2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A hírem, vagy hogy is mondjam tett róla, hogy ne nagyon próbálkozzanak nálam pasik, bár haverkodni azért szoktam persze, de az mégis csak elég felületes dolog. Ashtonnal valami más, talán mert én rángattam ki a szar helyzetéből, magam sem tudom, de valami miatt igenis másabb érzés. Talán ezért is lesz úrrá rajtam valamiféle zavar, amit nem tudok hirtelen hová tenni, ezért jó is, hogy megszólal és annak külön örülök, hogy kiállt magáért, még ha visszafogott módon is tette. - Te tudod, hogy elég ritka kivétel vagy ezzel a nagy nő tisztelettel ugye? A mai napig is sokkal kevesebb a nő a Minisztériumban, vagy épp az aurorok között. Nem mintha egyik is akarnék lenni, de érted. - tudtam eddig is, hogy afféle igazság lovagja típus, de még a lovagok is arra építettek réges régen, hogy a nőket meg kell védeni. Ez meg valamilyen szinten elégg lealacsonyító. Esetemben is mindig meglepődnek, hogy dobolok, legalábbis aki ne ismer. Nem az a tipikus női szerepkör egy bandában, még egy rock bandában sem, mint a miénk. - Küldök jegyet, mihelyst tudjuk mikor lesz a következő fellépés. Most még kicsit minden képlékeny. - sóhajtok egy aprót, hiszen bár már van új tagunk, de még össze kell szokni vele és gőzöm sincs, hogy működni fog-e az őszi turné úgy, hogy még nem tudja a dalokat, hogy lesz-e idő annyit gyakorolni. Ezzel viszont ha este nem akartam foglalkozni, ezért most is gyorsan elhessegetem a témát a gondolataimból, csak intek egyet Ashtonnak, akik végülis lelép. Valahogy akaratlanul is megfordulok még az ajtóból és utána nézek. Elégg eltér a baráti társaságom tagjaitól, vagyis a haveri társaságom, hiszen lássuk be Camille volt az egyetlen, aki annyira közel állt hozzám, hogy tényleg mindent tudott rólam, beleértve... azt is. Most viszont nincs senki, akivel igazán őszintén tudnék beszélni bármiről. Kellemetlen és kicsit folytogató érzés is egyben, talán ezért is akartam annyira kizökkenteni Ashtont a letargiájából. Kellett valami cél, ha már a saját életem jelenleg túlságosan is kusza.
/6Én is köszönöm! Szerintem is szuper volt. Illenek egymáshoz, amenyire mások, pont annyira. //
Tény, hogy összességében nem vagyok egy negatív alkat, csak a sorozatos pofáraesés vette el az életkedvemet, de már főleg Frankie-nek köszönhetően kezdek kilábalni a gödörből. Kellett valami másik cél, ahol én magam is lazulhatok, lehet énidőm, s nem mindig valaki kénye kedve szerint játszom a megmentőt. Ha a tükörbe nézek, akkor eddig valami pedáns lovagot láttam, de a mostani délután megmutatta, hogy van világ az udvari etiketten túl. És ez a barátkozós dolog arra is ráébreszt, hogy Seraphine nem csak egyedi, kivételes eset volt, tudok én szerelmi szál nélkül is ellenni a gyengébbik nemmel. Frankie egy teljesen új oldalát mutatta meg a lányoknak. Vicces, és kemény, na ilyen változat még nem volt, s valahogy mindig a talpára esik, mint a macskák, mindenben megtalálja azt, hogy hogyan legyen erős. Mondjuk az elején jól a tanár után üvöltött.. Az Evangeline-nel való találkozás engem is meglep, jó eséllyel az idő sok emléket megszépített. Viszont az azóta eltelt több év arra volt jó, hogy a rossztulajdonságait is felhozzam magamban, hogy megbízhatatlan, következetlen. Nem mondom, hogy egy lányban azt keresem, hogy számítani lehessen rá, de valahol mégiscsak amolyan régivágású, konzervatív fickó vagyok, aki egyszerre párbajhős és úriember. Ahogyan kivágtatunk, elengedjük egymás kezét, s bár észreveszem a zavart, nem teszem szóvá. – Oh, ne hidd. Nem akarom, hogy csalódj, de nem vagyok bosszúálló típus, legalábbis magam miatt nem. Bármennyire is álnok kígyó legyen valaki, attól még nő, s olyanra képes, amire a férfiak nem. Mindegy, hogy itt akaraterőről, önfegyelemről, vagy éppen az élet teremtéséről beszélünk, de nem szokásom megalázni senkit. – Félmosollyal megvonom a vállamat, nem leszek éppen rosszfiús, még akkor sem, ha netán lazább leszek, ez nem az én asztalom. A zárómondatán viszont már szélesebb lesz a mosolyom, ahogyan veszek egy nagy levegőt. – Enyhén szólva is.. Szokatlan volt. Ezzel együtt.. fantasztikus! Köszönöm minden percét. Viszont szeretnélek élőben is látni, amikor zenélsz. – Természetesen a zenekarra értem, de most én rá volnék kiváncsi, úgyhogy bízom benne, hogy küldd valami koncert jegyet, meghívót, bármit. Az egész jó folytatása lenne ennek a mainak. Végül egy hamiskás pillantással intek, aztán távozóra fogom.
//Köszönöm szépen a játékot, nagyon aranyosak, jók ezek a drámai helyzetek is benne!//
Megkedveltem annak ellenére, hogy az elején tényleg határozottan mogorva volt. Talán még valamiféle küldetésemmé is vált, hogy kirángassam ebből és jobb kedve legyen. Azt hiszem nekem is kellett ez, hogy ne csak minden a bandáról, vagy épp a banda körüli feszültségről szóljon. Az életem eddigi nagy része tényleg a zene körül forgott, csak a zene körül és hogy hogyan ellenkeztem e miatt a szüleimmel. Na persze továbbra sem akarok valamiféle borászati szakértőként beülni a családi cégbe, ez cseppet sem vonz, de az Asthonnak való segédkezés segít, hogy ne gondoljak folyton erre, vagy épp a bátyámra, hogy hol is lehet, hogy... egyáltalán él-e még. Ahogyan viszont a mai este alakul, hát huh! Na arra nem számítottam, hogy pont sikerül az exét megkocogtatni. Erre egyikünk sem számított. - Hű... - kerekedik el a szemem a csaj dumáját hallva. Jó szar kifogások annyi szent és lehetséges, hogy le kellene lépnem, hogy ne zavarjak, de az istennek se megy. Karbafont kézzel figyelem az eseményeket nézek a lányról Ashtonra, meg vissza. Csoda, hogy nem popcornnal a kezemben nézek, mintha moziban lennék, de azért az már túlzás lenne. Így csak csendes szemlélő próbálok maradni, várva, hogy Ashton visszavág. Oh basszus, remélem, hogy visszavág! És megtörténik, bár nem mossa fel a padlót a csajjal, pedig az lett volna az igazi, azért mégis csak a maga úrias és visszafogott módján kellően odaszúr. Én csak vállvonok a csajnak valami biccentéssel egybekötve, ahogyan Ashton megfogja a kezemet és elindulunk. Az érintéstől kellemes bizsergés szalad végig az ujjaim végétől a testemet át egészen a lábujjamig, amitől talán először láthat kissé zavarban, amikor kiérünk. Megköszörülöm a torkomat immár elengedve a kezét. - Nem mondom, hogy durva voltál, de gondolom a te szemedben ez annak számít, szóval szép volt! Jó érzés? - kérdezem meg mosolyogva, bár sejtem, hogy lassan indulni készül. Azt hiszem így is kellően zavaros estét sikerült összehoznom neki. - Elengedlek. Én még maradok, várnak, tudod barátok, meg minden, de remélem azért a cseppet hullámvasutas élmények ellenére jó estéd volt. Én élveztem! Majd még edzünk téged, hogy jobban bírd a gyűrődést! - szúrok még oda kicsit egy félmosollyal, de mivel szemben állunk ezúttal nem bököm oldalba, vagy bokszolok bele a vállába.
Tényleg érdekes, hogy ha egy lánnyal barátkozom, akkor annak sokkal értelmesebb kimenetele lehet, mint a rajongásnak, udvarlásnak, túláradó érzelmeknek. Nem csoda, hogy Serával mindig olyan jól megvoltam, most pedig egy másik szőke a társam. Lelki társam? Na azt nem tudom, mert már jókat szórakozom a laza viccelődésein, de én azért nem vagyok olyan, mint Frankie, bár furcsa módon egyre jobban élvezem a társaságát. – Talán igen. Mindketten pocsék hangulatban voltunk, mindketten más miatt. Örülök, hogy végre rendeztük a sorainkat. – Értek egyet, ha most kérné a segítségemet, habozás nélkül támogatnám, amiben csak kell, hiszen ő is rengeteg energiát ölt már abba, hogy lelki segélyt nyújtson, kihúzzon a gödörből, amibe mások temettek! Az ital okozta kótyagos gyomorfájásom már kezd elmúlni, s bár Frankie azt forszírozza, hogy vessem bele magamat a felhőtlen szórakozásba, ismerkedjek, azért ez nem olyan könnyű. Hiszen vele is előítéletekkel viseltettem. Nekem még idő kell, hogy elengedjem magamat. – Igaz, szót se róla többet, ha a titkos szívszerelmem végre hajlandó lesz megjelenni a színpadon, akkor kivárom. Addig meg.. – Vonom meg a vállamat belenyugvóan, élnem kell az életemet, nem mindig elérhetetlen célokat kitűzve, hiszen az epikus harcot sem lehet állandóan magas fokon űzni. Olykor bízom csak hétköznapjaink vannak, s lazulós italozásra is szánni kell időt. Elkapom a fura hangsúlyt, hogy Frankie sincs komoly kapcsolatban, és saját tapasztalatból beszél, ezért tud tanácsot adni. Nyilván nem fogom erről faggatni, hiszen most ő a mentor ebben a helyzetben. Viszont enyhén szólva is megdöbbenünk, amikor nem más, mint Evangeline fordul meg. Lepereg rólam, hogy még mindig gyönyörű, hiszen a külső nem minden, a bánásmód az egyedüli fontos! Ahogyan Frankie próbálja menteni a menthetőt, és nekem ad lehetőséget a revansra, az első szerelmem nyel egy nagyot, és bevág elém, mielőtt megszólalhatnék. – Az első? Oh, hát bocsánat, de sajnos annak idején befigyelt némi betegség, plusz egyéb női problémák, még magamat is alig bírtam elviselni, nem hogy másokat zaklassak. Ha gondolod, próbálkozhatunk az elejéről, de nem ígérek semmit.. – Itt már látja rajtam, hogy karbafonom a kezemet, nagyon nem értékelve az érdemben el sem hangzott bocsánatkérést, ezért folytatja. – Tudod valahogy erőteljesen megcsappant a kedvem a fiúzásban, meg aztán pár hónap múlva megyek dolgozni, és onnantól pláne nem tudom hogy lesz, de ezzel a problémával majd akkor foglalkozom. Szóval.. Végülis most itt vagyok, ha van ehhez az egészhez türelmed..! – Itt vége szakad a szófosásnak, amit mondhatni eléggé nehezen tudtam kivárni, de azért most Frankie téved, ha azt hiszi ha boldogan omlok Evangeline karjaiba. – Először is, remélem, hogy azóta jobban vagy, de ez nem így működik. Ha valakinek nem férek bele az életébe, az lehet normálisabban is kezelni, nem csak akkor, amikor olyan kedved van. Nem vártam azt, hogy az első helyen legyek az életedben, de ez.. szimpla kihasználás. Mondhatni.. nem tudom, hogy mit láttam benned, de jó nagy hülye voltam! – Fordulok sarkon, kézen fogva Frankie-t, de csak azért, hogy elhúzzam onnan, semmi romantikus dolog, mert hirtelen nem is tudom, hogy lelkiismeretfurdalást érezzek, hogy egy lánnyal így beszéltem, vagy pedig végre nevessem el magamat, hogy az egyik legnagyobb teher most lekerült a lelkemről. Talán majd Frankie feloldoz, és elmondja, hogy jól csináltam-e, úgyhogy mára amúgy sem akarnék tovább ismerkedni, kimegyünk a Szellemszállás elé, hiszen lassacskán indulnom kéne.
Azért örülök, hogy mégis csak hatásos a ténykedésem. Nehezen viselem, ha valaki ennyire búval ba...bélelt, ő pedig enyhén szólva is a padlón volt még az előző év végén és gondolom a nyári szünet sem arról szólt, hogy feltöltődjön. Most viszont kezd jobb színe lenni, még annak ellenére is, hogy az előbb a túlzott ital plusz tánc kombótól kissé felfordult a gyomra. - Oh haver annak nem is lenne értelme. Van zenészeket ismerek, akkor már legyen változatos a baráti köröm. - kacsintok rá és még a nem létező poharamat is megemelem a levegőben egy koccintás imitálására, de azért próbálom nem totál kikészíteni szegényt, hiszen azért jöttünk ki levegőzni, hogy jobban legyen és most már tényleg lassan eltökélt célom, hogy valamiféle jobb kedvre derítsem, de nem csak időnként, hanem úgy általánosságban és ehhez nem árt, ha tényleg szórakozik kicsit. - Spongyát rá! Én is eléggé kiállhatatlan voltam az nap az idióta miatt. Egyikünk se volt jó passzban, de szerencsére nem ez az általános stílusod, és hát én se vagyok mindig idegbajos. Na nem mondom, hogy sose vagyok az, de nem ez a jellemző. - mosolyodom el mostmár enyhébben és igyekszem kicsit visszavenni a humoros oldalamból, mert látom, hogy már az oldalát tapogatja. A végén még a rosszullét után okozok neki egy jó kis szúró oldal fájdalmat is, akkor pedig kétlem, hogy lenne kedve maradni. Igazából én is tök jól el vagyok. Az már tuti, hogy a két testvér nem fog ideérni, szóval legalább van társaságom, aki az újdonság erejével hat és nem a megszokott arcokkal vagyok mindig. Ezért is próbálom azt az oldalt nézni kicsit, amit Diego képvisel. Végtére is jól érzi magát a bőrében szinte mindig, akkor meg gondolom jófajta az az életmód, amit él. Ashtonnak, ha nem is végleg, de lehet hogy jót tenne egy kis lazaság. - Jó, de talán kicsit el kellene engedned ezt. Lehet, hogy azért estél sokat pofára, már bocs, mert folyton hajtottad a szerelmet. Azt mondják az rád talál, ha akar. - hümmentek, bár ebből azért sejtheti, hogy a témában én se vagyok valami jártas, ha csak azt a gyermeki rajongást nem vesszük ide, amit Rocco iránt érzek, ami tudom én magam is, hogy oltári nagy marhaság. Nem is nagyon húzom sokáig az időt, hogy betámadjam az első jól kinéző csajt, akit meglátok, és megkocogtassam a vállát. Épp le akarnék lépni, amikor megállít a tény, hogy kissé mellé sikerült nyúlnom. Amikor felfogom a tényt, hogy elég csúnyán beletrafáltam kissé kikerekedik a szemem először. - Baszki! Hát ebbe jól belenyúltam, bocs srácok. - egy kínos nevetés azért még kicsúszik a számon, csoda, hogy nem olyan ital kiköpős röhögés lett belőle. Ez lehet, hogy csak azért volt, mert nem volt nálam most ital éppen. - Szóval akkor te vagy az egyik csaj, aki összetörted csóri szívét. Hm... hozzuk ki ebből a legjobbat, szólj be neki! Itt a lehetőség! - pillantok vigyorogva Ashtonra. Gondolom, vagy hát a nagy lovagiassága mellett elég kis esélyt látok rá, hogy valamelyik csajnak valaha megmondta volna úgy igazán a tutit. Na most akkor erre itt a lehetőség, hátha könnyít lezárni ezeket a múltbéli szarságokat.
- Jó, ha veled vagyok, akkor nekem is kezd megfájdulni az arcom az örökös nevetéstől, ez a te hibád! – Mutogatok rá vádlón, de kedveskedve, tény, hogy kezd a depressziós hetekből kirángatni. Benne tényleg valami igazi barát alapanyag, amit azóta hiányolok, hogy Seraphine nem csupán az akadémiára ment el, hanem valami komoly kapcsolata is van. Igen, talán mellém mindig is illett valaki, aki segít, egyengeti a szeszélyeimet, tanácsot ad a ballépéseimre. Abban egyetértek, hogy így, hogy az apám meghalt, a Wood családnak pedig már nem tartozom semmivel, hiszen Nathalie-t megmentettem, így bőven lezárhatom a múltat. Talán még egy kicsit szórakozhatok is. – Nos nem vagyunk egyformák, én ebben nőttem fel, de tény, hogy az ember időnként változik. Azt azért neked is el kell fogadnod, hogy én nem leszek vad zenész! – Aztán megint elnevetem magamat, amint hülyéskedik a pukkedlivel, már az oldalamra tapasztom a kezemet, mert kezd szúrni az állandó megerőltetésről, s megrázom a fejemet, mert már a könnyem is kicsordul, törölgetem is rendesen. – Most már csak azt sajnálom, hogy annyire lekezelő voltam, amikor segítség kellett volna a tanulmányaidban. Ha behajtod, hát behajtod, ismerhetsz már annyira, hogy mindig készen állok, hogy másokért tegyek, még ha szerinted ez butaság is. – Döntöm oldalra a fejemet, biztosan kibeszél mások előtt, hogy van egy ostoba ismerőse, de felvállalom, hogy én márpedig ilyen vagyok. Nyilván most már a változás útján, de miért ne lehetnék több, vagy boldogabb, ha valaki támaszkodhat rám? Mondjuk azt még elképzelni sem tudom, hogy Frankie-t hogyan segíthetném meg, mert erős, és karakán lány, tény, hogy olyan világmegváltó tervei nincsenek, mint Vanessának, de nem is annyira nyafka, mint Nathalie. - Azt hittem, hogy majd megdícsérsz, hogy képes vagyok legalább továbblépni. Diego? Na hát.. nem, ő teljesen tévúton jár. Én ha össze is jövök valakivel, nem fogok vele csak úgy szórakozni, átlépni rajta. Bármennyire is furcsa, nekem többet érnek, mint egy kaland, vagy numera. Még a csalódások ellenére is. – Vonom meg a vállamat, ha Diego ebben profinak gondolja magát, és Frankie emiatt csodálja, az legyen az ő dolguk. De különben is, mit izgatom magam, hiszen most úgysem kell senki, de hogy futólag? Nyilván vannak olyan lányok, akik nem vágynak semmi komolyra, így nem is bántanám meg őket, de valahogy elvből nem akarok arra az érzéketlen tökire hasonlítani, aki talán sosem fog felnőni agyilag. – Hogy mi? – Lepődöm meg, hogy aztán mégiscsak elkezdjem rágni, amit a számba tesz, vélhetően nem volt túl jó a szagom. Enyhén szólva is közvetlen stílusa van, egy bálról már tuti kivágták volna. Hagyom magamat rángatni, de az a furcsa helyzet áll elő, hogy akihez odarángat, az nem más, mint az a csinos barna, aki az első szerelmem volt. – Oh.. Evangeline.. – Nézek Frankie-re, hogy el ne merjen hátrálni.. mert ez így.. rém kínos! – Ismerem? Mi lefeküdtünk egymással! – Fonja karba a kezét a lány, aki ugyan nem bárókisasszony, de kellően gőgös ahhoz, hogy ne Frankie szintje legyen. És hát igen, ő volt az első, aki csak úgy meglépett, az iskola végeztével simán továbbállt, gondolom lezárta magában a korszakot. Az első csalódás!
- Humorral minden sokkal könnyebb, hidd el. Neked is több kellene belőle. - bólogatok olyan ugye, hogy ugye fejjel, hiszen ő is mosolyog, pedig nem rég még savanyú volt a képe, sőt legutóbb amikor év végén találkoztunk, akkor kifejezetten utálta az életet, meg mindent is. Azért ahhoz képest elég nagyot lépett előre, hogy egyáltalán eljött az év eleji nyitó buliba. - A lényeg, hogy túllendültél ezen. Tök gáz ez az úri világ. Én már a saját szüleimtől is agyzsibbadást kapok. Önként bevállalni másokat is... és te ilyen csajokkal kavartál? Baszki, nagyon fura lehet neked ez a buli most. Itt nem sok úrikisasszony van. - azért levágok egy képzeletbeli szoknya emelős iszonyú béna pukedlit újfent a vicc kedvéért. Elég érdekesen néz ez ki farmerben, fekete cuccokkal, bőrkarkötőkkel, meg bakanccsal a lábamon. - Nincs mit, jössz egyel. Majd a legváratlanabb pillanatban behajtom, nem így szokás úri körökben? - húzom tovább az agyát. Nehogy elkezdjen itt nekem átmenni szentimentálisba, mert kirángattam a gödörből, amiben önként dagonyázott. Nem azért csináltam, mert várok cserébe valamit, de hát ezzel amúgy simán tisztában van. Csak szar volt nézni, hogy ennyire maga alatt van és amúgy egész jól szórakozom ezen az állandó szomorú kiskutya nézésén. Azért nincs könnyű dolgom, és persze nem fogom tudni átfordítani a fene nagy komolyságát viccesbe, de próbálkozom. Amikor ezek után elkezd a fakardokról beszélni, meg a lélekdokiról látványosan forgatni kezdem a szememet. - Uncsiii! Haver, inkább csak szórakoznod kellene. Élni kicsit, úgy igazán! Még a gyógyulást is túl komolyan veszed. Kell pár király buli, utazás, meg persze csajok. Diego szerint legalábbis ez utóbbi az élet lényege. Nem kell mindent olyan komolyan venni, ő például csak múlatja az időt, és jól is teszi nem? Ha kicsit nyitnál felé, simán lehetnél a szárnysegédje és mellette tényleg kiereszthetnéd a gőzt. - tudom én az alapján, amit mesélt, hogy nincs épp jó kapcsolatuk, vagy rosszul indult, bár a részleteket nem ismerem. Viszont szó se róla Diego tud bulizni és igen profin szed fel csajokat. Ashtonnak is tuti, hogy jót tenne, ha becsajozna, na nem komolyan, csak úgy futólag. Nem tudom, hogy mikor dobták, mennyivel az év vége előtt, de hát ha nem sokkal az előtt, hogy találkoztunk, akkor is már eltelt minimum három hónap, vagy négy is, hogy nem akciózott. Diego szerint már egy hét is halálos egy pasinak, nem hogy hónapok. És őszintén szólva nekem is könnyebb megpróbálni összeboronálni valakivel Ashtont, mint hogy a bátyámról meséljek. - Áh... nem érdekes. Figyu Diego nincs itt, mi lenne, ha én lennék a szárnysegéded? Tessék! - kotorászok kicsit a zsebemben, előszedek egy rágót, hogy aztán kérdés nélkül beletoljam Ashton szájába. Nem vagyok én szívbajos. Aztán megragadom a karját és magam után húzva irányítom vissza magunkat az épületbe. Kicsit felmérem a terepet, hogy aztán tovább vonszoljam magammal és belőjek valami csinos barnát, aki egyedül ácsorog a parkett szélén. Egyenesen felé ráncigálom tovább Ashtont, hogy megkocogtassam a vállát. - Sziaaa... iiismered Ashtont? - szólalok meg, amikor felénk fordul és finoman közelebb is tolom hozzá Ashtont, én pedig ügyesen megpróbálok elhátrálni.
- Frankie, mindent elviccelsz.. - Rázom meg a fejemet most már én is mosolyogva, mert a múló rosszullét tényleg kezd teljesen tovatűnni. - Nagyon sok a félvér, én magam is az vagyok, de az aranyvérű, muglikkal nem érintkező varázslótársadalom még mindig komolyan veszi a tradiciókat. Bálokat tartanak, s bizony a kizárólag varázsló lakta környéken még olyan bestiák élnek, amiktől ha nem is kell egy ilyen dacos hölgyet megmenteni, de bizony vannak, akik rászorulnak. Mesélhetnék, de nem untatlak, meg én is magam mögött hagytam már. - Fogadom el végül, hogy nem is feltétlenül volt egy jó élet csak másokért élni, akik végül kihasználtak, a bárókisasszonnyal az élen. Tudom, hogy manapság már az a menő, amikor valaki nagyszájú, s teljes értékű társa a férfinak, én pedig a múltam éltem, ezért is vesztettem rajta. - Pedig le sem akartam inni magamat. Úgy gondoltam, hogy csak el leszek egy kicsit, merengek a döntéseim, és hogy mit kéne máshogyan. Köszönöm, hogy segítettél, mindenhogy. - Ismerem el, hogy most talán valóban kicsit beszélnem kellett, nem csak agyalni. Nem véletlen, hogy annak idején Seraphine is szükséges volt ahhoz, hogy nagyjából kiegyensúlyozott legyen a lelki világom, s itt az ideje, hogy a legjobb barát szerepét egy másik szőke vegye át, aki viszont mintha zavartan venné tudomásul az információkat. Mégis azt gondolom, hogy a barátságok spontán alakulnak ki, nem megbeszélés alapján, s meglehet, hogy most arra van szükségem, hogy valaki viccelődéssel mozdítson ki a komolyságból, melankóliából. - Igen, itt az ideje, hogy a saját utamat járjam. Fejlesztem magamat, példának okáért már járok gyakorló harcra is, fakardokkal, meg egy olyan medimágushoz, aki a lelket gyógyítja. Belassulok egy kicsit, nem akarok mindent azonnal. - Nem veszem zokon a szavait, hiszen végtére is igaza van, a korábbi életem nem vezetett lényegében sehova. Most már ki is szellőztettem a fejemet, ideje, hogy ne csak rólam beszéljünk! Érdeklődve fordulok hát felé, s most én villantok megértő pillantást. - Ennyire maximalisták veled? A bátyád..? - Biccentek, hogy fejezze csak be a mondatot, ez talán az igazság pillanata, ő is kitárulkozhat, nem fogok visszaélni az érzelmeivel, ha netán elgyengülne, mert esélyesen neki is van olyan oldala, példának okáért amikor a tanár után kiabált, de láthatóan szereti örökké erősnek mutatnia magát, mert a környezete ezt várja.
- Mert húsz évesen sárkányokkal vívsz? Ha jól tudom mind rezervátumban él. - csóválom a fejemet nevetve, bár tudom én, hogy csak átvitt értelemben érti. Ha jól tudom a muglik lovagi történetei inkább, amik sárkányölő lovagokról szólnak. Mifelénk az ilyesmi azért nem menő, főleg mert egy boszorkány megtudja védeni magát, nem kell neki lovag, aki megmenti. Nekem az efféle amúgy is mindig magas volt. Tök lealacsonyító egy nővel szemben, ha állandóan meg kell menteni a hátsóját és nem képes magát megvédeni. Na, de lássuk be, nem vagyok egy hercegnő típus. Az acélbetétes bakancsommal bármikor odasózok bárkinek és azért a pálcámat sem használom túlságosan bénán, még ha a kardozás nem is áll hozzám közel, mert hát eléggé elavult dolog. - Jó hát, amikor idejöttél és elkezdtél inni még nem tudhattad, hogy belém botlasz és akkor a sarokban ücsörgés és a vedelés nem fog működni. - felelem enyhülő mosollyal, mert hát nem nevethetem ki szegényt folyton. Az biztos, hogy a pia és a tánc nem való neki egyszerre. Az is lehet, hogy a tánc sem épp neki való ebben a stílusban, de legalább próbálja elengedni magát, ami mindenképp becsülendő. - Látom a pia az érzelmes oldaladat is felszínre hozza, nem csak az ebédedet próbálta meg... - mondom kissé zavartan torokköszörülve, amikor az anyjáról beszél és láthatóan kellemetlenül érinti a dolog. Sokkal jobb vagyok abban, hogyan kell dolgokat elviccelni, mint hogy kezeljem az efféle érzelmi hullámvasutakat. Nem voltam sosem igazán jó abban, hogy egy váll legyek, amin sírni lehet. Azt hiszem Camille ügye is hamarabb javult volna, ha másképp állok hozzá, de én próbáltam folyton poénra venni, aminek nem lett jó vége. Van azért ez ügyben egy kis lelkiismeretfurdalásom, de mégis mit tehetnék már utólag? - De persze... sajnálom, pocsék lehetett, de nézd a jó oldalát, legalább nem csesztetett többet, hogy milyennek kellene lenned. - mondom még egy béna mosollyal, mert azért én is érzem, hogy ez nem a legjobb válasz, hiába próbálom már megint elviccelni a dolgot. Asthon ennél sokkal komolyabb, a fene tudja, hogy nem veszi-e majd zokon az efféle megközelítést. Simán benne van a pakliban. - Passza. Anyámék elég pénzesek, meg úgy a családom. Komoly üzlet, vállalkozás, hírnév. Az az alap, hogy nekem is ez kell, mert hát a bátyám... - na ezen a ponton elakadok. Nem vagyok az érzelmek embere, mint említettem igyekszem mindent elviccelni, poénra venni, ezért se nagyon beszélek a bátyámról. A saját problémámat nem olyan könnyű elbagatellizálni, mint másét.
- Talán igazad van. Csak éppen azt nem tudom, hogyan lehetne ezen változtatni, ha több mint húsz éve ez tölti ki a mindennapjaimat. Jó, azért nem teljesen, nyolc évesen nem vívtam sárkányokkal. - Viszonzom a mosolyát, már csak azért is, mert lövésem sincsen, ha valaki gyengét, esendőt látok, akkor fonjam karba a kezemet, vonjam meg a vállamat, hogy majd csak megoldja? Nem akarok én lenni az angyali, szinte nyálas srác, de ha én nem segítek másoknak, akkor ki fog? Hiszem azt, hogy túl sok rossz, gonosz van a világba, és amit én teszek, nem biztos, hogy ténylegesen érzékelhető, de akit így megmentek, biztosan értékeli. Legalábbis remélem! Nem látok bele Frankie fejébe, ő elég laza, nekem akarna segíteni, de közben mintha méregetne is, láthatóan úgy gondolja, hogy nincs velem minden rendben. Már azon túl, ami egyébként is probléma, a nőkbe vetett hitem hiánya. - Lehet, beszéltünk vagy kétszer. Tény, hogy eléggé védelmez, de hogy milyen kapcsolatban vagytok, az csak rátok tartozik. - Hagyom végül annyiban, főleg hogy itt bökdös, de tény, hogy kezdek kicsit rosszabbul lenni. Kezdünk valami furcsa baráti kapcsolatba kerülni, ami rám nem jellemző, noha Seraphine esetében volt már rá példa, de legalább nem kell erőltetnem magamat, akkor is segít, ha butaságot beszélek. - Hát ez az, hogy nem tudom hogyan lehetne. Mindenesetre megpróbálok kikapcsolódni, többet tölteni a saját gondolataimmal, vagy éppen a tánccal. Ami lássuk be, a piával nekem nem megy jól. - Hiába fordultam már több nemesi, aranyvérű házban, bálokon, ott a szalontánc közepette nem fordult fel ennyire a gyomrom. Itt és most ez az ugrabugra.. Szerencse, hogy volt nálam bájital, mert valahogy méltóságon aluli lett volna egy lány előtt hányni. Még akkor is, ha nem akarok tőle semmit. - Nem is tudom, jókat tudsz kérdezni. Amikor kicsi voltam, nagyon rossz voltam, és.. anyám mindig olyan szomorúan próbált megnevelni, én pedig.. csúfondárosan nevettem rajta. Aztán.. olyan hirtelen halt meg, apámmal ketten maradtunk meg, és.. - A tenyerembe temetem az arcomat, vajon erről miért nem beszéltem senkivel? Mélyen magamban elnyomtam már minden ezzel kapcsolat emléket, most pedig olyan pocsékul érzem magam, hogy felszínre tört. Annak idején az tűnt helyesnek, hogy megfeleljek valaminek, amit az anyám képvisel, s közben elvesztettem önmagamat. Hogyan lehetne megfelelni egy emléknek? Inkább felemelem a fejemet, de látszik rajtam, hogy komolyan megrázott az, amit most említettem. Inkább bágyadt bólintással Frankie-nek próbálok válaszolni. - Miért nem fogadják el? Te vagy a fekete bárány, a lázadó? - Kérdezek vissza, én végülis az apám útját követtem, így nem volt veszekedés, de bár tettem volna meg hamarabb, akkor az anyám is büszke lett volna rám. Azt viszont értem, hogy Frankie miért akar a saját szája íze szerint élni, azt azonban nem, hogy a szülei miért nem támogatják. Pocsék lehet így a családjára gondolni. Most már egy fél fokkal jobban vagyok, a gyomrom hullámzása kezd elmúlni, de nem tudnék visszamenni táncolni, kicsit azért mégis bánt, hogy elvontam a bulitól, a szórakozástól, amiért jött. Sejtem, hogy valami szülői nyomás rajta, azért is volt legutóbb kiborulva amikor rosszabb tanulmányi zárást kapott.
- Nincs ezzel baj, csak nem szabad elveszned az egészben teljesen, hogy rád már ne jusson idő. Szerintem ezt csináltad eddig rosszul. - felelem egy félmosollyal, hiszen alapjáraton jót akart és amúgy tényleg rendes srác, csak hát ez az egész hozzáállás eléggé túlzás. Attól még az embernek élni kell a saját életét és nem utolsó sorban nem hátrány az sem, ha élvezi is. Ha valami pszichomókus lennék akkor lehet, hogy bele is tudnék magyarázni valami okosságot arról, hogy azért csinálja ezt, hogy ne kelljen komolyabban belemélyülnie a saját gondolataiba, ezért mindig inkább mások dolgával foglalkozik, vagy ilyesmi. De hát nem vagyok pszichomókus ugye. - Jajj ne már, nem is ismered! Valami olyan van a fejedben, ami tök butaság. - rázom meg a fejemet és még picit meg is bököm a homlokát, persze még az előtt, hogy látnám, hogy kezd rosszul lenni. Akkor már nem bökdösném, mert a végén még ennyitől is akkorát tanyálna hátra, mint a fene. Nem akarnám, hogy úgy érjen véget a bulija, hogy még a fejét is beveri szerencsétlen. - Bocs, nem tehetek róla. - kuncogok kicsit, mert hát tényleg nem alakulnak a legjobban a dolgai, meg úgy általában a találkozásaink, de legalább már nem annyira fellengzős, mint amikor az év végén próbált nekem segíteni néhány tanáccsal, még ha a többségét eléggé le is pattintottam magamról. Egy biztos most azért finomabban tolom a kárörvendést, hiszen mégis csak szarul van és bár nem művelek ilyesmit gyakran, de azért tudom, hogy nem kellemes az állapot. - Eddig? Mert most majd homlokegyenest más leszel? Nehéz elhinni, de attól még fejlődhetsz, csak több lazaság kell. - segítek neki kijutni a friss levegőre és engem aztán az sem zavarna, ha kidobná a taccsot. Camille már épp elégszer került ennél rosszabb állapotba is, amiről persze a többiek nem sokat tudtak a bandából való kilépésének a pillanatáig. Hamarosan már az épület mögött vagyunk a hűvös őszi friss levegőn. Itt sajnos nincsenek padok, meg hasonlók, de talán nem is baj, ha állva próbál erőt gyűjteni. - Most én is kérdezzem meg, hogy te mindig jótevő akartál-e lenni? - csóválom meg a fejemet egy szórakozott mosollyal. - Azt hiszem. A zene mindig is érdekelt és a dolog egyszerűen így alakult az évek során, bár a családom szerintem sosem fogadja el ezt. Amíg tudom... megoldom, hogy ne kössenek bele. - sóhajtok egy aprót, hiszen általában ezt a család dolgot igyekszem elhessegetni. A szüleim tuti, hogy nem értékelnének egy olyan életcélt, mint a zenekar és gőzöm sincs, ha mondjuk befejezem idővel a sulit akkor mi lesz. A családi vállalkozás, a borok totálisan hidegen hagynak, mégis holt biztos, hogy azt várnák, hogy valamilyen szinten részt vállaljak belőle. Nem véletlenül várja el az anyám azokat a jó tanulmányi eredményeket. De könnyebb ezen nem agyalni, sokkal könnyebb.
- Nem vagyunk egyformák. Mindamellett, hogy pocsék emlékeim vannak a közelmúltból, még mindig úgy vagyok vele, hogy szeretem, ha mást boldognak láthatok. Nyilván ezt a többség naív önfeláldozásnak látja, de valakinek tennie kell ezt is. – Megértem, hogy Frankie inkább a zenével szolgálja az embereket, s közben ő maga is jól szórakozik, én valahogy mindig bele voltam feszülve abba, hogy tegyek a közjóért, s közben Frankie-nek igaza van, elfelejtettem élni. Azt hittem, hogy majd automatikusan találok valami csinos bárókisasszonyt, aki magamért, nem pedig érdekből szeret, s nem eszközként tekint rám, de hát jobb később felismerni a világ valódi arcát, semmint soha. - Szinte? Na ez itt a kulcsszó. – Már kinőttem abból, hogy féltékeny legyek, és ha ezzel rávezetem Frankie-t, hogy az olasz bika mélyebb érzéseket táplál iránta, mint azt hitte volna, akkor legalább ha nem is a saját, de valaki más boldogsága révbe érhet. Az más kérdés, hogy a szöszi doboslány nem biztos, hogy szintén úgy gondol Diegora, mint azt a fickóról feltételezem. A lazaságára csak biccentek, kénytelen vagyok elismerni, hogy a másik sárkány nem jött zavarba, próbált segíteni, kizökkenteni a mélabúból, én voltam vele igencsak arcátlan. Késő bánat! Ám ezek után nem is tudom, hogy nézném meg a bandát, ha rögtön ott van a frontvonalban ez az általam annyira utált alak. A sok pia és a tánc utáni gyomor felkavarodás után próbálok gyorsan jobban lenni, mert rém hülyén néz ki, hogy a sok lelki nyavajám mellett még csak el sem tudom engedni magamat. Végül felhajtom a gyógyitalt, amit pont erre találtak ki, de Frankie ötlete egyértelműen jól hangzik, az meg a természetes gyógyulás első lépcsője. – Azt hiszem te rendszeresen az én káromra mulatsz. – Viszonzom egy erőtlen, halvány mosollyal a vigyorgását, ez a lány egyébként egész vicces tud lenni, ha akar. Feltápászkodom, a gyomromra szorítom a kezemet, mert ilyen gyorsan azért még a gyógyital sem hat, s kavar belül rendesen az, hogy mennyire a feje tetejére állt belül minden. – Meg lehet rólam a véleményed, hogy mindent ennyire elszúrok. Túlságosan jófiú voltam.. eddig! – Csóválom a fejemet, és ha engedi, legalább a vállát megfogom, mint egy vakvezetőnek, hogy legyen egy biztos pont, ami után mennem érdemes. Sóhajtok egyet, talán hányni nem fogok, de ez most megint nem tesz jót lelkileg. – Mindig is zenésznek készültél?
- És tényleg hiszel is ebben? Na nem azt mondom, hogy másokért tenni gáz, de... csak az eléggé kiszívja az embert. - értem én, hogy önfeláldozás meg minden, de azért ennek is vannak határai és nagyon úgy fest, hogy ő erősen túlzásba vitte a dolgot. Azért az embernek saját magával is kell foglalkoznia. Az nem önzőség, ha nem csak azt nézed, hogy másoknak mi a jó, hanem azért a saját lelki békés, meg testi szükségleteid is fontosak. - Diego? Tényleg heves, végülis olasz, de lehet, hogy félreértetted. Azért védelmez, mégis csak szinte a húga vagyok. - felelem kissé talán elbagatelizálva a témát, hiszen Diego már miért lenne birtokló velem? Soha nem szólt bele, hogy mit csinálok se nyíltan, se a hátam mögött, ő meg lássuk be eléggé szabatod életvitelt folytat. - Amúgy normál esetben ő a lazaság mintaképe! - teszem még hozzá nevetve, hiszen Diego aztán nem sok mindent vesz véresen komolyan, habár amikor Camille kilépett azt azért ő se tudta lazán kezelni, de az érthető volt. Mégis csak veszélybe került a banda, meg a turné. Meg aztán a szüleivel szemben sem lehet túlságosan laza, nem csoda, ha egyéb esetekben igyekszik kiélni magát. Tényleg meglep, hogy ide nem jöttek el, de talán majd betoppannak még. Fiatal még az este! De úgy fest nem Ashtonnak, mert szegény nem bírja a tempót. Ha nincs az ember hozzászokva, akkor nem csoda, no meg tényleg elég nagy gyorsasággal dobta be egymás után az italokat, az se volt a legjobb ötlet. Nincs benne gyakorlata, az egyértelműen látszik. - Szegény... - lépek utána, amikor leül és a táskájában kezd el jutatni. Sejtettem én, hogy sok lesz ez így. Pia, meg az ugrálás, amit nem szokott meg, hiába gondolta, hogy igen. Más ülni a kanapén és inni, amíg el nem alszik az ember és megint más, ha ezt aktívan csinálod. Akkor jobb tudni a mértéket, ami neki nem jött össze. - Gyere egy kis friss levegő majd jót tesz. Ha nem... tartom a hajad. - vigyorodom el és ha kell akkor kicsit alányúlok. Nem hiszek abban, hogy mindent meg lehet oldani gyógyitalokkal. Van, amikor kell az, hogy rendbe jöjjön magától a szervezet. Arról nem beszélve, hogy így sokkal jobban tanul belőle az ember. Láttam én már mást is kidobni a taccsot, nem olyan nagy cucc ez, ha az ember éjszakai életet él, meg zenészként ténykedik. Arról nem beszélve, hogy Camille jelenleg nem véletlenül nincs a bandában. Az elvonó nem egy kellemes hely és elég komoly előzménye volt. Szóval simán segítek Ashtonnal, hogy kijusson, lehet hogy elég a friss levegő is, hogy kicsit összeszedje magát.
Ez a típusú szenvedély, ami Frankie-ből árad, a vadsága valahol magamra emlékeztet. Én a harcban, a küzdelemben élem ki magamat, bár én közel sem vagyok ilyen laza. Nem is lehetnék, hiszen ha emberéletekért kell felelnem, akkor nem vonhatok vállat. Vissza kéne rázódnom az edzésbe is, hiszen így teljesen maga alá temet a múlt. Fel kéne állnom a kanapéról, de lássuk be, itt vagyok! Azt most vegyük figyelmen kívül, hogy bulizni, s nem a kötelességemet tenni. Lehet, hogy új korszakot kéne kezdenem, a lányra hallgatni, s végre elindulni azon az úton, hogy magamra is figyelek. – Ezt nehéz elmagyarázni. Nálam ez úgy működik, hogy attól leszek boldog, ha másoknak jó. Biztosan a vesztesek mondanak ilyesmit. – Csóválom a fejemet, ő csupa zenésszel, rocksztárral veszi magát körbe, ahol a lazulás az elsődleges. Talán olyan szinten megérthet, hogy egy zenésznek is fontos a közönsége, míg ő maga is tudja élvezni. Nekem az állandó kihívás, a küldetések neheze jelenti azt, hogy képes vagyok ott is állni a sarat, ahol mások elbuknak. – Áh, értem. Nos.. volt egy közös ügyünk a közelmúltban, ahol.. valahogy rájött, hogy Te meg én ismerjük egymást. Levágott valami féltékenységi jelenetet, amit már csak azért sem értettem, mert nincs köztünk semmi. De érdekes látni, hogy nem csak véd téged, enyhén szólva birtokol.. – Vonom meg a vállamat, akkor ez a rész tisztázva, amolyan testvéri viszony van köztük, de mivel ez nem vérségi kapocs, simán el tudom képzelni, hogy a Töki rá van indulva Frankie-re. Hát lelkük rajta, én azt hiszem már tényleg kinőttem ezekből a romantikus képzelségekből. Ha egyszer Vanessa megjön, akkor képes leszek vele higgadtan megbeszélni, hogy miért lépett le, ezzel engem is védett. El kell engednem, és valahogy.. megtalálni az utamat. Bár belekezdünk most valami beszélgetésbe, tánc közben azért nem az igazi. Párszor én is megrázom magamat, egészen ügyes vagyok, de alaposan felkavarja a gyomromat, kicsit oda is szorítom a kezemet. – Hát ez nagyon ciki, azt hittem, hogy vas szervezetem van.. Neked van igazad, többet ittam.. – Na itt majdnem felbukom az utolsó kortyokat. El is fordulok, hogy a számra tapasszam a kezemet. Gyorsan visszaülök az előbbi székre, és az ott hagyott táskámban turkálok, hátha találok valami enyhébb gyógyitalt, mert rémesen kínos lenne kidobni a taccsot, vagy elrohanni. Nem akartam Frankie szórakozását felrúgni, talán jobb lenne, ha most máshoz csatlakozna be, s nem az én elzöldülő fejemet nézné.
A kérdésére csak mosolyogva vonom meg a vállamat. Nem vagyok valami visszafogott típus az egyszer biztos. Én pont azért vagyok vadabb, mert a szüleim nagyon szerettek volna másmilyennek nevelni, míg úgy fest, hogy nála bejött ez a fajta visszafogás a felmenők részéről. - Hát ez baromi pocsékul hangzik. Az élvezet hogy lehetne kötelesség, meg felelősség? Baromság! - na jó, zenélni mondjuk lehet, hogy valamilyen szinten kötelesség is, mármint annyiban, hogy ott a banda és még sem teheti meg az ember, hogy akkor jár próbákra, amikor épp kedve van, de hát szeretjük csinálni, innentől pedig már nem az. Én aztán ülnék a dob mellett bármikor, bár jó eséllyel iszonyú izomlázam lenne, ha folyton csinálnám. Elég masszív testedzés végignyomni egy koncertet. Nem is nagyon van rajtam felesleg, lemozgom a színpadon, pedig amúgy határozottan szeretek enni és még válogatós se vagyok. - Udvarló? Jesszus, dehogy! - nevetem el magamat, bár arról nem tudok, hogy ez lehet, hogy bántó lenne szegény Diegonak. Az együttesünk mondjuk úgy a bonyolult kapcsolatok tárháza. - Diego és Rocco is olyanok, mintha a tesóim lennének. Gyakorlatilag együtt nőttünk fel, aztán létrehoztuk a bandát. De mikor találkoztál te vele? - na jó egy suliba járunk, de más házakba, mármint Diego Mardekáros és kis esélye van, hogy csak úgy összefusson Ashtonnal és még ismerjék is egymást. Főleg, hogy nagyon nem mozognak azonos körökben. Diego távol áll ettől a lovagi izétől, amilyen Ashton életvitele. A kérdésére viszont már elgondolkodom. - Most, hogy így mondod gőzöm sincs! Mindig csak azt mondom, hogy semmire sincs időm, de igazából arra se volt, hogy azon agyaljak mire kéne, hogy legyen még időm. - hümmentek egyet és végül mosolyogva tárom szét a két karomat. Persze egy világkörüli útra nem mondanék nemet, vagy mondjuk elmennék szörnyet lesni Loch Nessbe. Sok mindent szívesen megnéznék a világban, vagy kipróbálnék különleges ételeket, sportokat, hangszereket! Nem is tudom, olyan sok a lehetőség, és nem sokat agyaltam rajta még, hogy mi érdekelne igazán. Azért tánc közben már elcsendesedem, csak nevetve bólintok. Nekem nem árt az ugrálás plusz az ital, de nem is ittam sokat, rajta viszont határozottan látom, mintha kezdene kissé fehér színt ölteni. - Jól vagy? - harsogom túl a zenét, mert túl elég erős az ütem és ő nem ehhez van feltétlenül szokva. Lehet, hogy nem nagyon bírja a gyomra ezt így együtt?
- Haver? Te mindenkivel ennyire közvetlen vagy? – Kérdezek vissza beleegyező mosollyal. Furcsa egy lánnyal beszélgetni, aki humoros, mindent ennyire vállvonósan kezel. Engem mindig is határozott célok vezettek, álhatatos akaratossággal vetettem bele magamat bármibe, amit csak kitűztem magam elé. Most, hogy minden értelmét vesztette, Frankie valóban ráébreszt, mennyire be voltam feszülve, hogy mindenkinek megfeleljek. – Nálunk úgy tanították, hogy az élvezet inkább a kötelesség és a felelősség keveréke. Talán itt lenne az ideje mindezt magam mögött hagyni, új korszakot kezdeni. – Amibe már bele is kezdtem, csak sajnos az sem megoldás, hogy a kanapéról morgolódok mindenkire, de nem olyan könnyű ezt áthidalni. Meglehet, az új ivócimborákkal menni fog, akinek egyike lényegében lélekgyógyász is egyben. – Oh, én jobban bírom, mint kinéznéd belőlem, de rendben.. – Már csak azért is, mert az elmúlt hónapokban alaposan hozzászoktattam magamat, s úgy fest, a sárkány részem igencsak ellenálló. Ám az emberi oldalamat nem kéne lerombolni, az is tény. A zenéjükre kiváncsi lennék, ám amikor a Diego nevet említi, akkor elnevetem magam, így már összeáll a kép. – Áh, Diego. Vele már találkoztam. Rólad kérdezett, hogy mit akarok tőled.. Gondolom a pasid. Vagy… mivel azt mondtad, hogy nincs olyan, akkor az udvarlód..? – Kicsit azért ráncolom a homlomat, mert nem értem, hogy ha én még gondolatban sem vetettem fel magamban a lehetőséget Frankie-vel, akkor az az állat miért vont felelősségre. Nyilván rá van gerjedve erre a szőkére, s nyilván nem állok az útjukba, mert ki vagyok én, hogy féltékeny legyek? Jelenleg még magammal sem vagyok tisztában, s Frankie-nek igaza van, miért vennék komolyan bármit is? -Köszönöm. Nem az a cél, hogy nyávogjak. Ez inkább valamiféle.. beismerés, hogy máshogyan kéne csinálnom. Hálás vagyok, hogy meghallgattál. Milyen dolgokat szeretnél kipróbálni, amit korábban még nem? – Kérdezek vissza, mert látom, hogy ezúttal én is megleptem őt. Valami módon akár még barátok is lehetünk, noha nekem ez most teljesen új terep. Gyorsan leteszem az italomat, mert ha hallgatok rá, nem kéne tovább inni. Kellemes cikázás jár át, ahogyan a kezemet fogja, de csak annak tudom, hogy valami pozitív ér az utóbbi időben. Abban igaza van, hogy főleg a szalon táncokat tanultam, de gyakran mozogtam terepen, karneválokban, ott pedig a póriasabb ugrálás dívik, ezért ebben is otthon vagyok. Mindig meg fog maradni a stílusom elegánsnak, de attól még most igyekszem elengedni magamat. Az egyik kezét azért fogom, hogy össze tudjuk hangolni az ütemünket, a félmosoly az arcomon marad. – Ez tényleg a Te világod. – Kicsit azért kezd felkavarodni a gyomrom a sok italtól, lehet, hogy mégiscsak be fog tenni, főleg hogy most teljesen szétugrálom, de azért igyekszem állni a sarat!
- Hű haver azért ez baromi fárasztó lehetett. - elismerően bólogatok. Nekem nem menne. Mármint nem vagyok egy önző bunkó, de azért, hogy folyton csak másokra gondoljak és saját magamra sosem... hát az azért nem feküdne különösebben. - Akkor neked erősen kimaradt eddig, hogy élvezd is az életet, pedig erről kellene szólnia. - nem teszem hozzá, hogy mert hát rövid, főleg hogy nem tudhatom, hogy ő nem épp emberi léptékkel éli majd az életét, mivel nem ember. Őszintén szólva ezekkel a faji dolgokkal alig-alig vagyok tisztában, de nem is kell mindenről tudni. Néha jobb a békés tudatlanság. Én aztán még újságot is alig olvasok, hogy ne azon cidrizzek napestig, hogy épp ki és miért akarja leigázni meg romba dönteni a világot. Főjön e miatt azoknak a feje, akik ezért kapják a fizetésüket. - Oké, akkor üzenek mikor és hol láthatsz minket, ezekkel viszont lassíts, mert bár nem annyira tömények, de ha így hajtod fel őket egymás után, akkor hiába lesz jó a buli, neked csak a kellemetlen és fejfájós másnaposság marad belőle. - veszem ki a poharat a kezéből, ha megint eltalálna venni egyet csak úgy egy tálcáról. Ha arról van felhajtom helyette, én még annyit nem ittam. Nem mondom, hogy jól bírom a piát, és persze volt már, hogy túlzásba estem, de nem igazán voltam oda a helyzetért. Picit becsípni még oké, de csak annyira a mennyitől az ember szórakoztatóbbá válik, na de totál beállni és másnap szenvedni a következményektől... hát annak sose láttam értelmét. - Jelenleg, de a negyedik tag folyamatban. Négyen voltunk, csak Camille... hát magánjellegű okok miatt kiszállt. A főnöki pozi meg Rocco kezében van, végülis ő a rangidős. Szóval van Rocco, Diego, ők tesók és én, jelenleg. - erősítem meg a végén még egyszer, hiszen ha minden jól megy, akkor újra négyen leszünk. Kell a negyedik tag, mégis csak úgy van hangszerelve és összeállítva minden dal. Meg aztán több szem többet lát, bár attól nem félek, hogy két testvér álltal el lennék nyomva, de mégse lenne rossz még valaki. - Dehogy szánalmas! Az a fő, hogy próbálkozol. Néha én is agyalok, hogy ki kellene próbálni más dolgokat is, de általában csoda, ha van időm a suli és a zene mellett pihenni, nem hogy még új dolgokat is kipróbálni. - az viszont már határozottan meglep, hogy még a táncban is benne lenne. Elismerően bólintok. - No hát ez tényleg fejlődés bús lovag! Táncoljunk! - ragadom meg a kezét, hogy magammal húzzam a többiek közé. Jelenleg nem az a tipikus ketten táncolós szám van, hanem egy igazi nekem való rockosabb ugrálós fajta. Őszintén kíváncsi vagyok rá, hogy neki mennyire megy az ilyesmi. Valahogy eddig elsősorban a keringőt néztem ki belőle, ami meg ugye tőlem áll a lehető legtávolabb.
Természetesen nem szándékozom vele bunkó, lekezelő lenni. Éreznie kell, hogy a rossz közérzetem, hangulatom belülről fakad, vagy legalábbis más hibáztatható érte. Láthatja, hogy olykor bizony szünetet tartok, nagy levegőt veszek, hogy ne azt mondjam ki, amit elsőre sikerülne, mert mégiscsak afféle lovag volnék, aki nem szokott bántani, inkább véd másokat. A ruházatán nem ütközöm meg, engem aztán nem zavar, ha egy hölgy keményebb, Vanessa harcias stílusa sem állt tőlem távol. Manapság már mindenki egyedi, a stílust nem lehet központosítani. Azért a sok fülbevaló kicsit tényleg erős, de amúgy érdekes. Ha nem lennék ennyire letargikus, akkor biztosan megnézném magamnak, de tekintve, hogy sikerül az utóbbi években jó sokszor pofára esni, valahogy nem tudok mást elképzelni a beszélgetésen kívül. – Ha úgy vesszük, nálam sosem merült fel a szórakozás. Azért éltem, hogy másokat szolgáljak. Talán balgaság volt, és magam mögött kell hagynom, hogy mindig másokra gondoljak. – Ingatom a fejemet kicsit talán savanyú fintorral, de tőlem már az is nagy szó, hogy képes vagyok felismerni a hibámat, hogy nem kell játszanom a tökéletest. Frankie igen lazának tűnik, mintha kicsit el akarna kalauzolni a stresszmentes világban. – Érdekel. – Felelem kurtán, a zene eddig nem képezte az életem részét, viszont most is szól valami a háttérben, amitől egy fokkal jobban érzem magamat, így elfogadom, hogy komoly hangulatformáló szerepe lehet. Egy apró félmosoly kibuggyan belőlem, egykori önmagamat idézi. – Talán hármat. Vagy négyet? Nem rég érkeztem. – Valójában nem kortyolom, hanem ha kapok egy újabbat, felhajtom, úgyhogy lehet, hogy le kéne állnom, mert ami a fizikumomat illeti, bírom, főleg, amióta még az is kiderült, hogy sárkány vagyok, bátran feszegetem a határaimat, viszont attól még az emberi oldalam mégiscsak le tudna részegedni. – Ezek szerint trió. Ki hozza a döntéseket? Közösen, vagy a frontember? – Pusztán érdeklődöm, hogy legyen valami témánk, ami főleg őt érinti, a saját múltamról még nem nagyon akartam lerántani a leplet, de az udvarisság meg fogja kívánni, hogy ne csupán faggatózzak. Nem azért érdeklődöm, hogy van-e pasija, mert rámozdulnék, mindössze az érdekel, hogy meddig ér rá, mert másról fogunk beszélni, ha fél percen belül elkezd itt valaki féltékenykedni. – Na erre már én is rájöttem, feleslegesen éltem bele magamat, többször. Mert ha nem jön össze, akkor az ki tud nyírni rendesen. – Lepillantok a lábára, benne van nagyon az ütem, esélyesen táncolni akarna, én pedig feltartom. Kedves lány, nem velem kéne most törődnie! – Igen, én is láttam rajtad, hogy minimum magadnak meg akarsz felelni, de ezek szerint az édesanyádnak is. Hogy én? Meg fogsz lepődni, de nem. Elmentem egy lélekdoktorhoz, ő próbál most meg újraindítani.. Illetve valami sportkörbe is beiratkoztam a Roxfortban, ott jöttem rá, hogy nem csak a kard van a világon. Próbálok kipróbálni új dolgokat, továbblépni.. Változtatni, csak mintha a fogamat húznák. Szánalmas, ugye? – Nevetem el magamat kínlódva, mert látom, hogy próbálkozik, hogy lelket öntsön belém, de már egy fokkal jobb, mint amikor utoljára találkoztunk. Nem veszem magamra, hogy szurkálódik. Úgy vagyok vele, hogy csak azzel teszünk ilyet, akivel törődünk. – Senki nem visz el táncba Hamupikőke? Én maradok az utolsó remény? – Teszem le a poharat, mintegy várakozó pillantással, hogy felőlem aztán mehetünk..
Azért még valamelyest óvatos vagyok vele. Ki tudja, hogy mit vesz rossz néven, mikor, de nem tudom teljesen visszafogni magamat és azért hát a stílusom tényleg merőben más, mint valami megmentendő herceg kisasszonynak. A ruhám sem épp az a tipikusan csajszis, hiszen most is tépett famerben vagyok, hasvillantós, de nem túl kivágott toppban, persze minden fekete és szürke árnyalatokban. A fülemben kész fülbevaló kollekció van és csak azért nem furattam még ki az orromat, mert az anyám tuti, hogy egyből eldobná az agyát és durva fejmosást kapnék érte. A fülbevalókat se érti. A lábamon meg persze a jól megszokott bakancs, amivel ha valakit megtalálnék rúgni, tuti, hogy minimum nyolc napon túl gyógyulna és nem azért, mert én lennék annyira erős. - Egy buliba elmenni soha sem felesleges kör. Kicsit elengedheted magad, szórakozhatsz mielőtt belekezdesz az évbe. Erről szól ez az este. - és én ezért imádom annyira. Ide mindig olyanok jönnek, akik azért tudják, hogy a tanulás fontos, vagy legalábbis ha más nem a szüleiknek, de mégis csak kell néha egy kis ereszd el a hajam. Azt mondják volt már néhány igen érdekes eset az elmúlt években. Kár, hogy azokról lemaradtam! - Majd máskor pótolod. Ha érdekel a banda küldhetek baglyot a következő koncertünk előtt. - teszem azért hozzá, de őszintén szólva még én se tudom ennyivel előre mikor mi a pontos menetrend. Ezzel elsősorban Rocco foglalkozik, mi meg megyünk, ahová mondja. A turné miatt most amúgy is jóval bonyolultabb lesz minden, főleg hogy kell még egy új gitáros is Camille helyett. Mintha már lenne jelölt, de nem tudok ennél többet. - Mennyit ittál te már? - vigyorodom el, mert mintha nem ment volna át teljesen az info. - Szóval Diego lehet, hogy épp tanul, Rocco meg simán benne van, hogy elfelejtette, szóval passz. Ha látom őket, kiderül. - mondom el újra, ezúttal kicsit más szavakkal. Bár egy csapat vagyunk, de nem tudom mindig, hogy hol járnak. A pasi kérdésre kissé megköszörülöm a torkomat, hiszen azoknak, akik ismerik a bandát nyilvánvaló a tény, ami valójában tök kamu, hogy nem a pasik érdekelnek, csak hát Ashton nem ismeri a bandát annyira. - Csak haverokkal jöttem. - felelem végül, mert ez amúgy teljesen igaz és nem kell magyarázkodnom, hogy nincs pasim, sőt a haveri kör szerint nem is lenne sose, hiszen smároltam már a színpadom Camilleal is. A lényeg legalábbis, hogy Rocco úgy gondolja, hogy a lányok érdekelnek, így még véletlenül sem derül ki az igazi titkom. - Szerintem sokan túl nagy jelentőséget tulajdonítanak a szerelemnek. Nem kell azt annyira hajszolni. - vonom meg a vállamat, kicsit pásztázva a terepet. A kabancsom az aktuális zene ritmusára kopog a padlón közben. Na nem az látszik rajtam, hogy húznék már el tombolni, szimplán csak ha már ez egy buli, akkor nem tudom magamat teljesen különválasztani a ritmustól. Mégis csak dobos vagyok, a ritmus a lételemem. - Zártam. Tudod év végén leszokták zárni a jegyeket. - belepillantok egy kis csipkelődéssel a pillantásomban a poharába, hogy nem itta-e már egyből ki az egészet, mert olyan furi kérdései vannak. - De amúgy nem volt vészes. Nem lett meg a jobb jegy, de anyám elfogadta a dolgot. Nagyon meglepett vele. Valószínűleg számított, hogy minden másból jó lettem és hogy elég sok dolga volt nyáron, hogy engem cseszegessen. Te mivel töltötted a szünetet? Búsulás és önsajnálat? - pislogok párat nagy ártatlan szemekkel a poharam felett, amiből újfent leszűrheti, hogy szimplán csak húzom az agyát. Nem kell komolyan vennie a kis szúrkálódásokat. Na persze amennyiben nem akar mindenáron megsértődni. De, ha már eljött akkor remélhetőleg az a célja, hogy jól érezze magát, abba pedig belefér egy kis heccelődés.
Nyomon követem a mozdulatot, ez a lány egészen vicces, amit szoktam meg. Valahogy az előéletemben azok a lányok domináltak, akik szépek voltak, netán kedvesek, de cseppet sem viccesek. Egyikük sem, azért aztán nehéz ezt így lereagálni, hogy ne legyen erőltetett. Biccentek, próbálok derűs lenni, hogy érezze, nem hamvába volt ötlet engem vidítani próbálni, csak éppen nem ilyen a stílusom. Talán majd egyszer. S kár is belemenni a múltamba,a lényeget már tudja. Inkább a zene érdekel, hiszen azért jöttem ide, még ha nagyon is forgatta a fejét, hogy van-e kísérőm. Miért lenne? Bárki el tudna most viselni? Vagy a rosszfiúkat pont a bunkó stílusa miatt imádják? Én bármennyire is pokróc vagyok, odáig mégsem mennék, hogy megalázzak egy lányt, netán tárgyként kezeljem, mint ahogyan azt mások szokták. Még akkor sem, ha ezzel össze tudnék hozni valami kiscsajt, aki issza a szavaimat. – Akkor most volt egy felesleges köröm? – Ingatom a fejemet halvány mosollyal, természetesen nem gondolom így, de azért kiváncsi lettem volna, milyen az amikor ez a Frankie csajszi úgy igazán bevadul. Talán még én is tudtam volna tombolni a zenéjükre. Viszont megjegyzem magamat, hogy mikor és hol érdemes ismét megjelennem, nem sürgős az ügy, talán addig egy kicsit össze is kapom magamat. – Ahha, és akkor itt van az egész banda? Vagy a pasiddal jöttél? – A múltkor eléggé berzenkedett, hogy netán megpróbálja megkörnyékezni az idősebb tanárt egy jó jegy érdekében, ami valóban rohadtul meredek lett volna, de ott felmerült bennem az is, hogy egy ilyen laza lány biztosan kavar valakivel. Sőt, egyszerre többekkel is. Végülis zenész, simán kinézem belőle, s nem rossz értelemben. Azt hiszem nekem is könnyebben kellett volna kezelnem az érzelmeket, nem állandóan beleesni valami almamellű bárókisasszonyba. Vagy angyallányba. Francba! Jól elrontottam a szerelmi életemet. Most kellett volna ismerkedni, mert így csak az idő megy, én pedig inkább magamba fordulok. – Tulajdonképpen senkivel, a magam útját járom. Valahogy manapság jobb, ha nem erőltetem az ismerkedést, eddig mindig katasztrófa volt a vége. – Nevetem el magamat mentegetőzve, felesleges rátolni a csajra a bajomat, s hogy jó eséllyel úgyis valami vodkásüvegnek az aljával fogok közelebbi kapcsolatba kerülni. – Mi lett végül a jegyeddel? Van még esély, hogy jól zársz? – Kérdezek vissza, észre sem véve, hogy a testtartásomon kicsit változtatok, most már teljesen szembefordulok vele, így ha van egy kis emberismerete, rájöhet, hogy igyekszem a jövőbe tekinteni a múlton kesergés helyett.
- Jó ezt a valamit betudom egy félmosolynak. - rajzolok egy kis kört a mutatóujjammal az arca előtt, mert hát volt itt valami futó biccentés, de azért nem sok pozitívat tudnék mondani rá, csak ha nagyon bele akarom erőltetni. Valami papolt legutóbb szerelmi bánatról és miegymásról, de nagyon hazavághatták csórit, ha ennyire pocsék még most is a kedve, pedig azóta már eltelt a nyár is és itt az új évkezdet! - Igen, de nem itt. A Votre Santé a fő helyünk, de most ősszel lesz végre egy komolyabb turnénk. Bár kicsit bonyolódott az ügy az egyik tag kilépésével tavasszal, de majd lesz valahogy. - vonom meg a vállamat mosolyogva. Tényleg lazán veszem. Azt hiszem keresünk most, vagy lehet, hogy lehetne egy meghallgatás Camille helyére. Mintha pezegettek volna már egy srácot, de nem tudom, hogy mennyire komoly a dolog. Végképp fura lesz, ha én maradok az egyetlen csaj a bandában és persze én vagyok a dobos. Nem a legmegszokottabb felállás, de nem jelenti, hogy nem imádnám majd úgy is. - Szóval itt most én is csak szórakozni vagyok jelen. Azt mondják minden évben van ilyen buli, afféle évkezdő. Te voltál már? - nem is tudom, hogy hányadik évfolyamot koptat, de hát én eleve tavaly jöttem és akkor még nem volt elég komoly ismeretségem ahhoz, hogy elhívjnaka. Mostanra azért már elég ismert lettem a banda miatt is, és amúgy is viszonyleg könnyen barátkozom. - Fú nem is tudom. Szóltam nekik, de Diego nagyon komolyan veszi a tanulást, és ez a turné miatt már eleve bonyolódik, Rocco meg pont hogy nem, szóval lehet hogy elfelejtette. - vakarom meg a tarkómat, bár kicsit körbenézek, de elsőre nem látom őket sehol. - És te kivel jöttél? - mert hát nehéz elképzelnem, hogy csak úgy egyedül, bár való igaz, hogy a stílusa miatt azt is, hogy túl nagy baráti társasága lenne. Aztán persze ki tudja. Lehet, hogy a kissé cudar jellem jóarcot takar, ha épp nem törték ripityára a szívét szerencsétlennek.
Muszáj kiszellőztetni a fejemet, mert az edzés nem úgy sült el, ahogy szerettem volna. Talán kár is volt csatlakoznom! Másfelől az az oltári barom Diego a példája annak, hogy mennyire nem értek szót a saját nememmel. Na nem mintha mostanság a gyengébbikkel menne. Rá kell ébrednem, hogy velem van a baj, nem mutogathatok állandóan másokra. Anyám szinte sosem volt, apám pedig nagyon leépült, de amíg élt, addig valamiben hittem, és most, hogy ő sincs, eladtam a birtokot, hogy minden vagyonom a kobold kardban legyen. Viszont teljesen magam vagyok, és nem élhetek úgy, mint egy középkori lovag, aki ha elveszti a hitét, akkor már nem is teljes értékű. Barátokat kell szereznem, Seraphine már régóta el van utazva, nem támaszkodhatok rá. Ez a Nina egész értelmesnek tűnik, és láthatóan ki van arra képezve, hogy ne csak lengesse a fegyverét, akkor is ki tudjon térni, ha varázslattal támadják. Csoda, hogy ennél a gondolatnál nem harapom le a kezemben tartott üvegpohár szélét, ha arra a csúfos esetre gondolok, amikor megpróbáltam megvédeni Vanessát, és úgy fejbelőtt valaki, hogy közröhej tárgya lettem. Nem késő ismét tanulni, hogy ez többé ne eshessen meg. Most viszont kissé el kell engednem magamat, most nem a kötelesség vagy a harc az úr. Ahhoz képest, hogy azért jöttem, hogy megnézzem Frankie bandáját, most nem is ők szólnak, hanem mű az egész. Így azért csalódás, mert biztosan jólesett volna neki, ha gratulálok, vagy ilyesmi. Aztán lehet, hogy fel sem veszi az egészet, nagyon szabad szellemű teremtés. – Azt mondod? Én meg már azt hittem.. Ti a faluban szoktatok játszani? Vagy én értettem félre? – Halvány biccentéssel jelzem, hogy értettem én a viccelődést, és nem sértődöttem meg, nem volt min. Nem ismerjük egymást annyira, hogy érzékenykedjek. Legutóbb segíteni akartam, de sokra nem mentünk egymással. Tulajdonképpen ez a látogatásom másik oka, hogy rákérdezzek, hogyan halad a tantárgyával. Mivel a saját italomat már megittam, leteszem az egyik asztalra, s átveszem, amit felém nyújt. – Mindenesetre a bandád itt van? – A tanulást még fel sem hozom, mert látszik, hogy most nem olyan hangulatban van, hogy a faszkalap tanára jusson eszébe. Beleiszom abba, amit átadott, az utóbbi időben meglepően jól bírom a töményet is, lehet, hogy az átváltozásom az oka. Mázli, hogy a mardekáros liba nem látta, mert szívrohamot kapott volna. Apám tudomáson szerint nem volt sárkány, ám ez felveti azt a kérdést, hogy anyám mit titkolt.
Mint minden szeptemberben, immár évek óta divat a menőbb egyetemisták között, hogy bulit szerveznek a Szellemszálláson. Afféle évnyitó ez, hogy felszívjuk magunkat a tanulásra és a kötöttségekre. Nekünk már nem kell időre visszaérni a suliba, simán nyúlhat a hajnali órákba is a buli. Nekem még persze új a szitu, hiszen nem ide jártam az elmúlt években, tavaly pedig még túlságosan új voltam ahhoz, hogy itt lehessen, na de idén nem is volt kérdés. A turné is nem sokára indul, nem rossz felvezetés ez előtte. Próbáltam rábeszélni a srácokat is, de hogy lesz-e idejük, vagy kedvük, azt még nem tudom. Camille pedig már bevonult az elvonóra, szóval ő nem is kérdés, hogy ha vissza is tud térni szeptembertől a suliba, akkor se fog eljönni egy olyan bulira, ahol túl sok a csábítás. Pia ugyanis van, ahogyan a zene is kiváló annak ellenére, hogy ezúttal nem a mi bandánk szolgáltatja, hanem valami megbűvölt gramofonból szól a cseppet sem unalmas régimódi zene. Pörgős, ugrálós, csak ritkán jön egy-egy romantikusabb szám, ami alatt lehet beszélni, vagy esetleg az erre vetődött pároknak lamúrozni. Bár, ha jól hallottam ez a buli elsősorban arról szól, hogy kiengedjük a gőzt már év elején, úgyhogy tuti, hogy több a facér egyetemista, mint akik párban érkeztek. Attól cseppet sem rettenek meg, hogy ne ismernék senkit. Van már egy kis hírnevünk, szóval eltudok fecsegni néhány ismerős arccal. Olyan is akad, aki szóvá teszi, hogy milyen jó lenne, ha mi lennénk a zenefelelősek. Jól esik, nem mondom, de néha nem árt nekem sem szórakozni kicsit és nem a dobok mögött ülni. A tánccal is épp elég kalóriát égethetek, nem csak a vad dobolással. - Hm... - pillantok meglepetten az egyik sarokba, ahol ismerős arc ácsorog. Van egy olyan sejtésem, hogy valaki elrángatta magával, mert hát legutóbb, amikor találkoztunk év végén enyhén szólva se volt jó passzban. Lehet, hogy most is csak inni jött, vagy falat támasztani, vagy valakit elkísért, aztán majd lelép. Én meg jófej csaj hírében állok, úgyhogy felkapok két poharat az asztalról. Valami random pia van benne. A legtöbb finom, nem igazán foglalkozom az összetételükkel, és célba veszem a falat támasztó Ashtont. - Hali! Szerintem akkor se fog kidőlni, ha nem vigyázol rá annyira, morcoskapitány. - célzok itt a falra, de az arcomon azért mosoly játszik, hogy nehogy nekem még megsértődjön, hiszen csak viccelek. A kezemben lévő papír pohár is ezt jelzi, amit felé nyújtok. Aztán persze tök ciki lesz, ha netán zokon veszi a dolgot, de ez van, nehezen kezelem komolyan a dolgokat és ez amúgy is egy buli. Arra van, hogy az ember szórakozzon.
- Megkérhetnélek téged is, de van egy olyan érzésem, hogy az se lenne szerencsésebb fordulat - vonom meg a vállam, hiszen Dante nem éppen egy szociális alkat és különben is... Még mindig tartom magam ahhoz, hogy én is lehetnék az, aki szóba elegyedik vele. Lehet, igaza van a fiúnak abban, hogy ez csak még egy lépéssel közelebb vinne ahhoz, hogy a szőkeség emlékezzen, de annak az eshetősége is fennáll, hogy jó benyomást sikerülne tennem rá és abban az esetben elég távol kerülnék a gyanúsítgatástól, habár teljes mértékben sohasem fogok kiesni a körből, ebben teljes mértékben biztos vagyok. - Bár, ha gondolod, akkor nyitva tartom előtted a lehetőséget - tárom szét a karjaim, amolyan "nekemmindegyazishateteszedmeg"-arcot vágva a szavaim mellé. Dante a mentorom és mivel elég komoly az ügy, így most az egyszer igyekszem hallgatni rá és nem fejjel rohanni a falnak. A kísértés igen nagy, de sokat bukhatok, ha fejest ugrok a mély vízbe, szóval tényleg nem ártana várnom valamennyit. Az emlékek ülepednek, majd elhalványulnak. Sok ember a saját szerettei hangját és arcát is elfelejti valamilyen mértékben, miután meghaltak. Talán az a griffendéles lány is így lesz a támadással. Egy idő után egyre kevesebb mozzanat él majd benne. Még kész szerencse, hogy a merengő igen ritka jószág, hiszen így nem játszhatja vissza újra meg újra magában a történteket. Jó, hát én se vagyok a társaság lelke, annyi szent, de mivel a vámpírok eleve kevesebben vannak az iskolában, így nem is igazán tudhatom, hogy ki az, aki valamilyen szinten hasonlít rám vagy a leírásra. Amikor megharaptak, Dante volt az, aki megmentette az életemet, miután pedig megszakadt vele a kapcsolat, nem igazán kerestem más vámpírok társaságát. Ha volt is valaki, akiről tudtam, hogy az, nem néztem meg magamnak közelebbről. Egész egyszerűen nem érdekelt annyira, hogy a társaságát keressem a hozzám hasonlóknak. Valahogy úgy éreztem, jobb nekem egyedül. Ami egy ideig szépen működött is. Tisztában vagyok azzal, hogy ahhoz, hogy beilleszkedhessek, szükségem lesz némi változásra. Hiszen, ahogy Dante is pedzegette, a külső rányomja a bélyegét az emberre. Én a stílusommal érem el, hogy még véletlenül se szóljon hozzám senki sem, ez kétségtelen. Igyekszem folyamatosan olyan arcot vágni, mintha egy nagy adag igen savanyú citromba haraptam volna az imént, nem csoda hát, hogy sokan inkább nagy ívben elkerülnek. Amíg Mia élt, volt értelme ennek, de mára mindez megváltozott. Már magam se értem, miért ezt a vonalat képviselem. Talán egyszerűen csak hozzászoktam már és képtelen lennék engedni a változásnak. Mégis, valamit lépnem kell annak érdekében, hogy én is az iskolai társadalom tagja lehessek. Az érintésébe beleremegek, amikor a bőrömhöz ér, a légzésem pedig - ha lehetséges - csak még szaporábbá válik. Ha jobban belegondolok, még egyetlen alkalommal sem érintett meg így, bár még egyszer se mondtam ki számára nyíltan, hogy mit is szeretnék. Ennyi lett volna? Csupán csak kérnem kellett? A szemeimet lehunyom tehát, hogy teljes mértékben átadjam magam annak az eksztázisnak, amelyet a csókja fog okozni, amikor is az ajkai érintését a homlokomon érzem és egy röpke pillanat erejéig ordítani lennék képes a csalódottságtól. Egyetlen pillanat alatt emelt fel az egekbe, majd hajított le a földre... Most komolyan? - Mentor... - sóhajtom a szót, miközben ő távozik, végül ujjaimat az ajkamhoz érintem, amely kínzóan ég az elszalasztott lehetőségtől. A közelsége fizikailag és lelkileg egyaránt hatással van rám, az az idő pedig, amikor még csak a közelébe se mehetek az iskolában, maga a pokol lesz számomra. Mindenesetre, a feladatom egyértelmű: annyi külső változást beiktatni a kinézetembe, amennyit csak lehetséges. Ki tudja, talán a következő találkozásunkkor már egy sokkal másabb mentoráltat fog maga mellé kapni Dante.
Lehet, hogy igaza van, sőt. Már amikor eldöntöttem, hogy meglátogatom tudtam, hogy segítséget fog kérni, hogy elfogadom majd tanítványomként. Kicsit mások a motivációim, mint amikre számíthat, de hosszú még az út addig, ameddig bármi ezzel kapcsolatban a felszínre emelkedne. Ha egyszer megtörténik egyáltalán. Érdeklődve figyelem, ahogy emészti a hallottakat, kimondottan szórakoztat, ha látni rajta, amikor az arca elváltozik, bosszankodik, feszült. Talán nem egy kellemes tulajdonság, hogy szórakoztatnak az érzései, de valahol a tekintetemben és a szám sarkában bújkáló mosoly is határozottan erre utal. Magabiztos vagyok, hogy nem ez lesz a történetének vége, ha saját magát nem sikerül tisztára mosnia, hát megteszem én. - Csak ne éppen az indítsa meg a fejében a felismerést, hogy te beszélsz vele. Ez a legnagyobb hibája annak, hogy egyenesen tőle kérdezz rá. - válaszolom, talán már többedszerre rámutatva erre, de még mindig nem ajánlom fel, hogy esetleg én menjek el az iskolában ahhoz a lányhoz, aki szemtanúja lehetett az esetnek. - Szerencsédre akadnak olyan vámpírok, akik egy felületes leírásra könnyedén illenek. - válaszolom, nem is igazán értem, hogy mennyire élt zárkózott életet eddig, ha ezt nem tudja. A Roxfortban nem ő az egyetlen szőke vámpír és nem is arról van szó, hogy a többiek esetleg titkolnák. Az ilyen titkok előbb-utóbb mindig kiderülnek, vagy a Gyengélkedőn egy baleset után, vagy mert a Minisztérium igen lelkesen szeret számotvetni a társadalomra veszélyes elemekről. Persze, ha arról lenne szó, hogy a mi fajtánk kerül veszélybe, minket akarnak levadászni az önjelölt hősök, akkor a füle botját se mozdítaná senki abban az épületben. Nem én leszek az, aki megjavítja a rendszert, sőt, ez a függetlenség sokmindenben ad szabadságot a vérlények alvilágában. Nem feltétlenül ítélném el semmiért, ami kiül az arcára, csak egészen egyszerűen érdekel és ugyan néhány éve már kacsintgaton a legilimencia irányába, nem vagyok született tehetség így észrevétlenül nem is tudnék hallgatózni, akármennyi időt töltöttem el a varázstudomány tanulmányozásával. Valószínűleg, ha megemlíteném neki, hogy talán még jobban is állna neki az a stílus, vagy egy új stílus, a kettő ötvözete, azonnal bántásnak venni, pedig csupáncsak úgy érzem, hogy a világfájdalom-kép nem különösebben vonzó. Még ha sokan bálványozzák is az ilyesmit, én éppen azzal kötöm össze, amire ideértem: igénytelenséggel és felesleges mártírkodással. Amikor összegzi a képet, amit festek nem látszik rajtam, hogy különösebben magamra venném, sőt, még el is mosolyodom egy kissé biccentve. Ha nem esik le róla, hogy miről is beszélek ám legyen, nem fogom a szájába rágni, főleg azért nem, mert áttérek arra, aki most áll előtte. Hosszan kitartom a szemkontaktust és szinte látom, ahogy kitágulnak a pupillái és elönti a nosztalgikus érzés, amit valaha érzett. Kissé felszalad a szemöldököm, mint aki olyan nagyon nincsen meglepve, alányúlok az állának szándékosan végigsimítva a nyakán, a fülcimpája alatt és az arcélén. Több, mint húsz centiméter van közöttünk, lényegében fölé tornyosulok, de lassan, kínzóan lassan, lehajtom a fejemet és felemelem az övét, de éppen csak leheletnyire. Éppen annyira, hogy az ajkaimat puhán a… homlokára helyezzem. Rövid érintés, aztán már meg is szakad a fizikai kapcsolat és hátra is lépek. - Mentor és mentorált. - mondok csak ennyit, mintha azt üzenném ezzel, hogy amennyiben a segítségemet akarja, elfelejtheti, hogy ilyen bonyodalmakba ereszkedek bele, habár tény, ami tény, az én szememben ma már még ha fiatal is, még ha esendő is, de már kimondottan nő. Mielőtt utánam nyúlhatna, könyöröghetne, vagy akár megsértődhetne, hogy nem kapta meg amit akar már sarkon is fordulok és csak az ajtóból pillantok vissza a vállam fölül. - Az iskolában ne keress semmiképpen. Maradjon a mi titkunk. Jövőhéten ugyanekkor, ugyanitt. - és azzal el is tűnök, a régi, romos épület nyikorgó padlója jelzi és végül az ajtó zsanérok sikítása, hogy távozok az épületből, de ha ablakhoz lép követni merre tartok, már se hírem, se hamvam.
//
