2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Engem őszintén szólva nem riaszt meg, ha félelmetes hatalma van. Nem tekintem játéknak ezt az egészet, kalandnak, de talán ideje lenne már kimozdulnom a karosszékből, és nem csak azért mászkálni az erdőbe, hogy megetessem a halál-lovakat. Cosette kedves lány, és ha van is benne valami olyan, ami másokat riaszt, hát engem nem. Igaz, hogy nem vagyok egy hősies alkat, másfelől azonban vonz a rejtély, az ismeretlen. S ez a lány oly magányos volt eddig, ahogyan talán én is, megérdemelnénk már, hogy valaki törődik velünk. Olykor összeakad a pillantásunk, s úgy érzem, ő is biztonságban érzi magát velem, kötődünk, ahogyan előtte még soha, senkihez. - Van egy tanár, akihez egy-egy órát illetően járok. Van egy stílusa, de nem is a kedvességéért bírom, hanem mert kemény, de igazságos. - Vonom meg a vállamat, mardekárosként pont nem az igazságosság szeretete kellene, hogy jellemezzen, de valahogy Erica halála óta változott az értékrendem. Azt hiszem a nő azt is elfogadná, hogy Cosette az erdőben él, és nem akarjuk mindenféle hivatalhoz bejelenteni a képességét. - Nem is tudom, szerintem.. nem. Tudod én magam is azt tanultam eddig, hogyan gondolkoznak a legendás lények. Tegyük fel; a kentaurok befogadtak, úgy okoskodtak, hogy a szüleid nem is biztosan élnek, vagy ha igen, az ő hibájuk, hogy elvesztettek. A csorda a sajátjának tekintett, valahol ez is egy álláspont. - Simogatom az államat, ahogyan átölelem, mert ahogyan hozzámbújik, jóleső érzés tölt el, mintha haza találtam volna. - Akkor megint megúsztatjuk a fenti szobát? - Bököm oldalba amolyan csizikősen, mert a helyzet bár nagyon bájos, de mégis azt hiszem, hogy a sok komoly témánk közepette van egy játékos oldalunk is.
♫ Black and blue ♫ ϟ Ruha » Itt is vagyok! » [You must be registered and logged in to see this link.]
Elgondolkodom azért a szavain, mert az tény, hogy nem kellene annyiban hagynom ezt a dolgot, ami bennem van. Mégis csak van egy félelmetes része, ami miatt elkerülnek az erdő veszélyes lényei és ami akár még olyasvalakire is veszélyes lehet, mint Galen. Ha pedig szeretne az erdőben több időt tölteni, még sem lenne ideális, ha én akár még árthatnék is neki azzal, ami vagyok, csak mert nem ismerem és nem tudom, hogyan kell kontrollálni. Bonyolult dolog ez, de végül bólintok egyet. - Talán tényleg utána kellene járnunk, valaki olyat megkérdezve, aki megbízható. - mondom óvatosan, mert hát én nem ismerek igazán mást rajta kívül, aki erre alkalmas lenne, de valószínűleg Galen azért sokkal több embert ismer, hogy esetleg átgondolja kihez lehetne fordulni. Az biztos, hogy nekem az illetőbe bizalmat kellene helyeznem ahhoz, hogy találkozzam vele, vagy netán beszéljek is. Arról nem beszélve, hogy egyikünk sem tudja, hogy az, ami bennem van pontosan mit is jelent és mennyire lehet érdekes mások számára. - Talán igazad van, e miatt nem felejteném el őket, de... de ha van családom és kerestek, akkor nem kellett volna tenniük azért, hogy visszajuttassanak hozzájuk? Ha így van, nem lennék mérges, mert nem tették? - sok kavargó és kusza gondolat van a fejemben ezzel kapcsolatban és ezeket azért nem olyan könnyű elrendezni. A csordám fontos, megmentettek, segítettek, felneveltek, de közben talán tényleg van egy anyukám, aki valahogy keresni próbált, de már feladta és azt hiszi, hogy meghaltam. Talán meg se ismerne, ha meglátna, neadj isten, ha kiderülne, hogy baj van velem... félne tőlem. A jelenlegi helyzetem sem mondható tökéletesnek, de azért bennem van egy nagy adag félsz, hogy rosszabb lenne. - Akkor most biztos, hogy nagyon jól tudnék úszni. - nevetem el magamat a felvetésre, bár tudjuk mindketten, hogy a mocsári teknősök nem rendelkeznek olyan értelemmel, mint mondjuk a kentaurok. Az ölelés valahogy cseppet sem zavar, sőt jól esik, ezért még benyomok egy falatot a számba, aztán a vállára hajtom a fejemet már rágás közben is. Furcsa dolog ez. Valahogy elfogadtam, hogy majdnem két évig egyedül voltam, de most hogy ez kezd megváltozni már hihetetlennek tűnik, hogyan bírtam eddig.
Nem csak azért fürkésző a tekintetem, mert mérlegelem, hogy mi lehet ez a képesség, árthat-e bárkinek, hiszen egyértelmű, hogy igen. Sokkal inkább azért felejtem rajta a tekintemet, mert Cosette egy bájos, vicces lány, sőt, ha nem lennék ennyire visszafogott, még gyönyörűnek is mondanám, csak hát nekem is megvannak a magam démonai, és inkább arra próbálok meg odafigyelni, hogy jó együtt. - Én is így gondolom. Amíg az erdőben élsz, és nincsen senki, aki megmondja, hogy is működik ez, csak magad tudod kitapasztalni. Vagy.. keresel, keresünk valakit, aki látott már ilyet, és segíthet. - A többesszám nem muszáj, nem kötelező, csak ha ő is így akarja, s bízik bennem. Szívesen támogatom, viszont tapadós sem akarok lenni, mivel elötte több mint fél évig nem láttuk egymást, most pedig már arról beszélünk, hogy a sajátoménak érzem az ügyét, szívesen lennék vele akár mindig. Talán nem is annyira éles váltás, hiszen ha az ember megkedvel valakit, akkor az lehet akár végleges is. Legalábbis remélem. Nyilván ha most visszamegyek a kastélyba, nem örökre szól a búcsú, ugyanis Cosette azt mondta, megfontolja, hogy mi lenne ha én költöznék az erdőbe. Azt hiszem nehéz lenne már elképzelnem úgy az életemet, hogy nem látom az édes mosolyát. Nélküle ugyanis hova is tartozhatnék? Ha nincs velem, azt hiszem úgy kiüresedik minden. Jó érzés, hogy amíg távol voltam, gondolt rám. - Miért kéne választanod? Ha valakit örökbe fogadnak, de megtalálja az igazi szüleit, nem dobja el azokat, akik felnevelték. Csak többen lesznek, akik szeretik, remélhetőleg. - Megértően bólintok, szörnyű lehet úgy élni, hogy még a saját elméje is titkolózik, ezzel is védve őt a múlt borzalmaitól. Viszont így is szép élete volt, erre kéne emlékezni! Nem tudok belegondolni, hogy ezzel engem is védeni akar, hogy marad visszafogott, nem rántana magával a magányosságba. Holott együtt már egymáshoz is tartoznánk, ezt kéne nézni. - Igazán szép tőlük. Tudod én pont az erdő teremtményeiről olvastam, tanultam eddig a legtöbbet. Nincs akkora gyakorlati tudásom, mint neked, ugyanakkor ezen a mi egyetemünkön ezt a szakot választottam, sosem tudván, hogy egyszer még lehet valaki, egy ilyen édes barát, aki mellett még hasznosíthatom is. A kentaurok büszke, de nemes nép, a legjobb kezek közé kerültél. Gondolj csak bele, ha mondjuk mocsári teknősök találnak rád. - Halvány mosollyal próbálok viccelődni, s kicsit közelebb húzódom, hogy átkaroljam, ha ő is engedi. Nem csoda, hogy hiányoztunk egymásnak, mert bár ő tudatosan haragudott, rám a bűbáj lehullása után elemi erővel tört, hogy mennyi idő telt el nélküle.
♫ Black and blue ♫ ϟ Ruha » Itt is vagyok! » [You must be registered and logged in to see this link.]
Elgondolkodom azon, amit mond és a tekintete is olyan... fürkésző, ahogyan néz. Talán igaza van, erősebb lehetek, mint ők? De vajon azért, amit tudok, vagy pusztán azért, mert senki, közöttük én sem értem, hogy pontosan mi is ez és ezáltal... - Mert nem tudom irányítani, ahogyan te. - mondom ki végül a gondolataim utóját hangosan is. Na igen, ebben a formában azért félelmetes is, hiszen nem én döntöm el, hogy annak ártok, akinek tényleg kell, vagy egyszerűen csak a félelem hozza ki belőlem ezt a valamit és olyannak is, akinek nem akarok. Ezzel pedig talán oda is eljutunk, hogy utána akarok-e járni, hogy ki is vagyok és honnan jöttem. Ha veszélyes vagyok másokra, akkor nem jobb nekem az erdőben? Még Galen is bajba kerülhet mellettem, de azt hiszem túlságosan önző vagyok ahhoz, hogy ezt számításba akarjam venni. Jól érzem magamat vele és jó valakivel beszélgetni. Bármennyire is egyedül vagyok már jó ideje, attól még az ember társas lény és igenis hiányzik, hogy legyen valaki, akivel időnként beszélhetek, meg hát a pite is finom. - Nem tudom. Néha... igen, de néha... Talán nincs is minek utána járni, akkor pedig csak rossz lenne tudni bármit is. Vagy, ha mégis találnék valakit mi lenne azokkal, akiket a családomnak tekintek? Azt mondták mindig, hogy az elmém biztosan okkal zárta le ezeket az emlékeket, amikor régebben kérdeztem róla, én pedig elfogadtam. Talán annyira szörnyűek. - sóhajtok egy aprót, de aztán csak megrázom a fejemet részben el is hessegetve ezzel a borongós gondolatokat. Végtére is eddig is megvoltam a múltam nélkül, de manapság, hogy egyre idősebb vagyok néha mégis csak eszembe jut a múlt helyett a jövő. Vajon van jövője valakinek, akinek hiányzik a múltjának egy része? Egyáltalán okos ötlet Galent is kirántani a normális életéből, mert én így szoktam meg és félek valami mástól, ami ismeretlen? - Végülis miért ne? Megmentettek és befogadtak, amíg az emberek... Tudod ők nem szeretik a magadfajtákat, ami furcsa, mert én is olyan vagyok, mint te. Bántották őket, sokszor és amikor menekülnünk kellett is... - újra megrázom a fejemet, hogy elzavarjam a fájó emlékeket. - Sokat tanultam tőlük az erdőről és nagyon okosak. Tényleg olvasnak a csillagok között, amit sosem értettem igazán. Azt hiszem ehhez kentaurnak kell születni. - akaratlanul is felpillantok, ami butaság, hiszen jelenleg itt nincs más felettünk csak a fából készült plafon.
- Mindenképpen, másképp is. Akkor az tűnt.. viccesnek. – Mondom ki ismét, utólag már nem tudom semmissé tenni. Mások voltunk akkor, ő mindig is a természet gyermeke, engem viszont körbevett egy halom mardekáros, meg még fiú is vagyok, nem ugyanaz a légkör. Azóta viszont rengeteg idő telt el, megtanultam értékelni a jó szót, a valóban kiemelkedő társaságot, s talán egyszer majd Fridával is tudjuk tisztázni, ami akkor történt. Mindkettőnk élete megváltozott Erica halálával, talán onnantól lehet datálni azt az időszámítást, hogy szerettem volna megkomolyodni. – Igen, éppen az előbb tapasztaltam. Nem is másféle, szerintem sokkal erősebb. Ráadásul mivel nem ismeri senki, védekezni sem lehet ellene. Ritka adottság lehet. – Bólogatok rajta felejtve a pillantásomat a mosolyán, hát mennyire hiányzott volna, ha éppen tudok magamról. De most már itt vagyunk, és együtt. Talán kicsit félelmetes, amit tud, ám úgy vélem, ez is csak emel a közös titkok minőségén. Valahogy kezdünk egymásra hangolódni, aztán meglátjuk, hogy mi alakul ki belőle. - Hogyne. Ez egy ötlet volt. Ha csupán többet töltsek veled, nekem is megfelel. – Nem akarom én elriasztani, vagy hogy úgy vegye, hirtelen döntéseket hozok, s nincsen megalapozva. Azt szeretném, hogy lássa, érdekel az, ami a lénye, s nekem kell jobban alkalmazkodnom, nem pedig neki. Kiváncsi lennék, hogy ő miket gondol, ugyanis nagyon kitérő válaszokat tud adni, nem csoda, hiszen kentaurokkal nőtt fel, akik köztudottan semlegesen fogalmaznak. – Soha nem is akarnál utánajárni? – Ezzel nem azt mondom, hogy tegye meg, ez most mindössze a beszélgetés folytatása, s az sem cél, hogy fájdalmas gondolatokat vessek fel benne. Mintha nem emlékezne rá, hogy ki is ő, vagy milyen volt, mielőtt elszakadt a valódi rokonaitól. Várakozóan pillantok rá, felőlem maradhat a húsos pite, addig pedig azon tűnődöm, hogyan magyarázzam el az Azkabant. – Az egy sötét, és hideg börtön. Talán túloztam, de nem túl szívderítő dolog vele együtt lenni, társalogni pedig nem szoktunk. Mesélsz inkább a kentaurokról?
♫ Black and blue ♫ ϟ Ruha » Itt is vagyok! » [You must be registered and logged in to see this link.]
- Azért talán másképp is lehet. - javítom ki, mert nem feltétlenül értek egyet, hogy a viccelődés csak mások kárára működhet. Persze a füstölő tűz is kissé meglepő volt, meg hát volt olyan kentaur, aki morcos is lett miatta, mert túlságosan felkelti a figyelmet, de összességében talán nem az a szint, mint ellopni valakinek a bugyiját. Bár ezt a fajta pocsék érzést nem ismerem, engem sosem tréfáltak meg így más gyerekek és jó eséllyel ilyesmire már nem is kerül sor, hiszen kinőttem már abból a korból, meg aztán gyerekek között se voltam sosem. - És végülis tudok dolgokat, csak másféléket, mint te... vagy ti ott a kastélyban. - teszem még hozzá kicsit azért elmosolyodva. Tény is való, hogy bár olyan iskolai tudásom nincs, mint nekik, de nagyon sokmindent tudok az erdőről, az életben maradásról, no meg rengeteget tanultam a csordától is. Nem olyan átlagos dolgokat, mint amit ők, de az én világomban ezek voltak a fontosak. Azért elgondolkodom ezen az egészen. Mégis csak furcsa és új helyzet lenne közösen helyet keresni. Ha azt is mondja őt nem hiányolnák, de mégis csak megszokott dolgokat. Ha én most máshoz szokom hozzá, könnyebb, kényelmesebb élethez, aztán mégis úgy dönt, hogy visszatér a sajátjai közé, netán kötelezik rá valami módon... akkor mihez kezdek? - Jó úgy, ha ezen még gondolkodom kicsit? - mondom végül óvatosan. Nem hiszem, hogy el kell ezt kapkodni. Neki sem biztos, hogy csak úgy ott lehet hagyni mindent, ha pedig folyton bejárunk a faluba az már más helyzet, meg ha mindent varázslattal javít fel. A végén valami fura puccos sátor állna az erdő közepén és mindig meleg és finom ételeket ennénk. Nagyon fájdalmas lenne ettől eltérni, ha aztán mégis nem működne valami. De most inkább az ételre figyelek, vagy egyelőre az étlapra és arra, amit mond és arra a melengető érzésre, amikor megfogja a kezemet az asztal felett. Furcsa érzés, hogy ő nem néz rám olyan furcsán, mint mindenki más. - Nem. - rázom meg a fejemet. Nem hallottam még erről az Azkabanról és nem akarok butaságot kérdezni, így inkább megvárom, hogy mit mond rá. - Én nem tudom, hogy milyenek a... szüleim. - mondom ki halkan és meglehetősen bizonytalanul. Tagadhatnám, de nem lenne értelme, hogy igenis volt már, hogy gondoltam rá, főleg a magányos hideg éjszakákon, hogy vajon élnek-e egyáltalán, hogy miért kerültem a csordához, hogy mi történt velem, de akárhogy erőltetem az agyamat nem jutott eszembe, hogy mi történt. Egy idő után pedig már csak a gondolat maradt, hogy vajon milyenek lehetnek.
- Akkor tudod, hogy miről beszélek. Az ember olykor.. csak szórakozni akar. És azt hogyan tudsz? Mások kárára. – Bólogatok nevetve, mert nyilván egy idő után már együtt tesszük, nem egymás ellen, de hát a gyerekeknek ezt még nem feltétlenül lehet megmagyarázni. Frida sem hiszem, hogy még haragszik, más miatt nem tartjuk a kapcsolatot. Ő griffendéles lett, én pedig mardekáros, egyszerűen más a jellemünk. Ő egyébként totál társasági lény, én pedig magamnak való, nem csoda, ha nem hiányoznék senkinek. – Cosette, ez nem verseny. Mások vagyunk, a háttereink különbözőek. Ugyanakkor azért kedvellek, amiben hasonlítunk. Veled.. jó együtt lenni, beszélgetni, nincs miért szégyelned magad. – Mosolygok rá derűsen, az én zavarom már a múltté, pedig ostoroztam magamat rendesen, hogy úgy eltűntem egy fél évre, de esküszöm, hogy nem az én hibám volt. Olyan régóta nincsenek kapcsolataim, vélhetően a naitivásom áldozata lettem. Talán ezért sincs értelme Cosette-nek a kastélyban élni, mert az emberek kihasználják azt, aki nem gondol bele a veszélyekbe. Lássuk be, az érdekeink vezetnek, nem úgy, mint a vadon lakóit. Ott csupán az ösztönök és a túlélés a lényeg. – Nem találkozom velük gyakran, ebből a szempontból mindegy, hogy a kastélyban élek, vagy mellette. A civizációtól nem kell magunkat elvágni, ha úgy érezzük, bejöhetünk a faluba. Csak valami jó helyet kell találnunk, ahol télen-nyáron ellehetünk. Ebben neked van nagyobb tapasztalatod, én legfeljebb a mágiámmal tudok.. rásegíteni. – A kérdése egyébként teljesen helytálló, de azt hiszem ezt majd a húsos pite mellett fogjuk megbeszélni. Valahogy van most már egy valamilyen szinten barátkozós randi, de őszintén szólva ha nem történik köztünk semmi, csak megmarad valami plátói szinten, már akkor is nyertünk! Ehhez képest valahogy olyan természetesnek tűnik, hogy egymásba simul a kezünk. – Mondom én, hogy a mártogatósat. A brit konyha kifejezetten pocsék, a párolt zöldségek nem az én világom, de szerencsére a varázsvilág aktívan merít más nemzetek ételeiből. A francia sajtos mártogatósok némi finom fűszerezéssel, meg kell próbálnod! Igaz, nem illik a pitéhez, de majd legközelebb! – Leülünk végül, s meg is rendelem a pitéket, meg egy kis karamellás teát, mert felesleges lenne, hogy az étlapot, itallapot böngésszük, majd meglátjuk, hogy mi mennyire ízlik neki. Amíg a pincér asszonyság távozik, felé fordulok, ismét ráfogva a kezére, hogy végre válaszoljak. – Nekem Fryderika az egyetlen élő testvérem. A szüleink.. Nos, nagyon szigorúak, mindig feszélyezve éreztem magamat, mintha minimum az Azkabanban élnék. Tudod, hogy mi az?
♫ Black and blue ♫ ϟ Ruha » Itt is vagyok! » [You must be registered and logged in to see this link.]
- Értem, talán. - felelek, mert valójában sejtelmem sincs, hogy mi is az a csibészség vagy hát én nem igazán csináltam ilyesmit sosem, habár... - Emlékszem egyszer gyerekként direkt vizes fát gyűjtöttem a tűzhöz és nagyon füstölt miatta. Vicces volt, ahogyan mindenki meglepődött. - gondolkodom el kicsit, bár azt hiszem ez azért nem járt megalázással, de mondjuk elég füstös ízű lett utána az aktuális zsákmányt, amit feltettek a tűz fölé forgatni nyárson. Valójában finomabb is lett, mint szokott, úgyhogy engem nem zavart, de elsőre azért nagy meglepetéssel és egy kis morgással járt a dolog. Főleg, mert a nedves fát egyébként is jóval nehezebb meggyújtani. - De biztos, hogy nem tudok annyi mindent, mint te. - mondom ki azért, talán egy pillanatra zavarban, vagy szégyellve magamat. Sok mindenre megtanítottak, de nem hiszem, hogy olyasmikre, mint amiket ő tanul abban a nagy kastélyban. Én inkább az erdőt ismerem, a kentaur világot, a csillagok állását, bár nem tudom, hogy úgy kutatni a jövőt, ahogyan ők teszik, ezt a részét soha sem értettem igazán. - De nem hiányoznának? A családod? A szüleid... ők milyenek? - kérdezem óvatosan, hiszen nem tudok semmit róluk és nem is tudom milyen egy normál szülő, hiszen én nem szülők mellett nőttem fel, hanem mint egy nagy család, úgy alkottuk a magunk kis rendszerét. Nehéz lenne elmagyaráznom annak, aki nem így nőtt fel, hogy milyen ez. De mégis kíváncsi is vagyok rá milyen egy szülő, vagy a testvérek, bár ha Galen ennyire nem kötődik a saját világához, akkor jó eséllyel a családjához sem annyira. A beszólás engem nem zavar meg különösebben, bár azért picit behúzom a nyakamat, hiszen többnyire úgy jövök el a faluba, hogy senki se vegyen észre és most bizony akadnak tekintetek, amik nagyon is kiszúrnak maguknak, viszont egyből megnyugszom, amikor Galen megfogja a kezemet. Érdekes, de jó értelemben érdekes érzés, ráfogok hát én is az ujjaira és még kicsit ki is húzom magamat mielőtt leülnénk. - Igen, azt hiszem mindkettő jó lenne! De te is szereted a húsos pitét? Mit szeretsz még? - kérdezek azért rá, hogy ne csak miattam egyen ilyesmit, hiszen neki is lehet véleménye, és nem mondom, hogy nem kóstolnék meg mást is akár, csak hát ezt már ismerem és biztosra tudom, hogy finom. Jóval különlegesebb az ízvilága, mint azoknak a kevéssé fűszeres, natúr ételeknek, amiket nekem sikerül magamnak összehozni.
- Oh, hát ez csak.. – Kezdek bele, látszik rajtam, hogy most már kellemetlenül érint a dolog, nem annyira viccesen, mint egykor, de jóval érettebb is vagyok már, hogy szégyenkezzek. Mondhatni felül tudok emelkedni a múltbeli tetteimen, mindenki követ el butaságot, s bízom benne, hogy nem ez vezetett Erica halához. Nem voltunk a legjobb testvérek így mi hárman, de talán Fryderikával még nyithatunk egymás felé, már csak meg kéne jönnie, mert hónapokra hazautazott. Nem családi zűr, mert arról tudnék, a személyes ügyeibe meg nem ártom magamat. Azzal, hogy nem vagyunk egymás életének a részesei, a felelősség is kisebb. – Annak idején.. nos.. A barátaimmal éltük világunkat, nem számított semmi, nem voltak érdemi következmények. Vicces dolognak tűnt, ha az ember hugát kicsit.. lealázza. Így utólag jó nagy szemétség volt, akkor inkább csibészségnek éltem meg. – Vallom be, mert Cosette úgymond a bizalmasom, s ha nem is ért egyet mindennel, legalább nem ítél el, mert már ismer valamennyire, tudja, hogy bár nem vagyok feddhetetlen, alapvetően rossz szándékú sem. Csupán hozzá hasonlóan sosem találtam a helyemet, a könyvek s titkok világa érdekelt mindig, ezért sem ördögtől való, hogy vele tartsak az erdőbe, akár véglegesen. A családom úgyis messze él, végülis mindegy, hogy mit nevezek az otthonomnak. Ha egy ilyen törékeny lány képes rá, akkor nekem sem kell játszanom az úrifiút. Ráadásul a fák teremtényei a barátaim, főleg persze a thestrálok! – Én pedig tudom, hogy tudod. Nem vagy ostoba Cosette, nagyon nem. Mással nem szoktam így beszélgetni, de veled.. mindenről lehet. Engem is meglep, de jobb, mint vártam. – Halvány mosolyt villantok, mert ez olyan, mint egy lelki kapocs. Nem csak azért kötődünk, mert nincs más, jobb, igenis hasonlítunk. Egyikünk sem egy hirtelenkedős típus, s vágyunk arra, hogy elmondhattuk, hogy mit érzünk. Az biztos, hogy nem akarok csalódást okozni, eltűnni, sőt, az lenne a jó, ha többször együtt tudnánk lenni. – A barátaim már mind elmentek. A tanulmányaim.. nos nem biztos, hogy annyira fontos. A húgom és a szüleim messze laknak most. Úgy értettem, hogy ha áll az ajánlat akkor miért is ne élhetnék én is az erdőben? Nyilván kell egy kis varázslat, de szívesen tenném. – Húzom ki büszkén magamat, egészen komolyan gondolom, hogy ha Cosette nem élne a kastélyban, akkor váltanék én az ő kedvéért. Hozzá kötődöm most egyedül, s mindketten kimondtuk már, hogy nagyon magányosak vagyunk. Remélem ezzel nem ijesztem meg, de eddig sem tűnt úgy, mintha tartana tőlem. Elmosolyodom, ahogyan lelkesedik, közben pedig a furcsa, rosszalló tekintetek közül valaki még oda is szól: Hát ezt kifogtad Rómeó! Én azonban ráfogok Cosette kezére, mert engem aztán nem riaszt el, ha netán maszatos, s együtt lépünk be a Seprűbe. Nem dacból teszem ezt, inkább ösztönös döntésből. Egy üres asztalt hamar találunk, s ha engedi, egészen közel húzódom hozzá. – Akkor jöhetnek a húsos piték! Ismét legyen abból a fürdőkatasztrófából egy menet? – Kérdezem immár széles mosollyal, odaintve az egyik tenyeres-talpas asszonyságot, akinek viszont semmi gondja nincs a fizető vendégekkel, bármennyire látszik, hogy az egyik erdőlakó.
♫ Black and blue ♫ ϟ Ruha » Itt is vagyok! » [You must be registered and logged in to see this link.]
- De miért? - csúszik ki a számon a kézenfekvő kérdés, hogy miért is lopna el bármit mástól, hogy közszemlére tegye és főleg miért pont egy bugyit, de nem biztos, hogy pont ez a legfontosabb része a történetnek. Talán nem is fontos. Lehet, hogy voltak dolgok, amikre nem büszke, de hát ez velem is lehetne így, ha mindenre emlékeznék a múltamból. - Talán én se voltam mindig ilyen, de... arra nem emlékszem már. - mondom aztán halkan. Nem lehet érezni a hangomból, hogy vajon akarok-e emlékezni, hogy szeretném-e tudni, hogy milyen volt az élet az előtt, hogy a kentaurokhoz kerültem. Féltem és meg voltam ijedve, csak a lángokra emlékszem, de semmi másra és arra, hogy olyen ijesztő volt mindent, hogy nem akartam visszamenni, ők pedig úgy gondolták, hogy nincs is hova, vagy túl veszélyes lenne. - Tudom, hogy nem vagyok kentaur. - mondom aztán hirtelen, ezzel részben azt is kimondva, hogy tisztában vagyok vele, hogy bár őket tekintem annak, de nem ők a családom, mégis nagyon nehéznek tűnik ezt elismerni és azt, hogy bizony talán van valahol egy másik családom. Bár a tűz és az emlékek inkább azt sejtetik, hogy nincs. - Talán nekem is. Egyedül nem mindig jó. - sóhajtok egyet. - De az sem, ha aggódom, hogy... - elakadok, hiszen ő egy időre eltűnt, én pedig ezért is félek annyira az efféle kötődéstől. Mi van, ha újra eltűnik. Az a kastély akkor még sem lehet olyan biztos hely, főleg, hogy az éjszaka az utóbbi hetekben sötét árnyakat hozott az erdőbe és az erdő fölé. Nem tudom, hogy mik azok, de érzem a hideget, amit szórnak magukból, ezért inkább elkerülöm őket. - Jól van, az a húsospite tényleg finom volt, de hogy te az erdőben... Azért csak lenne, aki hiányolna. Nem lenne gond abban a nagy kastélyban, ha nem mindig lennél ott? - bár nem tudom pontosan mit szeretne. Néha velem töltene valamennyi időt, aztán meg a saját világában? Zűrös megoldás lenne, de tény, hogy nekem jó. - De megmutatnám a kedvenc helyeimet. Van egy patak, elég kellemes nyáron a vize és egy tisztás az erdő mélyén, ami mindig nyugodt. Ó és a legöregebb fa! Látnod kell a legöregebb fát! - lelkesedem be egészen, ahogyan lassan elérjük a falut, hogy megcélozzuk a Három seprűt. Azért persze bőven vannak furcsálló, meg rosszalló tekintetek, amik ránk vetülnek, de az emberek hamár elfordulnak, és tovább mennek, nem kezdenek el gúnyolódni és azt hiszen már ez is elég. Beleszimatolok a levegőbe, szinte már érzem a friss étel illatát.
Örülök, hogy így megnyílik nekem szavakkal, még akkor is, ha az egész viselkedése nagyon tartózkodó. Fél csalódni, ugyanakkor már kockáztatni akar, hiszen csak akkor van értelme próbálkozni, ha nyerhetünk is vele. Ezzel most én is így vagyok, megtehettem volna, hogy nem foglalkozom vele, nem térek vissza az erdőbe, hogy ismét lássam őt, megkövessem, amiért akaratlanul is megbántottam, elhagytam, s most mégis örülök, hogy sikerült tisztáznunk. - Ez.. nagyon bonyolult, nem szoktam csak úgy.. elmesélni, de jól van, legyen, azt hiszem ez az alapja a bizalomnak. Nos tudnod kell, hogy régebben elég.. rosszindulatú voltam, amolyan csibészes, aki ellopja a tesója bugyiját hogy közszemlére tegye. Hát így kezdődött.. - Itt azért némi hatásszünetet tartok, mert egyrészt nem hiszek a nagy monológokban, másfelől megadom neki az esélyt, hogy magára vegye, megsértődjön, akár el is fusson, mert egykor bizony nem voltam túl kedves, törődő. Meglehet, hogy ezen tapasztalatok formáltak, s most már legalább megpróbálok jobban.. kapcsolódni másokhoz, nem csupán a saját hangulatom után menni. Tudom, hogy Cosette teljesen más világ, de az alapvető irányűje neki is oda mutat, ahova mindenki másnak. Ha bántják, azt nem viseli jól. Felajánlom ugyan, hogy ha gondolja, éljen a birtokon, de láthatóan nem vevő az ötletemre, valahogy sejtettem én. Most még biztosan nem, talán majd egyszer. - Nem vagyok semmihez szokva. Tudod én elég régóta.. csak úgy érzem, hogy kopnak körülöttem az emberek. Nekem valaki olyan kell, aki az állandóságot keresi. Egy bizalmas.. társ, barát, vagy ki tudja. - Óvatosan kerülöm a románc témáját, mert Cosette láthatóan ezzel nincsen is tisztában, az engem elbájoló idegenről sem feltételezte, hogy lány. Nekem most lelkileg van rá szükségem, noha titkon mégis örülök, hogy nem valami haverről van szó, hanem egy törékeny, de mégis makacs erdei lányról. Hiába gondolja magáról, hogy másokkal egyetemben furcsának gondolom, szerintem nagyon is különleges! - Akkor ismételjük meg. Lassan kialakul a bejáratott útvonalunk. - Mosolyodom el, engem nem zavar, ha maszatos marad, vagy fürdetlen, majd a kádban lesikálja magát. A felvetésére aprót bólintok. - Ha neked nem gond, hogy olykor meleget varázsolok, miért is ne? Ha ez az ára, hogy többet legyünk együtt, benne vagyok! - Lehet, hogy ezzel meglepem, mert nem valószinű, hogy ilyen válaszra várt, talán inkább arra, hogy érvekkel győzködöm majd, hogy miért éljen az emberek között. Ám miért kéne ezt erőltetni? Ha ő az erdőben érzi jól magát, én pedig vele, akkor tényleg ez a kézenfekvő.
♫ Black and blue ♫ ϟ Ruha » Itt is vagyok! » [You must be registered and logged in to see this link.]
Ezt még így sosem mondtam ki, de talán tényleg nem akarok már egyedül lenni. Lehet, hogy még azt is vállalnám a cél érdekében, hogy elhagyjam a megszokott közegemet? Ez azért még nagyon kérdéses, mert az a hatalmas kastély azért nekem ijesztő helynek tűnik első ránézésre, arról nem beszélve, hogy én aki nagyon régóta élek a szabadnak furán bezárva érezném magamat a négy fal között, méghozzá négy nagy kőfal között. - Miattam? - akaratlanul is jólesően elmosolyodom. - Sajnálom, hogy egyedül vagy. Ha akarod mesélj majd valamikor róla mi történt a húgoddal. - mondom halkan, mert hát az ilyesmi biztos, hogy mindig nehéz eset. Valójában én se meséltem még neki részletesen az életemről. Azt tudja, hogy kentaurok között éltem, de nem mesétlem igazán róluk és arról sem hogyan kerültem közéjük, bár ez utóbbiról én se tudok sokat. Az is igaz, hogy rémesen nehéz volt eddig egyáltalán gondolnom is rájuk. Nem véletlenül látom a thesztrálokat, hiszen láttam meghalni azokat, akik fontosak voltak nekem, akik vigyáztak rám. Nagyon fiatalon maradtam egyedül és talán, ha nem vagyok olyan, amilyen, ha nem félnek tőlem a vadak, akkor jó eséllyel már nem is lennék életben. Vajon az új családom tisztában volt azzal, hogy valami baj lehet velem? Már nem tudom őket megkérdezni. A felajánlására egyelőre nem mondok semmit, hiszen mit mondhatnék? Gondoskodna rólam... jól eső és egyben talán kicsit ijesztő is... elengedni a gyeplőt és más kezébe adni. - Nem tudom, biztosan máshoz vagy szokva. - felelem és nem sokon múlik, hogy ne szagoljam meg magamat. Nekem nem zavaró, de talán neki igen, csak nem mondja. Én nem fürdök minden nap, nem viselek szép ruhákat, mint azok a lányok abban a fene nagy kastélyban. - Nem, azt hiszem megpróbálhatnánk. Az a kád nem volt olyan rossz, a pite meg főleg! - mosolyodom el újra, mert látom, hogy ő pont olyan bizonytalan, mint én és ettől picit úgy érzem, hogy nekem kell jobban annak lennem. Sokszor láttam én már másokat abból az iskolából és tudom, hogy vannak kifejezhetten aljasok is, meg nyafogós lányok. Én nem vagyok olyan, hiszen nem így nőttem fel. Az egész világa távol áll tőlem, de nagyon úgy tűnik, hogy hozzá mégis csak az enyém áll közelebb. Hiába a sok szépség és kellem, ezek szerint még sem annyira csodás az a kastély? - Lehet, hogy inkább neked kellene az erdőben élned és nem nekem a faluban. - mondom ki aztán a gondolataim konklúzióját, de aztán csak megrázom somolyogva a fejemet és elindulok a falu irányába, mostmár meghozva a döntést. Ha furán néznek rám majd, hát legyen, a pite érdekében vállalom.
Cosette-el nem évődök, én sem vagyok olyan, inkább csak barátságosan viccelődök, s rá kell ébrednem, hogy nem veszi a poénjaimat. Felsóhajtok, nem ő a hibás, nekem kell valamennyire változnom, vagy visszafognom magamat. Netán az is működhet, hogy olykor magyarázok, hogy ha más emberekkel beszélget, akkor bizony vannak olyan helyzetek, amiken nevetni tudunk. Kérdés, hogy ez nem csak babakorban, hanem felnőttként is tanulható-e. - Igen. Amennyire emlékszem rá. Tudod vannak bizonyos boszorkány varázslatok, képességek, amik ilyen veszélyt hordoznak. Lehetett volna fiú is, de oly mindegy. Igyekszem óvatosabb, és gyanakvóbb lenni. - Értem ezt arra, hogy amúgy is egy magamnak való alkat vagyok, de talán ez volt a gond, a magányos célpont sebezhetőbb. Bezzeg nem történt velem ilyen, amikor még a barátaim is ide jártak! Most utólag ez már késő késő bánat, Cosette kezd fontos lenni, remélhetőleg kölcsönösen tudunk egymásra támaszkodni. Szívesen megőrzöm a titkát, mert az ő romlatlan személyisége mentes minden oly bűntől, amit a magunkfajta emberi társadalom magában hordoz. Én sem vagyok tökéletes, az ember viszont saját magának sokkal szívesebben megbocsájt. - Ez ismerős érzés, bár engem inkább csak elhagytak, egyedül a hugom halt meg. A másik testvérem visszament a szüleimmel Lettországba, a barátaim pedig már régen befejezték az iskolát. Miért maradok mégis? Miattad. - Mondom ki én is a gondolataimat, engem cseppet sem zavar, hogy más világból származunk, mert közelíteni tudjuk az álláspontjainkat, ami pedig eleve közös, abból tudunk meríteni. - Megtehetnéd. Szívesen gondoskodnék rólad. - Értem ezt úgy, hogy én is hoznék neki akár rendszeresen, vagy ha meg tudná oldani akár a segítségemmel, hogy a faluban lakjon.. De nem akarok én semmi ilyesmit erőltetni, az ő döntése. Biztosan nehéz lenne függeni valakitől, de most azt mondja, hogy már nem akar egyedül lenni. Korábban fel sem merült volna, hogy akár egy barátja lesz közülünk, most pedig egyértelmű a szándék. - Semmiképpen sem kockáztatnék. Ha benned valami különleges erő lakozik, nem most kockáztatnám meg, hogy bajod esik. Engem miért zavarna? Így ismertelek meg, egészen menő, hogy ilyen természetközeli vagy. Csak hát mások fejébe én nem látok. Hagyjuk? - Kérdezek vissza még mindig a faluhoz közel az ösvény tetején, mert bár szeretek neki segíteni, mégis a kezébe adom a döntéseket, hogy semmi kényszer ne legyen. Vagy határozottabbnak kéne lennem?
♫ Black and blue ♫ ϟ Ruha » Itt is vagyok! » [You must be registered and logged in to see this link.]
Elsőre azért ráncolom a homlokomat kissé. Nem tehetek róla, nekem azért az efféle viccelődések nem jönnek át, hiszen nem éltem egymást húzó és egymással évődő magam korabeliek táraságában. Alapvetően gőzöm sincs az egész fiú-lány dologról, hiszen az utóbbi két évben meg teljesen egyedül voltam, előtte se volt nekem más, csak a befogadó családom, a csordám. - A lányokét? Mert lány volt, aki csinálta ezt veled? - kérdezem mostmár nyíltan és kellően értetlenkedve, fel sem fogva, hogy nem sok értelme van a kérdésnek, de hát nem értem a dolgot, mert azt mondta nem emlékszik, hogy mi történt pontosan, hogy ki volt, aki elbájolta, akkor meg honnan tudhatná, hogy a lányokat kell elkerülnie? Arról nem beszélve, hogy gondolom fiú ugyanúgy megtudja tenni ezt, hiszen ő is fiú és van varázspálcája. - Rendben, örülök neki. Furcsa ez, mert... - elakadok, ahogyan a gondolatokat szavakká formálom valahogy rájövök, hogy talán nem is kellene kimondanom ezt, mert akkor valósabbá válik és az talán csak még ijesztőbb. - Úgy tűnt könnyebb mindenkit elkerülni, mert akkor nem... nem fáj a veszteség, ha megint egyedül maradok. De talán már nem akarok egyedül lenni. - fejezem be végül kicsit el is halkulva, mintha titkot suttognék el csak úgy bele az erdő csendjébe, de most nem egyedül vagyok a csendben, hanem itt van Galen is és igen pocsék érzés volt, amikor azt hittem felszívódott és nem tudtam azért, mert ő akarta így, vagy mert baja esett. - Én nem tehetem meg, hogy akkor eszem, amikor kedvem tartja. - bököm ki, bár ő maga is tudja azt hiszem, hogy egészen más életet élünk és bizony hozzám képest neki kifejezetten békés és nyugodt élete van, volt akkor is, ha az ő életét is árnyékolták tragédiák. A tisztálkodás kérdésére kicsit önkéntelenül is végignézek magamon. Tény, hogy hozzá képest nem festek valami jól és feltűnő lehetek a faluban. - Törlőkendő? Az a valami nem jó erre is? - intek a pálcája felé, hiszen mégis csak varázsol, azzal nem lehet mindent megoldani, ha még az ételüket is manók sokszorosítják? - Téged zavar a külsőm? - bukik ki belőlem az önkéntelen kérdés végül, mert igazából engem nem érdekel, ha megbámulnak, de valami miatt azt hiszem az sokkal jobban, ha őt zavarja, ha piszkos vagyok és nem túl dekoratív. Bár sejtelmem sincs, hogyan kellene másnak lennem. Legutóbb, amikor a faluban jártam vele és a Három seprűben aludtunk, még a fürdéssel is meggyűlt a bajunk. Majdnem elárasztottam a fürdőszobát azzal a boszorkányos szerkezettel, amit ők csapnak hívnak.
- Nem, nem tudok. Azt tudom megtenni, hogy alapból elkerülöm a lányok társaságát. – Most már komolyan beszélek, nyilván lehet valami elmevédelmet felhúzni, de ez bennem első körben fel sem merült, és hát csak nincs akkora balszerencsém, hogy kétszer is belefussak valakibe, aki megbűvölt, pláne hogy már az első halott. Mindenesetre amíg az előbb viccelni próbáltam, azt most hátha megérti, hogy elég fontosnak tartom őt, hogy csökkentsem az esélyét, hogy megint magára hagyom. Azt még magamnak sem vallom be, hogy mennyire, mert lényegében ilyet tenni egy lányért felér valami.. kapoccsal.. Ragaszkodással? Tudok én olyat? – Ez azért jól esik. Talán csak olyan felé vagyunk képesek haragot, csalódottságot érezni, aki valamilyen szinten fontos. Ahogyan te is nekem Cosette. Hiányoztál, és rémes volt, hogy csalódást okozok. Most már itt vagyok, rendben? – Kérdezek vissza, ezzel igazán le is zárhatjuk a múltat, most már tudunk a kapcsolatunkra, barátságunkra koncentrálni. Többek között szeretném egy kicsit megismertetni az életünkkel, ami a kastélyban folyik, természetesen csak annyira, hogy ne érezze úgy, hogy ráerőltetném, hogy neki is ott kéne laknia. Engem is érdekel, hogy neki hogy telik az erdei élete, nem udvariaságból kérdeztem az otthonát. – Én kifejezetten vékony vagyok, nem eszek túl jól. Szeretek enni, de válogatósan, és nem feltétlenül akkor, amikor éppen vacsoraidő van. – Talán túlságosan el vagyok kényeztetve, ezért is fordulhat elő, hogy nem tudom mit csináljak jó dolgomban, Cosette viszont éppen az ellentéte, mert mindig magányos volt, a hideg erdőben él, én pedig szégyelhetném magamat, hogy így pazarlok. – Az rendben van, viszont ne segítsek egy kicsit megtisztálkodni? Mindig van nálam ilyen nedves törlőkendő. Vagy mindegy? Csak hogy ne érezd rosszul magad. – Értem ezt arra, hogy talán zavarná, hogy megbámulják, én viszont már az elejétől hozzászoktam a külsejéhez, tehát a döntés rajta áll. Miközben lépdelünk, már majdnem ott vagyunk a házaknál, csak egy kis ösvény vezet le odáig.
♫ Black and blue ♫ ϟ Ruha » Itt is vagyok! » [You must be registered and logged in to see this link.]
- Tudsz olyat? Jobban ellenállni? - kérdezek vissza csuklóból, de aztán a kacsintása végett leesik, hogy bizonyára csak viccelt ezzel és nem feltétlenül tudja befolyásolni, hogy ténylegesen mennyire áll ellen a befolyásolásnak, főleg mágia által. De hát én ehhez azért jócskán nem értek. Nem tanultam varázslást, ahogyan ő. A kentaurok között élve egészen más az élet, mint egy olyan hatalmas iskolában. - Azt hiszem. Aggódtam, amikor nem kerültél elő egy ideig, bár azt hiszem mérges is voltam, meg... csalódott. Mindig más. - felelem, a végefelé egészen lehalkítva a hangomat. Hát igen különös érzések ezek, hiszen majdnem két évig éltem egyedül az erdőben és ez idő alatt próbáltam magamat távol tartani mindentől és mindenkitől. Igen pocsék érzés volt egyedül maradni, elveszteni mindenkit, aki fontos. Talán kicsit könnyebb is volt nem kapcsolatba lépni senkivel, mert így nem kellett ilyesmit újra átélnem. Valami módon Galen viszont kezd fontos lenni és elég sokféle érzést váltott ki belőlem, amikor jó időre felszívódott. - Akkor hogy-hogy nem vagytok folyton tele? - kérdezem őszinte meglepettséggel, amikor a kastélybeli életről mesél. Nekem annyira hihetetlen ez a terülj-terülj asztalkám dolog. Végtére is kentaurokkal éltem, mi annyit vettünk magunkhoz, amennyire épp szükség volt, sosem pazaroltunk, vagy lakomáztunk csordulásig. Azóta pedig, hogy egyedül vagyok időnként a napi háromszori étkezés sem feltétlenül fix, hiszen nincs hűtőm, vagy valaki, aki elém tegye az ételt. Azért ez meg is látszik rajtam, nincs rajtam egy gramm felesleg sem. Ennek ellenére a felvetésén azért elgondolkodom. A legutóbbi alkalom, amikor azt a húsospitét ettük azon a helyen, azért nem volt rossz. Nem mondom, hogy nem kóstolnám nem újra. - Nem kell köpeny, nem szoktak látni a faluban. Jól rejtőzködöm. De szívesen ennék. - bólintok végül Az persze más tészta, hogy legutóbb is eléggé megnéztek maguknak az emberek, hiszen a külsőm nem épp átlagos, piszkos vagyok és látszik rajtam, hogy nem ilyen közegben nőttem fel, mint ők. Ez jó eséllyel ezúttal se lesz majd másképp.
- Igyekszem. Ha majd máskor valaki el akar varázsolni, jobban ellenállok. – Aprót rántok a vállamon hamiskás kacsintással, nem az én hibám, ami történt, de az igaz, hogy lehettem volna óvatosabb. A visszafogottságnak is vannak előnyei, és ha Cosette-el szeretnék jó kapcsolatot ápolni, gyakrabban kéne találkoznunk, hiszen ő nem érhet csak úgy el engem. Nem tettem le róla, hogy valahogy bejuttassam az iskolába, noha azon is eltűnődtem, nem csak én akarom-e mindezt. Ha ő jól érzi magát itt kint, a jelenlegi környezetében, kár lenne az ilyesmit erőltetnem. – Eddig.. Azt nem érted meg Cosette, hogy nem kell mindig.. Micsoda, te féltesz engem? – Jövök zavarba, én meg úgy gondoltam, hogy ő van veszélyben a sötét, hideg erdőben, a képessége csak most ébredt fel, és nagyon is veszélyes lehet, de az igaz, hogy csak mert ilyen törékeny szőke lánynak tűnik, eddig életben maradt, nem kéne aggódnom. Viszont jól esik, hogy velem kapcsolatban úgy nyilatkozik, hogy pont ez a sötét tudomány árthat nekem. Aggódik? Ez kedves! – Igen, szeretném, ha biztonságban éreznéd magad, és nem miattam aggódnál. Ami bevallom, jól esik. Azt hittem, haragszol rám. – Most már én is vidám vagyok, nem kell befeszülnöm. Az egész utánanézés első körben elméleti lesz, mert Cosette még bennem is nehezen bízott meg, biztosan félne, óvakodna attól, hogy valaki megvizsgálja. Először tehát a könyvek, kérdezősködés, aztán majd meglátjuk. Csakis holmi olvasnivalóra hagyatkozni viszont kár önmagánan támaszkodni, hiszen fene tudja, hogy mennyire megbízható egy író. Dumbledore segítsége kéne, csak hát ő most nagyon beteg, kómában van, és az új igazgatónő bármennyire is karakán, nem biztos, hogy annyira bizalmi kapcsolatba lehetne bevonni, mint az öreget, aki mindenkinek segít. Ha az előbb jókedvűen nevetgéltem, most kifejezetten elpirulok, ahogyan meglátszik az arcán, hogy mennyire tetszene neki a mártogatós hús. Nem is csodálom, magamon viszont enyhén meglepődöm, hogy ilyen hatással van rám ez a lány, akit alig láttam még párszor. Annak ellenére, hogy egykor bizony milyen csúfondáros, lány-ellenes voltam, meglehetősen újszerű ez az egész barátkozás. – Ó, nálunk házimanók sütnek, mágiával sokszorosítják, amit elkészítenek, s meg vannak bűvölve az asztalaink, hogy mindenki azt kap, amit kér. Hatalmas a választék, és még nem láttam olyat, hogy valami hiánycikk lett volna. Mit szoktunk enni? Leginkább sülteket. Nem tudom, hogy mennyire vagy képben az ilyen lovagi lakomákkal, de mindenféle husok, sült kukorica, párolt répa, rengeteg sütemény gyümölcs. Jaj, egészen megéheztem. Ehetnénk valamit, akár a faluban.. Adjak egy csuklyás köpenyt? – Rázom a fejemet bátorítva őt, hogy naná, hogy nem fogok. Sőt, még csodálom is, hogy ilyen bátor és erős lány tud lenni, én ha egy kicsit hidegebb van, már fújkálom az orromat, volt is egy tél, még kiskamaszként, amikor olyan lázzal kezelt Frida, hogy még az ellenségeskedést is félretette, én meg csoda, hogy megmaradtam.
♫ Black and blue ♫ ϟ Ruha » Itt is vagyok! » [You must be registered and logged in to see this link.]
- Csak máskor... ne tűnj el. - mondom ki végül enyhültebben már jóval, mint a legelején. Végülis én is kereshettem volna, ha bátrabban a kastély közelébe merek menni, de sajnos nem volt elég bátor hozzá, épp csak a határig merészkedtem, ott meg is akadt az egész. De most már rendben vagyunk és végre valakivel arról is beszélni tudok, ami már évek óta nyomaszt, mert nem értem, hogy pontosan micsoda és miért történik velem. - Kedves tőled, de nekem eddig sem esett bajom, bár igaz, hogy ijesztő, ha attól tartok, hogy neked eshet. - gondolkodom el, hiszen más, ha egyedül vagyok. Akkor ez a valami, ez az erő, ami bennem van megvéd. Ha viszont ő is itt van, akkor mi van, ha nem tudom irányítani, vagy kordában tartani? Azért ez már félelmetesebb, mint amikor azzal a lánnyal találkoztam és a dolgok kicsit... tévútra mentek hiába, hogy nem akartam, hogy ilyesmi történjen. - Lehet, hogy nekem tényleg ilyenem van és ez lehet, hogy veszélyes? Talán tényleg érdemes lenne utána nézni... vagy nézned. - én nem tudom, hol tehetném. A faluban se jártam még igazán úgy, hogy észrevett volna valaki, csak egyszer, amikor neki segítettem, de többnyire árnyék vagyok, aki csak a sötétben surran háztól-házig. Azt a hatalmas kastélyt pedig még ijesztőbb lenne megközelíteni. Azért, amikor a mártogatós húsokról beszél szinte elképzelem és ez látszik is az arcomon. Az is igen furcsa volt, amikor az első találkozásunk alkalmával enni hívott meg. Az a rengeteg étel! Azok az ízek és fűszerek. Az a baj azzal, ha az ember elkezd olyasmihez szokni, amihez amúgy nem, hogy utána nagyon nehéz elengedni. Azóta is az a húsospite jár az eszemben, bár azok a piték sem rosszak, amiket időnként az a boltos fickó pakol ki az ablakba, de ahhoz is ritkán jutok hozzá. - Mesélj nekem, miket szoktatok enni abban a hatalmas kastélyban? Egyáltalán hogyan tudnak ott mindenkinek ételt adni? Olyan nagyon sokan vagytok! - kérdem kíváncsian, már-már naivan, hiszen nem tudok a manókról, vagy hogy milyen is egy egész iskolát étkeztetni. Nem igazán vagyok jártas az effélében, sőt még sosem láttam olyan terített asztalt, mint a Roxfortban. Persze voltak közös étkezések régen a csordával is, de sosem vittük túlzásba. mindig csak annyit veszünk el a természettől, amennyire pont szükség van. A kentaurok nem pazarolnak és főleg nem eszik magukat degeszre. Biztosan nem láttál még elhízott kentaurt! - Igen, de csak ha nem fogsz nem is tudom... sajnálkozni miatta. Én szeretem, bár néha költözöm. Tudod előfordul, hogy találok jobb helyet, vagy kényelmesebb tisztást, odút. A barlangokat nem szeretem. - bár tény és való, hogy volt rá példa, hogy téli hidegben behúzódtam valahová, vagy esőben, de vannak méretes fák, amiknek van olyan nagy odva, ahol meghúzhatja magát az ember lánya, ha jóval nyirkosabb az idő, mint kellene.
- Sajnálom, hogy ilyen hosszú időre eltűntem. Szeretnék én is a barátod lenni, hosszútávon. Valaki, akiben megbízhatsz. Ahogyan én benned. – Bólintok félszeg, kisfiús mosollyal. Valahogy Cosette mellett tudok önmagam lenni, és azt hiszem kezdhetnék valami új korszakot, amiben nem másokkal verekszem, ahol nem szégyenítem meg a hugomat. Azt hiszem én is valahol olyan magányos lélek vagyok, mint Cosette, de vele ellentétben nekem volt családom, csak Erica halála nyomta rá a bélyegét az egész múltamra. Talán itt lenne az ideje, hogy megpróbáljak mosolyogni, nem mindig magamat hibáztatni. Tudom, hogy Cosette is azért akar belém kapaszkodni, mert nem vagyok egy hirtelen alkat, szeret ő is óvatos lenni, ebben is hasonlítunk, éppen ezért jövünk ki jól. – Az lehet, csak éppen ellenőrizetlen. Mi évekig tanuljuk, hogyan találjuk meg a fókuszt. Az elboldogulás nagyon veszélyes. Magadra, és lehet, hogy másokra is nézve. Természetesen első sorban érted aggódok. – Biztosítom a támogatásomról. Nem tudom, hogy mi lenne a jó megoldás, hiszen már nem éppen kisgyerek, aki elkezhetné előről a tanulást a kastélyban, de talán lenne rá mód. Attól viszont meg akarnám kímélni, hogy elkezdjék varázstudorok vizsgálni, hogy maradjon mugli, mert lényegében nem is az, de ha ilyen spontán űzi a mágiát, akkor félő, hogy inkább veszélyesnek titulálnák, talán be is zárnák. – Ezt nehéz körbeírni, én is alig tudok róla valamit. Az ellenőrizetlen, nem iskolában tanult varázslatok összessége a vadmágia. Akkor is elő szokott fordulni, amikor valaki még nagyon fiatal, de már megmutatkozik benne a varázslat. Viszont erőltetni nem szeretnék semmit. – Ez részemről inkább aggódás, semmint parancsolgatás, vagy stresszelés. Megértem, ha Cosette-nek mindez jó így, ahogy van, végülis eddig is elvolt. Nem vagyunk egyformák, ezért aztán el kell fogadnom, hogy ő aztán nem fog beülni az iskolapadba, talán olvasni sem tud, de ezt nem fogom megkérdezni tőle. – Hú, hát tudod mi nem Angliából származunk, hanem Lettországból, és ott elég komoly hagyománya volt a lakomáknak. Mondjuk rajtam nem is látszik, de imádok enni. Főleg az ilyen szószos, mártogatós husokat szeretem! Akkor együnk valamit, aztán majd ha ott vagyunk, rátérünk a dolgunkra. – A karomat nyújtom, hogy ha belém szeretne karolni. Én nem félek tőle, jó lenne most együtt tölteni egy kis időt. A gyermeki ártatlan méregetésén jót mosolygok, talán kicsit meg is nézem magamnak. – Egyszer majd megmutatod, hogy hol laksz? – Kérdezek vissza, mert hátha van valami barlang, kis vacok, odu, ahol meg tudja magát húzni. Tudom, hogy a tél nem a legjobb az ő szempontjából, nem véletlenül hoztam takarót is, de azért kiváncsi lennék, hogy mit nevez otthonnak.
♫ Black and blue ♫ ϟ Ruha » Itt is vagyok! » [You must be registered and logged in to see this link.]
Néha egyszerűen könnyebb bizonyos dolgokat figyelmen kívül hagyni, mint foglalkozni velük és megpróbálni utánuk járni, mert a válaszok gyakran ijesztőek lehetnek. Talán e miatt is van, hogy nem igazán próbáltam sosem kideríteni, hogy honnan származom. Hiába állítottam be mindig úgy, tudom, hogy nem vagyok kentaur... hiszen nem úgy nézek ki. Ez gyerekként még elég fura volt, de ha nem is mondtam ki, attól még tudtam, hogy eredetileg nem közéjük tartozom, de sosem faggatóztam, hogy hol találtak meg, amikor befogadtak. Lehet, hogy ha akartam volna, akkor kiderítem honnan származom, de mi van, ha a válaszok ijesztőek? Persze benne van a pakliban is, hogy egyáltalán nem azok, de az első lehetőség sajnos jobban megijeszt, mint amennyire érdekes lehet a pozitív végkimenetel. - Egyszer találam egyet és... régebben volt egy barátom, vagy olyasmi. Azt hiszem vadőr, akitől hallottam egy s mást, bár ő maga se sokat varázsolt. A csordában is volt azért szóbeszéd az emberek mágiájáról. - teszem még hozzá, mert jól sejti bizony a kentauroktól sokat tanultam, de igazából nem nyitottak annyira az emberek felé, hogy sokat meséljenek róluk, maximum ha időnként kérdeztem. Akadt azért közöttük is olyan, aki jobban fújt rájuk, mások kevésbé voltak ellenségesek. Jó eséllyel nekik köszönhető, hogy nem hagytak magamra az erdőben, amikor megtaláltak, hanem befogadtak. Hogy miért nem tessékeltek vissza az emberekhez... valószínű ez már olyasmi, ami sosem derül ki. Nem igen lehet más válasz, mint a szeretet. - Én sose hiányoltam, elboldogulok nélküle és látod, hogy nekem nem úgy működik. - rázom meg a fejemet. Ne sajnáljon miatta, sosem akartam pálcát, akkor sem, amikor már többször lestem be a kastély udvarára és láttam egy s mást. A mostani tapasztalat alapján pedig főleg nem lenne ideális, ha nekem varázspálcám lenne. A támogató szavak és érintés jól esnek, habár szokatlanok, hiszen jó sokáig voltam egyedül. - Nem esik bajom, hát épp ezt mondtam eddig is. - mosolyodom el finoman megvonva a vállamat, hiszen mindig is elkerültek a veszélyesebb lények az erdőben, mintha csak tudnák, hogy van bennem valami sötét... valami veszélyes, amivel jobb nem packázni. Ezért nem is féltem sose megyedül a rengetegben. Maximum talán önmagamtól tartok, mert nem tudom, hogy mi ez, vagy hová fejlődhet, netán romolhat. - Mi az a vadmágia? Jól van, könyvek... de ha már itt vagyuk, előbb ezt intézzük el. - végtére is okkal indultunk a faluba. Hosszú lenne az út most visszamenni a kastélyig, hogy onnan könyveket hozzon, én egyébként sem tudok olvasni, végtére is senki se tanított meg rá. A könyvek eléggé távol állnak tőlem. A kentaurok között a szájról-szájra tanulás működött, és sokkal inkább a természettel és a csillagokkal foglalkoztunk. Nem igen tudok mit kezdeni egy könyvvel. - Szívesen ennék valami finomat... mi a kedvenced, ami szerinted nekem is ízlene? - adott már nekem csokit, sőt kiadós vacsorára is meghívott egyszer a Három seprűben, mielőtt a feladatot teljesítettem neki az akkori alku fejében. Azóta mennyi minden változott! Most mégis gyermeki kíváncsisággal méregetem, kicsit túl is lépve ezen az egész vadmágia és ijesztő belső nyomás dolgon. Azért lássuk be, a világ árnyoldalaiból már sokat ismerek, de a pozitívumaiból igen keveset.
- Nem is kell. Azt hiszem értem. - Próbálom megnyugtatni. Nem én vagyok a legkedvesebb ember a világon, igencsak sok van a rovásomon, mindezekkel ellentétben úgy érzem, Cosette valahogy a bizalmasom, akinek kiönthetem a szívemet, megoszthatom vele a titkaim, így ha ő szorul segítségre, megértésre, ott van a helyem az oldalán. Nem láttam még ilyesmit, de elég olvasott vagyok, hogy tudjam, valami sötét mágia járja át, attól lett áttetsző az alakja, és olyan furcsa szeme. Ettől még csupán egyet lépek hátra, megrettenni nem akarok, hiszen ha azt mutatom, hogy félek tőle, akkor lehet, hogy úgy elszalad, hogy soha többé nem látom. Ezzel elveszteném az egyetlen barátomat. Felveszem gyorsan a pálcát, az iszákba rejtem vissza, hogy még véletlenül se kezdjen begerjedni Cosette közelében. – Honnan tudsz ennyi a varázspálcákról? – Kérdezek vissza meghökkenten összemorzsolva a tenyeiremet. Göndör tincseimbe belekap egy kicsit a szél, ettől még inkább kisfiúsnak tűnök. Ha jobban belegondolunk, Cosette sem túl idős még, egészen jól megértjük egymást. Ha tippelnem kéne, arra gondolnék, hogy látott már pálcahasználatot, nagyjából képben van, és az őt felnevelő kentaurok is mesélhettek arról, hogy a kastélyban, vagy a faluban élők hogyan használják az erejüket. – Oh, nekem ez vagy az ötödik volt, nem sikerült elsőre jót találni. Tudod kicsiként is sokat olvastam, valahogy nem találtam meg azt, hogy melyik pálcamágiával lehetnék igazán ügyes. Viszont amikor sikerült, akkor mintha lebegtem volna. Annyira rossz ez így, hogy neked nincs. – Sorolok be mellé, jelezve, hogy most nem félek tőle egy cseppet sem. Méregetem a vonásait, s tudja ég, hogy miért, kinyúlok, s megérintem a vállát. Barátain, támogatón. Ahogyan még senkit nem méltattam. – Cosette.. szeretnék segíteni. Rengeteg könyvünk van a témában. Kicsempészhetek ide, hogy átnézzük. Az ijesztő érzésnek utána kell járnunk, nem akarom, hogy vajod essen. – Visszakérdez, én pedig elengedem, ha eddig még nem húzódott el. Karbafonom a kezemet, némi fintort is sikerül levágnom, ahogyan fújtatok. Mindez nem ellene szól, csupán nem lelem a válaszokat, ez engem is megijeszt, frusztrál. – Utat? Fókuszt? Vadmágia.. Jobb most nem jut eszembe, tippelni meg nem sok értelme van. – Leérünk végül a faluba, de most több szálon fut a történet, hiszen más dolgunk van, ugyanakkor ami történt, szintén lényeges, fontos. Így hát várakozóan méregetem, hogy mi legyen. Amiért ide indultunk, vagy menjek a könyvért?
♫ Black and blue ♫ ϟ Ruha » Itt is vagyok! » [You must be registered and logged in to see this link.]
- Nem tudom igazán elmagyarázni. - rázom meg a fejemet, hiszen ez inkább tényleg csak egy érzés, amivel nem tudok mit kezdeni. Mintha képes lennék dolgokra, amikkel nem vagyok tisztában és egyáltalán nem is emlékszem rájuk, hogy mi lehet, ami miatt tartania kellene tőlem bárkinek is. Pont ezért is veszem át a pálcát óvatosan, mert gőzöm sincs, hogy mi történne. Jobb óvatosnak lenni. Még hátrálok is inkább, hogy véletlenül se történhessen olyasmi, aminél gond, ha Galen túlságosan közel áll hozzám. Jobb félni, mint megijedni. Mégis csak az erdőben vagyunk most is, nem is tudom, hogy kit hívhatnék, ha baj lenne. El is dobom a pálcáját, amikor nem túl bizalomgerjesztően kezdi el szórni a fényt, mintha minimum nem sokon múlna hogy apró darabokra törjön a kezemben. Arról pedig fogalmam sincs, hogy egy varázsló pálcája nem pótolható azért olyan könnyedén, mert úgy választja ki a gazdáját. >- Nem erőltetted, csak hát... belul is elsülhetett volna. - sóhajtok egyet, most már tényleg inkább távol tartva magamat a mágikus eszköztől, úgy a biztos. A kérdésén nem csoda, ha gondolkodom egy sort, mert erre megint nehéz válaszolni. - Feszítő érzést. Neked milyen volt, amikor először fogtad a sajátodat a kezedbe? Gondolom nem ilyen... Mintha csak utat keresett volna valami bennem, vagy fókuszt, hogy kirobbanjon. Van ennek értelme? Csak hát maga az érzés inkább ijesztő, mint kellemes. - kell is néhány pillanat, mire a szemem színe visszaváltozik és az alakom áttetszősége is normalizálódik végre, amiket én nem is látok igazán magamon. Egy biztos, nem érzem normálisnak azt, ami történt és tuti, hogy egy jó ideig senki se fog tudni rábeszélni arra, hogy egy varázspálcát a kezembe fogjak. Bár ez nem jelenti azt, hogy nem lenne jó tudni, hogy mi is ez az egész. - Te tudod, hogy mi lehet ez? - pillantok rá, lassan újra elindulva az úton, hiszen ebben a tempóban sosem érünk el a faluig és gondolom azért az is fontos. Azért érdekel, hogy van-e ötlete, hiszen mégis csak ő tanul abban az iskolában és még mindig több esélye van annak, hogy bármit is sejthet arról mi van velem, mint nekem.
Nem kérek bocsánatot, azért én sem vagyok ennyire érzelmes, vagy szociális alkat, de dolgozom rajta. Talán ha hamarabb kibékültem volna Fridával, akkor ez is változott volna, de most Cosette-en vagyok kénytelen gyakorolni. Egy pillanatra ellágyul a pillantásom, amivel azt sugallom, hogy azért nem kell mindenben tökéletesnek lennie, én nem várom el, felfoghatjuk afféle viccelődésnek is a részemről, semmint kioktatásnak. Lapozzunk is, mielőtt még rosszul érzi magát! – Igen? Nem gondoltam, hogy komolyan gondolod a kérdést. Miféle? – Hökkenek meg most én ezen a ponton. Az fel sem merül, hogy megijedjek én is, inkább csak valami furcsa érzés kúszik végig a tarkómon, aggódok valaki másért? Még én is ízlelgetem ezt az egészet, nem szokásom ennyire figyelmesnek lenni, ebből is látszik, hogy a szőke lány hiányzott, a barátomnak tekintem. Ha valami történne vele, netán eltűnne, vagy ő bántana másokat, akkor mintha nekem kéne feljogosítva lennem, hogy segítsek. Eddig inkább csak apróságokban, mint élelem, takaró, egy-egy jó szó, de ha valami veszélyt is birtokol, akkor mindez más nem lenne elég. – Mindenesetre egy próbát megér. Itt vagyok, és elveszem a pálcát, ha baj lenne. – Bizonygatom a támogatásomat, így a jobb, hogy az erdőben próbálkozunk, és nem az iskolában, netán a faluban. Nem kéne mások testi épségét is kockáztatni, mert ha Cosette megijed attól, hogy mit tud, akkor végleg elvesztheti az önbizalmát. Kicsit hátraállok, inkább mellé, hogy ne kapjon telibe az esetleges varázs. A szikrákkal még nincsen semmi baj, az még úgy érzem belefér, hiszen így próbáljuk meg a varázserőt, de a pálca belülről kezd világítani, sokkal több erőt sugároz, mint egy átlagos kezdőnél. – Nincs miért bocsánatot kérned, én nem akartam rád erőltetni. – Lépek a pálcáért, s csak utána veszem észre, hogy mi is történik az arcával. Miután eltettem, nyelek egy nagyot, s megfogom a kezét. – Minden rendben? Mit éreztél, amikor próbáltad?
♫ Black and blue ♫ ϟ Ruha » Itt is vagyok! » [You must be registered and logged in to see this link.]
- Oh, rosszul mondtam. - köszörülöm meg zavartan a torkomat, amikor megértem, hogy mit szeretne pontosan mondani, bár én is nagyjából erre céloztam, csak a szavaim voltak mások. Azért még sem hiszem, hogy az a lány annyira jól ért a farkasokhoz, de nem tudom. Azt nem értem, hogy miért esett ki egy kicsi idő akkorról, ami történt. Ha tudnám pontosan mi volt, akkor kevésbé lenne zavaros az ügy, főleg hogy már történt hasonló eset. - Azt hiszem igen. - bólintok végül, amikor szavakba önti az aggodalmamat. - Elég ijesztő érzés. - teszem még hozzá, bár persze nem rossz, hogy nem kell tartanom a vadaktól az erdőben, mert eleve elkerülnek, de az nem jó érzés, hogy talán tényleg van bennem valami, amiről nem tudok és ami félelmet kelt másokban. Mi van, ha tényleg nem tudom irányítani és netán olyanra is veszélyes lehet, akire nem akarom? Meglepetten veszem át tőle a pálcát. Egyszer már volt ilyenem, azt hiszem elhagytam valahol az erdőben miután megtaláltam. Amúgy se használtam sosem, ezért nem volt fontos annyira, hogy vigyázzak rá. A késem sokkal értékesebb, mindig is úgy gondoltam. - Nem hiszem, hogy működik. - rázom meg a fejemet, de azért átveszme tőle. Hátrapillantok, és megpróbálok finoman suhintni egyet a pálcával magam előtt. A pálca az első pillanatban semmit sem csinál, aztán viszont kipattan belőle néhány apró szikra. Itt viszont még nem áll meg a folyamat, ugyanis aztán valahogy automatikusan fonódnak rá az ujjaim a varázspálcájára és érzem, ahogyan a varázslat a kezemből egyenesen a vékony kis fa eszközbe áramlik, amitől szinte belülről világítani kezd. Megbabonázva nézem, ahogyan fénysugarak törnek ki belőle és nem sokon múlik, hogy ne robbanjon szét szó szerint a kezemben. Még időben engedem el és dobom le ijedten a földre. - Bocsánat, én... nem akartam. - lépek gyorsan kicsit távolabb Galentől. Észre sem veszem, hogy a szemem egészen feketében játszik pár pillanatig, és Galen láthatja mintha a testem is áttetszőbbé válna és cikázna benne a mágia. Nem tart tovább néhány pillanatnál a dolog, szinte csak mintha káprázna a szeme.
Milyen kellemes a mosolya! Nem olyan undok, mint Fryderykáé, noha minden oka meg volt rá, hogy pofákat vágjon a tetteimre. Nem kellett volna ellopnom a bugyiját, karóra húzva zászlóként rohangálva vele a fiúk körében, mintha újrajátszanánk a legyek urát, csak a hugom fehérneműjét használva malacfej helyett! Nem viszonzom a mosolyt, mert a nosztalgia inkább rám telepedik, jó nagy bunkó tudtam lenni. S Erica halála csak rátett a lapátra, még inkább eltávolodtunk. Mindenesetre gyorsan rendezem a vonásaimat, s biccentek, nehogy Cosette magára vegye. Ő tényleg a megtestesült gyermeki ártatlanság. Jó, azért nem akarok mártírkodni, gonosz sosem voltam, a csínyek talán bárhol előfordulnak, de Erica elvesztését már úgysem tudom visszacsinálni, legalább a kis erdőlakónak segíthetnék. Talán én is félreértem olykor Cosette-et, de most ő is engem. – Nem táncoló, suttogó. Arra szoktuk mondani, ha valaki nagyon ért valamihez, például állatokhoz, bestiákhoz. A táncoló inkább csak valami sámán lehetne. Mindenesetre nem ismerem ezt a Lilinget. Igen egyedi neve van. – Tűnődöm el, ami nekem új, és furcsa, az Cosette-nek még inkább. Ő az erdőben élve, felnőve szinte bármivel találkozik a mi világunkból, teljesen ellentétes lehet azzal, amit ő hisz, ismer. Türelmesen hallgatom tovább, miközben bandukolunk tovább a falu felé vezető ösvényen. Valahogy úgy érzem, annyira otthon van az erdő óvó karjaiban, mintha csak maga a természet vigyázna rá. Így aztán én is úgymond biztonságban érzem magamat a társaságában, noha én magam is gyakran olvastam a szabad ég alatt úgy, hogy félnem kéne. – Mintha.. valami olyan hatalmad lenne, ami megrémiszt másokat? – Ráncolom a homlokomat aggódóan, és megtorpanok egy pillanatra, őt is megállja késztetve finoman megérintem a vállát. – Tudom, hogy nem vagy pálcamágus, de próbáld meg. – Húzom elő a varázsszeremet a tarisznyából, s átnyújtom. – Suhints vele, de csak óvatosan. Konkrét varázslat nélkül csupán szikrákat szór, de nézzük meg, hogy esetedben mi történik. – Félig a háta mögé lépek, ne engem találjon telibe, ha valami spontán varázslat robban ki a diófa varázsszerből.
♫ Black and blue ♫ ϟ Ruha » Itt is vagyok! » [You must be registered and logged in to see this link.]
