2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Továbbra is várakozó és edző üzemmódban vagyunk, hogy kialakuljon, amit az ír edző akar. Nem szokásom kérdezősködni, teszem a dolgomat, ez a terelő poszt egészen kedvemre való, bátran ütközhetek, mert belefér a szabályokba. Nem kell visszafognom magamat az ütések tekintetében is, noha az edzéseken nem illik csontot törni. Úgy beszéltük meg, hogy az edzés után Siennával lopunk magunknak némi intim szabadidőt, hogy tovább folytathassuk az egymásra hangolódást. Sietek vissza a saját hálókörletembe. Megmosakszom, hogy tisztább legyek, egy gyors zuhany is belefér, mert bár sportolók vagyunk mindketten, a pályán kívül azért mégis illik tisztának lenni. Az erdőszélét beszéltük meg, ahol még a levelezés előtt összeakadtunk. A gondolataimba temetkezve várakozom, téblábolok az ösvények egyikén, hogy aztán valaki rám ugorjon a magasból. Nyilván nem az jut eszembe, hogy Sienna az, hiszen nem ugorhatott olyan fentről, legfeljebb a seprűjével. Ösztönösen próbálok küzdeni, izmaim azonban most kevésnek bizonyulnak, lám még nekem is lehetnek legyőzőim. Az illető le is gyűr, a fájdalom szinte elviselhetetlen, akaratlanul is felkiáltok, ahogyan megpróbálom lerázni magamról a gyilkost, aki nyilvánvalóan az életemre akar törni. Nem holmi útonállóról van szó, aki a galleonjaimra pályázik. Nem, itt aki a vérre megy, de fel sem sem merül bennem, hogy nem is a fák közül érkezett, hanem hozzám hasonlóan az épületből, mert akkor be kéne látnom, hogy egy másik diákról van szó. El sem jut a tudatomig, hogy valaki neki kiabál, csak nyöszörögve próbálok feltápászkodni, a tarkómhoz nyúlok, ahonnan ha nem is ömlik, de szivárog a fér. Ez meg.. mi az isten lehetett? Még csak fel sem tudok ülni, annyira legyengített a támadás, a térdeimre támaszkodva csak félretérdre emelkedek, de több nem megy, így is szédülök rendesen. Csillagokat látok, aztán megint eldőlök, ezúttal oldalra, s közel vagyok hozzá, hogy elveszítsem az eszeméletemet.
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Immár órák óta a Szellemszálláson gubbasztok, hiszen egész egyszerűen képtelen vagyok elviselni az iskolában fel-alá hömpölygő emberáradatot. És nem, ezúttal nem a szociális képességeimmel van a gond... Sokkal inkább azzal, hogy éhezem és amióta Dantéval megszűnt a kapcsolatom, azóta akadozik a vérellátásom is. Elméletileg holnap friss vérhez juthatok, hiszen az általam használt, úgynevezett "vérbank" akkor ér rá, de addig ki kell húznom valahogy. Muszáj! Az állatok vére pedig nem csillapítja a szomjam, ezt már volt alkalmam bőven megtapasztalni. Eljöttem hát ide, ahol elméletileg senki sem fog zaklatni, de mivel éhezem, a képességeim emberként is kiélesedtek. Hallok minden egyes neszt, még azokat is, amelyek a falak túlsó oldaláról jönnek, jóval messzebb a Szellemszállástól. Itt vannak, sétálnak, az ereikben pedig fel-alá száguld az éltető, vörös folyadék... Nyelek hát egy nagyot, amint érzem, hogy lassan, de biztosan ellepi a köd az agyamat. Egy hatalmasat vágok tehát a falba, hátha a fájdalom visszatérít a valóságba, de semmi hatása sincs ennek sem. A fogaim előbukkannak, miközben a hangok még erőteljesebbé válnak. Pillanatok alatt elveszítem tehát az emberi mivoltomat, majd rontok ki az épületből. Sehol egy teremtett lélek sem, amely valamilyen szempontból szerencse rájuk és rám nézve, de ezúttal képtelen vagyok emberi, józan ésszel gondolkozni. Vadász vagyok és szükségem van egy prédára. Olyasvalakire, akit elejthetek... Kihasználom tehát a képességeim adta lehetőségeket, majd egy macska ügyességével kapaszkodom fel az egyik, erdei út mentén álldogáló fa ágaira. Aki elhalad erre, annak itt, pont ez alatt a fa alatt kell elsétálnia, én pedig türelmes vagyok. Éhes ugyan, de ha a lakoma várat magára, hát tegye. Nincs ezen a héten roxmortsi kimenő, de rengeteg egyetemista jár ki-be ilyenkor is a faluba, szóval valaki csak akad majd, nem igaz? És végül igazam is lesz. Nem sokkal később ugyanis egy magányos alak körvonalai rajzolódnak ki, én pedig a kapucnimat a fejembe nyomva, torkomban dobogó szívvel számolom a lépteit és igyekszem kilogikázni gondolatban, hogy pontosan mikor is kellene ugranom annak érdekében, hogy elsőre leteríthessem őt és még ideje se legyen észbe kapni a történteket illetően. A testem minden egyes izma pattanásig feszül, miközben átélem a vadászat előtti izgatottság örömét. A nyálam úgy gyűlik a számban, mintha jelenleg is egy nyolcfogásos teríték közeledne irányomba és nagyjából úgy is érzem magam. Az ujjaim az ág köré fonódnak. Három... kettő... Végül ugrom és egy halk puffanás keretében terítem le a prédámat, hassal a földre nyomva őt, hogy még véletlenül se lássa meg az arcomat. Az erőm ebben az alakban másfélszerese egy normális embernek, szóval - ha máskor nem is - ezúttal könnyedén boldogulok vele. Az egyik kezét a teste mellé szorítom, miközben a másikat a hátrakulcsolom, végül a tarkójához hajolva harapom meg őt és kezdem el mohón inni a vérét. Szerencsém van, nincs hosszú haja, szóval ezzel se kell kínlódnom... Csak falom és egy pillanatra se jut eszembe, mennyi következménye lehet a tetteimnek. Nem csak rá, de rám nézve is. - Hé! - üti meg a fülemet egy ismeretlen, női hang, én pedig hirtelen pattanok le a fiúról és anélkül, hogy hátranéznék, fogom sietősre a lépteimet. A fogaim áltat ejtett sebeket nem volt időm begyógyítani az ivás végeztével, szóval csak reménykedni merek abban, hogy ez senkit sem vezet el majd hozzám. A fene se tudja, van-e olyan modern módszer, amely alapján képesek lennének beazonosítani engem...
Pocsék előélet terén én is szép listával büszkélkedhetek, de hát ez mutatja, hogy mennyire mások az emberek. Bár Peter majdnem megölt, Dane és Peter vetélkedése gyakorlatilag az életembe is kerülhetett volna. A nővérem közveszélyes és sosem volt értelmes családi hátterem. Ennek ellenére bár fejvadászi életet választottam, de mégsem ártok csak úgy random akárkinek. Azt hiszem Charlesnak igaza lehet, maradt bennem valami jó, csak nagyon mélyen van elásva. Velem ellentétben viszont az a Castiel láthatóan már teljesen belerokkant az életbe. Nem is tudni, hogy mi miatt ragaszkodik hozzá vajon, bár tény, hogy amikor hónapokig regenerálódtam csak az tartott életben, hogy bosszút álljak Dane és Peter kettősén, habár ennek ellenére végül nem tettem meg. Úgy látom megnehezítik a saját életüket önként is épp eléggé. Így hát csak a fejemet csóválom a válaszára. Mit lehet erre mondani? Pedig most nagyon úgy fest, hogy egymásra vagyunk utalva, de egyre inkább úgy sejtem, ha ki akarok jutni innen, akkor csak is rajtam múlik, hogy sikerül-e. - A főnöknek tehát mindenki lefekszik. - jegyzem meg kicsit odaszúrva az alaknak, aki válaszol. Sose értettem, hogy egyeseknek miért nincs semmi önérzete, vagy csak jól elnyomják? Mondjuk a bűnözői élet mindig necces, mert sose lehet tudni, hogy mikor támadnak hátba. Lehet, hogy ez a főnök se annyira nagy ember, hogy az emberei a végletekig kitartanának mellette és nem árt azért ez ügyben is kicsit puhatolózni. Én épp ezért egyelőre nem küzdök a kötelekkel, a vámpír biztosan úgyis próbálkozik és ha neki nem megy, akkor nekem se fog átalakulás nélküli vérfarkasként. - A sofőr se tanult meg vezetni... - morranok fel, amikor majdnem sikerül lefejelnem az előttem lévő széket, vagy a furgon odalát a nagy fékezésnek hála. Persze nem csoda, ha nem bánnak velünk óvatosabban, de azért annak se sok teteje van, ha máris agyrázkódással indítjuk ezt a fene tudja mit, hiszen egyelőre még mindig nem tudjuk, hogy miért lettünk elrabolva. Az érzékes farkas szaglást egyből facsarni kezdi a bűz, még tüsszentek is egyet, ami így zsákkal a fejemen kimondottan nem kellemes élmény, de azért megpróbálom megjegyezni és beazonosítani a szagokat. Valami szennyvíz tározó, elvezető lehet, vagy valahol ahol hulladékot raknak le, öntenek a vízbe. - Vízparton lehetünk... - súgom oda Castielnek remélve, hogy ő is próbálja kiélesíteni az érzékeit. Az már világos, hogy nehéz lesz vele együtt dolgozni, de hátha rátudom venni, mert egyedül sokkal nehezebb, főleg hogy nem tudjuk miért vagyunk itt és hányan vannak ellenünk. Mindenesetre tovább lökdösnak, ráncigálnak minket, amíg nem halljuk, hogy nyílik majd csukódik egy ajtó és itt már a szag sem annyira orrfacsaró, sőt még széket is kapunk, amire lenyomnak minket, de a zsákok még maradnak a fejünkön. Léptek hallatszanak ide-oda. Gondolom húzzák az agyunkat, gerjesztik a feszültséget, de egyelőre csendben maradok és nem próbálom mégjobban kihúzni a gyufát. Párszor már így is odaszúrtam.
Volt már egy-két balul elsült kapcsolatom, aminek a végén búcsút kellett intenem örökre. Tehát senki se legyen meglepve, ha a bizalmamat nem nyerik el egyről a kettőre, ráadásul úgy nem, hogy korábban még a fejemet akarta levadászni egy megbízás céljából. Nem, kedves, nálam már régen elvágtad magad. - És ha igen? - nézek rá unott képpel még mielőtt ránk nyitnák az ajtót. Fogalmam sincs mit tudnak velünk csinálni és hogy egyáltalán mik a terveik. Erre remélhetőleg hamar fény kerül. Amúgy is, Neira biztosan észreveszi, ha nem jelenek meg időben a Votre Santéban, s gondolom ennek a farkasnak is van valakije odakint, aki nem hagyja szó nélkül a csaj eltűnését. Bár aztán ki tudja, lehet velük is csináltak valamit, ami nekem már nem annyira fekszik... Amint a furgonba tuszkolnak minket, valamennyivel kényelmesebb pózban találom magam. Párnázott ülések és az erős kölni szaga, amire elsőként felfigyelek. Mindenesetre pénzes érzete van a kocsijuknak. - Mr. Yeager, de majd ő bemutatkozik maguknak, ha úgy akarja. - röhög fel az egyikük, aztán be is indítják a motort, hogy mihamarabb elhajtsanak a kabintól. Nem látom merre megyünk, hisz a zsák továbbra is a fejemen van, a kezeimet pedig a láncokkal megkötözték a hátam mögött a lábaimmal egyetemben. Azért néha-néha próbálkozok kiszabadulni a szorításból, ám úgy, mint korábban, most is csak felsértem a bőrömet. Hosszú percek, órák telhetnek el az autóút alatt. Az időérzékem alapból gyatra volt, most meg aztán főleg, ám szerencsére megérkezünk a helyre, mert a kocsi hatalmasat fékez és ajtócsapódások hallatszódnak az első két üléstől. - Na kifele! - rántanak egyet rajtunk és löknek ki az autóból. Sötét van, a levegő pedig nyirkos és ráadásul bűzlik is, akárcsak a szennyvíz...
Lorelai McGregor
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Erdők, erdei utak 2021-08-10, 14:39
Castiel & Lorelai
A vadászat akkor is véget ér, ha a vadászok halnak meg.
A megjegyzésére szolidan forgatom a szememet elsőkörben. Én se bízom másokban egy könnyen, de azt hiszem ő még nálam is nagyobb híján van a bizalomnak. Na nem azt mondom, hogy bennem kellene neki, csak úgy általában, ez már szinte túlzás. Egyébként se voltam soha sem valami profi, ami a színjátszást illeti. - Ennyire csak nem lehetsz üldözési mániás. - rázom meg végül a fejemet és inkább maradok a csendes és türelmes várakozásnál. Csak nem leszünk itt örökre összezárva, és úgy fest a csevegéssel úgyse megyünk sokra. Valami oka van annak, hogy itt vagyunk és biztosan hamarosan ki fog majd derülni és ahogyan sejtettem az ajtó nem sokára nyílik is, hogy a két alak érkezzen be hozzánk. - Eddig még nem sokan száradtak ki a beszédtől. - ráncolom a homlokomat, de azt értem, hogy nem fogunk válaszokat kapni. De hogy ki az a főnök, egyelőre még nem derült ki, bár bizonyosan hamarosan ezt is megtudjuk majd. Azt viszont egyelőre nem akarom, hogy máris orrba verjenek, netán leragasszák a számat, szóval ha nincs mit tenni, hát csendben maradok és egyelőre nem tanusítok ellenállást, pedig istenemre nagyon szívesen rúgnék oda valamelyiknek, vagy mindkettőnek, de mivel nem tudom, hogy Castiel benne lenne-e a buliban, így nem kockáztatok. Ehhez kell az a bizonyos bizalom, ami köztünk még távolról sincs meg, bár esetében talán senkifelé. Kirángatnak minket, zsákkal és mindennel együtt. Nem túl kellemes bánásmód, annyi szent. - Kirándulás lesz? - kérdezem amire persze csak éles röhögés hangzik fel, de konkrét válaszokat nem kapunk. Figyelek azért a neszekre, bár nem megyünk messze. A másik hely ahová kerülünk nem sokban eltérő, de hogy micélból és hová akarnak vinni az még mindig jó kérdés. - Kicsod az a bizonyos főnök miúk? - kérdezem meg azért most már, hátha legalább véletlenül hallunk valami kósza elszólást. Az is több lenne, mint a mostani semmi, bár persze nem sok esélyt látok rá, hogy válaszolnak, de ha netán Castiel is beszáll a faggatásba, akkor hátha egy idő után elszakad náluk a cérna. Már akkor is jóval könnyebb lenne tenni valamit, mert amíg mindenre figyelnek és a koncentrálnak addig esélyünk sincs, ha pedig egy netán jobban őrzött és ismeretlen helyre kerülünk akkor még inkább bajban leszünk.
A fejem még kissé sajog, valószínűleg az elrablásom kezdetétől keletkező pukli miatt. Valaki nagyon jó erőben lehet. Én viszont már kevésbé, hisz' a láncok letépése több kárt tesz bennem, mint én az erős vasban. Akármiből is legyen, elég strapabíró és valószínűleg itt is tud minket tartani egy jó ideig. Kevés fény szűrődik be a faodú réseiből, de még így is ki lehet venni, hogy odakint hét ágra süt a nap. Nem feltétlen örülnék a kinti fényáradatnak, úgyhogy némileg hasznomra is válik a benti félhomály. Mire farkas társunk is felébred csak vágok egy flegma pofát. Mindig olyan oktondi, mintha mindent tudna. Pechjére most ő is akkora slamasztikában van, mint én. - Ez mind szép és jó, de ha nem a felbérlőid ezek, akkor kik? Vagy talán megjátszod, hogy te is egy ártatlan fogoly vagy? - sose bízz farkasban. Vagyis ha bármiféle más faj lenne, akkor se bíznék benne. Én nem bízok senkiben. Ugyan a halálomra magasról teszek, hisz' az álmaimban már meghaltam milliónyiszor, most azért mégiscsak feléled bennem az élni akarás. Még vannak az álmaimat illető kérdések, amiket ki kell derítenem, mielőtt végleg kinyúvadok. - Odanézzenek, Stan és Pan... -morgom nekik némileg szórakozottan elvigyorodva. Elég jól összerakott párosnak tűnik, mintha csak a régi fekete-fehér filmes duót hozták volna vissza az életbe. Nekem sem tetszik különösképp, hogy úgy szólnak hozzánk, mint a vadon elejtett prédákhoz. Utoljára akkor hallottam ilyen kifejezéseket, amikor az öregemmel pecáztunk kiskoromban. Az sem épp ma volt. - Kevesebb kérdés, több csend, kisasszony. A főnök nem örülne, ha a sok beszédtől kiszáradna. Nagy tervei vannak magukkal. - feleli a köpcös sunyin somolyogva a homályban. Mire viszont jól beszólhatnék neki ismét, egy zsákot húz a fejemre, majd megkötözi azt a nyakamnál. Levegőhöz még tudok jutni a lyukacsos anyag miatt, ám átlátni rajta már esélytelennek bizonyul. Nem tudom, hogy a farkassal is ugyanez történik-e, bár ha tippelnem kéne egyet, akkor igen. A következő pillanatban láncok csörgésének visszhangját hallom, igazán fülsüketítő robajjal. Itt-ott valami különös suhogás is hallatszódik, mintha pálcavarázslatokat hajtanának végre, aztán érzem, ahogy a lánc ránt rajtam egyet és mozgásra ösztökél. Pár pillanattal később már érezhető a kinti Nap melege és még így is vakítónak tűnő fénye. Hallom, ahogy valamelyikük lenyom egy kilincset és kitár egy ajtót, ahová nem sokkal később betuszkolnak. Végül is, okos húzás. Ha a hopphálózatot használnák, biztos lekapcsolnák az illegális seggüket.
Figyelem, ahogyan magához térve próbálkozik és még fel is sérti a tenyerét és csak a fejemet csóválom, hogy azt hitte, hogy kijuthat csak úgy. A lánc elég erősnek tűnik, én nem is próbálkozom azzal, hogy rángassam, bár tény, hogy egy vámpír erősebb lehet normál esetben, bár azért én magam sem vagyok vérfarkasként utolsó. Elég jól tudom használni a képességeimet emberi alakban is, habár persze sosem leszek olyan erős, mint a nővérem, aki eleve vérfarkasnak született. A cseppet sem kedves megnyilvánulás meg sem lep. Azt hiszem egyikünk se számított új találkozásra, így érthető módon túlságosan boldogok se vagyunk tőle. - Egyáltalán nem biztos, hogy erről van szó. - vetem oda, hiszen egyelőre nem tudjuk, hogy kik kaptak el minket és miért, bár abban igaza van, hogy benne van a pakliban, hogy a megbízóim nem vették jó néven, hogy visszautasítottam őket, viszont... - Ha ők lennének, szerintem már nem élnél. - azt nem teszem hozzá, hogy könnyen lehet, hogy én sem. Nem hiszem, hogy ők azzal szórakoznának, hogy elraboljanak és ledugjanak minket egy kisházba, vagy mi is lehet ez a hely. Ahogyan én is azt a feladatot kaptam, hogy hozzam el élve, vagy halva, tehát akár elég lett volna az is, ha csak a fejét viszem, ahhoz pedig nem kell senkit sem elraboni és bezárni. Az ilyesmi felesleges macera, hiszen azzal is kell pluszban szórakozni, hogy megfelelően ellásd, akit elraboltál, ha életben akarod tartani, meg aztán kell egy rejtett hely hozzá és persze felügyelet. Egyelőre én sem próbálok kijutni, nem látok esélyt rá, így hát nincs mit tenni, mint türelmesen vári, amíg nem nyílik az ajtó, ami hamarosan meg is történik. A beáradó fénytől automatikusan hunyorognom kell, pedig én nem is vagyok vámpír. Neki biztosan kellemetlenebb lehet, főleg ha a szemem már alkalmazkodott a sötétebb helyhez. Megpróbálok azért hunyorogva terepfelmérni, de nem látok sokat a hamarosan belépő fickótól. Néhány fát, füvet, tehát sejthető módon nem épp városban lehetünk. - Fogás? Nem vagyunk állatok, hogy mint valami zsákmányt kezeljenek. Kik maguk? - nem pattanok fel harciaskodni, egyelőre nem látom értelmét, amíg nem mértük fel a terepet, főleg mert jó eséllyel náluk van pálca, vagy fegyver, nálunk pedig biztosan semmi ilyesmi nem maradt. Egyelőre jobb, ha meghúzzuk magunkat, akkor hátha többet megtudunk arról, hogy kik ezek és mit akarnak. Jelentőségteljesen nézek Castielre is, hátha nem kezd el pattogni, bár eddig úgy vettem észre, hogy nem az a pattogós típus. De azt is remélem, hogy nem kezd el látványosan feleselni, ahogyan legutóbb velem is tette. Lehet, hogy neki minden mindegy, de én nem szeretném itt bevégezni. Az életem nem mondható tökéletesnek, sokak szerint biztosan inkább szánalmas, de én jelenleg meg vagyok vele. Az új munka jól fizet, elengedtem a múltat és a nővéremmel sincs már semmi kapcsolatom, ahogyan Dane-nel és Peterrel sem. Nem is hiányoznak különösebben. Jól van ez így.
Egyetlen pislogásra hunytam le a szememet, ám a következő pillanatban már minden elsötétedett. Nem emlékszem a hogyanokra, még arra sem igazából, hogy helyileg merre kavarodhattam, ugyanis amint felnyitom a szemeimet a félhomályban, a lakatlan faház egyáltalán nem ismerős. Behatárolni se tudnám így belülről, hogy hol lehetünk, azt meg végképp nem, hogy jártam-e itt már valahol. Már mozdulnék is, hogy feltápászkodhassak, ám a lábaimat megemelve egy nehéz láncsor gátol meg ebben. Erősnek tűnik, de azért megpróbálom leszakítani magamról. Mindeközben észreveszem a szoba túloldalán fekvő eszméletlen nőt, kinek arca és szőke fürtjei meglehetősen ismerősnek tűnnek. Ráadásul szagra is meg tudnám mondani, hogy már találkoztam vele. Csak...nem? Szórakozott mosolyra húzom ajkaimat, amint felismerem a szőkeség képében a hetekkel ezelőtt utánam küldött bérgyilkost. A sors fintora, hogy most mint a ketten szarban vagyunk. Az engem fogvatartó láncot tehát megpróbálom lefejteni magamról egy erősebb rántással, de az nem igazán mozdul. A szorításomból így is kisiklik, s fel is szántja a kezemet. A felserkenő vér láttán csak üres szemekkel nézegetem a tenyeremet egy darabig, majd nadrágomba törlöm a vörös folyadékot. Várakozóan döntöm hátamat a falnak, miközben az ébredező nő is lassacskán feltápászkodik. - Remek, nem igaz? Úgy látszik visszanyalt a fagyi. Az el nem végzett munka gyümölcse savanyú, farkas.- billentem fejemet is a falnak, majd türelmesen lehunyom szemeimet. Nem fáradozok azon, hogy kiutat keressek, hiszen a láncok lefejtése nélkül aligha van esélyem kiszabadulni. Ameddig az elfogóink nem jelennek meg, addig nem sok értelme van próbálkozni. Ettől függetlenül ha a nő úgy dönt tesz valamit, én csak érdeklődő szemekkel fogom majd bámulni. S lám, ha próbálkozik is, a következő pillanatban erős napfény tűz be a szobába, ahogy az ajtó kinyílik. Csupán egy röpke pillanatra van időnk "élvezni" a napfényt, ugyanis pár másodperc után egy magas, kigyúrt férfi lép az ajtóhoz, mögötte egy alacsonyabb, köpcös alak, akit elsőre meg nem tudnám mondani, hogy férfi vagy nő. Becsukják az ajtót maguk mögött, majd színpadra lépnek a szoba közepén. Bizonyára hosszú kis előadást fognak tartani arról, miként akarnak majd elbánni velünk. - Egy vámpír és egy vérfarkas. Milyen tökéletes fogás és még ellentétes neműek is. - vigyorogja a kisebbik, bár az arcát nem igazán látom a kalapja árnyékától.
Lorelai McGregor
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Erdők, erdei utak 2021-07-02, 15:11
Castiel & Lorelai
A vadászat akkor is véget ér, ha a vadászok halnak meg.
Az elmúlt napok nem alakultak rosszul. Ezt a Castiel ügyet egyszerűen elengedtem és csak egy üzenetet küldtem a megbízóimnak, hogy nem találtam meg és visszaadom a feladatot. Nem kaptam rá választ úgyhogy annyiban hagytam a dolgot és egyébként is új megbizatást kaptam, hogy testőrködjem valaki mellett. Nem mondom, hogy ez a tipikusan nekem való munka, viszont elég gazdag családról van szó és miért is ne próbálhatnék ki valami újat is? Egyébként se mondhatnám, hogy tökéletes választás nekem a fejvadászat, hiszen nem csak elkapom, akit kell, hanem utána is járok az ügyének, tehát összességében nem igazán tudok vele jól keresni, mert túl sok időt és energiát szánok egy-egy emberre. A mai nap viszont már kevésbé alakult jól, ugyanis elég homályosak az emlékeim arról, hogy mi történt. Azt tudom, hogy hová mentem és azt is, hogy elindultam, de aztán egyszeriben minden elsötétült és jelenleg sejtelmem sincs, hogy hol vagyok. Egy kis ház, de ezt nem látom bentről persze, csak a nem valami nagy szobát, aminek berendezési tárgya se nagyon van. Akad rajta egy bedeszkázott ablak, aminek hála legalább valami halvány fény beszivárog az ablakon, tehát ezek szerint még nappal lehet. Halkan nyekeregve nyitom ki a szememet. A fejem istenesen fáj és ahogy oda nyúlok érzem is, hogy mitől. Leüthettek, ugyanis bár már nem nedves az a rész, viszont a hajam szépen össze van állva. A lábamon valami vaskos lánc, amit jó eséllyel még vérfarkasként se tudnék csak úgy elszakítani és nem is tűnik túlságosan hosszúnak, viszont ahogyan kezd alkalmazkodni a szemem a félhomályhoz azt már látom, hogy nem vagyok egyedül, mert az enyém mellől egy másik lánc is útnak indul a kis szoba másik végébe, ahol egy ismerős arc ücsörög a földön, mint én is. - Hát ez igazán remek! - húzom el a számat, hiszen ez pont a vámpír, akit futni hagytam és úgy döntöttem, hogy bajlódjon vele más. Nem gondolom, hogy halált érdemelne, mert még nem tett semmi rosszat, de nem jutottam vele semmire, így aztán végképp kellemetlen, hogy gyakorlagilag miatta kerültem slamasztikába, legalábbis erre elég sok esély van. Ha csak nem arról van szó, hogy valaki kedveli a vérlényeket és szívesen eljátszadozik velük, netán kifjezetten oda van a szőkékért.
Elmélázva hallgatom, minden pszichés kapacitásommal koncentrálok ugyan, de még így is nehezen emészthető a dolog. Ez a fajta... Dimenzióvándorlás, nevezzük így, az én halandó agyamnak nagy falat, pláne hogy a közelmúltban sokszor, és sokféleképpen találkoztam vele. Talán idővel leülepedik, hisz ez is csak egy folyamat: komplex rendszerek ismerete, majd elméleti leegyszerűsítése, újra és újra, míg el nem érsz a teljes megértésig - vagy legalábbis addig a pontig, míg a felmerülő kérdéseket könnyűszerrel be tudod ágyazni eddigi ismereteidbe. A tanulás, s a tudás folyamata. - Kicsit más? Milyen volt? - azonban mint mindig, kíváncsiságom lankadatlan. Időközben kinéztem magunknak egy padot, nyugodt lelkiismerettel foglalok helyet rajta. Ha tíz gengszter ugrana elő a semmiből, akkor sem lenne mitől félnem, úgy vélem. Míg ő lazább, fiatalos pózba vágja magát, én maradok a szokott, merev, elegáns tartásomnál, lábaimat szorosan keresztbe fonva. Ahogy a térdére helyezem a kezem, szavak nélkül tárul elém örökölt valója, egy lágy mosollyal meg is csodálom. Tényleg hasonlítanak. A poént elengedem a fülem mellett. - Az elfogadás nem kérdés, hasonló kereszteket cipelünk. És, igen... Megértem, javarészt. - csak időnként szökik tekervényeim közé a kérdés, ez mennyire konstruktív számára, vagy épp számomra. Nem mintha számítana. Elkapom a pillantást, sosem látott érzések táborát vélem felfedezni benne. Olyat, melyet gyámoltalan gyermek közvetít édesanyja felé, s bár zsigeri kényelmetlenség lesz úrrá rajtam, bátorítóan pislantok. Nem tudom eddig milyen kép élt Ivor gyerekeiben rólam, minden bizonnyal homályos, megfoghatatlan - ezt érzem indokoltnak. Épp úgy mint Ő. Pár pillanatig meglepetten pillogok. Talán az ilyen alkalmakkor ütközik ki a legendás, gyermeki zsenialitás, melyhez oly ritkán van szerencsém. Egy nézőpont érdekli, mely sosem nyilallt belém - egy nézőpont, melyet kényszeresen, kín keservesen kellett magamba ásnom. Töprengő kifejezést öltök. - Elképzelésem sincs. Nem ismertem a sajátomat. - hisz már csak egy üres porhüvely maradt belőle, mikor tovább állt. - Szerinted mit jelent?
A földön nincs értelmes élet, én is csak beugrottam...
Egészen elsüppedek a gondolataimban így mikor vissza kérdez még bőszen kergetem az egyik foszlányt elbambulva, de aztán rá nézve válaszolok neki. - Ez volt a neve a sulinak ahol tanultunk. Olyan volt mint a Roxfort, csak Bulgáriában. Azzal a különbséggel, hogy ha most elmennék Bulgáriába, itt nem lenne a helyén semmi. - aztán úgy döntök, illik még némi magyarázattal kiegészíteni - Egy Föld-azonos síkon voltunk. Csak időben ott 2032 volt mikor eljöttünk és a varázsvilág struktúrája egy "kicsit" más volt. - összegzem nagyon nagy vonalakban. Egy padhoz invitál én pedig biccentek, hogy jó üljünk le. Már elmúlt a veszély, nincs mitől tartanom. Azt hiszem... Úgy ülök a padra, mintha lóra ülnék, így teljesen felé vagyok fordulva. És érdeklődve hallgatom amiket mond. Már a nyitány is épp elég súlyos számomra, így még ha félálomban lennék, sem tudnám kikerülni, hogy ne eresszen gyökeret bennem. Hát még így, hogy tűéber vagyok! - ...és elveszteni...- dünnyögöm a felsorolása mellé egy halk szinte láthatatlan sóhajjal. És annyira elgondolkozom, hogy mikor hozzám ér megrezzenek és a mintáim újra elborítják a testemet, meg az arcomat, lényegében minden örökölt vonásom kibukik. Hirtelen terjedésük irányát tekintve, könnyű kikövetkeztetni, hogy az epicentrum az érintésének a helye volt. A mondandóját gyermeki szar humor követi egy pillanatra. - Na jó ez egy kicsit creepy, hogy mindig figyel a sötétből... - megejtek egy kissé szerencsétlen félmosolyt, aztán elhessegetem a "poénnak" szánt szóforgatást és komolyabban válaszolok neki. - Dee.. értem. Köszönöm, hogy emlékeztettél erre. Sokat jelent. - mondom halkan pár megerősítő bólintással, valójában egészen meghatva. Aztán csak pár pillanatig nézek rá, nézem a vonásait, az acélkék szemeit, a tartását, úgy az egész lényét, aztán valahol a keze tájára siklik a tekintetem elbambulva. - Tee... Megérted őt. Legalábbis, elfogadod mindenestül. - vissza nézek a szemébe. Az enyém kissé szomorkás. És nem is épp tudatosan, de érzelmi síkon egyszerűen elkezdtem párhuzamba állítani anyával. Mivel még nem tudatosult vagy fogalmazódtak meg ehhez egyéb gondolatok, így nem kelt bennem sem bűntudatot sem mást. Eltűnődöm, hogy belénk lett nevelve gyakorlatilag, hogy van egy édesanyánk valahol, és szeret és vár minket... Kaptunk egy képet, egy szeretetteljes fiatal nőről... és kötelék alakult ki iránta. Legalábbis bennem. Noxról, csak néhány kalandos sztori kapcsán kaptunk benyomást... Most személyesen találkozva vele pedig egészen elképesztő súlyt kap a személye és a társ, mint szerepe apa történeteiben. És ezek következtében kibukik belőlem egy kérdés, amit bármilyen furcsa is, de Jade-nek is fel akarok tenni. - Mit jelent, az, hogy anya...? Mátmint.. nem biológiai értelemben... - a kérdés hihetetlenül bátortalan, mert egyszerűen olyan gondolatokat sejtet, vagy épp vetít előre, amik iránt fogalmam sincs, hogy kéne éreznem.
♫★♫
Nox Djarum
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Erdők, erdei utak 2020-07-06, 12:44
Valaki rosszban sántikál
Noha el kell ismernem, a meglepetés elemi erővel hatott rám az elmúlt... nos, néhány percben, ahhoz azonban sokkalta korábban kéne felkelnie az égieknek, hogy Nox Djarumot megbotránkoztassák. Feltételezvén hogy léteznek, amit erősen kétlek. De még ha így is történt volna sem szándékoznék egy ártatlan, s ártalmatlan gyermekre zúdítani mindent, amit ezzel kapcsolatban érzek. Egész nyugodtan mondhat rólam bárki bármit, de hogy ne lennének elveim... Első kézből cáfolom. Az új generációkon múlik a jövőnk, ők az egyetlenek, akikbe kellő hatékonysággal tudom elültetni tanításaimat, hangozzon bármennyire megalomán jelleggel. Bár a szándék jelenleg nem ez, az elv örök. - A Nezával? - vonom fel a szemöldököm. El kell ismernem, elképzelésem sincs mi az. Még csak a gondolatfoszlány sem ismert előttem, amivel összekapcsolhatnám. Vagy talán mégis, csak kell valaki, aki felnyitja a szemem? Mi mindent tudnak ezek a dimenzióvándorok... Együtt érzően sóhajtok, megtorpanok a sétában, s egy közeli padhoz intek. Mimikai beleegyezést várok, s ha megkapom, leülök vele az ódon alkalmatosságra. Halvány fények pislákolnak körülöttünk, csak egy-két kósza háztartás éber még ilyenkor. Térdeimet szorosan egymás mellett tartom, a közelükbe helyezve összeérő kacsóimat, s megnyugtatóan mosolygok rá, akkor is, ha nem ül le mellém. - Húszezer év. - kezdek bele - Elképzelhetetlenül sok idő egy olyan egyszerű halandónak, mint én. És elképzelhetetlenül sok áldozat. - sóhajtok, haloványan, szomorkásan - Szinte bizonyos, hogy neked is megadatik majd egy hasonlóan szép kor, épp ezért tudnod kell, hogy ez idő alatt rengeteg dolgot lehet látni, tanulni, tapasztalni. Ez tartotta életben édesapádat hosszú évezredeken át, majd jöttél te meg a testvéred, s az élete új értelmet nyert. Ő most már értetek van. Ha úgy érzed hanyagol is titeket, ha úgy érzed háttérbe szorít titeket, a sötétből mindig figyel, s bár tartja a távolságot, kötelességtudatból teszi, s neki épp úgy fáj, mint nektek. - a lábára helyezem jobb kezem, bátorítóan nézek rá - Sosem hagyna hátra titeket, akkor sem, ha újabb húszezer évig kell küzdenie, hogy veletek lehessen. Fel a fejjel. Szavaim Ivorért szólnak, ez... az én bocsánatkérésem, amiért vakreményben ringatom.
A földön nincs értelmes élet, én is csak beugrottam...
Akárhogy is azért jó látni, hogy végül inkább örül neki mint megbotránkozik, netán jelenetet rendez és olyan kérdésekkel bombáz, amikre nem tudom a választ... vagy hát nem is tudom minek kéne értelmeznem a reakcióját, de nem hiszem, hogy ellenére lenne. Megejtek hát egy magától jövő mosolyt, ami abban a pillanatban le is fittyed, hogy felteszi a kérdést. És kissé kínosan húzom fel a vállaimat és kissé nyújtottan kezdek bele a mondatba. Mintha valójában nem feltétlen akarnám kimondani, de valamiért mégis bizalmat szavazok neki. Lehet, hogy rossz döntés, de... na... Apával van együtt.. csak nem lehet akkora boszorkány, még ha anyával össze is kaptak... - Mmmmármint.. annak szólt a kételkedésem, hogy fogalmam sincs mit kellene éreznem most. Vele... vagy anyával kapcsolatban... vagy mondjuk veled kapcsolatban. Vagy... ezzel a világgal kapcsolatban. A Nezával kapcsolatban.. - hallgatok kicsit, aztán megosztok egy egészen vad gondolatot - Nem mondta ki... olyan volt mintha nem is tudta volna, de... Biztos vagyok benne, hogy ő nem is maradhatott volna. Szóval vagy vissza jön velünk.. vagy nélkülünk. De mindenképpen jönnie kellett. - ismét kis csönd - Kicsit olyan volt, mintha, ha épp nem együtt lettünk volna Amyvel a suli folyosóján.. és csak az egyikünket találja ott... - nyelek egyet, Noxban pedig elég egyértelműen kikörvonalazódhat - Ijesztő bele gondolni. - tény, hogy hála égnek, rohadt nagy mázlink volt. De attól még belém égett a gondolat. Szusszantok aztán röviden összegzem - Egy kicsit sok most minden. És igen.. talán.. benne van az is amit mondtál.. Egy kicsit tartok tőle, hogy most hogy anya itt van.. ő tovább áll. - lehetne az egész sztori egy családi válásos, költözéses mizéria is.. de ez kicsit bonyolultabbra sikeredett.
♫★♫
Nox Djarum
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Erdők, erdei utak 2020-06-24, 14:41
Valaki rosszban sántikál
Továbbra sem távozik tekintetemből a látszólag szűnni nem akaró, gigantikus kérdőjel az imént hallottak irányában, már-már komikusnak hathat, de őszintén összezavart nagyon sok mindent a fejemben, amit eddig Szörnyetegemről gondoltam. De úgy szép a(z) - házas - élet, ha tele van meglepetésekkel, nemde? Nem. Sebaj. - Varázslény jogokat...? - költői kérdés, cinikus nevetésféleség szakad ki belőlem, érzem hogy ez lesz a következő dolog, mellyel unásig cukkolom majd Ivort, s most, hogy már inkább szórakoztatónak érzem mintsem megdöbbentőnek, arcomon is oldódnak a vonások. - Hogy úgy... Egy fokkal érthetőbb. - noha ezzel kapcsolatos szándékai még nem egészen tiszták számomra, ahogy kristályosodik a helyzet, akaratlanul belehelyezem a történetbe magamat, mint aki felettébb... bizalmas viszonyt ápol valakivel, aki immáron közvetlen kapcsolatban áll az iskolával. Mintha aprócska villanykörte gyúlt volna hófehér kobakom fölött. - Lenyűgöző. - bólintok elismerően, szinte lelkesen, mikor azonban szabadkozni kezd, némi furcsállás jelentkezik a hangomban. Olyan furcsállás ez, mint ami nem érti az olyan alapvető emberi sajátosságok mibenlétét, mint a féltékenység. - Nagy lény már, azt csinál amit akar. - a lény jelen esetben semmiféle pejoratív mikroagressziót nem közvetít, csupán abszurd lett volna fiúnak, lánynak, embernek vagy bármelyik hasonló, esetünkben elavultnak számító fogalomnak bélyegezni. Meg amúgy tök viccesen hangzik. - Jól érzem, hogy kételkedsz abban, hogy fontos lennél neki? - őszinte kérdés, már-már anyai odaadással nézek rá. - Emiatt igazán nem kell aggódnod... Mindennél fontosabb vagy neki. A testvéred éppúgy. Nálam csupán menedékre lelt, egy közegre, ami nem kényszeríti semmire, és semmilyen szerepre.
A földön nincs értelmes élet, én is csak beugrottam...
Amikor megáll, megállok és vissza nézek rá. A tekintetem most egészen olyan mint apámé. - Igen. Az egyetemi szekció Bestia tagozatán. Varázslény jogokat. - tartok egy pillanatnyi szünetet, de még mindig őt nézem, mintha semmi félni, vagy rejtegetnivalóm nem lenne. - Azt mondta, a világotok változóban van és a gondolatmag fontos csírája lehet a jövőnek. Főleg ha az új generációkkal növekszik. - Bár igazából tényleg nincs is mit és miért rejtegetnem. Még nem teljesen tudatosan, de bennem van, hogy a gyermeki őszinteség, egy ilyen helyzetben a másik irányából is legalább nyomokban őszinteséget generálhat. Még jó, hogy ennek a logikájára nem építek tudatosan, sem konkrétan megfogalmazottan. Még... Kissé kérdőn nézek rá. Meglep, ahogy meglepődik. Aztán valami miatt kicsúszik a számon. - De... biztos, hogy nem fog elhanyagolni! - szinte már kissé szabadkozás vegyül a hangomba, mintha attól tartanék, hogy valamivel megbántottam. Zavartan igazítok a sapimon. - Ahogy eddig én ismertem... nem igazán hagy hátra senkit és semmit aki neki fontos. - észre sem veszem, itt mégis akad némi vád bennem, de hamar túllendülök rajta, mint mindig, most sem hagyom magamnak megemésztenem a veszteséget. Egyértelműen a változással bekövetkezett előnyök, új élmények, új dolgokra igyekszem fókuszálni.
♫★♫
Nox Djarum
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Erdők, erdei utak 2020-05-15, 15:58
Valaki rosszban sántikál
- Miattam. Ő csak áldozat volt. Időnként teszünk olyan dolgokat, melyeknek csak utólag érezzük a súlyát. - minden bizonnyal a szaftos részletek iránt érdeklődik - ki nem? -, nem sokunk éri be misztikus féligazságokkal. És talán nem is így volt, talán Jade és ő is jogosan kapta amit kapott, talán ott és akkor indokoltnak, megalapozottnak gondoltam, de mindez már nem számít, s nem is egészen tiszta akkori indítékom. Hogy ki esett később a képbe, az teljesen egyértelmű, azóta vagyok púp az apja hátán, hogy belépett a földi légkörbe, és bár nem gondolom hogy ez a kíváncsi fiú épp tőle hallja majd a válaszokat, engem furdal a kíváncsiság hogyan adná elő. Egy pillanatra belém mar egy kósza gondolat, hogy mindez jobb lett volna, ha a fejemben marad, szerencsétlen gyerek nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel naiv spekulációkon kívül, ha konkrét gondolatait nem is látom egészben, a vívódás érezhető, kitapogathatóak belőle az érzelmek, melyek generálják. Kesernyés kétség, bánat, megkérdőjelezések. A "vicc"-re jobbnak látom nem reagálni, kellemetlen mosoly kúszik az arcomra. - Áh, a minisztériumi kaland... - sóhajtok, mint egy régmúlt történet nosztalgiájaképp, egyértelműen kivehető hogy benne volt a kezem. Miért is ne lett volna? Amit ezután mondd, már-már sokkol. Kiül az arcomra az érthetetlen, abszurd megütközés, mégsem zúdítom Alira minden kérdésemet, melyek a másodperc törtrésze alatt rohamoztak meg, így csak egy erőtlen visszakérdezésre futja. Még a sétában is megállok, keresve a tekintetét. - Tanítson...?
A földön nincs értelmes élet, én is csak beugrottam...
A kinevetésére csak kérdőn furcsállva nézek rá. Még ha viccet mondtam volna. De végül ad magyarázatot jókedvére mire igazából csak még inkább össze zavarodik bennem valami és kissé bátortalanul de őszintén kérdezek rá. - Apa miatt kaptatok össze? - mondjuk kicsit forogni kezd bennem a kép, hogy vajon melyik volt előbb; a tyúk vagy a tojás módon.. Ha most együtt vannak, vajon akkor is együtt voltak? Akkor az azt jelenti, hogy anya csak úgy beesett a képbe? Vagy anyával voltak együtt és Nox esett a képbe... vagy senki nem volt együtt senkivel? Igazából sosem kérdeztem apát a kapcsolatairól vagy úgy ezekről az ügyeiről. Azt hiszem lenne miről megkérdeznem az öregem.. Az pedig, hogy még úgy pár méterrel korábban végig is néztem rajta mint nagyon is csinos nőn... Kezd sok lenni a tisztázatlan kérdés és a zavar. A luxus zökkent ki. Vegyes érzéseket vált ki belőlem. Hiszen, nagyon úgy hangzik, hogy Noxért és azért a környezetért oda van, amit ő tud nyújtani neki. Vissza gondolok velünk egy viszonylag szerény faházban laktunk, az egyik helyi erdőségben. Amy és én imádtuk, ahogy látszólag apa is, most viszont képes szöget ütni a gondolat, hogy velünk talán nem is érezte jól magát... Feltámad bennem valami lanyha düh, hogyha Noxal van együtt róla miért nem mesélt, úgy.. Anya emlékét igyekezett életben tartani, úgy hogy valójában nem szereti... Azt hiszem kezd beállni a brainfuck... Ez látszik is rajtam de még mindig csak fehér zaj jön felőlem gondolati téren. Arra, hogy miért nem találkozunk többet egy csalfa vigyorral bukik ki belőlem. - Hát ezek szerint esélyesen miattad. - de aztán rálegyintek. - Csak vicc volt, bocsi. - szusszantok egyet aztán valóban teljesen őszintén jön a válasz. - A Minisztériumi kalandja óta, meg amióta regisztráltatott minket, egy kissé rá szálltak. Igyekszik... betartani a szabályaikat. - ezt minimum úgy mondom, mintha rám nem vonatkoznának ugyanazok. Akaratlanul is kiütközik, hogy egyenlőre a Nezat tartom az otthonomnak, még ha soha többé nem is térhetünk vissza. - De állítólag meg van az esély rá, hogy jövő szeptembertől tanítson. - kotyogom el ártalmatlanul.
♫★♫
Nox Djarum
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Erdők, erdei utak 2020-05-10, 17:42
Valaki rosszban sántikál
- Ahogy érzed. - gyengéden legyintek, átadván neki a lehetőséget. A gondolat, miszerint az anyja köszönetképp maradásra bír, vagy bármilyen formában szimpatizál velem... Szarkasztikus nevetésre sarkall. Talán nem kellene vele ilyesmiről diskurálnom, de mi haszna lenne a titkolózásból? Az áldott tudatlanság még egy gyereken se segített. Legalábbis ilyen szempontból. - Sokkal inkább olyasmire számítok, hogy magából kikelve üldöz el a portáról. Persze nem kell engem félteni. - kacsintok, noha eszem ágában sincs ártani Jade-nek. - Volt egy kis afférunk, ami miatt neheztel rám. - zárom rövidre, nem említem meg, hogy ekkor ő még épp csak megfogant, én meg valamiféle őrült emberi érzelem által vezérelve rontottam rájuk, s köptem a szemébe a kegyetlen igazságot, melyért később az apja lenyúzta az arcomat. Méghozzá nem átvitt értelemben. Mit nekem romantikus párharcok... - Oda van a luxusért. És még társasága is akad. - mosolygok, de nyilvánvalóan több van emögött, mint az anyagi jólét, hisz miért is érdekelne ez egy néhány ezer éves entitást... Meglepetten vonom fel a szemöldököm találkozásaik ritkaság státuszán, valamiért úgy élt a fejemben, hogy sokkal gyakrabban sort kerítenek rá. De nem vagyok beavatva. Egyelőre. - Hm... Miért nem találkoztok gyakrabban? - vetem fel az egyszerű kérdést, ha valakitől, tőle őszinteségre számítok. Nincs ködösítés, csak a gyermeki valóság, ami talán már nem is olyan gyermeki. - Együtt? - vonom fel a szemöldököm. Végül is miért ne? Neirától jövök, aki szintén ezzel a kérdéssel zárt, kezdem azt hinni, az égiek új fétise, hogy ezt elismertessék velem. - Igen. Mondhatni. - redukálom kicsit a tényeket, hogy emészthetőbb legyen.
A földön nincs értelmes élet, én is csak beugrottam...
Helyre kerül bennem, hogy anyát is ismeri amire érdeklődve nézek rá. Fogalmam sincs milyen a viszonyuk és valamiért az, hogy ismeri bennem teljesen naivan össze kapcsolódik azzal, hogy jóban vannak. Szerintem még senkit nem láttam, akivel anya ne lett volna jóban... - Ugyanerre gondoltam, de hagyd csak, majd én. Azért köszi~ - Ha úgy érek haza hogy a mintáim még látszódnak, legalább az sem leplezhet le, hogy a füllentés miatt kiütközzenek. Amúgy meg jah az a leglogikusabb amit ő mondott. De nem szeretem amikor helyettem beszélnek. - Legrosszabb esetben, anya marasztal, köszönetképp hogy össze szedtél. - megejtek egy félmosolyt. Arra, hogy nála tengeti a mindennapjait pillanatra elgondolkozom. Azért ennyire nem ismertem a viszonyukat, csak a sztorikat hallottam vele kapcsolatban így látszik a rendszerfrissétés az ábrázatomon. - Azt tudtam, hogy valahol Londonban tartózkodik, de nem gondoltam, hogy valaki másnál. - és bár kicsit kiül a fejemre, hogy "apunemvelünkfoglalkozik!!!" de hamar rendeződnek a vonásaim. Hiszen mi a fenét csináljon ameddig egy bentlakásos suliban tanulunk?! A mostani eset kivételes volt. Hétvége, anyu is épp itthon volt. Mi meg lejöhettünk a faluba, de így nagyjából ennyi a történet.. Erre jól bajba kerülök. - Csak falunapokon találkozunk.. Kicsit hiányzik. Amióta megérkeztünk, alig találkozunk vele. Anyu legalább a suliban bármikor elérhető... csak hát.. furcsa ez a váltás. - apu nála lakik, ismeri anyut, amúgy is bizalmat keltett, megmentett, ugyan miért ne beszélgethetnék vele ilyesmikről? - Na jó, múlthéten belógott a Tóhoz és kacsáztunk kicsit. - Ez mondjuk egy véletlen egybeesés volt, de legközelebb Amyt is magammal viszem az tuti. Már van is egy kinézett nap a találkozásra. - Szóval.. Együtt vagytok? - próbálom elhelyezni, hogy akkor ő most ki is nekem és hogy kéne hozzá viszonyulnom?
♫★♫
Nox Djarum
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Erdők, erdei utak 2020-05-10, 14:43
Valaki rosszban sántikál
Valahol szórakoztat, hogy épp tőlem várja a fejmosást, az anyai szerep valljuk be, sosem volt testhezálló számomra. Mit is kezdenék egy gyerekkel? Ciciztetem a Varjúban miközben az üzlettársaimmal a jósfű árfolyamról diskurálunk? Nos, nem gondolnám hogy meglepne bárkit, de nem szívesen aggatnám szerencsétlen csemetére az antikrisztus szerepét. Ez a fiú rendkívül bájos teremtés. Bájos alatt nem gyámoltalanságot értek, annak ellentettje minden bizonnyal pár éven belül kirajzolódik, pláne ha felhalmoz még néhány ehhez hasonló kalandot - ami valljuk be, így lesz. Nox néni - ugh - viszont nem lesz mindig ott, hogy bevédje, így nem árt néhány anyai jó tanács. Vagy valami olyasmi. - Igen... Ismerem édesanyád természetét, ha szeretnéd beadagolom, hogy csak eltévedtél, és hazakísértelek. - ajánlom fel, könnyed mosollyal, nem szeretném ha megsínylené Jade temperamentumát, noha minden bizonnyal meg fogja, amiért velem lófrál. Aztán jön a nevem, s a szembesítés, hogy én vagyok, aki pórázt font apja nyaka köré, s őszinte meglepetésemre ez valamiféle érdemként tükröződik benne. Hízelgő. - Az a Nox. - felelem, megkeresve pillantását. Az esketésre szórakozottan hümmentek. - Valóban. Azóta is nálam tengeti a mindennapjait. - szerető? Barát? Szövetséges? Élettárs? Elképzelésem sincs mivel fogja felruházni kettőnk viszonyát, de mindegyik eshetőségben ott lapul egy szelet igazság. A pikáns részleteket nem szívesen teregetném ki, de bármire szívesen válaszolok, ha kérdezősködni támad kedve. - Mikor találkoztál vele utoljára?
A földön nincs értelmes élet, én is csak beugrottam...
Kissé felhúzva a vállaimat, olyan kamaszosan zsebre vágom a kezeimet számítok némi fejmosásra.. Minek járkálok ilyen helyekre, minek állok le idegenekkel meg ilyenek. De alaposan meglep amit mond és fokozatosan le is engedem kissé megfeszült tartásomat és érdeklődve hallgatom amit mond. Apával ellentétben az én mintáim koncentrikus körökbe vannak rendeződve.. nem mellékesen épp mint Yorának, amiről én persze egy hangot nem tudok. Jelenleg élénken rajzolódnak ki, mert egyenlőre baromira zaklatott vagyok, még ha így megmentőm mellett valamiért az az érzés fog el, hogy egyébként megnyugodhatnék. A szemeim is és a fogaim is kiütköztek... Nem örököltem apa fakó sárgászöld szemeit. Sokkal inkább hol kéknek hat hol zöldnek. Láthatóan nagyon igyekszem ellazázni a különcségeimet, ami leginkább arra jó, hogy még inkább zavarba jöjjek.. Megszívtam. Közben eljut a tudatomig amit még az okítás előtt mondott és kikapom a zsebeimből a kezemet de valójában fogalmam sincs hogy akartam befejezni a mozdulatot, így csak megigazítom a tarkómon a sapit, mintha csak vissza kéne húzni mert a szemembe csúszott volna. - Ismered apát? Honnan? - jön a totálisan egyenes leplezetlen döbbenettől átitatott kérdés. Már nem azért, hogy apa ismer itt embereket, hanem, hogy pont valaki olyanba botlok, akivel ismerik egymást. Akkor talán ezért volt meg a biztonságérzet mellette... Ami Nox számára különös lehet, hogy szinte semmit nem hallhat ki irányomból. Mintha fehér zaj lenne csupán. Pedig biztosra veheti, hogy a fejem tele van mindenfélével. Kezet fogunk és a Nox név hallatán mintha némi felismerés ülne ki a képemre. - Az a Nox? - Azért nyelek egyet amikor ez lecsapódik. Közben meggyógyítja a pofon helyét mire Utazó jellegem is eltűnik azon az oldalon egy pár pillanatra, elég bizarrul néz ki frissen vissza tért emberi íriszem a másik mellett. Pillanatra meg is zavarodik a látásom és kénytelen vagyok lehunyni a szemeimet. - Ah.. köszi.. legalább emiatt nem kell majd már magyarázkodnom. - de így is elsütöttem egy varázslatot iskolán kívül, szóval biztos, hogy megkapom a rivallót, vagy esetleg a behívót egy kihallgatásra hogy mit mókolok én??... Pár pislogás és vissza térnek az Utazó jellegek. Rá térek az útra hazafelé irányba. - Szóóóóval... te vagy aki megeskette apát. - csalfa mosollyal nézek rá, mint aki épp egy élő legendával találkozott.
♫★♫
Nox Djarum
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Erdők, erdei utak 2020-04-26, 23:35
Valaki rosszban sántikál
Az ilyesfajta pitiáner kis gengszterek az én szememben nem többek, mint játszi pálcagyakorlat, már amúgy is kezdtem úgy érezni, hogy kijöttem a formámból. Bezzeg egykoron, a hős férfiú oldalán micsoda csatákat vívtunk... Hagyjuk is a nosztalgiát. Volt alkalmam gyakorolni. Bűbájos termet, esetlennek hat, ahogy összerogyva fekszik a fa tövében, épp ezért is nyújtok neki segítő jobbot. - Ez csak természetes. - felelem, bár nem vagyok benne biztos hogy igazat mondtam. Sokkal inkább a szerencsén múlott, hogy épp én, épp erre jártam és épp vele futottam össze. Kísérteties véletlen. Meglepőnek azonban nem mondanám. Végighallgatom, lágyan elmosolyodok a helyzeten. - Apádat ismerve valami nagyon hasonlót, mint most te. - megcsóválom a fejem, mint aki szülői okításra készül, ami valamilyen szinten igaz is - Ha csalsz, ne légy mohó, jelölj ki egy határt, és csak addig menj el, míg nem gyanús. Senki nem szeret veszíteni. Mint láthattad. - ha Ivor nem is, a kölyök anyja minden bizonnyal elevenen el szándékozna temetni, ha tudná, hogy épp egy szem fiát tanítom turpisságokra, hogyan nyerjen pókeren - de amiről nem tud, az nem fáj neki, ugyebár. Találkozik a pillantásunk, az én arcom azonban meg sem rezzen, csak szemügyre veszem vonásait, titkon megcsodálom Utazó jellegét. - Nox. Engedelmeddel... - viszonzom a kézfogást, s ha nem ütközöm visszakozásba, pálcám hegyét finoman arcához érintem. Kéken felizzik, a pofon helyén kellemes, hideg bizsergést érezhet, egészen míg a zúzódás megadja magát, s nemes egyszerűséggel eltűnik. - Ideje hazamenni. Mutasd az utat.
A földön nincs értelmes élet, én is csak beugrottam...
Szorul a hurok, rám hörögnek mint valami vérebek, de nem maga a hang ijeszt meg, hanem az amit hozzá társítok, hogy mi követheti.. Az elsütött varázslat miatt tuti lesz egy utam az igazgatóhoz. De hát ha egyszer nem csak kártyázni akartak!! Aztán azonban mielőtt nagyobb baj történne, valahonnan kiröppen pár átok én meg csak jobban behúzom a nyakamat, nehogy engem is eltaláljon valami. Mikor azonban mögülem/felettem áll meg a nő az előttem lévő meg csak minden átok nélkül össze zuhan és olyan tüneteket produkál mint akit crutio ért. De meg lettem mentve! A szívemről pedig egy kő szakad le! Sejtem, hogy amúgy én is úgy festhetek mint egy kölyök farkas aki képtelen megzabolázni az erejét.. legalábbis a szemeim meg a fogaim erről tanuskodnak... - Köszi.. - mondom félszegen miközben fel is állok, leporolgatom magamat. Azért a pofon nyoma szépen elkezdett lilulni meg feldagadni, de nem nagyon finnyáskodom. Pedig nem vagyok hozzá szokva, hogy megverjenek. Nincs okom tiltakozni, hogy húzzuk el innen a csíkot szóval meg is indulhatunk aööö az utcák felé. - Igazából.. aputól kell majd megkérdeznem, hogy mégis mit művelt az alfájukkal.. - azért forognak a kerekeim látványosan, de a nő nem igazán hallhat ki semmit. Végül két kezemet feltartva megadóan csak hozzá teszem ártatlan arccal - Esküszöm én csak kártyáztam velük... Na jó meg egy kicsit talán csaltam.. De.. eh..- Most azért, hogy így egymás mellett megyünk jobban megnézem ki is a megmentőm és hát... akarva akaratlanul is rajta felejtem a szemeimet. Ha netán találkozna a tekintetünk zavartan kapom magam elé de érzem, hogy az arcomba tódul a vér. Megigazítom inkább a sapimat, torkot köszörülök és vissza fordulva felé csak kezet nyújtok. - Alistair. És téged hogy szólítanak? - kérdem végül össze szedve magamat.
♫★♫
Nox Djarum
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Erdők, erdei utak 2020-04-26, 18:27
Valaki rosszban sántikál
Csendben figyelek az árnyékból, a hangok egyre erősödnek, majd sebes lépteket hallok, kétségbeesett lihegést. Közelebb lépek a bokrok ölelésében, a macskaköveken maradva, s szép lassan kirajzolódik az alak, őszinte meglepetésemre. Kikerekedik a pillantásom, majd a többi alak is a látóterembe kerül. Bevallom, nem terveztem szuperhősöst játszani, pont ma éjjel semmiképp, de realizálván, hogy Ivor ikre került a csávába, lassan, de magabiztosan pálcámhoz nyúlok. Hasít a acélszín nyaláb, s a fickó, aki eddig Alistairt tartotta sakkban, most eszméletlenül hever a földön. Zavarodott pillantások keletkeznek irányomba, alakom azonban eltűnik, ördögi nevetésem visszhangzik a bokrok mögül, nem tudhatják honnan jön a következő támadás. Vörös fény, jókorát puffan a fa törzsén egy másik szélhámos. Újabb átható, kegyetlen kacaj, s a gyermek mögül lépek elő. Pálcát fogok az utolsóra, lefegyverezem, meredten nézek rá, s a következő pillanatban már kínok kínját éli a talajon hemperegve. Vérmágiát kapott, nyüszítve kucorodik össze, míg megálljt parancsolok szadista ösztönöimnek. - Kotródj innen. - átkot durrantok, közvetlenül mellé, az pedig kapkodva tápászkodik fel, rám se néz, csak kétségbeesetten szalad vissza a biztonságot nyújtó házak közé. A kezemet nyújtom a gyerek felé, bizakodó félmosollyal. - Jobb ha odébb állunk. Útközben elmesélhetnéd hogy a búbánatba kerültél ilyen slamasztikába.
A földön nincs értelmes élet, én is csak beugrottam...
Az igazság az, hogy Aberforth miatt jöttem a Vadkanba, akartam kérdezni tőle ezt az. Ezt követően egy társaság oda invitált magához. Nem voltak azok a tipikus rossz arcú figurák és csak kártyáztak. Gondoltam mi baj lehet ebből? Behívtak a partiba, apával meg Amivel sokat játszottunk a kártyákkal, nem vettem ezt se túl komolyan... Egy darabig... De aztán gondoltam miért ne játszhatnék rá egy kicsit a zsebpénzemre? Senki ne mondja, hogy nem fordulna meg a fejében.. És tudom nem szép dolog, de hála a látó képességemnek, elég könnyen ki tudtam sakkozni és sikerült végig blöffölnöm a kritikus pontokat. Persze... aztán elpattant a húr. De talán nem is amiatt a nyolc tíz össze guberált galleon miatt... Kivittek az erdőbe, miközben valami albínó farkast emlegettek akinek a szagát érzik rajtam, az albínó állítólag megalázta az alfájukat, meg arról magyaráztak valamit, hogy ez az ő területük. Mit ne mondjak a nyakamat behúzva igyekeztem először némi diplomatikus poénkodást tolni, de hamar kiderült számomra, hogy itt marhára lincselés lesz! És nem a finomkodós fajta.. A gyanúm az első pofon, gáncsolás és rúgás után igen erős bizonyosságot nyert... Utálom, hogy kiválóan ráérzek olyasmikre, amikkel trükközni tudok utána, de azzal kapcsolatban bezzeg cseszett jelezni az ösztönöm, hogy a pókerparti után mégis mi várhat.... Elképzelésem sincs, hogy milyen albínó farkasról hadoválhattak, és mivel iskolán kívül nem varázsolhatok, gondoltam... Gondoltam más módszert választok.. Szóval bele füttyentettem egy dallamot az éterbe, mintha csak valami kutyasípot toltam volna túl. Felpattantam és kereket is oldottam ameddig mind az agyukat keresték! Nem akartam haza menni rögtön, hiszen azzal őket is haza vezetem, gondoltam lerázom őket valahol a mellékutcákban, csak érjem el a mellék utcákat. Szerintem életemben nem futottam ilyen sebesen mint most. Sajna túl hamar magam mögött hallom a szitkozódásukat. Az egyik pedig utol is ér és szépen ki is rúgja a lábamat... Maradjunk annyiban hogy esek egy isteneset. És a felsőmnél fogva már fel is kennek az egyik fa törzsére. - Na most fütyülj te kis takony! - a másik kutyaként vicsorogva elő szed egy vadászkést - Biztos, hogy annak a fattya! Ugyanolyan a szeme is! - és nekem pedig csak most esik le, hogy az albínót valószínűleg apára értették.. De ő messze nem farkas... Ekkor keveredik a kezembe a pálcám és mivel fogalmam sincs, hogy nem olyan messze van tőlünk valaki, így nemes egyszerűséggel bele vágok egy taszító bűbájt az arcába. Földön vagyok ismét... és érzem hogy mérhetetlen nagy szarban is egyben. Az hogy meg vagyok rémülve, szinte tapintható a levegőben.
