2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A Roxfort legmagasabb és egyben legvékonykább tornya, ami nem szolgál másra, mint arra, hogy remek belátást biztosítson a birtokra. Innen tényleg ellátni a hegyekig, látni a tavat, a kviddics pályát, amit csak szeretnél. Persze hűvös időben kifejezetten szeles, ilyenkor azért jól öltözz fel. A kilátó is természetesen kőből épült, de körben sok helyütt nyitott, nagy üvegtelen ablakokba könyökölhetsz ki nézelődni.
*Megérteném azt is ha nemet mond az ajánlatomra, bár segítség lehet a számára, nem biztos, hogy szeretné ha más is tudna arról am mi vele történt. Egyre több mindenkit bevonni az ügybe, talán úgy érezné sok és nehéz mindenkiben megbízni azok után amit mondjuk Jack tett vele. ha viszont csak a fele igaz annak amit én találtam ki, lehet még más is az ügyben aki rosszat akart neki. ezt nem olyan egyszerű feldolgozni és elfogadni, főleg Andie jelenlegi helyzetében. talán ettől is fél anélkül, hogy tudatosulna benne, bár ő most másnak érzi. Már az is egy újabb lépés a megoldás felé, hogy megengedi a segítségnyújtást. Halvány mosollyal az arcomon bólintok.* -Jó. Én megköszönni és segíteni. *Máris számos gondolatom támad hogyan tegyem meg mindezt, és talán Missyt is bevonom, benne megbízom és ő biztosan nem mondja el másnak ha arra kérem. Andienek abban igaza van, még ha nem is mondta ki, de éreztem felőle bizonyos erre utaló érzelmeket, hogy a sok segítség jó, de ha sokan tudnak valamiről az nem feltétlenül előnyös. Tudom, hogy fél, attól is, hogy ilyennek marad, attól is, hogy valami rossz irányba változik és attól is, hogy ha megoldódik a gondja, lesz egy újabb, egy régi. Megértem, hogy most nem tud többet mondani, nem tud jobban hinni, de ennek ellenére azért fontos, hogy tartsam benne a lelket…..valahogy a helyzetnek megfelelően, átvitt értelemben.* -Talán. Biztos. Egy lépés a talán biztos között. *Már csak annyi maradt, hogy elköszönjek tőle és aztán nekilássak a kutatásnak. S persze McGalagonyt is fel kell keresnem. Megint csak bólintok, mosolygok. Semmit nem kell megköszönni, bár tudom, hogy már maga a segítség ígérete is sokat számít, amíg nem tudok semmilyen kézzelfoghatót nyújtani neki, nem tettem semmit. A kérésének megfelelően a képet visszateszem oda ahonnan kivettem, nem akartam magammal vinni és csak úgy otthagyni sem a kilátó mellvédjén.* -Andie akkor köszönni meg ha minden rendben lenni, addig nem. Én sietni kutatással és McGalagony. Da? Minden jót Andie. *Felemelem a kezem és intek neki aztán elindulok a dolgomra, sok tennivalóm lesz és nem biztos, hogy sikerrel járok. És akkor még arra nem is gondoltam, hogyan fogom elolvasni az itteni könyvtárban lévő könyveket. Minden tudásomat elő kell szednem.*
//Köszönöm a játékot, hihetetlen volt és akkor nekiállunk a folytatás előkészítéséhez //
Bőven benne van a pakliban, hogy Jack nem valami jó oldalról közelítette meg ezt az egészet, sőt... szinte biztos, hiszen főként csak velem vitatkozott a helyett, hogy segített volna, mintha nem az lett volna a fontos, hogy vajon mi is történt velem, hanem az, hogy az ő önérzetével mi történik. Nem azt mondom, hogy csak mert bajban vagyok mindenki rendelje alá magát nekem, de... azért egy fokkal több segítséget vártam volna el tőle azt hiszem, legalább valamivel, de itt van most Luke és Darius, van aki segít és talán tényleg sikerül majd ennek az egésznek a végére járni, hogy vége legyen majd... vagy így, vagy úgy. - Persze, csak nyugodtan, csak nekem kell itt maradnom, ha te mész, az nem baj. - bólintok egy aprót, még egy halvány mosolyt is sikerül az arcomra varázsolni. Segít és ez nagy dolog, hiszen nem lenen köteles és nem is lenne ez a dolga, biztosan van millió dolog, amit még tehet, de ő mégis segít nekem és ezért rendkívül hálás vagyok. Ha ki tudnám fejezni máshogyan is, megtenném, de sajnos fizikai lehetőségem egyáltalán nincsenek, az pedig nem pont jó megoldás lenne a hálám kifejezésére, hogy a frászt hozom rá azzal, hogy mondjuk megpróbálok hozzáérni, aztán szépen átsuhanok rajta. A biztató szavakra nem is tudom, hogy mit mondhatnék. Az a helyzet, hogy ha valaki nem érzi azt, amit én, könnyebb mondani valamit. Én... nem vagyok most éppenséggel könnyű helyzetben, mert nem tudok túl sokat még, de azt igen, hogy mit éreztem, amikor a képhez értem, amikor a szüleim az eszembe jutottak. - Igen... talán. - ennyi, egy talán, amit sikerül elérnie. Sok barát, abban sem vagyok biztos, hogy olyan sok barátom van, hiszen inkább úgy tűnik, hogy kevés volt, mert távol tartottam magamat másoktól. Jack legalábbis ilyesmivel vádolt és miért hazudott volna. Úgy tűnik, hogy próbáltam inkább nem foglalkozni másokkal, azt hiszem azért hogy ne okozzak nekik rosszat, amikor aztán végül... amikor ez lesz. Hiszen már most is azt látom Luke-on, hogy megijed, amikor nem lát, hát akkor mi lenne, ha tényleg eltűnnék egyszer csak és nem kerülnék elő többet? Olyan rémes dolog, hogy nem akarok másoknak szándékosan fájdalmat okozni? Jack szerint igen, önző dolog, de én még mindig nem érzem úgy, hogy önző lennék. - Köszönöm Darius, nagyon hálás vagyok, végtelenül! Menj csak nyugodtan, csupán a kép... a képet kérlek tedd vissza. - ki tudja, hogy mire jut, de a képet én nem tudom visszatenni a helyére, és szeretném, ha itt maradna, hogy legalább tudjam, hogy meg van, hogy hol van, hogy kéznél van. Remélem legalábbis, hogy itt marad és ha netán vissza tudok jönni ide, akkor még mindig itt lesz, sőt talán egyszer majd én magam tudom kivenni onnan... talán... remélem. Intek még egyet utána, aztán újra az erdő felé fordulok. Luke biztosan hamarosan érkezik és biztosan megtudott valamit és Darius is segít. Valami lesz, csak... ki ne fussunk az időből.
*Azt nem tudtam, hogy nem rég kezdték csak a keresést ezzel a Luke-kal, de a helytelenítésem Jacknek is szól, neki eszébe juthatott volna, hogy a Roxfort tanárai, kiváltképp néhányuk, nagy segítségükre lehetnek. Máris indulnék, hogy nekilássak valamilyen kutatásnak azok közül, melyeket előirányoztam, de persze Andie is kell hozzá, vagy legalábbis nem ártana ha ott lenne a közelemben, főleg ha szellemléte nincs korlátozva egy bizonyos ponthoz. Az elbeszéléséből és a válaszaiból ítélve azonban semmi akadálya nincs annak, hogy a Roxforton belül akárhova elmenjen, így hát meg is akarom tenni azt amit ajánlottam. Ám ő még maradna, Luke miatt, ezért más megoldás után kell nézenm.* -Da. Én menni egyedül McGalagony vagy Dumledore professzor. Te Andie megengedni? *Az esélyei eléggé korlátozottak, és meg kell ragadni minden lehetőséget ám azért megkérdezem őt, hogy megengedi-e az én utánajárásomat. Nem biztos, hogy akarja annak ellenére, hogy ez egy nagy segítség lehet, nem biztos, hogy akarja, nem biztos, hogy mással is megosztaná a gondjait. Talán nem akar nagy felhajtást maga körül, vagy esetleg attól is fél, hogy az eddig meglévő létét veszélyeztetné bármi vagy bárki más. Luke-ban megbízik, de Jackben is megbízott aki elárulta, nehéz eldönteni, hogy kiben bízhat meg maradéktalanul a történtek után, persze a tanárok minden bizonnyal segíteni fognak neki megtalálni a megoldást, a múltját és az esetleges gyógymódot a betegségére, bár ez még messze van. Először vissza kell varázsolni őt az életbe. Hogy miért fél az élettől is nem tudom, nem értem. Számomra a legcsodálatosabb dolog a világon, létezni. Persze ő másképp láthatja, sok mindenen ment keresztül és talán attól tart, ha újra élni fog a maga valójában, akkor minden ott folytatódik ahol félbeszakadt. * -Nem. Nem biztos. Andienek hinnie kell benne, minden jobb lesz. Sok barát segít. Én is. *Eléggé maga alatt van szegényke, fél attól amilyen állapotban van most, de fél attól is mi lesz ha minden megoldódik és újra élni fog. nem emlékszik sok mindenre, sem a családjára, sem az életének nagy részére, sem a barátaira, sem arra hogyan élt korábban itt a Roxfortban. Ha tudnám átölelném, hogy vigasztaljam de csak átesnék rajta. A kezem ugyan megmozdul de már a szándék beteljesülése előtt hamvában hal.* -Andie. Én segíteni, megyek most és kérdezni professzor, menni könyvtár, olvasni könyvek, sok titkos könyvek. Da? Andie maradni itt és várni Luke, Luke nem aggódni Andie miatt. *Kérdőn nézek rá, hogy vajon beleegyezik-e mindebbe és elenged, vagy szeretne még velem lenni egy kicsit. azért nem mindegy, hogy Luke-on kívül van még valaki más is akivel beszélgethet, aki látja és hallja őt, talán csak egy kicsit szeretné még kiélvezni ezt a váratlan lehetőséget. ha úgy szeretné, maradok, ha másképp, akkor máris nekilátok a kutatásnak.*
Teljesen igaza van az lett volna a legésszerűbb lépés, hogy a tanároktól kérünk segítséget, csak hát ott az az apró gond, hogy én nem tudom, hogy ki merre van és nem tudtam, hol találom meg őket, épp e miatt ez nem volt járható út legalábbis az elején. Aztán meg Luke úgy gondolta, hogy az Ispotályban több információt kaphat, este pedig már nem akart tegnap gondolom rátörni valamelyik tanárral,v agy a jó ég tudja, de ha nem tudunk meg semmit a gyengélkedőn, akkor úgyis biztos, hogy ez lesz majd a következő lépés, szépen megkeressük valamelyik tanárt, vagy azt, akit ő emleget és akkor máris minden könnyebb lesz... vagy nem, de reméljük az előbbit. - Igazad van, én... nem is tudom, hogy miért nem ezzel kezdtük. Tegnap... valahogy késő volt már este, most pedig mégis csak meg kellene várnom Luke-ot. Ha visszajön és nem talál itt... - azt hiszem megijedne. Nem tudom miért, de valami okból kifolyólag rövid idő alatt is elkezdett kötődni hozzám. Biztosan ennek is meg van a jó oka, csak még nem jöttem rá. Persze nem lenne rossz tudni, de talán nem lenne jó hallani a választ. Ha teszem azt megkedvelt és azért akar segíteni az rossz lehet rá nézve. Nem tudhatjuk, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége. Lehet, hogy végül találunk megoldást, de az is lehet, hogy a megoldás majd az lesz, hogy... vége és tovább megyek, akkor pedig valahogy nem hiszem, hogy kimondottan örülne. Ezért nem szabad megkedvelnie. - Igen, azt hiszem ez is egy lehetőség, de nekem meg kell várnom először Luke-ot, mert ide fog visszajönni, itt keres majd. - nem akarom, hogy azt higgye eltűntem végleg és akkor feleslegesen járjon végére ennek az egésznek, no meg valahogy sejtem, hogy eléggé meg is ijedne akkor, ha nem találna itt, de ez lehet a következő lépés mondjuk az után, hogy beszéltünk egy tanárral, vagy... előtt a tárgy aztán egy tanár? Oh jesszus, én sem tudom! Azt hiszem talán tényleg a Gyengélkedő az első, mert ha történt velem valami, akkor arra ott tudnak majd leginkább választ adni, jó eséllyel ott tudnak rólam egyáltalán valamit. - Ez azt hiszem elég bonyolult és nehéz elmagyarázni. - hogy miért is félek az élettől és hogy miért van, hogy talán nem tudok újra élővé válni. Én se tudom... csak sejtéseim vannak az alapján, amit átéltem, amikor hozzáértem ahhoz a fényképhez. Nem tudom, hogy pontosan mit is hoz majd ki belőlem az, ha esetleg újra élő leszek, ha ez megoldható. Vajon akkor nem hozom a frászt a szüleimre? Nem abból állna Luke minden perce, hogy aggódna miattam, hogy vajon nem lesz-e újra ilyen? Bármikor megint valami rossz történhet, bármikor megint a betegség lecsaphat és akkor mi van? Akkor újra megoldásokat kell keresni és ha nincsenek? - Kedves vagy Darius. - egy mosolyt azért máris elér ezzel a megjegyzéssel. Igaza van Jack nem jó ember... nem olyan, aki nekem segíteni tud, jó eséllyel e miatt kerültem Luke közelébe valami erő miatt. Kezdem úgy érezni talán tényleg miatta sodort arra a folyosón az a húzó-vonó-taszító erő. - A szüleim sokat aggódtak, erre emlékszem, bármikor... azt hiszem ez bármikor bekövetkezhetett, csak azt hittük azonnal vége és meghalok. De... ha magamhoz is térek ugyanez maradhat a helyzet. - és csak abból állna az életük, hogy aggódnak értem és ha eddig nem volt erre megoldás, akkor hogyan lenne most hirtelen mégis? Talán örökre ez lesz, vagy ameddig élek és az a rosszul sikerült varázslat végül végleg el nem veszi az életemet, amikor eljön annak is az ideje. Félek... a fenébe is én is félek tőle, hogy kötődjek valakihez, mert rettenetesnek tűnik tudni azt, hogy bármikor elveszítheted azt, aki fontos neked, legyen barát, vagy ennél akár több.
*Nem ismerem jól a szellemek szokásait, mert azért van nekik attól függetlenül, hogy már meghaltak, de itt a varázsvilágban egészen más "életet élnek" mint a muglik szellemei. Abban a világban nem képesek megjelenni, de itt, még beszélgetni is lehet velük. Szinte biztosra veszem, hogy Andienek köze van a toronyhoz, a Grifffendélhez és ha Jack is azt mondta, érdemes lenne ezen a vonalon elindulni. az a Jack egy bolond ha ennyit tudott Andieről és nem járt utána, teszem azt McGalagony professzornál, a Griffendél házvezetője minden bizonnyal tud a lányról és éppen hogy a segítségnyújtásáról híres. * -Jack mondta, akkor lehet úgy lenni. Kérdezni meg McGalagony professzort. Ő tudni, ha nem akkor segít. Kell kérni segítség tanártól, igazgatótól. *Helytelenítően ingatom meg a fejem. Tényleg nem értem miért nem jutottak még el idáig, és ehhez a nem értéshez semmi köze sincs a nyelvi problémáimnak. Minden lehetséges utat végig kell járni, sajnos Andienek nem sok segítsége akad, mert csak ketten látjuk. Az a Jack volt a harmadik, de jól eltűnt és itt hagyta Andiet a pácban. Szemét egy alak, legszívesebben behúznék neki egy horgos. A fényképről nem jut eszébe újabb dolog, de ez nem baj, majd jön később valami emlék, viszont nem szabad feladni és annyiban hagyni.* -Kell keresni másik kép, tárgy ami emléket ad. Te menni be Griffendél torony, be klubhelyiség, hálókörlet. Da? Keresni minden emlék. Visszajön pillanat ami a legjobb volt. *Néha engem is megkörnyékez néhány olyan emlék ami olyan régen volt, hogy azóta sem járt az eszemben, de egy illat, egy apró tárgy érintése vagy látványa felidézi bennem. Megmosolyogtat, hiszen az ilyen emlékeknek óriási erejük van, lehet beléjük kapaszkodni. Én anyám sálját hordtam sokáig magammal, amíg még benne volt az illata, így emlékezhettem rá, arra ahogyan a nyaka köré tekerte reggelente, ahogy hozzám hajolt, hogy megcsókolja a homlokomat, még felnőttként is. Sosem szégyelltem, engem arra neveltek, hogy a család az első és soha nem fordíthatunk neki hátat, erős kapocs amiben mindig bízhatunk. nem tudom, hogy ennek ellenére iért fajzottam el annyira, hogy állandóan erre a kapocsra kellett támaszkodnom, sosem voltam az a kimondott jó fiú, szegény anyámat próbára tettem elégszer, de persze nem ez vitte a sírba.* -Csak azt nem érteni te miért félni élettől. Az nem rossz, akkor sem ha lenni nehéz. *Bármi is történik velem az életet sosem fogom meggyűlölni, minden apró részletében van valami jó és szép. Minden okkal történik, még ha nem is vesszük észre. Talán az én anyám is azért halt meg, hogy én idejöjjek, hogy belekerüljek egy olyan körbe ami távol állt eddig tőlem, most pedig itt állok egy szellem lánnyal szemben akinek segíteni akarok és ott van Missy is aki előásta valahonnan a lelkem egy rég elfeledett darabját. S talán ez még nem minden, van még valami, érzem, hogy még vár rám valami a közeljövőben ami miatt itt kell lennem. Ez csak egy érzés, megfoghatatlan, olyan mint Andienek az erdő.* -Te beteg lenni? Milyen beteg? Jack arcát be kell törni, rossz ember. Te nem aggódni betegség, biztos van gyógymód, vagy lesz. *Akkor a szellemléttel kapcsolatos dolgok mellett azt is meg kell keresni. Biztosan van valami megoldás, csak eddig még nem találták meg. Talán az átkának is köze van a betegségének, és a kettő együtt adja a megoldás kulcsát. Tehát az első feladat bejutni a könyvtár zárolt szekciójába. Azt hiszem mégis Missyt kérem meg, hogy segítsen.*
Érzem én, hogy nehezen megy neki, hogy érthetően fogalmazza meg, amit mondani akar, de nincs ezzel baj. Értem többnyire, hogy mit próbál mondani, és az a lényeg, hogy segíteni akar, nem pedig az, hogy ez milyen mértékben sikerül neki. Ha nem megy, hát újra próbálkozik, vagy ha még akkor sem, akkor én figyelek jobban. Nekem az a legfontosabb, hogy legalább lát, mert reggel óta már így is túlságosan sokakba botlottam bele, akik nem vettek észre és ez elég ijesztő dolog, már önmagában is remek, hogy végre valaki lát engem és beszélni is tudok vele, az pedig már csak hab a tortán, hogy még segíteni is próbál nekem. - Talán igen, nem tudom. Lehetséges, hogy Griffendéles vagyok, mintha... mintha Jack ezt mondta volna. - végig nézek magamon, de a kinézetemen nem látszik efféle, mert gondolom, ha egyenruhában halok meg, akkor az lenne rajta, de sima utcai ruha virít rajtam, tehát sajnos nem egyértelmű ebből, hogy vajon melyik lehet a házam. Talán csak kedveltem mindig is a kilátót, vagy a magas helyeket, nem biztos, hogy Griffendéles vagyok, de a jó ég tudja. Igaza van a gondolatai között is, meg lehetett volna kérdezni az igazgatót, de egyáltalán nem biztos, hogy van erre ideje, vagy hogy érne ez valamit egyáltalán. Az is lehet, hogy Luke nem mert erre rákérdezni... nem is tudom mondjuk mert félt tőle, hogy akkor hamar egyértelművé válik, hogy igenis meghaltam? Azt eddig is láttam rajta, hogy nem nagyon örül a ténynek, hogy nem vagyok élő... pedig még csak nem is ismer igazán. - Ennyi jött csak, talán csak a képhez köthető pillanatok tértek vissza, amiket akkor éreztem... ilyesmi. - nem tudom, nem vagyok hozzáértő és persze ő sem az, csak tippelgetünk, Luke is csak tippelget. Ez sajnos ebben a helyzetben így működhet csak. Próbálsz rájönni, hogy ki vagy, mi vagy, hol és miért vesztél el, de a válaszok nem jönnek egy könnyen. Szép is lenne, ha könnyen jönnének, akkor nem lennék itt elveszve és elárvulva nem igaz? A kérdésére csak tétován ereszkedik le a vállam, miután egy picit megemeltem. Újra az erdőre siklik a tekintem úgy érzem, hogy megnyugtat... legalábbis a látványa. Ha ott lennék vajon az is megnyugtatna? - Nem is tudom... az élettől, közben pedig ez az állapot is rossz. Érthetetlen igaz? - én sem értem, megértem, ha számára sem igazán világos a dolog, pedig én igazán igyekszem ám felfogni, hogy mi ez az, ami bennem van. Szeretném érteni saját magamat, az érzéseimet, a kételyeimet, de nem megy könnyen. Félek az élettől és közben meghalni sem akarok, de még nem tudom pontosan, hogy milyen is az életem és pont e miatt még azt sem tudom, hogy az érzéseim valósak-e, vagy csak ez is a teljes összezavarodottságot mutatja, ami most bennem tombol. - Azt hiszem szerettem az erdőt. Vagy csupán oda nem járnak sokan? Tudod... beteg voltam, ezt tudom, ezt elmondta egy fiú... Jack... aki nem volt túl kedves velem. Ha magamhoz térek akkor is beteg leszek. - és akkor is bármikor megtörténhet ugyanez. Újra jöhet egy hasonló állapot és pont ettől akarom megóvni a családomat. Tudom, hogy nem jó hozzáállás és ebben nem mindenki értene egyet velem, de hát mégis ki élhetné át az én helyzetemet, aki nem él ebben? Bármikor meghalhatok, és ezzel bántanék másokat, ahogyan a szüleimet is bántanám azzal, hogy magamhoz térnék. Már ha egyáltalán jó a feltételezés, hogy életben vagyok valahol és ez csak valamiféle köztes állapot. Az is lehet, hogy nem kellene élnem, hogy okkal történt ez az egész, hogy nincs helyem a világban, közben pedig mégis csak jó lenne. Luke kedves... tényleg kedves, de úgy aggódik, pedig még csak nem is ismer. Hát még a szüleim milyen nagyon aggódnak. Erre emlékszem, ez túlságosan szilárdan megmaradt bennem, fájdalmasan szilárdan.
*Érezhetően szenvedek a szavak összeszedésével, néha azért akadályokba ütközöm, de azért csak sikerül úgy megfogalmazni, hogy érteni is lehessen belőlük valamit. Segíteni akarok, Andie nem szellem, nem olyan mint a többi szellem a Roxfortban és ezért ötletet sem tudok kiagyalni arra nézve, hogyan fordítsunk a jelenlegi helyzetén. Nem sokan birtokolják a legilimencia képességét, főleg nem azon a szinten mint én, s csupán ez segített, hogy meglássam és meghalljam Andiet, az a Luke nevű srác talán másfajta kapoccsal rendelkezik Andie felé, még nem derült ki hogyan és milyennel, de rajtunk kívül más nem tud vele érintkezésbe lépni, így az esélyei a segítségre és a probléma megoldására igencsak a nulla felé közelítenek. Azt viszont értem amit Andie mond, a kérdés sem volt túl bonyolult, feszülten figyelek és rakom össze a szavakat a fejemben az anyanyelvemre fordítva, úgy jobban bele tudom élni magam és valami kezd formálódni megoldás szintjén is.* -Ide? A torony vonzani? A te házad. Te itt tanulni a Roxfort, itt lakni, itt a te házad. Griffendél. Da? *Igencsak apró kapaszkodó é pont annyira szellemszerű is mint Andie, de talán érdemes lenne utánanézni. Valaki csak emlékszik egy Andie nevű lányra, ha más nem akkor McGalagony professzor vagy Dumbledore professzor. Vajon őket miért nem kérdezte meg erről az a Luke nevű fiú? Andie itt van, ide vonzza valami akkor törvényszerű, hogy itt is kellett élnie, csak úgy nem került volna ide, nem ragadt volna itt a lelke. Az iskola és közte kell legyen valamilyen kapocs, ha meghalt még ha csak „kicsit” is, vagy súlyos baleset érte, a tanároknak tudnia kell róla. Diákok nem szoktak csak úgy eltűnni…vagy mégis? * -Te családod? Más emlék? Kicsi gyerek emlék, iskola emlék. Nincs? Nem lenni baj, majd jön holnap, az után. *Nem kell erőltetni, bár tapasztalatom nincs benne, azt azért tudom, ha valamire nagyon rágörcsölünk már csak azért sem jut eszünkbe. A türelem most Andienél nem éppen a legjobb tanács, ki tudja mióta „él” ebben az állapotban, talán számára az idő sem úgy működik ahogy másoknál, de nem szabad feladni. Nézem és értem is amit mond, csak azt nem, hogy ez nála pontosan mit is jelent. Félni ezerféleképpen lehet, sok mindentől és sok minden miatt.* -Te félni mitől? *Lassan azért kezd körvonalazódni a helyzet, azt tudom, hogy nem most fogok rájönni a megoldásra, az is lehet, hogy egyáltalán, de valahogy közelebb kell vinnem hozzá, szóval agyalok rendesen. Most már értem mitől fél, a félelme az életében érzett félelemből táplálkozik, ezt persze nem fogom tudni ilyen jól elmagyarázni ezért le is mondok róla, inkább megtartom csak magamnak. * -A rossz emlék is Andie-é. Nem ugyanaz lenne. Andie élne. *Féltek, hogy elveszíthetik, de miért éltek ebben a tudatban állandóan? Ha visszakapják boldogok lesznek, Andienek pedig nem kell ebben a semmilyen állapotban tovább….élnie, léteznie. Újra boldog és élő lehet, látni fogják, érezni, hallani, beszélgetnek vele, tanulhat, eljárhat kirándulni Roxmortsba, akár az erdőbe is. ez azért jutott eszembe mert pont arra néz. Az erdő sokak kedvence, nem csak a Tiltott Rengeteg, hanem a falu melletti erdő is, a tó körüli amit én is szeretek és el fogom oda vinni Missyt. Valami oda is vonzza Andie-t ehhez kétség sem férhet, de vajon micsoda?* -Te szeretni erdő. Oda is vonzani valami? Mi? Te érezni mi az? *Nem mondom ki amit gondolok, nem akarok benne feleslegesen reményt táplálni, de eszembe jut, hogy talán a teste van ott. Az erdő hatalmas, ki tudja mit rejt a mélyén, sosem járta be senki minden egyes zugát, lehetnek barlangok, üregek, szakadékok melyek hűvösek és sötétek. Bármit el lehet rejteni ott, akár egy megátkozott testet is.*
Szó se róla a kommunikáció nem tökéletes közöttünk, de azért nagyjából sikerül mindet végül kisilabizálni, még ha nem is megy tökéletesen és nem is megy gyorsan, de a lényeg, hogy értem én többnyire, amit mond, maximum van, amikor második magyarázatra és már azért is kifejezetten hálás vagyok neki, hogy igyekszik nekem segíteni pedig egyáltalán nem lenne köteles, hiszen jó eséllyel, ha elmenne következőre már nem is lenne benne biztos, hogy itt vagyok-e még egyáltalán. - Voltam már lent a folyosókon is, ki még nem mentem a kastélyól, nem tudom, hogy az menne-e, de valami ide vonz. Talán szerettem ezt a helyet. - többnyire itt jelentem meg eddig, no meg egyszer a folyosón, amikor Luke-kal találkoztam, de nem tudom, hogy az azért volt, mert vele kellett találkoznom, vagy mert valami más vonzott oda. Egyelőre még azt sem tudom, hogy hol kellene lennem. Most itt vagyok és talán egy kicsit már beljebb vagyunk ebben a fura ügyben, és Luke is próbál még válaszokat találni. Talán már ketten tudnak annyit kihozni ebből mielőtt végleg eltűnnék, hogy kiderüljön miért is vagyok másabb szellem, mint mások és főképp, hogy hogyan lehetne ezen változtatni. Nem akarom megvárni, amíg már senki sem lát, csak eltűnök a színről és én látok mindenki mást. Az aztán még a mostani állapotnál is sokkal magányosabb lenne és nem hiszem, hogy el bírnám viselni. Figyelem, ahogyan küzd a kép előszedésével, aztán azért kicsit hátrahőkölök, amikor meglengeti az arcom előtt. Maga a lengetés volt kissé meglepő, nem sikerült végül belém suhintania vele és jó eséllyel abból se éreztem volna sokat, azt sem érzem, amikor átmegyek egy falon, vagy ilyesmi. - Nem tudom. A családomról mutatott képeket. Talán mert a szüleimmel vagyok rajta, de mást nem. - mégis felé nyújtom a kezemet, hátha az segít valamit, hogy megpróbálok megint hozzáérni. Arra azért figyelek, hogy Dariushoz ne érjek hozzá közben, hiszen neki kellemetlen lenne, ha továbbsiklana a kezem, és azt nem akarom. Most még sem villan be semmi sem, de azért jó érzés látni a képet. A szavaira újra rá pillantok, majd a tekintetem megint a képre siklik vissza. - Én azt hiszem... félek kicsit. Nem a képtől, még csak nem is attól, hogy meghaltam... meghalok... már nem is értem az egészet. - halkan sóhajtok egyet és kicsit hátrébb is siklom a levegőben hátat fordítva neki újra a kinti erdőn pihentetve meg a tekintetemet. Valami miatt vonz, nem is tudom, hogy miért. Szép és talán gyakran jártam arra régen, sejtelmem sincs róla. - A kép felidézi a jó emlékeket is, de a rosszakat is, hogy mennyit aggódtak értem, hogy folyton attól féltek, hogy elveszítenek és épp ezért én is és... Ha visszakapnának újra ugyanez lenne. - nem nézek most vissza rá, csak szinte magamnak mondom ezt, inkább csak csendesen a távoli fáknak. Kétségek, talán ezek miatt halványodott az alakom eddig is, hiszen a legelején még mások is láttak, még volt, aki reagált rám, azóta pedig csak rosszabb lett a helyzet. Már csak Luke lát rendesen, Darius is csak varázslattal. Vajon ha még jobban elbizonytalanodom a saját létemmel kapcsolatban, akkor végleg eltűnnék még az ő szemük elől is, vagy... teljesen ebből a világból és kész?
*Úgy látszik nem csak beszélni nem tudok, most valahogy megérteni sem sikerül azt amit Andie akart velem közölni. Szóval Luke kivette a képet de visszatette, mert Andie nem tudja magához venni. Világos, azt hiszem, de ez így akkor sem jó, mert mindig segítségre lesz szüksége ha látni akarja a képet, viszont sem ez a Luke sem én nem vagyunk mindig elérhetőek. Abban a képben, vagyis rajta lehet valami, elvégre beindította Andieben az emlékezést, mondhatni kicsírázott a mag, de egy virágnak is szüksége van időre, hogy szárba szökkenjen, leveleket hozzon, majd később szirmot is bontson. Az jó, hogy a kép itt van valahol, valamelyik kő mögött, ez azonban még egy kérdést felvet bennem, próbálom magamban megfogalmazni míg Andiet követem a falhoz.* -Te lenni csak itt? Torony? Más….helyhez nem tudni menni? Messze. Meddig tudsz te menni? *Nézegetem a követ és próbálom megmozdítani, kiszedni, hogy mögé láthassak. A harmadik próbálkozásra sikerül, de csak azért, mert másik követ, rossz követ fogtam. Gyűrött és a szélei szakadozottak kissé, gondolom azért mert nem volt túl jó helyen, megkopott de azért jól látszik rajta minden. Andie felé mutatom és meglengetem az orra előtt vigyázva, hogy ne a teste kontúrjaiba töröljek bele a képpel.* -Lehet ez kulcs, csak….kor..ho…korro….rozsda, da. *Diadalittasan elmosolyodom mikor eszembe jut némi próbálkozás után mit is akartam mondani. Bólogatok a kérdésre, én bízom benne, akkor neki is bíznia kell, és ezen a ponton nagyon remélem, hogy mindez nem hiába van. Ha nem jön össze mégsem, akkor ehetem a kefét és Andiet is vigasztalhatom, pedig kár lenne érte, helyes lány…szellemként is. Biztosan teljes emberként is az volt, aranyos és kedves, csak a jó ég tudja mit követett el ami másnak szemet szúrt, bár az is lehet, hogy véletlen baleset történt vele és senki nem tehet róla. A könyvtáras dolog mégis csak összejöhet, de egyelőre fogalmam sincs hogyan lehetne a segítségemre, mivel terelné el a figyelmet rólam, ha megérinteni sem tud semmit és nem is látják. Azt hiszem ezen a terven dolgozni kell még.* -Én kitálal….gondolkod. *Végül is egyedül is mehet, tudom mit keressek és ha Andie nem tud segíteni, majd megkérem Missyt. Igen, talán nem gond ha őt is beavatjuk, Missycicának cuki lelke van biztosan segít nekem a könyvtárba bejutni. A kezemben a képpel merengek a megoldáson, amiről tudom, hogy nem most fog beugrani, de ez is több a semminél, legalább már megértjük egymást, hellyel-közzel tisztában vagyok a történettel és Andie előtt is elég kerek az amit összefoglaltam. Mosolyra húzom a számat és lelkesen bólogatok, szerintem így van, csak meg kell tudni hol a teste, meg kell találnom a könyvet amiben arról írnak amit Andie elé tártam a test nélküli lélek gondolattal, és mindezt össze kell hozni valahogy.* -Da! Da, da. Te nézni kép, és mondani mi van rajta. Mondani el emlék ami neked az eszébe jut.
Na igen arra már én is rájöttem, hogy más vagyok, mint a többi szellem, már csak azért is, mert a többi szellem látható. Én viszont... egyáltalán nem. Csak Luke lát és Darius varázslattal. Talán úgy más is látna, de ha valaki nem tudja, hogy jelen vagyok, akkor azt sem tudja, hogy varázsolnia kell. Nem akarom, hogy végül oda jussak, hogy itt ragadok, de nem lát meg senki sem... az valami rettenetes lenne. Szellemként létezni mások között, miközben soha senki sem tudja, hogy ott vagyok, senki sem beszél velem... nem akarom, hogy eddig jussak, remélem, hogy ez soha sem következik be. - De Luke kivette a képet, azért tudtam mondhatni hozzáérni, csak visszatette, hiszen nem tudnám eltenni. De ott van valahol... a kő mögött. - közelebb siklom, hogy megmutassam azt a követ, ahol a kép van, legalábbis ott kell lennie, remélhetőleg nem vitte el azóta senki sem, de ha nem tudják, hogy ott van, akkor nem is vihették el nem igaz? Nem tudom, hogy az alapján bevillanna-e még több emlék, vagy csak annyi kötődött hozzá. Lehet, hogy csak azokat mutatta meg, amik szorosabban kötődnek ahhoz a pillanathoz, csak a családomat és más nem derülne ki belőle. Fogalmam sincs, nem értek ehhez az egészhez, sőt egyikünk sem, maximum csak tippelgetni próbálunk. - Szerinted sikerülhet? Jó lenne megtalálni azt a kulcsot, tudni, hogy ki vagyok és... miért vagyok itt. - hogy hogyan haltam meg, vagy... szerinte még ez sem biztos. Kezd minden egyre bizonytalanabbá válni, bár azt hiszem azért nem feltétlenül rossz értelemben, mert ha mégis csak életben vagyok... De ha a szüleim azt hiszik, hogy meghaltam, vagy majdnem, akkor nekik csak fájdalmat okoznék az új megjelenésemmel, hogy aztán az a betegség továbbra is ott lebegjen a fejem felett, mert hát nem fogok hirtelen meggyógyulni belőle. - Legalább neked ez hátrány, de akkor hogyan segíthetnék? Talán... valahogy elterelhetem a figyelmet? - Luke próbált rávezetni arra, hogyan kellene valahogy érzékelnem a dolgokat, hogyan tudnék úgy leülni, hogy rendesen ülök és nem pedig a padló felett lebegek centiméterekkel, de ez nem olyan egyszerűen megoldható, hogy csak szeretném, hogy így legyen és kész. De talán, ha életben vagyok, ahogyan mondja, akkor kicsit máshogyan működöm, mint az átlag szellemek, akkor lehet, hogy le tudnék verni egy könyvet, vagy a jó ég tudja és akkor addig Darius be tud jutni a könyvtár zárolt részlegébe is? Azért úgy nehezebb mindezt átgondolni, hogy arra is nagyon kell koncentrálnom, hogy megértsem, hogy mit is akar mondani nekem. Nem baj, nagyon igyekszem, hiszen mégis csak segítőkész és kedves, szóval az az alapvető, hogy igyekszem kihámozni a szavaiból, mit is szeretne megértetni velem. - Igen, azt hiszem. - tétován bólintok azért, de azt hiszem részben azért sikerül értelmezni a dolgot, még ha nem is tökéletesen, de ez is több, mint a semmi jelenleg. - Tehát valahol élek, csak... nem tudom, hogy hol, de ha meglesznek az emlékeim, akkor tudni fogom és újra visszamehetek a testembe? - így sikerült értelmezni, amit mondott. Hogy most az oka átok, vagy a betegségem azt én magam sem tudom. De az emlékeimet visszaszerezni nem tudom még én sem, hogyan kéne. A fénykép visszaadott párat, de nem túl sokat, és nem tudom még mi adna vissza többet, hiszen nem tudom hol vannak még olyan dolgok, amik hozzám kötődnek és minden bizonnyal olyan tárgyak, vagy helyek kellenének, netán olyan személyek.
*Egyre több minden derül ki Andieről ami jó és rossz is egyben. Néhány dolog ebből a nézőpontból lehetetlennek tűnik, viszont világosabb lesz mi is történhetett vele. Nem is tudom miért akarok neki annyira segíteni, de így van, ösztönösen kezdek el gondolkodni a megoldáson, pedig más talán – ha látná és hallaná – érdektelenül elmenne mellette és ráhagyná a gondjait. Végül is kit érdekel egy szellem? Általában lejárt az idejük, az a dolguk, hogy repkedjenek, minden mást maguk mögött hagytak ami régen az életet jelentette számukra. Ám úgy gondolom, Andie kicsit más mint a többi szellem, talán még van visszaút, bár igen csekély erre az esélye.* -Kép a falban. Luke nem kivenni? Én kivenni Andienek. Akarod? *Nem ért hozzá de látta és épp csak átsiklott rajta a keze máris bevillant pár emlék. Azt hiszem ezzel érdemes lenne tovább foglalkozni, hátha még több emléke visszatér, csak nem szabad feladni. az emlékek furcsa dolgok, ha egyszer átéltél valamit az megmarad, akkor is ha elfelejted, az elme elrejti egy mélyebb zugba valamilyen okból. Néha csak azért mert fájdalmas és így védekezik, ritkább esetben azért mert érdektelen, de attól még ott van, a tudat legmélyebb bugyrában és kell hozzá egy kulcs ami kinyitja az ajtót hozzá. meg kell találni Andie kulcsát, de hogyan magyarázom ezt el neki a sajátos szókincsemmel úgy, hogy megértse, még nagyobb rejtély.* -Te nem szomorú jobban. Én nem ismerni téged, de te ismerni magadat. Csak elbújt mélyen a fejben, bezárta ajtó és eldobta kulcs. Te és én megkeresni kulcs, kinyitni ajtó és megtalál emlék. *Érdekes vállalkozásnak tűnik és rendkívül izgalmasnak. azt nem tudom, hogy veszélyes-e de végül is nem számít, legfeljebb Andie biztonságának szempontjából. Hátha olyan dolog miatt került ebbe a helyzetbe ami életében is veszélyes volt ránézve, talán olyan titkot tudott meg ami nagyon fontos mások számára és titoknak kellett volna maradnia. az is lehetséges, hogy valójában meg akarták ölni, de valamiért félresikerült az átok és azért került ebbe a mostani se élő se holt állapotba. Igen, úgy hiszem néhány könyv segíthetne, viszont nekem is mennem kell mert egyelőre kettőnk közül én vagyok az aki képes megfogni a kódexeket.* -Én igen. De nehéz oda menni, ne lásson senki. Engem látnak. *Elmosolyodom, talán rossz vicc volt, de angolul nem igazán tudom a szavakat úgy összekötni, hogy kiderüljön, csak vicceltem. Szeretném Andiet egy kicsit felvidítani, hogy ne lássa olyan sötéten a helyzetét, lám a láthatatlanságnak is vannak olykor előnyei és a könyvtár zárolt szekciójának meglátogatása pont egy ilyen előnyre épül. de persze valahogy megoldom ha kell és Andie beleegyezik, hogy segít. azt még nem tudom hogyan, de kitalálom. Mindenesetre éjszakára kell tervezni a kirándulást. Ami az átkot illeti, nem egészen úgy gondoltam ahogyan Andie a szavaimból, nem tudom hogyan magyarázzam meg neki, hogy tisztább legyen a kép, de szerintem nem arról van szó, hogy ő teljesen és véglegesen meghalt. Rázom a fejemet a kérdésére és erőteljesen ráncolom a homlokom mert nagyon keresem a jó szavakat.* -Lehet, te nem halni meg egészen. Csak kicsit. Átok nem sikerült jól, Andie nem halni meg csak…..én nem tudni elmondani, csak tudni. Te bízni bennem? Te nem igazi szellem, csak lélek test nélkül. Andie lélek nem megy vissza testébe ha nincs meg a kulcs ajtóhoz, kulcs nem lesz meg emlék nélkül. Te érteni? *Azt hiszem sosem volt még ilyen nehéz valamit elmagyarázni. Bele is fájdul a fejem ha sokáig gyötröm magam. Azt hiszem kell néhány leckét vennem Missytől vagy az ivócimborámtól, vagy mindkettőtől.*
Nem tudom, hogy mi járhat a fejében, hogy van tippje arra, hogy miért történik ez az egész velem. Én nem tudom, még ha tudnám se emlékeznék rá, ha hallottam volna ilyesmiről valamikor is. Ez azért nem valami kellemes dolog, sőt... finoman szólva is kétségbeejtő. Csak azt remélhetem, hogy végül majd lesz, aki segít nekem, hogy Luke ki tud találni valamit, amitől megoldódik. Én magam sem tudom, hogy mi lenne a legjobb, ha eltűnnék végleg, vagy ha szellem maradnék, de ez a kettő állapot sehogyan sem jó. Itt vagyok, de még sem, mert mások nem látnak, csak egy valaki és most Darius a varázslatának hatására. Nem akarok csak úgy lebegni mások között, mert ha már ők sem látnak, akkor ez jönne. Az pedig iszonyatosan magányos dolog lenne és én nem hiszem, hogy el tudnám viselni hosszú távon, de még csak tenni se tudnék semmit, ha nem tudnám miért történik. Rettegek tőle, hogy egy valamikor bekövetkezhet. - Nem, én csak ösztönösen utána nyúltam, de ugyanúgy átsiklott rajta a kezem. Most is ott van a falban, de nem tudom kivenni, csak... valahogy bevillant akkor pár emlék. - talán olyanok, amik a képhez köthetők, amik a szüleimhez, a hozzájuk kapcsolódó érzésekhez, magam sem tudom, de jó érzés volt, aztán amikor elmúlt csak még nagyobb üresség maradt, amikor már tudtam, hogy ennyi, nem tudok még mindig ennél többet és megmaradt a fájdalom, amit ők érezhettek, hogy ennyit kell aggódniuk miattam. - Kár, pedig akkor te többet tudnál rólam, mint én magamról. - halk sóhajjal mosolyodom el azért, mert kedves tőle, hogy legalább segíteni próbál nekem. Akadnak azért kedves emberek itt. Amikor még látszottam sokan elmentek mellettem, vagy... lehet hogy már akkor sem láttak és azért tették? Tovább haladtak és nem reagáltak arra, amit mondtam, lehet hogy már akkor sem érzékelt senki sem, csak én azt hittem. Akkor nem ők voltak bántóak, hanem én voltam láthatatlan és halhatatlan számukra, azért így kicsit minden más színbe kerül. - Én nem tudom őket megfogni és elolvasni, te igen? - tiltott könyvek, nekem is megfordult a fejemben, a könyvtárban már jártam, de ha nem tudom megfogni a könyveket és elolvasni, akkor nem érek vele semmit sem, hogy bárhová be tudok menni, míg mások nem. Az utolsó szavaira viszont kissé ráncolom a homlokomat. Láthatóan nem értem pontosan, hogy mit is ért ez alatt. Átkozott... én... egy szellem is lehet átkozott? - Hogy érted, hogy átkozott? Valaki elátkozott azért nem tudok tovább lépni, mint bárki más az után, hogy meghaltam? - mert hát meghaltam. Az lesz szellem, aki halott, ez így szokott lenni nem igaz? Esetemben is biztosan erről van szó, mert mi másról lenne? Nekem fel sem merül a fejemben, hogy nem így lenne. Beteg voltam, ahogy még azt Jack elmondta... a fejemhez vágta, és nem engedtem magamhoz másokat közel, ezért nem is nagyon vannak sokan, akik igazán mélyen ismernének, talán e miatt nem is kötődöm senkihez sem azok közül, akik tudnak is rólam valamit. Nem átok, vagy... egy betegség, ami végül kifogott rajtam, ami végül legyőzött, ennyi csupán... vagy még sem?
*Láttam már elég szellemet, hogy tudjam melyik miért és hogyan maradt, ragadt itt a mi világunkban. Némelyek örökre, vannak olyanok akik csak kis időre amíg elintézik ügyes-bajos félbemaradt dolgaikat. Nálunk sincs ez másként mint a mugliknál, csak annyi a különbség, hogy ők nem hisznek bennük, mi viszont kénytelenek vagyunk hiszen lépte-nyomon velünk vannak. talán a boszorkányságunk miatt látjuk őket, a sok különleges lény és történés miatt nem félünk tőlük. Sok féle szellem létezik, a családom különösen babonás, tele van boszorkányokkal és a nők amúgy is fogékonyabbak minden ilyesmire, rengeteg dolgot, történetet, legendát hallottam már. Nem tudom biztosan, de sejtem, hogy az én szellemem azért különleges, mert neki még van ajtaja visszafelé is. nagyon ritka, de néha a meghaltak sem halnak meg igazán, csak egy kicsit. Ez így bután hangzik de így van. A test belekerül egyfajta hibernált állapotba – ez a kifejezés a mugliktól származik és ez az egyetlen jó meghatározás erre – és nem öregszik, nem bomlik, nem semmisül meg, de a lélek valahol máshol jár mindaddig míg meg nem találja a visszautat. Andie szellem talán ilyen és azért szomorú mert magányos, mert nem látja senki, hiszen nem is igazi szellem és ahhoz, hogy megtalálja a maga kapuját, szüksége van az emlékekre, de azokat elveszítette. Nem véletlenül. Valami dereng a régi legendákból, melyeket a családom hölgy tagjai meséltek nekem még kisgyermek koromban.* -Te érinteni képet? Azt sikerült? *Ez fontos. Hiszen ha valamit meg tud érinteni és attól visszakapja az emlékeit, akkor talán megtalálhatja a maga kapuját. nem akarok reményt kelteni benne, ha mégis tévedek, akkor fájdalmas lesz a valóság még egy szellem számára is, ezért még nem árulom el mi jutott eszembe, tovább kell kérdeznem arról amire emlékszik, ami vele történt, főleg azóta, hogy ebben a se élő se holt állapotban leledzik.* -Nem, nem ismerni téged. Én nem rég lenni itt. *Ebben nem segíthetek, nem itt éltem, nem is nagyon ismerkedtem a Roxfort történelmével sem mindaddig míg el nem jött a változás az életembe, a Durmstrang töltötte ki minden gondolatomat, mostanában pedig az apám, az ő új családja és Missy. Segíteni viszont szeretnék, pedig a Süveg szerint olyan személyiségem van ami a Mardekár nem túl segítőkész csapatába sorolt, de egyre jobban az az érzésem, hogy a Mardekár vonal egészen mást látott bennem. Még csak aranyvérű sem vagyok. Voldemort halálával ez is megtört. * -Az ispotály nem jó. A könyvtár a jó hely. Régi könyvek, nem tanuló könyvek. Tiltott könyvek jó. Andie nem szellem……lehet…kicsit….átkozott. *Ó, ha jobban meg tudnám ezt magyarázni, de sajna a szókincsem nem az igazi. talán ha lenne olyan aki beszél az én anyanyelvemen, elmondhatnám neki amire gondolok, anélkül, hogy Andie-ben hiú reményeket táplálnék. Nekidőlök a mellvédnek és karjaimat keresztbe fűzöm magam előtt, de a hüvelyk- és mutatóujjammal mutatom a legkisebb borsszemet, mennyire gondolom esélyesnek azt amit mondtam.*
Meglepő és szokatlan, hogy ő lát engem. Tudom nem telt el még olyan sok idő, de már egészen megszokott lett, hogy nem lát meg senki sem. Erre varázsolt egyet és ő most mégis csak lát másokkal ellentétben. Meg is sikerült ijesztenem, bár ez bőven kölcsönösnek mondható, én is sikeresen megijedtem azért tőle, nem csak ő tőlem. Amúgy sem szoktam ennyire senkinek sem az aurájába belemászni, neki pedig nagyon sikerült, túlságosan is közel mentem hozzá, de ez láthatatlanul nem olyan furcsa, csak próbálkozom mindenkinél hátha valaki érzékel valamit belőlem, erre ő konkrétan meglátott. Bele sem gondoltam, hogy ez varázslattal lehetséges, pedig van benne logika. Lélek vagyok, a legilimencia, pedig érzékeli a gondolatokat, azokra hat, azokat képes machinálni. Így azért már annyira nem furcsa a dolog, csak hát úgy se tudnék senkinek sem szólni, hogy próbálja ki, amennyiben nem lát eleve és nem hall. Esetleg Luke-nak javasolhatom, ha gond lenne, hogy így elő tud hívni, ha eltűnnék. Bár persze nagy mázli kell hozzá, hogy pont ott legyek, ahol a másik varázsol, Dariusnak szerencséje volt és ha jól sejtem akkor megérzése is, ami miatt sejtette, hogy itt vagyok. Meglepetten figyelek a szavaira. Érdekesen beszél, érezhetően nem tökéletes szinten áll még a nyelvünkkel, de mégis úgy fest, hogy felettébb nagy beleérző képessége van. Pár pillanatig nem is tudom, hogy mit mondjak neki erre az egészre, hiszen igaza van, szomorú szellem vagyok, ha jól sejtem ez tökéletesen süt a tekintetemből. - Igen... szomorú. Tudod van itt egy kép elrejtve, tegnap Luke megtalálta és amikor hozzáértem, akkor pár emléket visszakaptam, a családomról, a szüleimről, a nevemet pedig olyan árulta el, aki ismert, de... nem volt valami kedves velem. - Jack... na igen, ő nem volt se segítőkész, se figyelmes. Még Dariusnak is egyértelmű, hogy szomorú szellem vagyok és hogy ez az egész helyzet rémesen rossz nekem. Jack pedig, akinek állítólag fontos voltam, egyáltalán nem gondolt bele, hogy mennyire lehet ez az egész rossz. Azt hiszem érthető, ha ezek után eszem ágában sem volt terhelni őt a bajaimmal. - Köszönöm Darius, ez kedves tőled. Én nem igazán tudom, hogy mit tehetnék. Luke, aki lát engem elment az Ispotályba, hátha az ottani gyógyítók tudják miért lehet ez az egész. Aztán ha visszatért elmegyünk a Gyengélkedőre, talán ott... tudnak rólam, hogy hogyan haltam meg. Te nem ismertél régen igaz? - legalábbis ha jól sejtem, mert azt látnám rajta, ha kicsit is ismerős lennék neki. Nem hiszem, hogy tudja, hogy ki vagyok, és talán nem is baj ez. Jack ismert és nem volt jó véleménnyel rólam, Luke nem ismert és segíteni akar nekem. Azt hiszem jobb az, ha inkább olyanokkal vagyok együtt, akik amúgy sem ismernek, talán tényleg tele vagyok rossz tulajdonságokkal... így legalább nem vágnak még több rosszat a fejemhez.
*Nem igazán remélek semmit akkor amikor kimondom az igézőszót, nem túl gyakran használom ezt a fajta képességemet. Először a tanulás miatt ástam bele magam, aztán szórakoztatóvá vált, mostanra elveszítette azt a jelentőségét amiért belekezdtem. Nehéz munka volt, fárasztó de megérte. Most legalább hasznát veszem, de kissé ijesztő a végeredmény. Nem is tudom már mire számítottam amikor megéreztem valaki jelenlétét, hogy mit vagy kit fogok látni, meglepődtem, hogy egyáltalán….ráadásul egy szellem aki nem mindennapi módon látható csak, és épp az orrom előtt. Miután hátrahőköltem, összeszedtem magam. Egy szellemtől nem fogok félni, ha ennyire gyenge, minden bizonnyal hamarosan el is fog tűnni és csupán az emléke marad meg. Szerencsére eszébe jut, hogy ő is hátráljon. nem igazán szeretném azt látni, hogy rámolvad, vagy esetleg bele a testembe, mert az nem kifejezetten jó érzés. Már éreztem korábban, még odahaza egy szellem átlebegett rajtam, azt éreztem mintha egy dohos pincében lennék, a levegő hideg és nehéz, felrémlett bennem a szürkeség, a nyirkosság, mintha valami nyúlósba ragadtam volna és csak nehezen enged el, a bőröm pedig nyúlik ahogyan próbálom elhúzni. valahogy a lelkemmel is ezt éreztem. Persze sokkal gyorsabban mint ahogy elmondható.* -Én nem gondolni. *Szóval senki sem látja. Akkor nagyon különleges szellem, valahol olvastam már róluk, de nem emlékszem már milyen könyvben. Nem tanító jellegű könyv volt az biztos, hanem valamiféle felnőtt mese. Kissé zavaros a magyarázata azután, hogy a nevét elárulta. Egy amnéziás szellem. Ilyenről még nem hallottam, egy szellem mindenre emlékszik, pontosan, még talán a percre is amikor megtörtént vele az emlék. Felemelem a kezem mint aki időt kér, némi hallgatás közbeiktatásával elagyalok a dolgokon, Andie meg addig bájosan mosolyog. Helyes szellem. Összeszedem a gondolataimat, a szavakat és mindezt megpróbálom mondatokká gyűrni, hogy érthető legyen.* -Luke lát. Bűbáj nélkül. Én csak legilimens lát téged. Te Andie, nem emlékszik semmi, de nevét tudja. Te szomorú szellem lenni. *Nem vagyok biztos abban, hogy jól fogalmaztam, de most csak ez a szó jutott az eszembe. Jobban meg kell erőltetnem magam, hogy megértsen. Persze szomorú szellem, mert minden lelki fájdalomra emlékszik, csak épp a kiváltó okokra nem. talán fura lehet, de ez is olyan mint az érzelmek elfojtása az életünkben. Csak gyűlik és gyűlik, s aztán a legváratlanabb pillanatban robban.* -Én Darius Benedict. Én lát és hall téged. Talán segít ha tud….tudok. Én. *Néha már azt hiszem egész jól megy az angol, aztán történik valami és kizökkenek. A magabiztosságom és minden férfias jegyem azonmód bebújik a csigaházába, ettől kisfiúnak látszom ami nem tesz jót az amúgy még egészséges méretű egómnak.*
Újabb és újabb ismeretlenek jönnek, én pedig nem sok mindent tehetek, mint hogy figyelek csak és próbálom legalább az alapján elképzelni, hogy milyen lehet élőnek lenni, ahogyan... ők viselkednek egymással. Alig vannak emlékeim róla, hogy milyen lehet teszem azt egy érintés, vagy ha a szél simogatja az arcodat. Már az is nagy dolog, hogy legalább a megtalált fénykép miatt hiányosan ugyan, de akadnak emlékeim a családomról, a múltamról. Ennek is határozottan örülök, nem kell túlságosan sokat elvárni az élettől igaz? Aztán ki tudja, hogy még mire jutunk majd Luke-kal. Egyelőre utána kérdez az Ispotályban, hogy vajon hallottak-e már ilyesmiről, hogy valaki szellemként még csak a múltjára sem emlékszik. Azért nagyon remélem, hogy valamit ki tud majd deríteni és végső soron még utána tudunk kérdezni a Gyengélkedőn. Vagyis... hát ő meg tudja tenni, mert engem jó eséllyel ott se látna senki, így aztán felettébb nehéz bárminek is utána járni. Nincs más dolgom jelenleg tehát, mint várakozni, és figyelni az embereket, hátha találok olyat, aki legalább egy kicsit érdekes is. Persze ettől még mindegyiknél próbálkozom, megnézem őket magamnak, időnként egészen közel megyek. Azt hiszem érthető, hogy vannak olyan szellemek, mint pl. Hóborc, akik csak úgy szórakozásképpen repkednek át másokon, vagy találnak ki mindenféle tréfákat, pedig őket még látják is, de... így meg aztán még sokkal unalmasabb is ez az egész, hogy még csak beszédbe sem elegyedhetek senkivel sem. A varázslat elhangzásakor még igazából nem is gyanakszom semmire, kíváncsian suhanok közelebb. Egészen szép a szeme a srácnak... valahogy leköt a színe és tényleg érdekes, ahogy megcsillan rajta a nap... Aztán egy pillanat alatt hőköl hátrébb, én pedig először azt sem tudom, hogy mégis mi a fenét kellene kezdenem magammal, hiszen lát... egyértelműen lát engem! Nem tudom, mire vélni, a varázslat miatt lehetséges talán? - Oh, bocsánat... én nem akartam, igazán. A többiek nem láttak, nem gondoltam volna, hogy... - leesik közben, hogy talán nekem is kicsit hátrébb illene húzódnom, gyorsan meg is teszem tehát, kicsit hátrébb suhanok, hogy még véletlenül se zavarjak be neki, már így is rá hoztam rendesen a frászt, minden bizonnyal azért fejezi ki magát annyira furcsa szóhasználattal, bár aztán a fene tudja, tudom, hogy akadnak itt olyan diákok is, akik más iskolából jelentkeztek át. - Andie vagyok és rajtad kívül nem nagyon lát senki sem. Mármint de igen, van egy fiú, Luke, ő lát engem valami miatt, és segít kideríteni, hogy vajon mások miért nem és hogy miért nem emlékszem semmire sem magamról. - úgy magyarázok, mintha a dolog teljesen normális és evidens lenne, pedig neki nem sok sejtése lehet róla, hogy mégis mi a jó égről van szó. Igyekszem azért barátságosan mosolyogni, hiszen megijesztettem, meg egyébként is egy fokkal jobban vagyok, mint tegnap ilyenkor. Luke segít és ez azért tartja bennem a lelket... bár ez így furán hangzik, hiszen én magam vagyok a lélek és pont hogy nem tartotta a lelkemet semmi sem a testemben, mivel meghaltam. Ez már így elég nyakatekert igaz?
*Lassan járom körbe az egész birtokot, szisztematikusan feltérképezve mióta itt vagyok. Nekem nem volt öt-hat évem arra, hogy mindent megismerjek, csak nem rég érkeztem, a tanév közepén ami talán még sosem fordult elő, vagy csak olyan ritkán, hogy senki nem emlékszik rá. Dumbledoret és McGalagonyt kivéve. Az előbbi professzor jóindulatát élvezhetem, hála a családom kiterjedt ismeretségi körének, mindent megmozgattak, hogy segítsenek elszabadulni az addig otthonomnak nevezett és érzett helyről. Az anyám halála után napokig letargiába süllyedtem, nem tudtam mit kezdeni magammal, folyton azon járt az agyam, hogy miért kellett elveszítenem az anyámat mikor apám sincs. Aztán megtaláltam a fényképet az anyám holmijai között, számomra fura volt mert amióta az eszemet tudom a varázsvilágban nőttem fel, annak dacára, hogy az apám mugli volt, és a fényképen nem mozgott senki. Az anyám volt rajta fiatalabb kiadásban és egy férfi aki hasonlított rám, vagyis én hasonlítottam rá. Anyám nővérétől tudtam meg, hogy ő az apám és azt is, hogy minden bizonnyal még életben van. Akkor tört meg a lelkem és döntöttem el, hogy nem akarok tovább otthon maradni és nem akarok többé a Drumstragba járni. Tudni akartam miért történt minden úgy ahogy, és talán az apámat is kérdőre akartam vonni, de amikor megtehettem volna, újabb darabokra tört a lelkem és képtelen voltam még szembenézni is vele. Pedig velem volt Missy is. El kellett jönnöm onnan, azóta folyton jár az agyam hogyan és miként kerüljek szembe vele, tudnom kell miért dobott el és miért van új családja, miért nem kellettem neki? Nem lehet egyetlen oka a mágia. Most a kilátóba igyekszem, még nem jártam ott de talán olyan hely ahova kevesen járnak, kevesebben mint a bagolyházba. Egyedül kell lennem egy ideig, hogy átgondoljam és megtervezzem az újabb utat Whitehavenbe. A jó időre való tekintettel csak pólót és a melegítő nadrágomat viselem, tornacipővel. Egy órát azzal töltöttem, hogy kifussam magamból a keserűséget a tó körül, de mivel mostanra több romantikára vágyó párral is találkoztam, nem találtam jó elmélkedő helynek. a kilátó, az igen, ott még úgy sem jártam és minden bizonnyal messzire ellátni a magasból. Felérek és körültekintek, korábbi elgondolásom igaznak bizonyul, az én romantikus énem is kikacsint, valóban szép innen a kilátás, érdemes lenne felhozni ide Missycicát. A korlátnak támaszkodva nézek le a mélybe néhány hosszúra nyúlt pillanat után azonban furcsa érzés kerülget. Mintha figyelne valaki, de az imént még nem láttam senkit. Körbefordulok, de még mindig senki, az érzés azonban határozottan növekszzik bennem. Talán a bűbáj miatt nem látom, vagy valami más miatt. Inkább más miatt, az érzés is más, egészen más, még soha nem kerülgetett ilyen súlyosan és töményen. Csak egy apró ötlet, nem is remélem, hogy bejön mikor elsuttogom a tanult varázslat szavát.* -Legilimens. *Annál jobban megdöbbenek amikor egy szellemalak kerül a szemeim elé, egészen közel hozzám. Szinte összeér az orrunk, hátra is hőkölök.* -Hóóóóhóóó! Te! Te hoztad rám az ijedtség! Ki vagy! *Találkoztam már szellemekkel, a Durmstrang is és a Roxfort is tele van velük, és ők is szeretnek a semmiből előbukkanni, vagy épp a tányérod közepéről, de a lány szelleme, egyrészt földöntúli szépség, másrészt különösen szomorú és a többi szellemmel ellentétben eddig nem láttam, csak a legilimencia segítségével körvonalazódott az alakja.*
Luke próbál mindent megtenni, ahogyan ígérte elment megkérdezni a ispotályban azokat, akiket ismer, akik többet tudnak nála, akik talán egy kicsit tájékozottabbak, hátha jutnak valamire, hátha találnak válaszokat, hogy egyáltalán miért és hogyan lehet ez. Meghaltam, de mégis itt ragadtam és nem tudom az okát és nincsenek meg az emlékeim és... nem tudom, hogy pontosan ki vagyok. Van már néhány halvány emlékképem, amik legalább előjöttek a talált fotónak hála, de ennyi. Rémes, hogy még a képet sem tudtam eltenni, hogy nálam legyen. Jack visszatette oda, ahonnan találta, és én most is itt vagyok megint a Kilátóban, pont azért, mert itt érzem magamat a leginkább jól. Azóta legalább nem tűntem el, de csak kódorgok, mint aki nem találja a helyét. Hát... nem is találom, szóval igazából ez tökéletes meghatározás, nem tudom, hogy mit tehetnék most. Csak várok, hátha valami történik. Luke kezében van most minden, ha ő nem talál válaszokat, akkor... talán nem is léteznek azok a válaszok, de azért még mindig reménykedem benne, hogy valahol mégis csak. Fáradtan sóhajtok, pedig egy szellem nem fáradt, nem éhes és nem is álmos, de lelke ugyanúgy elfáradhat. A nap már felkelt, de még mindig korán lehet, kora délelőtt ha jól sejtem, bár az időérzékem nem az igazi, valahogy csak úgy telnek felettem a percek és nem mindig tudom belőni, hogy mikor is vagyok épp. A fotó itt van és jó lenne újra látni, de én képtelen lennék kiszedni a helyéről és persze más nem is nagyon vesz észre, vagy figyel rám, hogy megkérhessek bárkit is. Már többen is jártak itt azóta, hogy Luke elment, és én bármit is próbáltam semmi reakció nem volt, pedig igazán igyekeztem az egyik idősebb lánynál, aki a korlátnak támaszkodva figyelte a tájat vagy fél órán keresztül. Beszéltem hozzá, és elé is suhantam, meg aztán egyszer próbáltam átlibbenni rajta, amivel annyit értem el, hogy libabőrös lett. Azt hiszem érzékelt, de inkább csak a korai szél hűvös fuvallatát érezte, nem pedig engem. Ennél többet nem értem el eddig senkinél sem, no meg másokat nem akartam megzavarni azért. Volt itt egy fiatal fiú is... sírt. Na azt rémes volt látni, őt aztán végképp nem akartam zargatni, vagy még kellemetlenebb helyzetbe hozni, ennyire azért bőven át tudom érezni azt, ha valakinek rossz. Marad hát a magányos várakozás. Legalább azt tudom figyelni, hogy mások mit tesznek és megnézhettem a napfelkeltét is gond nélkül, mert még csak álmos sem vagyok. Akár még a napnyugtát is megnézhetem majd... jó dolgom van igaz? Nem tudom, hogy Luke mikor ér vissza, és mi lesz a következő lépés. Talán majd a Gyengélkedő, vagy egy tanár, hátha tud rólam valaki valamit, más ötletem nekem sincsen, de egyedül ezt nem merem megtenni. Nem tudom, hogy mit találnék és a tanárok sem feltétlenül látnának, szóval majd vele együtt megyek, akkor biztos, hogy nem lesz baj. Mi lenne, ha a Gyengélkedőn belefutnék teszem azt a szüleimbe, vagy... felismernék valakit, aki miattam szomorkodik, de nem lát? Nem tudom, hogy mennyire tudnám elviselni.
Az életem eddig sem volt egyszerű, de így... félig élve csak még rosszabb lett. Még több bennem a kétség, még több bennem a bizonytalanság és egyelőre még mindig nem tudom, hogy mi a fenét kéne tennem. Életben maradni, talán csak egy döntés kérdése, de talán nem. Mi van akkor, ha végül arra jutok, hogy akarom? Hogy akarok élni, de kiderül, hogy ez egyáltalán nem ilyen egyszerű, hogy nem csak rajtam múlik, hogy én mit akarok, hanem ha nem tudom a megoldást, akkor esélyem sincs? Egyszerűen félek, hogy rossz döntést hozok, vagy hogy nem is számít a döntésem, azt hiszem érthető, ha elég rendesen kétségbe vagyok esve, bárki így lenne ezzel a helyemben. - Nem, nem csak neked Tommy, bárki láthat, csak a többség simán figyelmen kívül hagy, ami végül is érthető, csak egy áttetsző szellemet látnak. - finoman vonom meg a vállamat, szomorú sóhajjal tekintek el közben a távolba. Az persze jó érzés, hogy ő így érzett, de hát még csak nem is ismer igaz? Csak valamiféle fellángolás lehetett és kész, nem hiszem, hogy tényleg olyan sok értelme volt, főleg egy olyan zűrös hátterű valakivel, mint én. - Nem mondanám, hogy van, vagyis... nem tudom. Ez elég bonyolult. - Jack nem a valakim, nem számít annak, hiszen igazából mindig csak azt találja meg, hogyan osszon ki, hogyan világítson rá, hogy mindent rosszul látok és rosszul gondolok. Így azért elég nehéz... akármi jót is gondolni a mi kapcsolatukról. Nem úgy éreztem, hogy segíteni akar nekem, persze akart, de... valahogy nem a legjobban állt hozzá. - Köszönöm Tommy, ez nagyon kedves tőled. Azt hiszem nekem is akarni kell ezt, de még csak biztos sem vagyok benne, hogy ha akarom az ér-e valamit. - és e miatt olyan félelmetes az egész. Nem elég csak az élni akarás, lehet hogy szeretnéd, de még sem megy, még sem teszi azt a szervezeted, amit te akarsz és akkor csak csalódsz. Félek csalódni, félek elveszíteni fontos dolgokat. Mégis meglep, amit mond róla... Jack... nem hinném, hogy szeret, nem mutatta ki igazából egyszer sem. Nem olyan típus ő igazából, nem az a szerelmes jellem azt hiszem. - Az előtt is ilyen volt azt hiszem, bár... inkább akkor, amikor a betegségemről szó volt. Szerinte teljes életet kéne élnem, de valahogy meg se próbálta megérteni én mit érzek. - pedig ha valakinek fontos vagy, akkor ha nem is ért veled egyet legalább megpróbálja magát a helyedbe képzelni, legalább megpróbálja átérezni azt, ami neked rossz, és segíteni, hogy jobb legyen. Ő viszont inkább csak bántó volt, mintha megpróbálta volna a fejembe verni az igazát, pedig általában az efféle erőszakos megoldás nem sokat ér. A kérdésére csak lassan bólintok egyet. Igen itt megtalál, na nem mondom, hogy a törzshelyem, de amúgy is kellemes és nem sokan járnak erre. Amíg pedig nem tudom, hogy mit tegyek, addig egyébként is jobb lesz nekem itt, mint valami sűrűn nyüzsgő helyen. - Köszönöm Tommy, komolyan. Majd... valahogy csak lesz, ha pedig már... - nem tudom befejezni a mondatot, mert eltűnik a szemem elől a fordulóban. Azért az arcomra mégis csak mosolyt csal a lelkesedése, jól esik, de ki tudja, hogy tud-e tenni valamit. Talán semmit, talán ez tényleg csak rajtam múlik és senki máson, és amúgy is hol találhatna egyáltalán megoldást? Halvány sejtésem sincs róla... tényleg nem tudom, hogy mi lesz, talán már nem is talál meg mire rájön a megoldásra, az is benne van a pakliban.
Fogalmam sincsen, hogy mit érezhet most, ám igyekszem ez egyszer nem önzőn viselkedni. Sokat foglalkoztam lányokkal, lényegében a saját magam örömére, utána igen gyorsan továbbálltam, mert nem éreztem úgy, hogy bárki is megfogna, erre jön egy lány, akitől elég egy kedves mosoly, és máris rosszul alszom. Mintha tényleg valami rémálom lenne, aztán még ki is derül, hogy halott. Vagy mégse az lenne? Talán le tudom zárni a dolgot, ha valahogy tisztázom, és segítek neki. Ha még van rá lehetőség. Összehúzom magamon a köntöst, hiszen be nem mehetünk, lehet, hogy valami ideköti, mert nem indul el másfelé. - És... csak nekem jelentél meg így? Én Hollóhátas vagyok, megpróbálhatok utána járni. Bármennyire fellángolásnak hitted, én mégis éreztem valamit. Szerelmet azt hiszem, feléd először, de belátom, hogy nem sok értelme van, főleg, ha nem csak a betegséged, hanem még van is van valakid. Vagy félreértettem? – Nem tekintem csak egy megoldandó feladatnak, de furdal annyira a lelkiismeret, hogy nem vettem észre a kitérő szándékot a szavaiban, és azt sem, hogy beteg. Akkor is csak önző módon magammal foglalkoztam. Sarah is Hollós, hátha együtt ki tudunk sütni valamit. Vagy.. megkeresni a Szürke Hölgyet, aki szintén szellem, hátha még van rá út, hogy visszahozzuk Andie-t a testébe. Zakatol az agyam, de ezt most kár is lenne túlragozni. [color=#995533]- Van egy barátom... vagy nem is tudom, hogy mondjam. Kicsi, de nagyon okos, amikor éppen nem akarok hülyét kapni az állandó szövegelésétől. Aurornak készül a szentem, hátha tud találni valami megoldást arra, hogy ha így elszakadtál a testedtől, akkor mit tudunk tenni, és a házunk szellemét is fel fogom keresni. – Igyekszem megnyugtatni, bár ha szellem, akkor nem valószinű, hogy nagyon idegrendszeri problémái lennének. Szerettem volna, ha kialakul köztünk valami, de ha ez nem lehetséges, akkor talán visszasegíthetem az életbe, azzal is elérem, hogy boldog legyen. És itt tér rá a pasikérdésre. [b]- Nem lehet.. hogy azért teszi, mert ő aztán tényleg szeret, de nem tudja hogyan kezelni a dolgot? Vagy már azelőtt ilyen volt, hogy ez történt veled? Nem értek én az ilyesmihez, nekem aztán soha nem jön össze semmi. Itt megtalállak majd ugye? – Szeretném valahogy megérinteni, de ez sem megoldható, a gyengélkedőre pedig esélytelen, hogy beengedjenek hozzá. Mindenesetre azért meg fogom próbálni. - Tarts ki, kitalálok valamit. Fel a fejjel, én nem hagylak cserben. – Nem tudom, hogy mikor lettem ilyen önzetlen, de ezt az ügyet így fogom kezelni. Most irány Sarah.
Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz. .....................................................................................................
Próbálom a szavait egyszerűen csak... nem is tudom, nem is nagyon értelmezni. Belém zúgott, de hát még csak nem is ismer, akkor mégis hogyan zúghatott egyáltalán belém? De nem számít, mert én sem ismerem őt és egyébként sem számít semmi sem. Nem megy ez nekem... ez az egész túlságosan bonyolulttá vált. Sokkal egyszerűbb volt eddig, simán csak távol tartani magamtól mindent és mindenkit és most, hogy változtattam egy kicsit... hiba volt. Összezavart csak Jack és ez az egész. A bál... azok, amiket mondott, a sok bántó szó, és mintha képtelen lenne belegondolni a helyzetembe. Én viszont tudom, hogy mi a helyzet, csak... nem tudom, hogy mégis mit kéne kezdenem vele. Tényleg nem tudom. - Itt a Gyengélkedőn. Élek valamennyire, csak kómában vagyok... azt hiszem, valami ilyesmit mondtak, de én sem értem pontosan a dolgot. - a kérdésre azért mégis csak megpróbálok egy halvány mosolyt az arcomra erőltetni, de őszintén szólva nem nagyon megy, inkább valami elfuserált grimasz lesz csak belőle, jó ideje már csak ez megy, már amikor nem vagyok köddé válva. - Nem hiszem Tommy, ez... nem olyasmi, amiben bárki is segíthet. Még a Gyengélkedőn se tudja senki, hogy mégis mi folyik itt. - sóhajtva rázom meg a fejemet. Azt hiszem csak én tudnék segíteni magamon, vagy a jó ég tudja, csak én nem tudom, hogy akarom-e ezt. Én nem tudom, hogy... akarok-e bármit az ég világon és ezzel van itt a legnagyobb baj igazából. - Fogalmam sincs. A gyógyulásra nincs, azt mondták idővel lehet, de... talán sosem, de hogy hogyan ébredhetnék fel azt nem tudom és... és azt sem, hogy ez az állapot meddig marad meg egyáltalán. Tudod Tommy... az a baj, hogy nem tudom, hogy nekem mitől lenne jó. - ez itt a legnagyobb probléma, hogy én sem tudom. Nem tudok jelenleg az ég világon semmit sem. Nem tudom, hogy mitől érezném magamat jobban, nem tudom, hogyan legyek élő, vagy hogy akarok-e egyáltalán. Túlságosan zavaros minden és valahogy sokkal egyszerűbbnek tűnik az egészet csak hagyni a fenébe és feladni... mert félek, hogy az csak még rosszabb lenne, ha újra fájdalmat okoznék másoknak, vagy... magamnak. Ennek az egésznek nem lehet sehogy sem jó a vége, ez a legnagyobb baj. - Nem, nekem nincs. Mármint technikailag nincs, csak... ez is túlságosan zavaros. Itt van Jack, ő... azt hiszem barát, de már ebben sem vagyok biztos, mert folyton csak kioktat, mintha ő mindent jobban tudna nálam és azt olyan stílusban teszi, hogy nem is tudom... Oké, azt mondja ki van akadva e miatt az egész miatt, de én csak azt érzem, hogy folyton megbánt. - hangosan sóhajtok egyet. Milyen szép is lenne nekidőlni a korlátnak, de még az sem megy, csak lebegni és kész. Iszonyú fárasztó, főleg így. Gyűlölöm ezt az egész helyzetet, gyűlölöm az egészet, ami történik. Csak... csak azt akarom, hogy vége legyen, és ne kínozzon többé... semmi. Bűn ezt gondolni? Önző vagyok vele? De hát pont arról volt szó, hogy nem vagyok eléggé önző igaz? Próbálom én azt nézni, hogy mi a jó nekem, de az a baj, hogy sejtelmem sincs róla.
♫ Reflection ♫ ϟ A nehéz döntés, akkor is nehéz marad, ha sokat gondolkodsz rajta
Annyira azért nem vagyok betojva, inkább csak álomnak vélem, miután észreveszem, hogy kissé áttesztő, és nem is a földön áll, hanem lebeg. Úgy gondolom, hogy nem rosszul aludtam, hanem még mindig az ágyamban fekszem, és Andie-t valami földöntúli angyalként álmodom meg, Azért hihetetlen, hogy miután egy egész jó estét töltöttünk Sarah-val, még mindig visszatér a tudatomba a griffendéles lány. Na igen, nem könnyű elfeledni, annyi felszínes kapcsolat után, hogy egyszercsak valaki igazán megtetszik. Talán azért jutott megint eszembe, mert miután füstölögtem egy sort, még Sarah-nak is nyafogtam róla, biztosan erről lehet szó. Ám ahogyan közelebb lépek, és megdörzsölöm a szememet, nyilvánvaló, ez most nem fantázia, tényleg itt van, de.. szellemként? Ez hogyan lehetséges? Amit hallok némi magyarázatot ad, hollóhátasként megpróbálom értelmezni, de még így is elég nehezen megy, küzdök a valósággal. - Legalább megnyugtató hogy nem egy szellembe zúgtam bele... – Motyogom, és próbálom felfogni a dolgot, hiszen magyarázza tovább. Kissé azért önző vagyok, mert a saját bánatomat valahogy előbbre helyezem, de most próbálok figyelni is rá, megérteni, hogy mi történik vele, és ami ennél is fontosabb, miért? - Hol az az itt? Most akkor mégis... élsz valamennyire? Tudok segíteni? – Vetem közben, mert annyira bizonytalanok vagyunk mind a ketten, hogy itt még nem tudom, akarja e folytatni, mélyebb magyarázatba fogni. A mosolya még vadító, bár furcsa módon most nem mozdít meg annyira, és nem tudom, hogy annak köszönhető, hogy szó szerint élet és halál között lebeg, vagy mert a kis McCaine lány gondoskodása azért picit javította a hangulatomat, miszerint érdemes lenne akár szünetet tartanom, vagy más lányokban gondolkozni. Viszont mégiscsak fűz valami Andie-hez, ami miatt segítenék neki. - Hát én sem nagyon. Van rá esély, hogy meggyógyulj? Vagy felébredj. Én... akarom, hogy neked jó legyen. – A lényegre igyekszem koncentrálni. Most betegség, vagy sérülés? Vagyis olyan komoly sérülés, amelytől még a mai napig is szenved? Így tudom elképzelni, és tulajdonképpen nagyon is sajnálom, főleg, ha ezért pattintott le. Legalábbis nem mondja ki, de az előbb utalt rá, hogy kissé mellébeszélt, de az én érdekemben, hogy ne érezzem magam rosszul, hogy nem lehetünk együtt. És hogy ne akarjam megszánni. Szegény... Próbálok erőt venni magamon, hiszen nem cél, hogy most úgy érezze, ő a legnyomorultabb teremtmény a világon. - Kezdek belezavarodni. Azt mondtad hogy van valakid. Azért mondtad, mert nem akartad, hogy rosszul érezzem magam, vagy tényleg van? Ne aggódj, túlélem, megpróbálok továbblépni, aztán majdcsak lesz valami. – Most nem is beszélek olyan fellengzősen, macsósan, egy halott lánnyal nem is sok értelme lenne. Ellenben itt fent a kilátóban már rohadt hideg van a köntösben, de a szellemet ez nyilván nem hatja meg, én viszont didergősre fogom.
Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz. .....................................................................................................
Úgy fest, hogy a felbukkanásommal folyamatosan csak a frászt hozom mindenkire. Pedig nem szándékos a dolog, nem akarok én senkit sem kiborítani, de úgy fest, hogy megint csak egy enyhén szólva is meglepett szempárral találom szemben magamat. Tommy, találkoztam már vele és nem volt szép tőlem, hogy hazugsággal pattintottam le, vagy hogyan is fogalmazzak. Nem szoktam én ilyesmit tenni, de hát nem sok választásom volt, hiszen nem igazán vagyok az a pasizós típus és nem lenne az jó másnak sem, ha az lennék. Tudom persze Jack ezzel sem ért egyet, ő valahogy... semmivel sem ért egyet, amit én mondok és nem értem, hogy ez miért van. Mindent másképp lát és mindenben úgy is gondolja, hogy csak neki lehet igaza. Pedig ez az én életem és talán el tudom dönteni, hogy nekem mi a jó igaz? A kérdése azért eléggé meglep, mármint az a része, hogy mindig szellem voltam-e. - Nem... nem voltam szellem. Ez csak a mostani állapot és én... - halkan sóhajtok egyet. Még midig nem tudom, hogyan kell elmondani ezt bárkinek is, hiszen még én sem értem pontosan, hogy mi is történik velem, így pedig elég nehézkes másoknak elmagyarázni. - Nem vagyok teljesen szellem, azt hiszem, csak itt ragadtam. - tudom bonyolult és nem fogja érteni elsőre, még nekem is emésztenem kell a dolgot. Van egy testem, kómában, tőlem külön és vagyok én és nem tudom, hogy a kettőt hogyan lehet összerakni, vagy hogy egyáltalán össze lehet-e. Ez azért nem valami egyszerű így. - Jesszus dehogy! - rázom meg a fejemet. Nem tudom megállni, hogy az aggodalmam mellé, azért becsússzon egy mosoly is. Azért ennyire nem kéne talán ezt túlgondolnia magáról, még hogy miatta van, hogy öngyilkos lettem volna csak mert visszautasítottam? Azért az nem... ennyire nem vagyok mártír típus. - Ez elég bonyolult Tommy. Beteg vagyok... voltam... én sem értem még pontosan. Mágikus sérülésem volt régen, évekkel ezelőtt, ami miatt bármikor vége lehet mindennek érted? Én csak nem akarok bárkit is magammal rántani, hogy másnak rossz legyen, de most... Nem értem, mi történik. A testem kómában van, én pedig időnként megjelenek és eltűnök és nem tudom, hogyan kéne összerakni magamat. Még csak azt sem tudom, hogy... lenne-e értelme. - igen talán ez a legnagyobb gond, nem tudom, hogy okos ötlet-e egyáltalán élni, hogy kell-e másokat kínoznom vele, hiszen a szüleimnek most is rémes lehet és Jack is totál ki volt akadva, amikor először meglátott így, ami amúgy totál érthető. Én se tudom ezt kezelni, mások mégis hogyan tudnák? Elég rémes egy helyzet és nem tudom, hogyan tudnék kikecmeregni belőle, pedig valahogyan muszáj lenne. Vagy a testem végül... feladja és akkor végképp vége igaz? Akkor ennyi volt, akkor pápá élet. De képes vagyok rá, elég erős vagyok, hogy egy szerűen csak feladjam?
♫ Reflection ♫ ϟ A nehéz döntés, akkor is nehéz marad, ha sokat gondolkodsz rajta
Csoda hogy nem esek hasra a nagy ásitozás közepette, a köntös alatt csak egy trikó és egy boxer van, na meg a papucs, attól ilyen nehéz emelnem a lábaimat. Ha szívtam egy kis friss levegőt, akkor lehet, hogy megiszok egy kávét, és már nem fekszem vissza, mert így csak dobálom magam. Szinte semmit nem tudtam aludni, ez inkább volt nevezhető valami nyugtalan szundításnak, még ezalatt is rosszakat álmodtam, pont Andie-ről, mások karjában, sőt, még rosszabbat is, szexelve másokkal. Túl kéne lépnem, csak szar érzés, hogy az első lány, aki úgy igazán megtetszik, durván lapattint. Pedig olyan kedves lánynak tűnt, nem is hozzám illik, hogy lehetek olyan béna, hogy pont rá figyelek fel? Mintha magamat szívatnám azzal, hogy elérhetetlen csajra kezdek el bukni? Pedig milyen közös hobbink lehetne? Nem tűnik egy táncos alkatnak, kártyázni sem hiszem, hogy szokott, amolyan jókislány stílusban nyomja, nem is tudom, hogy miről beszélgethetnénk. Esélyes, semmiről. És még szűz is lehet, tehát a szex se lett volna nyerő. Akkor mit emésztem magam? Ez az, amikor az ember még csak meg sem tudja magyarázni, hogy az a liba miért kellett neki. Elérhetetlen volt talán, én meg kihívásnak tekintettem volna, de ilyen durva elutasításra őszintén nem számítottam. Vagy csak én dramatizálom túl? Ahogy meglátom őt, a fent említett módon szájtátok, és már mennék is, de hollóhátas ösztöneim azt súgják, hogy valami nagyon nincsen rendben, de még túl álmos vagyok, hogy észrevegyem, hogy a mi a gubanc, csak a szomorú-szexi szempárban lubickolok, és magamat sajnáltatom, hogy már sosem lesz az enyém. Aztán megszólal. Ekkor jövök rá, hogy mi.. egy szellem? Lehet, hogy sosem létezett, csak beteg voltam, és igazinak véltem volna, ezért pattintott le? - Most álmodom... vagy... mindig is szellem voltál? Ezért utasítottál el? Vagy most mi van...? – Közelebb lépek, ki akarnám nyújtani a kezemet, de végül visszahúzom, le sem akarok bucskázni a kilátóból egy délibáb miatt, úgyhogy csak álmosan-gyanakodva szemlélem az áttetsző lényt, akinek attól még szívsajdítóan fájdalmas a stílusa. - Az a baj... hogy pont a kedves lányok... unalmasak? Vagy én vagyok velük... túl sok? Nem tudom. Tetszettél, de így, hogy még csak nem is élsz? Jó ég, csak nem miattam lettél öngyilkos? Már úgy értve hogy tuti nem tetszettem, ez világos, de nem előlem menekültél a halálva, ugye? – Kérdezek azért rá hüledezve. Jó pasinak gondolom magam, de nem egy főnyereménynek, ha Andie kicsit is riadós fajta, még elképzelhető, hogy kiugrott innen, és csak azért maradt a lelke, hogy még keltse itt bennem a lelkiismeretfurdalást... Ennyire azért nem akartam nyomulni.
Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz. .....................................................................................................
és akkor nekiállunk a folytatás előkészítéséhez 
//
