2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A Roxfort legmagasabb és egyben legvékonykább tornya, ami nem szolgál másra, mint arra, hogy remek belátást biztosítson a birtokra. Innen tényleg ellátni a hegyekig, látni a tavat, a kviddics pályát, amit csak szeretnél. Persze hűvös időben kifejezetten szeles, ilyenkor azért jól öltözz fel. A kilátó is természetesen kőből épült, de körben sok helyütt nyitott, nagy üvegtelen ablakokba könyökölhetsz ki nézelődni.
Tudom, hogy ki kéne találnom, hogy mi legyen, de a legnagyobb baj az, hogy még ha el is döntöm végre, akkor sem biztos, hogy meg tudom oldani, hogy úgy legyen. Szeretnék élni, csak épp... bizonytalan vagyok és mi van, a ha pont e miatt nem megy? De mitől lennék biztosabb magamban? Mitől tudnám eldönteni, hogy tényleg ezt akarom, hogy nem ártok másoknak? Jack szerint önző vagyok... mégis úgy érzem, hogy pont azzal lennék most igazán önző, ha úgy döntenék, hogy maradok, hiszen azzal jó eséllyel fájdalmat okoznék másoknak és azt igazán nem akarom. Ha már valaki beletörődött az elvesztésedbe, akkor könnyebb neki, ha ez így is marad nem? Tudom Jacknek nem, ő tudja, hogy mi történik, vagyis... kb. annyit ért belőle, mint én, de a szüleim nem láttak így. Ők még reménykednek, hogy magamhoz térek ugyan, de... talán idővel elfogadnák és kész és akkor nekik is jobb lesz. Ha viszont újra megoldódik, ha megint láthatnak életben, akkor újra megtörténhet mindez bármikor és... akkor csak újra át kéne élniük. Nem könnyebb lenne, ha most esnének túl rajta? Alig hallom meg a lépteket, nem figyelek, túlságosan lekötnek a gondolataim. Csak akkor fogom fel, hogy már nem vagyok egyedül, amikor meghallom az ismerős hangot. Nem beszéltem még vele sokszor, és nem akartam én túl sokakkal összefutni, de most mégis valahogy kezelnem kell ezt. Mintha ő viszont nem fogná fel azt, hogy mit lát. Áttetsző a testem, de elég jól látszik rajtam, hogy szellem vagyok. A sötét miatt lehet, hogy nem veszi észre, netán túlságosan álmos, mert az látszik rajta, hogy a szemem vörös, karikás, olyan rendesen nagyon fáradt. Azt viszont nem tudom megállni, hogy egy pillanatra ne mosolyodjam el. - Semmi gond Tommy, bár azt hiszem aludnod kéne, látszik rajtad, hogy nagyon fáradt vagy. - mert hát tényleg nem szúrta ki azt, hogy a föld felett lebegek, no meg hogy az alakom áttetsző, és szinte átsüt rajta a Hold, vagy észrevette és ezt most így kezeli? Nem érdekli és csak simán elnézést kért? Nem tudom, tényleg nem. - Figyelj... - kicsit közelebb lebegek hozzá, de nem túlságosan, csak egy picit. - Én nem mondtam igazat legutóbb. Nincs senkim, de... most láthatod, hogy nem is lett volna értelme, csak... lépj tovább és keress egy kedves lányt rendben? - mert azt hiszem az kellene neki, hiszen engem nem is ismer. És hogy nincs senkim... hát igen, elviekben nincs, mégis ott van Jack, aki... nem tudok rajta igazán kiigazodni. Totál kiakadt, amikor meglátott szellemként, és aztán keresett mikor eltűntem. Segít, de mégis csak folyton kioszt és olyan, mintha állandóan haragudna rám és még csak nem is nagyon értem, hogy miért. Mégis azt mondta, hogy barátfélék voltunk... hát igen, finoman szólva is bonyolult ez az egész.
♫ Reflection ♫ ϟ A nehéz döntés, akkor is nehéz marad, ha sokat gondolkodsz rajta
Nem tudok aludni, már megint. Hiába állítottam össze olyan jó paklit, még talán Sarah-t is rá tudnám venni, hogy keljen fel pirkadatkor, és kísérjen el a holnapi versenyre, nem az érdekel most a legjobban. Megint róla álmodtam, és csak dobálom magamat. Nem, biztosan nem vagyok szerelmes, nem ismerem, ez csak valami fellobbanó láng volt, kellemetlen fricskája az életnek, amelyben eddig éltem, és másokat ideig óráig meghódítottam, hogy aztán másnap hátat fordítsunk egymásnak. Lehet, hogy Andie feltűnése, majd a tőle jövő pofáraejtés tesz majd új emberré. Felülök, az éjjeli szekrényen ott a pakli. Csinálok pár próbahúzást, de még szerencsém is, katasztrófális. Így elmenni a versenyre szinte értelmetlen lenne. Felesleges kínlódás, de évek óta alig hagytam ki egy ilyen hétvégét. Nem tudom, inkább felkelek, és járok egyet. Mielőtt még kilépnék a toronyból, megmosom az arcomat, és csak egy hálóköntöst húzok a boxer fölé, azonmód papucsban csoszogok kifelé. Hogy hova, azt nem tudom, lehet, hogy érdemes lenne egy kis friss levegőt szívnom. A hajam most nincsen belőve, úgysem akarok félkómásan senkinek tetszeni. Egyetemista vagyok, úgyhogy nagyjából le is szarom, ha megállít valami iskolai tanár, szabad kijárásom van, amikor csak akarom. Végigfuttatom a kezeimet a korláton, és a tornyok irányából még magasabbra hágok. Kicsit nehezemre esik emelni a lábaimat, hiszen álmos vagyok, csak éppen nem tudtam úgy igazán visszaaludni. Mindig a Hollóhát tornyain át néztem őt, amikor holmi hercegkisasszony módjára kihajol a Griffendéléből. Mint valami távoli tünemény. Ennek már lőttek, alaposan kiábrándultam belőle, meg úgy ámblokk a női nemből is. Amikor végre megtesztene valaki, akkor az illető szépen lekoptat. Ezen nem is tudom, mennyire változtat, hogy végülis haverkodtunk egyet Sarah-val, sokat kérdezett a kártyáról, gondoskodott a vacsorámról, de hogy ez mindent eltöröl-e.. hát nem tudom. Felérek végül a semleges kilátóba, ahol annak idején összefutottam Andie-vel, de erősen kétlem, hogy az éjszaka közepén pont itt lenne, már hetek óta nem láttam, szándékosan kerültem. Törölgetem a csipát a szemeimből, hatalmasakat ásitozom. Lehet, hogy mire felérek, már indulok is vissza, mégiscsak lefáraszt ez a túra. Felérek az utolsó lépcsőfokra, hogy ott képedjek el még jobban, és belémfagyjon az ásítás is. A meglepődés és kóma különös kombinációja, hogy észre sem veszem, hogy teste kissé átlátszó, csak a csodás arcra figyelek. - Andie... te megint itt? Én... nem akartalak lerohanni, szívás, hogy mégis megtettem, szóval... Baszki... – Nem nagyon találom a szavakat. Megint. Dörzsölgetem a szememet, legjobb lenne, ha most azonnal elsüllyednék a föld alá. Én a nagy magabiztos még mindig be vagyok tojva. Már lemondtam róla, attól még hülyén érzem magam a jelenétében.
Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz. .....................................................................................................
Elveszettebbnek érzem magam mint valaha is életemben... bár ezt nem tudhatom, hiszen nem tudom, hogy milyen volt életemben... nem emlékszem rá, semmire sem. Csak az maradt meg, ami az utóbbi időben történt. Szeretnék emlékezni, kellene, de még sem megy és nem tudom, hogy mégis hogyan lehetne ezt az egészet megoldani. Még csak abban sem vagyok biztos, hogy tényleg jó ötlet lenne-e... visszatérni, ha egyáltalán lehetséges. Talán igen, de hogy akarok-e? Nem akarok meghalni, nem akarok végleg, de fogalmam sincs, hogy át akarom-e élni ezt még egyszer, vagy hogy a frászt akarom-e hozni a szüleimre, Jackre... másokra. Látni az arcukat, látni azt, hogy mennyire félnek, hogy mi lesz egyszerűen rettenetes. Azt hiszem, ha tényleg van választás, hogy a halál után maradni akarok-e szellemként, akkor nem a válasz. Nem jó ez így... fájdalmas látni azt, hogy másokban milyen sebet hagytam a távozásommal. Hát pont e miatt féltem mindig is a kötődéstől, mert nyomot hagysz végül mindenkiben, akit ismersz és ez soha sem jó. Megtörlöm az arcomat. Sosem gondoltam, hogy a szellemek is képesek sírni. Bár nem tudom, hogy egyáltalán lecseppenne-e egy könnycsepp, ha nem törölgetném folyton le. Talán nem lehetséges, vagy ha igen, akkor simán eltűnne, mintha nem is lett volna sehol sem, mint ahogyan én sem vagyok igazán itt. Ha most kirepülnék a kilátóból nem történne semmi, simán le tudnék ereszkedni odakint, ha jól sejtem. De a fenébe is... nem akarok megszűnni létezni! Még egyelőre nem, még... még olyan sok mindent akarok megtenni, még... sok minden hiányzik az életemből. Igaza van Jacknek... van amiben legalábbis azt hiszem. De olyan nehéz a döntés, hogy az valami iszonyatos és talán nem is rajtam múlik. Hiába akarnék én maradni, ha egyszer nem tudom, hogyan kéne megoldani. Hogyan lehetnék újra egész? Fogalmam sincs a módjáról, tényleg nem tudom. Visszatérni a testembe... még csak arra sem vettem a bátorságot, hogy a szüleim előtt tűnjek fel. Egyszerűen félek tőle, hogy kósza és felesleges reményt keltek bennük újra és ezzel csak még több fájdalmat okozok nekik. Már így is elég rémes lehet ez az egész. Egyszerűen... könnyebb lenne nekik ezt az egészet egyszer megélni, és kész... vége. Idővel könnyebb lenne, túllépnének rajta, és csak az emlékem maradna meg. Így lenne a legjobb... nekik... és nekem vajon?
♫ Reflection ♫ ϟ A nehéz döntés, akkor is nehéz marad, ha sokat gondolkodsz rajta
Nincs bennem annyi önbizalom, mint amennyit sugárzok vagy amennyit kiakarok csikarni Tündérlányból. De úgy kell mutatnom mintha erős és magabiztos volnék minden téren, hogy lássa ez is megoldható, hogy biztos pontot adjak neki, támaszt, erősítést. Nem szeretem bizonytalannak látni. De amiket eddig mondott, látom, hogy hosszas feladat lesz kiölni belőle a bizonytalanságot, felkészíteni arra az életre ami elkerülhetetlenül vár rá a családunkban. Erősnek kell lennie. És persze nem tudom mennyiben erősíti meg Őt az, hogy szerelmet vallok neki, de úgy éreztem meg kell tennem, mert így érzek, szeretem és mellette akarok állni, szeretném ha érezné, hogy támogatom és bennem megbízhat és nem fog sohasem csalódni. -Igen, szerelemmel. Téged nem lehet nem szeretni és nem volt nehéz beléd szeretnem. - Puszilom meg a homlokát. Annyira kis törékeny, már a legelejétől úgy éreztem védenem kell. De mióta rájöttem, hogy sokkal fontosabb nekem azóta kötelességemnek érzem, hogy vigyázzak rá. A csók meglep, de örülök neki, a vallomásának pedig még inkább, sikerült a föld legboldogabb emberévé tennie. Felkapom és megpörgetem majd magamhoz ölelem. Lehet gyerekes viselkedés, de egyszerűen boldog vagyok, ezt nem lehet fapofával végig állni. Nem vagyok egy emberkedvelő, bőbeszédű srác, de Lena kihozta belőlem, hogy vele más legyek. Előtte nem félek megmutatni más árnyalataimat sem. Tudom, hogy Ő megérti milyen vagyok és nem kell elzárkóznom. Szeretem tudatni vele mit érzek és most muszáj volt elmondanom, hogy szeretem, mert így van, ennél jobb alkalom sem lesz rá és felesleges volna tovább húzni mikor egyértelmű, hirtelen, de egyértelmű. -Nem fogod otthon tölteni a nyarat, majd kitalálunk valamit, jó? - Kizárt dolog, hogy 3 hónapot töltsek el nélküle. Már ez a kis szünet is sok volt hiába magam maradtam tovább akkor is rossz volt. -Menjünk, kezdek én is éhes lenni. - Mosolyodom el és miután kéz a kézben elindulunk lefelé eszembe jut mit ígértem meg magamnak. Beverem a képét annak a srácnak aki megbántotta Lenat a bál előtt. Most már komolyabb okom is van rá. Élvezni fogom minden percét.
Örülök neki, hogy itt van megint és tudtuk ezt az egészet tisztázni. Tudom, hogy nem kéne folyton ennyire bizonytalannak lennem, de hát... mostanában sajnos ez van. Túl sok minden kavarodott össze körülöttem. Eddig se voltam valami magabiztos típus, de sajnos ez az utóbbi időben csak még rosszabb lett. Talán majd egyszer javul a helyzet, ha kapok elég megerősítést és Die pont olyan, aki elég gyakran erősíti meg abban, hogy nincs velem baj, hogy nem kell magamat annyira semminek éreznem csak azért, mert az apám elhagyott. Nem az én hibám... legalábbis azt hiszem így kéne hozzáállnom a dologhoz, próbálkozom is. Amit viszont Die mond azon határozottan meglepődöm. Mármint nem az egészen, csak egyetlen szón, amit... eddig még nem mondott, és nem is tudom, nem hirtelen ez? - Szeretsz? Úgy érted... szerelemmel? - oké, azért azt hiszem itt kell párat pislognom még, de aztán elmosolyodom, és nem tudom megállni, hogy ne hajoljak közelebb és csókoljam meg. Szeret... tényleg így gondolja ilyen rövid idő után? És én is azt hiszem e miatt éreztem annyira rosszul magam azért, hogy nem volt itt az ünnepek után, hogy úgy éreztem, hogy kerül, hogy nem akar velem lenni. De hát... akar, ha egyszer szeret igaz? - Én is szeretlek Die. - suttogom aztán, amikor véget ér a csók. Így érzem, és tudom, hogy hirtelen történt meg, de attól még tényleg így érzem. Nagyon kedves velem, de nem csak e miatt, egyszerűen... van benne valami olyasmi, amit nem tudok meghatározni. Azon kívül, hogy kedves, hogy magas, tényleg olyan, mint egy igazi lovag és valahogy levett a lábamról é tudom, hogy ő nem teszi ezt bárkivel. Nath mindenkivel mindig kedves volt, de Die más, ő nekem szenteli csak a figyelmét és nem pedig válogatás nélkül mindenkinek. - Együtt kitaláljuk? Az... tényleg jó lenne. Nem akarom az egész nyarat otthon tölteni. - nem vagyok oda a családomért, szóval az lenne az igazi, ha elmehetnék valahova... akárhova. Na, de most az a fontos, hogy itt vagyok és még nem a nyár a lényeg, most még tél van, amúgy se most lesz az a nyári szünet igaz? - Mit szólnál hozzá, ha lelógnánk a konyhába enni valamit? Azt hiszem... a végén éhen veszek. - mosolyodom el, de csak épp annyira távolodom el tőle, hogy megfogjam a kezét és elinduljunk lefelé. Amúgy is kellően hűvös van már itt, jó lenne egy kicsit bent átmelegedni azt hiszem és örülök annak, hogy sikerült mindent rendesen tisztázni végre, és annak is, hogy megint itt van. Die valahogy tényleg képes az önbizalmamat növelni, és ez nagy dolog, másnak nem nagyon ment még.
//Köööszönöm a játékot, imádtam, és a buliban majd folyt. köv. //
Az igazi apámat sohasem tartottam annak, egyértelmű volt számomra, hogy Rasmus az apám. Ő nevelt fel, tett harcossá, foglalkozott velem és tett olyanná, mint aki most vagyok. Nekem egyértelműen ez az igazi családom. És egy percig sem bánom, hogy így alakult az életem. Sokkal jobb helyem van ebben az erős, hatalmas családban. Ahogy anyámat úgy a húgomat is szeretem. Vigyázok rájuk, ez magától értetendő cselekedet, bár apám elvárja, hogy így tegyek, nekem ez nem teher, ha nem kért volna rá akkor is megtettem volna. Nálunk nem létezik olyan, hogy egymás közötti gyűlölet vagy tiszteletlenség. Igaz az, hogy az utolsó beszélgetésünk elég viharosan alakult apám és köztem, de ez nem azt jelenti, hogy nem tisztelem, egyszerűen csak Lena érdekében mind a ketten mást látunk jónak. Idővel Lena megfogja tudni ki az apja és akkor majd nekem kell megmagyaráznom a dolgokat, nem fogom hagyni, hogy apám tegye, jó ember, de néha inkább durva, mint jó ember, Lena pedig olyan törékeny jellem. -Nem haragszom, de bennem bízhatsz, Lena, én szeretlek, sose szórakoznék veled vagy dobnálak el magamtól. - Komolyan cseng minden szavam. Szeretem és ezt most a tudtára is adtam. Részemről ez egy nagy előrelépés, Más dolog érezni valamit amiben biztos vagy és más dolog ezt a másik tudtára is adni. Nos én most megtettem,d e csak azért, hogy éreztessem vele, hogy Ő fontos a számomra. Én nem vagyok olyan, mint az anyja vagy a nővére. Én szeretem és értékesnek tartom és majd az új családja is annak fogja tartani idővel. Igazából nem tudom megérteni, hogy érdemeltem ki, hogy egy ennyire édes teremtés kedveljen. Hatalmas mázlista egy gazfickó vagyok. Kaptam egy olyan ajándékot amit nem szabad elveszítenem és nagy becsben kell tartanom és így is lesz. -Igen, fogok majd. - Mosolyodom el ahogy hozzám bújik. Átkarolom és egy puszit adok a feje búbjára. Ez az érzés felemelő, kellemes, megnyugtató, hogy a karomban tarthatom. Csak itt van biztonságban és én megfogom védeni mindentől. -Sajnálom Tündérlány. - Tényleg képtelen vagyok felfogni, hogy képese utálni ezt az ártatlan lányt, hisz annyira aranyos, kedves, érthetetlen. -Aurornak tanulok, de már csak egy évem van itt aztán végeztem. A nyárra nincsenek terveim, de az biztos, hogy majd együtt kitaláljuk. - Mosolygok le rá. Ki van zárva, hogy egy egész nyarat nélküle töltsek. Milyen üres nyár volna ha nem lenne mellettem, nem, nem hagyom egyedül a goromba családjával. Különben is, szép lassan meg kell ismernie a valódi családját és ha bemutatom otthon, mint a barátnőmet akkor úgy szokhat hozzá a dolgokhoz, hogy egyelőre nem tudja, hogy az apám az Ő valódi apja.
Igazából fogalmam sincs, hogy milyen egy szerető családban felnőni, amikor mindenki körül figyel rád és szeretnek, amikor... tényleg fontos vagy és büszkék rád. Én valahogy ezt sose kaptam meg. Nem volt apám, aki figyelt volna rám, anya pedig inkább csak a hibákat kereste bennem. A nővérem sosem kedvelt igazán és talán csak a nénikémmel jöttem ki, de ő nem velünk él és ez így nem nagyon segített, hogy jól érezzem magam otthon. Kisebb koromban még könnyebb volt, amikor még figyelmen kívül tudtam hagyni ezt-azt, de... később csak nehezebbé vált az egész, amikor már értettem, hogy Nancy tényleg ártani akar nekem és nem csak azért piszkál, mert ő így fejezi ki a szeretetét, vagy így ad nekem figyelmet. És ez azóta csak rosszabb lett, szóval nekem az ünnep nem olyan csodás dolog, amit annyira várnék, és talán még irigylem is Diet, hogy ő tovább maradt csak azért, mert szerető család veszi körül, míg nekem ez soha sem adatott meg. - Elhiszem, én csak... mostanában azt hiszem még a szokásosnál is bizonytalanabb vagyok, ne haragudj. - bocsánatkérő mosoly jelenik meg az arcomon. Tényleg nem akartam én, hogy ebből az egészből ilyesmi jöjjön le. Én... nagyon kedvelem őt, ezt szerintem tudja jól, de ettől még sokkal többet gondolok róla, mint mondjuk magamról és nehéz elhinni, hogy tényleg számítok neki, hogy fontos vagyok, hiszen... másnak nem vagyok az, és az önbizalmam valahol a béke hátsója alatt van. Lássuk be Die egészen más kategória, mint én. Ő egy magas, erős és helyes srác, aki a tetejében még Mardekáros is, én pedig... csak egy Hugarbugos szerencsétlenség vagyok. Tudom, hogy megpróbálhatnám elhinni, hogy fontos vagyok neki, de valami miatt mégis nehéz, még akkor is, amikor megcsókol. Nem akarok csalódni, abból mostanában már egy kicsit sok volt és nem szeretnék többet, remélem, hogy tényleg nem kell majd. - Jól van, akkor, majd mesélsz róluk. - mosolyodom el, ahogy hozzá bújok. Azt hiszem nekem akár ez is elég, csak vele lenni, némán nézni el a távolba, és figyelni a tájat, az erdőt és hallgatni, mert... ha valakivel jól érezed magad, akkor ez is ugyanúgy élvezetes lehet, nem kell mindig szavakat keresni, néha egy-egy pillantás, vagy érintés is kifejezhet mindent. - Nem, de...ez van, igazából már megszoktam. A nővérem nagyon kiállhatatlan, mindig is utált, anyu pedig azt hiszem megkeseredett, de itt a suliban általában jó, csak nyáron nehezebb. És te... Die melyik szakon tanulsz? Mik a terveid nyárra? - mert hát az mégis csak hosszú idő lesz, amikor gondolom ott a családja, a dolgai, nem is tudom, ki tudja mit csinál majd, én pedig majd otthon sínylődöm. És igazából azt sem tudom, hogy hányadikos, de ha tippelnem kéne, akkor már csak jövőre lesz itt az iskolában, aztán... gondolom elmegy dolgozni.
Engem egy család vett körül egész kicsi kölyök korom óta, csak azt tudom milyen az összetartás, a hűség, nem igazán éreztem magam sohasem különcnek, a családom összetart és egyikünket sem hagyjuk cserben. Nem tudom Lena-nak milyen volt vagy milyen most. Én mindig elég fontos embernek tartottam magam, mondhatni Rasmus jobb keze vagyok ha kifejezhetem így magam. Sose vágytam mások társaságára hiszen a családom elég népes és bőven elég nekem, megértjük egymást, egy hullámhosszon vagyunk többnyire, bár apámmal jelenleg elég viharos a kapcsolatunk, de majd kibékülünk ahogy ez lenni szokott. Én csupán nem tudom átérezni amit Lena, nem érzem úgy, hogy bárhonnan kilógnék vagy elveszíteném a barátaim, mert nekem nincsenek barátaim és ezzel tökéletesen meg vagyok elégedve. Tudom, hogy azzal csak növeltem a bizonytalanságát, hogy a téli szünet után kicsivel később tértem vissza, de ha akkor azonnal visszajövök lehet mindent elmondok neki arról amit apámtól tudok és akkor nem csak Lena-nak okoznék bajt, de apám is kiherélne. Én igazán komolyan gondoltam mindent, védelmezni, szeretni akarom Tündérlányt. Sóhajtok egyet, erre nem is igazán tudom mit is mondhatnék. Ennyire úgy látszott mintha szórakozni akartam volna? Hát nem ezt akartam elérni. Én teljesen őszinte voltam vele és bármit is tettem vele a bálon azt mind azért tettem, hogy mind a kettőnknek jó legyen.. -Akarlak téged, igazából, és nem szórakoztam. Eszemben sem volna, hogy szórakozzam veled, hogy amit érzek azt csak ugratás, megbántás céljából mutassam. Nem ilyen vagyok, veled nem. - Komollyá változik az arckifejezésem, ez egy olyan téma amit mindenképp intéznünk kell, mert ez akár pecsétet tehet mindenre és tönkre teheti a kapcsolatunkat, már ha addig eljutunk ugyebár. -Nem hagylak, ígérem. - Ölelem magamhoz, mert többet nem tehetek, nem akarom soha többé elengedni legyen bármi. Puha ajkainak érintése az enyéimen borzongást idéz elő nálam, de hagyom, hogy megcsókoljon és akkor szakítsa meg mikor jónak látja. Ha ez neki megerősítést szolgál hát akkor legyen így, pedig nagyon szeretném addig csókolni míg mindketten levegőért nem kezdünk kapkodni. -Nem nagy szám a családom, de majd mesélek róluk, csak nem most, most egyedül te érdekelsz. - Na meg még meg is kellene fogalmaznom a dolgokat úgy, hogy hazugság se legyen, de ne is az igazság, még nem tudhatja meg. -Nem hangzik valami jól édesem. - Puszilom meg az orra hegyét. Ha már mindent tudni fog akkor lesz része boldogságban, de így is megpróbálok megadni neki mindent amennyire tehetem.
Lehet, hogy néha túlzásba viszem, hogy mindig csak a rosszra gondolok, de nem tehetek róla. Mostanában túl sokan tűntek el mellőlem, nem csoda, ha úgy érzem magam, mintha én lennék defektes. Eleve elég problémás családom van, nem érzem magam valami nagy valakinek és mostanában még valahogy a baráti köröm sem az igazi. Persze... talán az is benne van, hogy ha túl sok negatívumot mutatsz magad körül, akkor mások csak ezt látják, talán egy idő után nem akarnak a közeledben lenni, mert nem akarják, hogy rájuk is átragadjon a rossz érzés, de hát ezzel csak még inkább erősödik bennem a rossz igaz? Tehát nem mondanám éppenséggel jó megoldásnak a részükről, bár én se tudom, hogy akkor mi a jó megoldás. Viszont e miatt gondoltam úgy, hogy talán Die is simán csak nem viselte jól a bizonytalanságomat és kész, nem akarta bonyolítani az életét azzal, hogy engem kell pátyolgatnia. Végül is azt hiszem meg is érteném, ha így tenne, mert hát... mi vagyok én? Egy igazi hatalmas csődtömeg, erre ő is rájön majd, ha nem most, hát akkor majd később, de elkerülhetetlen. - Hogy rájöttél, hogy nem akarsz igazából velem lenni, mert nem vagyok rá érdemes, vagy... csak szórakozás volt neked ez egy rövid időre. - vonom meg finoman a vállamat. Nem kéne rosszat feltételeznem róla, de hát... rossz volt a tapasztalatom eddig már sokakkal és e miatt talán érthető. Egyébként is Die egész más, mint én. Arról nem beszélve, hogy idősebb, magasabb... sokkal több minden van benne, mint bennem, mintha egy cseppnyi kétség, vagy bizonytalanság se lenne benne, én pedig ebben csak úgy dúskálok és nem várhatom el tőle, hogy folyton ő legyen az, aki megpróbál önbizalmat plántálni belém, ha én magamtól képtelen vagyok erősebbé válni. - Nem hagysz? Biztos? - nem kéne mindenben rá támaszkodnom igaz? Önállónak kéne lennem, és néha tényleg úgy érzem, hogy csak ide-oda sodródom. Sosem leszek már erős, Nancy-nek van igaza, gyenge vagyok és az is leszek mindig? Ő bezzeg Griffendéles, én pedig csak egy Hugrabugos vagyok, aki egyszerűen képtelen megerősödni. Halkan sóhajtok egyet, amikor magához szorít, és nem is tudom megállni, hogy ne nyújtózzak egy kicsit, hogy egy lágy csókban erősítsen meg. Meg kell próbálnom, vele lenni, megerősödni mellette és közben... talán tényleg tudok változni, talán tényleg ha olyan alaki van mellettem, aki igazán erősít azzal elérhetem, hogy változni legyek képes. - Pedig érdekel a családod. Nem tudok rólad szinte semmit Die. - és ezt nem megrovón mondom, egyszerűen csak így érzem, pedig én igazán szeretném őt megismerni, rendesen. Tudni, hogy miket érez, miket gondol, hogy milyen a családja... jó lenne igazán közel kerülni hozzá. - Az enyém a szokásos. A nénikém átjött szenteste, őt imádom, kisit olyan hóbortos, mint én. A nővérem duzzogott, anya pedig kioktatott mindenkit, szóval... a szokásos. - rántom meg a vállamat. Nem is tudom, nem vagyok oda az ünnepekért, nem szoktak túlságosan jól telni, legalábbis nálunk nem igazán, pedig jó lenne, néha egy kicsit vidámabban, de hát... sajnos nem megy.
Teljesen kiakadtam apám szavain, nem igazán tudtam volna a közelében lenni, ugyan, egyszerűen sokkolt minden amit megtudtam ennyi év után és az csak még rosszabb az egészben, hogy közben Lena úgy vonz, mint vasat a mágnes. Nem tudtam másra gondolni csak rá és átkoztam magam, hogy elhanyagolom mikor nem kizárt, hogy vár rám. De mégse mentem vissza a Roxfortba, kicsivel elnyújtottam az otthonlétet és próbáltam ésszerű magyarázatot adni a dolgokra és kitervelni valamit amivel minden megoldódhat. Már azzal a ténnyel tértem vissza, hogy kerül amibe kerül Lena-t nem engedem el magam mellől, még akkor sem, ha az amibe belekeveredik veszélyes és sötét. Vigyáznom kell rá, apám azt mondta így is úgy is egyszer megfogja tudni az igazat és a család részese lesz, inkább legyek mellette én, aki segít neki, oltalmazza, minthogy az apja vezesse be a családba aki elhagyta. Nem akarom elítélni Rasmust, nem, még mindig tisztelem, felnevelt és fiaként szeretett, hálás vagyok érte, azonban Tündérlány miatt bosszús is vagyok, nem akarom, azt, hogy amikor Lena-nak eljön az ideje arra, hogy megtudja az igazságot csak az apja legyen mellette, az már magában káosz. Mikor meglátom valójában és nem csak gondolataimban, hát újra hevesebben dobog a szívem, apámnak egy valamiben igaza van, egy férfi életében csak egy nő van, a többi utánzat csupán, Lena nekem az igazi. Érzem, hogy így van. De persze elkomorodom mikor kihúzódik az ölelésemből. Tudtam, hogy túl sokáig voltam távol. De egyszerűen képtelen lettem volna az új dolgok tudatában a szemébe nézni. -Rosszat, miféle rosszat? - Na igen, miféléket? Mert ha olyasmi járt a kis fejecskéjében, hogy esetleg nem gondoltam valamit komolyan, komolyan gondoltam mindent, vonzónak találom, kedvesnek, szinte már-már tüneményes, csupa jóság és ártatlanság. Nem lennék képes szórakozni vele, soha. Nem vagyok jó ember, sőt, meg se közelítem a jóság alját sem, de megszerettem ezt a lányt, soha nem tudnék neki fájdalmat okozni, akarattal soha. Ahogy ellép én követem, nem hagyom elmenekülni amíg nem tisztáztunk mindent egymás között, mert az nem választható opció, hogy nem látom többet. Persze végül azért kicsit a birtoklási vágyamból eresztek és megpróbálom úgy kezelni a dolgokat, hogy magamnak is elviselhető legyen. Eltudom engedni, de csak úgy, hogy bármikor a segítségére leszek amikor csak szüksége van rám. Az utolsó csókot azonban megemlítem, nem engedhetem el magamtól anélkül, hogy újra meg ne csókolnám. Lehajtom a fejem, elrejtem arcom, mert minden komorság kiült rá. Mikor kérdez kicsit felnézek rá, de másodpercekkel később már a karjaimban van. Szorosan magamhoz ölelem és megpuszilom a feje búbját, rakoncátlan göndör tincsei most is össze-vissza szállnak. Valóságos tündér. -Nem lesz legközelebb, mert nem hagylak többet egyedül. - Ígérem meg, nem akarom elveszíteni, és ha ez úgymond abba fog kerülni, hogy kicsit kevesebbet fog apám látni, hát akkor ez lesz. Igaza volt abban, hogy az érzések megerősítenek, Lena fontosabb mindennél, mellette kell lennem. Elmosolyodom a szavain, igen, én is azt akarom, hogy még nagyon sokszor megcsókolhassam, ez olyan dolog amit képtelen vagyok nem megtenni, ösztönös akár a levegővétel. Mégis a kis tündér lép előbb és mikor megérzem piciny, puha ajkait az enyémen beleremegek. Hogy lehet ennyire tökéletes? Megszakítja a csókot aminek tudom lesz még folytatása. -Mondhatni sikerült és jó volt a karácsony, de most nem akarok ezzel foglalkozni, mesélj, hogy telt a szünet? - Nézek le rá mosolyogva, karommal magamhoz ölelem és jó érzés tudni, hogy ezt megtehetem.
Az a baj, hogy kicsit kezdek üldözési mániás lenni annak hála, hogy mostanság mintha mindenki sorra eltűnne az életemből. Nem tudom, hogy mi az oka, nem tudom, hogy most akkor én tehetek róla, vagy nem az én hibám, de mégis ez történik és azzal, hogy Die is mintha felszívódott, vagy került volna nem igazán erősödött meg a nem létező önbizalmam, pedig... én igazán nagyon igyekeztem, hogy összekapjam magam. Az, hogy elhívott a bálba elég nagy előrelépés volt, de komoly, csak ezt nagyban megrengette ezzel a felszívódással. Nem kéne túlságosan komolyan vennem azt hiszem mindig mindent, én... próbálok is lazább lenni, de nehéz, amikor az önbizalmam a béka hátsója alatt van. Vagyis... ez így nem stimmel. Van a béka hátsója, alatta úgy húsz méter sár, meg mindenféle gusztustalan dolgok és utána jön a nem létező önbizalmam, így kb. stimmel. Die pedig... erősített rajta, viszont most hogy feltűnik a színen újra csak azt érzem, hogy a szívem a torkomban dobog és tudom, hogy nem kéne eltávolodnom tőle, hogy... ha már itt van örülnöm kéne neki, csak hát szinte már arra számítok, hogy majd így is úgyis bejelenti nekem, hogy ennyi volt, rájött, hogy ő Mardekáros és én ne érezzek már túl sokat bele ebbe az egészbe, mert csak játék volt. - Semmi... baj, csak én... elég rosszat gondoltam már. - bököm ki mielőtt megmoccannék, hogy kicsit hátrébb lépjek. Ő viszont jön utánam, és azért menekülésbe nem megyek át, no meg ez mégis csak jelent valamit igaz? Akkor követ csak téged ennyire a másik, ha oka van rá, legalábbis nagyon remélem. Azért a szavai meglepnek kicsit, ez ki is ül az arcomra. Szinte már kérlel, hogy ne menjek és... még ennyire sosem kérlelt engem senki sem. Nath se volt ilyen sosem, ha összebalhéztunk általában én voltam az, aki végül megkerestem őt, legalábbis az esetek nagy részében, most viszont nem erről van szó és... ez nagyon jól esik. Már épp megszólalnék, amikor az utolsó csókot említi, de... én ezt tényleg nem akarom, csak rosszul esett, hogy szó nélkül eltűnt. - Máskor... esetleg küldhetnél legalább egy baglyot, oké? - pillantok fel rá, miután közelebb léptem hozzá, hogy odasimuljak. Egyszerűen csak jó érzés a karjai között lenni, hiszen ő annyira erős és én tényleg biztonságban érzem magam mellette, ez pedig minden lánynak fontos igaz? - Nem szeretném, hogy utoljára csókolj meg, azt szeretném... hogy még sokszor tedd. - halványan elmosolyodom, ahogyan kicsit közelebb hajolok, vagyis inkább ágaskodom lábujjhegyre állva, hogy elérjem az ajkait. A bálon is csodás volt, meg amikor visszakísért a klubhelyiségig, és... most is csodás érezni a csókját, el se tudom mondani, hogy mennyire. Halkan sóhajtok egyet, amikor újra leereszkedtem, de a tekintetét nem engedem el. - És sikerült megoldani azt a családi zűrt? Azért jó volt a családoddal a karácsony? - mert hát ha volt valami gond azért remélem, hogy végül megoldódott, mert hát nem akarok én neki rosszat, sőt... jót akarok neki, mert hát igazán fontos lett nekem és nem is tudom, hogy ez mégis hogy a fenébe alakult ki ilyen hirtelen.
Egyszerűen ez a pár nap megsemmisítő volt, állandóan gondolkoztam, mindig csak az járt a fejemben mi volna a helyes, hogy Lena és én meddig mehetünk el. Már abban se igazán voltam biztos, hogy szabad-e éreznem iránta bármit is. Őrjítően zsongott a fejem, folyamatosan érveket és ellenérveket sorakoztattam fel, de végól akármennyire is ésszerűnek találtam, hogy elhagyjam nem tudtam megtenni. Nem csak amiatt amit érzek, egyszerűen nem akarom elhagyni, ahogy mondta épp elég neki az, hogy az apja elhagyta. Szegény Tündérlányom, nem gondoltam volna, hogy pont Rasmus lesz az a bizonyos apa aki ilyet tesz a lányával. És nem mentség erre az, hogy fiatal volt. Ez olyan, mint amikor a pap vizet prédikál, de bort iszik. A családot tartja fontosnak, ezt hangoztatja, az összetartozást és a végén kiderül, hogy nem voltképes felnevelni a saját gyerekét. Haragszom az apámra, dühös vagyok rá amiért képes volt ezt tenni Lenával, de egy értelmetlen családon belüli veszekedés esetleg küzdelem csak rontana a megszerzett pozícióinkon. Ez nem így működik, nyelek és tűrök, közben meg próbálok megoldást találni, hogy hogyan is szerethessem a manómat anélkül, hogy úgy érezném bűnt követek el. Nem egyszerű. Mikor újra megpillantom mosoly ül ki az arcomra, olyan apró és törékeny, egyszerűen maga a tökély, azt hittem eddig, hogy hiányzott nekem, de csak most érzem azt, hogy mennyire. Óvatosan ölelem át a derekát, tudom, hogy beszélnünk kell, magyarázatot kell adnom az eltűnésemre. Akarok is választ adni neki, megérdemli, de egyelőre nem mondhatom el azt, hogy tudom ki az apja, ennek még nem jött el az ideje. -Emlékszel, mondtam, hogy apámmal kell találkoznom, volt egy kisebb családi zűr, tovább kellett otthon maradnom, nagyon sajnálom, hiányoztál Lena.. - Valóban volt családi zűr ebben nem hazudok, így hát szavaimat könnyen kiejtem, arcomon nem fedezhet fel semmi hazugságra utaló jelet. Amikor kibontakozik az ölelésemből azonnal követem, nem akarom, hogy eltávolodjon tőlem, nem. -Most már itt vagyok és nem megyek el, hidd el Lena ez nem miattad volt, nem akartalak félre dobni, én nem emiatt mentem el. Ami történt kettőnk közt a bálon az komoly volt, nem szórakozom veled Tündérlány, eszem ágában sincs. Szeretnélek megismerni, szeretném, ha közelebb engednél magadhoz..kérlek! - Nem alázkodtam még meg senki előtt sem, soha, de Lena előtt bármikor, még kérnie sem kell. Ha most úgy dönt nem akar többé látni hát tiszteletben tartom, de nem akarom ennyire egyszerűen elengedni. -Ha most úgy döntesz nem illek a képbe és ártottam neked akkor megértem, de utoljára még megcsókolhatlak? - Irracionális kérés, de ha most ennyi volt akkor utolára még muszáj megcsókolnom, nem akarok úgy elválni tőle, hogy ez nem történt meg.
Komolyan úgy érzem, mintha mostanában folyton... mindenki megtalálná a megfelelő indokot arra, hogy ne nagyon foglalkozzon velem és nem igazán tudom, hogy ennek mégis mi lehet az oka. Die annyira kedves és figyelmes és a bál valami fantasztikus volt, annak ellenére is, hogy viszonylag hamar ment el, mert dolga volt, de ez sem zavart, mert a csókja csodás és mert tényleg nagyon jól éreztem magam fele, de nem értem, hogy ezek után miért tűnt el. Persze én is otthon töltöttem a szünetet, ami amúgy is rémes volt, de ezek után reméltem, hogy ha visszajövök, akkor majd találkozunk, együtt lehetünk és... e helyett ő eltűnt és komolyan úgy érzem, hogy kerül. Lehet, hogy rájött, hogy ez az egész nem jó így, hogy ő mégis csak egy Mardekáros, én pedig csak egy buta Hugrabugos és nem volt jó a hírnevének, hogy velem mutatkozott, netán mások szóltak neki e miatt és egyszerűbbnek látta elkerülni engem. Vagy... ami rosszabb az egész eleve nem volt komoly, csak nem volt kivel elmennie a bálba, netán szórakozott velem, mert egy buta kis Hugrással amúgy is bármit meg lehet tenni? Vajon lenne ennyire gonosz? A szeméből nem ezt láttam, ő olyan... lovagias tényleg, de közben mi van, ha mégis igazam van? Mi van akkor, ha tényleg... rosszul gondoltam ezt az egészet és ezek után meg keresni próbálom és azzal csak még szánalmasabbá válok? Alig hallom meg a lépteket, túlságosan sikerül elrévedni, csak amikor már mögöttem van fogom fel, hogy van itt valaki, aztán érzem meg az erős karokat a derekam köré fonódni. Halkan sóhajtok egyet, de mégis fájdalmas kissé a tekintetem, amikor megfordulok a karjai között, hogy lássam az arcát is, hiszen ki más lenne az, ha nem ő? Ha más lenne, akkor úgyis kénytelen lennék rálépni a lábára, vagy ilyesmi, mert amúgy nagy erőm nincs, hogy bármi mással le tudjak szerelni egy srácot. - Hol... hol voltál? Eltűntél. - nem szemrehányóak a szavaim, egyáltalán nem szánom igazából annak, sokkal több bennük a szomorúság, az elhagyatottság, a kétségek, hogy mégis miért szívódott fel ennyire. Azt hiszem mindenképpen válaszokkal tartozik nekem, vagy... nem kéne elvárnom tőle semmit sem? Hiányoztam neki, ő is nekem, de nem én voltam az, aki csak úgy eltűnt, hanem ő igaz? Szóval... neki ezt nem is szabadna mondania, mert elég szépen megbántott már így is, nem kéne ezt tovább folytatni. Ezért vonatkozom ki végül az ölelésből, és ha nem lenne ott a korlát, akkor hátrébb lépnék, így oldalra lépek csak inkább. - Nem tudtam, hogy mi van veled, azt hittem... - nem fejezem be. Sok mindent hittem, és persze nagyon sok rosszat és negatívat.
A bál maga volt a tökély, élveztem minden percét, de csak azon részét aminek köze volt Lena-hoz, most pedig egy kész roncs vagyok. Szabályosan elmenekültem a lánytól akibe beleszerettem, na és, hogy miért? Ez roppant egyszerű, mert összezavarodtam.Az apám feltárt néhány dolgot előttem amitől nem csak összezavarodtam, de szinte megőrültem. Azt hittem a legnagyobb gondom az lesz, hogy hogyan is közöljem apámmal azt, hogy mit érzek Lena iránt, de végül ez a háttérbe szorult, mert a nagyobb baj ott kezdődik, hogy Lena a mostohatestvérem. A lány akit szeretek a testvérem...Ha ez nem lenne, még akkor is nehezen vallanám be Tündérlánynak, hogy szeretem, de így mégis hogy állhatnék elé? Meglátnám és tudom, hogy az apám lánya, vér szerinti lány. Ezt nehéz feldolgozni, és a baj az, hogy ésszerűen nem akarom a szerelmemként kezelni pedig ez nem lenne akadály, a szívem szerinte pedig pont úgy kell kezelnem, hisz szeretem, nagyon szeretem. Nem vagyok igazi férfi, azt ígértem neki, ha szüksége lenne rám én azonnal mellette leszek, mégis elbujdostam. Megtagadtam tőle amit megígértem. Szégyenlem magam és most jóvá kell tennem, történt bármi, nem menekülhetek el, tőle nem. Ahogy visszaérkeztem a suliba azonnal elindultam megkeresni, de a klubhelyiségénél azt mondták már elment egy ideje, de azt nem tudták hová. Bosszúsan indultam meg és csak nagy sokára jöttem rá a legkézenfekvőbb helyre ahol kereshetném. Szaladva közeledtem a kilátóhoz, itt találkoztunk legelőször úgy, hogy beszélgettünk is és tőle tudom, hogy szereti azt a helyet. A lépcsőket néha kettesével, de olykor hármasával szedtem ahogy rohantam fel és reménykedtem ott találom. Felértem és megcsapott a hűs levegő és egy kellemes illat, Lena itt volt, mögötte voltam, lassan haladtam, csendben és mikor közvetlenül mögé értem, kezemmel átkaroltam a derekát és reméltem nem ijesztem meg. -Szia Tündérlány, hiányoztál. - Súgom a fülébe. Illata elvarázsol és apró, törékeny teste elvész az enyém mellett. Annyira hiányzott, de csak magamat hibáztathatom, hiszen én voltam az aki távol maradt tőle és nem Ő. Zavar még az a beszélgetés köztem és az apám közt, de nem tudok az érzéseimnek parancsolni. Majd törődöm a dologgal később, egyelőre csak bocsánatot akarok kérni tőle amiért nem számíthatott rám.
A kilátó, ahová egyébként is gyakran menekülök most is tökéletes hely lesz arra, hogy egy kicsit eltűnjek minden és mindenki elől. Tudom, hogy ez nem megoldás és nem is lesz az sosem, de attól még mást nem tudok most tenni. A bál csodás volt, de azóta hosszú napok teltek el és én valahogy megint kissé elveszettnek érzem magam. Csak én érzem úgy, hogy Die kerül, vagy vajon tényleg így van? Az is lehet, hogy nem ér rá, hogy az ünnepeket a családjával tölti és azért elfoglaltabb. Én nem sokat voltam otthon, igazából csak konkrétan két napot, aztán jöttem is vissza. Nem igazán vonz az otthoni hangulat. Anyát megint hiába kérdeztem az apámról, megint csak kiakadt, hogy folyton ezzel zargatom, a nővérem pedig... komolyan, mintha az lenne az életcélja, hogy direkt keresztbe tegyen nekem, minden áron. Nem tudom, hogy miért ilyen velem, komolyan nem értem őt. Régen lehet, hogy csináltam hülyeségeket gyerekként, de... ez azt jelenti, hogy már soha nem is lehetünk jóban? Mégis csak testvérek vagyunk, vagy ez már semmit se számít? Halk sóhajjal könyökölök ki a korlátra. Nappal van, de mégis szinte sötét, pedig épp csak talán két óra múlt. A legtöbben még otthon vannak a családjukkal, aminek hála elég kihalt a birtok, a távolban pedig alig látszanak a hegyek a köd és a hófelhőknek hála. Reggel is esett, de így legalább szép a táj. Minden fehér, minden nyugodt és csendes, én pedig azt hiszem valahol abban reménykedem, hogy talán ez az érzés ellepi majd a lelkemet is és egy kicsit megnyugszom, de valahogy nem akar sikerülni. Persze melegen vagyok öltözve, szóval legalább fázni nem fogok és színesen, mint mindig. Élénk rózsaszín a kabát, látványos kék a sapka, és szoknya van rajtam, vastag harisnyával, nem fázom különösebben. Egyébként is a hó általában akkor esik, amikor nem brutális hideg van, de annyira azért erőteljes a hűvös, hogy megmaradjon, ami most jó, tényleg nagyon széppé varázsolja a tájat. Egy pillanatra lehunyom a szemem, visszatérek pár nappal ezelőttre, a bálra, arra a csókra... és mintha csak még most is bizseregne tőle a szám. Aztán csak megrázom a fejemet, mert ez azt hiszem most nem küölnösebben segít, hogy jobban érezzem magam, pont hogy talán semmire sem kéne gondolnom, az lenne az igazi, elfelejteni minden zavaró dolgot, minden fájdalmasat és... erősnek kell lennem, nem függhetek folyton másoktól igaz?
-Úgy van, egész jól kiegészítjük egymást. - Mosolygom rá.Szeretek hallgatni, feleslegesen azonban nem beszélek. Jó hallgatni, hogy valaki ellentétesen érez. Locsog és fecseg, szerintem igazán aranyos tőle. Kis termete és állandó beszéde kölcsönöz neki valamiféle bájt. De miket is beszélek, inkább ezt hagyjuk. Igaz, hogy gondolkodni jöttem ide, de ezt megtehetem bármikor. Viszont az, hogy egyszer is törődjek valakivel aki nem én vagyok vagy a különös családom apámmal az élen, az nem minden napos. Valóban szívesen meghallgatnám, ha valami bántja, mondtam már, hogy remek hallgató vagyok, ha akarja nem fűzök hozzá semmit viszont ha neki attól jobb lenne, hogy elmondja ami bántja akkor ki vele, számomra nem teher ha meg kell hallgatnom. Végig hallgatom ahogy gyorsan ledarálja a dolgokat, na igen, ez már nem kevés, viszont tipikus diáklányos probléma, semmi válság, veszteség, ezen hamar túl lesz, de ezt így nyersen nem közölném vele, nem lenne valami szép dolog. -Problémák mindig adódnak, majd túllépsz rajtuk. - Ezzel a bölcs beszólással zárom a dolgot, ha valóban elmondanám mit gondolok hát akkor inkább ugrana le a kilátóról. Nem vagyok valami megértő fajta, hallgatni tudok, de támogatni aligha. Így inkább magamban tartom a véleményem, mindkettőnknek csak a hasznára válhat. -Mert megszoktam, valahogy kicsi korom óta bírom a hideget, csak megszokás kérdése. - persze azt már nem említem, hogy nem is tehettem mást, mint, hogy megszokjam, egy kiképzés nem a kényelemről szól és nem is a jókedvünkből tesszük, nekem meg kellett tennem. -Nem hiszem, hogy tudnod kéne, nem beszéltünk még, a nevem Diederik, de szólíts csak nyugodtan Die-nak. - A becenevemen csak a szűk családi kör hívhat, de Lena most egy kis kivétel. Az persze más, hogy én tudom a nevét, mint már említettem, ami érdekel azt megtudom vagy megszerzem, a nevére kíváncsi voltam, hát megszereztem. -Hát akkor, ez megoldódott. - Mosolygom rá. Nem tudok táncolni, vagyis ilyen báli táncokat nem igazán, a régi családi táncok azok mások, abban profi vagyok. De végül is nem táncolni megyek hanem információkat gyűjteni az apámnak. A tánc, a ruha, a partner csak körítés. -Én még maradok egy kicsit, Jó éjszakát Lena! - Mosolygok rá, a puszit elfogadom majd ahogy távozik újra a korlátra hajolok és végre visszatérek a gondolataimhoz amik eddig a háttérben várakoztak. Ideje visszatérnem a gondjaimhoz és dolgaimhoz.
- Igen, azt végül is sikerült észrevennem. Akkor egészen jól kiegészítjük egymást, bár én is tudok hallgatni, csak... beszélni se rossz. - na jó inkább fecsegni, szeretek fecsegni, mindenről, bármiről, bár most nem ez volt a terv. Egy kicsit csak a gondolataimmal akartam maradni, de mondjuk tény és való, hogy nem sok értelme lett volna, mert tuti, hogy nem érzem jobban magamat attól, ha csak én vagyok itt, meg a fránya gondolataim, mert hát mostanában nem valami pozitívak és ez nem kifejezetten tesz jót nekem. Mindegy is, az a lényeg, hogy próbáljam kicsit rendbe tenni a fejemben a dolgokat és talán úgy is megy, ha nem gondolok rájuk túlságosan sokat, mert mostanság azért akárhogy is nézzük túl sok minden van, amin járnia kell az eszemnek és nem vagyok benne biztos, hogy mindent képes vagyok kezelni. - Most komolyan soroljam? Biztos vagy te ebben? - nem tudom, nem nézem ki belőle, hogy tényleg a nyafogásomat akarja hallgatni, bár nem tudom, hogy ez annak minősül-e egyáltalán. - Azzal kezdjem, hogy a pasim azt hiszem kerül és ennek fényében abban sem vagyok biztos, hogy a pasim-e még, aztán ott van az az apró tény, hogy felbukkant nem rég egy pasas Roxmortsban, elég fura kinézettel és az apámról kezdett papolni, akit nem is ismerek, a barátaim meg... hát mindenkinek marha sok lehet a dolga mostanában. Röviden... csak ennyi. - bár nekem már ez is baromi sok. És akkor még nem említettem azt a másik Mardekárost, aki nem rég olyan marha jól elszórakozott velem a birtok bejáratánál. Szóval azt hiszem jogosan vagyok nem is kicsit kibukva. Jó lenne egy kis nyugi, vagy ha hirtelen minden rendeződne az életemben, de valahogy erre nem látok túl sok esélyt. Az a baj, hogy a dolgok nem szoktak maguktól megoldódni. - Miért bírod olyan jól a hideget? - azért általában az emberek nagy része nem bírja annyira, én sem, pedig Angliában születtem és ez az ország nem a gyakori nagy melegekről híres, de még sem vagyok oda érte. Tuti, hogy rommá fagynék már most is, ha nem lenne rajtam kabát, pedig most még csak nincs is olyan vészesen hideg, ennél még sokkal durvább is lesz, főleg így a hegyek között. - Talán buta kérdés, de téged... hogy hívnak? Lehet, hogy tudnom kéne, de hát... - oké, azért kissé félve pillantok rá, vagy inkább afféle elnézést kérő mosollyal, mert hát nem akarom én megbántani ezzel. Lehet, hogy illene tudnom a nevét, de nem rémlik, hogy beszéltünk volna már és esetleg sor került valamiféle bemutatkozásra. Nem rémlik nekem ilyesmi. - Oh, hát én se vagyok kifejezetten profi, nincs ezzel baj. - mosolyodom el. Aztán a távolba pillantok, ahol már tényleg eltűnik a nap a horizont alatt, majd újra a magas srácra nézek fel. Érdekes lesz a tánc, én eleve nem vagyok túl méretes, ő meg... hát azért nem apró. - Azt hiszem én megyek is lassan, mert a végén tényleg valami gond lesz és mostanában nem akarok még valami büntető munkát is bevállalni. Te... maradsz még? - amúgy is gondolom gondolkodni jött. Aztán a bált még majd egyeztetjük gondolom. Mindenesetre, ha jön, akkor megyünk, ha nem, akkor viszont elköszönök, még egy puszit is kap hálából, szóval... csak aztán távozom.
//Köszönöm a játékoooot, zárta már, Lena amúgy is azért lasan fázni fog, meg jöhet a bál. //
-Ugyan, szívesen hallgatlak, nem vagyok valami bőbeszédű, de jó hallgató vagyok. - Egy kis mosolyt villantok rá. A hangulatomon tényleg sokat dobott, hogy nem kell egyedül itt lennem pedig máskor így szoktam. A hangja nyugtató, de komolyan, nem vagyok társasági ember így ha valakivel beszélgetésbe is elegyedek azt vagy kedvelem vagy információval tud szolgálni. Lena, az elsőbe tartozik, szimpatikus, mert szöges ellentéte az én jellememnek. Pörgős, beszédes, kedves és barátságos, én pedig ha tehetem bezárkózom a saját burkomba és a közeledéseket elhárítom, a barátkozás sose volt az én reszortom. Végül is nekem csak céljaim vannak, nincs más ami érdekelne, a hűség uram iránt és a cél, hogy valóra váltsuk az elképzeléseket. Ennél semmi sem lehet fontosabb. -Ha megkérdezhetem, miért? - Nem akarok a dolgaiban vájkálni, de ha már felhozta érdekel, hogy mi történhetett vele ami ennyire lelombozta. Én tudom, hogy nekem mi bajom van, néha letévedek az útról amit választottam és szükségem van pár percre, hogy felsorakoztathassam az érveimet amellett, hogy miért is akartam mindent így. Elmosolyodom azon amit megint összehord. Hát lényegében tényleg, ha odaadom nekem már nem lesz. -Hát jól van, de ha fázol csak szólj, mint mondtam jó bírom a hideget. - De még mennyire jól. Télen a fagyban is edzettem és a hideg szinte falba ütközik ha hozzám ér. Elég hideget bírok ki és hosszú ideig megtudom állni remegés nélkül. Ő azonban nem ennyire kitartó, kiképzése se volt gondolom én. Ha észre veszem, hogy fázik, majd ráterítem a kabátot, nekem nem kell engedélyt kérnem semmihez, a magam ura vagyok. Nem tudom ugyan miért ötlött fel bennem a kérdés, de ha már a bálba megyek el kellett volna hívnom valakit és pár idegesítő csaj helyett szívesebben hívnám Lenát aki szimpatikus lány. -Örülök, hogy elfogadod a meghívásom. Lena. - Persze már jóval ezelőtt is tudtam a nevét, de minek is árultam volna el? Előttem semmi sem maradhat titkok mögött, ha valamit tudni akarok azt úgy is megtudom és a nevére már kíváncsi voltam ezelőttekkel is. -Csak úgy mondom, rémes táncos vagyok. - Tanulmányozom pár percig az arcát majd a szám sarkában felsejlik egy mosoly. Apámnak nem teszek jelentést Lena-ról, tudom, hogy nem díjazza ha titkolok valamit, ami még soha nem fordult elő, de néha nekem is lehetnek dolgaim amik nem tartoznak rá.
Nem nagyon ismerem, tényleg meglepne, ha kiderülne, hogy kedvel, pedig alig beszéltünk egyelőre, de persze tuti, hogy pozitív meglepetés lenne, mert hát kinek ne esne jól, hogy valaki szimpatikusnak találja, főleg akkor, ha amúgy az illetőnek nem sok önbizalma van, nekem pedig abból nem sokat osztott a sors. - Tényleg nem zavar? De ha zavar komolyan szólj, mert nem akarok lyukad beszélni a hasadba. - főleg nem úgy, hogy ő meg csak hallgat és maximum bólogat, bár úgy látom, hogy esetében már az is túlzott reakciónak minősül időnként. Na nem baj, én beszélek szívesen, ha tényleg nem gond neki, akkor meg főleg, legalább lefoglalom magam és nem kell foglalkoznom a zűrös gondolataimmal. - Mondjuk most nekem se tesz jót, ha minden túlkombinálok. Eléggé... zavaros lett körülöttem minden. - húzom el egy pillanatra a számat, de aztán csak megrázom a fejemet. Nem akarok ezen agyalni, tényleg nem. Ez az egész az apámmal, meg Jonathan állandó elfoglaltságai, és Doug és Dave... valahogy mintha minden összeesküdött volna ellenem, azt se tudom, hogy mi lesz majd holnap, nem azt, hogy mi lesz egy hét múlva. Az viszont tényleg meglep, hogy felajánlja a kabátját, mert hát rajtam is van és nem fázom olyan vészesen, és neki is kellene, egy idő után azért jó eséllyel ő is fázni fog. - Oh hát, igazából csak... az volt a lényeg, hogy van kabátom és neked jobban jön most a sajátod, mert neked nincs akkor, ha odaadod. - igen tényleg eléggé kuszára sikeredett, amit magyarázni próbáltam neki, de az a fő, hogy végül sikerült megértenie, és nem akarom, hogy megfagyjon, ezért maradhat nála a kabát. Az újabb kérdés viszont csak még inkább meg lep. Mármint hogy én menjek vele a bálba? Amikor még csak nem is ismerem igazán? - Tudod... tudod a nevem? - jó, hát nem vagyok én negatív, a mosolyomból látszik. És... miért ne? Valahogy nem hiszem, hogy Jonathan elhívna, és ha mégis... legalább látni fogja, hogy nem viselkedett valami kedvesen mostanában velem. - Oké, szívesen elmegyek veled a bálba, ha valakit nem idegesít a fecsegésem, azt ki kell használni. Egyébként Lena a nevem. - nem hiszem, hogy annyira ismer, és én se nagyon tudok róla túl sokat, de most ennyi is elég. Végül is az a fontos, hogy legalább elmehetek a bálba és nem kell egyedül igaz? Ő meg tényleg kedves srácnak tűnik a csendessége ellenére is.
Tényleg elég szimpatikus ez a lány, de a kelleténél nem mutatom ki jobban. Nem szokásom csak úgy körbe rajongani egy lányt és mondani neki minden félét, hogy szép, hogy okos, hogy ez meg az, hát ez nem elég felesleges amúgy is? Mellesleg nekem ezerszer fontosabb dolgaim vannak, mint egy lány körül legyeskedni akit ismerek kb úgy két perce? Nem foglalkozom az ilyesmivel, persze nem bunkózom vele úgy ahogy másokkal szoktam, egyszerűen nem érdemli meg, hogy levegőnek nézzem vagy esetleg szemétkedjek vele. Ez épp eléggé kimutatja, hogy kedvelem, nem kellenek ide a feleslegesen lefutott szavak. Nem adom önmagamat, szótlanságomon kívül igazán megpróbálok viselkedni, megpróbálok nem mardekáros lenni, hisz nem akarom megbántani, annál picivel többre becsülöm. -Engem nem zavar, beszélj csak nyugodtan. - Biztatom, öröm hallgatni, nem szoktam senkivel se beszélgetni, ha mégis szóba elegyednék valakivel nos az se szavakkal történik, nonverbális jelekkel, orrba vágom vagy szétverem, választhat. Tehát ez a lány most végül is a jobbik felem fogta ki, nőt nem bántanék, félre értés ne essék, csupán szerencsés amiért beszélgetni akarok vele, ezt más nem igazán érdemli ki. -Nem feltétlenül gondolkodni jövök ide, mint mondtam nem zavar, beszélgessünk. - A csend most talán még fusztrálna is. A fecsegése eltereli a figyelmem és van mire összepontosítanom, ez jó. A gondolkodás néha ártalmasabb, mint egy könnyed beszélgetés, a fusztrációmat ez a könnyed hangnemben történő, semmit mondó beszélgetés jobban levitte, mintha most egyedül lettem volna itt és nézem a lemenő napot. Végül is hálás lehetek a lánynak. Kezd hűlni az idő és felajánlom neki a kabátomat. -Nem fázok, jól bírom a hideget. - Mondom és tartom neki a kabátot amit visszautasít és bele kezd a zavaros beszédébe. Muszájnak érzem, hogy elmosolyogjam magam. -Ez picit zavarosra sikeredett, nem gondolod? - Még mindig mosolygok, ez tőlem szokatlan. Nem szoktam mosolyogni, nincs ilyesmire okom, de ez más helyzet. Nézem ahogy a nap teljesen eltűnik az égboltról és helyét a csillagok töltik be. Picit elgondolkodom majd mivel bátorságról híres vagyok felteszem neki a kérdést. -Gondolom hallottál már a karácsonyi bálról, ha esetleg nem hívott még el senki, én megtenném. - Mondom, amúgy is részt akarok venni rajta, sok ember sok információ, ha már így esik akkor legyen partnerem is hozzá, nem? Így a legkisebb gyanúba sem keveredhetek, tökéletes volna. Meg hát csinos a lány és jó vele beszélgetni még ha Ő beszél is egyedül akkor is.
Ha tudnám, hogy mit gondol rólam, akkor tuti, hogy elég rendesen meg lennék lepődve. Mindig is volt egy "cseppnyi" önértékelési problémám, nem gondolom, hogy sokan tartanak ügyesnek és okosnak. Persze azért igyekszem én nem rossz teljesítményt nyújtani a suliban, de attól még nem hiszem, hogy olyan nagy szám lennék, bármennyire is igyekszem. Nem vagyok kiemelkedő, szeretnék az lenni, de eddig nem jött össze. Egyelőre csak abban vagyok kiemelkedő, hogy elég jól tudom idegesíteni mondjuk a nővéremet, na abban profi vagyok, pedig az esetek nagy részében még csak nem is szándékosan teszem. Azt pedig nem tudom, hogy miért kéne tartanom tőle. Oké vannak eléggé... bajos Mardekárosok, nem rég is sikerült egyel találkoznom, de ő nem néz ki veszélyesnek és nem úgy tűnik, mintha le akarna nyelni itt keresztben, vagy ilyesmi. Még csak nem is viselkedik undok módon egy picit sem, akkor meg nem kell tartanom tőle igaz? - Ezt azért eléggé meg tudom érteni. De nem baj, rám néha amúgy is azt mondják, hogy túl sokat fecsegek feleslegesen. Bár... gondolom nem azért jöttél, hogy a fecsegésemet hallgasd igaz? - zavartan igazítom meg kicsit a hajamat, vagyis inkább a loboncot a sapka alatt. Na igen ez is egy olyan pont, amiért nem vagyok oda. Marietta szerint szép hajam van, de ő nem tudja, hogy milyen lehetetlenség kezelni. Fésülni... a-a, az minden fésű halálát jelenti. Komolyan volt már olyan, hogy beletörtem a hajamba egy fésűt, nem viccelek! Persze ez is olyan, hogy akinek göndör a haja, az inkább egyenes szálút akar és fordítva. Én nem akarok egyenes szálút, inkább csak valami elfogadható arany középutat, ami nem gyilkolja le a fésűket, vagy ilyesmi. - És akkor most nem nagyon hagylak gondolkodni mi? - teszem még aztán hozzá. Na igen én is azért vagyok itt, bár azt hiszem most ennek nem is sok értelme van, mert csak még kellemetlenebbül érezném magamat miatta és az se jó. Van amikor jobb ha az ember nem agyal annyit, ezért is volt, hogy most inkább csak néztem a lemenő napot és kész, annyira nem törtem a buksimat a jelenleg felettébb zűrös életemen. Az viszont eléggé meglep, amikor odaadja a kabátját. Tény, hogy nem a legvastagabban vagyok öltözve, de van rajtam kabát, no meg sapka is, és vészesen még nem érzem, hogy fáznék. - De te nem fogsz fázni? - oké, tényleg kissé meglepetten pislogok rá, hogy most ezt hogyan sikerült kiagyalnia, de attól még jól esik. Mégis végül visszatolom felé. - Nagyon kedves tőled, de nem akarom, hogy megfázz. Hiába, hogy nem nézel ki olyannak, akit könnyen ledönt a lábáról bármilyen betegség is. Mármint... úgy érzem, hogy eléggé magas vagy és... tudod nem egy vékony testalkatú. - oké, azt hiszem ebbe kezdek belezavarodni. - Nem úgy érzem, hogy kövér lennél, csak olyan... erősnek hatsz. Azt hiszem befogom. - oké tényleg jobb lenne néha nem beszélnem ennyit, mert sikerül a végén tökéletesen belekavarodnom a saját mondandómba is. Márt azt se tudom, hogy mégis miért kezdtem el a mondatot.
Nem érdeklődöm lányok után, nem érdekel ez a része. Úgy vagyok vele, hogy egyik célomban nincs benne, hogy lányokra pazaroljam az időm, hát nem teszem. Nem azt mondom, hogy egyik sem tetszik, mert nagyot hazudnék ezzel, persze, hogy vannak szemrevaló csajok a Roxfortban, itt van rögtön példának Lena. Nem az a különleges szépség, láttam már szebb lányt, de nem rossz, meg hát hallottam róla ezt-azt. Okos és ügyes...egy boszorkánynak annak kell lennie, de persze ez itt nem mindenkiben van meg, förtelem. Bírom ezt a kis csajt, az a pár szó amit eddig váltottunk nem sok, de bőven elég ahhoz, hogy valakit megtudjunk ítélni, nos úgy ítéltem meg, hogy kedvelem. Nem valami nagy a népszerűségi rátám ami persze érthető is, félnek is tőlem ami megint csak világos, de, hogy ez a lány nem tart tőlem egy cseppet sem az már felfoghatatlan. Most apám valószínűleg adna egy jókora fülest amiért egy lánnyal foglalkozom ahelyett, hogy kémkednék, hallgatóznék vagy a következő kitérőmet szervezném Roxmortsba. Igen, gyakran találkozunk ott, ott adja át az instrukciókat és vált velem pár szót, most is talán ott kéne lennem ehelyett, de néha szabályt is kell szegni, nem? -Kint lehetek igen. - Na persze már is jön azzal, hogyha nem árulom be..igen, a mardekárosok sorsa ilyen, rólunk jót feltételezni nem lehet...mondjuk tényleg nincs bennünk jó, akkor meg miért idegesített fel a feltételezése: Jó kérdés, mekkora talány. -Nem igazán, vagyis de, egyszer, most. - Viszonozom a mosolyát, bár az enyém nem valami őszinte mosoly, nincs okom örülni. Feleslegesen nem jártatom a szám és igen, sokakat ez zavar, de engem nem, sokak meg se érdemlik, hogy szóba álljak velük, most például a hangulatom se engedi, hogy bármiről cseverésszek. Ilyen vagyok, hangulatember. -Én is gondolkodni szoktam feljönni ide, na meg csendes is ez tény. - Itt senki nem keres, nem utasít, ez egy olyan hely ahol magamba süllyedhetek és átgondolhatok mindent. Nem szeretem a tömeget, a figyelő tekinteteket, jobb a magány, hisz uralkodó is csak egy lehet... -Nem fázol? Kezd lehűlni az idő. - Mondom tárgyilagosan. A naplementét nézem ahogy lesüllyed a horizont alá majd végleg tűnőben van. Olyan akár egy varázslat, tart egy ideig a hatása majd köddé válik, hasztalanná. Ilyen számomra naplemente. -Ha maradunk még akkor ezt terítsd magadra. - nyújtom át a dzsekim, én nem fázom, megszoktam a hideget és tudom kezelni.
Őszintén? Ha tudnám, hogy úgy gondolkodik, hogy bír... hát komolyan meg lennék lepve. Nem azért, mert olyan rossz véleménnyel vagyok magamról... na jó, igazából de. Nem vagyok jó véleménnyel magamról, ez sajnos tény. Lehetnék jobban tudom, de az a helyzet, hogy az önbizalmam valahol a béka popsija alatt van, vagy inkább van a béka popsija, alatta mondjuk tíz kiló sáros undorító massza és mondjuk alatta meg én. Főleg mostanában, mivel mostanság még annyira se sikerül az életemet normális útra terelnem. Túlságosan sok a zűr, túl sok a kérdés és persze hiába írtam anyunak erről a ki az apám dologról már megint, csak simán elhajtott és nem értette, hogy most miért jött ez elő nálam megint, amikor már annyiszor megbeszéltük, hogy nem foglalkozunk vele. Jah... megbeszéltük. Igazából ő megbeszélte, elzárta a témát és kész, az meg nem érdekel senkit sem, hogy én mit akarok és hogy én mit kérdeztem, ami azért baromira nem fair. - Na látod és ha lemegy, akkor is megúszom, ha... nem szólsz senkinek. Te amúgy is kint lehetsz sötétedés után is igaz? - legalábbis úgy rémlik nekem, mert idősebb, egyetemistának néz ki, szóval szerintem az is. Nem mondom, hogy jól ismerem, de sodródtunk már egy helyre és azért vannak halvány fogalmaim arról pl. hogy Mardekáros. - Mondták már neked, hogy túl sokat beszélsz? - mosolyodom el. Nem, tuti, hogy nem mondtak neki ilyet. Jó most én sem vagyok annyira durván bőbeszédű, ez azért tény, mert hát nem a legjobb a kedvem, de a naplemente legalább szép, és ebben egyetértünk. Egyébként talán azért is szeretem, mert hasonlít a másik kedvencemre, épp olyan narancs színű, mint a lobogó tűz, csak nem falja fel az erdőt, hanem pont hogy egyszerűen eltűnik a fák és a hegyek mögött. Komolyan, néha én is szívesen eltűnnék, csak így. - Időnként szeretek ide járni, valahogy megnyugtat és nincs túl nagy tömeg. Jól lehet... gondolkodni. - vonom meg a vállamat kicsit oldalra pillantva, de aztán visszafordítva a fejemet a napnyugta felé. Nem sok van már hátra belőle, szóval ki kell élvezni azt, amíg még látszik, mert visszahozni nem lehet és nem is látszik minden nap, hiszen ha túl sok a felhő, akkor esélytelen, hogy lásd. - Hát te? - ő is magányra vágyott? Bár... nem is tudom, valahogy nem is láttam még olyan nagy tömeg középpontjaként, szóval szerintem eleve nem loholnak többnyire sokan a nyomában, bár könnyen lehet, hogy tévedek, annyira nem ismerem.
Magamnak való vagyok, nem vagyok gyűlölködő, arrogáns vagy felvágós. Elég ha én magam tisztában vagyok vele, hogy sokaknál jobb vagyok, nem tiprom el a gyengébbeket, mert ha ezt tenném kik maradnának akik az új birodalomban foglalnának helyet? Persze nem könnyű magasabb szintet lenni. Elvárások, bizonyítási kényszer és még hasonlók. Apám, sokat vár el tőlem, de tudom ez mind a javamat fogja szolgálni, hallgatok rá és teszem amit mond, ám néha már kicsit túl sok a feladatokból. Szeretem kiszellőztetni a fejem, hogy nehogy olyasmi férkőzhessen belé amitől esetleg megváltozna a nézetem. Ha van időm gondolkodni akkor mindig megtudom különböztetni a célomat és azt az utat amit feleslegesen kellene végig járnom. A kilátó lépcsőjén felcaplatva jövök rá, hogy ez mennyire kimerítő tevékenység, pár perc panorámáért vagy 10 percig kutyagolok felfelé, ez nem igazságos. Ahogy felérek se az fogad amire számítottam, nem vagyok egyedül és ez bosszant, ám a szőke haj mögött Lena rejtőzik, kicsit megenyhülök, ezt a csajt bírom, nem beszéltem még vele sokat, de értelmes. Letámaszkodom a korlátra kicsit messzebb tőle, persze nem sokáig bírom a beállt csendet, naná, hogy hozzá szólok, mellesleg udvariatlanság hallgatni egy hölgy jelenlétében. -Igazad van, még nem ment le a nap. - Jó érv, bár szerintem lassan a klubhelyiségeinkben kellene lennünk. De amint látom se őt se engem nem igazán izgat a dolog, ha meg nem kapnak rajta akkor hol a gond? -Szép. - Nem vagyok valami bőbeszédű, de nem hiszem, hogy mindent szavakkal lehetne kifejezni. Azt, hogy szép se tudjuk körülírni, nem is értem ez a szó miét van, a szépséget látnunk kell nem megbeszélni. De elég a filozófiából. Nézem a narancsosan fénylő eget ahogy nap elhagyja látószögünket. Az arany fény Lena hajában akár az apró lángok úgy táncolnak, hm, dögös lány, állapítom meg. -Miért jöttél fel ide? - Szerintem jogos kérdés, még nem láttam itt és mondhatni törzshelyemnek tartom a kilátót, olyan mintha a magán szférámba tolakodtak volna be. Hangomból érzelmet nem olvashat ki, de egy apró mosolyt engedek, nem vagyok egy merev szobor, de érzelmektől csöpögő idióta sem.
Élvezteem! 
//
//