Negyeddöntők - Anglia vs. Oroszország

Miután sikerült a magam ellenfelét lerendeznem, Morticiának segítenék. Az alabárd egy hasznos fegyver, szúrni, vágni is alkalmas, vagy épp kikanalazni valakinek a védelmét, a bokáját, vagy a térdét, vagy bármibe bele akasztani. Vagy ha mást nem ketté törni a nyelét és karónak használni.... Végül is...
Én első ízben felmérem az orosz szuka helyzetét és aszerint támadok a lábára, mindenképpen le akarom szedni Morticiáról. A legjobb lenne vetődés közben megakasztani a bokájánál fogva. Hátha letörné a szarvát egy kis sárban dagonyázás meg egy átlyukasztott boka.
Ha már Morticián van mikor oda érek, akkor úgy igyekszem leszedni Morticiáról, hogy ő ne sérüljön, az ellenfelet pedig ne feltétlen öljem meg, de nem is finomkodom vele, ha jobb nincs és nagyon ezen múlik, simán az lapockájába, vagy a bordájába akasztva szedem le. Láthatóan ők sem gondolták úgy, hogy egy fikarcnyit is megszánnak minket pusztán súlyos vagy életveszélyes sérülésekkel. Konkrétan mészárszéket tartanak.. Sokan kihullottunk volna közülünk, ha nem lenne Elena átka, vagy nem azok lennénk amik...
A továbbiak úgy is attól függnek sikerül-e leszednem Morticiáról az orosz vámpírt.

Fél füllel kapom el amit az edző kimond "csak ezt éljétek túl...".
Ugrál a figyelmem a pillanatok között, kiszúrom például azt a mozdulatot amit az oroszok kapitánya küld Morticiának, engem pedig efog a kifejezett undor és az hogy mégis mi a faszt képzel magáról az a kis szar?! "kis szar.." Felvillanyozódik bennem valami ösztönös válaszreakció ami miatt kedvem lenne oda menni és letépni az arcát!
Igaz, hogy volt már találkozásom egy vérfarkassal és még az is lehet sikerült kinyírnom, de legalább kaptam egy kis ízelítőt akkor.
Végül veszek egy mély lélegzetet és magam is a fegyverekhez lépek. Nem igazán gondolkozom sokáig a választáson. Azt választom, aminek a forgatásában van tapasztalatom. Odahaza ugyan lóháton gyakoroltunk és a fegyver japán változatával, de ez is megteszi. És innentől már csak azon reménykedem, hogy az alabárd jó szolgálatot fog tenni.
Letámasztom magam mellé, és megállok a többiek mellett indulásra készen. Az instrukciókra figyelek, még ha amúgy látványra a környezetemmel vagyok is elfoglalva.



///20 alabárd///

A feladat maga - a zászló megszerzése - nem tűnik nehéznek, csak éppen a fegyverek nem túl biztatóak. Nem is értem tulajdonképpen - ha elvileg ez egy játék, sport, nem kellene szándékosan lekaszabolnunk egymást. A legtöbb normális sportban tiltja a szabályzat az efféléket, még a küzdősportokban is meg van, mi az a bizonyos, amit már nem engednek. Itt viszont azt veszem ki, hogy nem egy barátságos mérkőzésről van szó, ha a hangsúly a zászlókon lenne, az megoldható test test elleni harccal is, mindenféle vágott, szúrt, lőtt sebek nélkül. És ez nem kicsit para, főleg így elsőre.
Minden esetre sodródom az árral, és próbálom összeszedni a gondolataimat, meg persze pozitívan előretekinteni - ezek többnyire jól mentek, mindig is úgy voltam mindennel, hogy ha már csinálok valamit, azt csináljam rendesen. Nem azért vágok bele valamibe, hogy kudarcot valljak. A tervekre és taktikákra hallgatok; új vagyok itt még ahhoz, hogy belekössek bármibe is.
Aztán mintha a gondolataim találta volna ki, érkezett a sok szerencsét kívánság is Christől - ezt egy halvány mosollyal megköszöntem, aztán újra átadtam magam a folyó eseményeknek.
Amikor a fegyverválasztásra kerül a sor, felmérem az esélyeimet. Nem akarok óriási fegyverekkel hadonászni, mint valami viking pajzsszűz, ráadásul tudo, hogy nem is menne, így ezeket automatikusan figyelmen kívül is hagytam. Így már jóval kevesebb eszköz állt rendelkezésemre, főleg hogy már előttem is válogattak. Egy pár másodpercig a botfélék fölött vacilláltam, amíg meg nem akadt a szemem ezeknek a továbbfejlesztett változatám: a lándzsán. Ezt az ütésen, leszorításon kívül használhatom kézből való szúrásra és dobásra is, és erre azt mondom, hogy a testalkatomhoz képest sem túlméretezett. Csak legyen hozzá egy jó nagy adag szerencsém is, nem elég, hogy többféleképp használhatom.

// 8 lándzsa //

Furcsa érzés itt állni, miután eddig egész idő alatt legfeljebb a hírekből követtem az eseményeket. Most pedig tessék, itt vagyok. Egy elrablás volt az ára egy pszichopata barlangjába. Nem egészen értettem, hogy ezek után miért ajánlották fel, hogy csapattag legyek, és ami azt illeti, rövid ideig vacilláltam is az ajánlat elfogadásán, de aztán átgondoltam és úgy döntöttem, vállalom.
Sok lemaradást kellett behoznom - alapvetően volt egy jobbfajta fizikumom, de nem voltam mostanában 100%-os formában, így ha már a maradás mellett döntöttem, akkor természetesen mindent beleadva vágtam neki az edzéseknek. Nem akartam gyenge láncszem lenni, az idő pedig szorított. Így nem volt alkalmam a többieket sem igazán megismerni, mármint azokat, akikkel az eddigi roxforti éveim során sem hozott össze különösebben a sors. De ami késik, nem múlik, az idő elteltével úgyis jobban összeismerkedünk, legalábbis muszáj lesz.
A legújabb szám előtt, nos... nem éreztem magam egészen késznek. Legalább egy fordulót még biztosabb lett volna, ha a kispadon töltök, de a döntés ugyebár nem egészen az enyém volt - meg kellett ezzel békélnem, nem nyafoghatok örökké, hogy még korai bedobni a mélyvízbe. Nem azért vagyok itt.
Általában nyugodt vagyok, de most, még a himnuszokat hallgatva is nehezen tudnám eltitkolni, hogy egy kissé izgulok - a fegyverek és a pálya nem azt sugallja, hogy ez a békésebb típusú versenyszámok közé tartozik, sőt egyenesen azt mondanám, hogy biztosan egy egész veszélyeset fogtam ki így beavatásnak. Nem szállt inába minden bátorságom, de az tény, hogy az éles helyzet előtt állva már nem tűnt olyan egyszerűnek ez az egész. De átfuttattam a szemeimet a felsorakoztatott fegyvereken... valószínűleg egy tőrre, valamilyen szálfegyverre vagy egy vékonyabb, rövidkardra fog esni a választásom... Egy nehéz pallossal, baltával vagy buzogánnyal nem lennék túl magabiztos és egyébként is önmagamat hátráltatnám.
Miután ezt a megállapítást megtettem, futólag körbenéztem a többieken is, próbáltam elkapni egy pillantást, amitől kevésbé érzem majd elveszve magam.

Egyenlőre nem igazán sikerült se bizonyítanom, se bármit tennem a csapatert. És épp csak teljeaen sikerült felgyógyulnom az első attrakcióból. Csodás. A cinizmusom, most is épp ugyanúgy helyben van mint előtte.
Egyenlőre nem érdekel semmi ameddig el nem kezdődik az hogy barmit is válasszunk, és elmerüljünk abban a retekben. A kispadon ülök a kispadosok mellett és lehunyt szemmel összpontosítok, koncentrálok. Kizárok mindent szutykot. Most mindennél jobban szükségem lesz az önuralmamra egyfelől. Másfelől pedig a harci szellememre. Ha valaha életre akarna kelni a bőrömbe varrt sárkány..aminek a védelem lenne a funkciója állítólag... Akkor most a kritikus pillanatban nagyon örülnék ennek! Ha mást nem, a többiek miatt is.
Lótusz ülésben vagyok, hosszú fehér karjaimat lazán nyújtva a térdeimen támasztom. Egy imát mantrázok régi hagyományainkhoz híven, ahogy az őseim is tették egy egy hidegvérű kegyetlen csata előtt.
Rohadtul nem erről kellene hogy szóljon a verseny... Sőt... De az igazgató sem véletlenül küldött a többiek után.

Nem nyitnám ki a szememimet egészen kezdésig, de valami bezavar. Levendula illat ér el, tekintetemmel pedig a forrását kezdem keresni. Pillanatra megül az a gondolat, hogy esetleg ők is itt lehetnek. De a gondolat ahogy jött úgy el is száll. A családom minden bizonnyal messze jár...
Ekkor pedig meg is találom azt a viharvert csoffadt kis bokrot, amin három szál feszít mindennél büszkébben a korlát tövében.
Keserédes emlékeztetés, elég erős, személyes is tökéletes időzítéssel. Ezek után mar bármi jöhet.