2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Azért erre elmosolyodom, mert lássuk be az én erősségem sem a kommunikáció, hiszen nem is volt kivel már jó ideje. A csorda elvesztése után sokáig voltam egyedül, Galennek még mindig jobban megy jó eséllyel, mint nekem, hiszen ő mégis csak iskolába jár egy csomó másik emberrel. De nem felelek, hiszen mint említettem nem az erősségem a beszéd, de azért a futó mosolyt láthatja az arcomon. - Azt hiszem a farkasok csak éhesek voltak és de Liling volt a neve, ha jól emlékszem. Nem tűnt farkasokkal táncolónak... - ráncolom kissé a homlokomat, mert nem ismerem a kifejezést és nem tudom, hogy pontosan mire is akar célozni vele. Kétlem, hogy az a lány hívta volna oda a farkasokat. Tényleg csak éhesnek tűntek. A tél végefelé már nehezebb kaját találni és gondolom ők is így voltak ezzel, vagy csak meglátták a könnyűnek tűnő prédákat. Bár azt hiszem Galen félreérti, amit mondani akarok, és csak akkor folytatom, amikor elindulunk a falu felé. Nekem is nagyon fura volt, ezért is olyan nehéz szavakba öntenem, hogy mi is történt pontosan. - Nem is vele voltak furcsák... inkább velem. Egy része kiesett az eseményeknek, de amire feleszméltem már vinnyogva szaladtak szét és Liling is furcsán nézett rám. Nem tudom... - tény, hogy jó ideje élek egyedül az erdőben. Nincs pálcám, nincs, aki segítsen és talán meglepő is lehet, hogy nem esett még sosem komoly bajom. Elég sok pedig a vadállat, akadnak néha még kósza vérfarkasok is, de valahogy mindig elkerülték a táborom környékét, pedig nem mindig ugyanott húzom meg magamat. - Igazából történt már ilyen. - bukik ki belőlem. Eddig könnyebb volt nem foglalkozni a dologgal, de most ha van kivel beszélni róla valahogy jobban eszembe jutnak a furcsa esetek, amikre nem volt magyarázatom eddig. Most sincs, de legalább van kivel megosztani.
Nem magyarázkodom, hogy most miért vagyok itt, a barátságot úgysem lehet erőltetni. Ha Cosette is úgy érzi, hogy van témánk, szívesen múlatjuk az időt egymás társaságában, akkor marad a jelenlegi felállás, ha pedig mégsem működik, akkor feladjuk, és elvállnak útjaink. Cosette nekem nem olyan, mintha valami védtelen állatot pesztrálnék, inkább mint egy titokgazda, akinek el tudom mondani a kételyeimet, félelmeimet. Furcsa ezt így kimondani, de valami módon társként kezelem. A vegyesbolt tulaja kétségkívül meglepődne, ha az erdei tolvaj felfedné magát, ezért erre én is csak rázom a fejemet. – Arra kell építenünk, hogy világlátott, és segítőkész. Köszönöm Cosette, hogy ha elkísérsz, néha úgy érzem, a kommunikációban nem vagyok túl erős. – Húzom el a számat, nyers tudok lenni, olyan aki elmar másokat magától, ám ha belegondolunk, hogy Cosette sem szociális alkat, esélyesen vak vezet világtalant. Felsóhajtok, ez talán csak egy ürügy arra, hogy közös dolgaink legyenek, én mégis örülök, hogy fel tudom az érdeklődését. Kiváncsi természet, és láthatóan jól esik neki, hogy bevonnám, a segítségét kérném. – Igaz, az erdőben nagyjából hasonlóan telik az idő. – Még véletlenül sem arra akarom terelni a beszélgetést, hogy keresett-e, inkább az érdekel, hogy történt-e vele valami különös, furcsa. Bár állítása szerint boldog élete volt a kentaurokkal, azért az mégsem egy igazi, hús vér család, és én hiába panaszkodnék, hogy tépelődhetek egész életemben Erica halála miatt, ami az én ostoba hibám, késő már Fryderikával is kibékülni, annyira külön utakon járunk. Ezzel együtt viszont Cosette tényleg szerető szülők nélkül nőtt fel, egy kentaur csorda nem ugyanaz. Hiszen az erdő sötét, és hideg.. Bár én is szeretek járkálni a fák között, távol áll egy igazi otthontól. Közben azért most elindulunk a falu felé, gondolom akkor most teszünk egy próbát, hogy a vegyesbolt tulaját felkeressük. – Ezt én sem értem, tényleg nem. Nem mondta a nevét ez a lány? Valami farkasokkal suttogó lehetett? – Most akkor a lány hívta volna elő őket, vagy pont, hogy a jelenléte borzolta az állatok kedélyeit?
♫ Black and blue ♫ ϟ Ruha » Itt is vagyok! » [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem is tudom, hogy mit mondjak erre. Nehéz eldönteni, hogy Galen miért keresi pont az én társaságomat. A legtöbben inkább megijednének tőlem, hiszen nem vagyok átlagos, ő vajon csak azért jár az erdőbe, mert tényleg nem érdeklik a társai, vagy úgy kezel, mint egy árva kisállatot? Még mindig nem tudtam eldönteni, de az árva kisállatok bizalmatlansága azért ott van benne, még ha nem is kellene, hogy így legyen, hiszen ember vagyok, csak épp hontalan. Sőt, ha nagyon akarnám megpróbálhatnék utána járni, hogy ki vagyok, de nem bízom annyira az emberekben, hogy bárkinek is a segítségét kérjem ebben. Eléggé patthelyzet. - Valamiféle vegyes boltja van, amiben sokmindent kapni, úgyhogy talán igen. - vonom meg a vállamat, mert valójában nem vagyok ebben teljesen biztos. A fickó kissé tényleg furcsa és elvarázsolt, tehát lehet, hogy nem tud nekünk segíteni, de egy próbát megér. Bár nem tudom, hogy okos ötlet lenne-e pont nekem odamennem, mert akkor valahogy az eddigi titkos segítsége nyílttá válna, ami lehet, hogy az egészet tönkretenné. Azért finom dolgokat süt, amikből elcsenek néha egyet-egyet, de lehet, hogy eddig azt hitte csak valami madár, vagy vadállat lopkod tőle és nem foglalkozott vele. Ha viszont elmondom az igazat... bár talán erre nem lenne szükség. A boltba végülis bárki bemehet. - Nem is tudom mire gondolsz pontosan. - jövök hirtelen zavarba, hiszen nem csinálok magamnak különösebben programokat. Vadászok, túlélek. A tél nehéz, ha az erdőben él az ember egyedül, még akkor is, ha a nagyobb vadak rendre elkerülik. - Néhány hete találkoztam egy lánnyal a birtok határában. Kerestel... tem valamit. - javítom ki magamat gyorsan. Valahogy talán zavarba ejtő lenne kimondani, hogy őt kerestem, főleg hogy amúgy is butaság volt azt hinni, hogy az első szembejövö majd tudja, hogy ki is az a Galen. - Nagyon furcsa dolog történt. Nem szoktak, de előjött néhány farkas és... nem is tudom pontosan hogyan leíri... - akarok el, mert az egész picit zavaros volt. Az a rész, ahogyan végül sikerült elüldözni őket, mintha halálra lettek volna rémülve és az a lány is nagyon furán nézett rám és gyorsan távozott. Nem tudom, hogy pontosan mi történt, valahogy nem emlékszem minden részletre. Egy pont után fura képszakadás jött, de nem tudom, hogy ezt hogyan is kellene elmondanom, mert még én sem értem igazán.
Mindketten azért nyílunk meg a másik irányába, mert jobb, mint egy napló, hogy élő személlyel tudunk beszélgetni, van interakció, de nincs itélkezés. Ebben talán némi szerepe van, hogy Cosette lány, hiszen a hugaimmal sosem jöttem ki jól, mindig fiú barátaim voltak, és ez most olyan különös vízválasztó. Mintha a másik nem egy ellentétes szemszögből is fel tudná mérni, milyenek a döntéseim. Nem akarok még elszakadni az iskolától, továbblépni, viszont már nincsen senki, akivel el tudnám tölteni az időt. A barátok tovatűntek, ám a szőke erdőlakó lány most mégiscsak itt van, készen arra, hogy tovább bontogassuk a történetünket. – Velük együtt tanulok. Lakótársak úgymond, a többségük nem érdekel különösebben. – Hallom be, de nem teszem hozzá, hogy Cosette kedvéért ismét az erdőket járom. Különös kötelék alakult ki köztünk, s bár a bizalmatlanság még mindig gátat feszít közénk, talán ez majd idővel oldódik. Ahogyan látjuk, hogy mindketten képesek vagyunk egy thestrált ennyire kedvelni, ez egymás felé is működhet. Az üvegcséről ellenben neki sincsen ötlete, kedvetlenül veszem vissza, de legalább nem fájt neki annyira, mint hogy a bizsergő pattogás indokolta volna. – Semmi gond, csak gondoltam hátha.. – Szabadkozom most én is, nem akartam ráerőltetni a próbálkozást. Elteszem végül a tárgyat a táskámba, vetve rá egy utolsó pillantást, hogy elgondolkozva hallgassam a másik ismerőséről. Lehet, hogy Cosette hozzá is kötődik? – Inkább rendes. Biztosan szólt volna valakinek, vagy egy idő után intézkedik, ha el akar kapni. Gondolod, hogy ő érthet az ilyesmihez? Megkeressük? – Fogalmam sincs, hogy Cosette-nek mik voltak mára a tervei. Lehet, hogy nem szokta ennyire előre átgondolni a napját, de igenis rá kell kérdeznem, hogy ne érezze úgy, hogy önző módon rendelkezek az idejével. Ám rá kell ébrednem, hogy tőlem függetlenül is megvan a maga élete. - Amíg nem voltam, veled mi történt, mit csináltál? - Kérdezek vissza, hátha be szeretne számolni, netán arról is szót ejteni, hogy nélkülem nem volt az igazi. Esetleg hiányoztam?
♫ Black and blue ♫ ϟ Ruha » Itt is vagyok! » [You must be registered and logged in to see this link.]
Mondjuk abban biztos lehet, hogy én aztán nem igen adom tovább senkinek sem a titkait, hiszen nincs kinek. Nem tudom persze, sőt nem is gondolok bele, hogy esetleg ez is indok lehet arra, hogy beavasson személyes dolgokba, de talán nem is számít igazán. Valószínűleg én is hasonló okból nyíltam meg, vagy csak mert bízni kezdtem benne, hiába hogy tudom, hogy az én helyzetemben ez nem a legjobb ötlet, sőt talán kimondottan veszélyes játék. - De hát olyan sokakkal vagy együtt, még mindig nem értem, hogy miért... - megrázom végül a fejemet, hiszen nem mindenre van megfelelő indok és igen felületesen tudok azért az életéről, de valójában azért nem olyan sokat, én meg nem is tudtam volna sokat mesélni, hiszen nem emlékszem én magam sem bizonyos életkorom előtti dolgokra. Megtehetném, hogy megpróbálok rájönni, de azt hiszem ez valahogy mindig olyasmi, amitől félek, hogy több fájdalmat okoz, mint jót hozna. - Sokmindent láttam már, de ilyet még nem. - rázom meg a fejemet, főleg hogy egy üvegben lévő valami rázzon. Nem is szisszenek fel egyébként, bár látom rajta, hogy rosszul érinti, hogy rám erősebb hatással van az a valami, mint rá. - Nincs baj, nem volt vészes. - mondom gyorsan, mert valami miatt nem akarom, hogy rosszul érezze magát. A kérdésére azért elgondolkodom, bár én se sok felnőttet ismerek, sőt igazából az egyetlen, akit igen... őt se. Kacifántos ez így mi? Bár azért először kissé értetlenül nézek rá, hiszen mégis kit ismernék pont én, aki felnőtt, ha tudja, hogy senkivel sincs érdemben kapcsolatom. Ő igazából az első, akivel gyakrabban beszéltem, azóta, hogy... magamra maradtam. - Nem is tudom. Van egy fickó a faluban, rendesnek tűnik, de... én nem igazán ismerem. Sokszor csentem már el ezt-azt a kertjéből. Akkor is, amikor először találkoztam veled és... tudod le akartál buktatni. De szerintem ő tudja, hogy elviszek időnként dolgokat és mégis sokszor kinthagy valamit az ablakban, vagy az udvaron. Vagy nagyon szétszót, vagy rendes. - vonom meg a vállamat, mert hát ez is így nagyon kérdőjeles felvetés csak, és igazából sejtelmem sincs, hogy mennyire lenne értelme megkérdezni azt az illetőt bármiről is, főleg olyasmiről, ami ennyire fontos. Viszont, ha Galen nem ismer senkit, akiben bízna annyira, hogy megpróbálja, akkor talán még mindig jobb egy ismeretlen, akitől elszaladhatsz és nem tudja, hogy ki vagy, mint olyasvalaki, aki tisztában van azzal, hol keressen, ha akar.
Érzékelem, hogy Cosette mennyire távolságtartó, és nem szerencsés, hogy én is. Az indokok mások, a végeredményen azonban nem változtat. Mintha küzdenünk kéne azért, hogy valami jó kisüljön ebből az egészből, és szinte kínszenvedés megnyílni. Ezúttal nekem kell erőteljesebben próbálkoznom, s nem számít, hogy miért maradtam annyi ideig távol. Benne érlelődött valami hiányérzet, amíg én nem is tudtam arról, hogy kit feledtem el. Mardekárosként van bennem némi gőg, amin enyhítenem kell, nem lehetek olyan, mint a háztársam Jenkins, Cosette-el legalábbis semmiképpen sem. Mintha valami titkos bizalmas lenne, akit be tudok avatni a démonokkal való küzdelmeimbe, ez alatt nem valódi bestiákat, inkább a félelmeket, gátakat értem. Ha rajta sikerült kissé oldanom korábban, most ismét kezdhetek neki, de talán nem a nulláról kell építenünk a kapcsolatunkat. - Nem hiszem, hogy bármi személyes fűzte hozzám, korábban sosem láttam őt. Talán kellett neki valami magányos lélek, aki senkinek nem hiányzik. Azt hiszem rólad nem tudott. – Rázom meg a fejemet, emlékeztetve Cosette-et, hogy Fridától már elhidegültem, a barátaim végeztek az iskolában, lényegében igencsak egyedül vagyok, s csak a természet, vagy a könyveim vigasztalnak meg. Nem sorolom még ide az erdőlakó lányt, hiszen magam sem tudom, hogy miféle barátság van köztünk, de egyértelmű olykor a bizalmatlanság. Még nagyon tapogatózunk, s lehet, hogy nem jutunk semmire sem. Bizom benne, hogy a megszállás alatt nem követtem el semmi súlyosat, mert nehéz lenne kimagyarázni, de talán nem történt ilyen, hiszen akkor már megkerestek volna. - Nem is tudom, valahogy van egy olyan érzésem, hogy Te sok titokzatos dolgot láttál már az erdő mélyén. – Nem is akarom átadni, ha ennyire nem venné át, de ahogyan megrázza valami villám bólintok. – Én csak valami bizsergést éreztem, rád jobban hat? – Húzom el a számat, fájdalmat nem akartam okozni. A kérdésére most besorolok mellé, és elsüllyesztem az iszákban az üveget. – Oh, én sosem kérem felnőttem segítségét. Még a szüleimmel is elég bizalmatlan vagyok, nem hogy másokkal Te nem ismersz valakit, bárkit? Aki szóba jöhetne.
♫ Black and blue ♫ ϟ Ruha » Itt is vagyok! » [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem ismerjük még olyan jól egymást és egészen más világból jöttünk. Nekem sokkal nehezebb kezelnem ezeket a dolgokat, kapcsolatokat, mert nem vagyok hozzászokva az egészhez. Neki ez azért más és ezért is veszi jobban zokon, habár nem mutatja, én pedig nem tudom, hogy mi jár a fejében. Az én fejemben tudom, hogy mi jár, bár ezt ő szintén nem látja. Azért nem esett jól, hogy eltűnt. Hiába hiszi, hogy nem érdekel, hiszen pár hete merészkedtem be a birtokra, hogy érdeklődjek felőle, ami rettentő butaság volt, hiszen egyértelmű, hogy ha csak belebotlok valakibe az nem fogja tudni, hogy ki az a Galen. Ezt persze nem mondom el egyelőre, mert akkor pont azt mutatnám, hogy igen bizony aggódtam, vagy fontos lett nekem és ez nagyon veszélyes terep a nagyon eltérő életvitelünk miatt. - Talán, de vajon miért csinálta? Tettél olyasmit, amire nem emlékszel, de mégis tudsz róla mástól? - kérdezem, hiszen talán ha az az illető felhasználta valamire Galent, akkor más tudhat róla. Érdemes lenne utána járnia, hogy merre járt és miket csinált, nehogy utólag derüljön ki, hogy valami nagy bajba keveredett, csak halvány sejtése sincsen róla. Az azért nagyon kellemetlen helyzetet szülne gondolom, főleg egy olyan nagy iskolában, ahová olyan sokan járnak. Azért most már érdeklődve lépek közelebb és nézem meg azt az üveget. Erősen meg is lepődöm, amikor fejjel lefelé fordítva nem ömlik ki belőle a tartalma. Kissé ettől még hátra is hőkölök, de aztán tovább nézem, értetlenkedve rázva meg a fejemet. - Nem, de hát neked kellene jobban értened az ilyen varázslós dolgohoz, nem? Nagyon furcsa. - azért óvatosan hozzá is érek az üveghez és még lehet, hogy át is veszem, ha nem érzem már eleve a bizsergető érzést, mert akkor inkább visszarántom a kezemet. - Furcsa, mintha pici villámok lennének benne. Ez hogyan lehetséges? - nem veszem át tőle jó eséllyel, inkább csak nézgetem. - Nem vizsgáltad meg, vagy kérdeztél meg valakit róla? Vannak nálatok felnőttek is nem? - bár nem tudom, hogy Galen kiben bízik és kiben nem. Azt igen, hogy nem kifejezetten társasági valaki, nincs túl sok kapcsolata, azért is lófrált többször az erdőben és találkozhattunk. Azt viszont nem tudom, hogy mennyire bízik netán a tanáraiban, hiszen mégis csak egy iskolába jár.
Nem is tudom, hogy csalódott vagyok-e vagy sem. Az emlékek újra feléledésével rossz érzés kerekedett bennem felül, mintha magamban tépelődtem volna, hogy biztosan sokáig várt rám. Ugyanakkor most már ebben nem vagyok biztos, olyan könnyedén veszi, hogy most lát. Talán én emlékeztem rosszul, és neki csak az volt a fontos, hogy valaki élelmet, takarót hozzon. Bárkivel el tudott volna beszélgetni, a titkaimra sem volt érdemben kiváncsi, vagy legalább hozzászólt valaki. Kissé megfeszül az álkapcsom, hiszen nem szeretek mártírkodni. Mi van akkor, ha ennek pont az ellenkezője, de nem akarja, hogy bántsam? Amikor Jenkinsék beszólogattak neki, vagy amikor volt az a közös ügyünk a faluban, mindkét alkalommal úgy éreztem, hálás, hogy vagyok neki. Afféle barátként, társként. Most túl profin adja elő, hogy ez az egész semmiség volt. Hátat fordíthatnék, hogy akkor így jártunk. Ám abban nincsen kockázat, sem a siker reménye. Meg kell próbálnom beszélni vele. Ráfüggesztem hát sötét tekintetemet, s kicsit meglágyulva elmosolyodom. – Valóban nem volt szó ígéretről Cosette. Jól éreztük magunkat, oldottabb lettem melletted. – Nem kérdezek vissza, hiszen még mindig olyan távolságtartó, amit a szendvics sem feltétlenül töröl el. Ha tele a szája, akkor talán én tudok kezdeményezni, mesélni, beavatni a gondolataimba. Közelebb lépek, tudja, hogy amúgy nem vagyok bizalmaskodó alkat, s végképp nem bántom. Különben is, aki a thestrálokat eteti, az rossz ember nem lehet. Viszont hiába közelít úgy, mint egy félénk kutya, nekem sincsen érdemi tapasztalatom a fizikai kontaktusban, ezért inkább a lelkét próbálom meg simogatni. – Nem tudom. Semmi jele nem volt, hogy feloldaná a varázst. Aztán egyik pillanatról a másikra nem éreztem a kötést. Meghalt? – Tippelem be, hogy előhúzzak a zsebemből egy lila üveget. Olyan, mint egy borospalack, átlátszó, de vastag falu. Mintha az alján némi por csillogna. Megrázom, de furcsa módon nem kavarodik fel, és ha fejjel lefelé tartom, nem ömlik ki az üveg nyakán. – Ezt találtam a tóparton, ahova hívni szokott. Láttál már ilyet? – A thestrál is megszaglássza, de mivel nincsen hústartalma, bosszúsan horkan, úgyhogy megsimogatom a füle tövét, neki legalább lehet. Hálásan is legyint. Cosette viszont ha jobban megnézi az üveget, mintha apró kisüléseket érezne, mint amikor az embert megrázza valaki. De csak aprót, nem fájdalmas, csak csiklandozó.
♫ Black and blue ♫ ϟ Ruha » Itt is vagyok! » [You must be registered and logged in to see this link.]
Talán érthető, ha inkább kemény vagyok és úgy is állok hozzá az egészhez, mintha semmi se történt volna. Az ember, ha egyedül él, már jó ideje, akkor nem teheti meg, hogy csak úgy elkezd bízni valakiben. Nem okos dolog kockáztatni a csalódást és a vele járó pofára esést, meg aztán engem úgy neveltek fel, hogy nem okos dolog bízni az emberekben és Galen is csak ember, akinek meg van a maga élete a kastélyban. Akkor is, ha azt mesélte, hogy nem mindig felhőtlen ott sem az élet. Nem csoda, hogy hiába vetette fel, nekem valahogy nem tetszik az ötlet, hogy ott éljek. Amúgy se hiszem, hogy nem néznének rám furcsán ott, az pedig miért lenne nekem jó? - Nem ígértél nekem semmit. - szusszanok egyet, bár persze a kemény szavak ellenére a tekintetem árulkodó, sőt talán pont, hogy a kemény szavak is valamiféle sértettséget takarnak. Bármennyire is igyekszem mindentől és mindenkiről elhatárolódni, attól még vannak érzéseim és igenis rosszul esett, hogy sok időre eltűnt, pont a tél időszakában, amikor az erdő az átlagosnál is veszélyesebb, de hát mit tud erről valaki, aki egy hatalmas kastélyban él. Gondolom sejtelme sincs róla, hogy milyen egyedül lenni, fázni és... Áh, nem várom, hogy sajnáljon, hiszen én magam döntöttem e mellett, mert nem bízom másokban annyira, hogy segítséget kérjek és végülis eddig is túléltem. Nem csoda, hogy a szendvicsre is kissé tétovázva nézek. Egy szerencséje van. Az én helyzetemben a büszkeség bár jelen van, de nem győzhet az éhség felett. Hiába szerzek be ezt-azt a faluból, az erdőből, azért az a komplett ebéd, amit vett nekem az első találkozásunkkor, amikor el kellett lopnom neki azt a valamit... hát eléggé más volt, mint amihez hozzájutok. Átveszem végül a szendvicset, de kábé úgy közelítek, mint egy félénk kutya. - Kösz! - lépek újra hátra. Azért még mindig fújok a thesztrálra, mert tök könnyedén veszi, hogy Galen hónapokra felszívódott. Állat végülis, még ha mágikus is. Nem ismeri a büszkeség, meg a sértettség fogalmát. Úgy azért sokkal könnyebb. El is kezdem a szendvicset majszolni, ő meg beszélni kezd és kissé honyorogva méregetem. Végülis miért ne mondana igazat? De azért nehéz ezt csak úgy elhinni, még ha akár reális is lehetne. - Hm.. oké, de miért csinálta vele ezt és hogyan szabadultál, ha tényleg így volt? - kérdezem. Azért hallani a hangomon, hogy ettem is, mondott is valami történetet, ennyivel már enyhültem kicsit, de azért érdekel a kerek történet, hogy jobban elhiggyem, nem csak arról volt szó, hogy simán ejtette a velem kapcsolatos dolgokat és talált magának jobb elfoglaltságot. Úgy tűnt, hogy neki is fontos ez, hogy hiába a nagy kastély, nem találja ott a helyét és ezért is volt olyan mellbevágó, hogy aztán meg fogta magát és egyszer csak nem jött. De, ha azt nézem szembeszállt azokkal a Jenkinsékkel, legalábbis részben, mert amikor engem ócsároltak először nem mondott semmit sem. Az is igen rosszul esett, de mégis a maga módján megvédett, talán tényleg nem szívódott fel, ha rajta múlik.
Nem szeretném megijeszteni, rárontani, ezért is közeledek olyan lassan. Van a járásomban valami vontatott, mintha magamat is akarnám büntetni az ostobaságom miatt. Nem ellene irányul! Különös, mert bár azt hangoztatom, hogy nem kell új ismeretségeket kötni, vele valahogy mégis jelentett valamit, amikor közösen pattintottuk le Jenkins-t, vagy hogy mintegy segítő kezet nyújtottam neki, hogy ne kelljen mindig lopkodnia. Talán gálásabb vagyok, mint hittem. A lánytestvéreim a Griffendélbe kerültek, engem azonban a Süveg a hírhedt Mardekárba osztott be. Ezzel valamellyest elszakított a családomtól, másfélől azt sugalta, hogy az én eszemmel, ravaszságommal, ott a helyem. Ami egykor jó ötletnek tűnt, most tényleg magányba taszít. Ez az út nem könnyű, de tartom, amit ígértem, mégis megosztom a gondolataimat, titkaimat Cosette-el, ha ő is így szeretné. – Úgy tűnhetett, hogy cserben hagytalak. – Kezdenék bele, mert nem tudom, hogy azért kezeli ilyen könnyen az ügyet, mert nem érintette vészesen, vagy csak nem akarja kimutatni, hogy megbántottam. Az ajkamba harapok, tudom, hogy velem sem könnyű, tépelődök is rendesen, hogy most akkor mi legyen. A válltáskám szíjával babrálok, előveszek egy szendvicset, amit a közelben vettem, és átnyújtom. Nem akarom lekenyerezni, de kicsit talán mégis. Kell valami pótcselekvés, hogy rákészüljek a mondandómra. Megsimogatom a thestrál fejét, remélve, hogy közben Cosette elfogadja a szendicset. Egy sima sajtos-sonkás, de mivel a halállovacska már evett, csak nem fogja a sonka miatt kirántani a kezemből. – Éppen ez az, hogy nem volt. Tudod én.. Nem tudom láttál-e már hasonlót; valaki varázslattal elhomályosította az elmémet. Nem emlékeztem rád. Tulajdonképpen senkire, és semmire, ami nem az ő akarata szerint volt. – Tárom szét a karomat. Egyelőre felesleges visszakérdezni, hogy vele mi volt, mert ha nem fogadja el magyarázatként, akkor úgysem válaszolna, hanem csak faképnél hagyna. Sötét pillantásom kissé búskomor, láthatóan nem voltam még olyan helyzetben, amikor sajnálkoznom kelljen. Lehet, hogy az, hogy így magára hagytam Cosette-et, jobban megvisel, mint teszem azt Erica halála?
♫ Black and blue ♫ ϟ Ruha » Itt is vagyok! » [You must be registered and logged in to see this link.]
Ha az erdőben élsz kifinomulnak az érzékeid annyira, hogy ne kelljen erősen koncentrálnod ahhoz, hogy észrevedd, ha valaki közeledik, én pedig bizony meghallom a lépteket még az előtt, hogy Galen előbukkanna és köszönne. Nem szokon múlik, hogy nem próbálok meg inkább felszívódni. Valószínűleg csak azért nem teszem, mert a kölyök nem biztos, hogy megtenné és hát nem hagynám csak úgy itt. Nem tudhatom, hogy, aki jön az látja-e a thesztrálokat, vagy sem. Meglepetten torpanok meg, amikor egyértelművé válik, hogy kit látok és még inkább hirtelen nem tudom hová tenni a kérdését. Haragszom-e? Azt hiszem igen, de ez butaság, hiszen nem ígért nekem semmit. Vagy is talán inkább csalódott vagyok, nem is harag ez. - Miért kellene haragudnom? Esetleg ő, bár úgy látom... - elhúzom a számat, hiszen a már nem is annyira kis kölyök thesztrál azonal odaüget Galenhez, hogy megböködje az orrával, már-már kierőszakolva, hogy kicsit megsimogassa és megpaskolja a fejét végre, ha már ilyen sokáig távol volt. - Szép... - szusszanok egyet. Hát igen az állatoknak ez sokkal könnyebben megy, lenyelni a békát, de bennem azért ott van a kellemetlen rossz érzés, hiszen jó ideje nem láttam és most is minden bizonnyal véletlenül futottunk belé. Tartom hát a távolságot, arra apellálva, hogy úgyis tovább áll majd, ha egyszer eddig nem keresett, ezért lepnek meg annyira a következő szavak és újabb kérdések. Nem tudom pontosan mire vélni és lássuk be, hogy a szocializációs képességeim nem a legerősebbek, hiszen nem igen volt rájuk szükségem eddig. Na, de akkor hogyan kellene kezelnem most ezt a helyzetet? Még se fordíthatok hátat és mehetek el csak úgy. - Azok csak szavak és történetek, neked meg gondolom volt jobb dolgod az utóbbi hónapokban, úgyhogy nem várom, hogy magyarázkodj, vagy ilyesmi. - vonom meg a vállamat, továbbra is tartva a távolságot. Persze nem mondok igazat, hiszen gondoltam rá, néhány hete merészkedtem az erdő határához, amikor azzal a lánnyal találkoztam és Galen felől érdeklődtem. Buta ötlet volt, hiszen miért ismerné csak úgy bárki, akibe belefutok. Na, de ezt még sem mondhatom el csak úgy. Lehet, hogy ő nehezen alakít ki új ismeretségeket, de mégis csak valahová tartozik, én ellenben már nem tartozom senkihez és igazából sehová. A kentaurok nem ismernek, a csordám halott, az emberektől óckodom. Galenben azt hiszem elkezdtem bízni, de aztán ő is csak azt mutatta meg, hogy nem más, mint egy ember, akiben egyáltalán nem érdemes. És persze bármennyire is titkolni próbálom azért látszik az arcomon a megbántottság érzése.
Visszatérek oda, ahol legutóbb találkoztunk. Van némi lelkiismeretfurdalásom, hogy ennyi idő eltelt, mégis van mentségem. Az a legilimentor, mentálmágus lány valahogy belemászott a fejembe, megbűvölt. Kellett neki egy igazi könyvmoly, egy okoska, aki kérdés nélkül utánanéz azoknak a bizonyos ereklyének, kincseknek. Cosette emlékét teljesen elhomályosította, mígnem egyik pillanatról a másikra az egész kitisztult, megszűnt volna a káprázat, mintha sosem létezett volna. Ha tippelnem kéne, a boszorkány halott lehet, akkor szűnik meg ilyen gyorsan az igézet. Lehet, hogy másoknak is keresztbe tett, így utólérte a végzete. Nem mondom, hogy ugyanott folytathatjuk az erdőlakó lánnyal, mint egykor, biztosan csalódott, hogy csak úgy eltűntem, nem kerestem őt. Megmagyarázzam? Nem is tudom, lehet, hogy nem is volt olyan fontos neki, hogy tartsuk a kapcsolatot, még jobban beavassam a titkaimban. A titkaimba, amiket furcsa módon jó érzés volt megosztani valakivel, aki egyébként nem tartozna a köreimbe. Erica halott, Frida pedig el van utazva, egykori barátaim lassan elhagynak, újakra nem tettem szert. Úgy érzem magamat, mint egy sokszereplős film főszereplője, aki mellől előbb utóbb mindenki megtalálja a másféle életcélt, s végül egyedül marad. Kétségkívül magamnak való alkat vagyok, megannyi szeszéllyel, de ha nincs kihez szólni.. hát van ennek értelme? Első utam így a szeretett thestrálokhoz vezet, kicsit mintha még drukkolnék is, hogy Cosette ott legyen, és vonjon felelősségre. Tartozom neki, ahogy említettem, és ezzel a komoly szünettel ez még inkább mélyült. A fák közül kilépve az ösvény is szélesebbre vált, tisztássá dagad, s ott találom a szőke különcöt. Mélyet sóhajtva kerülök meg egy tölgyet, hogy köszönésre intsem a kezemet. – Emlékszel még rám? Haragszol? – Nem is tudom, hogy vár-e magyarázatot, szívesen megosztom vele, még ha nem is vagyok büszke. A nagyobbacska csikó felé lépek, a zsebemből nyers húst kicsomagolva, bízva abban, hogy nem pártolt el tőlem teljesen. Első körben nem is keresem Cosette tekintetét, hagyok időt mindhármunknak, hogy ülepedjen a viszontlátás érzése. Legutóbb nem beszéltem neki titkaim legfontosabbikáról, így ha nem ha nem néz át rajtam, akkor talán beavathatom. Hiszen beszéltünk már arról, hogy nem csupán az erdőt kéne otthonául tudnia. Minden csak rajta áll! S tekintve hogy jó idő van, most nem készültem pokcóccal, de rengeteg nyárias gyümölcsöt rejt a tarisznyám, ha úgy dönt, hogy folytassuk, ahol minden abba maradt. Végül veszek egy mély levegőt, s belekezdek. – Nem szoktam új ismeretségeket kötni, ezt te is tudod. Valahogy nem megy, nem az én világom. A kialakult dolgokban hiszek. Gondoltál rám? Gondoltál azokra, amiket megosztottunk egymással? – Gondolok itt arra, hogy már kihúzott a csávából, és hogy én aztán nem ítéltem el, hogy például az étel miatt lop. Hasonlóan különc mint én, és ez valahogy kitölti az űrt.
♫ Black and blue ♫ ϟ Ruha » Itt is vagyok! » [You must be registered and logged in to see this link.][i]
Halkan dúdolgatva tartok épp visszafelé Roxmorts irányából a Tiltott Rengetegbe. A jó idő már a nyakunkon, és így azért sokkal könnyebb átvészelni a mindennapokat is. Néhány hete buta módon bemerészkedtem a Roxfort területésre, pedig tudom, hogy nem volt semmi értelme. Galen felszívódott. Legutóbb ősszel találkoztam vele, amikor hozott néhány takarót és összefutottunk azokkal a rémes kötekedő alakokkal, akik bántani akarták a thesztrálokat. Azóta viszont nem tudok róla semmit, de gondolom a tél kellemesebb egy olyan alaknak, mint ő falak között egy iskolában. Én már megszoktam a hideget, de azért kár lenne tagadni, hogy jól esik a nap simogatása. Nem csoda, hogy miután egészen kellemes és hasznos délelőttöt töltöttem el a faluban, a táskám megtömve innen-onnan lenyúlt dolgokkal, halkan dúdolgatva haladok végig az ösvényen, hogy visszatérjek az aktuális rejtek helyemre. Időnként keresek másikat, mert az egyértelmű, hogy sose jó, ha az ember sokáig van egy helyen. Veszélyes dolog és meggondolatlan, ha az erdőben élsz. Könnyebben kiszagolnak a vadak és bárki más is könnyebben megtalál. Lassan kell majd egy nyári zugot keresnem magamnak, hiszen az erdő is folyton változik, ahogyan kinőnek a levelek, vagy épp őssze lehull a lombkorona. - Hát szia! Egyre nagyobb vagy! - mosolyodom el, amikor megérzem, hogy valaki lökdösi a táskámat. A thesztrál az, aki néhány hete is mellettem volt, amikor az iskola birtokára keveredtem azzal a buta gondolattal, hogy lehet, hogy belefutok Galenbe. Nem is értem miért hittem, hogy megtörténhet. A kis thesztrál azt hiszem hasonlóan van, mint én, de Galen híján folyton hozzám csapódik, ahogyan most is úgy tűnik, hogy a fák között várta, hogy visszatérjek a faluból. Már egész nagy, pedig amikor először találkoztam vele még csikó volt, alig a vállamig ért, most pedig már bőven túlnő rajtam, majdnem egy fejjel. A legtöbben tartanak ezektől az állatoktól, de én tudom, hogy csupa szív jószágok, attól függetlenül, hogy egyébként húsevők, mint közismert. - Sajnos olyasmit nem találtam, de visszafelé, ha látok egy nyulat, megpróbálok elkapni neked egyet, rendben? - paskolom meg kicsit a fejét, mert tény, hogy sokmindent sikerült beszereznem a faluban, de sajnos hús az nincs közte. Effélét ritkán eszem, hiszen nem olyan egyszerű levadászni a kisebb állatokat, lenyúlni pedig ilyesmit nem igen lehet csak úgy egy-egy udvarról. Habár akadt már egész jó fogásom is, mondjuk frissen gőzölgő húsos pite az ablakban, de az efféle tényleg nagyon ritka.
Az érdeklődő előrehajolást kissé félreértem, aztán rájövök, hogy csupán átérzi a helyzetemet. Lizzy meglehetősen jól titkolja, hogy amúgy van érző oldala is. Elhúzom a számat, a régmúlt emlékeit nem oly könnyű előhozni, de a kedvéért most mégis megteszem. Tudom, hogy nagyjából sógornők leszünk, és ő sincsen könnyű helyzetben a testvére kapcsán, úgyhogy igyekszem engedékeny lenni, ha már megmentette az életemet. – Nem igazán. Volt már nagyobb dráma is annál, hogy egy egyedülálló anya neveli fel a fiát. Nos az apám.. Meglehetősen lazán. A miattam való figyelmességből nem jelenti fel az anyámat. Tudod ő.. amúgy is sok felé mászkált már, több gyermeke is van, én csak egyik vagyok a háromból. – Nem érzem, hogy Elizabeth nyomulós lenne, most, hogy így kettesben vagyunk, mindketten kicsit vissza tudunk venni az állandóan versengő stílusunkból, ő már kacsintgatni is elkezdett, én pedig bíztatóan megveregetem a vállát. – Szokd meg inkább. Bizalmat kell mindkettőjüknek szavaznod, hiszen ha szeretnek téged, akkor nem számít, hogy mi volt a múltban. Néha el kell fogadnunk, hogy nem mindenre vagyunk hatással. – Ez azt is jelzi, hogy mindketten olyan poszton játszunk, amivel nem nyerhetjük meg a meccset. A terelő és az őrző olykor csak tétlenül figyeli, hogy a hajtók tudnak-e gólt dobni, vagy hogy a fogó megszerzi-e a cikeszt. Mi másokat támogatunk, noha a versenyszellem miatt nehéz visszafogni az adrenalint, hogy győzni akarunk. – Most nem váratom tovább.. a randi partnert. Köszi még egyszer, amit tettél. – Gondolok egyet, és egy puszit nyomok a lány arcára, hogy aztán nekiiramodva elsiessek a találka helyszínére. Majdnem elszóltam magamat, én hülye! Még mázli, hogy az utolsó pillanatban tudtam korrigálni. Remélem a csajszi még megvárt, és nem mérgelte fel magát, hogy hol kések!
//Köszönöm szépen a játékot, ismét építettük a kapcsolatot^^//
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
- Tényleg... - hajolok előre némileg érdeklődve, amikor az anyja is szóba kerül. - Milyen volt mellette felnőni? - teszem fel a kérdést, hiszen ismerem a háttérsztoriját Daniel révén és hát már maga az előzmény is elég borzalmas ahhoz, hogy az ember lánya még fél füllel hallgatva is felfigyeljen a történetet mesélő szavaira. - Még csak nem is sejtetted, hogy mi a helyzet? - faggatom, noha igyekszem cseppet sem nyomulósnak tűnni. A hangom egyáltalán nem számonkérő, sokkal inkább megértő színt ölt magára. Talán Roby nem szereti az ilyesmit, hiszen nyilván nem vár tőlem sajnálatot, de akkor is... Ez azért elég szörnyű dolog lehetett. Úgy vágták ki a halott anyja hasából, hogy egy olyan környezetben neveljék fel, ahová egyébként sohasem került volna. Vagy hát a fene se tudja... - Hogy vagy képes kezelni ezt az egész szituációt? És az apád? Ő miként áll a témához? - teszem fel a következő kérdéseimet, miközben igyekszem empatikus arcot magamra ölteni. Nem áll szándékomban felzaklatni őt, vagy esetleg megbántani, ha pedig nem szeretne válaszolni, azt is megértem. Én se szívesen mesélek másoknak arról, hogy milyen volt Gillian árnyékában felnőni és folyamatosan mások figyelméért produkálni magamat, miközben a nővérem csak belépett egy szobába és máris övé lett a reflektorfény, méghozzá úgy, hogy a kisujját sem kellett mozdítania érte. - Én egyetértek ezzel - biccentek egyet Roberto szavai hallatán. - Csak a többiek előtt ne hangoztasd, rendben? - kacsintok rá egyet vidáman. Ha Daniel sérülne le, nyilván sietnék hozzá, de mások esetében úgy lennék vele, hogy amíg nem szállnak le a pályáról, addig nincs vész, odalenn pedig a medimágusok kezelésbe veszik őket. Nekem azzal nincs dolgom, nem eshetek ki a ritmusból. És hát hiába vannak gyógyítói képességeim, ha a szaktudásom nincs meg mellé semmilyen szinten sem. Ha Gina lenne a csapat tagja, abban az esetben szakszerű segítséget lennének képesek mindenkinek biztosítani, aki hirtelen sérül le, de az én asztalom nem pont ez. Őrző vagyok, nem medimágus. - Igen - biccentek habozás nélkül, hiszen egyértelmű számomra, hogy teljesen beleszerettem Danielbe. Jóképű és helyes, mindezek mellett pedig figyelmes és megértő is. Fura, hiszen eddigi életem folyamán a Robyhoz hasonló srácok vonzottak, erre pont Dany talált be az életembe Gillianen keresztül, ami végtére is csak még inkább megnehezíti a helyzetemet. - És elviselhetetlen lenne számomra a tudat, ha valami miatt kettesben kellene lenniük a nővéremmel - feszül meg a testem egyetlen szempillantás alatt. Sose éreztem még féltékenységet, ez valami teljesen új és némileg bosszantó belegondolni abba, hogy mennyire nem vagyok képes uralkodni rajta, noha ezek az én érzéseim... Képesnek kellene lennem arra, hogy a helyükön kezeljem őket...
- Oda se neki. Tudod, én se nagyon. Rómában nem érdekelt senki különösebben, de ahogyan telnek az évek, egy szál anyával.. Elkezdtem arra vágyni, hogy valaki a szívét-lelkét odaadja nekem. – Tűnődöm el Siennára gondolva, aki szintén kemény alkat, és róla se nagyon hinné egy külső szemlélő, hogy milyen érzékeny tud lenni. Ezért is értjük meg egymást ennyire. Ám visszatérve a csapatban elfoglalt helyemet, nincsenek illúzióim arról, hogy népszerű legyek. Esélyesen én leszek a fekete ló, aki szükséges, hogy ott legyen, de maximum a kiemelt kérdésekben kap szerepet. Azért megpróbálom a kapitányi választást, de esélyesen a mindenkit békítő unokatestvérem lesz a befutó. – Igen, aggódnék érte, de tudni is akarnám, hogy mi történt. A pálya viszont más, ott az utolsó lehelletünkig harcolunk, nem számít, hogy be van törve a fejünk. – Most ismét ellent mondok. Úgy érzem, hogy a kviddics egy igazi gladiátor aréna, de ha Sienna valahogy megsérülne a való életben, akkor meg pláne rohannék hozzá, hogyan segíthetek. Bár nem vagyok gyógyító, tehát csak a fizikai erőm lehet a szolgálatára, hogy mielőbb a javasasszonyhoz kerüljek. Hm.. azért egy sanda pillantással végigmérem Elizabeth-et, lehet, hogy azért ennyire segítőkész, mert bennem Dany valami felturbózott változatát látja? Aki olasz is, dögös is, de mellette még valami csalafinta csődör, akinek ha valami fáj, ott a szőke mentőangyala? Nem, ez biztos csak valami egó a részemről hiszen láthatóan kiakadt, amikor felhoztam, hogy Gillian akár vissza is szerezheti magának Danielt. Mégis úgy vagyok vele, hogy láttam már Dany, és Elizabeth között némi feszültségét, ami azt jelenti, hogy még nem igazán alakult ki a kapcsolatunk. Végül elengedjük a sport témáját, mert az őrző nagyon rá van feszülve arra, hogy a testvére egykori pasijával van most. -Ezt a témát ne engedd el, ha ennyire foglalkoztat. Felhoztam, mert ha bennem felmerül, hidd el bennük is. Tedd fel magadnak a kérdést; szerelmes vagy? – Ingatom a fejemet, ami egyébként már alig fáj, kár is lett volna a javasasszonyhoz sietni. Holnapra kialszom. Már pár percet szívesen töltök a megmentőmmel, ennyi késés belefér szerintem Sienna esetén, a saját családomról majd máskor beszélünk. Nem hittem volna, hogy empatikus alkat vagyok, de az egzotikus francia lány ezt is kihozta belőlem, ezért most magától értetődő, hogy viszonzom Elizabeth figyelmességét.
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
- Nem szeretnélek megbántani, de a fene se hitte volna, hogy neked is van egy romantikus oldalad - húzom el a számat, amint eszembe jutnak Roby eddigi megnyilvánulásai. - Mármint, már messziről lerí rólad, hogy nem vagy valami könnyű eset... - állapítom meg végül őszintén. Gyakran kerültem inkább ki az útjából, amikor megpillantottam a folyosón. Nem azért, mert félnék tőle, hanem egész egyszerűen csak nem állt szándékomban szóváltásba keveredni vele. Daniel unokatestvére, úgyhogy talán nem árt jóban lennünk. Már csak azért is, mert a családi ebédek elég fontos események az olaszoknál és mindezt fagyos hangulatban végigülni... Ráadásul, ő is a csapat egyik tagja és ha őt választanák meg kapitánynak, akkor esélyesen szintén nem árt, ha jóban van vele az ember. Roby az egyik olyan alak, akiből simán kinézem, hogy pofa alapján is dönt. - Mennyire nőies? - nevetem el magam, majd csóválom meg tiltakozva a fejem. - Nem, nem a megjelenésről van szó - hozom végre helyre azt, amit esélyesen eléggé félreértett. - Sokkal inkább magáról a tudatról, hogy valaki megtámadta és azt állítja magáról, miszerint jól van, de benned folyamatosan ott motoszkál az aggodalom - osztom meg végül vele a véleményemet, kissé bővebben kifejtve azt számára. - Mint amikor egy csapattársad meccs közben megsérül, de még úgy is a pályán marad, hogy nyilván fájdalmai vannak - hozok fel végül egy olyan példát, amelyet mindketten érthetünk. Elvégre az ő és az én életemben is a sport elég meghatározó szerepet tölt be a mai napig. - Ha törődsz a csapattal, végig azt figyeled, minden rendben van-e vele, még abban az esetben is, ha másra kellene koncentrálnod - zárom le végül csupán ennyivel a témát. Ha Daniel még egy vámpírtámadás után is megjelenne a randinkon és ezt meg is osztaná velem, ragaszkodnék ahhoz, hogy felmenjen a Gyengélkedőre, még úgy is, hogy látszólag tényleg kutya baja. - Ki se hagynám - villantok egy széles mosolyt, mellé csillogó szemekkel. A kampányolás szintén nem az én területem, ráadásul Roby olyasvalaki, aki ha valamit a fejébe vesz, akkor hat lóval se lehetne elvontatni az elképzelése mellől. Valóban befeszülök, hiszen ez tényleg nem valami egyszerű és hétköznapi eset. Illene bíznom mind Danielben és Gillben is, de mégis... Félek. A pályán az önbizalmam az egeket veri, de Gillian mindig túltett rajtam. Szerintem legalábbis mindenképp. - Tudom, hogy nem szabadna féltékenykednem, de ez... - hallgatok el bizonytalanul. - Nem egyszerű - tudom le végül ennyivel. Elég bonyolult lelki háttere van mindennek, amibe nem szeretnék belemenni. - És a családoddal miként állsz? - terelem végül a témát. - Anyukád nem tiltakozik az ellen, hogy velük légy? Daniel mindent elmesélt nekem és ezek alapján nem lehet valami könnyű Roberto élete sem. Azt azért furcsállom, hogy az apja nem jelentette fel azt a nőt, aki elvette tőle a fiát, de ezt nyilván ők megbeszélték egymás között.
- Nem, valóban nem. Csakhogy engem nem minden lány érdekel, a választottamnak pedig van olyan oldala, amely.. hogy is mondjam, érzékeny. Rezonál a lelki dolgokra. – Rázom a fejemet, nyilván nem akarom megértetni az őrzővel, hogy Sienna mitől más, és hogy ez nem egy első randi, előtte hosszas levelezés történt, üzenetváltások sora, amelyben kitárulkoztunk. Igenis lehetünk esendők a másik előtt, a szerepeket pedig olykor cserélgethetjük is. Hiszen Sienna igenis kemény lány, eléggé furcsállanám, hogy elkezdene valami törékeny szerepben tetszelegni. Vagy ha igen, akkor az csakis nekem szólna, s eseti jellegű lenne. Mindketten erősek vagyunk tudjuk támogatni a másikat, ha éppen valami gond lenne. Mint ebben az esetben sem hiszem, hogy Sienna furcsálkodva szemforgatna, csak mert nem vagyok jól a harapás miatt. – Igen, aggódhat miattam, de ez nem amolyan ismerkedős első randi. Itt többről van szó. Ha vele történne valami, fordítva engem nem az érdekelne, hogy mennyire nőies. – Igazítom ki, mert Elizabeth gondolatmenetével valami nagyon nincsen rendben, de ennek nem akarok hangot adni. Lehet, hogy náluk Danyvel mindig minden tökéletes, de számomra végtelenül unalmas lenne, ha mindig valami illúziót kéne sugallnom. Nem,, azt hiszem nálunk nagyon is az érzelmek dominálnak. – Igen, mindenképpen. Aztán más kérdés, hogy akit választunk, az milyen irányba viszi majd el a közös edzéseket. Te? – Teszem hozzá a saját gondolatmenetemet. Fel sem merül, hogy győzködjem, kampányoljak magam mellett, de azért nagyon nem mindegy, hogy később kire fogunk hallgatni. Valahol pedig úgyis a saját játékomat fogom játszani, és az edző nyilván beleszól, ha valahol azt látja, hogy nincsen meg a kémia. Azért azon enyhén meglepődöm, hogy Elizabeth ennyire befeszül, holott én csak valami szappanoperát pedzegettem meg. – Nem, semmit. Alig beszélgettünk eddig. Csak éppen nem tartom szerencsésnek az ilyen családon belüli kanyarokat. Mert ha szétmegy az ember valakivel, akkor jó eséllyel kerülik is egymást. Ám így, hogy Gillian a testvéred, óhatatlanul felmerül, hogy még találkoznak, akkor pedig.. – Nem akarom provokálni, de őszintén kimondom, amit gondolok. Még akkor is, ha ez igencsak érzékeny meglátás lehet a részéről. Viszont érdeklődve méregetem, ő engem akart kioktatni a lányok romantikus oldaláról, most én homályosítsam fel, hogy mi fiúk harapunk a féltékenykedős csajok esetén?
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
- Nem hiszem, hogy egy randiról minden lánynak az anyáskodás jutna eszébe - fintorodom el a megállapítása hallatán. - Mármint, az ilyesmi cseppet sem romantikus és hát a lányok sokkal jobban szeretik, ha egy kapcsolat elején vagy az ismerkedés során a fiú a fiú... Érted? - pillantok rá azért kérdőn, hiszen - bár megvannak a kialakult nemi szerepek - azért bőven akadnak olyanok, akik szívesen felrúgják az ilyesmit. Gillian is lány és nem egyszer fordult már elő, hogy ő szemelt ki magának egy pasit, majd hódította meg és használta egy ideig, noha ezt általában a srácok szokták megtenni velünk. - Nem tudom, hol tartotok, hányszor futottatok már össze, de az se jó, ha feleslegesen aggódik miattad - csóválom meg a fejem. - Egy randevúnak nem szabadna erről szólnia. Ha ő állítana be hozzád hasonló állapotban, te mit tennél? Nyilván milliószor feltennéd a kérdést számára, miszerint jól van-e és akarva-akartalanul, de sokkal jobban odafigyelnél rá, amit ő talán kellemetlenségként élne meg... - összegzem végül a gondolatmenetemet. Na, nem mintha annyira jártas lennék az ilyesmiben. Igazság szerint Danielen kívül még egyetlen barátom sem volt, hacsak nem vesszük ide az amerikai edzőmet, aki félreérthetetlen jeleket küldözgetett felém, de ott a korom miatt én még nem értelmeztem az ilyesmit megfelelően, meg hát eszembe se jutott volna pont vele leállni. Akkoriban még Corvusért voltam oda meg vissza valamilyen ismeretlen okból kifolyólag. Ki tudja, talán az vonzott benne, hogy annyira elérhetetlen számomra és hát én meg a kihívások... Haverok vagyunk, na. - Jó, itt nem csak a csapatról van szó, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy csakis érted aggódom. Arra ott van az a titokzatos valaki - mosolyodom el. És hogy kíváncsi lennék-e? Naná! Azért Roby mégiscsak Daniel unokatestvére, engem pedig mindig is érdekeltek a szerelmi szálak. Bár, ha ennyire titkolja, akkor bőven felmerül bennem a gyanú, hogy ismerem az illetőt. Nyilván roxforti diák, ez egyértelmű, mással aligha tarthatná annyira a kapcsolatot, de ennél több lehet a háttérben... Talán a rokonom? De nem, Gilliannek nem hiszem, hogy egy Roberto-féle srác lenne az ideálja. - És nemsokára csapatkapitányt választunk, szóval mindegyik jelölt legyen egészséges. Gondolom, szeretnél indulni, nem igaz? - teszem fel azért a kérdést, hiszen ez az utolsó pillanatig nem fog kiderülni, csakis helyben. Egyelőre mindenki fontolgatja magában a dolgot, szóval még én se tudom pontosan, kik is lesznek az ellenfeleim. Corvusban és Danielben biztos vagyok, ahogy Siennában is, hiszen a levele után őszintén meglepne, ha nem jelölné magát is és Roby is hasonló kaliberű. Mindezek mellett pedig ott van még Winnie is, akit nem tudok hova tenni, de úgy gondolom, ő is szeretne vezető lenni. Tori az egyetlen, aki képes a háttérben maradni és csapattagként tekinteni magára. Kapitányi álmok nélkül. Oké, azért Roby kérdése hallatán egy pillanatra lefagyok... Gillian és Daniel újra együtt? Nem állítom, hogy nem rémlett volna már fel eme jelenet a lelki szemeim előtt, de hosszú ideig dolgoztam azon, hogy elűzzem onnan. Erre jön Roby és újfent felrázza az egyik legnagyobb rémálmomat... Gilly mindig is szebb és jobb volt nálam, végtére is nem vagyok vak. - Nem - felelem végül kissé hűvösebben a kelleténél. Arra azonban, hogy miért is vagyok ebben annyira biztos, egyelőre nem térek ki. A tekintetem kissé megkeményedik, ahogy az arcomon helyet foglaló mosoly is elhalványul, szóval Roby hamar kitalálhatja, hogy egy szép kis témába tenyerelt bele tulajdonképpen. - Miért, mondott neked erről Daniel valamit esetleg? - felelek a kérdésre kérdéssel és feszülten várom a válaszát. Talán nem véletlenül kérdezett rá erre, talán Dany ejtett el számára pár ártatlannak hangzó kijelentést. Mindenesetre késő, a régi gyanakvást újfent elültette bennem, hiszen jelenleg mit sem tudok Gillian érzelmi életéről... Azt pedig Roby simán megállapíthatja rólam, hogy - hiába a pályán való nagy szám és megingathatatlan magabiztosságom - az a földön két lábon állva már semmivé foszlik.
- Hááát.. ha nem haltam meg, és nem vagyok ágyban fekvő beteg, miért is ne? A lányok végülis szeretnek anyáskodni, nem? – Sienna mondjuk elég kemény lány, és csak a levelekben nyilvánultak meg a gyengeségei, élőben még nagyon kerülgetjük egymást, s talán igaza van Elizabeth-nek, hogy talán kínos lenne, hogy döglődök. Össze kéne magamat gyorsan szedni. Lehet, hogy jogos lett volna, hogy beugrok a gyengélkedőre, hátha kapok ott egy lórugással felérő gyógyító bájitalt, így Siennának már meg sem kell tudnia, hogy valami vámpír bennem látta a vacsorát. De nem, nem másítom meg, amit kitaláltam, nem szeretem ha következetlennek tartanak. – Nem, erre semmi szükség. – Hálás vagyok a szőkeségnek, hogy segített, és továbbra is segíteni akar, de most már kezdek kicsit gyanakodni, hogy miért akarja ennyire elhívni a lányt. Talán kiváncsi rá, hogy én kit tartok érdemesnek a figyelmemre? – Jó, ez igaz, maradjunk annyiban, hogy megpróbálom kialudni, és ha nem sikerül, és gyenge maradok, akkor holnap megnézem a javasasszonyt. Vagyis ő engem. Nem akarom a csapat sikerét kockáztatni, elhiheted. – Miközben eszem a csokit, visszautalok, hogy mennyire meg vagyok lepődve, hogy nem csak kemény vagy bántó lehet, hanem figyelmes is. Jó, azért én is úgy gondolom, hogy Dany nem csak a külseje miatt választotta őt. Vélhetően azért is, mert egymásra tudnak hangolódni, megértik a másikat. Elizabeth tud rendes is lenni, most már el kell ismernem, és amikor visszakérdezek, hogy is jöttek össze, most először látom, hogy nem nagyon találja a szavakat elsőre. Lenyelem az aktuális falatot, a szám elé teszem a kezemet, hogy a nyelvemmel végigsimítsak a fogaimon, hogy ne legyen minden csokis, utána szólalok csak meg. – Vaffanculo.. Ez nem semmi. És nem merülhet fel, hogy ismét összejön a nővéreddel? Nem tudom, hogy mennyire szerencsés így családon belül, de ti tudjátok.. Bennem mindig ott lenne, hogy mi van, ha egyszer megint úgy néznek egymásra.. Na nem mintha el akarnám benned ültetni a gyanakvást, csak ha bennem így ez felmerül, lehet, hogy ők is gondoltak ilyenre. – A végére érek a csokinak, most már fel tudok állni a padról, de nem akarom csak úgy itthagyni őt, mert az csak kihasználás lenne. Ő segitett nekem, az a minimum, hogy érdeklődöm felőle. Így nem állok végül fel, csak megmozgatom kissé magamat. – Igen, arról hallottam, hogy milyen nemzetközi sikereket értetek el, gratulálok! Hááát.. még nem szívesen mondanám el, mert nagyon friss a dolog, és nem hivatalos. Miért, szerinted milyen lány a zsánerem? – Kérdezek vissza érdeklődő pillantással, nem igazán ismerjük egymást, de kiváncsi vagyok, hogy mit szűrt le a stílusomból.
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
- Ez csak természetes - felelem, miközben felsegítem Robyt. Az, hogy a pályán ellenfelek vagyunk, egy dolog, de az, hogy emberként miként bánunk a másikkal ismét csak egy másik. Mondjuk, nem indult valami jól kettőnk kapcsolata, de akármilyen is a viszonyunk, csak nem fogom hagyni egy ismeretlen valami számára, hogy terülj-terülj asztalkámat játsszon rajta! Alapvető, hogy segítek raja, hiszen még egy vadidegennek is megtettem volna ugyanezt. Khm... na, igen, nem véletlenül pakolt a Teszlek Süveg a Griffendélbe annak idején. Néha a képességeimhez mérten is túlságosan vakmerő vagyok, ami bizonyos esetekben elég nagy hátrány számomra. Példának okáért olyankor, amikor nem megfelelően mérem fel az erőviszonyokat. - Randi? - csodálkozom el Roby szavai hallatán, noha a következő információk még inkább meglepnek ezzel kapcsolatban: - Te még el akarsz menni rá? - ütközöm meg egy pillanatra az elhangzottakon. - Nem, szó sem lehet róla! - csóválom meg végül a fejem határozottan. - Bárki is a lány, nyilván meg fogja érteni, hogy ebben az állapotban nem jelenhetsz meg. Üzennünk kellene neki vagy elmegyünk érte és ő is velünk jöhet - vetem fel végül az ötleteimet, még csak bele se gondolva komolyabban abba, hogy az egyik csapattársunk lehet az illető. Ráadásul, Sienna! - Tényleg nem lenne részedről jó ötlet így betoppanni oda. És ha később mindenféle előzetes nélkül esel össze? Kösz, de ezt a kockázatot nem vállalhatom - puffogok egy sort, miközben egy közeli padhoz kísérem őt és helyet foglalunk rajta. Még kész szerencse, hogy arra is gondoltak annak idején, miszerint a Roxfortba igyekvő diákok talál leülnének pár perc erejéig. - Különben is, gondolj csak bele... Benne vagy az allstarban, nyilván az lenne a legideálisabb, ha a csapat érdekében komolyabban kivizsgálnának. Már egy egészséges szervezetnek is nagyon megterhelő az edzés, nemhogy olyasvalakinek, aki nemrég átélt egy vámpírtámadást... Ha más nem, talán ez az észérv hatni fog rá és hát valóban súlyos érvágás lenne számunkra, ha Roby hirtelen kiesne a csapatból. A legtöbb jelölt okkal vérzett el a válogatókon, ahogy mi is okkal kerültünk be oda. Vannak ugyan kispadosaink, de na... Roby elméletileg profi játékos, szóval sokkal nyugodtabb lennék, ha tényleg ránézne valaki. Akárki. - Én csak előbb beszélek, mint gondolkodom, de sohasem bántó szándékkal mondom azt, amit - vonom meg a vállam, miközben ő a csokit bontogatja. A válaszára végül fáradtan sóhajtok egyet. Oké, ezek szerint én nem fogom tudni meggyőzni. - Jó, de holnap mindenképp keress fel valakit - pillantok felé szigorúan. - És ha az edzésünkön kicsit sem éreznéd magad rendben, azt azonnal jelentsd az edzőnek. Ez nem játék... Sebezhetetlen vagyok ugyan, de ez akkor se olyasvalami, ami felett csak úgy szemet lehet(ne) hunyni. A kérdésére enyhén szólva is zavarba jövök, hiszen ez nem olyasvalami, amit mindennapinak nevezhető. Mármint, Gillian áldását adta ránk, ez tény és való, de mások szemében elég furán hathat a dolog. - Még előttem a nővéremmel volt együtt - szólalok meg végül. Felesleges lenne hazudnom, hiszen Roby Daniel unokatestvére, nyilván simán rájöhetne az igazságra. Ráadásul, az iskolában is majdnem mindenki tudja, kapjuk is az ívet rendesen. - És a VMS-en ismertem meg jobban, akkoriban jöttek össze Gilliannel - folytatom. Fúh, de rég volt már! - De igazság szerint akkor még nem is érdekelt. Ahogy úgy egyáltalán a fiúk sem... Ő állandóan Gilly társaságában volt, én pedig folyamatosan gyakorolgattam. Végül szétmentek, nekem pedig volt egy szerelmi bánatom, akkor volt alkalmunk többet beszélgetni egymással, rá pár hónapra pedig úgy alakult, hogy együtt voltunk... - sóhajtok fel. Igaz ugyan, hogy Rómáig kellett utaznom, mire mindez világossá vált mindkettőnk számára, de egyáltalán nem bánom. - És te? Ki annyira fontos, hogy még egy támadás után is a randevúra rohanj? - nézek ezúttal rá, hiszen egészen eddig kerültem a pillantását. Remélem, nem ítéli el azt, ahogy Daniellel egymásra találtunk, bár megértem, ha nem rokonszenves számára a dolog.
-Jól van, köszönöm, hogy megálltál segíteni. – Remélem, hogy Sienna megérti, hogy nem azért nem megyek a találkára, mert fel akarom ültetni, és egy másik lánnyal kavarok. Ismer már engem annyira, hogy elég érzékeny lelkű vagyok ahhoz, hogy higgyek az erős kötelékekben. Azt sem akarom, hogy aggódjon, emiatt jó lenne bemenni a gyengélkedőre, hogy legalább üzenjek valakivel, de mivel még mindig nem vagyok hivatalosan együtt, nem ezzel kéne lebuktatni magunkat. Én úgy vagyok vele, hogy veszélyes vagy sem, de egy-egy ilyen jelentésnek nem sok értelme van, ha egyébként rengeteg egyetemista átvizsgálatlan képességekkel érkezik a Roxfortba tanulni. Mondhatni vagy meg tudjuk védeni magunkat, vagy nem! Nyilván semmi tapizás nincsen abban, hogy a derekába kapaszkodom, noha ez távolról máshogy is tűnhet. Próbálom visszanyerni a lélekjelenlétemet. Noha a fájdalom tompul, a vérveszteség miatt még kissé kába vagyok. – Ne, inkább ne. Randim lett volna valakivel, és nem lenne túl menő, ha valaki másra támaszkodva esnék be. Inkább üljünk le egy padra, aztán hatalmas késéssel még odaérhetek. – Nyilván Elizabeth sem egy csúnya lány, sőt, éppen ezért nem akarok holmi féltékenykedést Sienna oldaláról, aki bár egzotikus szépség, van azért egy fiús oldala ezzel az örökös győzni akarással. Bár ha belegondolok, a legtöbb kviddicses lány nem tűri a vereséget. Mindegy, a lényeg, hogy kedves tőle, de inkább pihennék pár percet. – Jól van, akkor majd valamikor a nap végén jelentem az esetet. – Adok neki végül igazat, aztán meglepetten veszek egy csokit, hogy gyorsan bontogassam. Immár tele szájjal, de hálás mosollyal ropogtatom a nasit. – Kösz, mégegyszer. Nem tudtam, hogy ilyen segítőkész vagy. Olyan.. nagy szád van, tudod. Aztán lehet, hogy az unokatestvérem jól járt veled. – Rázom a fejemet, ne vicceljen már, hogy még ő sajnálkozik, hogy nincsen nála semmi. Az édesség sem semmi! Sőt elég tömény kalória, nem feltétlenül kell most szendvics, a cukor amúgy is felpörget. Kezdem kicsit más oldalról szemlélni, ha ilyen őrzőnk van, az elég jól hangzik, hogy nem csak a kvaffot tolja le magáról, hanem minket is véd. Meglepő, ugyanakkor elégedésemre szolgál. – Maradjunk annyiban, hogy kialszom, de ha holnap is rosszul lennék, akkor elmegyek egy gyógyítóhoz is. Ha már itt tartunk, hogy ismerkedtetek meg Daniellel? – Kérdezek most vissza, hiszen én távlati tervekben gondolkozom, még az is lehet, hogy a szőkeség egyszer mondjuk valami sógornő lesz. Nincs kizárva!
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Roby ugyan tesz egy hárító mozdulatot, de egyelőre egy tapodtat sem tágítok mellőle. Az iménti jelenet enyhén szólva is félelmetes volt számomra. Fogalmunk sincs arról, hogy ki támadta meg pontosan, az pedig szintén esélyes, hogy az a bizonyos illető nem jutott messzire. Elvégre, megzavartam a lakmározását, vagyis még továbbra is éhes, hiszen Roberto képes volt talpra állni. Annyit azért én is tudok, hogy a jelentős vérveszteségnek vannak bizonyos tünetei. Lehet, hogy ebben a pillanatban is minket figyel valahonnan és még lecsap valamelyikünkre. - Akárhogy is, jobb ha együtt maradunk - nézek körbe beszéd közben, de egyelőre semmi gyanúsat sem látok. - De ezt mindenképp jelenteni kell valakinek... Az ilyesmi cseppet sem veszélytelen dolog. Talán egy idegen vámpír tanyázik Roxmorts körül, akiről még senkinek sincs tudomása - fejtegetem a dolgot, hiszen az eszembe se jut egy pillanatra sem, hogy egy hozzánk hasonló diák követte volna el a dolgot. Az iskolába járó vérlényekről pontos feljegyzéseket tartogatnak és egyik se kockáztatná meg az Azkabant vagy egyebet. Amikor a derekamba kapaszkodik, nem lepődöm meg, hiszen - akárhogy is - egy ilyen súlyú dolognak vannak bizonyos következményei. Látom rajta, hogy hófehér, ahogy a mozgása is bizonytalan kissé, egyelőre azonban nem erőltetem a gyengélkedőre való felmenetelt. Már volt alkalmam megtanulni, hogy Roby elég karakán személyiség és aligha fogja hagyni számomra, hogy elrángassam az iskolába, miközben máshol lenne programja. - Hová tartottál? Elkísérhetlek - ajánlom fel a segítségemet, mivel jóformán halvány lila gőzöm sincs arról, hogy kivel is van találkozója tulajdonképpen. Az biztos, hogy nagyon meglepődnék, ha tudomásomra jutna, hogy Siennával összejárnak és még konkrét jelek nélkül is hamar összekötném azokat a bizonyos szálakat. Elvégre, mi másra gondolna az ember egy olyan fiú esetében, mint Roby? Sienna pedig egy elég szép lány, ezt én is látom, hiszen nem a hajam alatt hordom a szemem, ráadásul tudtommal egyedülálló, vagyis egy randi garantáltan eszembe jutna. A lányok valahogy mindig romantikus értelemben nézik két ellenkező nemű ember barátságát, ez alól pedig én se vagyok kivétel. Pedig nekem is vannak dögivel fiú haverjaim... - Csak nyugi, nem hiszem, hogy ez a megoldás - csóválom meg a fejem Roby karós szövege hallatán. - Feljelentést kell tenned és az aurorok majd mindent megoldanak. Te csak maradj ki ebből, mert a végén még bajod esik - kezdek el kotorászni beszéd közben a táskámban, majd némi édességet nyújtok át neki, amit még nemrég vásároltam a Mézesfalásba betérve. Van itt csoki, cukorka és rágó, mind-mind teljesen ártalmatlan, semmilyen mágikus csaliédesség nem került ezúttal a kezembe, amiért külön hálát adok az égnek. - Enned kell pár falatot. Szendviccsel nyilván többre mennél, de most csak ez van nálam - kérek tőle bocsánatot kimondatlanul is. Hoztam magammal rendes ételt is, de azt pont egy-két órával ezelőtt burkoltam be, úgyhogy itt és most muszáj lesz ennyivel beérnie. - Korrepetáláson voltam - válaszolom meg végül a kérdését némi késéssel. - Biztos nincs szükséged arra, hogy egy gyógyító megvizsgáljon? Roxmortsban esélyesen találnánk egyet - hozom fel még egyszer a témát, hátha azóta meggondolta magát és igényt tartana ilyesmire. Valljuk be, nem vagyok szakértő a témában és hiába a képességem, nem szeretem senkin sem használni, hiszen sohasem tudhatom, hogy éppen használok vagy ártok-e vele az illetőnek.
Az, hogy az egyetemre már bárki járhat, óhatatlanul lehetőséget ad a vérszomjas bestiáknak, akik közül az egyik most megtámadott. Érzem, hogy nem hagy el az életerő, s nem fogok vámpírrá változni, csak rohadtul fáj. Az egyetlen szerencsém az, hogy az illetőt alaposan megzavarhatta valaki, ezért miközben Elizabeth felsegít, már hárítólag emelem is fel a kezemet, jelezve, hogy nincsen nagy baj. Fáj ugyan a tartóm, de csak szivárog a vér, nem pedig ömlik. Ennél nagyobbakat is estem, úgyhogy nem esem kétségbe, sőt mi több, inkább idegesít, hogy késem a találkáról. Sienna eléggé ideges típus, bár nem féltékeny, de nem akarom, hogy várjon, hiszen nem mondtam, hogy bármi más dolgom lenne. Én még véletlenül sem tartom ellenlábasnak a szőke lányt, végülis ő az őrzönk. Az, hogy összeszólalkoztunk már, semmit nem jelent. Kissé heves a vérmérsékltetem, provokatív vagyok, de ez nálam mindennapos. Főleg, hogy segít, ezzel úgy veszem, hogy törlesztett, amiért beleugatott az életembe. Olaszként nagyjából strigulákat vezetek, most úgymond lehúzom a feketepontját. – Igen, köszi.. Valami állat pont bennem látta a vacsorát. Rohadtul fáj, de.. túlélem.. Nem kell ide gyógyító.. – Hárítom el ismét, majd kialszom és kész. Kissé szédelgek, ezért akaratlanul is belekapaszkodom a derekába, hogy megpróbáljam visszanyerni az egyensúlyomat. Lányhoz képest meglepően erőteljes, nem olyan törékeny, mint Sienna.. – Mázli, hogy erre jártál. Lesből támadott.. A rohadék.. Ha megtalálom, minimum valami karót verek át a mellkasán. Te mit keresel itt? – Próbálom most már elengedni, hátha helyreállt a stabilitásom. Nem lesz elég ennek egy éjszaka, de annyit már most érzek, hogy nem okozott maradandó károsodást. Magától értetődő módon nem akarnám, hogy bárki is megtudja, hogy mi történt, nehogy kitegyenek a csapatból, attól félve, hogy valami bajom esik, ha játszom, de ha Elizabeth már most a gyógyítóhoz vitt volna, eléggé szabálykövetőnek tűnik. Meg sem lepődök, a griffendélesek nagyja ilyen.
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Nem pont a tanulás az erősségem, azt azért be kell vallanom magamról. Ezt pedig - sajnos - a szüleim is jól tudják rólam. Ennek köszönhetően tehát rendszeresen tartják a kapcsolatot a házvezető tanárommal annak érdekében, hogy tájékozódjanak az átlagomról, McGalagony professzor pedig volt olyan kedves, hogy megírta nekik, miszerint az allstar alakulása óta jelentősen romlottak a jegyeim. Mindig is a sport volt az erősségem, abba menekültem a gondjaim elől, noha ez az iskolai teljesítményemen sohasem ütközött ki ilyen szinten. Most azonban... A családom mindenben támogat, ezt el kell ismernem, de még a karrierem kezdetén leültek és megbeszélték velem, hogy mit is várnak el tőlem pontosan. A kviddics nem egy örök élet és szerették volna, ha mellette egy jó végzettségem is lenne. Sebezhetetlen vagyok, így kivédhetőek ugyan a sportsérülések, amelyek révén idő előtt kieshetnék a csapatból, de én is öregszem. A harminc-harmincöt éves kor pedig már bőven a nyugdíjkorhatárt jelenti a pályákon. Amióta pedig jelentősen zuhan az átlagom, egyre s másra kapom a leveleket, miszerint kapjam össze magam, különben kénytelenek lesznek eltiltani a kviddicstől. Emiatt is vagyok jelenleg Roxmortsban, hiszen a kimenő aligha érdekel. Vagyis, érdekelne más esetben, de jelenleg tankönyvekkel megpakolva jöttem le különórára. Megkérhetném Danielt is, hogy korrepetáljon, de annak mindketten tudjuk, hogy mi lenne a vége. Pont ez az oka annak is, hogy jelenleg Gina az, aki ebben a segítségemre lehet. Mivel azonban ő sem ér rá folyamatosan, ráadásul még csak nem is tanár, így muszáj volt legalább egy magántanárt felkeresnem annak érdekében, hogy ne húzzák ki a lábam alól a talajt. Ezt ugyan a zsebpénzem jelentős része bánja, de akadnak áldozatok, amelyekre hajlandó vagyok a kviddicsért cserébe. Szeretek repkedni és élvezni a szabadságot, no meg azt, hogy a levegőben körözve majdnem mindenkinél jobb vagyok. A földön két lábon állva ugyanis valahogy folyamatosan visszaesik az önbizalmam... A kastély felé vezető úton baktatok teljes lelki nyugalommal, a gondolataimba merülve, amikor nem messze előttem két alak sziluettje bontakozik ki lassan, de biztosan. Egyikük a földön hasalva próbál meg előnyre szert tenni, miközben a másik a hátán ül és mintha súgna valamit a fülébe? Értetlenül pislogok néhányat, mire összeáll a kép bennem, miszerint itt talán mégse erről lehet szó... - Hé! - kiáltok fel, magamban abban reménykedve, hogy ezzel nem pont azt fogom elérni, hogy a támadó rám fókuszáljon és engem vegyen célba. Az illető végül felpattan, majd villámgyorsan távozik a helyszínről, valahogy gyorsabban is, mint azt egy normális ember tenné... Más esetben szöget ütne a fejemben néhány kérdés, de ezúttal mellőzöm ezeket. A földön fekvő alakhoz rohanok, hogy segíthessek rajta, amikor pedig a hátára fordítom, akkor veszem csupán észre, hogy a srác nem más, mint Roby, az egyik ellenlábasom. - Oké, ez... - hebegem, amint a srác falfehér arcára vetül a pillantásom. Nem vagyok ugyan gyógyító, de azt még én is képes vagyok megmondani, hogy nincs valami jól. - Mégis mi a fene történt? - teszem fel végül az első kérdést, ami az eszembe jut, mialatt alaposan megvizsgálom a tarkóját és fel is fedezek két kicsi pöttyöt rajta. Vámpír. Megpróbálom ugyan a képességeimmel rendbe hozni Robertót, de nagyon úgy néz ki számomra, hogy egy vérlény harapása még nekem is feladja a leckét. A seb ugyan összehúzódik kissé, de ezen kívül semmi se történik. - Talpra tudsz állni? - hagyom végül abba a nyaka piszkálását, helyette pedig megpróbálom legalább felültetni. - Vissza kell mennünk a kastélyba, ezt mindenképp meg kell mutatni Madam Pomfreynak - hozom tudtára a "diagnózisomat". És Gina pont ilyenkor nem jött velem...
