelentette, hogy milyen elhivatottan végzem az auror munkámat így hát akármit is mondott, tudom, hogy a szíve mélyén büszkévé tettem. Ezzel ellentétben közöttük nem tűnik úgy, mintha nagyon meglenne ez a kapcsolat. A szemem sarkából már figyelem a mozgását, így nem rebbenek meg, mikor megszólal és nem is igazán habozok, hogy válaszoljak a "költői kérdésre". - Akik itt kiesnek térjenek vissza a civil életükhöz és űzzék azt a legjobb tudásuk szerint, mert erre nem alkalmasak. - válaszolom egyszerűen, de nem kimondottan kioktatóan, még egy gyengéd mosollyal is. Ha tényleg annyira nem akar itt lenni, akkor ezt ajánlanám neki is, pedig láttam az eredményeit, tudom, hogy képes lenne eljutni a végsőkig és megszerezni a jelvényt. - Semmi baj, nem kell elnézést kérned. Ha igazán egyedül akarnék lenni, akkor nem lennék itt az ünneplésen. - fordulok felé most már ténylegesen féloldalasan, csak néha visszapillantva az éjszakai London fényeire. Hiába teltek el hónapok, a kérdés még mindig fájdalommal tölt el, bár ez a fájdalom egyre jobban tompul és váltja fel a helyét valami kétségbeejtő üresség. - Nincsen, semelyik áldozat állapota nem változott az elmúlt időszakban, kivéve... Nos, egy lány elhunyt, de nem az átok végzett vele. - válaszolok, a lapok nem verték nagy dobra, pedig az, hogy egy főként aurorokkal hemzsegő osztályra valaki még is bejutott és megölt egy fiatal lányt azért eléggé kétségbeejtő valahol. Még akkor is, ha az a lány a Testvériség tagja volt és véletlen találták csak el és juttatták a Szent Mungóba. De hogy pont aznap este öljék meg, amikor bent jártam nála és Ronannel beszéltem... Kicsit felsóhajtok, látszik rajtam, hogy gondterhelt vagyok, de szinte elzárom a nyomasztó gondolatokat, hogy az itt és mostra koncentráljak. - És te? Lassan félúton jártok és még mindig nem vagy benne biztos, hogy végig akarod csinálni? - ráncolom kissé fel a homlokomat, a karjaimat lazán összefűzve magam mellett. Csak beszélgetünk, nincs szó kihallgatásról, de azért érdekes, hogy már annyi embert küldtünk haza, akik között tényleg voltak olyanok, akik itt akartak lenni és végül olyanok maradnak itt, akik lehet, hogy itt se akarnak lenni? Nekem soha eszembe se jutott azon gondolkozni, hogy kik elől veszem el a lehetőséget, mindig mindenhol ott voltam és tettem a dolgomat a legjobb tudásom szerint, lecsapva a lehetőségekre és a legkevésbé se éreztem magam miatta bűnösnek, de Blaine vajon gondolkozott ezen egyáltalán? Érdeklődve billentem félre a fejemet, de közben még is csak ott van a tekintetemben az együttérzés, hiszen egyértelműen ráerőltették ezt az intenzív kiképzést, ez a napnál is világosabb.
Küzdeni csak akkor tudunk, ha van miért.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Shannától nem messze, a tömegtől leváltan ácsorgok az apámmal. Ahelyett, hogy elvegyülnék a buliban, hallgathatom az öreget. Valahol igaza van, amiket mond, hiszen már én is kezdem ezt megérteni, de az, hogy ennyire így kezel, kibassza nálam a biztosítékot. – Értsd már meg Blaine, ez már nem játék, még véletlenül sem. Kiváló medimágus vagy, azt hittem el tudod mélyíteni a tudásodat, ha még aurornak is állsz, és nem veszed komolyan. A legjobb lehetnél, és.. – Végül csak legyint, és ott hagy, mindezt egy kisebb tömeg, de még Shanna füle hallatára is. Megtehetném, hogy csak bedobok valami szokásos, cinikus poént, amivel elveszem a helyzet élét, ennek ellenére csupán sötéten pislogva nézek az idősebb vámpír után. Szótlanul indulok meg én is az üvegfal irányába, ahol Shanna figyeli a várost, de nem csatlakozom hozzá. A helyzet az, hogy nem tudok most apámmal vitatkozni, mert Reese, Shanna, és a többiek már ráébresztettek arra, hogy nem elég csupán az ispotályban játszani a cuki doki fiút, mert akkor már bőven baj van, ha oda kerül valaki. Meg is lehetne védeni az ártatlanokat. Ám az auror akadémia valahol tönkre is teszi sokak életét. Az újonnan kinevezett alezredes olyan lazán nyitotta meg a kapukat, azok előtt, akiknek már késő, netán csak álmodoztak arról, hogy aurorok lesznek, de megbuktak valami feladaton, vagy fizikálisan alkalmatlanok voltak rá. És most ezeken a próbákon ismét elvérez majd a többség. Hány embert sodrunk így a kétségbeesés, az öngyilkosság szélére? Az alezredes egy perverz állat, aki csak sakkjátszmát játszik velünk. – És.. akik itt is kiesnek, akasszák fel magukat? – Kérdezem most már félhangosan, bele sem gondolva, hogy Shanna esetleg válaszolhat, nem hagyván függőben a költői kérdést. Nem mondom, hogy eltűnt a vidámságom, csupán a medimágiába vetett hitem kiterjed már arra is, hogy tényleg az a dolgunk, hogy aki erős, segítsen a védteleneken. – Oh, bocsáss meg, neked is megvan a magad baja. A férjedről még semmi hír, nincs változás? – Nagyjából képben vagyok az ispotályban történtekkel, de mivel hetek óta itt vagyok, azóta nem kaptam semmilyen frissítő álláspontot, kivéve Reese apjáról, hogy stagnál a helyzet. A Griffin lány nagyon keményen tartja magát, itt kiképzősködik, talán pont azért tud ilyen erős lenni, mert tudja, jelenleg úgysem tehet semmit a kómában heverőkkel.
Megjegyzés -- Ruha -- Zene --
***
Shanna Griffin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tetõtéri kilátó 2021-09-28, 12:34
Blaine & Shanna
Az ember nem csak azért felelős, amit tesz, hanem azért is, amit nem tesz meg.
Az Auror Kiképzés rengeteg időmet és energiámat öleli fel, ami ráteszi a bélyegét arra, hogy nem tudom beváltani az ígéreteimet Vanessának. Azt mondtam, hogy ahogy tudom kihozom a Roxfortból, hogy elviszem világot látni, hiszen csak velem mozoghat, ehhez képest egész nyáron az új, erre a feladatra kijelölt épületben vagyok, gyakran egész egyszerűen a Kaszárnyán töltve az éjszakát. Már hetek teltek el, mióta elkezdődött az egész és a második fordulóval a kezdeti 800 fő helyett már "csak" 300 kadét nyüzsög az épületben. Az embertömeg még mindig elképesztő, de már van esélyünk arra kiképzőként és segítőként, hogy néhány nevet, néhány arcot megjegyezzünk azok közül, akik jól teljesítettek. Valamilyen oknál fogva a fiatalság egy ideje csak akkor megy az Edzőterembe és a Barlangba, ha tényleg muszáj és ma estére a Kilátót foglalták le, hogy egy kis ünnepséggel jutalmazzák, hogy bent maradtak. Persze minden jelentkező felnőtt ember, saját magáért felel, de azért érdeklődve figyelem, hogy kik azok, akik a kiképzés kellős közepén tényleg ereszd-el-a-hajamat tartanak és öntik le a torkukon az alkoholt annak ellenére, hogy hétfőn hajnalban folytatódik a kő kemény testi-lelki megpróbáltatás. A jelentkezők legnagyobb része nem hogy a tizenhetet betöltötte, de a muglik huszonegyét is, tehát nem afféle gardedám vagyok, még is élő lelkiismeretként sétálgatok egy darabig a hangzavarban. Persze nincs mindenki itt a Kilátóban, vannak, akik már kiöregedtek a buliból, vannak, akik nem annyira szociálisak, de azért így is rendesen megtelt a helyiség. Végül, miután senkivel nem kezdek el ténylegesen beszélgetni, csak tiszteletköröket teszek még csak mosolyt is alig erőltetve, kikötök a nagy üveg falnál, ahonnan belátni egész Londont. Régen odavoltam a kapcsolatépítésért, hiszem a nagyapám mindig is megszállottként gyűjtötte a tehetős vagy éppen tehetséges diákokat, akiket szórakoztatott, hogy később kapva kapjon azon, hogy szívességeket kérhessen tőlük, de úgy érzem most, hogy amúgy is teljesen elapróztam magam és képtelen lennék bájcsevegni. Rengeteg mindent megkérdőjeleztem mostanában az életemben, de abban biztos vagyok, hogy erre a kiképzésre, az új generációra mindennél jobban szükségünk van... Akkor miért érzem úgy, hogy máshol lenne a helyem? A terepen, küzdeni a varázsvilágért és a Minisztériumért vagy akár Vanessát kiszabadítani, nem a kadétok ünnepségén kóvályogni. A szemem sarkából elkapok egy ismerős arcot, Blaine Mitchell, a nagyszájú gyógyító srác, aki lépten-nyomon kikezd a segítőkkel, főleg Petrával, de nem követem végig, hogy kikkel beszél, élvezi-e az ünnepséget, visszafordulok az éjjel gyönyörűen kivilágított városra, mintha mindent ki tudnék zárni a fejemből, ha eléggé koncentrálok a tájra. Pedig lehet, hogy nekem se ártana a kikapcsolódás, csak mióta Jake kómában van még a gondolatától is rosszul vagyok, hogy ne álljak készenlétben, ne dolgozzak, ne vállaljak felelősséget mindenért. Most sincs szükségük rám itt, még is itt vagyok és figyelek, mintha bármi baj történhetne pont itt, egy teremben teli Auror kadétokkal.
Küzdeni csak akkor tudunk, ha van miért.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Janette Troops
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tetõtéri kilátó 2021-07-26, 16:13
Josh & Janie
Tulajdonképpen szeretem a bácsikámat. Tényleg. Törődött velem, amikor apa eltűnt, én pedig az internátus után azt sem tudtam, hogy hova mehetnék haza. Természetesnek tűnt, hogy a hatalmas kúriában átalakítottat egy szobát számomra, ahova költözhettem. Ezért pedig mindig hálás leszek. Azt is elhiszem, hogy ő is szeret a maga módján, még akkor is, ha nem is igazán képes kimutatni ezt. Meg, hogy csak jót akar nekem. De ettől nem könnyebb. Néha tényleg úgy érzem, hogy túl sokat vár tőlem, és szétszakadok a megfelelési kényszer, és önmagam, az egyéniségem keresése közt. Mért kell ennek így lennie? Kicsit furcsa hallani, hogy Josh is járt az én cipőmben. Úgy értem ő mindig olyan határozott, és magabiztos volt. Menő arc. Persze, ha valaki, akkor én már tudhatnám, hogy a menők közé tartozni sem jelent semmit. Főként, ha az csak felszínes érdekkapcsolatokat, és kicsinyes bosszú játékokat jelent. Mert hát el kell ismernem, hogy én is tudok kicsinyes, és bosszúálló lenni, ha sértve érzem magam. Szóval jobban jársz, ha nem bosszantasz fel. Azon kívül igen önző is vagyok. Nem sok minden érdekel saját magamon kívül. - Valaki miatt? Talán csak nem egy titkos barátnő? - ragadom meg a lényeget a mondatból. A többi részét ugyanis még emésztenem kell. De tagadhatatlanul romantikus vagyok. Még ha ezt igyekszem is remekül titkolni. Tehát, ha a bátyusnak van valakije akkor nekem tudnom kell ki az, és miféle. Nem fúrhatja ilyesmi az oldalamat. - De meg ám. - vigyorgok olyan ártatlan képet vágva, hogy az már szinte gyanús is lehetne. Vagy egyszerűen elbűvölő. Ki hogy értelmezi. De tény, ami tény, nem arról vagyok híres, hogy könnyen feladnám amit a fejembe veszek. Troops makacsság. Na és persze egy jó adag Troops szívósság is. Ebben a tekintetben olyanok vagyunk, mint a csótányok. Elpusztíthatatlanok. Akármennyire is undorodom előbb említett élőlényektől. Mert hát fúúúj. - Mindig van egy első alkalom. - mondom bátorítólag az unokatestvérem felé. Azt hiszem jelenleg nagyon is hálás vagyok érte, hogy itt van velem. Megvigasztal, és megnyugtat. És remélem, hogy én is őt. Talán valahol kölcsönös ez a dolog, és végre elkezdtünk nyitni egymás felé. Ami fogalmam sincs hova vezethet, de biztos, hogy csak jobbak lehetnek a dolgok tőle. Mert mégis kik mellett néznél szembe a kellemetlen dolgokkal is, ha nem a családod oldalán. Mégis kitől várhatnánk támogatást, ha nem egymástól, nem igaz? - Nem lehetne csak úgy rögtön oda menni? Na, jó, de nem hagysz itt, ugye? - egyezek bele végül a dologba, bár jobb szerettem volna egyszerűen csak együtt lemegyünk, minden előjárás meg macera nélkül. Noha azért abban igaza van, hogy úgyis addig piszkáltam volna, amíg meg nem ígéri, hogy magával visz. És ha akarok, akkor nem csak tündér tudok lenni, de szörnyen idegesítő is. Josh pedig nem szeretné látni azt az énemet. - Ne nevess, még az is megtörténhet. Átváltoztatástanból sem vagyok reménytelen eset. És imádom a nonverbális varázslatokat. - főleg másikat cukkolni, és szívatni velük. Arra a Dylan srácra is hogy ráuszítottam azt a szőnyeget. Öröm volt nézni is. Ráadásul az auror terepgyakorlata közepén. Igaz, úgy kell neki, minek iszik már fényes délelőtt. Nekem meg el kellett döntenem, hogy érdemes-e egy ilyennel vesződni, vagy sem. Szóval teljesen jogos volt, és nekem volt igazam. Na ugye, hogy ugye hogy. Ami pedig azt illeti, Josh talán csak nem fog annyira megszívatni, mint minden más kis töketlen újoncot nem igaz? Elvégre én a drága unokahúgicája vagyok. De egy kis edzés az biztosan jól jön majd. És ha mázlim van, akkor még a következő vizsgafeladatokról is kifaggathatom. Hátha tud valamit. - Inkább egy adag Caesar-salátát kérek. Vigyorgok vissza. - tudom. Ezzel el is árultam magam, mert abban is van csirkemell. De nem tehetek róla, hogy szeretem. Na, meg arról sem, hogy minden evő vagyok. Mindig is szerencsém volt, mert sosem látszott rajtam, hogy mennyit eszek. Mindig tökéletes alakom volt, és jóformán semmit sem kellett érte tennem. Jó gének azt hiszem. - Remélem igazad van. - csak hát... furcsa, hogy mik tudnak rosszul esni. Például, hogy Julia annyira hidegen javította ki Mark elszólását abban a tetves Dzsungelben. Tényleg ennyire szörnyű lenne, ha valaki testvérnek néz minket? Hiszen majdhogynem azok is vagyunk. Vagy lehetnénk. És nem tudom, hogy közelítsek felé, és hogy mondjam el neki is ezt. De talán alakul majd. Idővel. Remélem. - Ó ezért igazán nem kell fáradnod. Mindig jó vagyok. - aha. Persze. Annyira, hogy a hátam mögött már az ujjaim is keresztbe tettem. Még jó, hogy nincs plafon a fejünk felett, ami leszakadhatna. Volt mostanában egy pár olyan húzásom, ami miatt biztosan kapnék Josh-tól, ha fülébe jutna. Tiszta mázli, hogy eddig ez nem történt meg. Remélem így is marad. Viszont imádni valóan ártatlan képet tudok vágni. Hát lehet haragudni rám, ha ilyen szép őzike szemeim vannak? Na ugye, hogy nem. - Ez jól hangzik, de semmi nyúlkaja. - vigyorodom el a közös evés gondolatára. Josh pasi, és én még olyan pasit életemben nem láttam, aki bírta volna a nyúltápot. Szerencsére. Én lány vagyok, de igazából én is roppant elégedetten tudok mindenféle húst elfogyasztani. Szerencsére az alakomnak nem árt. De még az olykor-olykor befigyelő desszert sem. - Egy vajsör jó lenne. Vagy egy karton a szobának. - vigyorgok rá ártatlanul. Kétlem, hogy Josh oda lenne a szoba-buli és a részeg unokahúga, illetve kishúga gondolatáért. De hát na. Kell a szocializálódás. És innen tényleg nehéz csak úgy meglépni. Na nem lehetetlen. És tőlem ki is telik ez tény. Most viszont úgy nézek az unokabátyámra, hogy ne tudja eldönteni, hogy ezt most komolyan mondtam, vagy csak szórakozok vele. - Ez kedves amúgy. De mindenem megvan. - mondom végül. Nem kívánom, hogy Joshnak vissza kelljen miattam mennie az apjához, és akaratlanul is összefutnia vele, amikor tudom, hogy épp nem nagyon vannak jóban. - Holnap órák után? Olyan délután négy körül a gyakorlópályán? - kérdezek vissza végül a fontos, és lényegi kérdésre. Ahogy pedig sikerül az időpontot egyeztetni, úgy lassan elköszönök, mert bár el üldögélnék én itt vele, de akkor sosem pihenem ki magam holnapra. Akkor pedig úgyis találkozunk, nem? De. Na ugye.
//Én köszönöm! Imádtam őket! Alig várom a folytatásukat! //
Próbáltam lelket önteni Janette-be. Hiszen megérdemel egy értelmes életet és ne olyat amit éppenséggel apám próbál rátukmálni minden áron. Abból soha semmi jó nem sülhet ki. Nézzenek csak rám, én vagyok az ékes példája a félresikerült nevelésnek. Amennyiben azzal akarta az atyai szeretetét demonstrálni, hogy félre lökött eléggé megbukott mert helyette egy szörnyeteget kapott semmi mást. Ezt pedig magának köszönheti. Nem kértem én egyszer sem ezt az egészet, neki vannak önértékelési problémái leginkább. Vagy csak ennyire próbál megfelelni ami undorító. - Sajnos soha nem tudhatod ki az aki képes téged meglátni. Egyszerűen kísérletezni kell bármennyire kockázatos. Viszont hidd el nagyon is jól tudom mit mondasz. Én sem voltam különb, csak éppenséggel más irányokba kalandoztam el. Gonosz voltam, rossz úton jártam, kihasználtam másokat és megfelemlítettem azt akinél ez szükséges volt. A legromlottabb sleppet hoztam össze a gonoszság melegágyát. Féltek tőlem és én ezt élveztem. Viszont rá kellett jönnöm valaki miatt, hogy muszáj olykor a változás és én is megtehetem ezt. Nehéz, de nem lehetetlen… azt hiszem. – nézek rá unokahúgomra. Nem volt olykor nagy titok, hogy a Zsebpiszok közben is megfordultam amikor éppen arra szottyant kedvem. Üzleteltem is ott és szereztem be akár illegálisan dolgokat. Sok dologról fogalmuk sem volt anyáméknak, minden dolgot megragadtam, hogy apám észrevegyen. Ami nagyjából teljesen lehetetlenség volt és merő ostobaság. - Azt hiszem ezzel nem vitatkozhatom. Még a végén én is megtapasztalom az amazon erejét. – cukkoltam egy kicsit. Néha erre is képes vagyok, nem nagy tudomány nekem mégis mai napig elég érdekes, hogy ilyesmit megéljek. Valakinek csak úgy jön én meg megküzdők az egészért. Olykor a legtörékenyebb családi kapcsolatok is válhatnak erőssé, nem? Csak nem hat egy igazi tündérmesének egy ilyen gondolat akármekkora őrültség is. Sosem bővelkedtünk a közös dolgokban, de egyszer ezt az utat is el kell kezdeni. - Azt hiszem te vagy az első aki ezt mondta. – mutattam rá a dologra és kicsit el is mosolyodom erre, hiszen akit eddig hallottam mindenki kifogásolta, hogy miként is viselkedek. Senkinek sem lehet megfelelni mindig ezt hallani és ez igaz is. - Jól van, jól van. Amennyiben sikerül leviszlek magammal. Először viszont körbe nézek én és utána leviszlek, rendben? Aztán összetudjuk rakni a dolgokat ketten, hiszen lehet jobban fogsz érteni egy-két dolgot mint én. – feleltem mert láttam rajta, hogy ha nemet mondok úgy is addig győzköd míg le nem viszem. Így talán nem lesz annyira feltűnő, ha előtte én magam is jártam lent. Egyszerűen azt mondom, hogy körbenéztem rutinból minden rendben legyen amikor leviszem őt magammal. - Amennyiben azok a goromba fráterek gurkóvá változnak utána mindenképpen megéri. Igazi csodatévő lehetnél aki egy ütéssel elintézi így az ellenfeleit. – mosolygok kissé ezen a felvetésen. Caleb-t és a többi tanítványomat is elég rendesen megizzasztom. Ez alól Lauren se igazán kivétel. Mindegyiküket úgy akarom terepre engedni, hogy a legjobb tudásomat adtam át. Bármi mulasztást tesznek egy részről akár az én hanyagságomnak is lehetne mondani, de jobb elkerülni az ilyesmit. Szeretem egybe viszontlátni a diákokat. Ez alól pedig a drága Janie sem kivétel. - Aha… amennyiben nyúlkaját akarsz szívesen hozok egy fej salátát csak szólnod kell. – mondom egyenlőre fapofával, hiszen nagyon is emlékszem milyen nagy elégedettséggel ette a sülthúst. Persze lehet letekerné a nyakamat, ha ténylegesen az étteremben egy fej salátát adnának neki a tányéron. Igaz én jót szórakoznék mielőtt megjönne a rendes kaja. - Valahogy csak zöldágra vergődünk vele… remélem. Ne búsulj miatta, Rómát sem egy nap alatt építették. – próbálom vidítani szegényt. Nem tudom mi történhet velük az akadémián pedig olykor szívesen belenéznék az oktatási anyagba, de jobb nem kihúzni a gyufát. Persze, ha Janie szeretne mesélni akkor meghallgatom, gondolom sok olyan dolog történt vele amit talán szeretne kiadni magából. Van egy olyan sejtésem, hogy elég rendes önismereti órát ad ez az egész nekik és olykor muszáj magukba szállniuk, ha akarnak, ha nem. Öleltem őt magamhoz és éreztem, ahogy átjár a békés érzés. Egy kis nyugalom a sok rossz után amin éppen átgyalogolok. Meg kell ismerni még saját magamat is és időt hagyni annak ami ki akar bontakozni. Ez egyáltalán nem könnyű főleg, ha olykor a rossz szokásaid ezer örömest előtörnek belőled és nem akarnak hagyni továbblépni. Most viszont tényleg az számít, hogy elindultunk egymás felé Janie-vel. Talán nem fogjuk kerülgetni egymást és azon tűnődni mit kezdjünk a másikkal, hanem lassan jobban megnyílunk a másik irányába. - Ajánlom is mert én jövök személyesen megdorgálni téged. Akkor pedig az sem véd meg, hogy Troops lány vagy. – mosolyogtam rá majd elővéve egy zsebkendőt gyengéden felitatom a könnyeit. Nem tettem szóvá és nem is néztem le miatta. Az érzelmeidhez mindig jogod van. - Rendben van. Én majd várlak aztán talán majd eszünk valami jót. – ígérem meg, hiszen nem nagy bűn, ha jól érezzük magunkat. Persze jelenleg Joanne-vel is szeretnék zöldágra vergődni. Főleg, hogy megharapta az a szemétláda kis takony Westley Wyman. Az cseppet sem volt ínyemre, hogy azzal a kölyökkel semmit nem kezdhetek, de az élet olykor nem úgy alakul, ahogy akarjuk. - Esetleg szeretnéd, ha behoznék neked valamit az akadémiára? Ami éppen kell vagy valami kaját amért nem tudtok kisurrani? Na meg a fontos kérdés, mikor kezdjük el az edzést kisasszony? – húzom fel kérdőn a szemöldökömet. Azért nem ringatom magamat hiú ábrándokba, hogy nem lépnek meg olykor az intézetből.
//Köszönöm szépen ezzel a két bogyóval a játékot! Lassan, de biztosan jobban megtalálják a közös hangot és mehetnek majd edzeni egy jót! //
Hát azt én sem tudom, hogy családon belül mennyire is lehet elhidegülni. De azt hiszem most kezdem érezni, hogy mennyire is nincsenek rendben a kapcsolatok a mienkben. Pedig olykor még a Reggeli Próféta is tökéletesnek állítja be a családunkat. A bácsikám a hős auror. A nénikém a jótékonykodó gazdag feleség, és minden olyan tökéletes körülöttünk nem? A családunk puszta hírnevétől inkább feladják magukat a bűnözők. Legalábbis nem sűrűn kell bemutatkoznom, és olykor olyasmit elmondanak nekem az emberek, amire nem is voltam kíváncsi, de inkább vallanak maguktól, mint hogy én kezdjem kiszedni belőlük a dolgokat. Nekem pedig ez mindig is tökéletesen megfelelt. Tudtam, hogy mikor mit, és hogyan fordítsak a magam hasznára. Azt hiszem ezért lettem Mardekáros. De tényleg ennyi lennék? Egy önző, elkényeztetett, felszínes, és sekélyes liba, akinek a származás és látszat többet jelent, mint az emberek, akik körülötte vannak? - Honnan tudnám, hogy engem látnak, és nem a hírnevem? Tudod, néha úgy érzem, hogy felépítettem a tökéletes Janette-t, akinek mindig tökéletes a sminkje, megjelenése, még a sleppje is tökéletes, hogy a megfelelő pillanatban szolgálják ki, gyakorlatilag egy tökéletes celeb. De ha ez nem lenne, akkor nem tudom, hogy ki lennék, még én sem. - sóhajtok fel. Mert nem könnyű elismerni, hogy belül hiányzik valami, még akkor is ha látszatra minden, mindig teljesen tökéletes. Annak ellenére is, hogy gomba mód szaporodnak a követőim. De őszintén? Már csak szánalmasnak érzem a nyalizásukat. Valami mást keresek, bár fogalmam sincsen, hogy mit. - Én nem leszek, hanem amazon vagyok. Még azt a Merlin háta mögötti elmaradott lányneveldét is túléltem, sőt a bájos egyéniségem is. - vigyorodom el egy kicsit Josh felé, megrebegtetve a szempilláim. Ami mindig bejön, ha hatást akarok gyakorolni. Most viszont csak örülök, hogy Josh itt van, és meghallgat. Még ha egy pillanatnyi ideig el is komolytalankodom a dolgot. Persze tudom én, hogy a családunknak mindig voltak, és lesznek is irigyei, és ellenségei. Lesznek, akik majd megpróbálnak egymás ellen kijátszani, vagy a vagyonunk megszerezni, esetleg csak simán bosszút állni valami vélt vagy valós sérelmen. Ezért is kell felkészültnek lennem. Akár arra is, hogy én védjem meg Jo-t és Juliát. Még akkor is, ha most nem az igazi a kapcsolatunk. - Azt hiszem a változás senkinek nem megy könnyen, és nem is egyik napról a másikra megy. Adj időt magadnak. Egyébként szerintem semmi baj a stílusoddal tapintat ide, vagy oda. - furcsa, de azt hiszem képtelen lennék elképzelni Josht, amit kedveskedve, tapintatosan érdeklődve próbál kiszedni egy gyanúsítottból valami lényegi információt. Nem ő lenne. Egyébként is szeretem a nyers őszinteségét. - Az jó lenne. Az irattár is. Magaddal viszel? Magaddal viszel? Mondhatnád, hogy csak körbe vezetsz, mert kíváncsi voltam. És két szempár több, mint egy. Hasznos tudok lenni. - pislogok rá ezúttal tényleg meggyőzően. Ha apám után nyomozunk, akkor egyszerűen ott kell lennem. Nem engedhetem meg, hogy ezt egyedül tegye meg értem. Főleg abban az esetben, ha valami veszélyes bűnözők is vannak a történetben. Márpedig apám mi másért tűnt volna el ennyi ideje? Nem igaz? - Szerintem a reflexeimnek semmi bajuk. Ha a pályán elbírok pár goromba gurkóval, akkor pár goromba fráter se lehet gond. Egy terelőütő csodákra képes. - jegyzem meg vidoran. Persze tudom, hogy ennek is komoly súlya van. Meg kell védenem magam, és egyáltalán nem bánom, ha Josh ennek érdekében keményen megizzaszt. Sőt, igazából még csalódnék is benne, ha nem tenné. Tudom, hogy komolyan fogja venni a felkészítésem, én pedig komolyan veszem a felkészülést. Mert ez csak így működhet. De most még talán belefér pár pillanatnyi bohóckodás. - Az evés is jól hangzik. Már ha olyan helyre megyünk, ahol van vegán menü is. Tudod, nem eszek húst. - nézek rá komolyan, de ha kicsit visszagondol a legutóbbi nagy családi vacsorára, ahol igen nagy kedvvel eszegettem mindenféle sülthúsos ételt, akkor könnyen rájöhet, hogy most csak ugratom, és a vérét szívom. - Ha ez vígasztal nem te vagy az egyetlen. Mi valahogy nem igazán találjuk a hangot. - ismerem el kelletlenül, amikor az unokahúgom kerül szóba. Egy szobában lakunk, és az ember azt hinné, hogy a dzsungeles kaland után közelebb kerültünk egymáshoz, de... nem is tudom. Még mindig zavar az, ahogy Mark elszólása után milyen hidegen tette helyre a vámpírt azt illetően, hogy csak unokatestvérek vagyunk. Mintha nem is lenne közünk egymáshoz. De nem igazán tudom hogy, hogyan kellene közelítenem felé. Most viszont csak belebújok az ölelésébe. Tény, hogy a mi családunkban nem nagyon divat használni a "szeretlek" szót. Talán ezért is olyan furcsa kimondani, és hallani is. Pedig talán nem kéne így lennie. De egyszerűen csak boldog vagyok attól, hogy Josh-sal végre tettünk egy lépést egymás felé. Ki mondtuk, amiket ki kellett. Nem is tudom hát nagyon megfogalmazni mit is érzek ebben pillanatban. Mi ez a jól eső melegség érzet a szívem tájékán. Talán ezt hívják kötődésnek? Szeretetnek? Valódi értelemben? - Megígérem. Vigyázok magamra. Engem sem olyan könnyű eltakarítani. Toops lány vagyok. - mosolyodom el végre, bár azt magam sem értem teljesen, hogy mikor, és hogyan lett könnyes a szemem. Megint. Ejnye Janette. Jobban kéne ügyelned magadra. Hova lesz így szétfolyt sminkkel a tökéletes külsőd? - Majd igyekszem minél gyakrabban meglátogatni, jó? - ígérem meg még ezt is. Mert hát valahol el kell kezdeni. Furcsa, hogy Jake és Shanna házában rengetegszer jártam már, de Joshnál alig. Szinte nem is emlékszem, hogy néz ki az otthona. Ennek sem így kéne lennie.
Nem is igazán tudom, hogy mennyire lehet elhidegülni családon belül egymástól? Mégis én néha nagyon azt érzem mintha kilométerek választanának el a szüleimtől és úgy… mindegyikükről. Talán apám esetében ehhez egy egész világegyetemet is hozzácsapnék az utóbbi idő miatt. Mégis… talán végre én is feloldozást nyerhetek egy kicsit? Vagy csak hiú ábrándokat kergetve próbálok valahogy szembenézni az igen csak rideg valósággal. Kész röhej az egész, ha jobban belegondolok, de mit is szépíthetnék ezen? Troops-nak lenni félig kiváltság… félig pedig a pokol egyik állomása az én szememben. Több bajt okoz ez a név mint kellene. - Megértem, hogy érzel. Nem vagyok én sem makulátlan. Mégis, ha úgy érzed, hogy ez az egész zavar. Nagy családi név akire mindenki azt hiszi mekkora szerencse Troops-nak születni és közöttük élni. Akik csak a nevedet veszik észre nem érdemlik meg, hogy ténylegesen foglalkozz velük. Tudom furán hangzik az én számból, de próbáld azokat megtalálni akik a személyiségedet látják… nem a ranglétrán való feljebb jutást esetleg a menőzést. – az utolsó szónál eléggé elhúzom a számat, hiszen nekem a Roxfortban annakidején kijutott eléggé az ilyesmiből. Tehetném akkor legalább a lányokat megkímélném ettől, de egy förtelmes és ocsmány világban élünk. Én pedig jelenleg azt sem tudom magamról hányadán állok. Nem mintha megváltozna a véleményem arról, hogy apámtól elakarok távolodni és változtatni azon az igen csak elrontott személyiségemen. - A végén igazi kis amazon leszel, de abban egyetértek, hogy a javadra válik ez az egész. Legalább az önvédelem kell, hisz mindig lesznek olyan emberek akik ellen fel kell vennünk a kesztyűt. – legyen itt bármiről is szó. Nem lehetünk csak mezei emberek akik élik az életüket az túl nagy luxus lenne. Mégis egyre jobban érzem azt mekkora súly Jake állapota. Lényegében összetartotta a családot és most eléggé olyan mintha elvágtak volna minden köteléket. - Van benne valami, de mindig azt mondják az igazság fáj. Mindenki a tapintatról próbál nekem beszélni mégis annyira nehéz ez. Mintha hirtelen más tudnék lenne. – fintorodom el ezen, hiszen olyan az mintha egy familiáristól azt kérnék, hogy hirtelen tudjon mindent ami neki azerőssége. Tudom elég rossz hasonlat, de akkor sem tudom átkapcsolni magamat teljesen. Kicsit mégis elmosolyodom Janie mosolya láttán. Valahogy megnyugszom mellette ami elég fura. Általában mindig feszült voltam a családom társaságában. Valahogy ez a kis nyugalmas beszélgetés engem is kizökkent a konfortzónámból ami talán jobb is. Végülis az ilyesmihez is jó lenne hozzászoknom, de ki tudja mi lesz még. A jövőbe senki nem lát bele biztosan és jól is van ez így. - Elmegyek majd hozzád a suliba. Talán a Minisztérium irattárában több mindent megtudhatok a kis foszlányokról is, nem igaz? Így bármi legyen lehet pont a legfontosabb ellem a nagy egészben. – próbálom kicsit bátorítani őt még, ha lehet elég sután is megy. Nem tudom milyen szavak lennének vígasztalóak. Melyikkel nem bántom meg… úgy érzem magamat mint egy gyerek aki most tanulja a társadalmi normákat. Ami talán nem is áll annyira messze a valóságtól, hisz elég sok mindent kell megtanulnom és értelmeznem. Így is a Shanna-s ügy után eléggé kényelmetlenül érzem magamat. Ennyit arról, hogy kitudok majd vele békülni, nem mintha egy olyan dolgot csináltam volna amit egyhamar meg lehet bocsájtani. Már, ha meglehet ezt. - Szépen megizzasztalak annyi szent, hisz minél jobbak lesznek a reflexeid annál jobban megtudod magadat védeni. Meg sose tudni mikor jön jól az éles megfigyelőképesség. Aztán olykor a gyakorlások után elmehetünk valamerre enni is. – vetem fel, hogy akár így is némi időt eltölthetünk. Van némi bepótolni való és valljuk be talán javamra válna, ha jobban megismerném őt. Így talán természetesebben tudnék vele viselkedni. Nem attól tartanék, hogy mikor sértem meg vagy teszek olyan megjegyzést ami elszomorítja. Pocsék bevallani, de lehet jobban járnának Jake jelenlétével. - Mintha hallgatna rám. Jelenleg szerintem egy kanál vízben is képes lenne megfojtani. – jelentem ki a tökéletes tényt. Amint meglát fúj rám szinte így nem is sok mindent tudok kezdeni ezzel a helyzettel. Nem igen hajlandó szóba állni velem azt hiszem. – Jo pedig… próbálom segíteni, ahol tudom. Persze neki is meg kell velem barátkoznia és lehet nem fog kérni belőlem amint megtudja a Jake-s esetet. – mondom halkan. - Talán majd, ha öreg leszek… - nevetek erre, hisz már ebbe a munkába öltem bele az életemet. Nem igen tudok csak úgy kiszállni ebből az egészből. Főleg, hogy több ellenségem van mint szövetségesem. - Nem megyek sehova, rendben? Bármi van itt leszek… nem olyan könnyű engem elpaterolni. Én… is szeretlek Janie. – ölelem magamhoz, ahogy nekem dőlt. Szinte szíven ütöttek a szavai és hirtelen talán se köpni, se nyelni nem tudtam. Nem sűrűn használták velem szemben ezeket a szavakat. Nagyon kisarkítva akarom nézni a dolgokat lehet még gyermekként hallottam ezt úgy szívből igazán. Kicsit meg is remeg a szívem és összeszorul úgy simogatom meg a karját amolyan szeretet jeleként. Nehéz ez. Nem is lesz könnyebb és még sok mindent kell tanulnom, hogy azt mondhassam én tényleg megpróbáltam ezt az egészet. Kedves puszit nyomok a fejebúbjára azon elmélázva a húgaimmal valaha közeli lesz a kapcsolatom? Valamilyen szinten úgy érzem Janie-vel elindultunk azon a bizonyos rögös úton. - Viszont te is ígérd meg, hogy nagyon vigyázol magadra, rendben? Akár, ha úgy érzed gyere el hozzám az ajtóm mindig nyitva lesz előtted. – próbálom kedves hangon megfogalmazni ezt az egészet még, ha talán nehezemre is megy jelen állapotomban. Megakarom őket védeni… Jake helyett is. Lehetséges kétszínűségnek tűnik tekintve, hogy némiképp én tehetek a jelenlegi helyzetről.
Azt hiszem ez a dolog a kötelékekkel nem új keletű dolog. Inkább olyasmi, ami generációról generációra adja át magát. Azt hiszem a bácsikámnak, vagy az apámnak sem lehetett könnyebb a fiatal kora, mint most a miénk, akik a következő generációt képviseljük. A családunk régóta hírhedt a varázsló társadalomban, és nem ok nélkül. Én pedig mi tagadás néha szeretek erre rá is játszani. Viszont a társadalmi nyomás már nagyon régóta rányomja a bélyegét a családunkra, és a családi kapcsolatokra is. Az is csoda egyáltalán még képesek vagyunk egymással szóba állni. Viszont a régi berögzült szokásokat, és szemléleteket igen nehéz levetkőzni. Mint például, hogy egy Troops csak auror lehet, és ki kell vennie a részét a társadalom gerincét alkotó feladatokból. Minél magasabb pozícióban annál jobb. A bácsikám is ebben a hitben nevelkedett, és ezt próbálja most átadni nekünk is a maga kemény, határozott módján, ami valahol azt hiszem érthető, és szükségszerű is. Kilépni pedig ebből a körből... Nos, nem olyasmi, ami egyik napról a másikra egy könnyen menne. - Talán csak a mi hibánk, hogy nem szeretnénk, hogy bárki is meglássa a repedéseinket. Ugyanakkor néha kezd eléggé... nem is tudom, elég lenni abból, hogy mindenki csak a nevemmel járó előnyöket akarja, de engem nem igazán látnak. Még akkor is, ha néha bizonyos esetekben én is képes vagyok pajzsként használni a nevem, és a kapcsolatainkat. - ismerem el végül. Még akkor is ha ez egy igen kényelmetlen beismerés. Nem szeretem elismerni a hibáimat, vagy azt, hogy néha mennyire magányosnak érzem magam, minden engem körülvevő slepp ellenére is. Elvégre ők is csak a tökéletes Janette Troops-ot láthatják. Azt akinek repedezik a maszkja, aligha. Elvégre egy Troops lánynak mindig tökéleteset, és a legjobbat kell nyújtania mindenben. - A saját céljaim? Azt hiszem nincs túl sok belőlük. Megtalálni az apámat, a mocskot, aki meglőtte Jake-et, talán egy félhomályos pincében bájitalokat kotyvasztani. Pedig Jake nélkül túl sem éltem volna az első évet az egyetemen. Ő korrepetált, úgy mindenből, hogy tudjam hozni az elvárt szintet. Különben Rennes már az elején kivágott volna. Most viszont, ha már itt vagyok szeretném befejezni az akadémiát. Beépíteni, mint hasznos tudást, akkor is ha nem leszek auror. - mert azt is el kell ismerni, hogy aki olyan veszélyes utakon jár mint én, és olyanok után kutat, akik már így is szörnyű dolgokat tettek, annak nem árt minden ismeret, amit felhasználhat az ellenségei ellen. Arról nem is beszélve, hogy hányan szeretnének csak a vezetéknevünk miatt holtan látni. Mert a hírnév átka egyben az irigyek, és féltékenyek, vagy épp bosszúvágyók megjelenése is. Ők éppen csak azt nem tudják, hogy mennyire igaz, hogy mindennek van árnyoldala. Még a látszólag tökéletes életünknek is. - Nem baj, ha cinikus vagy nyers vagy. Néha én is. Azt hiszem ez is családi vonás. De legalább őszinték vagyunk, ami több, mint ami a legtöbb emberről elmondható. - vonok vállat egy kis mosollyal. Engem sosem zavart Josh cinizmusa. Furcsa módon kedveltem érte mindig is. Igaz, ezt sosem mondtam ki hangosan előtte. Fogalmam sincs miért nem. Miért nem mondunk el egymásnak dolgokat? Például, hogy mennyire is fontosak nekünk? Vajon mikor lett ez olyan tabu dolog a családban? - Végül is... - dőlök neki a vállának kicsit mosolyogva-kuncogva. Nem szoktam hozzá igazából, hogy olyasvalakitől is kapjak bókokat, aki nem akar valamit cserébe. Akármilyen furán is hangzik ez. A következő témára viszont kénytelen vagyok megint elkomolyodni. - A legtöbb dolgot a Roxfortban egy titkos helyre rejtettem, amit találtam. De ha eljössz meglátogatni, akkor neked megmutatom. De legtöbb dolognak nem sok értelme van. Csak azt tudom, hogy fontosak. - sóhajtok fel. Pedig egészen Coldburgh-ig elmentem a válaszokért, de semmit sem értem el, azt leszámítva, hogy majdnem széttépett egy vérfarkas. Nyugalom. Mint a mellékelt ábra mutatja nem esett semmi komoly és maradandó bajom. A farkas viszont... nos azt hiszem nem élte túl a találkozást. De nem is akarok többé vérfarkasok közelébe merészkedni. Megtanultam a leckét. - Azt hiszem épp elég próba, és kihívás lesz a veled való gyakorlás. De ne aggód, nem kell kedveskedned. Attól nem leszek se gyorsabb, se ügyesebb. Szóval, csak légy önmagad, és bánj úgy velem, mint bármelyik másik kadéttal tennéd. Nem fogok megsértődni. Ígérem. - nem vagyok vattacukorból. El tudom viselni a kemény helyzeteket. És mindent megteszek, hogy a gyakorlások végén Josh büszke lehessen majd rám. Ez az én érdekem is. Persze ő nem Jake. Vele nem is fogok tudni úgy alkudozni. Jake mindig ígért valamit, ha ügyesen veszem a következő akadályt, így mindig összeszedtem magam a számomra érdekes cél érdekében. Kár, hogy az utolsó ígéretét, miszerint megtanít familiárist idézni már nem tudta teljesíteni. - Nem lenne furább, mintha Julia vagy Jo választana egész más irányt, mint az auror pálya. Juliának ez nem is való. Beszéld le róla. - sóhajtok fel kissé. De aztán elmosolyodom. - Én támogatom a bestiamesteri álmaid. - tényleg, bár tényleg író fura lenne Josht Legendás Lények közt sertepertélve találni, ahelyett hogy bűnözőket juttatna az Azkabanba. - Ígéred, hogy mindig itt leszel? Vigyázz magadra jó? Nem tudnék még valakit elveszíteni. Szeretlek Josh. - dőlök neki ismét, hogy ezúttal belebújhassak az ölelésébe. Furcsa belegondolni, hogy ezeket a szavakat életemben először mondtam ki neki. Holott Jake többször is hallotta tőlem. Vele vajon mért ment könnyebben, ez? És Josh, vagy Jo és Julia felé mért nem vagyok képes kimutatni, hogy mennyire is fontosak nekem valójában?
Eléggé úgy érzem, hogy a mi családunk valahol elrontotta a kötelékekkel való dolgokat, hisz valljuk be, ha nem lennénk ennyire ridegek egymással jóval könnyebb lenne az életünk. Mármint gondolok itt arra, hogy akkor nem lettem volna annyira önző, hogy visszamondjam a rúnapisztolyos munkát. Esetleg Janie-vel is közelebb lennénk egymáshoz… a húgaimról nem is beszélve. Azt is rég megbántam már, hogy Shanna-val annyira kegyetlen voltam, de nem tehettem semmit. A múlton nem tudok már változtatni bármennyire is szeretnék. Pedig igen csak jól jönne… de még mennyire! - Olykor azokat a repedéseket is ki kell beszélnie az embernek bármennyire is kényelmetlen. Másrészről pedig… nos, hogy is mondjam neked. Mindenki általában azt nézte mit tudnak belőlünk kiszedni. A nagy Troops név adja az embereknek az előkelőséget. Viszont tényleg… szükségetek lenne Jake-re… Azt hiszem. – vallom be kesernyés szájízzel. Nem rajta fogom pont a keserűségemet kitölteni. Nincs mit szépíteni egy sötét szörnyeteg lakozik bennem amit senkinek sem szabad meglátnia. Nem hiába nem alakítottam eddig párkapcsolatot sem. A lelkem teljes levetkőztetéséig még igen messze vagyok. Viszont néha jobb lenne támaszkodni is valakire nem csak a magánharcaimat megvívni. Ahhoz pedig, hogy megbocsájtást nyerjek gyónnom is kell. Még, ha mindenki más a környezetem a nagymenő és tehetséges Auror Joshua Troops-t is látja bennem. Röhejes, hogy mennyire eltudtam hitetni ezt a képet másokkal. Igaz olykor az életben muszáj játszani egy bizonyos szerepet. Azt hiszem ez volt a másik oka amiért ellöktem magamtól a családot. - Azt hiszem Shanna-val nem is igazán leszünk soha sem jóban. Viszont tényleg saját magadnak állíts fel elvárásokat és ne rögtön olyanokat amit esetleg nehéz lehet teljesíteni. Janie… én is ilyen voltam, apámnak akartam megfelelni. Viszont kell az a pont mikor felismered, hogy… a saját dolgaid kicsit fontosabbak. Mármint tudom, hogy valamivel könnyebb, ha tudod mit várnak el, de az is a jellemedet erősíti mikor próbálsz már a saját lábadra állni. – reméltem, hogy érthető mit akarok mondani szegénynek. Nem akarom, hogy belemásszon abba a csapdába amiben én is vagyok és voltam évekig. Persze, megértem, hogy hálás anyáméknak ez tiszta sor, de ne minden áron… Abból semmi jó nem tud kisülni. Apám ezt kihasználja és oda kapaszkodik, ahova csak tud. Ez az Auror megszállottság nála pedig már szerintem rögeszme valamilyen szinten ami már-már ijesztő. Na meg undorító is főleg, ahogy Jake-ről rám váltott mintha minimum eldobható bútordarabok lennénk. Elég állszent, hogy észrevette van még egy fia… - Valami olyasmi… ámbár lehet nekem már valahol túl késő a változás. Túlságosan cinikus és nyers vagyok. Viszont bármi történjék én itt leszek, ha szükséged van valakire. Nem a legjobb alapanyag, de azért jó támasz tudok lenni. Csak kérlek nézd el, ha brutálisan őszinte vagyok… még nem igazán tudom a határokat. – fintorodom el egy kicsit erre, hiszen ezzel is meglettem már vádolva, de hát istenem. Nem vagyok én valami csettintésre átvariálható ember, akit csak úgy cibálhatnak ide-oda. Persze azért valljuk be, hogy a családhoz, a barátokhoz és egy idegenhez való viszonyulás mindig másabb. Az idegenek még mindig nem a kedvenceim mert mindig azt latolgatom mennyire akarnak kihasználni és ennek bármilyen árnyalata. - Ugyan már, azért valljuk be sok esetbe jó az optimizmus. Ha pedig valaki valami jóval vádol meg az csak bók, nem? – kérdő pillantásom van pedig ez a „vicc” is elég gyengére sikeredett. Azt hiszem cirkuszba nem kellene fellépnem mert hamarabb sírnák el magukat a gyerekek, minthogy nevessenek. Mindenesetre kell ilyennek is lenni, nem lehet mindenki egy Móka Miki. Én pedig igen csak messze állok tőle. A kérdésére újra rá emelem a tekintetemet és egy bólintással erősítem meg a következő szavaimat. - Igen, komolyan mondtam. A kis dolgok is amit elér az ember pont elég ahhoz, hogy lehet nagyobbat lendítsünk a keresésen. Szóval, ha megmutatod azt megköszönöm. Így lehet valami kiindulásipontot majd keresni merre tovább. Csak találunk valamit, nem igaz, hogy lehetetlenség legyen. – lehet most én vagyok túl optimista, de nehezen mondok le dolgokról alapvetően, ha a munkáról van szó. Talán ezért is mondják azt egyrészről, hogy igen csak szívós Auror vagyok. Valahogy már belém égett ez az egész. Olyan béklyó ez amit soha sem fogok tudni levenni magamról. - Pontosan, mindennek van jó és rossz oldala bármiről is legyen szó. Legyen az egy szak, érzelmek, munka, család. Olyan dolgok ezek amik, ha akarjuk, ha nem kéz a kézben járnak a napos és a sötét oldallal. Viszont a kihívásokat máshol is megtudod találni és magadnak is állíthatsz fel bizonyos kihívásokat, akár olyat amik feszegetik a határaidat egy kicsit. – mutatok rá, én magam is ezt csinálom folyamatosan. Talán ezérét is sikerül igazán előrébb araszolnom és fejlődnöm. Nem egyszer volt olyan, hogy szinte ájulásig edzettem magamat vagy egy munkába többet vállaltam be mint kellene. Merész vagyok és a határaimig elmegyek, ha az idő és a helyzet adott hozzá. Olykor az óvatosság semerre sem vezet. Pedig, ha jó szimatod van a dolgokhoz és ítélőképességed is stabil tud lenni az esetek nagy százalékában csak nyersz rajta. Persze kevés ember tudja mit meg nem szenvedek ezért. - Akkor megbeszéljük, hogy mikor érsz rá és lemegyünk gyakorolni. Persze nem mondom azt, hogy kedvesen fogok bánni veled. Eléggé megfoglak dolgoztatni, de persze majd szólj nyugodtan, ha valami túl sok esetleg nem érted a pontos miértjét. – szólok neki előre. Nem akarom olyanba belehajszolni Janie-t amit ő nem akar. Legalábbis próbálok előzékeny lenni és nem hülyeséget csinálni mint apám. Igaz jelenleg azt sem tudom én ki vagyok… nem, hogy másokkal miként is kellene viselkednem. - Talán majd egyszer, ha már elvergődtem a nyugdíjba. A munka mellett néha lehetetlenségnek érzek bármi mást, hisz annyi minden van. Mindenesetre majd talán egyszer ezen is elgondolkodom amolyan B opcióként, ha már innen nagyon menekülni akarnék. – mosolyodom el haloványan. Persze ez lehetetlenségnek tűnik még nekem is, főleg ennyi év távlatából. Mindenesetre minden megoldható azt hiszem. Igaz jelenleg csak két ember tud a bűnömről Janie és Shanna. Azt jelen pillanatban kevés eséllyel tudom borítékolni, hogy valaha is értelmes kapcsolatom lesz a sógornőmmel főleg a pofon után. Még mindig felvetül bennem a kérdés vajon mennyivel lenne másabb, ha én feküdnék azon a kórházi ágyon és nem Jake. Könnyebb lenne mindenkinek? Az is lehet senki nem siratna igazán. Nem mintha neheztelhetnék ezért, mégis valahol úgy érzem szomorú ebbe így belegondolni. - Ámbár gondolom elég furán venné ki magát, ha hirtelen Legendás Lények között sertepretélnék. Lehet azt hinnék a legtöbben, hogy teljesen megőrültem. Nem mintha ez engem zavarna, bár apámat annál inkább. – nevetek fel ezen. – Komolyan gondold át mit szeretnél Janie. Úgy érzed, hogy nem vagy biztos valamiben inkább próbáld megbeszélni valakivel. Nem kell egymagadnak megbirkózni ezzel. – fürkészően néztem őt. Kicsit megpaskoltam bíztatóan a kezét. Nem akarom, hogy olyan helyen kössön ki ahol nem élvezné azt amit csinál. Ebbe bele lehet fásulni, olykor nekem is majdnem sikerül. Igaz a nemtörődöm démon stílus amit amúgy is képviselek sokban segít, hogy ne égjek ki idejekorán.
Néha talán mindenkinek kell egy kis pihenő. Még talán a kemény, munka és teljesítmény megszállott Troops-oknak is. Nekem is. Jól esik egyszerűen csak itt ülni, Josh mellett, és beszélgetni. Abban az esetben is, ha ez a beszélgetés egyáltalán nem egy könnyű és vidám csevegés. Nem is emlékszem igazán, hogy a családunkban mikor volt igazán könnyed, nevetgélős, beszélgetős vidám időtöltés. Talán még kisgyerek koromban, amikor a vacsoraasztalnál a metamorf mágiámmal szórakoztattam a többieket, és mindenki ezen nevetett. Még apa, és anya is. Néha olyan valószerűtlenül távolinak tűnik az a vidám kicsi Janie. Manapság még mosolyogni is alig szoktam, ha mégis, akkor a legtöbbször az valami gúnyos, és lekezelő mosoly. Nem az igazi. Az amit Jake, és a családom felé képes vagyok mutatni. De úgy tűnik Jake elvesztésével mintha ezt a képességem is elvesztettem volna. Legalábbis néha nagyon nehéz megtalálni önmagamban. - Metamorf vagyok. Jól tudom álcázni a repedéseket. - próbálok egy erőtlen viccet elsütni. De mindketten érezzük, hogy ez most igen erőltetett a számból. - Nehéz bárkire is támaszkodni. Tudod sokan vannak körülöttem. De leginkább csak amolyan slepp, akik inkább nézik azt, hogy a családnevemből miként húzzanak hasznot, mint engem. Jo és Julia pedig inkább lássanak erősnek, akire támaszkodhatnak, semmint, hogy én terheljem őket. Nem lehet. És amióta Jake... szóval ez elég pocsék így. - valahogy nem szívesen nyílok meg, és nem szívesen ismerek el ilyesmit. Hiszen ezzel még azt is elismertem, hogy igazi barátaim sincsenek, akikben úgy bíznék. Slepp aki követ, és lesi a szavamat igen. De ez inkább érdek, mintsem őszinte dolog. Néha úgy érzem az egyetlen ember akit őszintén érdekeltem az Jake volt. Ezt pedig elég kegyetlen így beismerni. Főként Josh előtt. Pedig ő is végig itt volt. Talán neki is adnom kellett volna egy esélyt, hogy közelebb kerüljön hozzám. Valahogy úgy, mint most. - Tudom, hogy nem vagy túl jóban Shannával, de ő is valami ilyesmit mondott. Mármint, hogy a saját elvárásaimnak akarjak megfelelni, és ne mindenki másénak. De mi van, ha nem tudom, hogy mit várjak el magamtól? Ha szükségem van a család elvárásaira, hogy tudjam mit kell tennem? - talán még az elvárásokat, és a családi nyomást is amolyan biztonsági hálóként kezeltem. Ezt kell tennem, ilyennek kell lennem, és kész. De néha eltöprengek, hogy valóban így van ez? Nem tudom, hogy Josh mennyire küzd ezekkel a dolgokkal, de szerintem neki sem ismeretlen ez a teher. Egyéb iránt nem gondolnám, hogy olyan vészesen elferdült jelleme lenne. Egyszerűen csak ilyenek vagyunk mi Troopsok. Kemények, és makacsok, akik nem fedik fel egykönnyen magukat. A kiégés viszont már egészen más kérdés. Jelenleg még az is aktív problémaként köt le, hogy mihez kezdjek magammal. Milyen utat válasszak? De tény, hogy nem szeretnék mondjuk 25-30 éves koromra megcsömörlött, mindent látott, megkeseredett élőlény lenni. Ehhez pedig jó utat kell választanom. - Talán egyszer mi is megtanuljuk, hogy mutassuk ki egymás iránt az érzéseinket, hogyan támaszkodjunk egymásra. Változni sosem késő, vagy mi. - mosolyodom el halványan. Meglehetősen ritka alkalom, hogy én biztató próbálok lenni. Most mégis megpróbálom ezt az oldalamat Josh felé mutatni. Talán neki is szüksége van rá, hogy meghallgassák, és néha biztassák egy kicsit, hogy képes legyen előre lépni. Mert hát egy dolog a szakmai ambíció, ami mindegyikünknek kijutott, de az érzelmek, és a kapcsolatokban való fejlődés az már egészen más tészta. - Optimista én? Ezzel sem sűrűn vádolnak meg. - nevetem el magam kicsit. Na igen, a legtöbben az arrogáns sznobot látják bennem, aki gyakran leereszkedő, és hát nem egy kellemes személyiség. Legfeljebb akkor manipulatív, amikor el akar érni valakitől valamit. Akkor egészen könnyen tudok személyiséget, és stílust váltani a cél érdekében. Ellenben Josh most egy teljesen másik Janie-t láthat. Az igazit, maszkok, és jól felépített metamorf álca alakok nélküli lányt. Ami pedig azt illeti szerintem egyáltalán nem késő soha változni egyikünknek sem. Még Josh számára sincs késő semmire. - Komolyan segítenél? Igazából nem olyan túl sok, amire eddig jutottam. De ha gondolod, akkor megmutatom. - nézek rá komolyan, mégis valamiféle újjá éledt gyermeki lelkesedéssel, ahogy azt mondja segítene apám felkutatásában. Igen nehéz volt a családunknak, amikor eltűnt, és azóta is óriási kérdőjel a miért? - Vannak olyan dolgok, amiket szeretek benne. Vannak próbák és vizsgák, amiket kifejezetten élvezek, mert tényleg próbára tesznek. És persze van olyan is, amit meg egyáltalán nem tudok értékelni. Amiben nem vagyok jó, és nem is igazán érdekel. De azt hiszem ezek össze tartoznak. Mindennek van hátulütője nem igaz? - válaszolom meg lassan az akadémiára vonatkozó kérdését. És igaza van. Tényleg bizonytalan vagyok, sok mi lenne kérdéssel. Talán túl sokkal is. Ami nem teszi könnyebbé a választást. - Igazad lehet. Talán nem kell kizárólagosan csak egy dologban jónak lenni. Talán elvégzem az akadémiát, és az egyetemet is, és majd meglátjuk hogyan alakul tovább. A gyakorlásnak pedig nagyon örülnék. Soha nem árt, ha az ember lánya ismer még néhány trükköt, és megoldást egy-egy helyzetre. - mosolyodom el, talán végre némi lelkesedéssel együtt. Tényleg örülnék neki, ha Josh és én több időt tölthetnék együtt. Talán a kapcsolatunkon is dolgozhatnánk. Vagy legalábbis a kapcsolat kialakítási készségeinken. - Legendás Lények Gondozása? Azt hiszem ez a lehető legtávolabb áll tőlem. Még a piócákat is kizárólag üvegben, alapanyagként ismerem fel. De ha téged érdekel, akkor miért is ne? - mondom némileg biztatólag, bár valahogy számomra szürreális a sárkányszelíditő Josh Troops képe. Viszont az elgondolkodtató, és igen sajnálatos, hogy eddig fogalmam sem volt, hogy valójában mik is érdeklik. Egyszerűen talán csak megszoktam már a merev auror Josh-t, és nem tudok mást elképzelni. De ez nem jelenti, hogy ne válthatna valami egész más irányba. Majd meglátjuk.
Valahogy úgy érzem most ez a kis pihenő ami megadatott nagyon is jól jött. Nem kell folyamatosan rohanni és csak a munkára koncentrálnom ami szinte az egész életemet kitölti, valljuk be, hogy ez sem egészséges. Nem mintha amúgy nem járkálnék be a kórházba Jake-hez olykor, de erről nem sok ember tud. Leginkább csak Jo. Hiszen volt, hogy vele mentem vagy ott találkoztunk. Rá pillantottam Janie-re hallgatva a szavait és valahol megértem. Én magam is így működöm valamilyen szinten. Nem akarom, hogy valaki is meglátja a gyengepontomat, kiismerjen vagy rájöjjön milyen is vagyok legbelül. - Megértem mit érzel, de olykor a magabiztos állarci is elkezdhet repedezni és… egyszerűen lehull rólunk. Néha támaszkodj rá valakire, de tényleg. Tudom pont az én számból fura ez, de nem akarom, hogy olyanná válj mint én. – mondom neki komoly hangon. Én annyi mindent tönkretettem már amiatt, hogy meg akartam felelni! Legyen szó a magam életéről vagy éppen máséról. Természetesen ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy olyan elferdült jelleme lenne mint nekem. Leginkább attól félek, hogy időelég kiég ebben az egészben. Olykor túl nagy a súly amit a család követelményei tesznek ránk. Apám pedig az ambíciói miatt olykor képes bárkit a saját szájíze szerint manipulálni. Legalábbis én erre jöttem rá az elmúlt időszakban. - Olykor saját magadat kell előtérbe helyezni és nem a családot. Hiszen fejlesztheted magadat bármikor nem kell leragadni egy ponton! Ezt senki sem várhatja el tőled, hogy csak mások elvárásainak akarj megfelelni. Ami engem illett… talán igazad van, de ez még a jövő zenéje. – mosolygok rá haloványan. Nagyon nem szeretném, ha beleerőltetné magát ebbe az Auror témába. Természetesen megértem, hogy minél többet elszeretne érni, ki nem? Mégis leginkább úgy hiszem, hogy a saját érdekeit kellene követnie. Amit a szíve diktál nem pedig a Troops név. - Olykor még a családra is nehéz támaszkodni, főleg, ha ilyen nehéz kimutatni egymásfelé az érzelmeket. Végülis ezt is meglehet tanulni és nem feltétlenül kell örökre elutasítanunk egymást. – mélázom el ezen. Talán most már, hogy ennyi minden történt mi is összetartóbbak lehetnénk. Megtanulhatnánk egymást jobban tisztelni? Esetleg ragaszkodóbbá válni? Nem tudom mi lenne erre a megfelelő kifejezés erre. Mégis szeretném, ha a családom végre valamennyire összeszedettebb lehetne. - Azt hiszem kettőnk közül most te vagy aki optimistább. Ámbár igen, az élet a folyamatos változásról szól így nem csak a környezetünk, de mi is alakíthatunk magunkon. – olykor úgy érzem, hogy már az én helyzetem teljes mértékben helyrehozhatatlan. Olyan mélyre süllyedtem amiből már nem állhatok fel, nem tudok jobbá válni. Azt hiszem, ha ketté kellene osztani a családot akkor Julia-val mi erősítjük a rossz oldalt míg Joanne, Janette és Jake a jó oldalt erősíti. Eléggé elrontott egy helyzet. Vajon, ha nem akarok annyira apámnak megfelelni én milyenné váltam volna? Akkor is egy könyörtelen szörnyé? - Lehetséges, hogy hülyén hangzik, de teljesen megértem mit érzel. Nem tudod melyik irány lenne a helyes, melyik irányba kellene elindulnod. Az Aurori szak egy olyan dolog ami teljes mértékben megviseli az embert. Te is átformálódsz és lehet, hogy olyanná amivé soha sem szeretnél válni. Én is szeretném mindegyik mocskot az Azkabanban látni elégtétellel figyelném őket. Apád felkutatásában pedig, ha szeretnéd segítek. A lombikok és könyvek is érhetnek ugyan annyit mintha kint lennél a terepen. Mindannyian kitudjuk venni a szerepünket a nagy egészből így vagy úgy. Egyáltalán jól érzed magadat az Aurorosdiban? – kérdezek rá nyíltan. A magatehetetlenség érzése nekem is öreg barátom azóta pedig szinte kísért mióta visszaadtam a küldetést. Jake talán nem feküdne ott én velem pedig kevesebbet veszítettek volna valljuk be. Igaz az ember nem tudhatja mások miként is tekintenek rá, milyen a másik szemében míg nyíltan meg nem kapja a kritikát. Jake-t pedig az ágyhoz szögezve látni a legrosszabb amit eddig megéltem még úgy is, hogy apám mit tett velünk. Talán pont ezért olyan nehéz kiadni magamat Janette-nek. Elmondani a teljes egészet a bűnömet amin senki nem tud változtatni. A keserű íz szinte ellepi a számat és úgy érzem, hogy szabadulni akarok, bosszút akarok állni mindazért amit elkellett viselnünk az elmúlt hónapokban. - Valahogy úgy érzem nem érdemlem meg, hogy kedves légy velem mégis fűt a harag és a bosszú a mocskok iránt. Elakarom kapni őket még, ha ez lesz az utolsó cselekedetem is. Sokszor elgondolkodtam azon a mi lett volna, ha ott vagyok. Jake nagyobb támaszt nyújtott számotokra és szükségetek lenne rá. – vallottam be és éreztem, hogy a gombóc egyre jobban növekszik a torkomban. Lehetséges ez a haragtól, idegtől esetleg a gyűlölettől az elkövetők és magam iránt. Elégtételt akartam adni a családomnak főleg a lányoknak. Hibásnak érzem magamat és ezt semmi nem moshatja le. - Lehet, hogy nem vagyok olyan… kedves mint az öcsém, de szeretném, ha bármi van bátran merj fordulni hozzám. Amiben tudok segítek. Amit pedig mondtam, komolyan gondolom segítek a nagybátyámat is megkeresni legalább annyit tudjunk, hogy jól van csak egy szavadba kerül. – pillantok rá. Szeretnék végre támasz lenni nem pedig egy olyan sötét árnyék akitől elfordulnak. Elég kárt okoztam, ideje építkezni mert így folytatom egy olyan vénemberré válok majd idővel akiktől még a gyerekek is félnek és a család teljeskörű feketebárányává avanzsálódik. Éppen eleget vesztettünk. - Ami pedig a lombikok és az Aurorkodás közötti gondot illeti tényleg jól gondold meg. Bármikor szívesen leülök veled megbeszélni. Akár még gyakorolhatunk is és segítek bármiben. Ne apám után menj, hanem amit helyesnek érzel. Nehéz döntés és igencsak sok mi lenne, ha dolgot tud felvetni. De sosem késő több dologban jó lenni. Én néha sajnálom amiért például nem foglalkoztam többet a Legendás Lények Gondozásával. Ki tudja lehet ott kötök ki. – ejtek meg egy halovány mosolyt. Valamivel könnyebb a lelkem amiért elmondtam ezt az egészet neki. Mindegyiküknek meg akarom adni a lehetőséget, hogy mérlegeljék így is az életem részesei kívánnak e lenni. Mindenkinek jár ez a lehetőség. Talán nekem kell majd a legjobban megtanulni a magánéletemben, hogy mi a jó és a rossz döntés. Eddig leginkább a rosszakat gyarapítottam.
Számomra a Troops név inkább mindig olyan volt, mint egyfajta védőháló. Meghatározza a helyem az életben, és társadalomban. Mert hát ki ne tudná, hogy kik azok a Troops-ok? Ugyanakkor célt, és felelősséget, tartást adott. Nagyjából minden helyzetben. Ezért is volt számomra olyan nehéz az internátus a világ másik felén. Ott ahol a nevem nem jelentett semmit. Csak egy egyforma névtelen, arctalan lány voltam a tucatnyi névtelen, arctalan lány közt. Még a saját egyéniségem sem fejezhettem ki ahogy akartam. El tudod képzelni milyen egy született metamorfnak, ha egyetlen alakba kényszerítik? Még a hajamnak is kötelező volt egyetlen barna copfban lennie, pontosan ugyanúgy, és ugyanolyannak, mint a többieké. A baj, csak az, hogy a hajam néha, vagyis gyakran az érzelmeimmel együtt változik. Néha mert úgy akarom, és néha csak úgy ösztönösen. Nem tehetek róla, de ez vagyok én. Szóval számomra igen is biztonságérzetet ad, hogy legalább itt tudják, hogy ki vagyok. Vagy legalábbis a családnevem jelent valamit. Még ha ennek a biztonságérzetnek meg is van a maga ára, amiről a legtöbb embernek fogalma sem lehet. De Josh más. Ő ugyanúgy küzd ezzel, mint én. Amikor pedig azt mondja, hogy most inkább velem beszélgetne érdeklődően pillantok rá. Tulajdonképpen valahogy jól esik, hogy itt maradt inkább velem, noha biztos lenne ezer fontosabb dolga is, ezer fontosabb személlyel. - A család tényleg fontos. Talán a legfontosabb. De talán éppen ezért nem szeretnénk, hogy... - egy pillanatra elhallgatok. Nehéz ezt még magamnak is megfogalmazni. Kimondani pedig... talán annál is elképzelhetetlenebb. -...hogy lássák a gyengeségeinket, azt hogy mennyire sebezhetőek vagyunk, és elesettek. Nem akarjuk, hogy hibázni lássanak minket. Gyűlölök csalódást okozni. - ismerem be végül. Elvégre nem szeretném ha Julie, vagy Jo látná az elesett gyenge Janette-et. Éppen ezért is esik ennyire jól, hogy ahogy neki dőlök a vállának ő átkarol. Eddig ez nem nagyon volt jellemző ránk. De miért is lett volna? Valahogy nem éppen a folyton ölelgessük egymást, és nyilvánítsunk szeretetet közegben nevelkedtünk. Így most nagyon is furcsa, mégis valahogy megnyugtató érzés ez. - A saját utamat... A baj, hogy fogalmam sincs, hogy az merre van, és hova visz. Mármint szeretem a labort, de tényleg csak ennyi lennék? És néha önzőnek érzem magam, mert saját magamra gondolok a család elvárásai helyett, pedig talán tényleg a családot kellene előtérbe helyezni. De ha már itt tartunk, akkor szerintem még neked sem késő. Megtalálhatod azt, ami boldoggá tesz. - mosolyodom el halványan. Bár őszintén szólva nehezen tudnám elképzelni Josh-t nem aurorként. De ki tudja. Talán egyszer megtalálja ő is azt, amit igazán szeret. Elvégre sokan egész életükben keresgélnek. - Talán egyikünk sem figyelt oda eléggé a másikra. De ennek nem kell így lennie. Egy család vagyunk, kire számíthatnánk, ha nem egymásra? - eddig valahogy messze nem volt az igazi a kapcsolatunk. Sőt nagyon is messze sodródtunk egymástól, és ezt talán észre sem vettük idáig. Túlságosan lekötött mindkettőnket a saját kis önző világa. De talán ideje kitekinteni a gondosan felépített áll-tökéletes-falak mögül. - Ki tudja. Talán egyszer vele is sikerül így elbeszélgetned. Talán még vele is változhatnak a dolgok. Lehet, hogy egyszer megérti a te szemszögedet is, és ő is változik, ahogy mi mindannyian változunk. Mert ez az élet, folyamatos változás nem? - szeretném remélni, hogy Josh mindenkivel rendbe tudja hozni a kapcsolatát, beleértve a bácsikámat is. Talán túl naiv vagyok, amiért reménykedem ebben. Pedig máskülönben két lábbal állok a földön, és nem hiszek a tündérmesékben, már nagyon-nagyon régen nem. A család viszont egy furcsa kettős dolog. Szereted, ragaszkodsz hozzá, épp ezért meg is akarsz felelni neki, és mindig bánt, ha nem sikerül megugrani egy lécet. Vagy ha csak nem értesz egyet valamiben, és hatalmas viták kerekednek. Pedig nincs két egyforma ember, ezért egyforma nézőpontok sincsenek. Még családon belül sem. - Én jól viselem a terheket. Erős vagyok. Egy Troops. - mosolyodok el, de ez elég erőltetett, és ezt még ő is láthatja. Majd felsóhajtva folytatom. - Fogalmam sincs mit akarok. Össze vagyok zavarodva. Jake kómában van, és a bácsikám szerint aurornak kell mennem. És... lehet, hogy igaza van. Mármint szeretném megtalálni az apámat, megtudni az igazságot. Szeretném felkutatni azokat, akik miatt Jake kómában van, és azt akarom, hogy az Azkabanban egy sötét, mocskos cellában sorvadjanak el lassanként, ahogy az unokatestvérem egy kórházi ágyon. Ez pedig nem megy, ha nem dugom ki az orrom a könyvek, és gömblombikok társaságából... amit szeretek... de meg tudnék elégedni ennyivel? Mi lesz, ha megbánom, hogy nem tettem semmi fontosat, amikor tehettem volna? - fájnak a szavak, és fáj a beismerés, mégis valahogy könnyebb, hogy kimondtam őket. Hogy valaki beleláthat a kétségeimbe, és nem ítél el értük. Hogy valaki látja a könnyeimet, és fájdalmat, ahogy Jake-ről beszélek, és beszélhetek róla. Hogy fáj látni őt egy kórházi ágyon. Nem így kellett volna lennie. És persze én is hallgatom a vallomását. Amire nem igazán készültem fel. Egy kis ideig csak hallgatok, még a kérdése után is. Végül nagyon halkan válaszolok. - Nem tudhattad. Ahogy azt sem, hogy mi lenne, ha ott lettél volna. Talán akkor mindkettőtöket elveszítünk, és csak még rosszabb lenne minden. Egyszerűen csak ember vagy, aki hibázik. A saját érzéseid pátyolgattad, de ez mindenkivel megesik olykor. A kérdés csak az, hogy most mihez kezdesz ezzel. Azon tépelődsz, amit nem tudsz megváltoztatni, vagy megtalálod azokat, akik ezt tették az öcséddel...? - a mondatot végül nem fejezem be. Mindketten érezzük, annak a sötét gombócnak a keserű ízét, amit talán bosszúnak hívnak egyesek. Vagy igazságnak. Azt akarom, hogy az egész rúnapisztolyos bagázs börtönben, lassan és fájdalmasan rohadjon el, hogy ilyesmi, ami Jake-kel történt ne eshessen meg újra. Mert a szememben még mindig az a szörnyeteg, aki meghúzta a ravaszt, és nem Josh. Ő akármilyen is, de a családom, és hozzám tartozik. Nem tudnék még egy családtagot elveszíteni. Nem menne.
Mindig is úgy éreztem, hogy a Troops név valamifajta láncként fon körbe ezáltal a tökéletes család kisfiát akarták bennem látni míg valójában én csak az apámnak akartam megfelelni tökéletes feleslegességgel. Nem is figyeltem soha igazán a környezetemre így ez alól anyám a testvéreim és Janette sem voltak kivétel. Shanna folyamatos gyötréséről meg ne is beszéljünk. A család… az fontos dolognak kellene, hogy legyen nem pedig szétszedni kellene. Apámnak inkább a szétrobbantás és a viszálykeltés a specialitása. Amikor feltételezi, hogy esetleg Julie-hez jöttem csak megrázom a fejemet. - Majd vele is beszélek egyszer, de jelenleg veled kezdtünk bele valamibe… - érdeklődés van tekintetemben. Vajon mi elől próbál most annyira ő is elbújni? Vagy egyáltalán mi járhat a fejében amit annyira szeretne akár eltitkolni vagy csak túllépni a dolgon? Mennyire rossz is, hogy egy család vagyunk de úgy nagyjából semmit nem tudok róla annyira elvoltam a magam világában. Mégis egyre inkább rájövök arra mennyire rossz és utálatos az mikor elnyomjuk az érzelmeinket vagy nem tudjuk kimutatni. - Az a mondás igaz, hogy a vér összeköt viszont… olykor muszáj az is, hogy érezzük ezt és ki is tudjuk mutatni. Szerintem némiképp tényleg hiba, hogy ennyire elnyomjuk az érzelmeinket és nem mutatjuk ki… azért mert nem akarjuk, nem tudjuk vagy nem merjük… De a család fontos, viszont nem minden áron. – válaszolom a saját elképzelésem szerint. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy hátat kell egymásnak fordítani. Csak olykor a saját jólétünket a család elé helyezni, senki nem fog belehalni. Mármint… miért kellene mindig mindent vakon csinálnunk? Amikor vállamra hajtja a fejét rá pillantok a szemem sarkából mégis valahogy… kis melegséggel tölt ez a kis apró gesztus. Azt hiszem sok mindent kell tanulnom. Kedvesen átöleltem a vállát tőlem idegennek érző módon, hisz ez sem tartozott éppen eddig a repertoárba. Amolyan bátorítás és vígaszképpen azt hiszem. - Szerintem egyáltalán nem önzőség. A saját utadat kell választanod és kijárnod nem pedig azt amibe belekényszerítenek. Én későn vettem ezt észre, de nektek még ott a lehetőség. Szóval ne hagyd ezt elveszni! Válaszd azt a hivatást ami igazán boldoggá tesz és ne engedj belőle. Ne hajtsd giotin alá a fejedet mint… például én… - kicsit összepréselem az ajkaimat, hisz eléggé kellemetlen szájízzel kell ezt beismernem. Jó vagyok a szakmámban ez tény és való, de ha több eszem lett volna valószínűleg nem itt kötök ki. Olykor a vak hit és megfelelni akarás méregként tud szétterjedni az ember testében. Süket nem vagyok így mikor haza mentem olykor hallottam minden perpatvart. Apám képes igen nagyot csinálni, ha valami nem úgy van ahogyan ő szeretné. Kicsit megszorítom a vállát majd felnevetve elengedem, ahogy szóhasználattal előhozakodik. A vallomás egyrészt fáj másrészt felszabadít. A kettős érzés szinte égeti a szívemet. - Ehhez két ember kellett, hogy ennyire félre menjen a kettőnk kapcsolata. Azt hiszem az én kezem is bőven benne volt ebben, sajnálom. Talán majd mindent rendbe lehet hozni csak ki kell mondani bizonyos dolgokat… vagy meggyónni egyes tetteket… - talán kicsit elhalt a hangom a végére. Viszont nem titkolhattam örökre azt amit csináltam és nagy valószínűséggel jobb teljes tisztalapot lerakni az asztalra nem pedig titkokkal tarkítani. Mindenki Jake-t szerette érthető módon. Az életem nagy felében nem sok okot adtam arra, hogy felém is nyissanak. Valahol érthető a logika ami mentén él így bólintok egyet. Tényleg nem életbiztosítás az aurorság. Lehet ma még élsz, de holnapra megláthatod a következő életedet. Esetleg még egy szempillantást sem tudsz tenni már eltűnsz az élők sorából. Egy kicsit hosszasabb hallgatás után szólalok meg. - Lehet, hogy… tényleg elkellene. Viszont egy kicsit megnyugtató másképp hallani róluk mint, ahogy én látom őket. Valljuk be soha sem volt valami felhőtlen a viszonyom velük… talán ez nem is változik. Apámmal biztosan nem… az ő viselkedése egyszerűen… megbocsáthatatlan. – hiszen most én vagyok a sztár mert jó vagyok a szakmámba. Jake pedig mintha csak lecsúszott volna a piedesztálról mert a Szent Muglóban fekszik… ettől a hideg is kiráz. - Sajnálom, hogy… sosem kerestelek. – nézek a szemeibe. Valahogyan csak megoldhattam volna azt, hogy felvegyem vele a kapcsolatot. Anyám tényleg próbált neki segíteni ami becsülendő, de olykor megkérdezem magamtól, hogy mikor nekem kellett akkor hol volt? Majdnem egy fájó mosoly kúszott az ajkaimra, de rendezem a vonásaimat. Hallgatom őt és egyre jobban nem tetszik mennyire magára akarja venni ezt a terhet. - Ne vedd magadra ezt az egészet. Egyikőtöknek sem szánok ilyen sorsot, hogy elkelljen viselni az egész agyamentséget. Válasszátok meg a saját utatokat és ne az után szaladjatok amit apám akar. Ez ugyan úgy vonatkozik rád, ahogy a húgaimra. Sajnálom, hogy Jake-t elveszítetted magad mellől, de a kapcsolatokon lehet változtatni még, ha nehéz is. Ha nem akarsz auror lenni akkor ne legyél az! Ennyire egyszerű. Én itt leszek és segítek mind a harmatoknak… - tekintetem komolyan. Tényleg nem állunk egymáshoz közel, de még nem a halálos ágyunkon fekve szánjuk-bánjuk a tetteinket. - Ebben talán valamilyen szinten igazad van… viszont… nem is tudom azért nekem is van vaskos bűntettem amiről talán nem tudtok. – nézek a kezeimre és egy vonallá préselődnek az ajkaim. Kérdésénél rá emelem a tekintetemet és figyeltem egy darabig. - Talán azért mert soha sem adtam rá lehetőséget, hogy bármelyikőtök közel kerüljön hozzám. Az irigység a féltékenység és apám figyelmének az elnyerése egy… feketeségben élő embert formált belőlem. Viszont valamit neked is el kell mondanom, hogy tudd… mit is kezdj az egésszel… Én… Nos befolyásom lett volna a Rúnapisztolyos küldetésbe. Nekem is mennem kellett volna, de a bennem élő érzelmek nagyobbak voltak így vissza adva nem mentem. Ha ott vagyok talán Jake-t nem lövik meg. Vagy én feküdnék helyette a Szent Muglóban. Így is azt mondod, hogy nem vagyok szörnyeteg, Janette? – nézek nyíltan a szemeibe bármennyire fáj is. Nem tudom, hogy ki mondta az igazság felszabadít, de jelenleg még nem éreztem a jótékony hatásait. Sőt, inkább ólomsúlyokat éreztem minden tagomon.
Auror Akadémia végére Shanna csak kimászik a depiből. ^^ // 
//
//