2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Azért ne higgyük, hogy most már csak szép dolgok jönnek. Realista vagyok, nem árt odafigyelni. – Ezt pont ő mondja, aki szinte egész felnőttkorában Sidney után vágyakozott. Ez a plátói szerelem azonban megmaradt az álmodozás szintjén, s élte a saját életét. Végigjátszotta a három VMS bajnokságot, nagyon odakoncentrált, mégis mindig a döntőt bukta el az aktuálisan jó formában lévő világbajnok ellen Dél-Afrika színeiben, de talán pont Sidney kellett, hogy egy csapat győzelemre jusson. Stansson bele se nagyon akar gondolni, hogy nemzete most mit gondol egy negyedik bukott döntő után. Talán már meg se próbálják többször, de az átok minden szempontból feloldódott, és talán az ország mégis bizakodhat, ha már Stansson nincsen a soraik között. – Hárman? Kislány? Micsoda összefüggés. – Hümment, ez neki tényleg zavaros, de majd esetleg ha Sidney tényleg visszatér hozzá, akkor mesélhet részletesen, viszont csak csak egy rossz álom volt, nem is biztos, hogy van jelentősége, Stansson egyébként sem szokott faggatózni. Az új életük még tényleg annyira friss, hogy a sporton kívül bármikor láthatják egymást, igaz csak ilyen titkos módon, mégis más a varázsa. – Én is visszamegyek a folyosókra, hátha van valami kisebb kölyök, akit meg kell nyugtatni. Szarosok.. – Bólogat igenlően, végülis tanárnak vette az öreg, habókos igazgató, s ha az előbbi rémálom most lényegében mindenkit érintett, akkor hiányolhatják, ha nincsen készenlétben, a helyén. Furcsa ez az újdonsült felelősség, újabb ugrás az edzősködéshez képest. Felmerült ugyan a VMS után, hogy hagyják a titkolózást, és Stansson inkább nyisson egy sportcentrumot Roxmortsban, akkor is közel lehet a lányhoz, de Dumbledore ragaszkodott az eredeti elképzeléséhez, hogy a Roxfort mindig menedéket biztosít majd számukra. Úgy be tudták volna adni a szülőknek, hogy ott alakult ki valami, két felnőtt között, így viszont marad továbbra is a titkolózás, hiszen a tanár-diák viszont senki nem nézi jó szemmel. Vagyis majdnem senki. – Holnap napnyugta. Jó messze van. – Na nem mintha türelmetlen lenne, hiszen oly egyszerűnek tűnt lemondani a lányról, s most, hogy mégis az övé lehet, minden nélküle töltött óra is örökkévalóságnak tűnik. Ám ez egy felnőtt kapcsolat, nincsenek összenőve, élniük kell az életüket. Talán egyszer eljön a nap, amikor akár mindig ott lehetnek egymásnak. Egy szerelmes csók, aztán elbocsájtja a lányt, ő pedig fejcsóválva indul el a saját szobája felé, hogy onnan köpenyt a nyakába kanyarintva segítsen, ahol kell.
Elmosolyodom, hiszen végülis igaza van. Voltak durva versenyszámol, a tűzlabdásnál is elég komolyan megsérültem, ahogyan lelkileg az is elég kemény trauma volt, hogy megöltem valakit, még ha baleset is volt, hogy végül kizuhant az erkélyen, de akkor is megtörtént. A jó ég tudja, hogy ezt képes leszek-e ténylegesen lezárni magamban egyszer. Végül is csak hárman tudunk róla, és persze a fickót, akit Armand hívott, hogy rendezze el a helyszín és az aurorok ne tudják még véletlenül se kideríteni, hogy mi történt igazából. Morticia pedig nem árulna el. Bár a barátságunk rövid idő alatt alakult ki, de mégis bízom benne, hogy megőrzi a titkot. - De nem téptek, és szerencsére senkit. - mosolyodom el végül. Ő viszont tényleg majdnem meghalt és tényleg benne volt a pakliban, hogy ha elszúrjuk és nem sikerül teljesíteni, amit kellett, akkor meghal és az egész versenysorozat értelmét veszíteni. Akármeddig jutottunk valahogy nem hiszem, hogy képesek lettünk volna végigcsinálni edző nélkül a döntőt. - Minden rossz nyomot hagy rajtunk, ez már csak ilyen, de már nem árthat neked senki. Elenát elűztük végleg. - határozottan mondom ki ezeket a szavakat és hogy tényleg így is gondolom-e? Igazából remélem, hogy tényleg így van, hogy a boszorka már tényleg nem térhet vissza soha többé és hogy igenis sikerült őt elűzni erről a világról és nem keseríti már meg senki életét soha többé. Az, hogy másokon élősködött, hogy mások testét foglalta el nagyon durva és kétlem, hogy ha bármelyikünk is tudomást szerezne róla, hogy mégis valahogy életben maradt, akkor ne akarnánk tényleg végleg eltörölni a föld színéről is. - Igen, de ez nem rajtam múlt, hanem a kislányon, aki mindegyikünket ismerte, bár tény, hogy közülük hárman vérfarkasok vagyunk. - és ezen a ponton mesélhetnék akár a titkos kis szövetségünkről is, de nem teszem, mert azt hiszem nem lenne jó ötlet csak úgy a többiek engedélye nélkül. Patthelyzet, hiszen nekik sem mesélhetek Armandról, hogy megkérdezzem mesélhetek e a szövetségünkről neki és fordítva sem. Ez még szülhet problémákat a jövőben, amikor majd titkolóznom kell. - Hát persze, ennyit azért megtanultam a szüleimtől, nem venném fel, csak megőrzöm. - csóválom mosolyogva a fejemet, hogy óvatosságra int. Ebben azért jó vagyok, mégis csak ehhez értek, ereklyék között nőttem fel gyakorlatilag, mindig máshol, mindig mást fedezve fel a szüleimmel. Tudom, hogy mennyire óvatosnak kell lenni az ilyesmivel, de kedves tőle, hogy aggódik és végtére is idősebb annyival, hogy figyelmeztessen. - Azt hiszem illene megnéznem hogy vannak a többiek, a szobatársaim teszem azt és az unokatestvéreim, de holnap találkozunk? Nap nyugta után az erdőben? - egy rugóra jár az agyunk, hiszen én magam is felettébb felszabadultnak éreztem magamat akkor, amikor együtt futottunk. Talán ha több időt töltök magamfajták között akkor azt is könnyebben elsajátítom majd, hogyan irányítsam a bestiát és nem lesz szükség a farkasélesztőre akkor, ha át akarok változni, de ehhez még biztos, hogy kellő időnek el kell majd telnie.
A tizes nem csupán becenév, inkább amolyan személytelen elhatárolódás, amivel az egykori edző védekezik is. Így még véletlenül sem kellett mások előtt elszólnia magát, és tekintve, hogy a titkolózás tovább tart a versenynél, immár az életük része maradt. Kettőjük között szólva pedig lényegében igenis egy érzelmes kifejezése annak, hogy Stansson Sidneyben mindig egy erős, magabiztos vezetőt fog látni, nem csak élete szerelmét. Az álom viszont visszarepítette a régmúltba, ahol kisgyerekként a szeme láttára halt meg az apja. Akkor még nem tudta, hogy Elena átka miatt. Az anyja, aki tönkretette az egész családot, nem igazán érdekelte, hogy ki mennyire szenvedi meg a hatalomvágyó szeszélyeit. – Azért a döntőben volt egy pillanat, amikor azt hittem, hogy téged tépnek szét a cápák. – Rázza meg a fejét, szinte egész felnőtt életében ott állt a lány mellett, mint egy láthatatatlan testőrként, nem tudván róla, hogy a sebezhetetetlenség miatt ez nem életszerű, ám akaratlanul is igyekezett támaszt nyújtani, amikor például Sidney vérfarkas lett, merő véletlenségből olyanokat küldött neki, akik segíthették ennek feldolgozásában. S ő maga is animágus lett, hátha egyszer majd ennek az átoknak is lehet pozitív felhangja. – Nincsen semmi bajom, csak éppen.. Nyomot hagyott rajtam az, ami az apámmal történt. Azt hiszem ez a legnagyobb félelmem, hogy ismét át kell élnem. Bárki visszaélhet vele. – Valahol kevésbé romantikus, hogy nem Sidney elvesztésétől fél leginkább, a másik oldalról pedig erős bizalomról árulkodik, hogy még tudat alatt sem akaszkodik rá a lányra. Bármikor megtehette volna, hogy előlép az árnyékból, amikor Sidney nagyjából tizenhat éves, és elkezdi érdekelni a másik nem. Ám Stansson nem tette, nem látta értelmét, főleg úgy, hogy a napjai meg voltak számlálva. – Néhányan, de együtt? Meg sem lepődök, hogy vonzol másokat. Ez talán a farkaslét hozadéka. – Vélekedik, mert tényleg úgy gondolja, hogy a lány emberi alakjában is rettentően karizmatikus alkat, aki nem lehet meg csak úgy magányosan, a közönség az éltető ereje. Na nem úgy mint egy bohócnak, sokkal inkább az egymásra utaltság segíti őt. Ebben Stansson is egyetért, mindig a csapatjátékok híve volt, s a mai napig tartja a kapcsolatot egykori barátaival. – Ahogyan az átkokat is. – Vet egy pillantást a medálra, amiből süt, hogy tömény mágia árad belőle. – Azért ne vedd a nyakadba, ha valami ereklye, nem kéne, hogy hasson rád. Anyám egykori kacatjai között volt egy vas korona. Mesélték, hogy valaki viccből a fejébe nyomta, s onnantól nem tudta levetni. A korona személyiséggel, lélekkel rendelkezett.. Jobb nem is beszélni róla. És akkor most..? Visszamész segíteni a többieknek, vagy..? – Nem várja el a lánytól, hogy a felbojdult kastély közepette is kockáztassa a maradást, meg lehet beszélni következő titkos időpontot, talán az lenne a legjobb. Végtére is a kapcsolatuk érdemi része most kezdődik, hiszen alig ismerik egymást. Stansson el tudná képzelni, hogy az itteni erdőt is közösen, farkasalakban fedezzék fel, s a Tiltott Rengeteg mélyén emberi alakban is el tudnak egy kis időt tölteni.
Tudom, hogy Armand erős és nem is azért aggódtam érte, mert ne lenne az, de azért lássuk be ez egy álom volt és az álmokban tényleg durva dolgok történhetnek, amiket az ember nem tud csupán erővel megoldani. Láttuk ezt mi is, hiszen nem sokon múlt, hogy sikerült kijutni onnan és persze, hogy mások számára is megtörtük a varázslatot. Vajon mi történik, ha nem sikerül? Ha nem segít nekünk a kislány? Nem is érdemes erre gondolni. Megnyugszom, amikor látom, hogy a férfi rendben van. Nem látok rajta sérülést, talán nem mindenkihez ugyanolyan erővel ért el ez az álomvarázslat. Akinek erősebb az elméje jobban bírhatta, jobban ellen tudott állni, mint akit könnyebben beszippantott. - Kettőnk közül te haltál meg majdnem nem igaz? - mosolyodom el. Olyan bensőséges, hogy még mindig tizesnek szólít. Furcsa arra gondolni, hogy ő már az elején hogyan nézett rám, hogy ismert, miközben én semmit se tudtam róla, sőt kifejezetten idegesített a hozzáállása a csapathoz és a lenéző stílusa, mert az volt eredetileg lenéző és rettenetesen arrogáns. És már tudom, hogy ez csak afféle védekezés volt, hogy ne ragadják el túlságosan az érzelmek, hogy ne lássa rajta senki, hogy mit érez, vagy netán, hogy fél attól, ami rá várhat. Sose mondta, sose kérdeztem, hogy érzett e ilyesmit, hiszen azt mondta elfogadta a sorsát, de... ez nem jelenti, hogy ne lettek volna olyan napok, amikor mégis úgy érezte, hogy nem fair, ami vele történik. A csókot viszonzom, de azért mégis csak megnézem közben tényleg nincs-e rajta látható sérülés akár csak egy karcolás is. - Igen, bár még mindig kicsit zavaros az egész, de ráfogunk jönni, hogy mi volt ez pontosan. - furcsa többesszámot említeni. Eddig igazából csak a szüleimmel tettem meg és a csapattal, csak velük voltam úgy, hogy csapatot alkotunk, de most valami kezd alakulni. - Néhányan másképp kerültünk bele az álomba. Az egész egy terv része volt, egy őrült fickó csinálta, aki el akarta szívni a mágiát mindenkiből és... aki odabent megsérült megsérült itt is. Most is sokan lehetnek a gyengélkedőn, hamarosan felbojdul a folyosó. - úgyhogy nincs sok időnk, mert bár ez egy titkos rész, ahol elég kevesen járnak, de ahogyan ő is mondja nem jelenti azt, hogy semmi esély rá, hogy valaki mégis erre keveredjen. Ezt pedig nem kockáztathatjuk. Őt kirúgnák, én pedig... még nem beszéltem erről a szüleimmel sem. - Néhányan valahogy kötődtünk egy kislányhoz, miatta úsztuk meg és megtudtuk törni az álmot. Ez maradt csak az egész után, de még nem tudom, hogy pontosan mire jó, addig viszont vigyázni kell rá. - veszem elő egy pillanatra a medált, ami jelenleg nálam van ugyan, de azt beszéltük meg a többiekkel, hogy felváltva vigyázunk majd rá. Így annak is kisebb az esélye, hogy az az őrült pasas felbukkan, hogy visszaszerezze és újra megpróbálja megvalósítani az őrült tervét.
Álmában ismét azon a bizonyos VMS döntőn ült, ahol az apja a szeme láttára rogyott össze, s halt meg milliók szeme láttára. Amikor felébredt, nehezen hitte el, hogy ez bizony csak álom volt, nem történt meg. Nem szokott már álmodni ezzel a tragédiával, mégis oly megkönnyebbülés, hogy most mindez csupán káprázat volt. Felülve gyorsan öltözik is már, mert érzi, hogy mindez nem a véletlen műve. Elana ugyan halott, de a jelenléte még közeli, s szinte az egész kastélyban hallani, hogy így az éjszaka közepén felbolydult valami. Stansson ugyan nem éppen egy gyakorló varázsló, de ha ő maga is érzi, hogy itt valami történt.. Magára kap pár ruhát, s máris siet a megbeszélt folyosóra. Ugyan még csak pár hete tértek vissza, s óvatosnak kell lenni, mert bár Dumbledore és a csapat úgy tesz, mintha nem tudnának semmit, Stansson nem akar rosszat Sidneynek, sosem akart. Még azon az áron is kész volt őt elengedni, hogy talán sosem derülhet ki, hogy mit érez. Tanárnak lenni pedig furcsa érzés, még ha nem is varázslatokkal kapcsolat, amit tanít, hanem a repüléstant, miután Madam Hooch visszavonult. Érdekes lehet kinézni Stanssonból, hogy ekkora emberként hogy bírja el egy seprű, ám a férfi már logikusan bevezeti majd az idősebbeket más játékokba, sportoba is, hogy ha egyszer úgy hozná az élet, hogy a VMS-re új csapat megy, Anglia ismét készen álljon. Még most is nehéz elhinni, de azért sikerül: győztek! – Jól vagyok. Sosem fogod abbahagyni, hogy aggódj miattam, tizes? – Kérdezi félmosollyal. Tudja, hogy a lánynak csak a víz árt, de abból, ahogy beszél, mintha tudná, hogy mitől van ennyire felbolydulva a kastély. Azért egy gyors csókot kap az ölelés közepette, de azért tényleg csak óvatosan, visszafogottan, még ha nem is jár erre szinte senki. A szinte viszont gond lehet. – Mi történt? Tudsz valamit? – Pillant körbe, egészen rémültnek tűnik a lány, Stansson nem éppen ezt szokta meg tőle. Ami egészen meglepő viszont az, hogy Sidneyt ebben a környezetben látni, nem valami edzőpályán, szállodában, vagy éppen a meccsen. És valahol igen, hiányoznak mellőle az Ollivander kölykök, meg a többiek.
Ez a mi helyünk, ahogyan mondani szokták a szerelemes párok, ami még mindig olyan furcsán hangzik nekem, de hát ha így van, akkor így van. Most is amikor felébredtem ő volt az első gondolatom... na jó valahol az első és a második között, hiszen azért mégis csak előbb a medált mentem el megnézni, mert ha ott marad, ha olyan kezére jut, akiére nem kéne és ha az álom nem volt teljesen valóságos... Kár magyarázni, ez volt a fontosabb, főleg hogy Armand tud magára vigyázni. Nem féltem annyira, még ha egy álomban sokkal nehezebb is az embernek látni mi az igazi és mi nem. Nem tudom, hogy ő hol lehetett, harcolt valakivel, hogy megsérült-e, de miután elszakadok Emmáéktól az első dolgom, hogy a mi is titkos helyünk felé igyekezzek. Nem lett volna bölcs dolog eleve a szobájába menni, az egyenes út a lebukáshoz, főleg hogy most épp elegen mászkálnak a folyosókon idegesen, aggódva vagy csak a Gyengélkedőre igyekezve. Nagyon remélem, hogy mindenki jól van, akit ismerek, de most mégis csak ő a legfontosabb. A fejemben persze zakatolnak a rossz gondolatok és ott motoszkál az is, amit két lánnyal beszéltem az imént a szövetségünkről. Vajon ez mennyire nyilvános, beszélhetek róla másnak? Meg sem kérdeztem... akkor nem illene, de azt sem tudom Armandról beszélhetek-e nekik. Ha ez a szövetség igazán komoly, akkor őszintének kellene lennünk egymással, vagy ott fogja nyomni a lelkemet mindkét irányban egy-egy titok, amit nem fedhetek fel. Idegesen nyomom be a téglát és csak remélni tudom, hogy ő már itt van, hogy amikor felébredt akkor az első dolga az volt, hogy idejöjjön, hogy tudhatta, hogy én is így teszek majd, még ha egy kis késéssel is hozzáképest, hiszen azóta már jártam az udvaron és a klubhelyiségben is. Amikor végre meglátom gyors léptekkel sietek oda megölelve, alig várva meg, hogy a fal újra helyreálljon mögöttem, hogy ne láthasson meg immár senki sem. - Jól van? Ugye nem sérültél meg? - rajtam semmit sem láthat, még csak egy karcolást sem, de ezen biztosan nem fog meglepődni, hiszen ő volt az, aki felfedezte azt, hogy mire vagyok képes, hogy egy-egy kisebb sérülés egy álomban nekem meg se kottyan. Ő viszont nem olyan, mint én, lehet sérülése, komolyabb sebe is akár. Ha nem találtam volna itt biztos, hogy én is a Gyengélkedőre mentem volna azonnal, legalább hogy lássam, hogy jól van és van, aki épp ellátja, mert hát ott igazából nem látogathattam volna meg komolyabban.
Vidám mosollyal az arcomon hallgatom Kath szavait. Eszem ágában sincs ráerőltetni a kviddiccsel kapcsolatos véleményemet, hiszen több barátom is akad, aki nem szereti ezt a sportágat. Kijönnek a mérkőzésekre, de leginkább csak miatt, hogy engem lássanak. Én pedig tőlük se várom el, hogy ugyanazt szeressék, amit én. Nem lehet minden ember egyforma, dögunalom lenne úgy az élet. - Tényleg nincs semmi gond – biztosítom a lányt, amikor bocsánatot kér. - Eleinte csak az otthoni gondok miatt vetettem bele magam, kellett valami, ami eltereli a figyelmem, de mára már egészen megszerettem. Oké, a mai napig figyelemelterelésként használom ezt a tevékenységet, de kezdem igazán megkedvelni. A fárasztó edzések, majd a diadalittas örömmámor győzelem esetén... Valaminek csak kell lennie bennem a sportág iránt, ha ennyi érzelmet képes kisajtolni belőlem. Elvégre, ha tényleg nem érdekelne annyira, mint hiszem, akkor csak vállat vonnék és nem ünnepelnék a többiekkel. Esetleg, nem vennék részt a délutáni bemelegítő körökön. Vagy pár hónap elteltével kiléptem volna a csapatból. - Ez talán gonosz lesz tőlem, de van is mit bánnia – jegyzem meg kissé idegesen. A feltörő emlékek a mai napig képesek kínozni, ha Jenkinsről és a bandájáról van szó. Most pedig, hogy Kath mesél az egyik srácról, lassan eszembe jut az arca és a gúnyos nevetése. A megvető pillantásokról pedig már ne is beszéljünk inkább. Ahelyett, hogy bármelyikük is segített volna, kinevettek. Még a könnyeim se hatották meg őket. Körbeálltak és jól érezték magukat, néha ide-oda rugdosva a tanszereimet, amelyek a hirtelen kettészakadt táskámból estek ki. Persze, ez se volt teljesen véletlen, de már mindegy. Mostanában más az áldozatuk, ennek pedig kifejezetten örülök. Nem lennék képes így kezelni az otthoni helyzetet, ha közben miattuk is aggódnom kellene. - Említettem már, hogy anyu pszichológus? - vetek egy sokatmondó pillantást Kath felé. - Talán, ha valamilyen úton-módon hozzá járna Jenkins, akkor ki tudna belőle szedni egy-két dolgot, mint szakember. Ehhez persze össze kellene hoznunk őket. Névjegy kártya, bármi. Itt azért nem arra gondolok, hogy direkt módon adod át neki, inkább csak annyi, hogy valaki pl. az ő asztalánál felejti mágiatörténet órán. Ha az otthoni dolgai miatt szakemberre lenne szüksége, akkor úgyis keresni fogja, mert iskolapszichológus nincs a nyári szünet alatt. Mondjuk, anyunak is van eskütétele, nem adhatja csak úgy ki a betegei adatait és hátterét, de ha megosztanám vele a pár éve történteket, talán belemenne a dologba. Ha pedig ez se működne, akkor én magam lopnám el tőle Jenkins aktáit. Nem lenne nehéz dolgom, bízik bennem, szóval nem zárja le az irodáját. A kérdés már csak annyi, hogy megéri-e ilyesmi miatt eljátszanom a bizalmát? Engem nem érdekel különösebben Jenkins, szóval talán nem kellene ennyit kockáztatnom pont miatta. - Eredetileg nem terveztem, de ha gondolod, lenézhetek – állok meg egy pillanatra én is, szembefordulva a lánnyal. - Elmehetnénk abba a nemrég nyílt cukrászdába... Úgy hallottam, igazán finom fagyijuk van. Örülök annak, hogy Katherine invitál, hiszen szeretek lejárni a faluba, a mostani hétvége azonban problémás lett volna, társaság hiányában. Így viszont tényleg lesz alkalmam kipróbálni a dolgot. - Hát akkor, örültem a szerencsének – nyújtom a kezem Kath felé. - És találkozunk Roxmortsban! Szombat 10 óra megfelel? Ott várlak majd a Calamus Pennabolt előtt. Onnan már csak pár épület az új cukrászda. Ha Katherine rábólint a dologra, elköszönök, majd be is sietek a klubhelyiségembe. A fene se szeretné, ha mindezek után pont itt buknánk le...
- A repüléstannal nincs gondom, csak a kviddics nem köt le és nem értem másoknak miért annyira... Bocs, biztosan okod van rá, hogy te szereted. - kapok észbe, amikor megered a nyelvem. Igazán nem szeretnék senkit sem megbántani a véleményemmel és most kicsit úgy érzem, hogy ez eléggé affelé tendált. Sam szereti a kviddicset, én meg úgy állítom be, mintha értehtetlen butaság lenne szeretni ezt a sportot, pedig az ember nem tudja megmagyarázni feltétlenül, hogy mit miért szeret. Csak néha úgy érzem, mitha itt kötelező lenne kviddics rajongónak lenni. - Megértelek, de ő meg akart változni és nem akarta már ezt az egészet. Velem is elég bunkók voltak, de a mai napig látom rajta, hogy bántja. - bár azt hiszem Corvus nem az a típus, aki úgy szemtől szembe kimondaná, hogy sajnálja, de én tudom, hogy így van és hát okkal hagyta ott a Jenkins féle csapatot. Persze totál megértem Samet, hiszen én is rátámadtam Corvusra a tóparton, amire nem vagyok egyáltalán büszke, főleg hogy többen voltunk egy ellen, de akkor és ott képtelen voltam kordában tartani a dühömet. Azt hiszem, ha az akkori énemhez odamentem volna és azt mondom neki, hogy majd jóban leszünk és hogy megkedvelem, akkor képen röhögött volna. - Akkor te mit tennél vele? Tudod a barátaimmal most épp azon vagyuk, hogy megpróbáljunk tenni valamit. Az a baj, hogy ha csak büntetést kap, vagy kicsapják, akkor tovább folytatja és talán pár év múlva már még durvábban. Egyszer ki tudja... talán meg is ölhet valakit. De, ha megpróbálunk segíteni neki és megtalálni benne valami menthetőt, akkor nem csak neki segítünk. - én is nehezen győztem meg erről magamat az tény, de végtére is Corvusnak igaza van, nem az a cél, hogy még rosszabb állapotba kerüljön. Talán tényleg igaz, hogy senki sem születik rossznak, csak a körülmények rosszá teszik, de mi még sem lehetünk olyanok, mint ő, hogy bosszút állunk rajta. Jobb lenne inkább megpróbálni valahogy segíteni, ha van rá esély. - Azt hiszem itt is vagyunk. - állok meg aztán, amikor már a Hugrabug klubhelyisége előtti folyosóra érünk. Nincs mozgás, a festmények is alszanak ilyenkor és szerencsére elég csendesek vagyunk, hogy ne álljanak neki pisszegni. - Hát... örülök, hogy megismertelek Sam. Jössz jövő hétvégén Roxmortsba? Összefuthatnánk majd. - mosolyodom el, mert bár itt ez a Jenkins ügy, de azért remélem, hogy e miatt nem orrol meg rám, vagy ilyesmi, mert másképp gondolom, mint ő, vagy csak mert jóban lettem Corvusszal. Talán be is mutathatnám neki, hátha megváltozna a véleménye.
- Semmi gond, nem mindenki szeretheti – pillantok Kath felé egy megértő mosoly kíséretében. - Tudod, amikor idekerültem, én se szerettem. Sőt, mi több, repüléstanból is majdnem megbuktam első végén. Csak a tanárnő jóindulatán múlott, hogy nem kellett végül szembenéznem a pótvizsgával. Rengeteget gyakoroltam nyári szünet alatt, szóval másodikban már elértem arra a szintre, amire még elsőben kellett volna, de nem érdekelt. Valahogy hidegen hagyott a dolog. Sose tartottam annyira fontosnak, hogy zavarjon. Aztán valahogy összeálltunk a többiekkel kviddicsezni, unalomból. Azt hiszem, akkor szerettem bele a dologba és kezdtem komolyabban gyakorolni. Végül a csapatba is felvételt nyertem, habár rengeteg időt és munkát fektettem a dologba. - Két gyerekkel egyedül? - döbbenek meg egy pillanatra, de hamar eszembe jut, hogy anyu sincs könnyebb helyzetben. Végtére is, neki is két gyereke van és ő is egyedül nevel minket, ha azt vesszük. Bár, talán annyi könnyebbség van benne, hogy az öcsém is már tizenegy éves. - És ő nem ismerkedik? Mármint, tudom, hogy semmi közöm hozzá, de gondolom elég fiatal még ahhoz, hogy ne kelljen egyedül lennie. Tudom jól, hogy kisgyerekes anyuka révén sokkal nehezebb találni valakit magunk mellé, de ha az ember elég időt és alkalmat szakít rá, talán sikerülhet a dolog. Elvégre, anyu is randizgat valakivel, Michael háta mögött. Nyilván ezt Kath nem helyeselné, szóval el se mesélem neki a helyzetet, hiszen ez még számomra is komplikált valamilyen szinten. Ráadásul, teljes mértékben még én magam se vagyok biztos abban, hogy ez lenne a helyes lépés, de egyébként örülök a boldogságának. Ha Michael mellett marad, nagy eséllyel beleroppan lelkileg. Akkor már inkább az az ismeretlen fickó. - Rendes srác? - visszhangzom a lány iménti szavait kissé hitetlenkedve. Az arca nem ugrik be, de ezek szerint Katherine összebarátkozott vele annak ellenére, hogy olyasmiket művelt. Nem tudom, talán csak én vagyok túl előítéletes, de számomra ez nem menne olyan könnyen. - Én képtelen lennék ilyesmit mondani rá. Már bocsi – teszem azért még hozzá gyorsan, mielőtt bármit is mondhatna. - Engem ő és Jenkins és még néhány más kölyök elég rendesen piszkált annak idején. Az pedig végképp szomorú, hogy vannak szülők, akik helyeslik, sőt, még el is tusolják a gyerekük gonosz tetteit. Mert ezek nem egyszerű csínytevések, abban biztos vagyok. Nemrég, valami hülye bűbájjal egy másodikos gyereket lógattak ki az egyik torony ablakán. És ha valaki hibázik? A kis srác lezuhan és meghal. Akkor is a háta mögé állnak a szülei? Elintézik, nehogy a drága gyerekük bajba keveredjen? Ha én tennék ilyesmit, tuti kicsapatás lenne a vége. Mi több, már rég nem ide járnék, ha csak a negyedét is elkövettem volna annak, amit Jenkins tett az évek során. - Ha Jenkins menthető is lenne, nem érné meg a fáradtságot – összegzem végül a véleményemet, rám annyira nem jellemző, rideg hangon. Nem tehetek róla, de a mardekáros fiú említése ezt a reakciót váltja ki belőlem. - Én pedig aligha fáradoznék pont az ő megmentésén. Elhiszem, hogy Kath jószívű, de vannak mások is a közelében, akik felé ezt a tulajdonságát kimutathatja. Miért pont Jenkinst kellene megmenteni? Számtalan embert tett már tönkre az évek folyamán, hát akkor miért nem karol fel egyet az áldozatai közül? Talán bennem van a hiba és én látom rosszul a dolgokat?
Na jó azért kikerekedik a szemem, erről beszéltem! A kviddics veszélyes sport. Na nem mintha én ne törtem volna már el a karomat, de... az más kérdés, nem rólam van most szó és én nem kviddics közben csináltam, hanem fáramászáskor. - Az jó lehet, mármint nem a kar eltörése. Én igazából nem nagyon értem a kviddicset. - bököm ki végül. Annyira utálom, amikor butának érzem magamat, de vannak dolgok, amikhez annyira nem értke, mint a bájitaltan is, vagy épp a kviddics. Ezek nem nekem valók és nem is szeretem őket pont azért, mert nem értem. Tudom, hogy ez hülye hozzáállás, de hát ez van. Az ember nehezen kedvel meg valamit, amiben pocsék. - Tudod, szerintem néha a felnőtteknek is szükségük van segítséget. A mostohaanyám, bár ez olyan csúnya így... na mindegy, szóval láttam már sírni, mert elég nehéz neki. Egyedül van és van két gyereke, akik még kicsik és igenis kell neki a segítség, de nem mondaná csak úgy ki, főleg nekem, mert még gyerek vagyok, de azért látom és jól esik neki, amikor segíteni tudok. - Missy nagyon igyekszik helytállni, de tudom, hogy nincs könnyű helyzetben. Dolgozik is és nem fogadta el a Benedict segítséget sem, de szerintem ha tudnék érte tenni, akkor biztosan megpróbálnám akkor is, ha nem örülne neki látszólag, de talán mégis csak jólesne a gondoskodás. Sam anyukája is biztosan azt akarja mutatni, hogy ő erős és határozott és mindent megold, mert ő a felnőtt és ő a szülő, de a szülők is csak emberek, akiknek néha nem megy... minden. Erre apa az élő példa, aki azóta se tudta feldolgozni azt, ami történt. Bólogatok aztán a Jenkinst érintő szavaira. Hát igen, bár én sose mertem visszavágni. Túlságisan fiatal voltam, amikor elkezdték és persze eleve úgy jöttem ide, hogy elveszítettem Bellet, úgy még nehezebb volt kiállni magamért. Arra jöttem rá, hogy az a megoldás, ha nem vagy egyedül, akkor nem tudnak piszkálni. - Gondolom a szülei miatt, elintézik, vagy valami miatt szemethúnynak, vagy ha nem elég a bizonyíték, hogy ő tette... nem tudom. - tippelgetek csak én is, na ezért kell valamit tenni, ezért találkozunk majd a többiekkel és próbálunk kiötölni valami valami tervet, mert láthatóan a tanárok nem mozdulnak meg értünk. - Igen Corvus. Ő... ő volt az, akit megtámadtunk a tóparton, aztán vele együtt büntetésbe kerültünk. Igazából rendes srác, csak elég húzós családja van. Talán Jenkins is ilyen és... menthető. - olyan iszonyú nehezen mondom ki az utolsó szót, hogy már-már fájdalmas is. Nem tudom, hogy csak próbálok pozitív maradni, vagy miért gondolom így, talán Corvus miatt, hiszen ő is változott, bár még a mai napig tartok tőle, hogy valamivel felhúzom és kiakad, de tudom, hogy legbelül azért tud rendes is lenni és néha már ki is mutatja. Talán Jenkins is olyan pocsék családban nőtt fel, mint Corvus, vagy még rosszabban, de talán a lelke mélyén benne is van valami jó még, amit meg lehet találni.
Még csak eszembe se jut egy pillanatra sem, hogy Kathet talán annyira nem érinti ez a téma. A lelkesedésem a kviddics iránt töretlen, egyszerűen imádom. Nem vagyok benne profi és nem is tervezem, hogy suli után is folytatom a játékot, de itt és most még a csapat tagja vagyok. Számtalan helyzetet átéltem már a pályán ezalatt a röpke másfél év alatt, amióta bekerültem. És igen, én is érzem az adrenalint. Ha ott kicsúszik a kezem közül az irányítás, nagyjából olyasmit élet át, mint Katherine az iménti helyzetben. - Igen – vágom rá büszkén a lány kérdése hallatán, miközben némileg ki is húzom magam menet közben. Nem csinálok ügyet abból, hogy nem jár ki a mérkőzésekre. - Ötödikes korom óta vagyok hajtó a Hugrabug csapatában. Ezalatt csak egyszer törtem el a kezemet. Nyilván nem kis sérülés, de a sport világában számolni kell ilyesmivel. Ismerem a mugli sportokat, még ott is vannak sérülések, a mágikus sportokról már nem is beszélve. Itt több váratlan helyzet adódik, habár a gyógyulási folyamatunk is sokkal gyorsabb, hála a különféle bájitaloknak és varázslatoknak. A muglik kezét sínbe rakják és hónapokig nem léphetnek a pályára. Ezzel szemben az én öt hetem igazán csekélység volt. - Végül is, javasolni még javasolhatok számára valakit – biccentek aprót a lány szavaira, ezzel automatikusan igazat is adva neki. Nem tudom, kire futja majd, de anyu azért már jobban tisztában van az anyagi helyzetünkkel, mint én. Nyilván nem vagyunk kőgazdagok, hiszen azt észrevenném, de annyira szegények sem, mivel telik új tankönyvekre például. Persze egy ügyvéd azért borsos összegeket el is kér, szóval esélyes, hogy számunkra még a legolcsóbb is nagyon drága lesz. - Csak nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy a háta mögött szervezkedem – teszem azért még hozzá kissé bizonytalanul. Mindenesetre, Katherine elég magabiztosnak tűnik ahhoz, hogy elfogadjam a javaslatát. Olyan nagy baj csak nem lehet belőle, nem igaz? - Az egyiküknek ismeri a szüleit – húzom el a számat némileg kelletlen hangsúllyal megtoldva. Az ötlet jó, csak a kivitelezés bajos kissé. - Félek, hogy rákérdez tőlük, szóval szerintem marad a könyvtáros ötletem. Elvégre, mindenki szokott pletykálni és érdeklődni a másik felől, ez alól pedig – gondolom – anyu sem kivétel. Ha a szobatársaimat is belekeverem és az visszajut a fülükbe, abból azért lehet még galiba. A könyvtár azonban elég semleges hely ahhoz, hogy ne legyen sértődés. Láttam néhány nevet és leírtam, ennyi. Maximum majd sűrűn bocsánatot kérek, ha véletlenül megharagszik rám emiatt. - A bandája se különb – morgom kissé mérgesen az emlékek hatására. - Külön-külön nem olyan vészesek, de együtt elég félelmetesek tudnak lenni. És ha visszavágsz, még nekik áll feljebb. Én nem vagyok olyan bátor, hogy visszaszóljak nekik, de láttam már egy srácot, aki megpróbálta és mégis ő húzta a rövidebbet. Úgy megverték szegényt, hogy pár napra a Gyengélkedőre került. Kapott ugyan figyelmeztetést és büntetőmunkát is, de a Jenkins-féle alakokat az ilyesmi nem hatja meg különösebben. - Nem is értem, miért járhat még ide egyáltalán – csóválom meg a fejem. - Úgy hallottam, hogy egyre komolyabb húzásai vannak. Bár, a banda egyik tagja azóta állítólag már megtért. Felénk így mondják azt, ha valaki leszokik az ilyesmiről. Nem emlékszem különösebben a srácra, nem jegyeztem meg az arcukat. Futás közben nem igazán volt alkalmam visszanézegetni. Amikor pedig beszólogattak, egyszerűen elsiettem mellettük a folyosókon. A fene se kíváncsi rájuk. Mindenesetre, ő se fog a baráti körömbe tartozni, abban biztos vagyok.
Nem vagyok kifejezetten profi kviddics terén. Nem is tudom, valahogy ez az a ritkaság a varázslóvilágban, amit nem értettem meg, vagy a rajongást iránta, nem is tudom. Nincs tériszonyom és repüléstan órákon is megtettem, amit a haza megkívánt, de valahogy sosem kötött le a kviddics. Azt hiszem ebben az is benne van, hogy nem vagyok egy sportfenomén. Odahaza se érdekeltek az ilyesféle dolgok. Szerettem bringázni Bellel és rengeteget játszottunk természetesen együtt a kertben, meg építettünk bunkert, de ezek a csapatsportok sosem vonzottak, főleg nem nézni őket. A sulis meccsekre is azért megyek el, mert kötelező szinte, hiszen mindenki megy, ciki lenne kimaradni. - Öhm... hát gondolom végülis olyasmi lehet. - vonom meg a vállamat kellő bizonytalansággal. A jó ég tudja, én még életemben nem kviddicseztem, az is elég zavaros nekem, hogy pontosan ki milyen poszton játszik. Az elején még nem érdekelt annyira, most meg már ötödikesként baromi ciki lenne megkérdezni akárkitől is, hogy most akkor hogy is van ez. Eleve veszélyes sportnak tűnik. - Szóval te kviddicsezel? - pillantok végül Samre. Talán őt még nem ismerem annyira és nem is a háztársam, ha e miatt megorrol rám, hogy megkérdezzem, hogy most akkor ez a kviddics mégis hogyan működik. Legalább nem néznék úgy, mint a sült hal, amikor elmegyek egy-egy Griffendéles meccsre, miközben a kommentátor ordibál, hogy terelők, meg itt a kvaff, meg ott a gurkó, hogy mi a francról is beszél. Oké utána is olvashatnék, de mivel nem járok sokat a könyvtárba és ugye annyira meg nem érdekel... - Nem is tudom, de ha meg nem teszel semmit és neki nem sikerül olyat keríteni, aki tényleg jó? Én tuti megpróbálnám, maximum anyukád nem fogadja el. - de benne van, hogy én azért jóval kotnyelesebb vagyok nála, szóval nem biztos, hogy amit mondok az jó. Ütöttem már meg a bokámat azért, mert más háta mögött akartam neki segíteni, mint amikor kikotyogtam Bennek Corvus képességét, pedig tényleg csak jót akartam, hogy többen hátha többre jutunk ezzel az egész talánnyal, de aztán megint hetekig fasirtban voltunk miatta, szóval az összességében pocsék döntés volt. - Mondd azt, hogy az egyik szobatársad szülei nem rég váltak el, vagy valami. Kétlem, hogy utánanézne a szobatársaidnak. - adok egy kis ötletet és igen, beszélni fogok Bennel és Corvusszal is, hátha valamelyikük ismer olyan valakit, aki tudna segíteni és persze nem dolgozik megfizethetetlen áron, mert hát ha jól sejtem akkor nem lehetnek durván pénzesek, mert akkor ők is ismernének megfelelő ügyvédet és nem kellene az öccse elvesztésétől félnie. - Ezt ismerem... mármint nem ezt, de az ilyen húzásokat. Volt párban részem. Az egy baromi szemét alak. - fintorodom el én magam is, ahogyan haladunk a folyosón. Na pont e miatt kell tenni ellene valamit, mert nem normális dolog, hogy az a srác mindenkit terrorban tart, azaz persze csak a fiatalabbakat. És kétlem, hogy esetében működne egy esetleges tóparti megtorlásból született büntetőmunka, mint Corvus esetén, hiszen mint kiderült Corvus eleve ki akart lépni abbó a bandából, Jenkins pedig láthatóan élvezi, hogy félnek tőle. - Jó neked, én se vagyok rá büszke. - sóhajtok egyet. Mindenbizonnyal egy pszichilógus, mint az édesanyja tuti azt mondaná erre, hogy valakiben, aki már sok szerettét elveszítette eleve van egy bizonyos szintű düh az egész világ ellen, szóval talán annyira nem is meglepő, hpgy akkor és ott Corvus szavai ezt váltották ki belőlem.
Kath szavaira képtelen vagyok válaszolni, hiszen igaza van, a válás pocsék dolog. Még úgy is, hogy nem én vagyok a szenvedő alany. Az állandó vitatkozások, Michael indokolatlan távollétei, anyu magánya és óvatos randizgatása... Mind-mind olyasvalami, amit én nem szívesen élnék át a jövőben. Bár, nem hiszem, hogy anyu valaha is így tervezte volna a házas életet. Talán még házasságot sem tervezett, inkább a dédi erőltette, hogy legyen valaki mellette. Miattam. Mert apu meghalt, ő pedig nem bírt volna el velem és az öcsémmel. És ismét csak ott lyukadok ki, hogy ez az egész az én hibám. Tudom, hogy nem tehetek róla, de mégis. Azért egy kis részben igenis én okoztam ezt. - Mint amikor meccs közben annyira esélyes egy gól és mégse jön össze? - csillan fel a tekintetem, hiszen lassan kezdem érteni, miről is beszél Kathrine. A pályán, amikor odafenn vagyunk, rengetegszer adódott már gólhelyzet az ellenfél csapatának, én pedig csak ott lebegtem és magatehetetlenül figyeltem a próbálkozást. A szívem a torkomban dobogott, a tenyerem izzadt, már-már csúszkált a seprű nyelén, de aztán a kapu szélét kapta csak el a kvaff és máris pattant lefelé. Képtelen vagyok körbeírni azt az érzést, ami abban a pillanatban jelentkezik. Ezt meg kell tapasztalni, mindenesetre Kath izgalma hasonlíthat hozzá a legjobban. - Hááát, nem is tudom – esek egy pillanatra gondolkodóba a lány szavai hallatán. - Biztos jó ötlet lenne nekem intézkedni a háta mögött? Mármint, szeretném, ha sikerülne jól kijönnie ebből az egészből, de mégis csak ő a felnőtt. Talán nem örülne neki, ha én intéznék számára válóperes ügyvédet. A gondolat viszont, hogy esetleg lehetőségünk lenne arra, hogy megkapjuk Bobbyt, igencsak felülír bennem mindenféle kötelességtudatot. Michael közelsége nem tesz jót számunkra és igazság szerint kis idő múltán már nem csak anyu fog szenvedni ebben a zátonyra futott házasságban. Ott lesz az öcsém, akit elszakítanak tőlünk és persze én is, mivel elég nagy vagyok már ahhoz, hogy felfogjam, mi mindennel is jár egy ilyen helyzet. - De ha tényleg ismersz valakit, aki segíthet ebben, akkor elfogadom – mosolyodom el végül, némi habozás után. - Csak pár név kellene, semmi több. Majd valamit kitalálok arra vonatkozóan, hogy honnan hallottam már róluk. Tizenhat éves vagyok, kevés közöm van az ügyvédekhez, szóval egy jó kis alibire azért szükségem lesz. Majd azt hazudom, hogy a könyvtárban keresgéltem és ezeket találtam. Igen, azt hiszem, ez lesz a legjobb. Anyu tudja, mennyire kellemetlenül érint engem ez a téma és hogy segítené szeretnék. Még hihető is, hogy emiatt mentem el a könyvtárba olvasgatni. - Őt én is ismerem – húzom el a szám szélét egy pillanatra, Kath beszámolója hallatán. A Noah Jenkins név igen kellemetlen emlékeket idéz bennem. - Még régebben bekergettek a Tiltott Rengetegbe. Nem jöttek utánam, de jó sokáig ott maradtak, arra várva, hogy előbújjak. Nyilván megsoroztak volna egy-két rontással is, ha már ott vagyok. Én pedig csak vártam és egész testemben remegtem. Kicsi voltam még, olyan tizenegy-tizenkét éves, azt hiszem. Ő se sokkal, maximum egy-két évvel idősebb. De akkor is, mit tehettem volna ellenük? Elbújtam hát, annyi eszem pedig volt szerencsére, hogy ne menjek beljebb az erdőbe. Az sokkal nagyobb bajt okozott volna, mint azok az átkok, melyeket akkoriban ismertek. Ártalmatlanok, könnyen kezelhetőek, de – mint már említettem – még igen fiatal és tapasztalatlan voltam. - Őszintén? Még nem – csóválom meg a fejem. Hogy szoktam-e érezni dühöt? Természetesen. De az agyam még sose borult el annyira, hogy vaktában átkozódni kezdjek. Nyilván van egy olyan pont, ahol már én is belemennék ilyesmibe, de azt szerencsére még egyszer se értem el.
- Sajnálom Sam. Azért drukkolok, hogy rendeződjön ez az egész, vagy legalábbis jó véget érjen. Pocsék dolog lehet egy válás. - mondom együttérzően annak ellenére, hogy tény az én eddigi életemben talán egy félfokkal több húzós dolog volt már, bár legalább az életem első tíz éve igen nagy boldogságban és zavartalanul telt. Végülis egyelőre még elmondhatom, hogy az életem nagyobb részében volt minden rendben, csak az utóbbi évek nem hoztak sok fájdalmat, ami persze nem fair, de mit lehet tenni? - Ezt nehéz elmagyarázni, valószínűleg érezni kell. Hevesen ver a szívem, de jó érzés, hogy végül nem kapott el minket, szóval ettől olyan jóféle izgalom. - magyarázom, bár azt hiszem itt most ez nem sokat fog érni, ezt egyszerűen érezni kell és ő nem így érzi. Nincs ezzel baj, nem az a szabályszegű típus. Na jó, én se vagyok az, csak néha rosszul jönnek össze a dolgok, vagy csak sikerül olyasmibe belekeverednem, amibe nem akartam, de... végül úgy sikerült. - Komoly? Ez elég nagy bunkóság, akkor szerintem jobb is, ha elválnak. Csak kellene nektek egy jó ügyvéd, aki az öcsédet is mellettetek tartja. - nem mondom, hogy olyan okos vagyok, de végül is ennyit még én is tudok. Bár gőzöm sincs, hogy honnan lehetne jó ügyvédet leakasztani, de... - Figyel csak, ismerek néhány olyan diákot is, akik olyan puccosabb családból származnak. Megkérdezhetem nem tudnak-e valakit, aki segíthet. - bár Ben szülei meghaltak, de az nem jelenti, hogy nem maradtak esetleg kapcsolatai és nem rég azt mondta, hogy talán a bácsikája nem is annyira rossz fej, mint először gondolta. Azt nem tudom, hogy Corvus segítene-e, de egy kérdést megér, neki tuti, hogy elég komoly embereket ismernek a szülei. Közben elindulunk a folyosókon a Hugrabug klubhelyisége felé. Elég jól ismerem Friccs útvonalait, hogy tudjam hogyan kell elkerülni a vele való találkozást és hogy gond nélkül visszajussunk. - Nem teljesen, bár ez egy elég bonyolult történet. Van a suliban egy srác, idősebb, Noah Jenkins. Szokása a fiatalabbakat, főleg a mugli származékokat piszkálni, meg akit épp ér. Az egyik társa pedig egy srác, aki bár sose tett semmit konkrétan, de elég sokszor ártott szóval, meg ötletekkel és egyszer egy háztársammal... Szóval megátkoztuk. Felhúzott és totál elviselhetetlen volt, bár volt aki le akart állítani, de... Biztos érezted már, hogy elborul az agyad és képtelen vagy bármit is tenni ellene. A végén mind mehettünk trágyát pakolni az üvegházba. - vonom meg végül a vállamat. Na igen valószínűleg kevesen néznék ki belőlem, hogy megtámadok valakit bármilyen módon is, de Corvus akkor még iszonyatosan a bögyömben volt és addig hergelt minket Ginával, hogy nem volt mit tenni, bármennyire is próbált Ben akkor is békebíró lenni. Mondjuk, ha az nincs valószínűleg sosem leszünk barátok.
- Nem hiszem, hogy szívesen látna, mivel nem vagyok a vér szerinti lánya – mosolyodom el kissé keserűen Kath kérdései hallatán. - Bobby pedig szeptemberben kezdi a Roxfortot. Gondterhelten sóhajtok a lány további szavai hallatán, hiszen valamiért nem olyan egyszerű az egész, hogy pár mondattal el lehessen magyarázni. Anyu szerelmes lett Michaelbe, összeházasodtak, majd megszületett a kisöcsém. Tiszta tündérmese lehetne, ha a férfi időközben nem mutatta volna meg a foga fehérjét. Anyu szenved, én pedig nem szívesen utazom haza, hiába van folyton honvágyam. - Igen, találkozhatnánk, de szerintem gondolt már arra is, hogy végleg elválaszt minket egymástól – folytatom némi habozás után. - Például elküldi Bobbyt egy másik iskolába. A kontinensen van egy pár belőlük, nem lenne nehéz dolga. Anyagiak szempontjából sem. Azért kissé bátorító látni számomra is, hogy Kath ennyi tragédia után is képes mosolyogni és önmaga maradni. Nekem nem igazán menne, lelkileg roncs lennék, annyi szent. Pedig ő nálam jóval törékenyebbnek tűnik első ránézésre, de a látszat csal, mint tudjuk. Esetében pedig alaposan átvert. Kicsi a bors, de erős, ahogy a mondás tartja, ezzel pedig Kathet lehetne jellemezni a legjobban. Az ő problémáihoz képest az enyém semmiség. - Jóféle? - pillantok elkerekedett szemekkel a lány felé, hiszen fogalmam sincs azt illetően, miről is beszél nekem ebben a pillanatban. - Hogy lehetne ez jóféle izgalom? Alig mertem levegőt venni és egész testemben remegtem, miközben Frics minket keresett, arról pedig inkább már nem is beszélnék, hogy pont akkor kellett volna tüsszentenem, amit végül nagy nehezen sikerült elnyomnom magamban. Egy fél percig komolyan azt hittem, hogy lebukunk és mehetünk büntetőmunkára. Mi lehet ebben annyira jó? - Hidd el, nem magamat féltem – csóválom meg a fejem, elvégre valóban nem a büntetés miatt főne a fejem, hanem a dolgok otthoni állása viselné meg komolyabban a lelkemet. - Egész egyszerűen csak nem szeretném még én is felkavarni otthon a kedélyeket. Anyu miattam is aggódhatna, Michael pedig azzal rágná a fülét, hogy semmirekellő vagyok. Nyári szünetekben állandóan ezt vágja a fejemhez... Ha nagy ritkán otthon is van, akkor is csak abból áll, hogy minket kritizál. Nem elég jók a tanulmányi eredményeim, így semmire se viszem meg jobban teszem, ha keresek magamnak egy jól kereső pasit, bár előtte adjak le pár kilót, mert így senkinek se fogok kelleni. Ilyesmiket vág a fejemhez, kihasználva azt, hogy nem menekülhetek vissza a suliba. Anyu persze ezeket sose hallja, mert annyi esze van annak az idiótának, hogy ne előtte szidjon és azt is tudja jól, hogy nem mondom vissza neki. - És miért büntettek meg? Akkor is a folyosóról szedtek össze? - teszem fel a kérdést, miközben elindulunk lefelé, a Hugrabug klubhelyisége irányába. Valahogy képtelen vagyok más helyzetet kinézni Kathből, hiszen annyira ártalmatlan a kinézete. A folyosói verekedés és a kisebbek elpáholása kilőve, mi más maradhatna még a tilosban járkáláson kívül?
- Oh, de hogyhogy magával viszi? Nem is találkozhatnál akkor vele? Hány éves? Ha jön a Roxfortba, mert gondolom ide jön, akkor mondjuk itt tuti együtt is lehettek. - teszem még végül hozzá egy kis bíztatásképpen, bár nem tudom, hogy mit jelent, hogy elviszi a tesóját az apja. Lehet, hogy messzire mennének, másik országba, akkor meg nem ide jönne suliba, de az amúgy milyen már? Mármint nem veheti el gondolom egy anyától a gyerekét csak úgy még sem? Ebbe azért biztos van beleszólása valami bíróságnak, vagy hasonlónak is. - Oh köszi, végülis Griffendéles vagyok, vagy mi a szösz! - húzom ki magamat kicsit elviccelve a helyzet komolyságát a családi tragédiáim és a dicsérő szavai kapcsán. Na igen tényleg elég durva dolgok vannak a hátam mögött, én pedig felvettem a védekező reakciót, úgy tettem, mintha nem történtek volna meg. Nem is nagyon szoktam beszélni ezekről, legalábbis az elején így volt, mostanra azért már akadnak néhányan, akik tudnak az ikertesómról, vagy a többiről, de még mindig kevesen és még mindig valahogy úgy kezelem ezeket a dolgokat, mintha olvastam volna róluk egy könyvben és nem úgy, mintha velem történtek volna meg. Csak bólintok hát a szavaira és a csepp megtorpanás után már le is rázom magamról az emlékeket és megyek tovább, ahogyan mindig szoktam csinálni. A jelenlegi helyzetre fókuszálok, azaz hogy megússzuk, hogy Friccs elkapjon minket, ami végül úgy fest sikerül is, mert elsétál a rejtekhelyünk mellett és igen megússzuk! Sam szegény láthatóan azért nem kezeli ezt olyan jól, mint én. Nem mondom, hogy sokat járok tilosban, de azért volt már rá párszor példa, úgyhogy bírom a strapát. - Hű, de azért jól vagy? Nehogy összees itt nekem! Azért ez olyan jóféle izgalom nem? - vigyorodom el azért mégis, bár nem vagyok benne biztos, hogy egyet fog érteni velem. Engem valahogy felvillanyoz az ilyesmi, főleg akkor persze, ha sikerül véghez vinni és persze sikerül megúszni, de tudom, hogy ezzel azért nem mindenki van ugyanígy. Ezért is ajánlom fel végül, hogy visszakísérem a klubhelyiségéig, ha ez segít egy kicsit. - Szívesen, persze. Nem venném a lelkemre, ha eltévednél, vagy ilyesmi. Igazából még nem, egyszer majdnem, de voltam már bűntetőmunkán, bár más miatt. Azt is túl lehet ám élni. - vonom meg a vállamat. Sőt ha azt nézzük annak a büntetőmunkának jó vége lett. Az egy elég nagy lépés volt, hogy jobb legyen a viszonyom Corvusszal, hiszen kiderült a képessége és akkor hallott először a húgomról is. Aztán persze sikerül elszúrnom, amikor elkotyogtam a dolgot Bennek... de ez van, Corvus és én igen hullámzó barátságot ápolunk, de legalább már nem rettegek tőle, mint Jenkinstől.
- Köszi, bár nem a te hibád – sóhajtok egyet. Jól esne szavakba önteni a dolgot, de kissé bonyolultabb ez, semmint olyan nagyon elmélyedjek benne. - Anyu és a nevelőapám kapcsolata megromlott és válni fognak. Tudom, ez nem nagy valami, de ha elválnak, akkor Michael magával viszi az öcsémet is, amit mi nem szeretnénk. A válás még annyira nem nagy probléma, de a tény, hogy ezzel a testvéremet is elveszíthetem, már sokkal nagyobb. A vér szerinti apukám már évek óta meghalt, jóformán nem is emlékszem rá, ha pedig ez az űr a testvérem helyén is megjelenik... Nem, semmiképp se lenne jó. A nap minden percében azon kattog az agyam, hogy ezt miként is akadályozhatnám meg, de – valljuk be – én ehhez kevés vagyok. Amíg anyu nem szánja el magát semmi komolyra sem, addig én se tehetek semmit. - Húha... - csodálkozom el egy pillanatra Kath szavai hallatán. Azért ezt még első hallásra is nehéz feldolgozni, nemhogy átélni. - Nagyon erős lány lehetsz – szólalok meg néhány másodperc múltán. - Azért ennyi tragédia sok embert a földre küldene, de te még mindig önmagad vagy. Gondolom. Anyu pszichológus, rengeteg olyan ember jár hozzá, aki elvesztette valamelyik hozzátartozóját. Csupán egyet, nem pedig annyit, mint Kath. Mégis, a griffendéles lányról képtelen lettem volna megmondani, hogy ennyi tragédia érte már az életben. Első ránézésre gondtalan, boldog és kissé bohókás lány látszatát kelti. Nagy eséllyel még anyu se neszelt volna meg semmit se a múltjából. - Bajban? - kérdezek vissza, hiszen ez a szó elég tág hatáskörrel rendelkezik, habár, ha ezt egy felnőtt mondja magáról, akkor csak van valamiféle súlyosabb, mögöttes tartalma is. - Remélem, nem lesz semmi gond – teszem azért még hozzá. - De amúgy tényleg becsüllek azért, amiért ennyi mindent átéltél és mégse rokkantál bele. Tudod, az anyukám pszichológus és rengeteg felnőtt ember már egy hozzátartozója halálát sem képes feldolgozni. Én se rokkantam bele annak idején apu halálába, habár picike voltam még, amikor az történt. Mégis úgy érzem, hogy lelkileg egy kissé erősebb vagyok, mint sokan mások. Vannak ismerőseim, akiknek elváltak a szüleik és még évek múltán is ezen keseregnek. Én csak akkor beszélek apám haláláról, ha kérdeznek. Nem érzem szükségét annak, hogy mindenkinek elkürtöljem. Kath pedig ebben hozzám hasonló lehet, hiszen ő se azzal kezdte a bemutatkozást, hogy mi mindent átélt már az élete során. Kathnek igaza van, ő az, aki gyakrabban jár a tilosban, én az ilyesmit még nem igazán szoktam meg. Nem áll szándékomban bajt keverni, hiszen tényleg van nélkülem is elég gond anyu életében. Michael megkeseríti a mindennapjait, ha pedig itt és most én is rendetlenkedni kezdenék, talán képtelen lenne kézben tartani a dolgait. A munkájáról pedig inkább ne is beszéljünk. Annyi depresszív monológot végighallgatni... Én tuti nem megyek lélekbúvárnak, annyi szent. - Még mindig remegnek a térdeim – vetem hátam a hűvös kőfalnak, miután Kath elneveti magát. Én valahogy rosszabbul kezelem ezt, mint ő. Hiszen majdnem lebuktunk! Jó lenne ennyire lazán felfogni egy szabályszegést, de azt hiszem, ez nem az én asztalom. - Csak ha szeretnél – vetek egy reszketeg mosolyt a lány felé, miközben igyekszem ismét talpra állni. Ez tényleg nagyon meleg helyzet volt. - Még sose kaptak el?
- Nem tudom, én is csak tippelgetek, de izgalmas tippelgetni is. - vigyorodom el, mert hát tudom, hogy ez csak spekuláció és igazából lehet, hogy semmi komoly nincs a háttérben, csak Friccsnek nagyon jó a kapcsolata a macskájával. Az viszont elég unalmasan hangozna, így meg sokkal érdekesebb. Arról nem is beszélve, hogy így legalább elvonom Sam figyelmét arról, hogy jelenelg tilosban járunk és egy olyan folyosón mászkálunk, ahol még csak nem is szabadna lennünk nappal sem. - Sajnálom. Szívesen meghallgatlak, ha szeretnél beszélni róla. - teszem aztán hozzá, mert hát nem tudom, hogy most és itt, vagy egyáltalán úgy általában mennyire szeretné megosztani mással a problémáját, főleg hogy mi még nem ismerjük igazán egymást, hiszen épp csak most találkoztunk. Én sem tudom, hogy hirtelen mit is mondhatnék a családi helyzetemről. Még összefoglalva röviden is elég hosszú lenne. - Oh hát tudod elég kacifántos a helyzetem most... igazából mindig. Öhm... anyukám és a tesóm meghaltak mielőtt elkezdődött a suli, apa meg összeroppant, szóval az akkor felbukkant bátyám vett magához. Aztán tavaly ő is... Most, a suliban talán már láttad egy szőke fiatal nő, Missy a gyámom, ő volt a bátyám felesége. Viszont kiderült, hogy anyunak van egy bátyja, szóval mégis van vérszerinti rokonom, csak nagyon kicsi voltam, amikor legutóbb láttam és nem emlékeztem már rá. Szóval tök jó fej meg minden, nem rég találkoztam vele, csak azt mondta, hogy bajban van és azért kicsit aggódom, hogy... Tudod... - húzom el a számat egy pillanatra, de mint mindig most sem engedem, hogy a rossz érzések maguk alá gyűrjenek. Elég sok pocsék dolog történt már velem, nem akarom még a nagybátyámat is elveszíteni, hiszen csak most ismertem meg. De a bátyámmal is épp ez volt a helyzet, úgyhogy talán érthető, ha okkal félek, főleg hogy még azt is elmondta, hogy eleve elég kusza jelenleg az élete. - Nem tudom, nekem már volt, hogy bejött. - vonom meg a vállam egy félmosollyal. Az már egyértelmű, hogy kettőnk közül én szoktam gyakrabban tilosban járni, de azért mérget én sem vehetek rá, hogy valami beválik, vagy nem. Egy próbát úgyis megér mindig, hogy az ember megpróbálja kidumálni magát egy rossz helyzetből, hogy legalább az esélyét adja meg annak, hogy megússza. Szóval nem marad más, mint hogy az én lélekjelenlétemre bízzuk magunkat és nem sokkal később már a Púpos boszorka szobra mögött a sötétben guggoljunk. Hallani lehet, ahogyan Friccs melláll nem sokkal messzebb, mint ahol mi vagyunk, még a fényt is látni, ami a szobor részei mellett beszűrődik, de végül morogva tovább indul a folyosón, én meg azért még kikukkantok és csak akkor moccanok meg igazán, amikor már elég messze a fény ahhoz, hogy tuti ne szúrjon ki minket. - Hű ez meleg volt! - nevetem el magamat, még azért nem túl hangosan, csak úgy visszafogottan, hogy ne zengjen tőle az egész folyosó. Úgyis lepisszegnének a festmények, úgyhogy óvatosan kell hangoskodni ilyenkor már. Halvány Lumost varázsolok a pálcám végére. - Elkísérjelek a klubhelyiségedig? - ajánlom fel, mert hát kétlem, hogy ezek után szívesen mászkálna még egyedül a folyosókon.
- Az igen – füttyentek egyet meglepetten Kath felvetése alapján. Elég elborult ötletek, de lehet bennük valami. - Ha tényleg animágus, akkor ki lehet valójában? - teszem fel a kérdést, habár vannak a fejemben elég érdekes elképzelések. - A felesége? Valamelyik tanár? Úgy tudom, McGalagony professzor animágus és ő is macska. Habár házi és nem ilyen szőrös pamacs, mint Mrs. Norris. A tanárnő egyszer át is változott az egyik óránkon, hogy szemléltesse az animágiát és mivel nemrég vettük, tisztán emlékszem is rá. Cirmos házi macska. Frics állata azonban még véletlenül se az. A bundája tömött és méretre is nagyobb egy átlag macskánál. Szóval valaki más lehet az. A tanár lehetőségét nem lövöm ki egyelőre, de egy idősebb diák is lehet az illető. Ha a sztereotípiákat vesszük, akkor mardekáros, aki élvezettel márt be másokat. Bár, Kath másik felvetése, a rosszul elsült Százfűlé-főzetről még érdekesebb. - Inkább csak nem egyszerű – vonom meg a vállam egy fáradt sóhaj kíséretében. Egy válás sohasem egyszerű, ráadásul Michael se könnyíti meg anyu dolgát. A legpocsékabb ebben az egészben pedig az, hogy én még segíteni se vagyok képes neki, csak tanácsokkal. Amiket vagy megfogad, vagy nem. Mivel azonban én vagyok a gyerek, ő pedig a felnőtt, nem lenne csoda, ha teljes mértékben mást tenne. Nem szabhatok meg számára semmit és nem is vethetem a szemére, ha esetleg nem azt tenné, amit javasoltam. - Megkérdezhetem, hogy veletek mi a gond? Ha nem szívesen válaszol, akkor nem faggatom tovább, elvégre mindenki más. Van, aki szereti másokkal megbeszélni a problémáit, akár idegenekkel is, én viszont nem vagyok ilyen. Szeretek barátkozni és annyira nem is vészes az otthoni helyzetem, hogy bármilyen mértékben is titkolnom kellene mások előtt, mégis... Egy esetleges válás valamilyen szempontból kellemetlen az érintetteknek. Ha elmondanám, jönne a faggatózás. Miért? Mikor? Biztos nem lehet helyrehozni? Az első kérdésre még lennének válaszaim, a többi azonban igencsak bonyolult számomra. - És szerinted el is hinnék? - pillantok a lány felé, de az eszeveszett csapkodást ráhagyom, amint elkapja a kezem. Tudom jól, hogy sokat nem segít, de kissé megnyugtat, hiszen nem szeretném tehetetlenül megvárni, amíg ő talál ki valamit. - Az egyikünk esetében még oké, de mindkettőnk már aligha alvajáró – húzom el a szám egy pillanatra. - Még azt se mondhatom, hogy utánad mentem vagy valami, mert akkor is a tilosban mászkáltam. Elvégre, a két klubhelyiség nagyon nem egy helyen van. Mindenki tudja jól, hogy a Griffendél az egyik toronyban van, míg a Hugrabug az alagsorban. Ez nyílt titok. Pontosan senki se tudja a másik ház helyét, de valamennyi fogalmuk akad a dolgot illetően. Ennyi szem rengeteg információt képes leszűrni, ráadásul olyan nincs, hogy valaki ne mondta volna el egy másik házból valónak a klubhelyisége bejáratának hollétét. - Hát ez meg? - csodálkozom el, amint elhúzódik a kőfal, amikor pedig Kath maga után ránt, nem ellenkezem, de kissé azért ettől is megijedek. Engedelmesen futok ugyan utána, de tekintetemmel akkor is hátra-hátralesek, azt várva, vajon melyik kanyarban bukkan fel Frics vagy a macskája. - De mégis, mi a... - hápogom döbbenten és levegő után kapkodva, de Kath példáját látva én is eloltom a pálcámat, miközben igyekszem még kisebbre összehúzni magam. Nehéz úgy csendben maradni, hogy közben legszívesebben a tüdőmet is kiköpném, de azért próbálok nem úgy zihálni, mint valaki, aki most szakította át a célszalagot. 10 km futás után.
- Vagy a macska igazából animugus, esetleg egy elszúrt százfűlé főzet eredménye. Azt hallottam, hogy annak nagyon csúnya következményei lehetnek, ha azt elrontják. - vigyorodom el. Persze könnyű valamit vicces dologként kezelni, ha nem az emberrel történik, de amúgy is ezek csak pletykák, nem feltétlenül igazak, hogy komolyan kelljen venni őket. - Igen, inkább a kisebbekre másznak rá komolyabban. - húzom el a számat, mert már, főleg hogy gyakran vagyok társaságban én is kevesebb támadást kapok. Jó dolog ez, de közben meg aggódom azokért, akik nem az én helyzetemben vannak, akiket továbbra is piszkálnak, vagy akiket akár komolyabban is bántanak. Tudom, hogy milyen volt teljesen kiborulni attól, amiket Jenkinsék műveltek és pocsék dolog, hogy még mindig nem merek kiállni ellene és megvédeni másokat, pedig elvileg bátor Griffendéles vagyok. - Sajnálom... mármint az otthoni dolgokat. Nagy a baj? Azok mondjuk nekem is elég bonyolultak, de most kicsit kezd már összeállni. - hát igen lássuk be a családom totál káosz és pár évente elveszítek valakit. Jelenleg Missyvel élek, akivel gyakorlatilag semmiféle rokoni kapcsolatom sincs, apa talán tényleg soha sem épül fel, de előkerült a nagybátyám, akiért titkon mégis csak aggódom, mert bajban van, de nem tudom, hogy pontosan mifélében és hogy ez nem jelent-e majd rosszat megint. A bátyám is épp csak pár éve halt meg, nem tudom mi lenne, ha megint ilyesmi történne, főleg Sasha halála után. - Hé... nyugi! Az nem segít, ha pánikolsz. Maximum majd azt mondjuk, hogy alvajártunk és eltévedtünk. Nem lesz baj. - kapom el finoman a pálcát tartó kezét, hátha sikerül kicsit leállítanom, mert ez a veszett csapkodás tényleg nem sok jót szül most és kétlem, hogy megoldást lenne, hogy kijussunk a zsákutcából. Ha sikerült leállítanom, akkor igyekszem újra megnézni a köveket és amikor közelebb lépek észreveszem, hogy a talpunk alatt az egyik határozottan világosabb, mint a többi... - Talán... - határozotta lépéssel erőből igyekszem rátaposni arra a kőre és lám elhúzódik előttünk a kőfal és feltárul a kinti folyosó. Ekkor már hallani, hogy a léptek gyorsabbra kapcsolnak mögöttünk, úgyhogy ráfogok gyorsan Sam csuklójára, hogy magam után húzva futólépésben vágódjak ki a folyosóra. Úgy sejtem nekem fog sikerülni előbb belőni, hogy hol vagyunk, úgyhogy ahogy felmérem a terepet már húzom is magam után, amíg el nem érjük a pupos boszorka szobrát, ami mögé be tudunk húzódni. - Nox! És most egy hangot se! - súgom még oda a Hugrás lánynak immár a szobor mögött guggolva. A folyosón vaksötét van, de hamarosan fel fog tűnni Friccs a lámpásával. Bújtam már le itt, ha meg tudja állni, hogy nem moccan és nem ijed meg mégjobban, akkor nem lesz baj.
- Talán valamiféle telepatikus mágia – vetem fel, hiszen többen számoltak már be arról, hogy a macska addig követi őket, amíg Frics fel nem bukkan. De akkor mégis miként értesíthetné a gazdáját, ha nem így? - Tudom, hogy kvibli, de megkérhetett egy tanárt, hogy hajtson végre rajtuk valamiféle komolyabb mágiát – fejtem ki kissé bővebben az elméletemet. - Csak könnyítésként. Egy macska képes különösebb nehézség nélkül követni az embereket mindenféle útvonalon át. Frics ráadásul öreg, sípol a tüdeje és nehezebben mozog, ha pedig át kell mászni valahol, akkor inkább feladja a hajszát. Mrs. Norris azonban fürge és hajlékony. Könnyebben veszi az akadályt. Nyilván ezért is járőröznek ketten. - Be-beszólogatnak néha, igen – biccentek egyet Kath kérdése hallatán, majd a hátam mögé világítok, hogy megbizonyosodjak arról, miszerint senki se követ minket. Üres a folyosó, úgyhogy egyelőre fellélegezhetek. - Régebben engem is komolyabban piszkáltak, de mostanában inkább csak szavakkal dobálóznak. Ha engem kérdezel, ez elég gyáva dolog – teszem azért még hozzá. Szánalmasnak tartom az ilyesmit, komolyan. Egyszer még be is kergettek a Tiltott Rengetegbe, mert el tudták hitetni velem, hogy ha elkapnak, különféle átkokat próbálnak ki rajtam. Igaz, akkor néhány felsőbb éves is velük volt, szóval simán bevettem a dolgot. Még szerencse, hogy volt annyi eszem, hogy ne menjek be mélyebben az erdőbe. Megvártam, amíg elmennek, majd előbújtam. - A süveg nem véletlenül osztott a hugrába – csóválom meg a fejem Kath kérdése hallatán. - Jobban szeretek kimaradni az ilyesmiből. Otthon már így is elég bonyolultak a dolgok, nem hiányzik, hogy még én is bajba keveredjek... Itt azért elharapom a mondatot, hiszen Kath rendes lánynak tűnik ugyan, de nem ismerem annyira, hogy magánügyekről csevegjek neki. Talán nem is érdekli. Nem áll hát szándékomban a szüleim magánéletével traktálni. De még ha érdekelné is... Semmit se tehet ellene. Még én se vagyok képes megakadályozni azt, hogy otthon darabokra essenek a dolgok. - Akkor szerencsés vagy – nyugtázom a szavait, miközben zsákutcába futunk, nekem pedig ismét gyomoridegem lesz. Mégis hol vagyunk? Vetek Kath felé egy pillantást, de ránézésre nagyon úgy tűnik, hogy ő sincs tisztában semmivel. - Nekem egy-két barátom van csupán, de bennük teljes mértékben megbízom – mosolyodom el. A minőség fontosabb számomra, mint a mennyiség. Másnak lehet egyszerre húsz legjobb barátja is, ők akkor se érhetnek fel a sajátjaimhoz. - Hallottad ezt? - szólalok meg, miközben fülelni kezdek. Nem messze innen, mintha csoszogó lépteket hallanék, melyek szakasosan megállnak itt-ott és csak néhány percnyi szünet után folytatják útjukat. Egyértelműen Frics az, aki nagy eséllyel megneszelte, hogy van itt valaki. Talán még nem fülelt le minket, de ahogy ismerem, mindenképp be fog nézni ide is, amint megtalálja a bejáratot. - Sietnünk kell – suttogom, majd Kath mellé sietek, hogy segítsek neki. Találomra, már-már pánikszerűen nyomkodom a téglákat és a fal egyes pontjait, hátha valamelyik egy rejtett járatot őriz, vagy a fene se tudja. - Talán a pálcánkkal kell, mint az Abszol úton – jegyzem meg továbbra is suttogva csupán, majd a fahusángot ide-oda érintgetem. - Alohomora! Alohomora! Alohomora! - kántálom, szinte reménytelenül. Nem kaphatnak el itt!
Látom én, hogy nagyon feszült, de én amiket mostanság átmentem... ez nem tűnik olyan nagy dolognak. A Roxfortban vagyunk, ami végül is egy biztonságos hely, arról nem beszélve, hogy ez valami titkos folyosó lehet, ahol nem is fogunk csak úgy akárkibe belebotlani. - Ez azért nem olyan egyszerű! Mrs Norris sokkal több, mint egy macska, szerintem valami különleges kapcsolat van Friccs és közte, gőzöm sincs hogy csinálják! - vigyorodom el, mert ezzel sem akarom ráhozni a frászt, inkább csak szórakozottan mesélek. Annak ellenére, hogy ha oda kellene állnom, hogy látom-e a thesztrálok akkor igen lenne a választ, mégis elég lazán kezelem az ilyen feszült helyzeteket. Valójában alapjáraton mindent elég lazán kezelek, kivéve persze, ha túl sokan vagyunk, vagy netán olyanok is vannak a környezetemben, akik sokkal szebbek nálam. Az ilyesmi mindig sikeresen kivégzi a lelkesedésemet bármennyire is butaság ez egyébként. - Jenkinsék? Téged is piszkálnak? Nem tudom őket nehéz azért nem figyelemebe venni, bár általában inkább a kisebbeket szekálják komolyabban. - hát igen az első éveim rémesen teltek itt, amíg nem lettek barátaim és amíg könnyű célpont voltam. Ez van, ha úgy kerülsz egy új helyre, hogy előtte halt meg az ikertesód és az édesanyád. Elég nehéz volt figyelmenkívül hagyni azt, tmi Jenkinsék műveltek. Sosem felejtem el hány órába telt kiszedni például a hajamból az első héten azt a mennyiségű rágót, amit beledobáltak. Egy csomót bele is kellett vágni és hónapokig tartott, amíg újra normálisan nézett ki a fejem. - Ne aggódj, nem lesz baj! Vedd úgy ezt, mint valami kalandot. Nem szereted a kalandokat? - pillantok hátra, hiszen szorosan a nyomomban jön a kis folyosón, ami lassan zsákutcába torkollik. Elég fura mert láthatóan semerre sincs se egy járat, de egy ajtó vagy ablak. Morfondírozva állok meg, csak kis késéssel jutnak el hozzám a szavai erről a barátkozás dologról. - Végül is igen és azt hiszem elég sok barátom van, hogy ne keresgéljek folyton újakat. Így is lefoglalnak, bár nem jelenti, hogy ne lenne újra is időnként időm. - teszem gyorsan hozzá, mintha úgy tűnne, hogy ő már nem fér bele a baráti társaságomba, csak mert most találkoztunk és eddig még nem. Aztán újra a falat kezdem el nézegetni. - Pedig tuti, hogy valamerre ki lehet jutni. - hümmögök egy sort és a köveket nézegetem, tapizgatom össze, hátha a titkos folyosó nyitja is egy titkos folyosó, vagy csak egyszerűen kijutunk mégis a rendes folyosószakaszra vissza, ez pedig valami felesleges holt vágány, bár annak mi értelme lenne?
Igazán meglep, hogy Kath mennyire magabiztos ezeken a folyosókon, noha nem sokkal lehet idősebb nálam, már ha az egyáltalán. Bevallom, ehhez hasonló esetekben én elég ijedősnek számítok. Sötét van és a tilosban mászkálok, ráadásul éjnek-évadján. Így is van otthon elég zűr, nem hiányzik még az is, hogy rajtakapjanak ilyesmin. A pálcámat úgy szorongatom magamnál, mintha muszáj lenne, miközben végig a griffendéles lány mögött haladok. Néha azért lopva hátralesek, hogy vajon követ-e minket valaki. Talán csak paranoia, de mintha az előbb lépteket hallottam volna... - És a prefektusok – teszem azért még hozzá kiegészítésként, némileg elhaló hangon, amiből a lány talán azt is leszűrheti, hogy nem csupán az ismeretlen helyekkel van gondom. - Mrs. Norris talán nem is olyan nagy probléma – morfondírozok el egy pillanatra. - Neki még jeleznie kell a gazdájának, de addig mi simán kereket oldhatunk. Igen, jobban tartok Fricstől, mint attól a szerencsétlen jószágtól, ez pedig elég szépen elárulja mások számára, hogy mennyire nincs gyakorlatom az ilyesmiben. Általában jó alvókám van, akadt már példa arra is, hogy reggel egy nyitott könyvön felejtettem az arcomat, szóval ezzel tényleg nincs semmi gond. Most azonban valami elég szépen bekavarhatott. Hallottam már olyasmit, hogy vannak emberek, akik a telihold miatt képtelenek aludni, de én eddig nem tartoztam közéjük. Tudtommal pedig vérfarkas sem vagyok. - Jenkins és a bandája? - tippelek Kath szavai hallatán, hiszen nekem leginkább csak velük van bajom, senki mással. Ők állandóan beszólnak, amikor elmegyek előttük a folyosókon, habár anyu és apu is mindketten mágusok. Vagyis, apu csak volt, de mindegy. A nagyszüleim révén azonban nem tartozom abba az elitbe, amit ők elvárnának másoktól. És hát így könnyen célkereszt lesz az ember fején. - Ha engem piszkál valaki, akkor leginkább igyekszem nem tudomást venni róla. Ennyi az egész. Megvonom a vállam, mintha tényleg nem jelentenének számomra semmit sem mások szavai, de igazság szerint elég sokszor sírtam már magam álomba. Sajnos van egy olyan rossz tulajdonságom, hogy próbálok mindenkinek megfelelni. Tudom, hogy lehetetlen, de mégis igyekszem. A hugrás énem ebből a szempontból felülkerekedik rajtam. - Akkor kezdhetek pánikba esni? - teszem fel az elsőként eszembe ötlő kérdést. - A lépcsők is állandóan ide-oda vándorolnak. Nem csodálkoznék, ha a folyosók is ugyanezt tennék. Egy pillanatra azért eszembe ötlik, hogy talán el kellene oltanom a pálcám fényét, hogy ne legyünk könnyen észrevehetőek, ha ne adj isten, pont olyan helyre tévednénk, de elég hamar elvetem ezt a gondolatot. A pálcám fénye nélkül pánikolni kezdenék. - Igazság szerint nem vagyok olyasvalaki, aki magától odamegy másokhoz barátkozni – mosolyodom el Kath szavai hallatán. - És nyilván te se vagy olyan típus. Könnyen barátkozom, de nem tukmálom magam másokra. Néha pont az ilyen véletlenek kellenek ahhoz, hogy megismerkedjek valakivel. Annak azért kifejezetten örülök, hogy Kathhel futottam össze és nem valami tahóval. Ha Jenkins lett volna itt, akkor minden bizonnyal mostanra már ezer örömmel vetettem volna magam Frics karjaiba.
Lássuk be az évek során már igen sok kellemetlen helyzetbe kerültem, az ilyesmi nekem már meg se kottyan. Kezdjük csak azzal, hogy anya és a tesóm meghaltak mielőtt elkezdtük volna a sulit, aztán a kalamajkák a srácokkal, kezdve azzal, hogy hogyan kínoztak Jenkinssék, meg amikor mi tettük ezt Corvusszal, aztán a trágyarobbanás esete, meg az a hallucináció és akkor még nem is beszéltem Benék házánek felrobbanásáról, Shasha haláláról, vagy a nagyon félresikerült hoppanálás óráról... Na jó, komolyan nem szándékosan keveredem bajba, a dolgok csak úgy megtörténnek velem, körülöttem, ahogyan most sem akartam én semmi rosszat, hiszen csak egy kakaóért indultam, erre sikerült találni egy titkos folyosót, még ha nem is közvetlenül nekem, hanem Samnek. - Ezt ismerem, én se tudtam aludni, azért jöttem le a kakaóért, csak már van benne gyakorlatom, gondolom neked még nincs. Csak tudni kell Friccs merre szokott járni este, eléggé kiszámítható a fickó. A macska már problémásabb. - vonom meg a vállamat mosolyogva. Na igen Mrs. Norrist nehezebb kijátszani, azért kellett nekem is más úton jönnöm vissza, de így végül is legalább Sam nem keveredett el egyedül. Azért azt tényleg remélem, hogy az út nem visz ki az udvarra, mert pizsiben, köntösben és egy szál mamuszban nem lesz nagy élmény kimenni az esti harmatos fűbe. - Igen, volt már rá példa, ilyenkor minden sokkal nyugisabb és tuti, hogy senki sem köt beléd. - na igen, igazából akkor kezdtem el éjjel kimászkálni, amikor már túl sok volt, amit Jenkinsék műveltek. Akkor jutottam arra, hogy érdekel a kastély akkor kell megnéznem, amikor tuti, hogy nem fog senki se betalálni semmivel. - Gőzöm sincs. Ha minden igaz, akkor erre van a könyvtár, mármint ha a kinti folyosón lennénk, de az iskola elég rejtélyes, nem is biztos, hogy ez párhuzamos azzal, ami a könyvtár felé visz. - morfondírozom. Azt hiszem van erre valami varázslat, amivel irányt lehet meghatározni, viszont mivel amúgy nem tudom mi milyen irányban van, így nem sokat érnék vele, ha tudnám merre van észak, de nem tudnám ez mit jelent ránk nézve. - Szerintem, ha tovább megyünk tuti ki fog derülni! - javasolom, mert másképp tényleg nem járhatunk ennek a végére, az holt biztos. - Fura, hogy még nem beszélgettünk. - teszem hozzá, mert amúgy rendes lánynak tűnik, de gondolom pont más körökben mozdunk. Tény, hogy valahogy a barátaim nagy része más házakból való, főleg mostanában, igaz vannak barátaim a Griffendélben is.
Hát remélhetőleg egy idő után már én is megfogom tudni jegyezni a nevét. Bevallom sokszor kerülök kellemetlen helyzetbe emiatt. Főleg ha olyannal találkozom, aki ismernem kéne, viszont már rég nem láttam. Semmi sem kínosabb annál, mint mikor nagy boldogan jönnek feléd, már-már megölelve, te viszont azt se tudod ki fia borja az illető. Miközben a falon kezdem keresgélni, hogy visszafordítható ez az izé a lányra pillantok. Meglepő, hogy egy kicsit sincs beijedve, mintha teljesen természetes volna ez az egész. Teljes nyugalommal szorongatja a kakaóját vagy micsodáját, miközben én szinte tiszta idegroncs vagyok. Kétségbeesetten keresgélem a kijáratot de nem találom. - Talán igazad van - mondom kissé megnyugodva. Az iskolában csak nem lehet semmi veszélyes hely. Akkor nem engednék ide a diákokat sem a tanárok sem pedig a szülök. Elengedem a fal tapogatózását megjegyezvén, hogy erre nem jutunk ki. - Nézzük. - jegyzem meg rá pislantva - Azt hiszem úgyse tehetünk semmi mást. - mondom és elindulok mellette a folyóson. - Úgysem fogod elhinni. - mondom kérdésére nevetve. Ugyan ki hinni el, hogy nyű volt a fenekemben és nem bírtam tőle nyugton ülni így muszáj volt elindulnom valamerre. - Igazából nem tudtam aludni. - kezdem el a mesélést mégis. talán ez jobban leköti a figyelmem addig amíg valahogyan kikecmergünk innen. Meg hát ismerkedni is nagyon szeretek és Kath egy kedves lánynak tűnik. - Csak nyüzsögtem az ágyamban és folyamatosan felébresztettem a mellettem heverő lányt. - folytatom tovább - Lejöttem a klubhelyiségbe, de ott sem találtam érdekes dologra. - sóhajtok egy nagyot. - Így elindultam egy kis kalandot keresni. De nem éppen erre számítottam. - nézek körbe. Röviden és velősen így kerültem erre a folyosóra. Igazából amikor elindultam eszembe se jutott, hogy Frick akár rám találhat vagy büntetést kaphatok ezért. Valljuk be nem gondolkodtam, most az egyszer. Csak egyszerűen az ösztöneimre és nem az eszemre hallgattam. - És te mit csináltál errefelé? - kérdezek vissza kedvesen csakhogy folytassuk a beszélgetést, meg érdekel is, hogy ő mit kereshet itt. - Ha jól vettem ki szavaidból, te nem egyszer voltál már sötétben a folyosókon. - nézek rá egy pajkos mosollyal az arcomon. Meglehet, hogy ő már többször járt tilosban. Az bizonyos, hogy nálamnál biztosan jobban ismeri a folyosókat és nem is fél, mint én. - Ezt a folyosót ismered? - hülye kérdés nyilván nem ismeri, hisz akkor tudná pontosan, hogy hol lehet kijutni meg azt is, hogy hova vezet. Ám most hangosan ejtem ki minden gondolatomat, hátha valamelyik a segítségünkre lehet. - Vajon hova vezet?
)
