2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A Roxfort legmagasabb és egyben legvékonykább tornya, ami nem szolgál másra, mint arra, hogy remek belátást biztosítson a birtokra. Innen tényleg ellátni a hegyekig, látni a tavat, a kviddics pályát, amit csak szeretnél. Persze hűvös időben kifejezetten szeles, ilyenkor azért jól öltözz fel. A kilátó is természetesen kőből épült, de körben sok helyütt nyitott, nagy üvegtelen ablakokba könyökölhetsz ki nézelődni.
- Hogyan lehetsz mégis ennyire pozitív? - én eddig mindig úgy gondoltam, hogy pont az a lényeg, hogy ha valakit szeretsz, akkor viszont szeret, de ő most azt mondja nem az a legfontosabb és ez meglepő. Én... tudom, hogy valamit érzek, valami van a fejemben, amit nem tudok hová tenni és sokkal jobb lenne, ha menne, ha tudnám, hogy mi ez az egész, ha emlékeznék arra, ami történt, de sajnos nincs így. Fogalmam sincs róla, hogy mik történtek addig, amíg aludtam és nem tudom, hogyan lehetne visszahozni azokat az emlékeket, mert biztosan ott vannak a fejemben, csak valahogy elő kell csalogatnom őket. - Igen, talán... ezt is jelentheti, vagy csak könnyen nem emlékeznem rá, mert összezavarna. Ami butaság, mert most is épp eléggé meg vagyok zavarodva. - hiszen attól még, hogy én nem érzem ugyanazt látom a szemében, hogy ő nagyon is érez irántam valamit és ettől nagyon nehéz elvonatkoztatni, pedig próbálok, de... a tekintete és a pillantásai, egyszerűen... tudom, hogy mit érez és valahogy bennem is motoszkál valami, csak nem tudom hová tenni bármennyire is szeretném. Ez a legrosszabb, hogy össze vannak bennem zavarodva az érzések, és szeretném őket kigobozni, de egyszerűen nem tudom, hogyan kellene. - Ha olyanokat mondasz, hogy én vagyok számodra az első helyen és... így nézel rám és barátok leszünk, akkor illene ismernem is téged. - tudnom arról, hogy mi történt vele, ami miatt megváltozott, hogy miért áll most pozitívabban az élethez és másokhoz. Tényleg szeretném tudni és szeretném őt jobban ismerni. Még ha nem is emlékszem és ha nem is tudok úgy nézni rá, ahogyan ő néz rám, de... másképp mégis hogyan lehetnénk barátok? Igenis szükség van rá, hogy többet tudjak róla, arról is, amiért megváltozott, arról, amik történtek vele. És pont e miatt döntök végül úgy, hogy megteszem azt, amit valahol mélyen a szívem diktál, mert suttogja nekem nagyon is, hogy mit tegyek, hogy csókoljam meg, hogy legalább próbáljam meg és úgy tűnik, hogy sikerül. Úgy jönnek az emlékek, mintha a fejembe varázsolnák őket. - Ez még mindig olyan... hihetetlen. Már tudom, hogy miattad maradtam, hogy végül te vettél rá, hogy ne akarjam feladni, de... nehéz elhinni, hogy pár hónap alatt így megváltoztam. - a hozzáállásom és a gondolataim, amit gondoltam erről az egészről. Furcsa, pedig elhatároztam, hogy mit akarok és most még sem azt akarom. Szeretnék vele lenni, amíg lehet és közben mégis félek, hogy mi van, ha vége lesz és ezt az egészet majd mégis elveszítem. Épp ettől óvtam a szüleimet is mindig, hogy ne kapjanak túlságosan sok fájdalmat, amit nem akartam, hogy kapjanak, de úgy tűnik, hogy bármennyire óvok is másokat ettől őket ez nem érdekli, hiszen Luke sem akar távol maradni tőlem, ahogyan a szüleim is annak örültek, hogy magamhoz tértem, nem pedig elfogadták, hogy talán tényleg vége ennek az egész kálváriának. - Jól van, akkor kapsz pár hetet, de biztosan örülni fognak neked. Végül is... megmentettél és visszaadtál nekik. - biztos vagyok benne, hogy apa nagyon oda lesz majd érte és anya is sütivel fogja tömni és ölelgetni, ha elmondom nekik az egészet. Bár... nem tudom, hogy ez okos ötlet-e, hiszen én magamtól a halált választottam volna, nem biztos, hogy ezt egy könnyen el tudnák fogadni, de... majd még meglátjuk. - Persze, megkérdezem anyát, hogy mik voltak benne, ő biztosan tudja és... szerinted lehetséges? Olyan sokat próbálkoztak már azzal, hogy meggyógyítsanak, de csak blokkolni tudják ezt és ez is rizikós, ha nem figyelek oda. Tudod Luke... valahogy... félek elkezdeni reménykedni. - ahogyan félek attól is, hogy elveszítem őt, pedig tudom, hogy muszáj lenne elhinnem, hogy van kiút és van megoldás, hogy lehetséges, hogy végül ő fog majd teljes mértékben megmenteni.
- Tudom, hogy rossz így, hogy te nem emlékszel rá, pont ezért nem akarom erőltetni. Én viszont nem tudom, de... nem is akarom elfelejteni. Nekem nem fájna, szeretni valakit nem feltétlenül jár beteljesült szerelemmel. A barátság sem kevésbé fontos érzés. – Nem akarom túlmagyarázni, hogy ha fontos nekünk valaki, majdnem mindegy, hogy mit csinálunk együtt, a lényeg, hogy boldognak lássuk őt. Nem akarom Andie-re felesleges nyomást helyezni, már megtettem párszor, többször nincsen rá szükség. Kezdi ő is megérteni, hogy mindent feladnék érte, és szívesen maradnék a közelében, de ha picit is rossz érzés ez neki akkor természetesen távozom. - Ha elfelejtettél mindent, az jelentheti azt is, hogy magadban már végképp lezártad a szellemlétet ami legalább jó dolog . – Ez azt jelenti, hogy lehet számunkra új kezdet is. Nem mondom, hogy ez új esély, hogy meghódítsam, hiszen ha már tudja, hogy volt köztünk valami, főleg az én oldalamról, akkor nem ugyanaz, mintha most ismerkednénk meg. Nem is lett volna rá lehetőségem, hiszen a bálon is úgy nézett, mintha rémlene neki valami. Én pedig nem akarok attól rettegni, hogy mikor fülel le, hogy mégis volt köztünk valami. Teljesen rendben van, ha tisztában van az érzéseimmel. A kezébe helyezem a sorsunkat, a jövőnket. Ha mégis lenne valaki, akinek megtetszik a törékenysége, én félre tudok állni. Nehéz szívvel, de őt előrehelyezve. - Nem elég az, hogy régen nem ilyen voltam? Volt kiért megváltoznom, és most te jelentesz mindent, de ezzel nem akarlak megijeszteni. Az emberek változnak, és talán majd egyszer elfogadod, hogy valakinek te vagy az első helyen. – Döntöm oldalra a fejemet, a tekintetét fürkészve. Így, ebben a pózban hökkenek meg a kezdeményezésén, mintha saját magának akarná bizonygatni, hogy ura a sorsának. A kezdeti lassú próbák után sikerül összetapadni, és szenvedélyes csókváltás lesz belőle, ezúttal nem kell lelkiismeretfurdalást éreznem, hiszen ő akarta. Talán saját magát lenyugtatni, vagy csak köszönetképpen, de mindez most nem számít, a lényeg, hogy meg tudjuk tenni, és nem is agyalok tovább a miérteken. Amíg az illem az kívánná, hogy csak odahajoljak, és hagyjam, hogy ő fedezze fel a saját erejét, most a szerelem elveszi annyira az eszemet, hogy át is öleljem, magamhoz húzva megsimogassam a hátát, és az arcát is. Félig kinyitjuk a szemünket, hogy legalább zárócsók legyen, aztán nyitjuk ki csak igazán, hogy esetleg levonjuk a következtetéseket. - Most.. emlékszel, vagy szeretnéd elhinni, hogy mindez valóságos lehet. Hát hogyne lenne kicsim? Tart amíg tart, de ne félts engem, mindent kibírod, és veled akarok lenni. Mindennél jobban szeretlek. – Egyáltalán nem érdekel, hogy ezt így kimondani nem túl férfias, ha szeretünk valakit, akkor nincsen olyan, hogy büszkeség, vagy elvek, legalábbis a másikkal szemben semmiképpen sem. Csak az, amit érzünk. Bárhogy is legyen, ha már rá tudtam vezetni, hogy együtt kell maradnunk, az életem legnagyobb sikeréül szolgál. Ha orvosként sokakat megmentettem, ezúttal most magamért is csináltam, mert azt akartam, hogy élje az életét, akár velem, akár a családjával. - Azért csak szépen sorjában, előbb szokjatok ismét össze, nem kell őket lebombázni, hogy itt van valaki, aki komoly udvarló. – Nevetem el magamat halkan, és visszafogottan, nekem is hihetetlen, hogy megtette, és most nem tudok elszakadni a közelségéből. Szerencsére úgy tűnik, hogy nem is nagyon kell. Eltűnődöm azon, amit mond, hiszen én is medimágus vagyok, igaza van, kellene valami végleges gyógymód. - Azt mondják, az igazán erőteljes gyógynövények nagyon ritkák, és kivételes termőföldön élnek csak meg. Közel lehetetlen a beszerzésük. De hát mi vesztenivalónk van. Elsőként meg kéne tudni hogy mik voltak a bájital összetevői. Ki tudod deríteni?
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nehéz ez, hiszen meg voltak eddig a magam elvei. Eldöntöttem, hogy mit akarok és hogyan, de most úgy tűnik, hogy mintha valahol a szívem mélyén mégis máshová húznék, mintha nem lennék biztos magamban és ez ijesztő. Eldöntöttem mi a jó, ha nem okozok fájdalmat másnak és magamnak sem, de hirtelen nem vagyok biztos abban, hogy tényleg jól döntöttem és nem tudom, hogy ez miért van. Nem emlékszem arra, amire ő igen, ami miatt... szeret. Talán én is szerettem? Lehetséges, hogy tényleg azért maradtam, mert maradni akartam vele? Lehetséges lenne, hogy tényleg szerettem volna vele lenni, csak még nem tudom? - Emlékek... akkor ha csak barátok maradnánk nem fájna neked, mert megmaradnának az emlékek, amikre én nem emlékszem? Azt hiszem... értem. - értem és bár tudnám, hogy pontosan mi történt, de nem emlékszem rá, akárhogy és akármennyire is erőltetem a gondolataimat. Minden ködös, csak a furcsa lappangó érzések vanank meg, amiket valahogy nem tudok hová tenni, bármennyire is próbálkozom. Kínzom az elmémet, próbálok valahogy... előhúzni olyasmit, ami ott van, de mégis el van rejtőzve és még se sikerül, ami azért lássuk be nagyon idegesítő tud lenni. - Világos, azt hiszem legalábbis. - ha nem is tudom átélni, úgy gondolkodni, ahogyan ő, de értem. Neki az a fő, hogy én boldog legyek, de nehéz elhinni, hogy ilyen szinten maga elé helyezne engem, miközben én nem tudom viszonozni az érzéseit, mert nem tudom, hogy pontosan mi történt közöttünk. - Tudod ez olyan... új nekem, hogy ennyire magad elé helyezel. Mégis úgy érzem űr van bennem a miatt, hogy nem tudom. Hogy te itt vagy és tudsz olyasmiről, amiről én semmit sem. - és ezzel nem tudok mit kezdeni, még ha ő könnyen is kezeli, vagy próbálja azt mutatni, hogy könnyen kezeli ezt az egészet. Nekem nem megy ilyen egyszerűen. Próbálkozom, de... ezért csókolom meg, mert úgy érzem, hogy muszáj. Valami mély késztetés van bennem és végül igazam is lesz. A csók valahogy felszabadítja azt, ami eltűnt belőlem, azt ami ott volt csak jól rejtőzve, mint felhők mögött a nap és most előbújt és a csókunk is hevesebbre vált. Eddig csak ő tette, de most ez egész más, most én is érzem, az érintését is, a csókját is, amire vágytam akkor is, amikor szellem alakban voltam, csak nem mondtam meg neki, mert nem mertem, de most... igen. - Igen... most már biztos vagyok benne. Ezért maradtam Luke, csak miattad, mert elhitetted velem, hogy van értelme és rosszul gondoltam és erősebb bennem a remény, hogy jó lesz, mint a félelem, hogy elveszítem. - az érzést és őt... mert ez benne van a pakliban. Mintha kipróbálnék valami jót, de benne van az pakliban, hogy el fogom veszíteni. Ez azért tényleg félelmetes, de mégis úgy érzem most ,hogy muszáj kockáztatnom. - Igen, szerintem ha tudni fogják, hogy miattad vagyok életben csak még jobban fognak kedvelni, de biztos vagyok benne, hogy e nélkül is. - a csók egyszerűen csodás. Nem is akartam elmenni a bálra és most úgy fest, hogy igenis volt értelme. Jó érzés... érezni és engedni magamnak, hogy érezzek, még ha eddig sokkal könnyebb is volt elzárkóznom mindentől, ami ezzel jár, de most jó... úgy igazán jó. Mégis pár pillanat múlva megszakítom az érzést, még ha nem is kellene, de a kérdések ott motoszkálnak bennem. - Akkor valahogy megoldást kell találnunk erre... az egészre. Talán van, aki segíthet. - több szem többet lát, mert az orvosok is próbálkoztak már, de nem találtak semmit, meg aztán ott van Darius, akire így már emlékszem. Talán rájöhetünk hogyan gyógyulhatok meg, hogy ne kelljen attól félni mikor lesz vége.
Nem várok tőle válaszokat, hiszen lemondtam már róla, elfogadtam, hogy nem akar senkinek sem fájdalmat okozni, így számára egy kapcsolat kizárva. Legalábbis velem. Már csak azért is, mert tudja, hogy még szellem volt, amikor már barátkoztam vele, és beleszerettem, így állandó lelkiismeretfurdalása van miattam. Ezért is javaslom, hogy akkor próbáljon meg valaki mást keresni, én elmennék. Vagy maradnék csak a barátja. A kérdésén azért meghökkenek. - Dehogynem. Fájt volna, hiszen meggyászollak. De nem úgy, hogy belerokkannék, és ezt értékelted túl. Ha szeretünk valakit, akkor hozzá akarunk tartozni, de nem csak az eszeveszett fájdalom maradhat. Hanem a szép emlékek is, amelyek összefűznek. – Most is olyan szívesen odasimulnék hozzá, végigfuttatnám az ujjaimat a haján, hogy megértően biztosítsam, számomra nem változott semmi, de azt hiszem ez már mindegy is, nem fog tudni rám úgy nézni, és kár is lenne őt győzködni. - Igen, el tudnám fogadni. Hidd el, az is szerelem, ha a másikat boldognak látjuk. Én melletted lennék fizikai dolgok nélkül is. – Vonom meg a vállamat, igen, gyógyító leszek, amihez kell egy bizonyos hitvallás, de azért a szerelmet más mértékben mérik. Akár úgy is a közelében maradnék, hogy ő már másba szerelmes, vagy akár együtt is vannak. Nem mondom, hogy nem fájna, de inkább így, mint hogy boldogtalan legyen. Szó sincsen arról hogy állandóan vitatkozni akarnék vele. Már megtettük párszor, és nem vezetett sehová, így inkább hajlandó vagyok elfogadni azt, amit ő szeretne. Harcoltam érte eleget, és legalább tartottam benne a lelket, és talán az is elég, hogy itt tartottam, ezen az oldalon. - De ennek megvan a hátránya is. Lehet, hogy eszedbe jutna, hogy miért nem akartál engem. Vagy nem jutna eszedbe, és akkor meg azért dühítene. Nem jó ez sehogy sem. Mégis az a lényeg, hogy jól érezd magad a bőrödben Andie. – Mondom ki, de azért alaposan meglepődök, ahogyan oldalra néz, mert így én is szembefordulok vele, és látom, hogy mennyire készül valamire. Talán faképnél hagyni engem megint. Mégis, határozottan jól esik, amint a puha, forró ajka az enyémen landol, és egyszerű pusziszkodásból átmegyünk egy mélyebb csókba. Nem is tudom hogy hol ölelem át jobban, de valahol mégiscsak sikerül, ösztönösen, és csak reménykedek, hogy nem azért teszi, mert megsajnált. Mindentől függetlenül csillogó szemekkel pillantok rá, amikor végül szünetet tartunk. - Tudod, hogy én bármeddig várnék, de... szeretsz? Mámint... nem megkérdőjelezni akarom, csak... olyan jó hallani. Én megvédenélek bármitől, és sosem hagynálak magadra, bármi történjen is. Ha vannak rólunk emlékeid, ha nem. Nem akarok többé senkinek fájdalmat okozni, csak téged szeretni. Működhet kicsim. Megismerhetem majd egyszer a szüleidet is? – Kérdezek vissza, és most én hajolok oda, hogy talán már kockázat nélkül csókolhassam meg. Szépen gyengéden indítva, de mivel már megtapasztaltam az igazi, belemenős csókot, nehezen fogom vissza magam, és gyorsan szenvedélyesebbre váltok.
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem tudom megmagyarázni, hogy mit érzek, nem is igazán értem. Próbálom felfogni és próbálom elrendezni magamban a dolgokat, de nem megy valami jól, hiába küzdök csak még jobban összezavar a jelenléte, a pillantása... ő maga, hiába tudom, hogy nem kellene. Elég lenne csak faképnél hagynom és nem foglalkozni ezzel az egésszel, de valami miatt erre sem vagyok képes. - De tényleg... nem fájt volna neked? Mindig ettől féltem tudod? Hogy ha elmegyek azzal fájdalmat okozok, ezért volt könnyebb nem lenni senkivel sem, de... közben most úgy érzem az is rossz lenne, ha te elmennél és ezt nem értem. - pedig nem ismerem, pedig nem emlékszem arra, ami történt mégis így érzem és nem tudom, hogy mi lehet az oka. Olyan zavaros minden. Valami biztos, hogy történt és mi van, ha igaza van? Mi van, ha tényleg azért nem haltam meg végül, mert megcsókolt, mert maradni akartam, hogy ő hozott vissza az életbe? Mi van akkor, ha meg kellene próbálnom, de nem merem, mert nem emlékszem mindarra, amit megtapasztaltam vele és hogy végül is megváltozott a véleményem? És... akkor most mi lesz? - De, ha nem kapsz vissza úgy is jó? Bár te, ha gyógyítónak készülsz az más, úgy... eleve másokon segítesz, ami jó dolog. - és tisztelendő is. Rajtam nem lehet, hogy csak megesett a szíve? Honnan tudja, hogy tényleg szeret, hogy erről van szó és nem csak valami... nem is tudom valami szimpla gondoskodásról, mert a húgát nem tudta megmenteni és helyette engem megpróbált? És mi van, ha ezt már ezerszer átgondoltam és végül arra jutottam, hogy butaság és szeret és elhiszem neki? Rémes, hogy nem emlékszem! - Barátként... igen és talán valahogy idővel eszembe jutna az, ami történt, vagy összeállna bennem rendesen az, ami most nem akar. - legalábbis remélem, hogy idővel így lesz, hiszen megtörtént velem, az emlékek ott vannak bennem nem igaz? Csak valahogyan elő kellene őket varázsolnom, csak hát még egyelőre fogalmam sincsen róla hogyan. Próbálok most is koncentrálni, de nem megy, ezért szánom el végül magamat. Csók... először inkább csak egy óvatos pusziféle, aztán csókba csap át akkor,a mikor érzem, hogy valami változott. Valami egyértelműen más lett, csak hát... nem tudom, hogy mi és miért és hogyan, de lassan mintha az emlékek betolakodnának a fejembe szépen, mintha mindig ott lettek volna. Képek villannak, amik vele zajlottak, képek, amikről eddig tényleg fogalmam sem volt. - Azt hiszem... nem kell rá sokat várni és... és én emlékszem... Azért maradtam, mert... mert hatottál rám. Szeretlek Luke, én... én azt hiszem szeretlek és ez... félelmetes. - igen félelmetesebb, mint nem szeretni. Félelmetesebb, mint nem tudni, hogy mi fog történni így. Eddig elzártam magamtól minden érzést, de most mégis csak érezni fogok, érezni és félni attól, hogy ezt az érzést elveszítem.
Különös módon most nem érzem azt, hogy magyarázkodna, vagy hogy le akarna pattintani. Kezdi felfogni, hogy igenis jó dolog az ember életében, hogy ha szeretik, ha valakinek a legfontosabb a világon. Bárcsak ezt a hugom felé is meg tudtam volna mutatni. Nem volt rá lehetőségem, de legalább az utolsó pillanatban éreztettem Marie-val, hogy kész vagyok megváltozni, nem bunkónak lenni. És nem akartam elszalasztani a lehetőséget, hogy Andie-nek is bevalljam, vele akarok lenni. - Nem tudunk mindent megmagyarázni. Ez nem így működik. Rátalálunk valakire, aki az igazi, aztán mindegy, hogy ő mennyire egészséges. Nem tudnék nélküled élni, vagy mást szeretni. Úgy értem... vállaltam azt, hogy nem térsz vissza a szellemlétből. Ez egy dolog. Viszont a szívemben őriztelek téged. – Nem törtem volna össze, nem halok bele még akkor sem, hogy ha a betegség elviszi. Ez nem érzéketlenség a részemről, biztosan gyászoltam volna, de megtaláltam azt a boldogságot, amit akár plátói módon is érezhettem vele kapcsolatban, és nekem ez elég volt, hogy egy életre kimerítsem a szerelembe vetett hitemet. - Igen meg. És előtte... borzasztó alak voltam. Olyan, akit nem akarnál magadnak. Ő döbbentet rá, hogy mennyire önző voltam, és nem törődtem másokkal. De az nem működik... először az iránta érzett tiszteletből akartam más lenni. Aztán rájöttem, hogy adni... kedvesnek lenni igazán jó dolog. És szeretni is. – Mosolygok rá halványan, olyan jó lenne megsimítani az arcát, de ha éppen el akarok menni, akkor nem lenne jó egyikünkben sem ilyen zavart kelteni. De olyan édes, cuki lány, valami módon egy utolsó emlék kellene tőle, amivel távozhatok. Ezért ajánlom fel a barátságot. - Magamban annyira igen, hogy barátságként tudd kezelni, hogy ott vagyok körülötted. Vagy ez már nyomasztó lenne? – Lehet, hogy igaza van abból a tekintetben, hogy ha már tudja rólam, hogy mit érzek, akkor már belülről rágná a tudat, hogy nem adhat viszonzást, és akkor így tényleg nem kéne találkoznunk. Most oldalt pillantva nem is feltétlenül a válaszát várom, inkább csak azt akarom, hogy megnyugodjon valahogy a lelke, és megoldást találjunk. Hallgatom ahogyan tépelődik, valahogy úgy érzem, hogy most lesz valami, elrohan, vagy elkezd sírni, nem is tudom, de most már felé fordulok, hogy készen álljak bármire. Nem nyelek látványosan nagyot ahogyan közelebb lép, még az arcom sem kezd el égni, de jóleső borzongás fut át rajtam végig. Már éppen szóra nyílna a szám, hogy ellentmondjak, hogy nem akarok erőltetni semmit. És közelebb bújik. Ösztönösen teszem meg az utolsó pár milimétert, holott a meglepetés hatása alatt vagyok még mindig. Cseppet sem hideg most a szája, nagyon is forró, és olyan jólesően puha. Bizsergető áramütés fut át végig az egész testemen, ahogyan felsóhajtok, mégiscsak ha hagyom magamat, neki kell eldöntenie, hogy mit akar. És láss csodát, egymás szemébe nézünk, utána látványosan átveszi a kezdeményezést, ismét becsukom a szememet, hogy átadjam magamat a csókjának, a kezeimbe veszem az arcát, szinte szomjazom arra, ami végre megtörténik. És igyekszem nem gondolni arra, hogy ez búcsúcsók a részéről. Talán nem. - Megleptél Andie... de nem ellenkezem... Remélem egyszer majd visszatérnek az emlékeid, de ha nem, tudok még szépeket adni. – Simogatom meg a tincseit, miután kissé elválltak az ajkaink. Ő a legszebb karácsonyi ajándékom, amit valaha kaptam, ez egészen biztos.
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Én igyekszem, próbálom ezt úgy átgondolni, mintha nem is rólam szólna, de nem megy. Eldöntöttem valamit, elhatároztam, hogy így lesz a jó, nem törődöm érzésekkel, mert nem akarok másoknak rosszat és most itt van valaki, aki mégis csak valamit felkavar bennem. Azzal, amit mond, ahogyan mondja és ahogyan néz rám és maga a tény, ami történt, amiket mesélt. Csak ő látott és nem értem, hogy miért, hiszen nem ismertem őt egyáltalán az eszméletvesztésem előtt. Mégis valami miatt ő volt a támpontom ezek szerint, amíg nem voltam magamnál és valahogy talán ő hozott vissza az életbe azzal a csókkal? Ez létezhet? Szeret és jó érzés szeretve lenni, de közben ijesztő is, hogy ő sokkal többet tud rólam, mint amit én tudok róla. - Nem hiszem, hogy utálnálak. Én... úgy érzem, hogy nem tudnálak utálni. Nem tudom, hogy miért és csomó mindent nem értek és nem is tudok megmagyarázni, de... mégis így érzem. - és ez furcsa és összezavar és felkavar és... nem tudom, hogy pontosan mire is véljem az egészet. Olyan meglepő az egész helyzet. Próbálok valahogy kikeveredni belőle, próbálom összerakni azt, amit érzek, amit gondolok, de nem igazán megy. Olyan zavaros az egész és látom rajta, hogy neki is, hogy ő se tudja, hogy mit tegyen, de én még annyira sem. - A húgod... meghalt? Akkor tudod milyen elveszíteni valakit, mégis kockázatnád. - kérdés, vagy kijelentés ez most azt magam sem tudom pontosan, valahol a kettő között. Értem én, hogy ő is medimágus, de rengeteg orvosnál jártam már, a szüleim elég sokakhoz elvittek, hogy találjanak valami megoldást és eddig még senkinek sem sikerült, akkor miért ő lenne az okosabb és ő találná meg a választ? Nem tudom, azt sem tudom, hogy egyáltalán valaki megtalálhatja-e. Mi van, ha nem? Vagy... önzőnek kellene lennem, megpróbálni boldognak lenni csak egy kis időre is, ha ő önként vállalja azt, hogy esetleg végül számára rossz vége lesz? - Elrendezed magadban... eltudnád? - még egyelőre én se hiszem, hogy el tudnám, és kétlem, hogy a pillantását, a gondolait el tudná magában csak úgy zárni, mintha nem is lettek volna ott. Az... valahogy egészen lehetetlen feladatnak tűnik. Én akkor is sejteném, hogy miről van szó, még ha ő meg is próbálna úgy tenni, mintha nem úgy lenne, de... akkor mi a megoldás? Én nem emlékszem és ha emlékeznék se tudom, hogy az azt jelentné bármit is másképp gondolok. Vajon én szerettem őt? Vagy ez nem volt viszonzott a részemről? Mégis valami miatt maradtam, képes volt visszahozni az életbe, ennek csak kell, hogy legyen valami oka. - Nem ijesztettél meg... azzal már nem, inkább az összes több, hogy nem értem és kavarognak bennem érzések, amiket nem értek. Ez az egészben a furcsa és én... - elakadok, ahogyan rá pillanatok. Tudom, hogy bármit megtenne értem és ez olyan hihetetlen és még úgy is, hogy én nem emlékszem rá. Nem tudom ezt, hogyan kellene kezelnem, csak úgy érzem valamit muszáj tennem. Valamit... bármit, amitől talán jobb lesz, így végül mégis csak megteszem. A torkomban dobog a szívem, amikor megmoccanok. Közelebb lépek hozzá, most felé fordulva, csak az oldalam ér a korlátnak. Nem szólok egy árva szót sem, ahogyan a kezem az arcára simul. Először csak az egyik, aztán a másik, mintha csak a szeméből próbálnám kiolvasni azt, amire ő emlékszik és én nem Önzőnek kellene lennem? Talán legalább egy pillanatra, hátha... hátha tudnám, hogy mi is ez az egész, az érzés, ami bennem mocorog, de nem tud a felszínre törni. Pillanatok telnek el mire végül megteszem. Közelebb hajolok, hogy a ajkaimat finoman az övére tapasszam. Először csak egy óvatos csókkal, puhatolózó szinte csak ajakérintés, aztán hirtelen nyílik ki a szemem és megállok, de épp csak egy másodpercre. Érezheti, hogy utána már valami megváltozik, a csók is elmélyültebbé válik, nem csak egy puszi, annál már jóval több, igazi csók.
Csak egy bizonyos ideig tartott, hogy győzködöm, már régen feladtam, de valahogy ismét csak oda jutok, hogy beszélek vele, az ajkára téved a tekintetem, amit egyszer már megcsókoltam, és azzal talán megmentettem az életét, mert haldokolt. Véletlen lenne? Vagy tényleg hozzám köthető? Nem tudnám eldönteni. Állandó dilemmák elé állít azzal hogy vajon küzdjek érte, hogy szerethessem, és viszontszeressen, vagy tényleg távoznom kéne, hogy lezárjuk a múltat, hiszen azt azért remélhetem, hogy majd talál magának valakit, aki türelmes, akivel nem vesznek el az emlékei. Velem valahogy nagyon nem jönnek össze a dolgok, és ezért nem akarom minduntalan zavarba hozni. - Igen, ez az, amin állandóan veszekedtünk, de már belefáradtam azt bizonygatni, hogy szeretlek. Nem adnám fel, ha tényleg nem zavarnálak vele, de mivel neked ez nyűggel jár, nem akarok a terhedre lenni. Szerettem volna, hogy ha te leszel a kedvesem, de igazad van, a betegséged miatt azt sem akarom, hogy megutálj, hogy kicsit is kötődsz hozzám. – Nem akarok kemény szavakat beszélni, nem is tudnám bántani, még akkor sem, ha kiabáltunk egymással. Nem vele veszekedtem, hanem érte, kettőnkért, de nem jutottunk dűlőre. És most megint itt tartunk. - Én is medimágus vagyok, ezt megint elfelejted. És ne gyötörd magad ezért, nem minden szerelem teljesül be, vannak plátói vonzalmak is, azért túl fogom élni. Jobb ember lettem a hugom halála után, és most ismét, hogy megismertelek. Ez így van jól. Köszönöm neked. – Szó sincsen róla, hogy tárgyilagos lennék, direkt nem akarom megalázni, végülis a szerelem mellett még emberként is kedvelem, csak nehéz a kettőt teljesen szétválasztani. De olykor így kéne. A szavai viszont meglepnek. - Azt tudom Andie, hogy bizonytalan vagy magadban, de az áldott jó lelked ne marasztaljon, nem akarok neked dilemmákat okozni, hogy belémszeretsz vagy sem. Esetleg... olyan minőségben lenne értelme maradnom, hogy megbeszéljük, hogy barátok maradunk, de soha többé nem beszélünk erről az egész szerelmi részről. Éld az éledet, és itt leszek barátként ha kellek, a többit pedig magamban elrendezem. – Pillantok most oldalra, eddig azért kerültem a szemkontaktust, mert baromira nehéz úgy nézni a kedvesed szemébe, hogy ő teljesen máshogyan gondolkozik minderről. Egyszerűen nem akartam zavarba hozni, és nem is az volt a cél, hogy hirtelen megváltozzanak a gondolatai rólam. - Én sem értem. De nem akartalak megijeszteni, hogy csak utánad rohantam. – Elnevetem magamat, biztosan frusztráló lehet, ha az embernek a nyomában egy pasi rohan, tényleg szó szerint. Ha ez nem szerelem, akkor tényleg nem tudom, hogy mi az.. Csoda, hogy azt akarta, hogy ne erőltessem? Na mindegy, meglátjuk, hogy mit reagál, nehéz ebből túl jól kijönni. Pedig annyira édes lány, kár, hogy ez nem látja be, hogy nekem tényleg ő kell. Csakis ő!
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Ezzel már elkésett, már feldúlta a világomat teljesen és nem tudom, hogy hogyan kellene kezelnem ezt, hogy mit kellene tennem. Valahol talán mélyen tudom, valahol talán... tisztában vagyok vele, hogy mit szeretnék, de mégis félek tőle. Nehéz elhinni azt, hogy őt nem ijeszti meg, hogy mi a bajom. Ez neki se lehet jó. Tudom, hogy az ember nem választhatja meg azt, hogy kit szeret, vagy kit nem, de... mégis megpróbálhat logikusan gondolkodni és néha muszáj is, hiszen velem lenni kockázatos. Bármikor vége lehet, bármikor újra átélheti az elvesztésemet és láthatóan ez első alkalommal is megviselte, pedig akkor még visszatértem. Ezt önként vállalná, a fenyegetését annak, hogy bármikor vége lehet? - Én... én magam sem tudom, hogy mi a zavaró nekem, csak nem értem, hogy neked ez miért jó, hogy... miért vállalsz ilyen nagy kockázatot. - hogy miért nem hátrál ki, vagy nem is tudom. Pedig neki is jobb lenne, valami nyugodt élet, amikor nem kell azon gondolkodnia, hogy mi lesz majd, hogy mikor jön el a vég. Ő sem akarhatja igazán komolyan, hogy ilyen fiatalon meg kelljen válnia tőlem, hiszen ez önként vállalni bolondság. Neki is könnyebb lenne tovább lépni, csak hát én sem tudom, hogy ez nekem jó lenne-e. Ő pedig láthatóan már attól is szenved, hogy most itt van, de én nem úgy nézek rá, ahogyan az neki az igazi lenne. - Nem leszek jobban Luke, az orvosok megmondták, hogy ezen nem lehet javítani, csak szinten tartani, de... te elmennél? El az iskolából miattam? Én nem... - nem tudom kimondani, pedig nem akarom, hogy elmenjen, főleg nem hogy miattam. Nem emlékszem rá, hogy miket tud rólam, vagy én róla, de tud arról, hogy mi a bajom és mégis velem akart lenni. Én viszont össze vagyok zavarodva. Valahol a lelkem mélyén azt érzem én is ezt akarom, megpróbálni, nem gondolni a rémes jövőre, csak élvezni a pillanatot, de ez eddig nem ment, nem tudtam elvonatkoztatni. Vajon mégis menne, ha nagyon akarnám? Vajon képes lennék rá? - És ha én nem tudom, hogy kérek-e? Mi van, ha... nem akarom, hogy elmenj? Valami mélyen azt súgja, hogy ne hagyjam, de nem tudom mi, mert nem értem mitől változott meg a véleményem, de mégis úgy érzem változott. - bizonytalanul nézek rá, bizonytalanul tördelem az ujjaimat, ahogyan szavakat keresek, ahogyan próbálom elmagyarázni neki azt, amit egyelőre még én sem értek igazán. Nem tudom, hogy mit kellene mondanom, nem tudom, hogyan értethetném meg vele ezt... az egészet, pedig tényleg igyekszem, csak hát én magam sem tudom, hogy mit akarok és úgy fest, hogy ő sem tudja hogyan akarja jobban azt, amit akar, vagy hogyan tegyen érte, ha én azt hiszi, hogy nem hagyom.
Nem akarom én teljesen feldúlni a világát, ő már megtette velem, csak nem emlékszik rá. Mint ahogyan az is butaság tőlem, hogy becézem, holott nem is vagyunk együtt, nem is voltunk sosem, ám nem tudok nem szerelmesen ránézni. Ez már csak így marad, talán ezért is lenne jó, ha lelépnék az iskolából, de azért tudatni akarom vele, hogy volt egyszer valaki, aki szerette őt. Nem is tudom, hogy miért. Talán mert úgy gondolom, hogy az embernek igenis jólesne, még a zavar esetén is, hogy valaki szereti, szerette őt. Tulajdonképpen Marie halála óta cipelem azt a terhet, hogy nem tudtam eléggé szeretni őt, hiszen valahol ez az élet értelme. Odafigyelni egymásra. Andie viszont jobban figyel a zavarára, így nem fogunk tudni úgy komolyabban egymásra hangolódni, mert lelkiismeretfurdalása van miattam, amiért rá pazaroltam a heteimet. Pedig másképpen is nézhetné, de a végtelenségig nem fogom győzködni, az egyikünk büszkeségének sem használna. Még most utánamegyek, hogy beszéljünk, aztán lassan távozóra kell fognom, azt hiszem egy medimágust azért máshol is szívesen látnak. - Tudom, nekem is furcsa, hogy nem emlékszel. És én nem is akarom mindezt erőltetni. Talán az volna a jó, ha harcolhatnék érted, de ha ez számodra zavaró, akkor semmi értelme. – A korláthoz lépek, mert még a pillantásommal sem akarom bántani, hiszen amióta találkoztunk ma este, egyértelműen úgy néztem rá, mint aki nem tud nélküle élni, ám tiszteletben tartottam a véleményét, ezért is nem kerestem, amióta felépült. Ám most este nem tudtam mellette csak úgy köszönés nélkül elmenni. Jó, a köszönésből végülis tánc is lett, és most már szerelmi vallomás is. - Pontosan tudom, hogy mit érzel, hogy mennyire vagy bizonytalan. Ezért akarok elmenni, hogy ne érezd, hogy adnod kéne valamit, és nekem sem, hogy mennyire szeretni akarlak, de nem lehet. Csak remélhetem, hogy majd végleg jobban leszel, és találsz valakit, akivel tudjátok szeretni egymást. – Mondom ki, és nem vagyok szenvetlen, hogy úgy teszek, mint akit már nem is érdekelne az egész, mégis úgy tartom, hogy ez a legjobb megoldás. – Azzal talán, hogy nem adtam fel. Tudod engem nem zavart, hogy akár csak szellem vagy. Nem csak akkor lehet szeretni valakit, ha mondjuk elcsattanhat egy csók. Nekem régen meghalt a hugom, és azt hiszem ő tett jobb emberré. Korábban nem voltam túl kedves, de rájöttem, hogy valahol számít a ragaszkodás, kivéve ha nem kérnek belőle. – Kedvesen mosolygok rá, most lényegében búcsúzkodunk. Nehezen fogom elfelejteni, de nincsen mit tenni. Ha már jobban van, akkor még olyan indokkal sem érdemes maradnom, hogy medimágusként segítsek neki.
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Látszik rajtam jól és végül ki is mondom mennyire össze vagyok zavarodva, mennyire összezavart a szavaival, a jelenlétével. Van valami halvány emlék bennem, de annyira csekély, hogy nem tudom, hogy mit tehetnék, hogy visszaidézzem azt, amire nem emlékszem, pedig valahogy muszáj lenne, hiszen ő emlékszik rá és tudni szeretném, hogy mi történt, amiből nekem semmi sem rémlik. Annyira zavaró ez az egész, főleg a bús képe, ahogyan most is rám néz, ahogyan szólít, mintha tényleg lenne köztünk valami. Kicsim... soha életemben nem becéztek még így, persze a szüleim igen, de rajtuk kívül az ég világon senki más és nem tudom, hogy mégis hogyan kellene ezt most kezelnem. Teljesen meg vagyok zavarodva, de mégis odabent sikít valami hang, hogy ne hagyjam, hogy butaságot tegyen, vagy elmenjen, hogy beszéljek vele, hogy ne hagyjam ezt az egészet kútba esni. Valami rejtett én, amit igyekeztem már jó ideje elnyomni és most minden erejével igyekszik a felszínre tolakodni, hogy átvegye a vezetést. - Én nem... valahogy érzem, hogy ismerlek, de nem emlékszem rá honnan és hogyan és ez annyira... furcsa. - figyelem, ahogyan a korláthoz lép. Futólag nézek csak oldalra rá, mintha abban reménykednék,hogy attól majd visszatérnek az emlékeim, pedig tudom, hogy ez milyen nagy butaság, ettől úgy sem fognak. A jelenléte még nem old meg semmit sem, tisztában vagyok vele, ahogyan jó eséllyel ő is, de mégis... vajon mitől tudnám azt én is, amit ő? Mennyivel könnyebb lenne! - Nem akarlak bántani, mást sem akarok és ez ezzel jár. Tudod, ha ismersz, tudod, hogy miért döntöttem így. Te sem akarhatod igazán... azt várni, hogy mikor lesz vége csak úgy hirtelen. Ezt... senki se választhatja önként. - kétkedőn rázom meg a fejemet, hiszen azt mondja ismer és azt is tudja, hogy mi a bajom, hogy miért voltam kómában, hogy mi történt velem és ennek ellenére mégis azt mondja kár érte és velem akar lenni? Pedig meghalhatok, akármikor? Nincs rá garancia, hogy a gyógyital segít és nem lesz megint belőle valami ilyesmi, ezt ő is tudja. Akkor miért kockáztat? Neki is fájdalmas lenne, épp ettől akartam megóvni a szüleimet is és mégis itt vagyok most, az ő szavai alapján önként döntöttem úgy, hogy megpróbálom, hogy maradok és fájdalmat okozok másoknak. - Csak azt nem értem... hogyan győztél meg. - mert erről lehet szó, valahogy csak elérte nálam, hogy maradjak, hogy vele legyek, de halvány gőzöm sincs róla, hogyan. Mitől változott meg a véleményem, miért kockáztatom azt, hogy tényleg összetöröm lelkileg? Most még nem ismerhet annyira, de ha jobban megismer... mi van, ha jobban megszeret? Azt mondja szeret, de még talán nem olyan nagy mértékben, most még dönthet másképp, és akkor nem lesz rossz neki, ha még se sikerül úgy ahogyan szerette volna.
Miután bocsánatot kértem én is attól a felnőtt pártól, akit Andie majdnem egymásba paszírozott, szedem utána a lábamat. Nem is tudom, hogy miért megyek. Talán mert nem akarom magára hagyni az összezavarodott gondolataival, és ha szeretünk valakit, ha fontos, akkor is megtesszük, ha ő már semmire sem emlékszik. Olvastam már ilyesmiről, végtére is medimágus vagyok, amnézia esetén is meg lehet tenni, hogy próbálkozik az ember, hogy legalább a kedvesének felfrissítse az emlékezetét, vagy ha esélytelen a dolog, akkor is ott lehet maradni vele, legalább segíteni, nem pedig ráakaszkodni. Sejtem én, hogy hova megy, a betegek is ragaszkodnak az ismerős helyekre. Bár többségében veszekedtünk a kilátóban, mégiscsak hozzánk köthető, igazán ránk jellemző. Azt tudom, hogy beszélni szeretnék vele, nem akarom, hogy úgy érjen véget ez az este, hogy teszem azt utál, vagy soha többé nem akar velem beszélni. Elvileg az volt a terv, hogy már nem tartom vele a kapcsolatot, ám amikor megláttam a bálon, és nagyon nézett, úgy véltem, hogy korrekt dolog legalább felkérni egy táncra ha már egyedül érkezett. Ahogy felérek, egyből lemerevedek, hiszen itt még élő változatában nem találkoztam vele, és a feltámadó szél ahogyan belekap a hajába, még szebb, mint valaha. És ez nem csak a külsőről szól. Legalábbis úgy vélem, hogy a lelke összes csodája kiül az arcára. Mégis nekem kell a magabiztosabbnak lennem, ahogyan odalépek hozzá, és átfogom a vállait. Tudom hogy ez így most túl közvetlen stílus, de talán erőt tudok önteni belé. - Tudom, nem is akartalak zavarni. Csak azt hittem már emlékszel, ezért mentem oda hozzád... Sajnálom, hogy ha nem. Nem akarlak.. bántani, vagy... Nem kell tenned semmit kicsim. Megértem, és majd jobban leszel. Ha nem velem, az sem baj... – Bólogatok, és most elengedem, kár lenne ráerőltetnem az akaratomat. Mellé lépek, megmarkolva a korlátot, és kinézek a magasból, bár ez csak pótcselekvés, nem sokkal később oldalra nézek, egyenesen rá, keresve a tekintetét. - Nehéz letagadnom, hogy mennyire fontos vagy nekem, de megértem, hogy a betegséged mindent felülír. Annyira vártam, hogy jobban legyél, de nem tudtam hogy ezzel elveszted az emlékeidet. Kár érte. – Vallom be őszintén, hiszen ez a legtöbb, amit tehetek érte. Andie okos lány, és nagyon öntudatos teremtés, nem is akarnám megvezetni. Afféle fénysugár az életemben, csak nem tudom, hogy mit kéne tennem ebben a helyzetben? Hagyjam el a Roxfortot?
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Tudja az indokaimat, ha azt mondja, hogy ismer, tudja hogyan vélekedem az életről, az életemről és úgy tűnik, hogy ezt még sem tartja tiszteletben, hiszen egy ilyen vallomással, csak megnehezíti a dolgomat. Valami van, ami motoszkál a fejemben és nem tudok tőle elvonatkoztatni, nem tudok úgy tenni, mintha nem lenne ott, pedig milyen jó lenne! De akkor sem megy. Képtelen vagyok szabadulni a gondolatoktól, hogy igaza van, ismerem, beszéltem vele. Jobban ismerem, mint kéne, ahogyan ő is engem. Van valami megmagyarázhatatlan vibrálás, vagy kötődés felé, magam sem tudom, hogy pontosan mi is ez, de attól még van és pont az benne a félelmetes, hogy ez azt mutatja igaza van, hogy... talán tényleg miatta maradtam itt, hogy... nem is tudom... mi van, ha tényleg van valami kötődésem hozzá és azért nem haltam meg végleg? Nem tudom most kezelni a helyzetet, ezért menekülök el tőle és mindentől, ami most a való életre emlékeztet. Kettesével szedem a lépcsőket, felfogva a szoknyámat. Reménykedem, hogy nem jön utánam, vagy pont hogy abban, hogy mégis utánam jön? Halvány gőzöm sincs, hogy mit szeretnék, úgy érzem sikerült teljesen összezavarnia, képtelen vagyok most hirtelen ezt kezelni, egyszerűen nem megy. Érzem, hogy szinte minden porcikám reszket és nem azért, mert hirtelen ér a hideg, ami a kilátóban fogad. Nem a hűvös az, ami kiváltja belőlem a libabőrözést, hanem a tény, hogy talán igaza van, a felismerés, hogy valami történt ez alatt a pár hónap alatt és hogy én nem tudom micsoda és hirtelen az eddigi szilárd elhatározásom megbomlani látszik, a falaim repedeznek és ezt képtelen vagyok lekezelni. A korlátnak támaszkodom és csak amikor meghallom a hangját akkor pillantok rá és fordulok meg lassan. Szaporán lélegzem, mintha minimum valamiféle pánikrohamom lenne. Nem tudom, hogy mit mondjak, képtelen vagyok megszólalni, csak nézek rá és próbálom visszanyerni az önuralmamat, önmagamat, de nem mondhatom, hogy könnyen megy. - Te... te jöttél oda hozzám, te... kértél fel táncolni... Én... nem tudom... össze vagyok zavarodva. - csak a fejemet rázom. Láthatóan tényleg nem igazán tudom, hogy mi ez az egész, hogy mit gondoljak, hogy mit tegyek, hogy mit mondjak neki. Fázósan átölelem magomat a karjaimmal. Hideg van és közben az idegesség és a kétségbeesés sem hat rám valami jól. Nem tudom, hogy mit kellene tennem, nem tudom, hogy most mi lenne a jó megoldás. Talán azt kellene kérnem tőle, amit javasolt. Nem találkozni többet, de ez egy iskola! Mégis hogyan oldhatnánk meg ezt egyáltalán? Itt nem lehet csak úgy elszakadni a másiktól örökre, hiszen tuti találkozol még vele a folyosókon, akárhol és akkor ugyanúgy eszembe jut majd minden, amit mondott és ugyanúgy elbizonytalanodom. Semmi értelme nem lenne, csak ideiglenes menekülési út, semmi több.
Már az is valami, hogy nem kezd el kötekedni, de abból, hogy ennyire eltaszított magától, egyértelmű, hogy ő viszont nem az, így jól tettem, hogy nem akaszkodtam rá. Így volt a helyes döntés, hogy szépen békén hagytam, és csak magamban ábrándoztam róla. Úgy is szerethetek valakit, hogy csak bennem él. Ahogyan mondtam, ezt nem veheti el tőlem. És hogy miből tudom, hogy ez szerelem? Onnan, hogy nem kell gondolkoznom rajta, egyértelműen azt érzem, hogy kipirulok, ha csak rá gondolok, eszeveszetten hiányzik, és nem csak hogy megérintsem, már a szavai is. A csók ezen csak dobott, mégsem az a lényeg, hogy a fizikai vágy beteljesüljön, ez valami komolyabb, más. Nehéz már gondolatban is megfogalmazni, nemhogy szavakba önteni. Csak éppen azt hittem, hogy Jack bármennyire is nehezen értette meg az állapotát, ő Andie vágyainak a netovábbja. Ezek szerint mégsem így lenne? Nagyon meg vagyok lepődve. Valahogy én is akkor voltam a lányoknál nyerő, ha magabiztos voltam, lehengerlő, nem pedig figyelmes, segítőkész. Bár az is lehet, hogy Andie-nek már senki nem kell, hiszen lemondott már az életről, és a családja gyásza mellett nem akar még valaki más lelki zűrjeivel is foglalkozzon. - Ahha, én nem veszekszem veled. Elfogadom a véleményedet, és tudom, hogy te sem kötsz bele az enyémbe. – Rázom meg a fejemet mosolyogva, holott ez nem igaz, Andie igenis próbált minden áron ellökni magától, hogy értsem meg, hogy még barátkozni sem érdemes vele. Végülis elfogadtam, holott az is legalább valami volt, hogy szócsatáztunk. Mindezt úgy zártuk le, hogy én elvonultam, békén hagytam, és csak reménykedtem, hogy békében tud átlépni majd a kapun, ha elhagyja az életerő, én meg úgy emlékezhetek rá, hogy volt valaki volt az életemben, aki ennyire édes volt, hogy még évek múlva is emlékezhessek rá. - Ne is. – Mosolygok rá, és próbálom az arcát kutatni, hogy milyen érzésről is beszél. Talán barátságról. Lehet hogy ragaszkodásról. Azt már kizártam magamban, hogy ez szerelem lehet az irányából. Végeredményben nekem az is megfelel, hogy amíg még itt van, nagy ritkán láthatom, és nem is terhelem a saját véleményemmel, beszélgetünk semleges témákról is . Ám amikor elkezd köhögni, ami egy szellemnél lehetetlen, tökéletesen megrémülök, és nem a szellemtestével foglalkozom, hanem kitörök, és nem is foglalkozva azzal hogy esetleg megüthetem magamat, lélekszakadva rohanok a gyengékedőre. - Andie! Andie! – Nem tudom, hogy mit fogok találni bent, de azt tudom, hogy mégsem akarom csak úgy elveszíteni, és egykedvűen lemondani róla csak hogy megőrizzem az emlékét. Rohanok az ágyához, hogy feltépjem az elfüggönyözött paravánfalat. Nincsen bent most a gyógyító, tehát bármivel is kell szembenéznem, csak ketten vagyunk, Andie és én!
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Bizonytalan vagyok még mindig, nem tudom, hogyan kellene ezt a bonyolult helyzetet megoldanom, vagy rendet tenni egyáltalán a fejemben. Cseppet sem tűnik a dolog egyszerűnek, pedig igazán igyekszem összeszedni magamat és visszatérni ahhoz, aki régen voltam, aki tudta, hogy mit akar, aki eldöntötte, hogy hogyan lesz jó és nyugodt élete, ha már ilyen rossz sors jutott neki. Most pedig sejtelmem sincs róla, hogy miért zavarodtam össze, hiszen mindent olyan jól kitaláltam már. Mégis úgy érzem, hogy talán igaza van... talán tévedtem és nem ez a jó megoldás, talán van gyógymód, ahogyan Darius is mondta és ha van, akkor nem kellene elzárnom magamat mindentől és mindenkitől, akkor nekem is lehetne életem, kapcsolataim és egészen más lenne minden, mint amilyen volt. - Oh... így értem. - nem kezdek el vele kötekedni, hogy honnan tudja, hogy szerelmes, miért olyan nagyon biztos benne. Van az úgy, hogy az embert azt hiszi, hogy az, aztán kiderül, hogy tévedett nem? Azért remélem, hogy esetében még sem erről van szó. Életet választani, újra csak megnehezíteni a szüleim életét, aztán mégis elbukni az egészet, mert ő rájön, hogy tévedett... azt nem hiszem, hogy jól viselném. Ijesztő dolog ez a kockáztatás szó se róla és nem tudom még, hogy menni fog-e, sőt még azt sem, hogy bele merjek-e egyáltalán vágni. - Lehet, hogy szenvedélyes alak volt, de szerintem inkább csak olyan, aki ragaszkodott mindenáron az igazához. - rántom meg a vállamat. Na igen Jack egészen más, inkább rám akarta erőltetni az akaratát bármi áron és nem azt nézte, hogy nekem mi a jó. Luke egészen más, próbálja megérteni, hogy én mit akarok, hogy nekem mi a jó, nem pedig arra megy rá, hogy lesz, ami lesz és nem érdekli semmi az ő érdeke egyedül a fontos és lényeges. Talán pont e miatt viszonyulok hozzá máshogyan, pont e miatt tudom meghallgatni azt, amit mond és ezért voltam képes átgondolni a lehetőségeket. Igaza van, lehetséges, hogy meg kell próbálnom változtatni, máshogy állni hozzá, még ha félek is tőle. Nem félhetek egész életemben, főképp, ha nem tart sokáig. És ha ő vállalja a kockázatát, hogy elveszít a végén így is úgyis, akkor én nem vehetem ezt el tőle, csak mert másképp gondolom... azt hiszem. - Nekem ez... új és ismeretlen. annyira próbáltam védeni magamat tőle és most... nem megy. - az érzéstől és talán igen megkedveltem, talán ez több is annál, csak nem merem még kimondani és engedni, hogy az érzés tényleg szétterüljön bennem és igazán magával ragadjon. Félelmetes az egész, akárhogy is nézem, nagyon félelmetes, főképp az, hogy ha meg is kapom, majd vége lesz. - És én nem vehetem el tőled a választás lehetőségét. - halkan sóhajtok, de egy halvány mosoly játszik az arcomon mégis csak. Ekkor jön a köhögés, amit nem értek. Egy szellem nem szokott köhögni, én ezzel szemben most mégis, és nem értem, hogy miért történik az egész. Luke futva tűnik el mellőlem, én pedig értetlenül nézek utána, csak aztán fogom fel, hogy talán a testemmel van valami baj. Végül én is moccanok, suhanok utána, át a falakon, ahol csak lehet, de jó eséllyel ő lesz a gyorsabb, hiszen lélekszakadva rohan, mert annyira... aggódik miattam igaz? A legrosszabb, hogy már én is aggódom. Mi van, ha nem ér oda, mi van akkor, ha késő lesz? Ha... ha úgy döntöttem maradok, de már nem rajtam áll?
Miután engem már lebeszélt magáról, most mintha magát győzködné, amit nem igazán értek. Ha már elvágtuk azok a bizonyos kötelékeket, mi értelme van mindennek? Nem kell engem róla lebeszélni, nem mentem a gyengélkedőre, őt sem akartam szándékosan megtalálni, azt, amit legbelül érzek, úgysem veheti el tőlem, ezzel hiába is vitatkozna. Még haldoklóként is a legtüneményesebb lány, akit valaha láttam, nem az teszi különlegessé, hogy szellem. Sokkal inkább a belőle fakadó érzéki báj, finomság, amelytől nem lehet nem szereti. Legalábbis nekem esélyem sincsen, hogy másképp álljak hozzá, és nem tudom ép ésszel felfogni, Jack vajon miért veszekedett vele. Ha ennek ellenére az ilyen keménykedés fekszik, a régi énemmel biztosan jól kijött volna, olyan voltam, jó sokáig. Jackkel is vélhetően jól megértettük volna egymást. Csak éppen minden megváltozott. - Onnan, hogy nem jótét lélek vagyok, hanem szerelmes. – Jó, az is vagyok, viszont el tudom különíteni azt, hogy Marie halála után sok mindent átgondoltam, és tudtam, hogy vezekelnem kell az önzőség, és ostobaság miatt. Jó érzés volt segíteni, és megint más ezt úgy tenni, hogy közben érte dobog a szívem. Mégis oly halálos nyugalommal tudom mindezt kimondani, mintha nem arról lett volna pár napja szó, hogy tovább kéne lépnem. Hát tessék, nem sikerült. Nem becsülöm le az érzést, amit még Marie felé táplálok, van jelentősége, de Andie esetében mindez teljesen más alapokon nyugszik. Igen, barátként is kedvelem, másképpen nem tudnék könnyedén lemondani róla, de hogy szerelem, ahhoz kétség sem férhet. Hogy honnan tudom? Nem kell rajta gondolkoznom, így már egyértelmű. - Oh, igen? Én azt hittem, hogy ti ketten. Azt mondtad, hogy olyan sokat kiabált veled, arra tippeltem, hogy amolyan szenvedélyes alak volt, aki nem akart lemondani rólad, míg én meg... inkább csak kérlelni próbállak. Vagyis még azt sem. Tudom, hogy én mit szeretnék, és bánom, ha rád erőszakolom, ez úgysem működhet, ha te nem akarod. Szóval... – Finoman megvonom a vállamat, és elmosolyodom. Nem kell, hogy belémszeressen, az már nem is lenne természetes, nekem már az is elég, ha valahogy boldoggá tudom tenni. Ha nem Jack, de visszatalálna az életbe, valaki más kedvéért, főleg, hogy engem csak kedvel. – Én nem akarom, hogy olyasmit érezz, amitől félsz. Nincsen baj, megértem. Csak... néha úgy érzem, harcolni akarok érted. – Nem is tudom, hogy miért mondom ezt, valahogy olyan... felemás érzés, azt akarom, hogy ő is szeressen, de nem bármi áron. - Ha így alakul, akkor nem mindegy? Én tudnám vállalni. – Megindulok, bizonytalankodva, nem tudom, hogy merjem-e vagy sem, hiszen konkrétan úgysem érinthetem meg, amikor elkezd köhögni, ami nagyon nem jellemző egy szellemre. Itt másról van szó. Róla, a testéről. Jóég! Medimágusként azonnal beugrik, ott kell lennem, ha bármi történik. Mint a szélvész, szó nélkül fordítok hátat, hogy leszáguldjak a gyengélkedőre, bármi is történik, remélem nem kések el.
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Össze kellene szednem magamat, de nem könnyű, hiszen volt egy elhatározásom. Eldöntöttem hogyan akarom élni az életemet és most... az egész teljesen felborult. Tudtam, hogy mit akarok, eddig legalábbis, most viszont halvány gőzöm sincs róla és nem tudom, hogyan kéne újra rendszerbe szednem a gondolataimat. Nem szabadna hagynom, hogy ennyire megzavarjon valaki, akit még csak most ismertem meg és aki nem is ismer engem igazán, hiszen alig tud rólam valamit, csak hogy nem vagyok teljesen élő és ő ennek ellenére is most is úgy néz rám, ami valahogy nehezen kezelhető számomra. Mégis mit tegyek, hogy rendszerezni tudjam a gondolataimat? Mégis hogyan kellene eldöntenem, hogy jó-e valami, ami csak majd a jövőben dől el, hogy tényleg jó-e. Félek ettől az egésztől, de tudom hogy annyival minimum tartozom neki, hogy ezt elmagyarázzam. - És honnan tudod, hogy nekem nem csak segíteni akarsz, vagy... hogy csak valahogy meg akarsz menteni a húgod helyett? - óvatosan kérdezek csak, de mégis kicsúszik a szájamon, hiszen nem tudom, hogy hogyan gondolkodik és talán még ő sem ismeri a tudat alatti motivációit. Mi van akkor, ha az, amiről azt hiszi, hogy szerelem egyáltalán nem az, hanem csupán... csak arról szól az egész, hogy engem akar megmenteni, mert őt nem tudta? Lehet, hogy erre rájönne idővel és csak összetörne vele. Tudom buta dolog attól félnem, hogy elveszítem, miközben attól is félek, hogy nem is igazi, amit érez, de tényleg nem tudhatom, talán ezt még ő sem? Mégis úgy érzem, hogy azokkal, amiket mond nem így van... hiszen őszinte és aggódik és még elnézést is kér a csók miatt is, pedig nem volt azzal baj, tudom, hogy nem rosszindulatól tette, nem is gondolom így, eddig sem tettem. Még csak nem is volt rossz, inkább meglepő. - Én is szeretném Luke, de ez elég bonyolult. - én szeretném a legjobban, ha minden szép és jó lenne, ha rendben lenne az életem, ha nem haldokolnék, ha nem lennék most halott részben... milyen szép is lenne! De sajnos ez nem adatik meg és nem is fog megtörténni, hiába akarnám olyan nagyon. Akkor viszont majdnem padlót fog a jelenleg áttetsző állam, amikor Jack neve merül fel. - Hogy érted, hogy Jack? Jack... senki, ő egy barát... volt leginkább. - hiszen nem épp úgy kezelte ezt az egészet, mint egy igaz barát, csak kiakadt mindenen, kiabált és ordított velem, mert nem úgy intéztem a dolgokat, ahogyan ő akarta és mert nem értettem meg azt, amit mondani akar nekem, pedig inkább ő nem gondolt bele az én helyzetembe. Luke egész más, ő érti, csak nehezen fogadja el, de ettől még érti, hogy miért vagyok ennyire tanácstalan. - Tényleg kedvellek, Jack fel sem merült sosem, de félek tőle, hogy még jobban megkedvellek és aztán még is... vége. - mert meg fogok halni, az egésznek csak ez lehet a vége és ezt végképp nem tudom még hogyan viselem majd, de biztos, hogy nem jól. Látom azt is, hogy közelebb akar jönni hozzám, de végül még sem engedek a dolognak, főleg amikor megérzem a kellemetlen szorító érzést a torkom környékén. - Luke... valami baj van. - egy szellemnek nem kellene ilyesmit tennie, én mégis köhögni kezdek, mintha csak nem kapnék levegőt, pedig... nincs szükségem levegőre. Riadtan pillantok rá, nem értem, hogy mi történik, nem értem, hogy mi változott meg.
Amikor meglátom őt, egyszerre minden nyugalom leszáll rólam, ismét izgatott vagyok, csak nem mutatom, tudom, hogy el akarja engedni ezt az egészet, hogy egyikünk se szenvedjen. Ha így teszek, talán nem hozom rá a frászt. Ezzel nem mondom ki, hogy már nem szeretem, szó sincsen róla, ahhoz jogom van, ellenben nem fogom hangoztatni, elfogadtam a véleményét, amúgy is erőteljesen plátói volt mindez, lényegében nem függ attól, hogy él, vagy már nem. Jó, nyilván mindennél jobban vágyom rá, hogy életben lássam, és akár egyszer ő is elfogadja, hogy lehetünk együtt, csak éppen az nem volt világos, hogy a fájdalom, és veszteség miatt mondott nemet, vagy prózaibb a dolog, és tényleg nem vagyok az esete. - Én... Nem tudom. Vagyis, annak kell lennem. Régen nagyon tahó voltam. A hugommal együtt lebetegedtünk, és ő nem élte túl. Ő volt a jó. Azt akarta, hogy én se bántsak másokat. Ezért lettem medimágus. Túl későn jöttem rá, hogy mennyire... – Nem fejezem be, hogy hiányzik, hiszen ezzel Andie-ben is megerősítem, hogy lelkiismeretfurdalása legyen miattam. Elmosolyodom, ahogyan kiböki, hogy kölcsönös a dolog, így nekem is hozzá kell fűznöm a történet végét. – Marie igazi angyal volt, mindenkinek segített, alig töltöttünk együtt időt. Eleinte azért tettem, hogy megfeleljek az emlékének, később rájöttem, hogy valóban volt ráció abban, ahogyan élt. Jó érzés másoknak segíteni. – Az elején még nem is akartam, hogy tudják, én tettem, hiszen nem érdemlek meg dicséretet, nekem kell vezekelnem amit tettem, és hogy a saját testvéremet nem szerettem eléggé. Azt mondják így szeretett, így fogadott el. Igen, csak nekem ez az önzetlenség nyomasztó, tenni akartam azokért, akik rászorulnak. - Nem akartam kierőszakolni azt a csókot. Nem volt beleszólásod. Csak reméltem, hogy legalább attól felébredsz. Szerettem volna, ha minden szép lesz, és ha az életet választod. – Mellé lépek, és az alakjához akarok érni, végül mégsem teszem, tudom hogy az is zavarja, hiszen a jeges hidegség egyikünknek sem jó. – Félsz elveszíteni? De hát.. én azt hittem, hogy te nem. Azt hittem, hogy neked Jack... szóval érted. De hülyén érzem magam. – Nevetem el magam kínomban, és lehajtom a fejemet, mert már annyira kifacsarodott az egész helyzet. Szeretem, ha maradna, ha engem választana. Kissé önző voltam vele szemben, de már be tudok nyugodni mindenbe. Csak éppen most nem értem, hogy mi a helyzet.
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Kétségekkel és zavaros gondolatokkal van tele a fejem immár napok óta és nem tudom, hogyan kéne őket rendszereznem. Nem tudom hogyan kellene kiutat találnom ebből az egészből. Néha abban reménykedem, hogy vége lesz, elmúlik magától, hogy megszűnök és kész, máskor pedig attól rettegek, hogy nem tudom őt kiverni a fejemből és közben ha mégis találkozom vele már ő sem fog látni, mert nem akar, mert elrontottam, mert megutált a miatt, ahogyan viselkedtem vele. Luke tényleg kedves és jó ember is, de én nem tudom az efféle helyzeteket kezelni, sehogyan sem. Nekem valahogy... meg kellene találnom azt az átmenetet, amiben azt látom nem ártok másnak és magamnak sem. Darius szerint van megoldás, szerinte van kiút, de vajon igaza van? Vajon tényleg meg lehet ezt az egészet oldani valahogy, vagy téved és esélyem sincs rá? E miatt nem tudom, hogy mit tegyek és e miatt dermedek le, amikor meglátom őt a Kilátóban. Nem jöttem ide sokszor, nem tudom, hogy vajon ő jött-e. Jártam párszor lent a Gyengélkedőnél is, de nem vett észre senki sem, nem tudom, hogy ez min múlik, nem tudom, hogy ez az egész mitől függ egyáltalán, de valahogy meg kell találnom a válaszokat... csak hogyan? Nem tudom, hogy mit mondjak neki. A szavak ott vannak valahol a nyelvem hegyén, még sem vagyok képes megszülni őket, pedig valamiképp ki kéne préselnem magamból, de... mégis hogyan? Az a baj, hogy ha még én magam sem tudom, hogy mit tegyek, akkor nem tudom... hogyan kellene megtennem. Nem tudom, hogyan kellene elmagyaráznom neki, amit érzek, főképp, hogy azt mondta... őt nem zavarja ez az egész és már úgy sem tehet ellene semmit - Miért vagy ilyen jó? - bukik ki belőlem, de aztán csak megrázom a fejemet. Nem kellett volna ezt mondanom igaz? Azért ilyen jó, mert szerelmes belém, és ezért képes elfogadni akár azt is, hogy meghalhatok akármikor? És mégis képes lenne velem lenni, nem küld el és nem várja, hogy én... - Nekem is hiányoztál. - bököm ki végül. Nem is tudom, valahogy meg van bennem a késztetés, hogy közelebb suhanjak hozzá. Nem nagyon, hiszen nem lenne értelme, úgy se éreznék semmit, ahogyan ő sem. Mégis szükségem van a közelségére, még ha igazából nem is kaphatom meg. Csak egy újabb sóhaj szökik ki az ajkaim közül, ahogy végül elsiklom mellette egészen a korlátig, hogy a távolba pillantsak. A gondolatok, azokat kellene összeszednem és szavakba önteni. Iszonyatosan nehéz!- Napok óta nem tudom kiverni a fejemből, amit tettél, a csókot, amit éreztem és a kezed érintését és én... Félek tőle, hogy ha valahogy ezt meg is lehet oldani, akkor mi van, ha csak rövid ideig tart. Félek elveszíteni. - akadozva, de végre csak kimondom, amit gondolok. Ez van, félek elveszíteni őt, az érzést és valahogy könnyebben tűnik az, ha nem foglalkozom vele, ha kizárom magamból, akkor a hiánya sem fog fájni. Tudom, talán buta hozzáállás, de... mégis mit tehetnék, ha ezt érzem?
Nem vagyok rossz kedvű, elfogadtam a helyzetet, és az érzést, hogy nem szabadulhatok tőle. Alaposan sikerült a legutóbb megbántanunk egymást. Néha kérdezek felőle, de nem megyek el meglátogatni, ki tudja, talán ezzel is belegyalogolnék a kérésébe. Hiszen szinte annak volt tekinthető, hagyjam békén. Még él, még küzd, itt akar lenni, csak magának sem vallja be. Nem áltatom azzal, hogy miattam tenné, a családja és a barátai emléke tartja még itt, és ha csak pár jó pillanatot okoztam a távozása előtt, hát elégedettnek kell lennem. Nem mint medimágusnak, az egy dolog, hogy úgy segítettem volna, az nem is kérdés. A barátja akartam lenni, és közben sikerült beleszeretnem. Nem hiszem, hogy mindez azért történt, mert haldoklik, hogy mert szellem. Ha úgy találkozunk, hogy többé-kevésbé egészséges, nyilván akkor is erre a sorsra jutok, hiszen nekem is ő a gyógyír a sebemre, hogy megváltást nyerhetek végre azokért a rossz évekért, amit Marie halála előtt éltem végig. A vezeklés, hogy másoknak segítettem, nem minden. Valakivel tényleg boldognak kéne lennem, Marie így akarná. És az vagyok, még ha Andie teljes mértékben el is utasítja. Akkor megteszem nélküle, nem kell tudnia, nem kell látnia, hogy az életem részévé vált, hogy mennyit gondolkozom rajta. Ezt nem veheti el tőlem. Nem érezheti, hogy kínzom őt, hiszen nem tartjuk már a kapcsolatot, bár igaz, ami igaz, mindent megadnék, hogy még egyszer lássam, akár szellemként is, nem baj. De ez van, így fogadom el a jelent, talán egyszer együtt leszünk, hiszen amióta ismerem mások még annyira sem érdekelnek, mint előtte. Amúgy sem gondoltam, hogy valaha szerelmes leszek, a hugom távozása után már csak a munka éltetett, most viszont Andie miatt tudok jobban dolgozni. Mert ott van a szívemben. A hátam mögül hallom az édes hangot, amelyről elsőre azt hiszem, hogy csak káprázat, amit a túlzott vágyakozás miatt érzek, csak azért jut el a tudatomig. Ám amikor megismétli, immár hangosabban, szépen lassan megfordulok, és elmosolyodom. Ebből tudhatja, hogy nem haragszom, egyátalán nem. Közelebb lépek a lebegő alakhoz, még így is a világ közepe, hogy nem érinthetem meg, Tudom, hogy nem kellett volna megcsókolnom, hogy nem is ellenkezhetett, ezt már nem moshatom le magamról. Mégis úgy érzem, tisztáznunk kell, hogy soha nem fog levakarni magáról. Egyértelmű, hogy egyoldalú a dolog, de legalább szerzett egy rajongót, vagy mit. - Semmi baj drága. Ha akarod, elmegyek. Ha akarod, maradok. Hiányoztál. – Mosolyom kedves, és le sem tagadhatnám, szerelmes vagyok, és remélem lassan túl lesz azon a butaságon, hogy ezt tehernek érezze. Ha nekem nem fáj, hogy mi lesz, ha távozik, őt se kéne, hogy zavarja. Csak fogadja el, viszonoznia sem kell. Nekem jó így.
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Abban sem vagyok teljesen biztos, hogy egyáltalán szabad ide jönnöm, mert bár Luke azt mondta, hogy nem fog keresni, de mi van, ha mégis összefutunk? Azóta, hogy elváltunk napok teltek el, én pedig csak az épületben bolyongok és próbálom kitalálni, hogy mi legyen, de eddig még nem jutottam semmire sem. Túl zavaros az egész, minden, ami a fejemben van, mint amit érzek és érezni kezdtem, amit nem kellene éreznem és ez az egész... egyszerűen félek, hogy mi lesz a következménye ennek az egésznek, mert ha tényleg megkedvelem, ha hagyom azt hogy érezzem, amit kezdek és még sem sikerül, ha mégsem tudjuk megoldani, ha mégis elbukunk végül... csak fájdalmat okoznék neki, a szüleimnek, ha reményt keltenék bennük és ő sem akarhat olyan valakivel együtt lenni, aki akármikor meghalhat, mert ez a sors vár rám. Én... én nem hiszek abban, hogy van megoldás, nem hiszem, amit Darius mondott, hogy lehet találni valami gyógyírt, hiszen eddig se találtunk, most miért lenne minden más? Híres gyógyítók sem találtak megoldást, akkor hát miért találna bárki más? Amikor meglátom mégis érzem, ahogyan összeszorul a torkom és hirtelen fogalmam sincs, hogy mégis mit is mondhatnék, vagy hogy szabad-e egyáltalán rá néznem és inkább el kéne suhannom, hiszen a lépteimnek nincs zaja, úgy sem hallana meg. Talán igen, ez kéne, el kellene mennem, mintha nem is jártam volna itt és akkor nincs semmi baj. Nem kavarom fel őt sem és magamat sem. - Luke. - suttogom el végül mégis a nevét, pedig nem szabadott volna, nem kellett volna, hogy kicsússzon a számon, erre mégis megtörténik. Miért csinálom egyáltalán? Riadtan pillantok rá, amikor felfogom, hogy megszólaltam, amikor leesik, hogy jó eséllyel meg fog fordulni és rám pillant majd. - Luke én... - nem tudom, hogy mit kellene mondanom, de az tudom, hogy nem szeretném, hogy elmenjen, de tudom,hogy van rá esély, hogy faképnél hagy. Rémes állapotban volt legutóbb, és az is lehet, hogy talán már nem is lát. Hirtelen elbizonytalanodom és amíg nem fordul meg, amíg nem néz rám, addig abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán tudja, hogy itt vagyok. Mi van, ha elmúlt? Talán elrontottam és már neki sem jelenek meg, talán már senki sem lát. Mi van, ha így marad örökre?
Úgy döntöttem, hogy tiszteletben tartom Andie kívánságát, és élem tovább az életemet. Ettől még nem olyan könnyű csak úgy mindent félredobni, úgy tenni, mintha nem is érezném. Az ajkamon még mindig ott ég az a csók, amit a hideg szájára adtam, mégis élettel telibb volt bármi, amit eddigi életem során megtapasztaltam. Azóta nem láttam őt, vélhetően teljesen elrontottam mindent, így nem is mentem vissza a gyengélkedőre, hátha a jelenlétemmel is zavarnám. Nem akartam mégegyszer a haragos szellemlánnyal veszekedni, vehetjük utolsó kívánságnak, hogy nem akarja rosszul érezni magát, csak mert bántana, vagy elhagyna másokat a halálával. Ez is egy szempont, ugyan én nem értek vele egyet, de nem vagyok abban a helyzetben, hogy felülbíráljam őt. Visszamentem az ispotályba dolgozni, ismét nagyobb ügyeleteket vállalok, immár nem csak a Marie miatti tiszteletből, benne van az is, hogy muszáj lefoglalni a gondolataimat, mert máshogy nem megy. Igyekszem amilyen keveset Andie-re gondolni, kitalálni magamnak plusz elfoglaltságokat, ám figyelmem gyakorta elkalandozik, és merő véletlenségből nagyokat mosolygok még munka közben is, ezt nem nagyon értik a kollégák, vagy éppen a kezeltek. Mintha valami idióta lennék. Rászoktam a rajzolásra is, teljesen a nulláról, úgyhogy szánalmasan béna dolgok kerülnek ki a kezem alól, de sebaj, úgysem látja senki. Most éppen szeptemberi „indiánnyár” lemenő napsugarainál álldogálok a kilátó korlátjánál, kezeim alatt a rajzfüzet, és megpróbálom szépen felskiccelni a horizontot, az erdőt, a hegyeket. Nem Andie-t várom, voltam már itt többször, nem jött. Csak megszokás. Valahogy minden szomorú emlék ellenére jó érzéssel tölt el, hogy itt lehetek. Ha pedig véletlenül mégis jönne, akkor elnézését kérem, és elhúzom a csíkot. Azért véletlenül a fülembe jutott, hogy még él, vélhetően a szelleme is a kastélyban van, így tehát még lehet hogy összefutok vele, már persze kérdés, hogy mennyire erős, hogy egyátalán láthatom-e még én is. Hiszen mások számára már elhalványult.
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
