2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az elsősök érthető módon még hasznos, ha térképpel járják be az iskolát, mert a szeszélyes lépcsőkhöz hozzátartoznak a kesze-kusza folyosók, amiken igen könnyű elkeveredni, arról nem is beszélve, hogy akadnak olyan helyiségek is a Roxfortban, amik évről évre még akár helyet is változtatnak. Még egy tapasztalt diák sem mondhatja el magáról, hogy tökéletesen kiismerte az iskolát, hiszen az szinte lehetetlen feladat. Ha van egy kis szerencséd, akkor a falakon sorakozó festmények esetleg segíthetnek.
Nehéz, hiszen minél több kérdésre válaszolok és minél inkább belemerülök a hazugságba, annál nehezebb lesz kikeveredni belőle és elmondani az igazat. Bár eddig próbáltam kvázi igazat mondani, legalábbis a kérdésekre felelve, de hát arra mit mondhatnék, hogy hogy van a bátyám, aki... évekkel ezelőtt meghalt? - Oh hát... ő is jól érezte magát a nyáron. - vágom rá végül, bár kissé hadarva, hiszen ez nem válasz a kérdésre, inkább megint valami olyasmi, aminek van valóságtartalma a maga módján, de még sem igaz, hiszen én tényleg jól éreztem magamat a nyáron, de azóta olyan sokminden történt és most sejtelmem sincs, hogyan mondjam el. Rosie még annyira.. naiv? Vagy csak nem történtek vele kellemetlen dolgok, azon kívül, hogy piszkálták és ezért másképp látja a világot, mint mondjuk én. De attól még megilleti az igazság joga, csak nem tudom, hogyan kezdjek bele és mondjam el azt. Annyira bonyolult! - Igen, de én is szívesen megnézem a rajzaidat. Egy kicsit én is értek hozzá és, pont egy rajzfüzetet keresek, ami eltűnt. - teszem még hozzá, újra az üzenőfalra pillantva, mintha attól, hogy nézem csak úgy hirtelen felbukkanna rajta egy üzenet A-tól és kiderülne, hogy mit is akar pontosan és mikor kapom végre vissza a vázlatfüzetemet. - Sajnos az illető nem írt semmi kedveset, sőt... megtalálta a vázlatfüzetemet és nem akarja csak úgy odaadni. - sóhajtok egyet végül, hiszen túl sok kép van benne, túl sok rajz, amiket nem akarom, hogy bárki meglásson, azaz főleg egy valaki nem lenne jó, ha látná őket. Ali biztosan zavarba jönne, esetleg kellemetlenül érezné magát és azt nem akarom. Megint csak feszültség lenne miatta kettőnk között, pedig most már kezdenek jól alakulni a dolgok. Remélem, hogy ír majd az az A és elmondja, hogy mit is akar pontosan, hogy végre visszakapjam azt, ami az enyém. De mikor teszi már? Az üzenőfalról aztán újra Rosiera pillantok és mielőtt még azt akarná taglalni, hogy megpróbál segíteni nagyot nyelek és megpróbálom megtalálni a megfelelő szavakat, hogy színt valljak. - Valamiről beszélnünk kellene, csak... azt hiszem nem ez a legjobb hely rá. - pillantok körbe, hiszen időnként a közelben elhalad egy diák és bár valószínűleg akadnak olyanok, akik tudják az igazat, mégis csak jobb lenne valami nyugodt helyen beszélni. Mondjuk végig azt hittem, hogy majd sokan olyan "szörnyű vagy" nézéssel fognak illetni, de ez nem történt meg. Azóta arra jutottam, hogy jó eséllyel a szobatársaim, a barátaim nem mondták el csak úgy mindenkinek ezt, így aztán nem nagyon van honnan tudnia senkinek sem. Ahogyan Rosie se tudja, valószínűleg nem annyira felkapott hír a helyzetem, mint ahogyan jó ideig gondoltam. A lényeg, hogy körülnézek kicsit és keresek egy nyitott ajtót, vagy nyugodtabb folyosó részt kicsit arrébb, ami kevésbé forgalmas, hogy lelhessünk, bár jó eséllyel inkább járkálni lesz kedvem, mint nyugton ücsörögni. - Igazából nem tudom, hogyan kezdjek bele. Annyira... bonyolult és talán nehéz is lesz elhini, de... - újra és újra elakadok, ami minden bizonnyal elég zavaró lehet annak, aki hallgat, ezúttal tehát Rosienak. Idegesen harapom be a számat, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve a kicsit már megnőtt hajamat hátul összefogva - mert már lehet, bár még nagyon apró copf jön csak ki belőle -, kicsit eltűntetem a hajamat. - Valójában én vagyok, akit ismersz. Ne haragudj, csak hát olyan nehéz ezt elmondani. Sung-yeun, a bátyám és néhány éve meghalt. - bököm ki végül, a végén elfordulva és mustárlni kezdek bármit, ami a figyelmemet eltudja vonni, legyen az egy kép, egy ablak, vagy csak valami piszokfolt a falon.
Tényleg ritkán járok, vagyis inkább állok meg itt. Most mégsem bánom, hogy így alakult a dolog. Legalább köthetek egy új barátságot, egy új ismerőssel. Mondjuk, így mondhatjuk, hogy ezúttal sem az üzenőtábla tartalma fogott meg, és tart itt. Viszont mivel Sung-yeun kedves srác, és szeret rajzolni is, ami egy nagyon jó dolog. Főleg, hogy ez lehet közös hobby is. Igaz, ő szerintem ügyesebb, mint én. Nekem van még mint tanulnom a rajztechnikák terén. Minden esetre örülök, hogy megismerkedhetek a húgával is. Biztos ő is kedves. És talán vele is találok közös pontokat, amiket ő szeret. A nénikém is biztos örülne, ha megívnám magunkhoz. Végre elégedett lenne a baráti társaságommal is Sung-yeun és Sun-hi személyében. Ő nagyon szereti a hagyományokat. Ezért nagyon fontos szerinte, hogy megfelelő koreai barátaim is legyenek, akiknek ez szintén fontos, hogy jó hatással legyenek rám. - Igazán örülök Sun-hi! És hogy van Sung-yeun? Remélem jól. Nyár óta azt hiszem nem is találkoztam vele. Pedig már a nénikém is kérdezett róla. - teszem fel a kérdést kíváncsian, ami hát lehet túl családi, és indiszkrét, de engem érdekel. Főleg mert a barátomnak tartom Sung-yeunt. Számít, hogy mi van vele, és hogy van? Remélem, hogy jól, és semmi rossz nem történt vele, ami miatt mostanában nem nagyon látni. Esetleg átment volna egy másik koreai iskolába? Bár azt említette, hogy az anyukája nem nagyon akarja, hogy művészettel foglalkozzon, de talán mégis meggyőzte valahogy, hogy olyan helyen tanulhasson, ahol ez nagyobb hangsúlyt kap. Igazán kár, hogy a Roxfortban nincs külön művészeti oktatás, vagy legalább valamiféle művészeti szakkör. - Tényleg? Miket mesélt rólam? Mondta, hogy szeretek rajzolni, mint ő? Tényleg, olyan jó lenne megmutatni neki az új rajzaimat. Sokat fejlődtem ám nyár óta. - kapok a lány szaván, és lelkesülök fel egyszerre. Talán még azt is sikeresen figyelmen kívül hagyva, hogy ez esetleg kellemetlen lehet új ismerősöm számára. Hát igen, apuapu szerint meg kellene már tanulnom sokkal kimértebben viselkedni, és nem mindenki nyakába borítani az aktuális gondolatvilágom egészét. Szerinte ezt biztosan anyutól örököltem. Még abban az esetben is, ha egyébként már ő sem ragaszkodik annyira nagyon mereven a hagyományokhoz. Csak bizonyos esetekben, mint mondjuk a családi ünnepnapokon, amikor a nénikém is ott van. De hát én mindig ilyen voltam. Nagyon kíváncsi természet, aki mindenről azonnal tudni akar mindent. - Biztos rossz lehet ennyit várni. Esetleg, ha ő nem ír, akkor írj neki valami kedveset te. - javasolom a legnagyobb ártatlansággal. Bár igazából fogalmam sincs, hogy miről is van szó. Mivel nem szoktam az üzenőfalat böngészni, mások üzengetéseit meg pláne, nem is csoda, hogy teljesen átsiklottam eddig azzal a bizonyos A-val folytatott előzményeken. Ha lenne fogalmam a dologról akkor inkább azt javasolnám, hogy forduljon Bimba professzorhoz, és mondja meg neki ezt az A-t. Ő biztos ki tudná deríteni. És biztos jól meg is büntetné, amit megérdemelne. Bér talán ez mégsem lenne annyira jó. Ha az az A ugyanolyan, mint Jenkins. Egyszer én is panaszkodtam Flitwick professzornak, aki meg is büntette a mardekárosokat, de utána csak jobban piszkáltak, és fenyegettek. Nagyon rossz volt. Csoda, hogy még most is tartok tőlük?
Tényleg nem értem, hogy miért nem jelentkezik ez az A. Talán csak így akarja húzni az idegeimet, hogy bármit vállaljak azért, hogy visszaadja a rajzaimat? Vagy elfoglalt és nem igazán érdekli, hogy mással mi van és én mennyit idegeskedek a miatt, hogy nem jelentkezik? Bárhogy is legyen, elég rémes érzés, hogy nem tudom mikor fognak megjelenni valahol csak úgy a rajzaim és a jelenlegi jó viszony megint borul Alival. Nem akarom, hogy újra kellemetlen legyen a beszélgetés vele, csak mert... túl sokat jár az eszemben. Tudom, hogy még épp elég az is, hogy fel kell dolgoznia ezt a változást és nekem is ideje lenne végre beszélni a régi szobatársaimmal, csak mindez annyira nehéznek tűnik, hogy még mindig nem vettem rá magamat. És akkor felcsendül az ismerős hang a hátam mögött, én pedig megkövülve még levegőt venni is elfelejtek néhány pillanatig. Rosie, rendes lány és nyáron is sok könyörgés után anya engedte, hogy meglátogassuk őket, de még vele se sikerült beszélnem, pedig tudom, hogy illett volna. Talán meg is lepődött, hogy nem találkozott szeptember óta Sung-yeunnal. Csak annyira nehéz ez... elmagyarázni, hogy mi történt és sose tudom, hogy utána mi lesz a reakció. Mérges lesz az illető, amiért hazudtam, netán csalódott? Vagy nem tud majd mit kezdeni az egésszel, mint először Ali is? - Szia! - igen, elsőre ennyit sikerül kibökni. Tehetnék úgy, mintha Sung-yeun húga lennék, mármint ez butaság, hiszen az is vagyok! Csak hát ő nem tudja, hogy valójában ő is én voltam és ismerjük egymást. - Öhm... igen, Sun-hi vagyok, Sung-yeun húga. - felelek végül, nagyot nyelve valahol félúton, hiszen végülis igazat mondok, de közben ettől még ez valahol ugyanúgy hazugság, hiszen az igazat így még mindig nem tudja Rosie. Persze egyszerű lenne úgy tenni, mintha csak egy húg lennék és kész. Na de mi van, ha megkérdezi hol van Sung-yeun, vagy hogy miért vagyok itt? Netán, ha kiderül, hogy én is ugyanúgy jól rajzolok, mint a testvérem... ami már nem igaz, hiszen a bátyám sose szeretett rajzolni, ő sokkal inkább nyitottan élte az életét és az ilyesmit unalmasnak tartotta a négy fal között. - Rosie igen... ism... hallottam már rólad Sung-yeuntól. - gondolatban persze hókon nyomom magamat, hiszen nem ez a jó válasz, nem ezt kellene mondanom! De még se megy, hogy most itt és azonnal megmagyarázzam, hiába tudom, hogy kellene. De olyan nagyon nehéz! - Én csak egy üzenetet várok, de már jó ideje nem kaptam választ. - sóhajtok egyet, de hát ebben nem tud nekem segíteni, főleg mert akkor el kellene mondanom mindent a rajz füzetről és persze magamról és mindenről, ami nyáron történt azóta, hogy találkoztunk a talár szabászatban. Őszintén szólva nem is lenne rossz elmesélni valakinek, aki nem volt ott, hiszen azóta csak Amyvel és Alival beszéltem ezekről, hiszen ők tudnak mindenről, de tudom, hogy az lenne a fair, ha Rosienak is elmondanám az igazat. Mégis csak a barátom és egy barátnak nem szabad hazudni. De mégis hogyan kezdjek bele?
Viszonylag ritkán szoktam megállni az üzenőfal előtt. Viszonylag ritkán vannak érdekes üzenetek, és valahogy nem vagyok az az üzengetős fajta. Jobban szeretek személyesen beszélgetni az emberekkel. Az sokkal érdekesebb tud lenni. Egyébként is szeretek barátkozni. Bár néha ez nem olyan könnyű. Mert ugyan igaz, hogy mostanában Jenkinsék nem piszkálnak, talán pont Galennek köszönhetően, de attól én még mindig félek tőlük. Talán a túl sok rossz emlék miatt, amit a gonosz mardekáros banda okozott. Szóval ha lehet, akkor még mindig igyekszem gyorsan, és meghúzva magam haladni a folyosókon, egyszerű szürke kisegérként, nehogy megint belém kössenek. Mert lássuk be, a mardekárosoknál aztán sosem tudni. Egyedül Galen az, aki rendes volt velem közülük. Ami annyira mondjuk nem is baj. Hiszen vannak más barátaim is. Például Sung-yeun is az. Egész jó dolog, hogy szeret rajzolni, mint én, és még a gyökereink is közösek. Legalábbis bizonyos módon, hiszen ő is Koreából származik, és az én apukám is. Nyáron pedig még meg is látogatott a nénikém talárszabászatában. A nénikém nagyon örült neki. Szerinte végre a megfelelő társasággal barátkozom. Igaz, ha rajta múlna, akkor egy koreai magán iskolába íratna. De szerencsére apuapu szerint az nagyon messze lenne, és nem lenne jó, ha annyira messze lennék a testvéreimtől, és családomtól. Ebben pedig igaza van. Biztos nagyon magányos lennék MB és a többiek nélkül, és mivel hiányoznának biztos, hogy nagyon szomorú is lennék. Szóval jó, hogy apuapu szerint oda kell iskolába járjak, ahova a testvéreim is. Szóval most is éppen csak elsiklanék az üzenőfal előtt, hogy célba vegyem a könyvtárat, amikor meghallom, hogy valaki nagyon morog. És nem is tudom, de talán az ismerős hang miatt, de megtorpanok, és odafordulok. Talán csak jó lenne segíteni valakinek. - Szia! Vársz valakit? Segítsek megkeresni? - nem is tudom miért ajánlom fel, szinte az előtt, hogy megnézném kihez is beszélek. Aztán persze, ahogy az arcát is megnézem némileg meglepetten is pislogok a srácra... vagyis lányra, az egyenruhája szerint... de az nem igazán lehetséges ugye? Vagy csak a lány Sung-yeun testvére lehet. Igen, ez lehet a magyarázat. - Te Sung-yeun húga vagy? Én Rosie vagyok. - bököm ki végül kissé zavarban. Mert hát nem is igazán tudom, hogy akkor most ezt hogyan kéne kezelni. Mert az arc ugyanaz, de valahogy mégis egészen másképpen néz ki. Ami az én megjelenésem illeti, természetesen én is az egyenruhában vagyok, a hajam pedig egy copfba szépen összefonva. Természetesen a kedvenc pillangós hajdíszem pedig szintén nem hiányozhat az összképből.
Idegesen állok az üzenőfal előtt, mert már jó ideje nem jött több üzenet attól a titokzatos A-tól és nem tudom, hogy ez mit jelent. Mi van, ha képes lesz mondjuk a rajzaimmal kitapétázni az iskolát, vagy egyszerűen megmutatja őket annak, akinek nem kellene? Aggódom és nem tudom, hogy mekkora baj lehet belőle, pedig végre rendeződni látszik minden. Alival újra beszélünk, bár nem volt a legjobb a felvezetés a rózsabokor incidenssel, de azt hiszem oldotta végre a feszültséget a dolog. De, ha a rajzaim esetleg az ő kezébe jutnak akkor... akkor lehet, hogy megint minden összekuszálódik. Én tudom, hogy mi jár a fejemben folyton, de ő nem és azt hiszem egyelőre nem tudja, hogy pontosan mit is akar. Ali egyébként is nehezen rendszerezi a gondolatait, nekem pedig eszem ágában sincs bármivel is kellemetlen helyzetbe hozni. Egyébként is azt hallottam, hogy nagyon jóban volt egy hollóhátas lánnyal, akiről mindenki azt mondta, hogy nagyon szép. Azt hiszem Adora a neve és bizonyára nagyon okos lány is lehet, no meg szép hosszú haja van és biztosan jól nevelt is. Én nem hiszem, hogy a közelébe érnék valakinek, aki a tetejében még MCGalagony professzor rokona is. De Ali jó barátom és nem akarom egy butaság miatt, pár rajz miatt elveszíteni, mert összezavarom velük. Most minden jó közöttünk és ez... azt hiszem pont elég is. - Miért nem jelentkezel már?! - mormogom szinte magának a falnak, de hiába nézem át már többedik alkalommal is az üzeneteket, nem bújik meg egyik alatt sem olyan, amit eddig nem vettem észre. Nincs sok kitéve most eleve, de egy sincs, ami engem érintene. Azon gondolkodom, hogy írhatnék én, de akkor úgy érezné, hogy kezdek kétségbeesni és biztosan kihasználná valahogy a helyzetet. De akkor mégis mi tegyek? Nem tudom hogyan találhatnék meg valakit, akinek a nevét sem tudom, csak azt, hogy megtalálta a vázlat füzetemet, amiben túl sok személyes rajz van, amiket nem akarom, hogy más lásson. Pedig ő már látta, az az ismeretlen akárki és ki tudja, hogy mikor kezdi el terjeszteni őket. Mi van, ha az egész csak szórakozás volt, hogy írogatott nekem és igazából csak szemétkedni akar? Lehet, hogy már rég azon ügyködik, hogy másolatokat készítsen és kitegye az iskola különböző pontjaira. Annyira félek, hogy valahol szembejön majd valam egy. Nem akarom, hogy megint kényelmetlen legyen Alival beszélni, hiszen még az egész iskolai helyzetet se szoktam meg. Azóta se beszéltem Daikival, sem Roseival, pedig tudom, hogy illett volna, de hát mégis hogyan kezdesz bele? Szia, nem Sung-youn a nevem, valójában lány vagyok, leszünk így is barátok? Ugye, hogy gáz?
Hátradőlök, hogy végezhesse a dolgát, a tarkójába kapaszkodva támasztom meg, hogy így meg is szívhassam a haja illatát. Tökéletesen hidegen hagy, hogy az esetleges átmenő forgalom mit reagál, netán meghökkennek-e rajtunk. Ikrek vagyunk, ezért olyan közeli, bensőséges a kapcsolatunk, amennyire csak nem szégyeljük. Az más kérdés, hogy nem fogom itt mindenki előtt egyértelmű jelekkel illetni Tashát, hiszen neki is megvan a hírneve, nem akarok belőle még valami útszéli cédát csinálni, akit a saját ikerbátyja fogdos. Talán még ezt is kimagyarázná, de nem hozom még inkább hírbe. Annál ő sokkal fontosabb nekem. Különben is bőven vannak lopott pillanataink. Nehéz felmérni, hogy ő mit is akar, sosem cáfol semmit, egyértelműsíti, hogy mennyire egyek vagyunk, és ami nekem megfordul a fejemben, az az övében már régen megfogant. Ha átlépünk egy bizonyos hatást, akkor már szinte lényegtelenné válik, hogy egykor mit éreztem Hannah iránt, vagy hogy az a Jasmine kislány mennyire játszik velem. Akkor csakis Talisha fog létezni, örökké! Vajon ő is ezt akarja? Akkor a lénye fontos magját pusztítanám el, tenném semmissé. Ami lehet, hogy pont bennem is megtörne valamit, ami miatt ennyire vonzódom hozzá. Vagy.. bármit tehet, akkor is ő lesz számomra az eszményi tökéletesség? És ha csupán ez a cicázás teszi mindezt játékossá? Ha megkapnánk, amit akarunk, fenntartható lehetne ez az izgalmas kapcsolat? Oly sok kérdés, én pedig túl fáradt, erőtlen vagyok válaszokat keresni, inkább ellazulok a karjai között. – Határozottan alantas diszkrimináció. A fiú is prostituálhatja magát, az nem menő! – Ingatom a fejemet, én még mindig abban hiszek, hogy az ember kiszemel valakit, és erősek az érzelmei, vagy ha nincsen senki, akiért lehetne küzdeni, csak a fizikai szükségletek miatt én el is ereszteném az egészet. Hiába sugallja Tasha, hogy én is lehetnék nagy csábító, a szerzetesi élet nekem most egészen bevállt, csupán Jasmine bosszant a felesleges táncával, na meg Tasha örökösen. Mintha ők ketten nagyon is hasonlítanának, sőt, talán még külsőleg is. Lehet, hogy Jasmine-ben is Tashát látom? Száműzöm a fejemből a borongós gondolatokat, na meg a lány csiklandozó tenyerét, ujjait csupán gyógyító testvéri szándékként azonosítom, hogy a gerjedelem ne öltsön testi jeleket, pedig tudom, hogy Tasha még azon sem lepődne meg. A felelete mégis meglep, engem igazol. – Másokkal ellentétben én nem akarlak használni. Szeretlek, bármit is jelentsen ez. – Dörmögöm, ezúttal sem vagyok önző, ha másoktól megvonom magamat, miért éppen a saját hugommal esnék a test bűnébe? Meglehet, ha úgy vesszük, a saját vérünk tudja, hogy mit akarunk, megvéd mindentől, de mégsem, talán most még nem. Ahogy lecsúszik az ölemből, még azzal is ingerlő dörzsölést ér el, ám lelkiekben már máshol járok, vadvizi folyók megnyugtató lüktetése dalol bennem, így tiszta tekintettel pillantok rá. – És tudod, hogy a nyomodba sem ér, ugye? – Törlöm meg magamat, hogy aztán elinduljunk kifelé az öltözködés után. Nem köszönöm meg, amit tett. És soha nem is lesz rá szükség.
Csak bólintok neki, hogy értettem, nem fogom arra buzdítani, hogy törvényt szegjen, még ha egyet is értünk abban, hogy a titkolózás elképesztően felesleges ma már. Persze a mi esetünkben van még egy rétege a kérdésnek, hiszen az édesanyánk nem csak boszorkány, de nimfa is, de valójában azon kívül, hogy képességekkel született semmilyen egyértelműen látható különbség nincsen benne és bármilyen más emberben, tehát nem lenne probléma, hogy kinéznék a "faja" miatt. - Elég sok nő ezt csinálja, igen. A jó hír az, hogy igazából éppen annyira lehetnek a srácok nagy játékosok, sőt, az a bevett szokás és a "menő" és a lányokat általában csak lecédázzák. - vonom meg karcsú vállaimat egy kis mosollyal, hiszen Troy-nak minden adottsága meg van ahhoz, hogy játszadozzon a lányokkal, ha akar. Az más kérdés, ha nem él az adottságaival, mi pedig lányok igen. A cédát még valamilyen darabban hallottam évekkel ezelőtt, de olyan viccesen hangzik, hogy azóta se törlődött ki az eszköztáramból, szóval remélhetőleg nem fog furán nézni rám emiatt a régies szóhasználat miatt. Próbálom megnyugtatni, miközben masszírozom be a különleges anyagot, ha már itt vagyunk, akkor kicsit ellazuljon és ne kattogjon olyan sokat azon a nőn, se a múltján Hannah-val, de kicsit bezavar a dologba, hogy pont akkor nyitja a szemét, amikor kérném, hogy csukja és hogy fel-fel nevetünk főleg azon, hogy kívülről minek is tűnik ez az egész. Én nem jövök zavarba attól, hogy a derekamnál tart, nehogy lecsússzak, nem nőttem valami nagyra szóval igen reális félelem, hogy nem ér le a lábam, illetve az se nagyon érdekel, ha elkezdenek akármit pletykálni. A hírnevem egy részét az önállóságommal szereztem és mint olyan, nem vagyok hajlandó felvenni a pletykákat, hiszen jó részüket én híresztelem másokról. - Pontosan, belőlünk csak egy van. - válaszolom, de ezúttal nem nevetek, csak mosolygok, ami azt jelzi, hogy tényleg komolyan gondolom, nem csak olyan túlzás, mint amit a görög márványszobros szépségünkkel ejtettem. Ahogy előre hajolva csendesen beszélgetünk a szemem sarkából elkapom, ahogy a mellkasán lassan kicsapódik újra az anyag, teljesen tisztán, fájdalommentesen, minden méregtől vagy átoktól mentesen. Jól sejtettem, hogy a félelme csak a fejében létezik, semmilyen rontás nem érte, csak ezzel védekezett a ténytől, hogy valakinek ennyire bejöhet és... talán valaki még neki is bejön. Nem mondom el neki azonnal, bár a kezeim lekerülnek a mellkasáról és ahogy a kérdése hallatán lassan eltávolodok tőle, de nem nagyon, csendesen, kihívóan felszökött szemöldökkel válaszolom. - Mert megtehetjük. Együtt érkeztünk a világra és egymásban örökre otthonra lelhetünk. Ami a tiéd, az az enyém, ami az enyém, az a tiéd. Ha valami neked jól esik, az engem is elégedettséggel tölt el. - válaszolom, lehet, hogy kissé színpadiasra sikerültek az első szavak, de ettől még egyáltalán nem csengenek hamisan. Igaz, hogy arra nem válaszoltam, amit sejtet a kérdés, hogy átléptünk-e egy határt, amit testvéreknek nem szabadna, de nem is úgy tűnik, mintha ebbe bele akarnék menni. Valahol az egész ártatlanságot sugall és még is sejtethetnének élvezetet is, amiben osztozhatnánk, éppen olyan természetesen felfogva, mint amikor az ember a saját testét fedezi fel... Lecsúszok az öléből, ezzel hirtelen megszakítva közöttünk a kialakult közelséget, hogy a kezemmel egy törlőkendőért nyúljak, megtörölni az ujjaimat, majd odanyújtva egy tisztát a fivéremnek. - Semmi bajod, az anyag semmit nem mutatott ki. Úgy tűnik csak egyszerűen elcsavarta a fejed és ezért nem tudod elfelejteni.
-Tudod, hogy osztani szoktam a véleményed Tasha, s ez most is így van. A szabályokat mégsem én hozom. Nem akarom meghurcolni a családunk jóhírét azzal, hogy törvényt szegek. – Húzom el a számat egykedvűen, na nem mintha emögött Jasmine személye állna, sokkal inkább még ott vagyok leragadva, hogy családilag mennyire nem vagyunk összetartóak. Tasha és én természetesen igen, de Abigail már nagyon félrehúz, Sidney és szülei pedig ezzel az álnok gyanusítgatással teljesen elvették a maradék jókedvemet. Hannah óta egyedül a családban van bizodalmam, de most mégis úgy érzem, nem lesz valami fényes karácsonyozás ebből. Talán csak Tashával elmegyünk síelni a spanyol alpokba, de ennyi. – Cöh, minden nő ezt műveli? Csoda, hogy én egyedül maradok? – Mormolnám rosszallóan, de míg Abigailt tényleg a testvéremnek tekintem, Tasha esetén mintha a saját részemről lenne szó, akinek a mozdulatain, az igéző lényén minden percben újra elcsodálkozom. – Mondod te, aki pont ezt csinálod? – Kérdezem csúfondáros mosollyal, hiszen ha egyoldalú lenne a beteges vonzalmam, akkor nem lenne oka ilyesmit mondani, de Tasha ugyanúgy adja a magas labdákat, és gyakorlatilag ugyanúgy kezelve engem is, mintha egy lennék a hódolói közül. Jó, azért nem ugyanúgy, hiszen nekem lényegesen többet enged meg, de hogy nem tartja a távolságot egy bizonyos szinten túl, az is biztos. És vajon nekem pont ez a jó, ugye? Így legalább nem kell a normális, hagyományos kapcsolatokat megélnem. Lehet, hogy Tasha csupán valami lélekgyógyításnak használja, hogy engedi ezt a furcsa megközelítést, mert reméli, hogy ettől jobban legyek. Behunyom a szememet egy pillanatra, de még csak véletlenül sem azért, hogy valaki mást képzeljek oda; sokkal inkább elmélyülök a pillanatban. Van valami tiszta ebben a pillanatban, el akarom engedni magamat lelkileg, a hugom óvó kezeire bízni magamat, hogy ne is jusson eszembe, hogy egyébként akkor sem lenne kevésbé fura a helyzet, csak ha féltestvérek volnánk. A derekára fogok, hogy ne csúszon le. és pont most nyitom ki a szemem, amikor az ellenkezőjét kéri. – Ó nem, nekem megnyugtatóbb, ha téged nézhetlek. – Elfojtja a nevetést, ahogyan én is, noha valami brummogó morgást hallatok, valóban zavarbaejtő lehet, ha elmászkál erre valaki, pletykákat nem akarok, mert a végén még ölnöm kellene puszta szavakért. – Talán mert tudják, hogy a mi kapcsolatunk mennyire.. egyedi. Megismételhetetlen. – Ahogyan harapdálja az ajkát, még mindig próbálok elvonatkoztatni, de nem úgy tűnik, mint aki ezt akarja. Minek nekem holmi mugli asszisztens, ha a hugom a legfőbb csábítóm? És nem, itt azért mégsem teszek olyat, amin még jobban összesúghatnának, csupán remélem, hogy az anyag mielőbb hat. Azért ahogyan összehajolunk, a fülcimpájához emelem az ajkamat, ahogyan elsuttogom. – Azt hiszem, ezt sokkal jobban élvezed, mint azt bárki hinné. Nem tudlak hovátenni. Miért csináljuk ezt?
- Hát igen, valahol elég nagy hülyeség ez a titkolózás a muglik felé, pedig ha nyílt együttműködés lenne biztos hasznosak lennének. Nem mondom, hogy most nem azok, éppen csak olyan, mintha félvakok lennének. - vonom meg a karcsú vállaimat könnyedén, hiszen mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem kéne az embernek oldalt választania, hogy kikkel is akar együtt élni. Ő a muglikat választotta, én meg alkimistaként inkább a varázsvilágba húzok, ami valljuk be, valahol probléma. Ikrek vagyunk, egész életünkben együtt voltunk, lehet, hogy néha fellélegez az ember, hogy van esélye önmagaként egyedül talpon maradni, de többségben inkább érzem a hiányát, minthogy örülnék a függetlenségemnek. - Egy kislánynak is meg van azért az eszköztára. Tudom, mert én is voltam az. - kacsintok egyet, igazából egész egyszerűen bóknak veszem a szavait, nem zavartatva magam, hogy elméletben nem erény az, hogy kihasználom az embereket. Konkrétan ártani nem ártottam soha senkinek, már úgy fizikailag, szóval még így is a jófiúk közé tartozom. Vagy csak nagyon alacsonyra tettem a lécet, így könnyű megugrani. - Már úgy értem, hogy az előző tört be, nem az új lány. - javítom ki, szinte szelíden, amikor végigsimít az arcomon. Nem akarok belerúgni, nem akarok úgy beszélni Hannah-ról, mint egy a sok közül, mert tudom, hogy nagyon megviselte az elvesztése. Lehet, hogy egy idő után már kicsit frusztrált a depressziója, de addig nem nőtt az utálatom a lány felé, hogy ignoráljam az okozott fájdalmat. - Inkább én irányítsak, mint engem irányítsanak, nem? - teszem hozzá, ami elég rendesen elmondja rólam, hogy nem vagyok egy nagy csapatjátékos. Nem is értem hogy lehet, hogy nem kötötte össze, hogy én voltam az, aki elvette azt a füzetet és egyedül akarta tovább vinni a kutatást, miért hiszi el, hogy ártatlan vagyok, mint a ma született bárány. Szeretném azt hinni, hogy a szíve mélyén tudja, hogy én voltam, csak nem érdekli, ugyanúgy megvéd bármi áron és nem lesz az egészből egy hatalmas veszekedés, ha elmondom neki, hogy tényleg én voltam. - Helyes, mert ha teljesen hiába csináltattad volna velem és most visszautasítod, lehet, hogy azon a sármos képeden köt ki. - incselkedek egy mosollyal, nem merülök el a helyzet komolyságában túlságosan. Őszintén kétlem, hogy bármi történni fog azon kívül, hogy megmasszírozom a mellkasát ingyen és bérmentve. Amikor leveti a felsőjét és nekikezdek egészen közel hajolva azért kicsit meglep, hogy befeszíti az izmait. Egyszerre csepegteti a szemembe a csodálatot a látvány és sarkall arra, hogy folytassam a kacér piszkálódást, főleg, mikor elkezdi simogatni a hajamat. Nem vagyok túl magas, de azért ültében előre kell hajolnom, így pusztán a kényelem miatt féloldalasan az ölébe ülök, aminél már csak az lehetne a furcsább - vagy izgalmasabb? -, ha teljesen szembe ülnék, szét tárt lábakkal. - Ha feszülnek az izmaid csak jobban fog fájni, Adonis, ha talál valamit az anyag és elkezdi kivonni. Hunyd le a szemed... lazulj el... képzeld el a tenger ritmikus zúgását, a hullámtörést... - suttogom, egészen igézően, mintha tényleg valamilyen meditációs kazettát hallgatnánk. Az anyagot valójában már kellően beszívta az ében bőre, de nem hagyom abba, tovább simogatom ritmusosan. A tekintetem csak egy pillanatra figyel a körülöttünk lévő világra, az ajkamba harapok, visszatartva a nevetést, mielőtt újra megszólalnék, ezúttal a füléhez hajolnék, halkan búgva. - És legkevésbé se gondolj arra, hogy a fél labor minket bámul nyál-csorgatva.
- Valahol mindent egyszerre. Én döntöttem úgy, hogy a muglik között dolgozom, csak éppen azt nem vettem számításba, hogy mennyi mindent kell majd titkolnom. Pedig köztük vannak a legjobb műértők, pedig ők nem ismerik a mágikus kincseket, s hogy a legendáik nagy része tényleg igaz. – Ciccentek a megpördülésére, még jó, hogy különböző neműek vagyunk, mert ha a saját külsőmet kéne így csodálnom, az még betegebb lenne a jelenlegi helyzetnél, hiszen a tükörképére csak nincsen ráindulva az ember. Eddig én sem voltam Tashára, megmaradt mindez afféle plátói vonzalomnak, hogy mennyire egyformák vagyunk lelkileg, ám ahogyan telnek az évek, s ő pedig velem ugyanúgy kacérkodik, mint a többi himmel, gyakorta felejtem rajta a tekintemet, s nem éppen testvéri féltéssel. Ki kéne vernem az ilyen gondolatokat a fejemből, amik nyilván abból fakadnak, hogy Hannah halott, nem tér vissza még a rémisztő festményeim ellenére sem, a magány pedig nagy úr. - Abby még kislány, te viszont tényleg bárkit az ujjad köré csavarsz a céljaid érdekében. – Dörmögöm vállat vonva, egy pillanatra a saját mellkasom felé mutatva, mintha azt sugallnám, hogy a bárkiben én is benne vagyok. Hogy ez szívügyeket jelent-e, vagy csak hogy mint a családomat védem, azt ne is mondjuk ki, jobb, ha mindez megmarad a jótékony homályba. Nem véletlenül vagyunk mardekárosok mindhárman, van bennünk egy nagy adag gőg, fennköltség, mások lenézése, de Tashával kapcsolatban tényleg hajlamos vagyok túlontúl részrehajlónak lenni, mentegetni, holott tudom, hogy nem éppen angyal. – Francokat hugom. Ha így lenne, akkor nem azon volnék, hogy kiverjem a fejemből. Akkor most ott édelegnék az ágyában, nem pedig veled. Talán inkább magadra érted, Ms. Irányításmániás? – Simítok végig lágyan az arcélén, hogy aztán visszahúzzam a kezemet. Valahol igaza lehet, ritkán csábulok el, akkor viszont jó mélyen lehúz a mocsár. Gyűlölöm, ha nem lehetek ura a saját érzelmeimnek. Általában a harag az, amely el tud nyomni mindent, most is ide menekülök, az más kérdés, hogy közben Tasha sötéten kavargó szemei oly módon rabul ejtenek, amivel harcolni sem akarok. Közben a lány elkészül, én meg azt hiszem, hogy fel kell hajtani valamit. – Mindegy, vállalom. – Bólintok, és gombolom az ingemet, s mintha direkt kerülné a pillantásomat. Félreértem, de mintha ő is keresné, ezeket a lopott pillanatokat? Amint félmeztelen vagyok, kissé domborítok is, mint egy vezérgorilla, a nem titkolt módon feszítem be az izmaimat, hogy aztán megremegjek, amint hozzámér. Tekinthetném afféle medimágusnak, semlegesnek az érintést, ám más dolog valamit elhatározni, ha közben az ember teste máshogyan reagál. Akaratlanul is kiszáradó ajkamat nyalom meg. – Eddig semmi kellemetlen. – Úgy teszek, mintha csak pótcselekvésre ítélném a kezemet, a tarkójára illesztem a tenyeremet, s kedvesen simogatni kezdem a haját.
Csak egy kacsintással válaszolok, még képes lennék meg is pördülni, hogy megmutassam milyen tökéletes is vagyok, de ezt most inkább kihagyom. - Aha, akkor a varázsvilágot félted inkább és hogy azt tudja, hogy varázshasználók vagyunk. Nem is tudom, szerintem bármikor feljelenheted a Minisztériumban, ha azt gondolod, hogy szimatol, ők meg majd jól átmossák az agyát. - vonom meg kicsit a vállamat, én tényleg ennyire leegyszerűsíteném a dolgot minden lelkiismeretfurdalás nélkül, de hát nem én vagyok az, akire ráindult a csaj. Minél többet mesél róla annál egyértelműbb, hogy semmiféle szerelmi bájitalról vagy igézésről szó sincs, főleg, hogy mugli a csaj, éppen csak egyszer már összetört a szíve és most teljesen megrettent attól, hogy van egy nő, akit nem olyan egyszerű lepattintani. - Bájos, de úgy értetted, ha másokat meg akarok "küzdetni" döglött állat koponyájáért, mert hogy én fel nem emelném a kisujjam senkiért az aztán biztos. Már rajtad és Abby-n kívül persze. - mosolyodom el, de ha trófeáról és dicsőségről van szó, akkor én valami olyasmire vágyom, mint mondjuk egy ősi ereklyének a múltját és hovatartozását beazonosítani, új népcsoportokat felfedezni ezáltal vagy új lelőhelyeket találni. Nem véletlenül került hozzám az a füzet és én se véletlenül kerültem a Mardekárba... - Kitagadni meg híresztelni csak nem fogják... ugye? - nyelek azért egyet és ez az aggodalom most tényleg őszinte. Persze, ha valami eget-rengetőt fedezek fel a jegyzetekben akkor nagy hírnevet szerezhetek magamnak és a Smallwood család ezen ágának, de hogy addig a legjobb ismeretségi körünket és kapcsolatainkat elveszítsük emiatt... Az úgy már egy kicsit meredek. - Hát olyanra, mint a tiétek nem. Már nem bántásból, de kicsit úgy érzem, hogy betört téged és túl nagy hatással volt rád. - vonom meg picit a vállamat, aztán kicsit felsóhajtok. - Talán, ha tudatosan mész neki, hogy nem ezt akarod, nem így, akkor... Ráadásul mekkora pech lenne, ha két barátnőd is... tudod... Azért erre kicsi az esély. - mutatok rá, bár eszem ágában sincsen különösebben rábeszélni arra, hogy ugorjon egy új kapcsolatba, de ha azt látnám, hogy ettől kiegyensúlyozott lesz az élete és újra vidámabb lesz és teljesebb, akkor nagyon szemétség lenne visszafognom csak azért, hogy egyedül az enyém lehessen. Közben folyamatosan csinálok valamit, egyik üvegcséből a másikba szalad a párlat, ami alá gyújtottam, a színek és gázok váltakoznak, míg az utolsó, petri csészével ellátott kis részre rá nem csöppen egyetlen, kövér, sötét, olajos színben játszó anyag. - Nem ital, inkább... krém? Kenőcs? Anyag. A lényeg, hogy rá kell kenni a mellkasodra, egyenesen a szívedhez, és ha tényleg valami trükköt vetett be, akkor ez az egyetlen csepp egy perc alatt kivonja mellőled a hatását és semlegesíti. A rossz hír csak az, ha tényleg megitatott valamit, akkor ez nem lesz kellemes. - teszem hozzá, miközben óvatosan felemelem a pici csészét és intek a szabad kezemmel neki. - Na, tessék vetkőzni! - mosolyodom el, közben végigpillantok a laboron, hogy hányan is vannak rajtunk kívül és sunyin várom, hogy lesz-e bárki, aki megbámulja a bátyám kidolgozott testét. Még helyette is büszke vagyok a férfias szépségére, még ha ez kissé felszínesnek is hathat. Ha levette a felsőjét akkor közel hajolok, rácseppentem a mellkasára a kövér, csillogó párlatot, egy kicsit bal oldalra a közepétől és elkezdem a finom, apró kezeimmel bemasszírozni.
- A Smallwoodot tudja. Azt is, hogy mivel foglalkozom. Semmi varázslatosat nem. A külsőt illetően nyilván azok vagyunk, te főleg Tasha. – Nem vagyok elszállva magamtól, az ikertestvéremet illetően viszont tudom, hogy minimum a világ legszebb női között van a helye, legalább dobogón. És mivel tényleg nem egy görög drámában vagyunk, nem lehetek belé szerelmes, marad hát a testvéri ölelkezés, bújás, simítás, amiből most az arcára kap egyet, tökéletes vonalait csak egy festő álmodhatta volna meg tökéletesebben. Talán még ő sem. Mellette még megspékeli annyival, hogy itt kacarászik, évődik a fiúkkal, sokszor még nekem is húzza az agyamat, hiszen tudja, hogy a csillagokat lehoznám az égből. Nos igen, ha valakivel együtt tanulsz meg járni, beszélni, bármikor megölelheted, nem csoda, hogy ha a részedként tekintesz rá. – A vikingek még a testvéreiket is megölték egy-egy hajóért. Vagy hogy ki menjen be a meghódított királynő sátrába. Ha meg akarsz küzdeni valami döglött állat koponyájáért, csak szólj előre. – Nevetek rá, a szokásos bújás megvan a részéről, ezúttal abban, hogy kéz a kézben sétáljunk tovább a laborja felé. Még szerencse, hogy régóta teszünk így, és ismernek minket, mert amilyen egymásra utalt a viszonyunk, simán szerelmes párnak nézünk ki. Azért odáig nem terjed ki a kapcsolat, hogy mondjuk együtt is zuhanyozzunk, az már tényleg beteg lenne. – Az ő bajuk. Ha nem gondoltak bele, hogy egy család vagyunk, azonos az érdek, akkor nem fogunk bocsánatot kérni a semmiért. Nekünk is van ismeretségi, kapcsolati körünk, majd elmegyünk velük. -Jó, azért ez nem teljesen igaz, Sid szülei valóban a legnagyobb nevet jelenik a szakmában, de ha ennyire szűk látókörüek, hogy bele sem gondolnak, hogy okunk sem lenne azt a tetves jegyzetet magunkénak tudni.. – Sosem vágytál valami olyanra, mint én meg Hannah? Lehet, hogy jobban is teszed, beleesni, és elveszíteni valakit.. Na látod pont ezért tartok ettől a Smoaktól. Nem akarom ezt megismételni. – Különben is, már belemerültem abba, hogy egy kész kis Hannah gyűjteményt festettem magamnak, és ha Tasha szereti a változatosságot, én nem akarok most egy újabb titkos, belső galériát nyitni Jasmine képeiből. – Helyes. Mi mindig ott leszünk egymásnak, nem kell a karácsonyt, meg szarságokat egyedül tölteni. Na hogy áll már az a tesztelő ital? Vagy mit is kotyvasztasz? – Horkantok fel, bele sem gondolva, hogy netán pont az ellopott jegyzetekről fantáziál, közben pedig elkezdve az analizálást. Fogalmam sincs, mit tennék, ha kiderülne, hogy mégis ő a ludas.
Nagyon nem csíptem a csajt, de az azért túlzás lenne, hogy egyenesen örültem, hogy meghalt. Az pedig még inkább durva lenne, ha valakinek eszébe jutna, hogy az én kezemen száradna az egész katasztrófa... Annak tagadhatatlanul örültem persze, hogy már nem az életünk része, de ott volt a mérleg másik nyelvén, hogy ha az ikerfivéred hónapokra magába zuhan és teljesen használhatatlan az nem valami jó. - Úgy érted, hogy varázslók, vagy úgy, hogy Smallwoodok, vagy úgy, hogy anyánk nimfa vagy úgy, hogy tökéletesek és utánozhatatlanul gyönyörűek vagyunk, mint a márványból faragott görög istenek és istennők? - kérdezek vissza félrebillentve a fejemet, leutánozva a mozdulatát, az egész kérdésének az élét elvéve a kis mosollyal és az önfényezéssel a kérdés sor legvégén. Sosem voltam olyan, aki szívbajt kap bármitől, az se nagyon hatna meg, ha kiderülne, hogy a nő tud a varázsvilágról, legrosszabb esetben gondolkodás nélkül beköpöm a Minisztériumnak és majd ők kimossák az agyát. A lelkiismeretfurdalás fogalmát éppen csak hírből ismerem, szóval abból kiindulva, hogy még Troy-nak is kételyei vannak a nővel kapcsolatban biztos, hogy nem szólna közbe az az érzés, hogy jajj, de akkor lehet Troy-t is elfelejteni. Ha esetleg valamerre haladna a kapcsolatuk és nem csak testi vágyról van szó, és tényleg hasonlít rám az a nő, akkor már az első találkozásunknál tudni fogja, hogy ha a bátyámmal akar lenni szabadon, akkor el kell tűntetnie engem a képből így hát egy szívdobbanásnyi időt se várnék, ha ilyen könnyedén eltűntethetném őt. - Akármilyen rosszul hangzik, azért nem csak a vikingek fordultak egymás ellen, hanem a "civilizáltnak" hazudott társadalmakban is mindig felüti az ilyesmi a fejét. Legalább korán megtanultuk, hogy csak egymásra számíthatunk, bátyus. - sóhajtok fel színpadiasan, még meg is fogom a kezét, hogy bátorításra találjak az érintésében. - Csak azért is kár, mert tényleg olyan jó lehetőség volt az ásatásokon gyakorlatozni, mielőtt letesszük a mesterszakot jó lenne valamit letenni az asztalra. De ez a hajó elúszott és ez olyan elkeserítő. - teszek még rá egy lapáttal, még az ajkam is lebiggyed egy kicsit, de aztán inkább megrázom a fejemet, azért túljátszani nem fogom a dolgot. Miközben elkezdem kevergetni a számára ismeretlen dolgokat, hiszen ő annyira nem feküdt rá se az alkimiára, se a bájitalkeverésre a megjátszott rosszkedvemet elsöpri a kérdésétől egy halk nevetés. - Körülöttem? Ugyan már, minek nevekkel dobálózni. Semmi komoly, tudod, hogy szeretem a változatosságot. - szelídül játékos mosolyba a nevetés, miközben megvonom karcsú vállaimat. Soha nem sikerült egy sráchoz se nagyon kötődnöm és az az igazság, hogy nem tudom, hogy azért, mert talán nem is a srácok között kéne keresgélnem, vagy azért, mert nem találtam meg a megfelelőt. Mondjuk akaratlanul is beúszik a fejembe Rivaille/Levi képe, hiszen ő egy jó kis nescafé kettő az egyben, szóval egy kicsit közelebb áll a "változatos" kimerítéséhez, de az arca fürgén tovább suhan, még csak meg se kell ráznom a fejemet látványosan. - Jó nekem így, tudok koncentrálni a mesterszakra, a választott tárgyaimra amikor csak akarok, nem kell függnöm senkitől. Nincs is más ölelésére szükségem, csak a tiédre. - teszem hozzá, tényleg nincs miről beszélni, ha engem valaki képes maradásra bírni, az együttlét után az nagyobb csoda lehet, mint az, hogy egyedül megfejtsem a Smallwood szülők jegyzeteit az ásatásról.
Annak idején igyekeztem nem tudomást venni arról, hogy életem két szeretett nője mennyire nem jön ki egymással. Ki tudja vajon, hogy a hátam mögött mennyire tépték egymást, melyik mennyire akart kisajátítani. Jobbnak éreztem nem tudni róla. A probléma megoldódott, én pedig magamba zuhantam, mostanság kezdek csak éledezni, Tasha pedig a maga csipkelődős módján mindig itt lesz nekem. Csak azért nem akaszkodok rá jobban, mert nem akarom, hogy nyomasztó legyen az élete, hiszen rendkívül nagy a szabadságvágya, én pedig elvagyok Londonban a muglikkal. - Micsoda felületes hozzáállás. Na nem mintha én nem ilyen lennék. – Értékelem a vidítását, oda is kapok, ahol a bordáim közé bök a könyökével. Olyanok vagyunk, és leszünk is örökkön-örökké, mint két játékos kölyökkutya. Nem is tudom, hogy mi lett volna velem, ha Tasha hal meg Hannah helyett. Ha úgy vesszük, a nők jönnek és mennek, de ha ember ikre vész oda, akkor már élnie sem nagyon van miért. Hiszen félemberként minek játsszuk el az árnyékunkat. – Azt biztos, hogy nem lenne nehéz dolgom, de ha valaki ennyire erőlteti, többet látok bele. Mi van, ha azért nyomul ennyire, mert tudja, hogy kik vagyunk? – Döntöm oldalra a fejemet, értem én, hogy mit mond az ikrem, logikus megoldás felé terelget. Én sem most jöttem le a falvédőről, talán megkönnyebbülnék, ha hagynám magam ledönteni, ráadásul Jasmine igen szemet gyönyörködtető látvány, noha teljesen máshogyan néz ki, mint Hannah, legalább bebizonyosodott, hogy nem ragaszkodom zsánerhez. Leülök, ahova lenyom, s elgondolkozva figyelem karcsú alakját. – Kész őrület, hogy minket gyanusítanak. Egy hajóban evezünk, ráadásul egy felé. Nem vikingek vagyunk, akik a testvérüket is szétszedik az előrejutásért. – Értek egyet, észbe kapok, hogy nem csak a saját nyűgöm számít, Talishát ez a lopási incidens viseli meg. Ám azért vagyunk itt egymásnak, hogy tudjuk bátorítani a másokat. Bennem fel sem merül, hogy titkolna valamit előttem, én nyitott könyv vagyok számára, minden apró hülyeségemmel tisztában van, még a túlzott vonzódásommal is irányában, de mivel tudom, hogy hol a határ, ezért tapintatosan úgy tesz, mint aki csak testvéri szeretetnek tudná be. – És körülötted ki legyeskedik? Tudom, minden éjjel más és más. De azért konkrétabban?
Az az igazság, hogy inkább hallgatom azt, hogy valami csaj fel akarja csípni, még ha hasonlít is hozzám a stílusa az elmondások alapján, mint azt, hogy magába roskadva Hannah után sírjon még mindig. Bevallom, nem vagyok a legjobb ikertestvér, mert én bizony csak egy ideig voltam képes nyugtatgatni, vigasztalni, mikor megtörtént a baleset, aztán minden nappal egyre nagyobb teher lett a fájdalma. Sose kedveltem annyira a nőt, hogy én is gyászoljam az elvesztését, hiszen szinte miatta indult el külön utakon, a varázstalan műkincsek felé kacsintgatva. Persze, a bolygónk kis része a varázsvilág és a nagyját a muglik uralják, de akkor is nehéz, ha az ember ikre az ideje nagyrészét Londonban tölti és nem mellette. Legalább a nyári ásatáson együtt voltunk, emlékezetes is lett... - Elég, ha arra figyelsz, ami fontos. - válaszolom mosolyogva, de ezzel azt is mondhatnám, hogy rám. Nem mintha olyan veszélyesen telne az életem, valójában azért annyira senkinél nem szoktam kihúzni a gyufát, hogy ártani akarjon. Az egy dolog, hogy Troy már ha fenyegetésemet érezné közbelépne, márpedig vele senki se akar kekeckedni, meglátszik rajta a sok éves sport, ami alatt én jórészt csak néztem ölemben egy vázlatfüzettel rajzolgatva, tervezgetve ilyen-olyan dolgokat. - Tudod, igazából ha valaki úgy néz ki, mint te, akkor elég állnia és mosolyognia. Ja és kacsinthatsz is egyet. - bököm kicsit oldalba a könyökömmel, hiszen mind a ketten igen jó génekkel rendelkezünk, ő az igazi szívdöglesztő, izmos szépfiú én meg a karcsú, apró, tündérkés ártatlanságú szépség. Nem mintha nyomokban is ártatlanságot hordoznék, csalfa vagyok és rámenős, esetenként bulik alkalmával el is szalad velem a ló. - Figyel, Troy, talán már itt az ideje... lehet, hogy jobban éreznéd magad utána. Senki se mondja, hogy egy kis egyéjszakás után valami életre szóló bilincsnek kell jönnie, csak védekezzetek. - mondom meg kerek perec, éppen csak egy leheletnyit belepirulva, hogy arra sarkallom, hogy dugja meg a nőt és ennyi, be van fejezve a furcsa vonzódásos macska-egér játék és mehetnek tovább. Bevezetem a terembe és leültetem valahova, ameddig én körbejárok a végeláthatatlan mennyiségű kis rekeszes szekrényeken és üveg vitrineken, amik apró mennyiségben megannyi alapanyaggal látják el a gyakorló alkimistákat. Nyilván nincs itt olyan hatalmas érték közkinccsé téve, de a célnak megfelelnek majd a dolgok. - Semmi, de az az igazság, hogy annyira elment tőlük az életkedvem, hogy minden erőmmel kerülöm Sidet, mint a pestist. Ami mondjuk tekintve, hogy egy iskolába járunk, nem valami könnyű. Ennyit arról, hogy a család mindenek felett, mi? - csivitelem még egy kicsit fel is horkanva, játszva a sértettséget, miközben a gombóc a torkomban azért nagyra nő. Olyan vehemenciával védte meg a becsületünket nyáron, amikor elloptam azt a naplót, hogy azóta se vettem rá magam, hogy az illúzióit összezúzva bevalljam, hogy igazából tényleg én voltam... Nem, csak akkor fogom beavatni, ha végre megfejtem a jegyzeteket és valami nagy durranást tudok produkálni. Addig nincs értelme, csak tönkretenném a kapcsolatunkat, ahogy az egész család elküldene melegebb éghajlatra, ha biztosan tudnák, hogy én voltam és nem csak gyanúsítgatás lenne.
Remélem, hogy Tasha pontosan tudja, hogy nálam a feltétel nélküli rajongás, elfogadás érvényesül, nincsenek szabályok, kötöttségek. Úgy fogadom el tökéletesnek, ahogyan van, minden apró csalfaságával, szeszélyével. Talán mindez azért lehet, mert nagyon hasonló a génállományunk, mondhatnám, hogy ezzel együtt kissé nárcisztikus is vagyok. Ezért is jutottam arra, hogy Hannah is csupán kitérő volt az életemben, amit a testvérem nélkül töltök, s nincsen szükségem senki másra, Abigail viszont emellett a koala csimpaszkodás csupán testvéri szeretet, semmi több. – Tudod, hogy nem szokásom másokra túlzottan figyelni. – Főleg nem egy pasira, hiszen úgy vagyok vele, hogy a legtöbben úgyis Tashára fognak ráindulni, elég csak annyira ismerni őket, hogy megvédjem a hugomat tőlük. Ettől függetlenül én aztán nem vagyok egy partiarc, inkább a sportolás, s művészet fogott meg, amikor pedig éppen nem Sidney szüleit szolgálom ki, akkor magam vagyok. – Ezt egyrészt meg tudom érteni, másrészt ezzel nekem adsz munkát. – Féltékeny nem vagyok, még véletlenül sem, ennél tisztább a kapcsolatunk, viszont gyakorta elgondolkozom, hogy Talisha szintjéhez aligha ér fel bárki is, viszont ő csak szórakozik a hímekkel, így nem is kéne idegeskednem, hiszen érzelmileg bevehetetlen bástya. És ez így van jól, hiszen még nekem sem nagyon nyílik meg. – Csakis nézni, kétlem, hogy az én ének vagy tánctudásom ott aratna. – Hárítom el az önmagában is komikus felvetést, sokkal jobban irritál, hogy az új tanítvány túlságosan is csábos, vágykeltő, erre pedig nem vagyok felkészülve. Éppen Tashából merítettem Hannah halála óta, hogyan kell lepöckölni másokat, így most is neki kell megmondania, hogy mit tegyek, én pedig ahogyan szoktam, vakon hiszek neki. – Milyen könnyen átlátod. Egyszerre törékeny, és vagány. Nem szeretem az ilyen kombinációt, mert elég belőled egy. Tanulni akar, de közben rávenni, hogy én akarjam rávetni magamat. Manipulatív dög. Fúj! – Rázom a fejemet, de egyértelmű, hogy a nő hatással van rám, ezt pedig mindenképpen ki akarom írtani az életemből. Lezártam én már a romantikus, és hempergős időszakot is, egyiket sincs kedvem újrakezdeni, hiszen csak sérülhetek. Nem vagyok én griffendéles, bőven lehetek gyáva. – Amíg megvizsgálsz; semmi hír a gyanusítgatásról? Remélem leszállnak rólunk. – Kérdezek vissza, mert leszámítva Jasmine-t, azért nagyon is képben vagyok vele, hogy Sidney szülei milyen felháborodottan mutogattak ránk, pedig aztán családon belül ilyen álszent felvetést nekünk szegezni.. Hogy tolvajok lennénk? Faszság! Egy a célunk!
Szinte sütkérezem mindig a bátyám figyelmében és szeretetében, persze valószínűleg annyira nem vagyok sziporkázó, mint ahogy ő látja. Bennem megvan a rátartiság és a magabiztosság, de az igazi aranyhangú madárka valójában Abby, akinek itt a nagy alkalom, hogy debütálhasson Megara szerepében. - Évfolyamtársunk úgy tizenkét éve. - mosolyodom el, kicsit azért megcsóválva a fejemet. Nem fogom tovább ragozni, hogy melyik is az a sok közül, inkább figyelek a sztorijára, lassan bólintva. Én egyelőre még nem szakadtam ki a varázsvilág berkeiből olyan nagyon, mint ő, és a varázstárgyak, mágikus ereklyék restaurálásával foglalkozom és az ásatásokhoz szükséges vegyi anyagokkal, azért egy kicsit elkanyarodtunk már egymástól, de jobb is így, ha a tudásunk más-más területeket fed le. - Ugyan, engem bántani? Inkább azért versengjenek, hogy melyikük hordozhat a tenyerén. - vonom meg a karcsú vállaimat egy kis mosollyal, ami arra utal, hogy valóban szeretem, ha egy seregnyi udvarló lesi minden kérésemet. Persze én sem vagyok tökéletes, meg aztán véla sem, nem szabályszerű, hogy mindenki odalegyen értem, hiába vagyok egy csinos kis tündér... illetve nimfa. - Ne legyél ilyen drámai, ha csak nem tervezel csatlakozni a társulatba. - szalad ki a számon először, amikor már azonnal szerelmi bájitalra gyanakodna. - Lehet, hogy mazochista és szereti, ha bunkóznak vele. Vagy nagyon unatkozik és sokkal szórakoztatóbb, ha valakinek van valami deffektje és nem csak mindenbe belemegy és bólogat. De most tisztázzuk, tanulni akar tőled vagy konkrétan ágyba vinni és attól kaptál frászt? - fonom össze a karjaimat, nem fogok finomkodni, kimondom, hogy deffektes, kimondom, hogy rá akar cuppanni az a csaj. A testvérem, de szemem nekem is van, magas, szélesvállú és izmos, kimondottan jóképű és bár eléggé rögös a háttere, de facér, miért is ne akarna valaki lépni felé előbb utóbb. Ha nem gyászolná még mindig Hannah-t akkor lehet, hogy egy csomó lányt megfektethetett volna, akik így inkább kosarat kaptak. Végigmérem azért és egy sóhajjal leengedem a kezeimet, hogy a kezébe csúsztatva kezdjem el húzni. - Ha tényleg aggaszt akkor megvizsgállak, megnézzük tényleg befolyásolni akar-e valamivel vagy csak... ilyen fából faragták. - indulok el az alkímia labor felé vissza, hiszen ez nem olyan dolog, amit csak úgy ránézésre megmondhatok. Igazából ez már inkább a bájitalkeverők területe, én másféleképpen szakosodtam az anyagokra, de így tizenkettedikben határozottan konyítok azért hozzá. Az meg mondjuk a másik, hogy elméletben az a Delgado mugli és ha a csaj is mugli, akkor maximum be partidrogozza, hogy rámászhasson, de nem szerelmi bájitalt fog használni.
Tasha mindegy, hogy kis vagy nagy szerepet játszik, rendszerint a hátán visz bármit, amiben belefog. Mondhatni ellopja a show-t, minden általa a színpadon töltött pillanat ajándék, legalábbis én így gondolom. Ha az ókori görögországban élnénk, még csak nyíltan is kimondhatnám, hogy ez a beteges testvéri szeretet nálam már-már felér valamilyen más síkú szerelemmel, hiszen csókolom a lábai nyomát, a szememben tökéletes. A dolognak természetesen semmilyen fizikai aspektusa nincsen, és lehet, hogy mindez abból fakad, hogy oly természetes, hogy együtt vagyunk, amikor csak lehet, ismerem a születésétől fogva, biztonságot nyújt a jelenléte. – Mintha nem szoktad volna meg. – Dörmögöm mély medvehangomon, mellette még a bú is gyorsan tovaillan. Legalábbis letargiában nem vagyok, ám van mit bőven átgondolni. Igaza van, beszélhetnénk az eltűnt jegyzetek esetéről is, amit határozottan felháborítónak véltem, de most úgy érzem lehetek önző, beszélhetek az én bajomról. Most? Mindig rólam van szó, Hannah halála óta mindenképpen. – Wyatt? Dehogy. Az ki a franc? Samael Delgado, a műgyűjtő. Tudod, aki különböző kontinensekről vásárolja fel, vagy gyűjteti össze annak az ősi szektának a fegyvereit. Már kész szettje van. Most éppen a hatodik után kutat, ezért passzolta le nekem a csajt. – Tasha legalább névleg ismerheti az olasz származású milliárdost, aki azért mégiscsak mugli, de előszeretettel vásárolgat, már mágikus tárgyak is kerültek a gyűjteményébe, én pedig kezdem sejteni, hogy az öreg valami módon bizonyosságot szerzett a világunkról, talán rólam is tudja, hogy ki vagyok. – De igen. Nálad elfogadom, ki is tekerném a nyakát, bárki is akarna téged bántani. – Az más kérdés, hogy inkább Tasha fűzi a pasikat az ujja köré. Fordítva talán még nem égette meg magát. – A hasonló nőket eddig ügyesen lepattintottam. Ez a nő viszont.. mintha nem zavarná az sem, ha bunkózom, sem pedig az, ha magamba zuhanok. Vizsgálj meg Tasha, ha van bennem szerelmi bájital, tudni akarok róla. Engem ne hülyítsen senki. – Majd később válaszolok arra, hogy mit is kell a nőről tudni, de engem most elsődlegesen az érdekel, hogy ez a Jasmine nem direkt másféle céllal keresett fel. Nincs kedvem szélhámosokhoz.
Kalliopé nem egy hatalmas szerep, de a múzsáknak éppenséggel a vezetője, szóval tökéletesen passzol ahhoz a vonalhoz, hogy tinédzserként a menő lányok között a karakán stílusommal én is kiemelkedtem egy kissé. Mondjuk a mesefigura a magasságával is kiemelkedik, ami nem annyira stimmel, de majd mágiával megnyújtanak vagy... modern feldolgozásban bármi lehet. Az viszont biztos, hogy a húgocskánk a főszereplőként debütál majd, szóval Troy-nak garantáltan foglalva lesz egy szék az első sorban. Ahogy megragad egy kicsit elmosolyodom, koppanok a mellkasán, de nem fájdalmasan, ettől függetlenül nyögök egyet a miheztartás végett és kiemelve, hogy milyen apró termetű és törékeny vagyok. Ő magas, szélesvállú, izmos, ennél kevésbé nem is hasonlíthatnánk. - Csak össze ne roppants! - válaszolom, egy felszakadó kis nevetéssel, de mivel egészen bizonytalannak és zavartnak tűnt, a nevetés gyorsan el is hal. Csak bólintok a hümmentésére és félrebillentett fejjel nézek fel rá várakozóan. - Delgado? Wyatt Delgado? - kérdezek vissza egyből, mert az a jóképű magának való vérfarkas nyilvánvalóan felkeltette a figyelmemet, valahogy szemem van azokra, akik jó szarul bánnának velem egy kapcsolatban. Persze semmi se lett soha, nem hiszem hogy éppenséggel a zsánere lennék, pedig azért elég hosszú a hódításaim listája. - Ó, a másik Delgado. - realizálom, aztán lazán keresztbe vágom a kezeimet magam előtt. - Úgy, mint én? És ez olyan nagy baj? Nem éppen ehhez vagy szokva? - incselkedek kicsit, mintha megsértődnék arra, hogy a stílus, amit képviselek nála a "valami nem stimmel" kategóriába esik. Szó se róla, furcsállom, hogy egy lányról akar beszélni és nem a Smallwood-jegyzetekről vagy a musicalről, de amit még inkább érzek... valami féltékenységet, hogy Hannah halála után talán újra jön valaki, akire minden figyelmét szentelni fogja. - Mit kell egészen pontosan tudni róla? - teszem hozzá, de persze nem mehetek át kínvallatóba egyik percről a másikba, sőt, azt se mondhatom, hogy érdekel a "konkurencia", hiszen nem volt közöttünk soha olyasmi, még ha közel is állunk egymáshoz, nem ennyire.
Ha már musical, biztos, hogy az első sorból nézném végig az ikrem előadását. Még akkor is, ha nem feltétlenül főszereplő. Annyira teátrális a drága, hogy vastapssal jutalmaznám minden megmozdulását, sőt, azt is elvárnám, hogy integessen a színpadról, még ha ez nagyon nem profi tett lenne a részéről. Annyira össze vagyunk nőve, hogy az beteges, nem csoda, hogy ha a kishugi szereplése nem hatna meg annyira, Tashával az anyaméh óta egyek vagyunk, ha nem beszélünk minimum két naponta ilyen vagy olyan formában, akkor már rámegy a gyomromra, és jobban búskomor leszek, mintha Hannah-ra gondolok. Megkaptam már azt a vádat, hogy szinte szerelmes vagyok a másik felembe, ez valahol igaz is, csupán a testiség nélkül látom őt tökéletesnek. Ezért aztán valahol Hannah halála egyben kulcsot is jelentett ahhoz, hogy nem kellett döntenem, hogy kivel is élek hosszútávon, mert az azt hiszem elképzelhetetlen lett volna, hogy ha Tasha is állandóan ott van. Ha ő halt volna meg, akkor már én sem élnék, ez egészen biztos. A bulikba is csupán azért szoktam elkísérni, hogy ott legyek számára védőbástyaként, engem a csajozás nem izgat, szinte szerzetesi életet élek az elmúlt években, ilyen tekintetben azt is elfogadom, hogy ha ő boldog. – Na, és az ölelés? – Ráncolom a homlokomat, hogy úgy magamhoz rántsam, hogy csak úgy csattanjon boltozatos mellkasomon. Ha másokkal tartózkodó vagyok, akkor ő az abszolút kivétel. – Te aztán mindent megérzel. – Hümmentek, elengedve a hugit, mellé lépek, s megindulunk a folyosón, bár nem is tudom, hogy hol van dolga. Az ellopott jegyzetek ügye most fel sem merül bennem, azt hiszem hirtelen, hogy a szerelmi drámára gondol. Attól viszont nem jár messze. – Van egy nő, állítólag Delgado mentoráltja. Bejelentkezett reggel nálam. Tőlem akar tanulni. De.. valami nem stimmel, úgy viselkedik, mint te szoktál. – Ezt nem szánom kritikának, értse jól. Delgado mugli restaurátor, beszéltem már róla Tashának, aki szintén mozog bizonyos szinten ebben a körben. A hasonló stílus pedig, amit most a nőről említek, nyilvánvalóan a csábítós eszköztárhoz párosítható. Ami engem illetően zavaró lehet, lévén Hannah halála óta Tasha is tudja, hogy milyen elborultan elutasító vagyok. Ezúttal viszont csupán zavart.
Troy-jal ellentétben én addig élvezem a Roxfort ősi falait, ameddig csak tehetem. Még abba a készülő muicalbe is jelentkeztem, mondjuk leginkább azért, mert Abby is és jó kis családi bulinak tűnt, de nem tagadom, hogy azt se bánom, ha kicsit a rivaldafényben tündökölhetek. Valószínűleg már a három év elvégzése után is volt annyi tudásunk, hogy megálljunk a talpunkon, főleg a Smallwood hátszéllel, de mindketten maradtunk, még ha a bátyám azóta el is távolodott kissé a varázsvilágtól és a Roxforttól. Nem csodálom, nyilván megrázta ami Hannah-val történt és most keresi újra a helyét, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzik. Kiskorunkban ő volt az én bástyám, aki hátteret adott a nagy számnak, ha esetleg csípős beszólogatásokhoz volt kedvem a szerencsétlenebbek felé. Persze azóta felnőttünk, végzősök révén már az egész iskola ismer és vagy szeretnek vagy csak szimplán elviselnek. A hírnevem mondjuk inkább abból fakad, hogy nem vetem meg a bulizást és a pasizást és nem abból, amit a tanulmányaimban elértem. Sebaj. Egyszer nagy nevem lesz, ha megfejtem az elcsórt kötetet... akkor mindent megkapok és soha többé nem leszünk másodikak Sidney szülei után. - Roy! - mosolyodom el, ahogy meglátom, nehéz lenne elsétálni mellette, feltűnő jelenségek vagyunk mind a ketten a magunk módján. Régen sokat vicceltem azon, hogy a szüleink csak azért neveztek el minket Troy-nak és Talishának, hogy T-vel kezdődjön, pedig simán lehetnénk csak simán Roy és Alisha. - Baj van? Mármint, valami új baj van? - billentem félre a fejemet, végigmérve a nálam jócskán magasabb bátyámat, kicsit összeráncolva a homlokomat. Annyi minden kínozhatja, a szerelmének a halála, Sidney szüleinek a vádja, hogy mi loptuk el a hiányzó noteszt, de azt hittem, hogy idővel ez le fog csengeni és szépen a szőnyeg alá söpörjük. Már a jegyzeteket, nem egy ember halálát... Bár már azzal sincsen mit kezdeni, megtörtént, elmúlt, tovább kell lépnie.
Igen kevés időt töltök mostanság az iskola falai között, ugyanis Delgado mentoráltja most engem nyaggat, afféle tanítványul szegődik, pedig sok tekintetben még én magam is tanulok. Ám a nő mugli, nem tudja, hogy én varázsló vagyok, így nehezen tudnám megmagyarázni, miért nem találkozhatunk személyesen, ha napi szinten a Roxfort padjait koptatnám. Az egyetemi diploma már igen közel, ezért amit lehet, a Londonban bérelt lakásból tudom intézni, elküldöm bagollyal. Még nem döntöttem el, hogy a Smallwood örökség lesz-e számomra fontosabb, Tashával és Sidneyvel tartok a felfedezőútjaikon, vagy magam is a mugli utat választom, restaurátorként akár másokat is taníthatnék, nem csak ezt a Jasmine-t. Aki kissé megbolygatta a lelkivilágomat, lévén pont aznap jött, amikor Hannah halálának volt az évfordulója. Alaposan berúgtam, a gyász ilyenkor felülír mindent, ám a nő ezt nem tudhatta, és ahogyan kellette magát, teljesen magával ragadott. Mégis, beszélnem kell Tashával, mert ha ez valami csapda.. tudnom kell! Nem teszteltem Jasmine mágikus képességeit, ám annyira gyanakvó vagyok, fel sem merül bennem, hogy ő csupán ilyen, hatni akart rám, vagy éppen kiharcolni, hogy foglalkozzak vele. Kell valaki, aki átlátja a női flörtölést, ez pedig csakis az ikertestvérem, az örök csábító lehet. Karbafont kézzel dőlök neki a falnak, tudom, hogy ilyeskor az alkimia laborból errefelé szokott jönni. Ha nem is érezzük egymást, mint a filmekben, legalább az időbeosztását tudom. Arcomon a szokásos megbiztos ábrázat helyett most némi bizonytalan zavar ül.
[You must be registered and logged in to see this image.] A tekintetem csak pillanatokra akad össze Kath-tel majd suhan tovább Benjaminra, aztán már fordulok is el tőlük, hogy a környezetre figyeljek, arra, hogy Adora begyűjtötte még a csalipapírt is, és arra, hogy Flitwick bármelyik pillanatban itt lehet. Tudom, hogy a lelkizés afféle kötelező eleme a barátságoknak, de fogalmam sincsen, hogy mit mondjak nekik egyelőre. Pedig igen ritka, hogy nem tudom, hogy mit mondjak, de az az este, az ivás, Lizzy szerelmet vallása, az évekig elfojtott érzéseim Kath iránt... megtették a hatásukat. Biztos, hogy nem fogok bocsánatotkérni azért, hogy az üvegezős játékban megcsókoltam a lányt, mert szabályszerű volt és mindenki úgy ült le a körbe, hogy tudta, hogy mire vállalkozik, arról pedig nem tehetek, hogy Benjamin elszalasztotta a lehetőséget. Mindegy, most nem ezzel kell törődnünk. Még azt se tudom, hogy mit tudtak meg, az egy fokkal fontosabbnak tűnik, mint a belső feszültségek. Legalább is nekem, mert nem az erősségem az ilyesmit megoldani, inkább általában csak rontok a helyzeten. Felvesszük a szigorú, körönytelen prefektusok szerepét és a leteremtett lány válaszára elkerekedik a szemem, de aztán gyorsan újra elkomolyodom. - Mi sérti a füled, Levieva, talán a hülyeség? Pedig azt hittem ennél szebbet még nem is mondtak neked... - válaszolom vissza hidegen, miközben Adora az alvajárást minősíti. Igaza is van, elképesztően klasszikus kifogás, szinte mesébe illő, ha nem csak az "előadásra" rukkolt elő vele, hanem tényleg alvajáró, hát... a süvegem nem eszem meg, de lehet még a végén a farkasom nem fogja leharapni a kezét egy simogatás erejéig. Na nem most, mert most morog és csattintgatja a fogát fenyegetően, mintha soha az életben semmi közünk nem lett volna hozzá. - Flitwick professzor. - biccentek én is, féloldalasan felé fordulva, aztán végighallgatom a rendelkezéseit. Tökéletes nyugalmat mutatva, hasonlóan Adorához csak egy biccentéssel köszönök el a lányoktól, hogy aztán a három háztársamat visszakísérjem a Mardekár hálókörletébe. Megkísért, hogy tovább büntessem őket és elmondjam, hogy egyáltalán nem vették figyelembe a titulusom és a kihágás mellett még rám is támadtak, sőt, kérdéssort akartak kilopni a tanáriból, de végül úgy döntök, hogy nem mondom el a házvezetőnek. Egyrészt, mert további magyarázkodással lehet, hogy egyre jobban sántítana a történet a kisnövésű mágusnak, másrészt, mert még több pontlevonást eredményezne a Mardekárnak. Viszont a kis csapatnak hidegen, szárazon, lépésről lépésre levezetem, hogy nem felejtettem el, amit tettek, sem a támadást, sem a lapot és ha jelenleg magamban is tartom, nem feltétlenül lesz ez örökre így, ha még egyszer ellenem fordulnak. Másnap pedig... ideje a következő szintre emelni az összeesküvést és megvitatni, hogy mit tudtak meg. Remélem elég fegyvert ad a kezünkbe az információ végre, hogy megállítsuk Jenkins rémuralmát.
//Köszönöm szépen a játékot mindenkinek itt, és a túloldalon is!//
[You must be registered and logged in to see this image.] Baromi nagy szerencsénk van. El sem hiszem az egészet. Megkaparintom a lapot, ami lehet, hogy nem is lényeges, ellenben így már bizonyíték sem lehet arra, hogy voltak itt mások rajtuk kívül. Corvus is megérzi tekintetem súlyát, vagy csak pont megakad szeme a siető alakomon, ki tudja? Így még előttem tudnak intézkedni MB-vel együtt. Az Ollivanderekből konkrétan két eltűnő szőke buksit látok, aminek egyrész örülök, másrészt azért szerettem volna végre beszélni Lizzyvel. Aggódom érte, viszont most a lebukás elkerülésére kell koncentrálnunk. Nem hiába nehéz fenntartani barátságot más ház tagjaival; simán el tudjuk kerülni egymást, nincsen közös pont, ahol ígyis-úgyis összefutunk. De ez egy másik nap problémája. Alig bírok megtorpanni mielőtt beleütköznék a kiáramló csoportba. Corvusban kapaszkodok meg mielőtt eltaknyolnék, de azért gyorsan összeszedem maga. Nem kell, hogy miattam bukjunk le. Nem biztos, hogy megtudnék békélni magammal, ha az én hibám lenne. Elég ebből az önsajnáló gondoltsorból. Egyszer olvastam egy nagy színész könyvét; azt írta benne, hogy a színészkedés kulcsa az, hogy magaddal is elhitesd a szerep valósságát. - Ez a legjobb, ami az eszedbe jutott? – Teszem fel kissé lesajnálóan a kérdést a lánynak. Alvajárás? Legalább valami olyasmit mondott volna, hogy beteg vagy rosszul érzi magát. Ez egy bugyuta kifogás. Persze, most kapóra jön, de biztosan kinevetném, ha élesben kapnám el egy ilyen átlátszó indokkal. Szemforgatva nézek el, s pont a házfőmre esik a pillantásom. - Jó estét, Professzor úr. – Köszönök illedelmesen miközben Scarlett besorol mellém. Azért annak örülök, hogy nem kezd el egyből fogócskázni Farkassal, kissé rontana a helyzetünkön. Kissé azért izgulok, amikor a tanerő betekint a tanáriba, de szerencsénk van most is. - Hát persze. – Biccentek illedelmesen amikor kiadja az ukázt kedvenc tanárom. Kissé morcosan intek MB-nek, hogy jöjjön. Miközben elköszönök mindenkitől. Attól még, hogy nem a legideálisabb körülmények közt válunk el az illem, az illem. Ennyi. Mikor végre nincsen körülöttünk senki kiszalad belőlem egy sóhaj és elkuncogom magam. Lepacsizunk, bár kissé nehéz még a szívem. - Igen, egyelőre…jó éjt! – Intek vissza és kétes érzelmekkel térek nyugovóra. Ez nem nekem való. Elég, hogy a szüleim előtt adom a kettős ügynököt.
- Nem feltétele a prefektusi létnek a szépbeszéd, Flint? - szájalok Corvusszal, s közben próbálom letörölni a vigyort a képemről, mert nem lenne üdvös, hogyha a végln azért buknánk le, mert túlontúl kedvesen meredek rá. A színjáték úgy tűnik, higy hatásos, mert megjelenik Flitwick és nem kezd el agyérgörcsöt kapva üvöltözni amiért betörtünk, csak nemes egyszerűséggel reflektál némi rosszallással a mondandómra. Leküzdöm a késztetést, hogy megvakargassam Corvus farkasának fültövét - a végén még leharapná a kezemet.. bár tény, hogy egyszer tuti megklérem rá, hogy hadd tutujgassam meg a familiárist, hiszen olyan cuki meg ölelnivalóan puhának tűnik a bundája, na meg nem mindennap simogathat az emberlánya farkasokat széttépődés veszélye nélkül - inkább rámeresztek egy vicsort az állatra, mintha ezel akarnám undorodva távol tartani magamtól. - Na de professzor! Nem vagyok vérfarkas, csak egyszerűen alvajáró. Csak nem olyan szőrösnek nézek ki? - tettetem a sértődöttet, majd megadó mea culpázó tekintettel hallgatom, hogy milyen büntetést kapunk, ha kapunk. Végül pedig Adora nyomába szegődve, hitelesen játszott bűnbánattal caplatok el a klubhelyiség felé. Amikor pedig hallótávolságon kívül vagyunk, belecsapásra nyújtom a kezem Adora felé. - Ezt megúsztuk! - kacsintok rá vigyorogva, majd jóéjt intve beveszem magam a Griffendél toronyba, hogy meg se álljak a szobámig.
