2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A dolgok, amiket elvesztettünk, visszatalálnak hozzánk,
ha nem is mindig úgy, ahogy gondoljuk.
Szerző
Üzenet
Nox Djarum
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Erdők, erdei utak 2020-04-26, 14:39
Valaki rosszban sántikál
Kerekeim szüntelenül kattognak, lassan kezdem érezni, hogy nincs ki mindegyik, ez a gondolat mégis józanságra késztet. A falu kihalt utcáit járom, szépen beesteledett, s egyre csak Neira jelentősége látszik körvonalazódni bennem. Meglepett a meleg barátságosság, melyet tanúsított felém, már-már idegennek hatott, de cseppet sem kellemetlennek. Nem hamarkodom el, hisz az idő majd fényt derít rá, de talán a közeljövőben megszületik bennem az iránta érzett bizalom - még ha eddig úgy is gondoltam, az ilyesmi veszélyes, mi több, gyermeteg butaság. Átértékelődni látszik bennem ezen kvalitás. Sehol egy lélek, szinte szellemként, hangtalanul kanyargok a sikátorokban, célirányosan haladva a hely felé, ahol hoppanálni szoktam. Tekintsük ezt személyes tradíciónak, szeretem kicsit bejárni a helyet, mielőtt magam mögött hagynám, nem sűrűn járok erre. Az egyik erdei útra kanyarodok, ahol tűsarkam még épp nem süpped el, s lágy bársony kabátom épp csak felkavarja azt a néhány elhullott levelet. Megfordulok, szemügyre veszem az este fényeit, de még mielőtt kifordítanám a teret, s fényűző lakásomban találnám magam, zúgolódást neszelek. Nem látom egészében, épp csak hangfoszlányok táplálják a kíváncsiságom, de azok épp elegendőek ahhoz, hogy maradásra bírjanak. Aktívan fülelek, a hangok forrását keresve.
Cody L. Mortimer
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Erdők, erdei utak 2019-03-15, 01:36
Eltűnődöm egy kissé, vajon életben vagyok-e még... - Ki kell derítenem egyáltalán mi ez az állapot amibe kerültem, mit jelent ez, talán megtudom mennyi időm van még és hogy mit lehet tenni... Addig igazán találgatni sem feltétlen akarok, mert csak pánikba ejtem magamat. - mondom csendesen őszintén, aztán jön a pillanat mikor megölel, belőlem meg kifakad minden. Letörli a könnyeimet én pedig apránként lehiggadok végre. Annyi gondolat száguld át az agyamon, és megül valami eszméletlen elszántság, valami kimondhatatlan tettvágy. - Azt hiszem ez az igazi életösztön. Amikor nem csak túlélni akarunk. - mondom miután elengedjük egymást. Aztán csak biccentek. - Azt hálásan megköszönöm. ~ Valóban a franciák a legjobb bűbájtanosok, bár fogalmam sincs miként hálálhatnám meg neki, de ha úgy alakul, úgy is adni fogja magát a dolog. - Nem lenne gondod belőle, ha vissza mennél? - fogalmam sincs mennyire vagyok mobilis, vele tudnék-e menni... Mikor azonban bele gondolok mennyi mindenkinek kellene színt vallanom az állapotomat tekintve nyelek egy hatalmasat... aztán eszembe jut még valami és olyannyira letaglóz, hogy egy pillanatra még a szám is tátva marad. Az az igazi katatón kétségbeesés ütközik ki az arcomon, aztán megrázom magamat mint valami kutya, szóra nyitnám a számat, de hang nem jön ki rajta. Végül beharapom az ajkaimat, majd elengedem a pillanatot. - Nos.. jelenleg legalább nem kell félnem attól, hogy a szüleim elé álljak mint csali és lecsukassam őket. Pillanatnyilag nem tudnak ártani. - valóban innentől bármi jöhet. Nyelek egy újabbat. - Minél hamarabb rá kell jönnöm mi is van most... Különben soha többet nem láthatom a keresztkölykeimet sem... - érezhető, hogy a személyes dolgokkal kapcsolatban egyre beljebb haladok. Nem bírtam telibe elsőre kimondani azt ami elsőre feljött bennem. De végül erőt veszek magamon. - És... neki is el kell mondanom, hogy valójában sosem találkoztunk az életben.. - számra kajla mosoly ül, de határozottan megremeg és muszáj megdörgölnöm az arcomat. Moira még találkozott velem az életben, még a nyáron. De Tim sohasem... Végül torkot köszörülök és hagyom inkább a témát. - Mindegy.. majd ha előttük állok, rá érek ezeken aggódni. - szusszantok egyet. Moirat nézem, valamivel hosszabban, kevéssé nézek a lábam elé, mint ő. - Neked... hogy megy a visszatérés a régi önmagadhoz? - kérdem végül, épp eleget volt szó rólam. Érdekel vele mi van! És ez látszik is rajtam, hogy nem csak udvariasságból kérdeztem vissza. Max közli, nem akar róla beszélni.
Valami megváltozik, nem csak így bennem, hanem a légkör körülöttünk és az egész érzés. Elmúlik a haragom és nem csak azért, mert sajnálom őt vagy mert nem akarom rosszabbá tenni a lapját, csak megértem, végre tényleg megértem, hogy ő egy ártatlan szerencsétlen. És nem, nem szánom őt, hanem tisztelem, hogy ezek után ilyen könnyedén veszi a halálát. Én kiakadtam volna, nagyon is kiakadtam volna. - Még életben vagy, legyőzted valahogy a halált, szóval... azok vagyunk. - mondom neki, miközben szemeibe pillantok. Tényleg sikerült legyőznie valahogy a halált, hiszen még köztünk van és néha képes... vagyis az esetek nagy részében szilárd a teste csak néha változik ez. Ezt sikerül levonnom az egészből, mármint a beszélgetésünkből. Szegény Cody, nem ezt kellett volna kapnia az élettől, nagyon nem. Nem hittem volna, hogy ennyire meglepem őt, bár átgondolva a dolgokat nem is csoda ennyire. Tényleg elhiszem, hogy fura lehet tőlem, hogy ezt teszem és tudom, hogy nem is tettem még ilyet és ösztönösen kerülöm másokkal az érintkezést. Nem tudom, hogy miért jött rám ennyire az ölelkezés, de olyan jól esik, olyan jó volt valakit megölelni és elveszni valakinek a kezeibe. Tudom, hogy én vettem el ezt magamtól és én magam tehetek róla, de... egyszerűen nem tudom, olyan volt eddig és tényleg olyan, mintha egy forró vassal érnének hozzám. Fizikai fájdalmat éreztem, amikor apám egyszer véletlen megfogta a kezemet és visszahúzott. Ez másoknak nagyon fura lehet, sőt. Elég taszító is, ha ezt hangosan megosztanám másokkal, akkor én lennék a kattant új csaj, akit halálra fogdosnának. Félek... félek attól, hogy ez kiderül és valaki felhasználja ellenem és annak rossz vége lenne. Megértettem, hogy ezek nem fájdalom könnyen és tudom, hogy meghatódott, de nem szerettem volna, hogy sírjon, így szépen az ölelés után letörlöm a könnyeit és a szemeibe nézek. - Na, nem szabad pityeregni. Ez egy boldog pillanat. - mondom neki, majd ha még legördül pár kósza csepp, akkor azokat is letörlöm. Bár, ha neki ettől jobb, akkor csak pazarolja azokat az értékes cseppeket, hiszen Ivor megtanította nekem. Minden könnynek külön jelentése és értelme van vagyis... valami ilyesmi. - Kiérdemelted. - mondom neki halkan, majd figyelem az utat, nem akarok elesni semmiben sem. Csak hümmögök egyet a szavaira és figyelek, szóval nem akar feketemágiát. Nem szeretném elkeseríteni, de nem hiszem, hogy erre létezne bármilyen más megoldás. - Majd én is utánajárok és rákérdezek pár volt professzoromnál. - hiszen az iskolámban van a legjobb bűbájtan... vagyis a volt iskolámban van a legjobb bűbájtanoktatás. Még sem tagadhatják le, hogy a mi iskolánk erre specializálódott, mármint a volt iskolám. Olyan fura így gondolni rá és múlt időbe helyezni.
Sajnálom a lányt, azért ami történt vele, viszont van egy olyan érzésem, hogy nem feltétlen erre van szüksége. Amit mondtam, magam sem kontrázni akartam, csak az emberek ilyenkor hajlamosak a saját életükből merítkezni, hogy hozzanak valami bölcs példát, de ezt jelenleg nem láttam helyénvalónak. Se szükségesnek. Nem tudom elképzelni milyen megerőszakolva lenni, átélni sem szeretném, hogy utána együtt nyalogassuk a sebeinket, mert egyik sem vezetne sehová. Sokkal hasznosabb valóban egymásnak példát mutatni, hogy igenis képesek vagyunk felülemelkedni bármin. Eszembe jut mikor Megannel lezuhantunk a kilátóból... eszembe jut milyen volt azért felül emelkedni a pánikfélelmemen, amivel kölyök korom óta küzdöttem, hogy az életben benne tartsam... és ez az érzés... ez is egy megerősítés volt arra, hogy nem vagyok egy gyenge kis eltaposandó valaki. És bár lezuhantunk, de túléltük. - Ha most nem lennék halott, elsütném azt, hogy igazi harcos túlélők vagyunk. De azért neked jár a díjazás ~ kacsintok egyet; azért a borzalmas humorom kiütközik. És egy kissé nyomorult mosoly is kúszik az arcomra, beharapva a számat, de Moirara nézve költözik némi élet is abba a mosolyba, amiben azért benne van az életszeretet. Tovább lépdelünk, a mondatára eltűnődöm miben tudna segíteni, de mielőtt válaszolhatnék, megfogja a pulcsim ujját, megtorpanok és érdeklődéssel pislogok rá. Aztán megölel, méghozzá nem csak egy mezei ölelést kapok tőle. Nekem meg akkorát dobban a szívem, hogy azt még ő is megérezheti. Pillanatra meglepetten torpanok meg minden mozdulatban, aztán érzem, hogy megremeg az állam és az elmúlt percek, fél óra... eseményei lecsapódnak, beharapom az alsó ajkam és megindulnak a könnyeim. Én pedig néma hangtalan bőgésbe kezdek. Vissza ölelem szívből, érezhetően nem csak a nyomoromon sírok, inkább meghatott a közeledése. Átkarolom kifejezetten a vállait, tartva a baráti határt és magamhoz húzom. Amit biztosan érezhet belőlem, hogy maximális szívvel ölelem, és totálisan semmiféle szexuális megmozdulásom nincs irányába, kisugárzásra is olyan vagyok felé, mintha minimum kasztrálva lennék, vagy a húgomat ölelném meg élete egyik legfontosabb pillanatában. Holott tudom, ő ölelt meg a pillanatban. - Nem, semmi baj, így már értem mit miért úgy reagáltál le. És tényleg jogos volt.... - aztán csak halkan hozzá teszem mielőtt elereszteném. - Megtisztelsz.~ mármint ezzel az öleléssel most, meg hogy beavatott egy olyan dologba amit bizonyára nem könnyű helyre raknia magában sem. Azért a nyár annyira nem volt olyan messze. Aztán eleresztem, megtörlöm a szemeimet, megköszörülöm a torkomat és tovább indulunk. - Igyekszem. Igazából, a könyvtárban és Anglia könyvtáraiban, ameddig még nem vagyok helyhez kötve, olyan megoldást keresnék, aminek nincs köze a fekete mágiához... Vagy még éppen súrolja a határt... - nyelek pár mélyebbet, meg elő halászok egy zsepit és megszüntetem a szipogásomat. Hirtelen nem is tudom miben is tudna segíti. Pedig annyi minden jutott eszembe pár perccel ezelőtt!
Talán nem ezt volt a legokosabb döntés, hogy csak mindent rázúdítsak ilyen hirtelen, főleg most. Nem az volt ezzel a szándékom, hogy sajnáltassam magam és nem is azért mondtam el neki, hogy az ő tragédiájára rákontrázzak. Lehet, hogy csak értelmet akartam adni neki a nyáron elhangzottakra vagy valamiért elkezdtem bízni benne és... azért mondtam el? Magam sem tudom a választ. - Hát azért meghalni lényegesen rosszabb. - mondom neki halkan, majd rá pillantok. Szegényt azért nem irigylem, én nekem a testem legalább még épségben van. Vajon tudok neki segíteni valahogy? Csak bólintok egyet és figyelek rá. - Szeretném, ha te is az élet mellett döntenél és szívesen segítek bármiben. - igazából nem tudom, hogy miért és még csak meg magyarázni sem tudom, de megfogom a pulcsiját, meghúzom, hogy álljon meg és ha megáll, akkor elé lépek és megölelem őt. Egy igazi szívből jövő ölelés ez és szorosan is húzom őt magamhoz. Nem érzek égető érzést... igazából nagyon meglep a dolog. Pár másodpercig maradok így, majd ellépek mellőle. - Sajnálom, hogy olyan voltam veled... csak túl sok volt nekem minden. - tényleg őszinte sajnálatot lát a szememben. Ő egy rendes fiú és megérdemli, hogy rendes legyek vele. Csak csendben hallgatom őt, miután folytatjuk a sétát és beszélgetünk egymással, majd az adott helyzetről beszélünk... Én sem tudom, hogy mit lehet vele tenni és mit tudok vele kezelni? Örülök neki, hogy ilyen sok mindent elért, bár nem tudom igazán, hogy milyen birtokról beszél, nem igazán ismerem őt. - De emellett próbálj meg életben maradni is, kérlek. - mondom neki, majd remélem komolyan is veszi a szavaimat.
Oké végül is hála neki, sikerül tovább lendülni a dolgon, és valahol valóban van benne egyfajta apátia, de tény hogy az előzők kapcsán nem ezt akartam volna előtérbe helyezve kimondani, főleg hogy utána alapvetően egy pozitív hangvételű gondolatot igyekeztem közvetíteni. Az őszinteség fontos, ez viszont inkább volt egy félre mondás. Nos már mindegy. Legközelebb egyszerűen oda figyelek, mikor mit mondok ki. Már épp szóra nyitnám a számat, hogy bármit is mondjak kiegészítésképp amikor kiböki, hogy megerőszakolták. Igen meglepetten nézek rá, ugyanakkor így már helyre kerül pár dolog a nyarat illetően. - Ó sweet Jesus... - szalad ki a számon. Aztán elismerően biccentek, mármint arra ahogy viseli. - Minden elismerésem! - mondom végül kissé magamba szállva, aztán pislogok párat.... - Őszinte leszek és nem kezdem el az életedet a magaméhoz hasonlítgatni, meg bölcsességekkel dobálózni mert két nagyon más út és annyira nem is ismerlek... - kicsit tovább emésztem a dolgot. - Örülök, hogy az élet mellett döntöttél. Ez.. példa értékű. - mondom neki és bár megejtenék valami bíztató mosolyfélét, mégsem látom most helyénvalónak. - Minden lehetőséget számba akarok venni, bár nem tudom egy ilyen... Vissza fordítható-e.. és nem tudom milyen területekig mennék el érte.. - a kezemre pillantok - Az életemért.. - eszembe jut az a temérdek nero-mágiára amit a birtok könyvtárában olvastam... Mondjuk azok közül egyik sem azt hozná ami a cél lenne ebben az esetben... Aztán inkább vissza dugom a zsebembe. Ha lehet, nem akarok a fekete mágia bugyraiban elsüllyedni. - Amit említettem, közben gondoltam elintézni. Hogy amennyiben nem sikerül valami, a birtokon az árvaház akkor is felépüljön és a gyógyászati kísérleteim is napvilágot láthassanak.
Nem tudom, hogy hirtelen mit gondoljak, de nem akarok belemenni dologba. Kissé hihetetlen számomra az, amit mond, legalábbis azok után, hogy megtudtam, hogy ő volt az a kutya, akinek elmondtam az érzéseimet. Be kéne fejeznem ezt a pikkelést, de mélyen belül akkor is pikkelek rá, még ha nem is adom tudtára, bár szerencsére szavaimból és tetteimből ez nem látszik ki. Főleg most, hogy... rájött, hogy halott. Nem akarok apatikus lenni, ahogyan mondta. - Lényegtelen, nincs semmi baj, szeretem az őszinteséget. - bár lehet ezt is valamilyen módon bántásnak veszi, de nem annak szánom. Mentegetőzni nem fogok, mert akkor meg okot adok neki arra, hogy kételkedjen a szándékaimban... mindig az a leggyanúsabb, ha valaki hitelen kezd mentegetőzni. Miss Popó nem szeret sokat sétálni, egész lusta, de nekem ezzel amúgy nincs bajom, így hát ismét ölbe kapom őt. Szeret az ölembe lenni és igazából engem is megnyugtat, hogy itt van. Valamiért mindig ilyen megnyugtató hatással voltak rám az állatok, aminek örülök. - Attól még nem kell lezárni azonnal mindent, legalábbis ne ez legyen a prioritásod. - mondom neki, miközben lépkedek mellette. Nem értem, hogy most miért akar minden lezárni, még nem halt meg teljesen, hiszen még a köztes állapotban van. Inkább kéne megoldást találnia, mintsem ezen gondolkodni. - Engem megerőszakoltak a nyáron. Simán lehettem volna öngyilkos, mégis inkább próbálok visszatérni a régi önmagamhoz. - sosem hittem volna, hogy ezt ilyen természetesen fogom kimondani és ilyen könnyen egy idegennek. Valójában még egyszer sem mondtam ki hangosan, így nem is igazán hallottam még a saját hangommal ezt a mondatot... vagyis inkább tényt.
Igazából az, hogy mennyire képes vagyok néha telibe bele gázolni valakibe, néha egyáltalán nem tűnik fel. Lévén... hol szociálisan analfabéta vagyok, hol kellően empatikus. Úgy összességében a mondandómból lejöhet, hogy van egy szó ami baszottul nem illik abba a környezetbe és mikor ez így kiül az arcára, meg szóban rá is erősít, feltartom a mutató ujjam és szóra nyitom a számat, hogy bizony leesett, hogy félre mondtam amit, mégpedig elég csúnyán. - Ömm.. Bocsi néha tök droid vagyok és nem találom a megfelelő szavakat. - szemet forgatva megcsóválom a fejemet. szusszantok... bár hogy minek azt nem tudom... Úr isten.. vajon lenne még szükségem egyáltalán légzésre? Kiráz a hideg, nem túl kellemesen. Az az él kicsit belém vág. Mert amit kihallok belőle... nem tudom... Lehet nekem van megint fogalom zavarom, de a viszonzás nem törlesztést jelent nálam... De inkább nem firtatom. Inkább tovább megyünk Fluffyra. Aztán felállok, nem akarom bántani, sem egyebet tenni vele, jófej malacka. Újra elindulhatunk. - Végül is fél éve így létezem. Most már mindegy. Befejezem az átalakításokat a régi birtokon... Meg publikálom a kísérleteimet. Hátha valaki lát benne fantáziát és egyszer sokaknak fog segíteni.
Először nem akartam hinni a fülemnek, azt hittem, hogy valamit eléggé félrehallottam vagy nem is tudom. Szokott az ember például szakításkor is abban bizakodni, hogy rosszul hallotta a másik fél szavait. Csak pislogok és nem értem, hogy én miért vagyok vele szemben apatikus, nem tudok mit gondolni a dologról. Azért nem érzem magam most levertnek, nyomott kedélyűnek és érdektelennek meg végképp, mivel tényleg sajnálom őt, csak olyan metakommunikáció kifejezőeszközökre nem vagyok képes, mint mondjuk egy Daniel. - Legalább őszinte vagy... vagy nem tudom. - ennyi minden, amit mondani tudok neki és a pár pillanat alatt kialakult sajnálatom kezdi az erejét elveszíteni. Remélem nem leszek vele is olyan... Nagyon fura, ő is tipikusan olyan ember, akit szerintem ezentúl kerülni fogok és nem igazán fogok szóba elegyedni vele. Nem akarok igazat adni neki abban, hogy érdektelen vagyok, már csak ezért is beszélgetni fogok vele és nem fogom itt hagyni egyedül a tudattal, hogy már halott. - Nem kell semmit sem viszonozni. - ez nem egy ilyen kedves kijelentés, hanem benne van az az él, hogy tényleg nem kell viszonoznia, amiből kihallhatja, hogy igen. Tényleg nem kell úgy tekintenie, hogy törleszteni kell nekem. Már nem igazán tudom elhinni azt, hogy bármi igazam lenne, ha apatikusnak tart engem, de próbálom ezt a dolgot félretenni. Ha elkezd nekem mentegetőzni, hogy ő nem így gondolta, akkor biztosan legilimentor, szóval ha most hallod a gondolataimat, akkor mássz ki a fejemből! De gyorsan! De szerencsére Fluffyra terelődik a szó és örülök neki, hogy inkább beszélgetünk róla, mint az elmúlt másodpercekben elhangzott szavakról. - Próbálj meg pozitívan hozzáállni. Tudom, hogy nem könnyű, de hát nekem is megy néha, akkor neked is fog. - mondom neki, azért észrevétlenül teszek egy fél lépést hátra. Fontos megtartani a kellő távolságot.
Totálisan megértem Moira reakcióját és azt hiszem, jobb is, hogy nem kezd el sajnálni, kétségbe esni, vagy egyenest pánikolni, ne adj isten menni bejelenteni, hogy ha fél éve meghaltál akkor arról tudnia kell a Minisztériumnak meg a franc tudja kinek! Szóval ha lehet ilyet mondani, örülök annak ahogy reagál. Jelenleg mindenre akarok gondolni, csak arra nem ami történt velem, meg az esetleges következményekre, velejárókra. Lehet ha bepánikolok, csak még gyorsabban semmivé válok! Úgyhohgy veszek pár mély lassú lélegzetet és félre teszem. Cserébe megakad a fülemben az amit mond. Nem nyugodtam meg, de látszik rajtam, hogy nagyon igyekszem... Igazából bőven elég, hogy most nem vagyok egyedül. Szólalok meg csendesen. - Tudod.. örülök, hogy te vagy most itt velem. Kissé apatikus a nyugalmad, de.. segít, hogy össze szedjem magamat. - azt az apatikust igyekszem olyan hangsúllyal kiejteni, hogy ne váljon sértéssé, vagy félre érthetővé. - Az ember átvesz energiákat a társaitól. Ha tetszik, ha nem. És szeretem ezt vissza adni, amint tudom... Elveszünk, de töltünk, viszonozzuk amit kérés nélkül adtak... Szóval.. Köszönöm. - ez az egyszerű köszönöm lényegében a kis lényének szólt, minden különösebb csöpögés nélkül. Magamhoz képest meglehetősen komoly vagyok most. De legalább elő jött, hogy sem dühnek, se kétségbeesésnek nem adok helyet túl sokáig, inkább a továbbiakon gondolkodom. Nézek rá a mondat nyomán és biccentek. - Ebben elég sok igazság van. - ismét felsóhajtok aztán ballagunk tovább, nem akar vissza menni. És talán jobb is. Mikor a malacka elmosolyodik, viszonzom, jellegzetes kajla mosolyommal és még a fejemet is félre biccentem. Moiranak ismerős lehet a mozzanat... Még nyárról. Mikor megiramodik felém leguggolok hozzá és automatikusan nyúlnék felé. De hát a kezem most nem öltötte vissza a szilárd formáját, szóval.. csak tartom, ha akar megszimatolhatja, vagy csinál vele amit akar. Még mindig ömlik belőlem a gyógynövények illata. - Én is szerettem volna egy familiárist készíteni.. még suli év vége előtt.. De azt hiszem más teendőim lesznek.. a hátralévő időmben. Nem hagyok utat a kétségbeesésnek, elszántság jelenik meg a fejemen és egyfajta elszántság. Végül is ha fél évig nem tűnt fel most mi a faszt sírjak rajta?
Igazából csak csendben hallgatom és nem tudom, hogy mit mondhatnék neki. Nem akarom megzavarni, pont úgy néz ki, mint akinek elkezd valami derengeni én pedig közben összehasonlítom azzal a Daniellel. Igazából nem tudom miért, de azt látom magam előtt, hogy az összes hugrás fura, nagyon-nagyon fura. Nem tudom őket hova tenni és amikor meghallom, hogy mit mond... Csak értetlenül bámulok rá. Vajon milyen választ kéne adnom arra, hogy hónapok óta halott? Próbálom összeszedni a gondolataimat, de ő tart egy hosszabb monológot, ami igen csak segít abban, hogy átgondolhassam a mondanivalóm. Elég bizarr dolog lehet, hogy elejt dolgokat és a teste kezd átalakulni szellemmé vagy nem is tudom mi történik vele pontosan. Én nem értem és nem is tudok igazán mit mondani neki, csak hallgatom őt, bár ez a mágikus adottság dolog azért megüti a fülemet. Szóval... tudom, hogy nem illik rá kérdezni, így inkább nem is most kerítek sort rá, hiába furdal a kíváncsiság. Szépen csendben hallgatom őt és mikor másodjára mondja ki azt, hogy ő halott, akkor csak rá pillantok. Igazából elég szomorú és elkeserítő lehet, hogy ha az ember rájön, hogy halott. - Sajnálom... de a test halála mégis kellemesebb, mikor a lelked zúzzák darabokra. - bár nem hiszem, hogy ettől vidámabb lesz vagy segít neki bármiben is. Kétlem, hogy igazán a segítségére tudnék lenni, még csak megölelni sem tudom és nem azért, mert szellem lesz... Bár nem tudom, biztos van valami módja ennek az egésznek. Csak megrázom a fejemet, hiszen nem fázom, mindig tudom, hogy mennyire kell melegen öltözködni és itt sosincs meleg. Franciaországban gyakrabban volt jobb idő, mint itt, sőt. Ott volt igazán jó idő. De ezt is meglehet szokni... csak idő kérdése. Végül pedig Fluffyra kérdez rá, majd nyomok egy puszit a fejére. - Ő itt Fluffy a familiárisom. - mondom neki, majd a kis édeske elkezd röfögni és ha lehet ezt mondani, akkor rámosolyog Codyra. Szerintem mosolyog, ő legalább tud helyettem is mosolyogni. Bár fészkelődni kezd, ami azt jelenti, hogy leakar menni a földre, így lehajolok és leteszem és rögtön elkezd futni Cody irányába.
Csendesen elindulunk, bennem meg apránként kibontakoznak a kép kockák. És adok... egy néma percet a létezésemnek. Majd úgy veszek levegőt mintha az első és utolsó lenne egyben. Nyelek egy jókorát és arra, hogy nem akarok-e a gyengélkedőre menni én nem torpanok meg, csak lassú kissé vontatott léptekkel haladok tovább. - A nyár végén volt egy vonatbaleset... - kezdem az elején. És ahogy végig pörgetem magamban az eddig homályosnak tűnő részleteket, hirtelen minden össze áll. Moirara nézek. - Amiben én is... az életemet vesztettem.. - nos arcomra rá van írva, hogy ez bizony most tudatosult bennem az elmúlt maximum negyed órában. Nyelek egy újabbat. - Az utóbbi egy.. fél hónapban volt hogy kiestek a kezemből dolgok.. Mikor veled, délelőtt a szökőkútnál össze találkoztam is azért ejtettem el a cuccaimat.. Csak... Azt.. azt hittem ez valami más. Még tavaly tavasszal volt egy nyomozás.. Én voltam a csapat meditéce. És mágikus adottságok okozta esetek után nyomoztunk. Többféle van. Van aki képes a telekinézésre, van akinek a hangja, a reflexei lettek jobbak és valamilyen exrta dolgot tudnak vele csinálni, pálca nélkül... És azt... Azt hittem ez is valami hasonló. De most.. eszembe jutott pár dolog.. Amire a nyár végi vonatúttal kapcsolatban nem emlékeztem. - néhol kissé hadarok, néhol kissé hebegek, jó hogy walesiül nem kezdek karattyolni. Nem. Végig az angolnál maradok. - Például.. arra hogy.. meghaltam. Megfulladtam. - mondom ki és újra megkeresem a lány tekintetét aztán csak megcsóválom a fejemet kissé kábán. - Elindulhatunk vissza a suliba is, legalább nem fázol át... - azért így este, már hideg van.. és igen bennem van, hogy a másikra is figyeljek legalább apróságokban, még akkor is ha épp most tudatosult bennem, hogy már fél éve feldobtam a talpam. Nyelek egy orbitálisat. Szegény Moiranak csoda ha érthető a hadoválásom, bár Hollóhátas, minden bizonnyal megtalálja az össze függéseket. Valahol... Szegény malacka viszont még csak most tűnik fel és pillanatra meg is illetődök annyira hogy meglepetten, hirtelen minden halotti pánikomat elfelejtem mikor meglátom Moira kezében azt a gömbölyű kis foltos formát. - Az egy csüngőhasú? - nem én nem olyan vagyok mint Dany. Én simán csak gyík vagyok. Természetben fellelhető néha szociálisan analfabéta néha meg hiperempatikus gyík... vagy buzi. ahogy tetszik.
Számomra olyan érthetetlen, amikor valaki olyan rossz egy olyan tantárgyból, amiből én nem. Természetesen elhiszem, hogy mindenkinek valami nehezebben megy, mint a többieknek, hiszen mugliismeretből én sem állok a legjobban... Azonban... az SVK számomra egy olyan dolog, ami olyan, mint akár a légzés. A volt tanárom szerint született tehetség vagyok, mindig tökéletesen ráérzek, hogy mit hogyan kell kivédeni. Az SVK az egyetlen, amiből jobb vagyok, mint bűbájtanból. Érzékelem, hogy valami megváltozik a gyógyítás után és magam is látom, ahogyan keze halványodni kezd. Az ő helyében én biztosan nagyon kiakadtam volna és nem is csak simán ijedt lettem volna... Biztosan halálra rémültem volna, mégis oly könnyedén veszi. Arcáról leolvasható az értelmetlenség és a meglepettség keveréke, de nem hiszem hogy az én arcom máshogyan festene. A kérdés is lehet ostoba volt, amit feltettem... Történnie kellett valaminek, amitől a teste így kezdett el viselkedni. Olyan, mintha kezdene szellemmé változni, de nem mondom ki hangosan, még csak biztos sem vagyok benne é feleslegesen sem akarom a frászt hozni rá. - Persze. Mehetünk. - mondom halkan, majd tekintetemet leemelem a kezeiről, nem kéne bámulnom. Mi történhetett vele? Csak némán ballagunk vagyis csendben indulunk el az erdei utak felé, nem igazán találom a szavakat és azt sem hiszem, hogy ő találna most szavakat. Olyan különös az egész és valamilyen szinten bizarr. - Nem akarsz inkább a gyengélkedőre menni? - teszem fel a kérdést, majd megállok és rápillantok. Én nem tudom, hogy mi lehet a baja és nem szeretném, ha ezen a sétán bármi történne, majd mindenki azt hinné, hogy én tettem vele valamit. Gondolom sokan kedvelik, olyan társasági embernek tűnik, akinek nagyon, de nagyon sok barátja van. Danielnek az eggyel talán kettővel jobb változata.
Nos, még ha nem is látszik, folyamatosan raktározom az információkat. És ha a helyzet folyamán valami lemarad, később szokásom vissza hozni. Az, hogy majdnem lerepítette a fejemet egy elgondolkodott tekintetet szül felőlem felé. - Minden esély meg van rá, hogy sikerült is volna. - tisztában vagyok azzal, hogy az SVK számomra egy olyan tárgy, amiben a kiemelkedő szintet úgy sikerült elérnem, hogy vért izzadtam és akkor is csak alulról nyaldosom. Míg mások röhögve megcsinálták. Van amire fogékonyabb vagyok belőle, ilyenek a védő és pajzs varázslatok, bár szerintem többé esélytelen hogy patrónust idézzek... Utoljára akkor sikerült egy alaktalan, de erősebb pajzsszerűséget kihoznom mikor... mikor még mellettem volt.. A gondolat rövidzárlatot szülne pillanatra, ha nem űzném messze, valahová nagyon mélyre, a szívem Holdjának árnyékos oldalára leginkább... Amiről tudjuk, hogy sohasem láthatjuk.. A gondolat tovább gördül és megállapítom, hogy a támadások valahogy.. nem tudom, mások talán azt mondanák nyámnyila vagyok, vagy valami cifrább... De számomra mindig is megerőltető volt ez az oldala. Nem is véletlen akarok segítséget kérni a szüleimmel kapcsolatban aurori oldalról. A szarvas felgyógyul és el is iszkol, köszönni nincs időm neki, egy kekszre se méltat. De vad, szabad, mit várnék tőle?
Aztán csak nézem a kezeimet és feleszmélek a kérdések nyomán, bár szinte fel sem fogom. Látszik rajtam, hogy kissé össze zavarodtam, zsebre dugom a kezeimet, és Moirara nézek. - Nincs.. nincs kedved sétálni egyet és közben beszélgetni?~ nem messze onnan ahol most vagyunk van pár erdei út, rendesen kiépítve, nem kell a fák között a sötétedésben botladoznunk. Egy kissé úgy veszem a levegőt, hogy szinte érezhetően egy kisebb pánikrohamot fogok vissza és igyekszem csillapítani, lenyugtatni magamat.
Figyeltem őt, persze tudom, hogy nem hazudik, valahol jól esett, hogy beszólhattam neki. Igazából csak ideges voltam a szarvas miatt, hiszen én nem tudtam vele mit kezdeni. Szerettem volna meggyógyítani, de tudtam, hogy én nem igazán tudok segíteni és azt sem tudom, hogy ő tud e rajta segíteni. - Majdnem lerepítettem a fejed. - közlöm vele higgadtan, csakhogy megértse a helyzet súlyosságát, de nem hiszem, hogy túlzottan érdekelni fogja. Szerintem a délelőtt neki intézett szavaim sem hatották meg túlzottan. Bár ilyen vagyok én, egy idegen, aki senkit sem érdekel csak olyan embereket, akiket nem kéne. Szívesen megosztanám Codyval, hogy nála sokkal jobban felhúz a Daniel nevű egyén. Igazából csak ámulattal figyelem, hogy hogyan gyógyítja meg az állatot. Ezek szerint ő gyógyító lenne? Bár nem sokat tudok erről a mágikus adottság dologról, de abban biztos vagyok, hogy nem valami szokványos gyógyító mágiát használt az előbb. Ez valami más volt, sokkal másabb, mint amit én ismerek. A szarvas hamar elindult és elment, miután meggyógyult, egész hálátlan volt. Legalább megnyalhatta volna Cody kezét vagy nem is tudom. Hát... elnézve Cody kezét, azt nem igazán tudta volna megnyalni. Azt is látom, ahogyan Fluffy röfögve elindul Cody irányába és amikor elé ér, akkor ugrándozni kezd. Én csak figyelem a kezét... Valami biztosan történt vele, hiszen magától nem lehet ilyen. - Szerintem nincs rendben semmi. - közlöm vele, majd teszek felé egy lépést és figyelem őt, ahogyan elnémul. Fura, tőle nem vártam volna semmiképp sem csendet, tipikusan annak az alaknak nézném, aki állandóan tud beszélni mindenfajta gátlások nélkül. Most mégis csendesre veszi a figurát. - Történt veled valami? - kérdezem halkan, majd lehajolok Fluffyért és felveszem az ölembe. Nem örülök neki, hogy csak így előbújt, de hát... Nem tudok rá haragudni, ő az én kis Fluffykám.
- Nem igazán tudtam bemérni, honnan fogok rád bukkanni. - pislogok rá kissé szerencsétlenül. Az hogy mögé kerültem, nem szándékos volt, de közben kissé aggódva érdeklődve mérem végig őt magát is. Látom hogy neki nincs baja, ellenben a szarvasnak annál inkább. Intézkedek, gyógyítok. A képességemet sokszor használtam már, és nem kellene hogy egy ilyen sérülés helyre tétele ennyire kifárasszon, szédülést okozzon, vagy bármi egyéb mellékhatással járjon. Akkor sem, ha állatról van szó. Miután az állat távozott én pedig magamhoz tértem, hogy a kezemen átsüt a hold fénye kissé zavarodottan nézek Moirara és zsebre is dugom a kezeimet, a pálcámmal együtt. - Nem.. nem tudom biztosan még... - nyögöm ki kissé szerencsétlenül. És hirtelen alakad a szófosóm és nem tudok szóhoz jutni. Pedig valamit mindig sikerül kinyögnöm, minden körülmények között.
Nem hittem volna, hogy majd pont ő fog utánam jönni, azt hittem, hogy a múltkori után még csak nem is fogom érdekelni. De ezek szerint nem hazudott, tényleg ott várt rám. Bár örülnöm kéne, hogy idejött hozzám és meg kellene köszönnöm, hogy utánam jött az erdőbe, mégsem jön ki egyetlen szó sem a torkomon. Lehet ahhoz van köze, hogy nem is vagyok hálás, egyáltalán nem vagyok hálás, amiért követett engem. Nem én kértem, hogy jöjjön utánam és nem is tetszik, hogy itt van. Fluffy már rég elrejtőzött egy fa mögé, így őt még csak észre sem vehette. Nem akarom, hogy tudomást szerezzen róla. Ha nem ismerem fel a hangját, lehet hogy megtámadtam volna valamivel őt és annak nem lett volna szép vége. - Hát nem volt bölcs döntés mögém osonni. - jegyzem meg egy sóhaj keretében. De inkább próbálok arra koncentrálni, hogy hogyan tudnék a szarvason a legjobban segíteni. Ha gyógyító lennék, akkor meggyógyíthatnám sikeresen, de nem hiszem, hogy valaha is az leszek majd. Hát ő elég gyorsan felmérte a helyzetet és már elkezdett intézkedni is. Az biztos, hogy tudja mit kell tenni, ezért nem szólok bele. Csak csendben figyelem őt és arrébb lépek pár lépést, hogy ha a szarvas felkel, akkor ne lökhessen fel engem. Tudom, hogy nem válaszoltam a kérdésére, hogy jól vagyok e, de láthatja rajtam, hogy semmi bajom sincs. Remélem nem fogja a Lumost használni, mert attól könnyen megijed az állat és elfuthat. Aztán hamar meggyógyítja őt és... Neki... mi van a kezével? - Kettőnk közül én nekem van jogom feltenni azt a kérdést, hogy jól vagy e... Minden rendben? - felvonom a szemöldökömet és úgy pillantok a halvány kezeire. Ez biztosan nem normális és az is biztos, hogy nem a varázslat miatt van. Történt vele vajon valami?
Azért az, hogy lehazugoz eléggé szöget üt a fejembe és kissé megtorpanásra késztetett ott a szökőkútnál. Erősen elgondolkoztam, hogy tulajdonképpen mi is az amivel ennyire bele gázoltam. Mert hogy valami több van, ott az is biztos... Mármint... persze az ember reagálhat erre érzékenyen, érezheti emiatt magát átverve, de valami azt súgta, Moiranal több van az egész mögött mint kellene. Így fel nem vettem magamra a szavait, cserébe szerettem volna megérteni. Mindezt olyan tempóban és formában, amiben nem... amortizálom le még jobban... bármiről is legyen szó. Épp ezért, a Három Seprűben ücsörögtem és azóta is a könyvtári könyveket bújtam egy nagy bögre forró gyömbér tea mellett, egy ablakhoz közel eső asztalnál ülve.... Nem tudom, ha nem másodpercenként tekintettem fel akkor egyszer sem. Nos igen, a kutya kiütközött rajtam úgy érzem. Tudom hogy nem vagyok tökéletes, és vannak akik joggal haragszanak rám, és joggal éreznek úgy felém, ahogy... Moiranal viszont egyszerűen mást érzek. Persze ott is volt amit lehetett volna másképp is. Ő nem tudta, hogy animágussal van dolga, én nem tudtam hogy boszorkánnyal van dolgom... A Roxfortba főként egyetemre jönnek új arcok, ő pedig bevallom, nem tűnt úgy, hogy még ott tartana. Mármint korban. És épp az egyik ilyen feltekintésemkor látom meg Moirat közeledni, majd azt, hogy mintha valamit észre venne és irányt vált. Mégpedig nem is akárhová veszi a célt! Egyenest az erdőbe..? Oké akkor most egy pálca intéssel söprök be mindent a táskámba, igazság szerint kis híja van hogy a bögre tea nem végzi ott a könyveim/ könyvtári könyvek között. Rekord sebességgel vetem utána magamat, viszont mire utol érném, már szem elől tévesztem, cserébe némi szemlélődés után feltűnnek a vér nyomok és... és ekkor belém hasít valami nagyon hülye gondolat, mégpedig, hogy nem észre vett valamit, hanem hogy ő sérült meg! Az erdő felé indulok meg és halkan szólítom is. Pálcát előre szegezve. Ki tudja mi történt! - Moira!~ nincs válasz tovább haladok, rálépek egy ágra, ami ketté is törik alattam. Erre pedig már felhangzik az ő kérdése - Én vagyok az Cody. Jól vagy? ~ aztán közelebb lépek és meglátom miről is van szó. - Ó.. - bukik ki belőlem. Azért a szarvasok annyira nem cuki kis teremtmények, ez meg egy elég szép nagy példány, ha közel akarok kerülni hozzá lehet, hogy simán ledöf az agancsával. Oké hogy legendás lényekből nem vagyok a legjobb, de ennyi még nálam is megragadt. Így igazából inkább olyan szöget keresek, ahonnan nem tud sem felöklelni, sem jól felrúgni. - Menj el az útjából, lehet ki fog rajtolni. - mondom Moiranak és láthatja hogy az állat sérült részéhez igyekszem közel kerülni. Elég rondán megsérült. Felemelem a pálcámat és közben koncentrálok a gyógyító képességemre. Ezúttal nem varázslatot közvetítek, hanem a képességemet. Ami melegséges fény formájában távozik a kezeimből, a pálcán át pedig az állat sérült részére száll. Pikk pakk meggyógyul, ahhoz képest, nekem viszont borzasztó furcsa érzésem támad ahogy a magam elé emelt kezeimen! át nézem a szarvas felépülését és valóban sürgős eliszkolását. Mi a... franc?...
Igazából nem is tudom, hogy miért indultam el a Három seprű felé, nem igazán szerettem volna vele beszélni. De Fluffy elkezdte rángatni a nadrágomat és húzni a szobám ajtaja felé, bár nem tudom hogy miért. Igazából Fluffy nagyon aranyos és hamar a szívemhez nőtt, nem is familiárus, sokkal inkább egy olyan barát, akire egész eddig vártam. Bárcsak vele találkoztam volna vele, mielőtt azzal a fiúval kezdtem el beszélgetni. Legalább ő róla tudom, hogy nem egy animágus alakba bújt varázsló. Hamar megtaláltuk a közös hangot és talán nem kéne ennyire magamhoz édesgetnem őt és kötődnöm hozzá. Nem tudom, hogy miért raktam rá egy rózsaszín nyakörvet, konkrétan a szobatársaim hülyének néztek engem, de hát nem tehettem róla. Fluffy annyira unique és annyira illik hozzá valami egészen pofás kiegészítő. Végül pedig elindultam Roxmorts felé, már majdnem ott voltam a cél előtt, amikor vérfoltokat láttam a földön. Nem tudom miért és nem is igazán tudom megmagyarázni, hogy mit éreztem... De mintha valami húzott volna, egy sebesült szarvast láttam magam előtt, ahogyan lassan és sántikálva vonaglott előre. Elindultam... arra, amerre érzés vitt. Pár perccel később pedig megtaláltam az erdőben a sebesült kis állatot. Nem tudom, hogy mit kéne vele kezdenem vagy mi lenne a helyes. Nem értek annyira a gyógyításhoz, legalábbis nem próbálkoznék meg vele. Egy emberrel még megmernék birkózni, de egy állattal nem. Egy ág reccsenés riaszt fel és fordulok a hang irányába, majd a pálcát egyúttal arra is szegezem. - Ki az? - nem félek, valahogy sosem voltam félős lány, ha pedig most kell a véggel találkoznom, akkor hát bátran megyek elébe a halálnak.
