2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az elsősök érthető módon még hasznos, ha térképpel járják be az iskolát, mert a szeszélyes lépcsőkhöz hozzátartoznak a kesze-kusza folyosók, amiken igen könnyű elkeveredni, arról nem is beszélve, hogy akadnak olyan helyiségek is a Roxfortban, amik évről évre még akár helyet is változtatnak. Még egy tapasztalt diák sem mondhatja el magáról, hogy tökéletesen kiismerte az iskolát, hiszen az szinte lehetetlen feladat. Ha van egy kis szerencséd, akkor a falakon sorakozó festmények esetleg segíthetnek.
- Hát tudom én, hogy mi kell a nőknek? – Kérdezem értetlenkedve? Aztán legyintek, úgyis kár ilyen költői kérdéseket feldobnom, a szőke csaj úgysem tudja, hogy már hányszor megjártam, vélhetően nem is érdekli, csak a saját boldogulása. Nem is tudom, hogy miért töröm magamat, próbálok segíteni, de abból jellemzően sosem származott semmi. Lehet, hogy csak meg kéne keresnem azt a Melissát, azt a vágott szemű griffest, akivel pár éve kavartam. Láthatóan az a lány jégcsap volt, csak a szex érdekelte, érzelmek nélkül. Azt hiszem más már nem is való nekem. De az legalább két éve volt, közvetlenül Nathalie után, és hát egy éjszakának elment, de valahogy az érzelmi töltet hiánya miatt nem boldogított. Most viszont így a kiégéshez közel legalább elfoglalnám magamat. A gond csak az, hogy bárhogyan kutatok az emlékeimben, elég rég nem láttam már, lehet, hogy már be is fejezte az iskolát. Hát ilyen az én formám. – Tény. Az már felérne egy liliomtiprással. Gondolkozom. – Feldobtam most két lehetőséget is, az egyikkel igazán élhetne. Nem vagyok valami kívánságteljesítő dzsinn, és őszintén szólva ha valami lányal akarok beszélgetni, akkor csak Seraphine marad, a legjobb barátom, aki mondanom sem kell, szintén szőke. Na jó, de legalább ő nem zavart össze, leszámítva azt a furcsa vámpír élményt, de hogy ne menjen a kapcsolatunk rovására, azt figyelmen kívül hagytam. – Igaz, mindkettőnek van két gyereke, de sehol nincs az apa. De őszintén nem tudom. Neked is van két gyereked? – Dobom be a vicces ötletet, kínomban már elkezdek én is poénkodni, talán mert az eperborból én is felhajtok egy pohárkával. Duzzogva leülök a lány mellé, mint aki utálja az életet, de mégis valahogy a részese akar lenni. [/color][/i]– Na ő viszont foglalt, ne is környékezd meg! Na nem én vagyok a pasija, mielőtt félreérted. Nem is akarok senkié lenni, kész, végeztem! [/color][/i]– Mondom ki akaratlanul, de ebbe bele is zavarodok, lehet, hogy ez az eperbor sokkal régebb óta érett, mint hittem. Csuklani is elkezdek tőle, de azért csak töltök ismét egy pohárral. Hiába; kutyaharapást szőrivel! – És mit csinálsz, amikor éppen nem a jegyeidet próbálod feljavítani? Valahonnan rémlik az arcod, de hogy honnan.. nem ugrik be. – Ingatom a fejemet, az alváshiány, a sok gyomorideg és a hirtelen alkohol nem túl jó kombináció. Lehet, hogy inkább ennem kellett volna. Ám még egykori fizikumom egyben tart, a lány így közelről is észreveheti, szálkás, és izmos vagyok egyben, mint aki régebben arra helyezte a fókuszt, hogy sose legyen egy helyben.
Agyalok, miközben majszolom a sütit. Azért a kellő cukormennyiség is segít, hogy lehiggadjak és már korántsem vagyok annyira ideges. Mivel pedig eléggé szeretem a társaságot, nem nagyon tűnik úgy, hogy sietnék távozni. Mondhatnánk, hogy ha az ember ismeri az illemet, akkor látja mikor zavar, de engem most cseppet sem érdekel, hogy zavarok. Félő, hogy ha lelépnék akkor csak újra az idegesség jönne és most valahogy jobban esik helyette valakivel dumálni, hátha jutunk valami megoldásra. Amúgy is, lehet hogy neki is jól jön, ha társaságban van. Elég pocsékul festett a hely, meg hát a szerelmi bánat is leng a levegőben... az előbb még érezhetően lengett, most a szellőztetés után már sokkal jobb. - A horgászat tényleg nem a legjobb út egy nő szívéhez. Nem is tudom... - hümmögök tovább, időnként megtörölgetem a számat a kézfejemmel, meg lenyalogatom az ujjaimat. Az tuti, hogy a kutya se mondaná meg, hogy igazából elég előkelő családból származom, lgalábbis pénzesből. Ha most látnának a szüleim feltett lábakkal sütit zabálni, akkor tuti, hogy elszörnyednének. Na nem mintha érdekelne. Így is próbálok megfelelni nekik, amiben csak tudod, hogy ne bukjon ki valami zenétől eltiltás. - Fúj, na az baromi cinkes lenne. Öreg a pasas. - borzongok meg. Tuti, hogy zokon venném, ha rám akarna mozdulni, de hogy milyen tanárt keressek neki, arról gőzöm sincs. A felvetéseire viszont már hümmentek kicsit, bár nem tudok sokat egyik nőről sem. Nem járok gyakran a Gyengélkedőn, de mintha Rocco jelentkezett volna a musicalbe. - Jade Wilson, bár mintha lenne két gyereke valami fura história nyomán elég idősek is. Ha az öreg valami kéjenc, akkor tuti, hogy nem akarna két tinit a nyakába venni. A gyógyítósegéd, na róla kevesebbet tudok, de mintha neki is lenne két gyereke... Öcsém, minek ennyi gyerek?! - fújtatok egyet mérgesen, hiszen nem hiszem, hogy ez lenne a legjobb út. Azt se tudom, hogy bármelyiknek van-e pasija. Szívás, ha nem jársz ide elég régen, hogy mindenről legyen elég infod. Aztán tovább agyalok és bevillan még egy lehetőség. - A könyvtáros? Nem hiszem, hogy van gyereke, viszont elég dögös és fiatal is. Mit tudsz róla? - függesztem újra Ashtonra a tekintetemet. Valahogy úgy sejtem, hogy ő többet tud az iskolai dolgokról, mint én, szóval több infoja lehet. Fejben pedig már azon kattogok, hogy milyen módon tudnám a könyvtárost összeboronálni az öreggel. Na mondjuk tuti, hogy nem valami főnyeremény, de ha már másra állna rá az agya, az is valami lenne. Lehet, hogy elég lenne egy randira rádumálnom a könyvtáros nőcit, akár őszintén elmagyarázva neki, hogy mi az indokom, hogy segítséget kérjek tőle.
Valóban tényleg nem bunkó, én kissé talán igen, de próbálok nem az lenni. Én csak szeretnék most kissé nyugalomban lenni, hogy senki nem jár a nyakamra, de tény, hogy nem az ő hibája, hogy sorozatosan pofára esek. Nem általánosíthatok, ám dönthetek úgy, hogy kivonulok a szerelmi húspiacról, mert egész egyszerűen nem nekem való. Lehet, hogy lehetne ebben fejlődni, átgondolni a döntéseimet, de most valahogy teljesen úgy látom, hogy semmi értelme. Majd egyszer jobb lesz, addig pedig mindenki örüljön, hogy nem az alkoholba menekülök. Miért is tenném? A lány szavaival ellentétben nincs szükség részvétre, nem halt meg senki, csak a saját szerencsétlenségemet siratom. Úgyhogy bosszúsan legyintek egyet, de nem bántóan, hogy szót sem érdemel. Már csak azért is, mert nem látok bele a fejébe, hogy talán hasonló cipőben jár, de akkor sem hiszem, hogy ez valami közös téma lehetne, minek egymást vigasztalni? – Nem is tudom, nincsen valami ismerősöd? Hát én tudjam.. Próbáld azt kideríteni, hogy mivel foglalkozik a professzor a magánéletében. Annyit tudok segíteni, hogy imád horgászni.. Bár az tipikusan nem női sport. – Nehéz ügy, hogy én sem tudom, hogy merrefelé vagyok arccal, másnak próbáljak meg ha nem is szerelmi tanácsot adni, de hogy javuljanak a jegyei, ahhoz igenis máshogyan kell tennie, nem a tanteremben. Felsóhajtok, legalább a sütemény ízlik neki, de ahogyan feldobja a lábát, nem úgy tűnik, mintha menni akarna. Mindenesetre én visszaülök a kanapéra, s bár az előbb összehajtott a pokrócot, most vágyakozó pillantást vetek felé. Remélem, hogy a téma lezárva, de nagyon nem úgy tűnik, sőt ez a szőke lány, akinek még a nevét sem tudom, tovább fűzi a témát. – Látványossal? Azért nehogy elvidd valami vizespoló versenyre, mert a végén még rádmozdul a végzős helyett. Nem is tudom, talán neked van igazad, hogy egy tanár ne csorgassa a nyálát kiscsajokra. Talán el kéne fogadnod, hogy rossz jegyet kapsz. De ha nagyon muszáj tippet mondanom, két jelölt is szóba jöhet. Az egyik a kórus és a színkör vezetője, a másik pedig a gyógyítósegéd. Egyik sem tanár, tehát nem annyira vészes, hogy ha valami affér alakul ki. Esetleg össze is foghatnál másokkal, akik szintén rossz jegyeket kapnak. – Mivel a sütemény önmagában száraz, úgy döntök, hogy bontok egy eperlikőrt a vitrinből, és kérdezés nélkül töltöm is neki. Vagyok olyan jó házigazda, hogy figyelmes legyek. És láthatja rajtam, elég rossz passzban vagyok, nem fogom leitatni.
Na jó azt hiszem kissé zokon vette a megjegyzésemet. Nem szoktam bunkó lenni, maximum néha ha épp kifejezetten akarok, de a jelenlegi helyzet elég kellemetlen. Túlságosan ideges vagyok és nem tetszett, ahogyan elsőre kezelte a helyzetet, na nem mintha én sokkal jobban indítottam volna, ez tény. - Jól van bocs... részvétem, vagy mi. - köszörülöm meg mostmár a torkomat. A szerelmi bánat az tényleg szívás, bár azért nekem ne dumáljon, hiszen évek óta bele vagyok zúgva az egyik legjobb haveromba, aki a testvéreként szeret, hiszen majdnem együtt nőttünk fel és közben azt hiszi rólam, hogy a lányok jönnek be. Nem tudom az ő helyzete milyen, de kétlem, hogy ennél rosszabb lenne. Na, de nem akarom jobban kihúzni a gyufát, szóval nem mondom ki, amit gondolok, mert tuti, hogy megsértődne és a helyett, hogy segítene páros lábbal rúgna ki a szobából. - Honnan szedjek egy érettebb nőt, akivel össze lehetne boronálni? Játsszak kerítőt valamelyik tanárral? - húzom el a számat, mert őszintén szólva gőzöm sincs, hogy kivel kellene összehozni. Nem igazán vagyok tisztában a tanárok szerelmi életével és gondolom nem McGalagony lenne a megfelelő célpont erre, vagy Bimba. Valami fiatalabb egyetemi tanár kéne, na de ki? A kérdésére csak nyammogva bólogatok. Jól esik a süti, gyógyír a mérgemre és legalább kicsit lenyugszom, miközben eszem, már ez is valami. - Szóval rohanjam le valami látványossal, azt mondod? Hm... nem is tudom, meg azt se tudom mivel? És, ha azért meg más tanártól kapok valami büntetést? Elég necces. Lehet jobb megoldás lenne a kerítés. Van ötleted kivel lehetne? - egyelőre nem úgy néz ki, hogy menni készülnék, bármennyire is arra vár, hogy húzzam már el a belem végre. Egyelőre nem is jön át egyértelműen, hogy annyira ki akar tessékelni. Eléggé közösségi ember vagyok ahhoz, hogy szeressek társaságban lenni és ne feltétlenül vegyem észre, ha olyan nagyon zavarok, mint most.
Leintem, még ahhoz sincsen energiám, hogy veszekedjek vele. Fáj a fejem, szépen csak bezárkóznék a saját kis világomba. A lány meg a problémája ellenben kiváló alapanyag lehet, hogy kissé eltereljem a figyelmemet, hiszen aludni úgysem tudnék. Vetek egy csúnya pillantást arra, hogy mennyire helyesel a szellőztetésre. Ahogy Cyrano mondja; magamat kicsúfolom, ha kell – de ha más teszi, nem tűröm el! Mindenesetre nem ordítom le, nem ő a hibás a dolgaimért, sőt, nem is tud róluk, úgyhogy kár lenne még jobban sajnáltatnom magamat. Megoldom a kérdését, aztán ráérek foglalkozni a holnappal. – Tudod a szerelmi bánat nem éppen jó hatással van az emberre. – Itt azért már kissé élesebb a hangom, noha nem szándékoztam bevonni őt a saját bajomba, mégis láthatja, hogy talán ez most személyes kérdésnek is vehető nálam. Aztán bosszúsan vállat rántok, és átadom a süteményt. Ha már betessékeltem, vagyok olyan jó házigazda, hogy megkínálom, tőlem akár meg is eheti az egészet. – A nevét nem tudom, csak hogy valami szende Hugrabugos, aki azt sem tudja, hogy mit nem vesz észre. – Fújtatok, elsőre azt mondanám, hogy nem az én dolgom, ám mivel én tessékeltem be a lányt, és még hátszelet is ígértem neki. Nyújtózom egy nagyot, durván ropog minden tagom, érezhető, hogy napok óta döglődök a kanapén. – Ha találna egy másik célpontot, egy érettebb nőt, aki még fogadja is a bókjait, egyértelműen jobb lenne a hangulata. Ez megfelelő kiindulási alap lehet? [/i]– Hunyom be egy pillanatra a szememet, miután visszaültem a saját helyemre, már a fejem is jobban fáj. Remélhetőleg gyorsan megoldjuk ezt a kérdést, aztán el tudok ismét vonulni. Ám a lány nem igazán elégedett a válaszaimmal, meglátjuk a mostanival mire jut. – Milyen? – Kérdezek vissza a süteményt illetően, engem aztán nem zavar, ha morzsál. Sőt, igazság szerint a felháborodását is megértem, csak az időpont a nagyon nem alkalmas. – Elemi mágiát tanulsz nála? Megpróbálhatnád beadandó helyett valami látványossal lenyűgözni. Igencsak szenvedélyes alkatnak tűnsz, valami tűztáncoltatás, elementál idézése a nagyterembe.. Nem biztos, hogy a meggyőzés, vagy az elméleti megoldás a tuti. – Fonom karba a kezemet, kissé talán sürgetően nézve rá, hogy na akkor rendben vagyunk, hagy végre pihenni? Rohadtul nem vagyok olyan hangulatban, hogy megint a gyengébbik nem oldalára álljak, néha lehetnék önző is, nem? Áh, azzal csak megerőszakolnám a saját érzéseimet, úgysem menne. Ez mindenki legnagyobb szerencséje!
- Most akkor suttogjak? - fintorogva szökken fel a szemöldököm. Nem tudom, hogy mennyit ivott, hogy ennyire nehezen bírja a hangomat, pedig nem különösebben ülvötözöm már. Tény kissé emeltebb a hangom, főleg azért, mert még mindig van bennem egy adag idegesség, de azért ennél már nem tudom magamat jobban visszafogni és talán van bennem egy kis adag szándékosság is, hátha meghallja a tanárúr is, hogy csúnyákat mondok róla. Na nem mintha amúgy ezzel nem pont magam alatt vágnám a fát, de ez már más kérdés. Nem az éles logikámról vagyok híres, ha rossz passzban vagyok. - Hű, az tényleg kelleni fog. - kerekedik el a szemem a szagra és hogy egyből ablakot nyit. Ha jól sejtem nem sokat mozdult ki mostanában. Tehát vagy ő is szarul áll, vagy stréber, vagy valami miatt nem a legjobb a kedve. Ez szívás, de nekem most az a legfontosabb, hogy ne szúrja el senki se a nyaramat, főleg ne egy tanár, aki ráizgult egy nála jóval fiatalabb diákra. És amúgy is... fúj! - Marha jó! Szóval azért szívat mindenkit, mert nem sikerült megdu... összejönnie egy diákkal? Remélem elcsúszik egy adag trolltaknyon! - lazán ledobom magamat a karosszékbe, kérdés nélkül felteszem a bakancsos lábaimat a karfára. Na nem a bakancsokat, csak nagyjából a térdhajlatomnál, kissé féloldalasan elnyúlva, hogy támaszkodjak is, de azért a kényelmi faktor is meglegyen. Nem arról vagyok híres, hogy katonás rendben ülök. Kivéve persze, ha az anyám jelenlétében kell léteznem valahol, mert akkor muszáj. Franc se kíváncsi a "Húzd ki magad!" típusú cseszegetésekre. Átveszem azért a sütit és kissé morzsállva, de magamhoz is ragadok egyet. Leheletnyit tele szájjal kezdek el újfent beszélni. - Ja persze totál idióta vagyok és erre nem gondoltam mi? Kötelező tantárgy a szakomon, nem adhatom le csak úgy és eddig ment is, csak most kellene egy minimális rugalmasság az ipsétől, de persze, hogy hajthatatlan. Ki a csaj, akire rá van gerjedve? Ha ismerem... hátha rátudom dumálni, hogy megpuhítsa. Az ilyen vén kéjenceknek elég, ha csak nyitnak feléjük kicsit. A pasi tuti legalább negyven. A csaj kicsit ledugja a torkán a nyelvét, megpedzegeti a nevemet és máris enged egy kis plusz beadandót. - fejtegetem magamban, időnként újabbat majszolva a sütiből. Remélem ez az Ashton nem kifejezetten tisztaság mániás, mert hát nem a legkulturáltabban eszem jelenleg. Van, amikor muszáj, de hát nem vagyunk komoly társaságban, akkor meg minek erőltessem meg magamat? Nekem elég az info is a csajról,aztán már betudom vetni a legendás rábeszélő képességemet és hátha.
Durván hasogat a fejem, csak arra vágyom, hogy visszafeküdjek a kanapéra, és sajnáljam magamat. Vagy hogy ne is tudjak a külvilágra. Első blikkre szívem szerint bárkit leordítanék, aki most hangoskodni mer a szobám előtt, de tekintve hogy nem csúfolom meg magamat, nem szoktam másokat bántani, végül ez elmarad. Ráförmedek ugyan, de látszik rajtam, hogy nem vagyok gőgös, lekezelő alak, csak ritka rossz passzban, nem csoda, ha hozzáteszek némi segítő szándékot is, legalább elterelem kissé a figyelmemet az Evangeline-Nathalie-Vanessa trióról. Utóbbi még egy felháborító levelet is írt, és csak örüljön neki, hogy nem válaszoltam. Megtalálta volna a hollóm, de mit számít ez már? Úgy állítja be, mintha valami szárnysegéd lettem volna mellett. Kihasznált, ez egyértelmű! Fel sem merül bennem, hogy én láttam bele többet, mint kellett volna. Ne általánosítsak? Minden nő játszik velem! Francba! – Még mindig nagyon hangos vagy.. – A karfonásra csak horkantok egyet, nem, nem üvöltözhet csak úgy, de azért feltárom az ajtót, beljebb léphet. Az utolsó pár nap ellenére nincsen kupi, csak a kanpén a takaró, amibe bele akartam bújni. Mosdani, szemetet szedni továbbra is szoktam, és nem vagyok olyan halálközeli állapotban, hogy ne egyek. Azért szellőztetni nem ártana.. Ki is tárom az ablakot, mielőtt a csaj lefordul az oroszlánszagtól. – Történetesen jóban vagyok vele, azért van mellette a szobám. Idejekorán benyaltam magamat. Valami hátszél kell? Tetszik neki valami végzős csaj, és ez így rányomja a bélyegét minden osztályzásra. Tedd le magad. – Jó házigazdaként az egyik vitrinből direkt a vendégeknek előkészített, és mágiával frissre tartósított diós-habos süteményt veszek elő, megboldogult apám receptje, lévén a konyhában verhetetlen vagyok. Az a három dög nem tudja hogy mit vesztett! Ráncolom erőteljesen a homlokomat, lévén máshol járok fejben. Az egész tálat a kezébe nyomom, másra most úgysem számítok, én pedig helyet foglalok a nappali dolgozószobájában felállított íróasztalom mögötti bőr karosszékben. Ő megteheti az érkezőknek fenntartott párján. – És mit érdekel a tárgya? Ha nem szimpatikus, akkor add le, nem megoldás?
Csalódott vagyok és mérges is, mert nem akarom, hogy az anyám egész nyárra rámszálljon, hiszen akkor mégis hogy fogunk normális próbálni, készülni a bandával, hogy igazán jól menjen az őszi koncert? Nem szúrhatom el az év végét, egyszerűen nem lehet! Nem csoda, hogy ki vagyok, főleg hogy rengeteg tervem van a nyárra. Tudom, hogy ennek is csak egy kis részét fogom tudni megvalósítani, de azokat mindenképpen akarom. A bátyám... tudom, hogy nem sok esélyem van egyedül felkutatni, de meg se próbáljam? Aztán persze király lenne megint elmenni egy jó kis stoppolós kirándulásra a srácokkal. Azokat komolyan imádom! Elindulni a világba, hogy nem tudod hol szállsz majd meg, hogy mit és mikor csinálsz pontosan... Ha az életed egy jó része arról szól, hogyan szerveznek meg helyetted nagyjából mindent, akkor egyértelmű, hogy amikor te magad hozhatsz döntéseket, akkor bizony úgy akarod csinálni, hogy semmi se legyen kiszámítható. Ez a pocsék jegy viszont mindent felboríthat és ez totál kikészít! Nem csoda, hogy amikor megjelenik az ismeretlen srác a folyosón és még le is teremt elsőre rendesen felhúzom az orromat. Nem sokon múlik, hogy ne csússzon ki valami igen csípős és kellemetlen válasz. Csak azért tartom magamban, mert megcsillan a remény, hogy valahogy esetleg segíthet, bár nem tudom hogyan. A fószer eléggé hajthatatlannak tűnt. - Ha csak nem vagy jóban Garrisonnal és nem tudod rádumálni, hogy adjon esélyt javítani, akkor nem sokat tehetsz. Egyébként is ez egy szabad ország, vagy mi és ott üvöltözök, ahol akarok! - fonom karba a kezeimet végül magam előtt. Csoda, hogy nem fújtatok, pedig nagyon közel vagyok hozzá. Ha tigris lennék, most tuti, hogy fel s alá mászkálnék a ketrecemben és végtelen körök közepett időnként jól rávicsorognék a hülye nézőkre, akik azért fizettek rengeteget a jegyekért, hogy lássanak egy élő tigrist. Fene beléjük is! Végül aztán valami láthatatlan okból kifolyólag megrezzenek, bár ha Ashton figyel, akkor feltűnhet a neki a megjelenő Matagot a lábamnál, aki eddig mögöttem surrant, szinte alig észrevehetően. Mintha kicsit csökkenne is a fújtatásom a dörgölőzésnek hála. - Jól van... - mormogom bár nem lehet tudni pontosan, hogy a srácnak, vagy a macskának szól-e ez a két szó még az elején. - Bocs, nem akartam üvölteni, meg megzavarni sem a... nem tudom miben, csak totál hazavágja az egész tetves nyaramat ez a kretén, ha nem engedi, hogy javítsak a jegyemen. - fejtem ki most már egy fokkal bővebben és egy fokkal higgadtabban, hogy mi a probléma. - Normál esetben nem vagyok ennyire hisztis picsa. - mormogom még hozzá egy jelentős szájhúzást is mellékelve. Sőt a Bandában igazából Diego morog a legtöbbet, de őt is így szeretjük, csak hát ez most extrém helyzet. Az első roxforti évemet nem kellene elszúrni, pedig most nagyon közel vagyok hozzá. A legszebb az egészben, hogy még csak nem is arról van szó, hogy mindenből rosszul állnék. Egyedül ez az Elemi Mágia Alapok, amiből csak Várakozáson Felülit sikerült összehoznom, de tudom, hogy az anyám már e miatt is kiverné a patáliát.
Nem szoktam én altatóval, vagy medimágusi gyógyitalokkal élni, de napok óta pokolian rosszul alszom Vanessa lelépése miatt, ezért bevettem egy fél marék tablettát, hogy legalább valamennyit pihenni tudjak. Sajnos ennek az lett az eredménye, hogy bár aludni tudtam, de rettentően fáj a fejem. Nincs az a kávé mennyiség, ami most ezt enyhítené. Mondanám, hogy magányos vagyok, de inkább dühős. Evangeline szimplán csak elköltözött, mielőtt kialakult volna valami. Nathalie a bárókisasszony túl csalfa volt, és miután összetörte a szívemet, nem tudtam benne bízni. Vanessa erős jellem volt, de túlságosan a saját sorsa érdekelte. Nem akarok általánosítani, de az biztos, hogy egy jó ideig fel sem merülhet, hogy valaki iránt úgy érezzek, mert vagy én vagyok béna, vagy talán nem is nekem való ez az egész szerelmi téma. Túlságosan érzékeny, jófiús jellemként persze, hogy mindenki átver. Holott azt gondolná az ember, ha lovagiasak vagyunk, az mindenkinek jól esik, de nem. Az ember akkor tud érvényesülni, ha egy kicsit keményebb, és nem hagyja, hogy bántsák. Éppen a kanapén döglődök, hogy megpróbáljam rávenni magamat arra, hogy annak a mardekáros kiscsajnak kéne a főzetén dolgoznom, de a folyósról valami hangoskodás üti meg a fülemet, egy lány kérlel egy tanárt, ha jól értem, utána meg szidja mint a bokrot. Kitárom az ajtót, amikor a tanár már nincs ott, hogy kissé fejfájósan kérdezzek én is bele. – Nem lehetne még hangosabban? Milyen tárgyról van szó? Ha megoldom neked, akkor máshol üvöltözöl? – Látszik rajtam, hogy nem szemétkedős a stílusom, sőt a hangom sem számonkérő, csak ki vagyok készülve. Viszont az alap segítőkészségem nem válhat attól függővé, hogy a lányok hogy viselkednek velem. Sőt, nem leszek csak azért rossz ember, mert mások azok. A halántékomra szorítom a hüvejkujjamat, de azért segítőkészen intek, hogy essünk túl rajta. A koromat illetően nyilvánvalóan, hogy a végzősök közé tartozom, tehát bármiről is legyen szó, nyilván találkoztam már a problémák nagy részével. Legalább nem kék szeme van, mint az előző triónak. Sőt, egészen érdekes is, hogy szinte koromfekete. Ettől függetlenül nem veszem figyelembe, hogy lány, mert mint mondtam, lakat a szívemen!
Az év vége nem az én világom, főleg hogy már ezerrel azon pörög az agyunk, hogy milyen lesz majd az őszi turné. Olyan rohadtul nehéz e mellett mindenféle vizsgákra koncentrálni! Viszont, ha romlanak a jegyeim, akkor tuti, hogy az anyám anybajt kap és számonkér majd, sőt talán a nyaramat is hazavágja, hogy kevesebbet tudjunk majd próbálni. Nem lenne hasznos bekockáztatni a dolgot, de ha egyszer egyes tanárok olyan baromi irritálóak, hogy rettenet... - Mr. Garrison kérem. Csak adjon lehetőséget, hogy kicsit feljavítsam. Ha kell írok pár esszét, vagy tudom is én. Ne egyen már ennyire szigorú! - kapkodom a lábaimat, hogy utolérjem a fickót. Középkorú tanár, de mégis olyannak tűnik, mint valami idegesítő őskövület és totál képtelen vagyok hatni rá, hogy hajlandó legyen javítási lehetőséget biztosítani. Nem értem, hogy miért fáj ez neki. - Év közben kellett volna jobban igyekeznie Miss Russo, nem az utolsó pillanatban kapkodni. - csóválja a fejét és már látom, hogy hiába az elmúlt percek üldözése a folyosón és a könyörgés, nem segít semmi. A pasas totál fafejű. Idegesen préselem egészen vékonyra az ajkaimat, amikor végül elköszönve belép a szobájába és majdnem szó szerint bevágja előttem az ajtót, valami olyat magyarázva, hogy most már hagyjam dolgozni. Fújtatok egyet, de csak pár lépést bírom ki, hogy aztán ne csússzon ki a számon valami cifra. - Oh hogy robbanna egy bájital a képedbe, te trollagyú idióta! - még toppantok is egyet a lábammal. Szét kellene még osztanom pár szórólapot, hogy a hétvégi kis koncertet népszerűsítsük. Jó kis évzáró buli lesz majd, bár nehezebb lesz koncentrálnom, ha nem tudok minden tantárgyból megfelelő évvégit hozni. Nem a legjobban alakultak a vizsgáim, vagy legalábbis egy részük és sajnos a szüleimnek elég komoly elvárásai vannak. Ez van, ha a családod gazdag. Nem lehetsz az, aki akarsz és nem csinálhatod azt, amit szeretnél, maximum titokban. Ahhoz viszont, hogy zenéljek muszáj közben teljesítenem is és a kettő valahogy nem mindig megy együtt. Vannak értelmesebb tanárok és persze lehet, hogy más stílus bevált volna, de őszintén szólva nem vagyok jó más stílusokban. A behízelgés sajnos nem az én asztalom. Bármenyire is akarnék, nem vagyok jó benne, ahogyan az elemi mágiák elméletében sem. Azt hiszem tényleg jobb lett volna, ha látványmágiára megyek. Sokan mondták, hogy viszonylag könnyű szak, de azt meg a szüleim nem fogadták volna el. A franc essen beléjük! Most még persze szegény Rocky is csak csendesen surran utánam, majdnem beleolvad a falba, pedig még életemben nem ártottam neki, csak mert dühös voltam. Azért persze sose lehet tudni, mikor durran el túlságosan az agyam és ezzel tisztában van.
Számomra mindig is teljesen természetes volt, hogy szabadon gondolkozhatok, álmodozhatok, tervezgethetek a jövőmmel kapcsolatban. Es sem tudom képzelni, hogy milyen az, amikor ezt az ember nem teheti meg csak úgy. Apu-apu sosem volt olyan, hogy megtiltott volna bármit is. Inkább csak mesélt, és biztatott. Például a Művészeti Akadémiával kapcsolatban is. Jó persze, a tanulást és a külön zeneórákat mindig is nagyon komolyan vette. Szerinte azért, mert így alapozhatom meg azt a jövőt, amit felnőttként éni szeretnék. De mivel szeretem a zenét, és úgy a művészeteket általánosságban, meg tulajdonképpen tanulni is szeretek ezért ezt sosem éreztem igazából tehernek. Legfeljebb akkor éreztem talán kicsit soknak, amikor nekem akkor is zeneórákra kellett mennem, amikor a többi testvérem szabadon játszhatott a barátaival nyaranta. De apu-apu szerint néha az álmainkért áldozatokat is kell hozni. Nem lehet mindent egyszerre. - Ez elég magányosnak hangzik. - azért én akármennyi különórám is, sosem voltam ennyire magamra hagyva. Mármint az óráim mellett nekem ott voltak a testvéreim, és a barátaimat is meglátogathattam, vagy írhattam nekik leveleteket. Ráadásul sosem voltak olyan súlyos és tragikus titkaim, mint Sun-hi-nek. Tényleg nem tudom, hogyha az én családomban történnének ilyen dolgok, akkor azt hogyan bírnám ki ép ésszel. Szerintem ezt nem is lehet. Azt sem tudom, hogy neki hogyan sikerülhetett. Annyira sajnálom őt. - Tudom. De lehet, hogy akik nem kedvesek, azok még sosem kaptam kedvességet? Lehet a szüleik sem kedvesek velük, és nem tudják hogyan legyenek azok? - igazából még sosem gondolkoztam ezen. Még nem jutott eszembe ez eddig. Talán Jenkins és a bandája is azért ennyire undok, és azért csinálnak ennyi gonoszságot, mert őket sosem ölelte meg senki, és senkitől nem kaptak szeretetet. Valójában az egy elég szörnyű érzés lehet. Hiszen még Galen is eléggé meglepődött és zavarba jött, amikor először megöleltem. Mert még ő sem nagyon tudta, hogy milyen az. Pedig ő mardekáros létére elég kedves volt velem. Igen, biztosan ez lehet a dolgok oka. - Az nagyon szuper lenne! Alig várom! - lelkesülök fel teljesen a gondolatra. Alig várom már! Szerintem akármit is mond, biztos, hogy sokkal több technikát ismer mint én. Biztos, hogy rengeteget tudok majd tanulni tőle, és ez nagyon jó. Látszik az arcomon, hogy tényleg nagyon lelkes vagyok az ötletre. Legszívesebben akár már most elrohannék a rajz eszközeimért is. Persze tudom, hogy nem lehet mindent egyszerre. De akkor is nagyon örülök a lehetőségnek, és tényleg nagyon várom!
//Nagyon szépen köszönöm én is a játékot! Imádom azt a páros, annyira aranyosak! //
Furcsa belegondolni, hogy most már tényleg agyalhatok a jövőmön, mert vannak lehetőségeim és lehet, hogy tényleg nem lenne rossz elmenni oda. Az más kérdés, hogy furcsa lenne mindent itthagyni, főleg úgy, hogy most lettem önmagam, amire eddig nem volt lehetőségem. Persze még van időm, amíg befejezem az iskolát, csak hát még olyan nehéz ennyire előre gondolkodni. Azt hiszem ez életkori sajátosság is. Egy bizonyos kor alatt az ember még nem nagyon tud nagy lépétékkel előre ugrani akár csak gondolatban, elképzelések terén. Egyelőre az is elég izgalommal tölt el, hogy találkozunk majd Alival, moziba megyünk, meg ilyenek. Valahogy nem tudnék ennél távolabb tekinteni. - Akkor majd ezt még megbeszéljük. Biztosan van rá mód. Egész nyáron az ember barátai nélkül, azért nem kellemes. - pedig eddig nekem így volt. Maximum csak leveleket írhattam, de nem igen volt mód rá, hogy bárkivel találkozzam, csak amikor Ali eljött a nyáron látogatóba. Persze még azt is megpróbáltam kicsit elodázni, de szerencsére nem hagyta magát, én pedig végül meghoztam életem eddigi legnehezebb döntését és elmondtam neki az igazat magamról. Persze mostanra már tudom, hogy jobban nem is dönthettem volna, de akkor és ott iszonyú félelmetes volt, hogyan reagál majd. Ki is akadhatott volna, ami persze először picit benne volt a pakliban, de azért jól kezelte és ha ő nincs, akkor nem lépek ki ebből az egész őrületből. - Tudom Rosie, de te is tudod, hogy ez nem mindenkire igaz. - sóhajtok egy aprót, de igyekszem most rossz emlékeket nem nagyon felidézni. De hát tudom, hogy neki is voltak gondjai már Jenkinsszel például. Én, vagyis Ali és én már a Gyengélkedőre is kerültünk miattuk és az még az enyhe végeredmény volt. Ha csak arra gondolok, amit tenni akartak, mielőtt Ali közbelépett, máris libabőrös lesz a karom az emléktől. Rettenetes alakok! - Oh hát persze, ez a legkevesebb! Valamikor leülhetünk együtt rajzolni és ha kérdésed van, akkor szólsz, vagy csak mutatok egy-két fogást. Igazából nem tudok sok mindent... úgy szakmailag tudod. Egyszerűen csak jön az egész, de azért szívesen megpróbálom. Vagy ha látsz valamit az egyik rajzomon, ami érdekel, akkor azt átbeszéljük. - magyarázom és egészen megered a nyelvem, hiszen mégis csak olyan a téma, ami fontos nekem és amiben jó is vagyok. Ettől még nehéz átadni azt a tudást, amit én sem tanultam, csak úgy jön nekem. Lassacskán valószínűleg a hajam is elkészül majd és akár meg is beszélhetünk egy következő találkozást mondjuk a rajzoláshoz.
//Szerintem lassacskán zárhatunk itt, már a legtöbb kivesézhető téma kivesézésre került. Nagyon tetszett a játék természetesen, köszönöm!//
Persze, hogy igazam van. Mármint oké, a Művészeti Akadémiára nagyon nehéz bejutni. Minden évben hatalmas túljelentkezés van a felvételi vizsgákon, de szerintem semmi oka rá Sun-hinek, hogy ne próbálja meg. Szerintem elég tehetséges, és elég kitartó is. Főleg azok után, hogy mennyit szenvedhetett szegény. Szóval jó lenne, ha azt csinálhatná, amit szeret, és ami boldoggá teszi. Szerintem a rajzolás pont ilyen. - Szerintem nagyon tehetséges vagy. - ismétlem még azért el biztatólag. Oké, az akadémia tényleg messze van, és nem könnyű a felvételi sem. De addig még mindketten nagyon sokat fejlődhetünk, hiszen még nem vagyunk a RAVASZ-ok közelében sem. Jó, persze ő közelebb van hozzá, mint én, de akkor is. Az apukáim szerint nagyon fontos, hogy azzal foglalkozzunk, amit szeretünk. Nekem pedig ez az álmom. Abba meg egyszerűen még nem gondoltam bele, hogy mi lenne akkor, ha addig itt esnék szerelembe valakivel, akit ide köt a saját élete, és a saját álmai. - Ez természetes. Nagyon örülnék neked, ha el tudnál jönni valahogy. - mosolygok, és már előre kezdem beleélni magam, hogy talán lesz egy igazi barátnőm, akit elhívhatok a szünetekben. Hiszen MB is folyton meghív valakit, meg a többiek is. Akkor én mért ne tehetném meg, nem igaz? Mindig igyekszek nagyon jól viselkedni, és szófogadó, meg tisztelettudó lenni. A jegyeim is nagyon jók. Tehát ennyit én is megengedhetek már magamnak. Amikor pedig már a tükörben nézegeti magát, és meg is fordul párszor, akkor tényleg csak nagyon elégedetten tudok mosolyogni rajta. Annyira örülök neki, hogy Sun-hinek is tetszik a ruha, és ennyire jól is áll neki. Szerintem kijár már neki egy kis lányos időtöltés, és egy kis gondtalan boldogság. Még ha csak néhány percre is itt a lánymosdóban. - Mondtam már, ez természetes. Az apukám szerint kedvesnek kell lennünk, mert azt kapjuk vissza másoktól, amit mi adunk nekik. - mosolyodom el, de azért picit zavarba is jövök, mert hát én nem gondoltam ilyesmire. Mármint, hogy bármilyen viszonzást várjak bármiért cserébe is. Az ember nem azért kedves valakivel, mert viszonzást vár. Csak úgy, mert adni, és kedvesnek lenni jó. Inkább tényleg elkezdem megfésülni, és megcsinálni a haját, hogy tökéletesen szép legyen. Bár azért az feltűnik, hogy Ali nevére kissé elpirul. Pedig ő említette csak pár perccel ezelőtt, hogy egy jó barátja, aki segített az anyukájával. De biztos vagyok benne, hogy ha ez az Ali annyira a jó barátja, mint ahogy Sun-hi mondta az előbb, akkor ő is örülni fog, ha szépnek látja. Talán rögtön bele is szeret. Bár azt nem tudom, hogy egy moziba vagy ilyesmire mit illik felvenni, de szerintem szépen felöltözni mindig jó minden helyzetben. - Esetleg majd ha lesz időd, és kedved, akkor majd mutathatnál pár rajztechnikát. Annyira ügyes vagy. - vetem még fel azért kissé szégyenlősen, mert hát tényleg nem akarom kihasználni, vagy ilyesmi, de ugyanakkor látom, hogy tehetséges, és a rajztanulásban is előttem jár pár évvel.
Most, hogy így említi nekem is leesik a tantusz, hogy bizony igaza van! Tényleg jelentkezhetek akár a Művészeti Akadémiára is, bár ijesztőnek tűnik, hogy mások mérjék fel, hogy tényleg mennyire vagyok tehetséges, de most vannak lehetőségeim. - Igen, akár és köszönöm! Tudod most átgondolhatom, hogy mit is szeretnék kezdeni a jövőmmel. - mosolyodom el, mert ez tényleg jó hír, bár azt hiszem nehéz lenne elmenni olyan messzire, hiszen van, ami... aki ide köt már. Alinak is épp elég nehéz dolga van, de hát van időm még ezen gondolkodni, hiszen nem vagyok még utolsó éves, vagy ilyesmi. Hirtelen belegondolva, talán még kicsit ijesztő is, hogy bármit tehetek, amit csak akarok, és persze amire lehetőségem van, de akkor is! - Végül is igen, gondolom. Én is megtudom kérdezni a következő szünetben, hogy mi erre a szabály. Nagyon keves tőled, hogy felajánlod. - meg a nénikéjét is. Rosie tényleg nagyon rendes, és őszintén szólva picit zavarba is hoz ezzel, hiszen én nem tudom, hogy mivel segíthetnék neki és hát illik az ilyesmit viszonozni nem? Kattogni is kezd az agyam, amikor a ruhákat nézem meg, meg amíg távol van, hiszen ezekből is sokat hoz, bennem pedig mégis csak ott motoszkál a gondolat, hogy illendő lenne valami módon nekem is tenni érte. Hiszen eddig csak rólam volt szó! - Köszi! Nekem is nagyon tetszik! - állok be a tükör elé és még meg is fordulok párszor, hogy jól megnézzem magamat. Olyan furcsa és szokatlan érzés, hogy szoknyában vagyok, pedig az idei egyenruha is már az, de ez azért mégis csak más, hiszen sokkal csinosabb. - Figyelj csak Rosie. Tudod ugye, hogy ha bármiben segíthetek neked, akkor... csak szólnod kell. Te olyan sokat segítesz, pedig ki is akadhattál volna, mert hazudtam. - kezdek bele, de persze nehéz nem azt nézegetnem közben, hogy hogy is áll ez a ruha és ez csak az első! Olyan kellemes érzés, amikor aztán felveti a fésülködést, meg a hajdíszt is. Anya régen sokat fésülte a hajamat, de ez teljesen megszűnt az utóbbi két évben, miután először levágta rövidre. Kicsit megborzongok, amikor erre gondolok és aztán csak kis fáziskéséssel esik le, hogy mit is mondott Rosie. Lehet, hogy észre sem vettem, hogy említettem neki Alit? De biztosan véletlenül csúszott ki a számon, vagy csak automatikusan. Nem is számít ez most, mert azért, amikor említi kissé azért elpirulok, amit nehéz csak úgy visszafogni, vagy elrejteni. Automatikusan eszembe jut, hogy mit reagálna Ali, ha így látna, csinosan. Vajon nagyon fura lenne? Pedig, ha elmegyünk majd moziba, akkor mindenképpen valami szép ruhát vennék fel, bár sejtelmem sincs, hogy mennyire kell kiöltözni, hogy ne legyen véletlenül kellemetlen neki, nekem... zavaros ez most még nagyon!
Az igaz, hogy nem tudom milyen lehet egy árvaházban, mert még sosem jártam egyben sem. És hát nem is nagyon szeretnék. Persze abban is teljesen biztos vagyok, hogy ha apuapuval történne valami, akkor a többi apukám, és a nénikém akkor is gondoskodnának rólam. Viszont Sun-hinek nagyon rossz lehet, hogy nincs egy családtagja, akihez hazamehetne. Igaz, azt sem tudom elképzelni, hogy milyen lehet egy olyan anyukával élni, aki a halott fiútestvéred látja benned. Ez sem lehet sokkal jobb, mint az árvaház. Én mindig csak én voltam. Mármint önmagam. - Akkor jelentkezhetsz a Koreai Művészeti Akadémiára is. Tehetséges vagy. - mosolyodom el végül, mert valahogy beugrik, hogy régen beszélgettünk erről, de akkor Sun-hi azt monda, hogy az anyukája nem nagyon akarja, hogy művészettel foglalkozzon. Szerintem pedig lenne tehetsége hozzá. Persze oda nagyon nehéz bekerülni, minden évben csak egy pár jelentkezőt vesznek fel, akiknek a legjobban sikerül a felvételi vizsgájuk. De azért Sun-hi az alapképzés után megpróbálhatná. Én is ezt fogom tenni. - Hát azt nem tudom, hogy mi erre a szabály, de azt csak nem tiltják meg, hogy egy-két hetet a barátaidnál tölts. Biztos lehet rá engedélyt kérni valahol. Majd megkérdezem apuaput. Ő biztos tudja. - a családom már így is kész átjáróház. Szerintem az már fel sem tűnne senkinek, ha egyszer csak eggyel többen lennénk. Valamelyik testvéremnél amúgy is mindig van plusz egy-két fő. Szóval nálam is lehet. Sun-hi pedig pont úgy néz ki most, mint akinek szüksége van barátokra, és talán családra is. - Tudod, a nénikém a férje halála óta többnyire egyedül van. Talán jót tenne neki, ha törődhetne valakivel. Egy kérdést azért megérne, nem? - mert hát abból, ha megkérdezzük semmi rossz sem lehet. Valahogy én mindennel így vagyok. A nénikém néha kicsit szigorúnak tűnik, de valójában nagyon kedves. Főleg velem, mert hát azt hiszem, hogy igazából csak akkor boldog, amikor nekem varr ruhát, vagy fonja be hajamat, és közben arról taníthat, hogy mi mindent kell tudnia egy ifjú hölgynek. Talán ilyen lehet egy igazi anyuka. Én nem emlékszem igazából a saját anyukámra, ami valahol szomorú, és hiányzik is. Maisie egyenesen dühös anyánkra. De nekem a nénikém olyan, mintha az lenne. Talán Sun-hinek is szüksége lenne egy igazi kedves anyukára, aki segít megtalálni neki az önálló útját, és az igazi lányos önmagát, aki eddig nem lehetett. - Tényleg. Nekem nagyon sok ruhám van. A nénikém egyik hobbija, hogy ruhákat küld nekem. - bólogatok mosolyogva, miközben már válogatok is ruhák közül, hogy mit is kéne Sun-hinek elsőként felpróbálnia. Végül meglesz a megfelelő darab. Amikor pedig meglátom rajta, akkor már biztos, hogy jól választottunk. Legalábbis a széles mosolyom akkor is erre engedne következtetni, ha nem szólalnék meg. - Nagyon szép vagy! Nagyon jól áll. Nézd csak meg magad! - húzom lelkesen egy tükör elé, hogy megszemlélhesse önmagát. Szerintem, ha az az Ali látná, akkor tátva maradna a szája, és egyből beleszeretne. Mert lehet, hogy Sun-hinak nem mondták sokszor, de tényleg nagyon szép. - Gyere, megfésüllek, és adok pár hajdíszt, ami kelleni fog. Aztán, megmutathatod magad annak az Alinak és a barátaidnak. Nagyon szép leszel, ígérem. - hmm... mondjuk lehetne hosszabb a haja, de hát a fiúknak sajnos mostanában nem szokott hosszú hajuk lenni. De majd biztosan visszanő. Kár, hogy nem ismerek hajnövesztő bűbájt. Talán megkérdezhetném a nénikémet, hogy tud-e egyet. De azért a hajdíszekkel, és csatokkal így is szép lesz. Sokkal jobban illik ez hozzá, mint a fiú öltözet. Teljesen más. Szinte fel sem lehet ismerni.
Azért akaratlanul is elmosolyodom, hogy Rosie úgy véli magányos dolog egy árvaházban. Na nem akarok undok lenni vele, de sejtelme sincsen róla, hogy milyen volt az anyámmal a szünetekben. Az volt az igazány magányos lét, hiszen gyakorlatilag egyedül voltam, a tetejében belekényszerítve a testvérem képébe. Nem is igazán volt értelme barátkozni így. Amíg nem jött Ali, addig elzárkóztam mindenkitől következetesen, mert könnyebb volt, mint nyíltan hazudni. Inkább csak meghútam magamat. - Tudod... most már legalább önmagam lehetek. - mondom végül finoman, hiszen sokat számít, hogy most az lehetek, aki vagyok és nem pedig akinek az anyám szerint lennem muszáj. - Lehet, hogy erre van valamilyen szabály, amígy az ember benne van.. a rendszerben, vagy ilyesmi. - azt pedig igazán nem várhatom Rosie családjától, hogy magukhoz vegyenek. Azért tisztában vagyok vele, hogy mi mennyibe kerül, ha még nem is teljesen, de kétlem, hogy csak úgy hirtelen akarnának egy gyereket, ruházni, meg minden. Az is lehet, hogy most jó is, ha kicsit nyitnom kell mások felé egy árvaházban, ahol sokan vannak. Talán jót is tesz, hiszen vagy két éve bezárkóztam, és hát előtte se voltam sokkal nyíltabb típus. - De nagyon kedves vagy, hogy felajánlod, de a nénikéd nem is biztos, hogy akarná. - pillantok végül rá egy hálás mosollyal, hiszen tényleg nem feltétlenül jó, ha más nevében tesz ajánlatot. Egyáltalán nem biztos, hogy a nénikéje beakarna fogadni, még ha lehet, hogy jó is lenne. Egyébként sem biztos, hogy baj, ha megpróbálom megtalálni a magam útját, egy kicsit önállóbban, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz. Végülis nem sok idő és befejezem az iskolát, akkor úgyis ki kell találnom, hogy mihez kezdjek magammal. Ezen egyébként sem gondolkodtam eddig, hiszen nem igazán voltak önálló lehetőségem. Most viszont bizony tényleg én dönthetek a sorsomról. - Hű! - kerekedik el a szemem, amikor Rosie visszatér a nem kevés mennyiségű ruhával. Nekem akkor se volt túl sok, amikor még nem a testvérem ruhátárából kellett öltözködnöm, de ez amit hozott is egészen sok, akkor mennyi lehet neki még? - Ezek tényleg nem kellenek neked? - jó, az tény hogy a nénikéjének szabászata van, tehát könnyebben jut ruhákhoz, de azért ez akkor is jó nagy adag. - Igazán köszönöm és igen legyen ez. Tényleg nagyon szép! - akaratlanul is amikor elvonulok átöltözni felmerül bennem, hogy vajon Ali mit szólna hozzá. Sokáig csak fiúként ismert és hát most se sok és változatos ruháim vannak és hát nem is túl csinosak, pedig már bizony van mit kiemelni. Kicsit zavarban is vagyok, amikor kilépek. Furcsa dolog ez, mert amennyire jó érzés, közben mégis furcsa és szokatlan újra szoknyában lenni, mármint ami nem az egyenruhához tartozik. Azért egy ilyen szép darag mégis egészen más. Kérdőn pillantok Rosiera, hogy mit gondol, hogy áll szerinte, pedig sejtem, hogy valószínűleg jól. Jól érzem benne magamat, bár az biztos, hogy nagyon furcsa lesz, ha bárki felfigyel rám, azok után, hogy azóta, hogy a Roxfortba jöttem igyekeztem látatatlan lenni.
- Azt hiszem értem. - bólintok végül rá. Én is vezetek naplót, és hát azt én se szeretném, hogy azt bárki csak úgy olvasgassa. Eddig nem jutott mondjuk eszembe, hogy rajzolva is lehet naplót vezetni, de végső soron logikus. Az ember sokszor azt rajzolja le amit lát, vagy átélt. Én például nagyon szeretek virágokat rajzolni. A virágágyások az egyik kedvenc helyem a kastélyban. Különösen tavasszal. Akkor nagyon szép, és reggeltől estig tudnék virágképeket rajzolgatni. Arra viszont még nem gondoltam, ha a sok rajzot időrendbe összefűznénk, akkor akár napló is lehetne arról, hogy merre jártam, és mit láttam. Pedig ez egy érdekes gondolat. - De ez olyan magányosnak hangzik. Hozzánk tényleg eljöhetnél, ha egyedül érzed magad. - mosolyodom el azért kicsit. Bár nyilván azért mondom ezt, mert fogalmam sincsen róla, hogy milyen egy árvaház. Hány gyerek van ott, vagy mondjuk Sun-hinek van-e ott legalább pár barátnője, akik olyanok lehetnek, mint egy család. Persze a mi családunk is irtó furcsa mások szemében. Egy csomó apuval, és testvérrel. De mégiscsak család, ahol gondoskodunk egymásról. Nagyon rossz lehet, ha nem tudod, hogy kihez is fordulhatnál a gondjaiddal, ha elbizonytalanodsz valamiben. - Szerintem a nénikém szívesen látna. Akkor is ha nem az ő dolga. - mondom kicsit biztatóan. Mondjuk talán inkább azt kellene elmesélnem neki, hogy a nénikém valójában mindig is szeretett volna egy kislányt, hogy ne legyen annyira egyedül, de sajnos a férje meghalt, mielőtt gyermekük lehetett volna. Én olyan kicsi voltam, hogy egyáltalán nem is emlékszem rá. Csak egy fényképen láttam a nénikém lakásában. Azóta meg a nénikém nem ment újra férjhez. Szerinte csak egy "igazi" van a világon. Mondjuk ezt nem teljesen értem. Honnan tudja az ember, hogy szerelmes, és abba a bizonyos egy "igaziba"? Minden esetre talán mindkettejüknek jó lenne, ha nem lennének egyedül. Akkor Sun-hi olyan lenne, mintha a nővérem lenne. Az nagyon jó lenne. Végül inkább elszaladok fel a hálószobába, és igazából, ha még meg is hallom Sun-hi utolsó kérdését, azt már igazán elengedem a fülem mellett. Nekem tényleg nagyon sok ruhám van. A nénikém rendszeresen küld, mert egy hölgynek mindig illő viseletben kell megjelennie. Tavaly év végén egy idősebb prefektus lány segített nekem az utazóládám kibővíteni belülről egy bűbájjal, hogy beleférjen a sok ruha, amit év közben kaptam. Tehát mire visszatérek a megbeszélt mosdóhoz tényleg fel vagyok rendesen pakolva ruhákkal, díszekkel, csatokkal, és mindennel, ami kellhet egy lánynak, ha csoda szép akar lenni. Szerintem, ha Sun-hi felvesz egy szép ruhát, meg a megfelelő kiegészítőket, esetleg egy szolid kis sminkkel, akkor nem lesz egy lány se a kastélyban, aki versenyezhet vele. De legalábbis lesz olyan szép, mint bármelyik, akin a srácok tekintete megakadhat. - Szerintem először ezt a ruhát próbáld fel. Biztos jól fog állni. - kezdem el a mosdóban ment nézegetni és válogatni a ruhákat, végül egy egyszerűbb, hagyományos, rózsaszínnél állapodom meg, amit nagy lelkesen Sun-hi kezébe is nyomok sűrű bólogatással, hogy próbálja csak meg. Ha a szoknya esetleg rövid lenne, akkor abból engedhetünk le egy pár centit, hogy amivel magasabb nálam, azt korrigáljuk. Így biztos jól fog majd állni rajta.
Nem is tudom hirtelen hogyan mondjam el Rosienak, hogy mi az oka, hogy nem akarnám, hogy bárki lásssa azokat a rajzokat. Mégis csak nagyon személyesek és akad köztük olyan, ami azért kellemetlen lenne, ha kikerülne egy folyosó kellős közepére, vagy ki tudja hová. - Egyszerűen csak akad, ami nagyon... személyes. Mintha a naplómat olvasnák el, érted? - nem tudom, hogy ír-e ilyesmit, én igazából nem, viszont a rajzaiman sok érzés benne van, főleg bizonyos személyekről, vagyis hát főleg egy bizonyos személyről. Nem akarnám, hogy megint elromoljon valami a barátságunkban csak azért, mert rájön, hogy mit érzek a rajzaim alapján. Én igazán nem várok el tőle semmit sem, csak nem akarom, hogy bármi is rossz legyen, hiszen most megint jóban vagyunk, hiába próbáltam eltaszítani őt és mindenkit. Nem akarom, hogy ezen bármi változzon, vagy véletlenül is kínossá alakuljon a kapcsolatunk. - Egy árvaházba kerültem, de nem olyan rossz, mint amilyennek hangzik. - felelem gyorsan, mert hát látom rajta, hogy mennyire megrendíti az új információ és nem szeretném, hogy aggódjon e miatt. Rosie nagyon kedves lány és igazán együttérző is. Én tényleg meg vagyok. Nem mondom, hogy az elején nem volt furcsa, netán kellemetlen, de már jól vagyok és nem aggódom, hogy mit hoz a jövő. Azt hiszem anya is jól lesz így, hogy nem emlékszik a fájdalmára, én pedig azt hiszem elkezdhetem tervezni a jövőmet, amit eddig sosem mertem, hiszen minden olyan kilátástalannak tűnt. - Nagyon kedves vagy, de ezt igazán nem várhatom el. Nem az ő dolga gondoskodni rólam. - rázom meg a fejemet. Egyébként is ez ennél jóval bonyolultabb dolog, hiszen egyelőre hivatalosan a helyem az árvaházban van. Ahhoz minimum örökbe kellene fogadnia valakinek, vagy ilyesmi, hogy nála maradjak, effélét pedig igazán nem akarnék Rosie nénikéjétől. Csak, mert egyszer találkoztunk és kedvel, még nem jelenti azt, hogy együtt akarna élni velem és persze etetni, meg minden, mert hát nekem nincs pénzem, amivel beszállnék mondjuk az ilyen jellegű költségekbe. Rosie viszont hamarosan el is tűnik, én pedig ott maradok kis mosollyal az arcomon, hogy milyen lelkes, hogy segítsen. Tényleg nagyon rendes tőle és remélem, hogy nem esik túlzásba. Azt igazán nem fogadhatnám el. - Azért ne ess túlzásba jó? - szólok még utána egy félmosollyal, mintha már túl jól ismerném ennyi idő alatt is, hogy bizony akár még képes is lenne rá. Az elmúlt néhány év fiú ruhái után igazából már néhány szebb darab és néhány apró ékszer is csodálatos. Talán egy kicsit újra szépnek érzem majd magamat. Na biztosan nem annyira, mint az a vörös hajú lány, akivel régebben néhányszor láttam Alit beszélgetni. Ő tényleg csodaszép volt, a hosszú hajával és karcsú termetével. Én sose leszek olyan.
Azt hiszem nem véletlenül lettem Hóllóhátas, és nem Mardekáros. Én sose tudnék undok lenni. De még csak azt se nagyon értem, hogy másiknak mi a jó ebben. Apuapu szerint is rossz dolog, ha valaki más kárán akar nyerészkedni, és sosem szabad kihasználni, vagy visszaélni az ilyen helyzetekkel. Ő pedig csak tudja, hiszen felnőtt, és üzletember. Persze nyilván vannak dolgok, amikbe nem avat be, főleg üzleti ügyek. Viszont tudom, hogy ő még abban is nagyon becsületes, mert szerinte csak így tarhatja meg a törzskörét, és szerezhet új vásárlókat. A megbízhatóság a fontos, nem a pillanatnyi nyerészkedés. Legalábbis egyszer, azon ritka alkalmakkor, amikor hajlandó volt ilyesmiről beszélgetni ezt mondta. Tehát apuapu szerint helytelen mások kárából hasznot húzni, és szerintem is. Még akkor is ha tudom, hogy sok mardekáros ezt csinálja. Például az is, aki nem adja vissza Sun-hu rajzfüzetét. - Mért nem szeretnéd, hogy lássák a rajzaidat? Hiszen nagyon tehetséges vagy. - nem igazán értem meg, hogy Sun-hi mért nem inkább büszke a rajzaira. Persze én még sosem voltam szerelmes, se nyíltan, se titkokban. Ezért még a hugrabugos barátnőm elpirulását is inkább csak annak tudom be, hogy biztos szégyellős, és félénk. Nem biztos benne, hogy mindenkinek tetszene a munkája. Pedig szerintem igen. Akár kiállítást is rendezhetne belőlük. Bár ezt most nem vetem fel, mert sokkal komolyabb dolgok kerülnek szóba. Olyanok, amiktől szinte megszakad a szívem. Annyira szeretnék jó barát lenni, és segíteni neki, éppen csak nem tudom, hogyan. - ÓÓ... akkor te most... Mi lesz veled most? Hova mész a szünetbe? - nézek rá aggodalmasan, és valamiért újra úgy érzem, hogy meg kell ölelnem. Hiszen ez még az eddigieknél is sokkal szörnyűbb. Legalábbis azt hiszem, hogy az, amikor megértem mi történt Sun-hi anyukájával, és hogy oda már nem mehet haza. Gyakorlatilag így nem csak a testvérét vesztette el, de az anyukáját is. Ez pedig valóban borzalmas! Felfogni is alig tudom annyira. - Ha akarod, akkor írok a nénikémnek, és jöhetsz hozzánk a szünetekbe. Szerintem, ha neki is elmeséled, akkor biztos megengedni, és segíteni fog. - vetem fel, mert tényleg nem szeretném, ha Sun-hi úgy érezné, hogy magára maradt, vagy egy árvaházban kellene a szüneteket töltenie. Jó a nénikémmel nem mindig könnyű kijönni, mert nagyon szigorú, és nagyon ragaszkodik a hagyományokhoz is, de nagyon jó lelkű is, én tudom. Nekem is folyton küld valamit. Hol egy ruhát, hol egy ékszert. Hol egy hajdíszt. Szerintem Sun-hinek is küldene. És mégis jobb lenne, ha legalább a mi családunkkal lenne, mintha egy árvaházban nem? - Persze, hogy nem gond! Nekem nagyon sok ruhám, és ékszerem van. Igazán adhatok belőle párat. Várj, hozok is le néhányat, és megpróbálhatod őket! Várj meg a mosdóban. - kezdek lelkesen bólogatni, mert legalább így szeretnék valami jót tenni vele. Tudom, hogy pár ruha, meg dísz nem fogja visszaadni a családját, de talán néhány percre elfelejtheti, hogy mennyi baja van. Én nem is tudom, hogy tudnám mindezt elviselni az ő helyében. Árvaházi ruhák? Na nem. A nénikém biztos nem engedné olyanokban járkálni. Tehát én sem. Szóval villám gyorsan indulok is fel a klubhelyiség irányába, hogy összeszedjek pár dolgot a hálószobámból neki. Hacsak nem tart még vissza, valamivel.
- Ehhez kétségem sem fér. - mosolyodom el, mert hát tudom, hogy Rosie sosem ártana másnak, ő egyszerűen nem olyan. De tudjuk mindketten, hogy igenis vannak olyanok, akik más gondjaiból megpróbálnak hasznot húzni, legyen szó egy eltűnt naplóról, vagy akármi másról. Jelen esetben egy rajz könyvről van szó és hát elég közel áll a szívemhez, hogy nehezen viseljem, hogy nincs meg és persze annak a kockázata még rémisztőbb, hogy netán a benne lévő személyes indíttatású képek kikerülhetnek akár az üzenőfalra is. Alival épp, hogy rendeződött a kapcsolatunk, bár ez rajtam múlt elsősorban, hogy távolságot tartottam, de legalább már újra beszélünk. Nem akarom, hogy megint kényelmetlenné váljon beszélni vele, csak meg látja a rajzaimat. - Igen tényleg jó barát, pont ezért nem akarom belekeverni, és... tudod vannak ott olyan rajzok, amiket senkinek se szeretnék megmutatni. - pirulok el kicsit, és talán érthető, hogy pont Ali az, akinek nem akarnám. Az ötletére viszont már csak sóhajtva rázom meg a fejemet. Anyával már nincs értelme beszélni, hiszen így a könnyebb neki, hogy egyszerűen elfelejtettünk vele mindent, mert képtelen volt feldolgozni azt, ami történt. Megpróbáltuk, de így fájt neki jobban. - Anyával már nem tud beszélni. Ő... tudod nem volt más lehetőség. Nem tudta volna feldolgozni, hiába mondtunk neki bármit, így arra jutottunk akkor lehet nyugodt, ha nem emlékszik ránk. - vonom meg kicsit a vállamat, hiszen ez kvázi azt jelenteti, hogy árval ettem. Apu meghalt, a testvérem szintén, anyu pedig nem emlékszik rám, szóval magam maradtam, de nem volt olyan vészes a nyár az árvaházban. Egészen megszoktam és legalább megpróbálhattam önmagam lenni, csak még az itteni helyzethez kell alkalmazkodnom, azokhoz, akiket ismerek. Ez a nehezebb része, ezért is kerültem inkább a könnyebbség kedvéért mindenkit. - Oh tényleg nem lenne gond ez nektek? - kérdezem óvatosan, hiszen nem akarok én gondot okozni azzal, hogy ruhákat ad nekem. A méretünk talán nem tér el nagyban, bár picit én idősebb vagyok nála, de az a néhány centi azért csak nem számít olyan sokat. - Az árvaházban azért kaptam néhány ruhát, úgyhogy nem olyan vészes ám a helyzet. - mosolyodom el végül. Nem akarom, hogy e miatt aggódjon, vagy a hangulatra nyomja rá a bélyegét. Nekem most az is elég, hogy nem haragszik rám és ítél el a miatt, amit tettem, még ha nem is önszántamból történt. De igazán nem várom el, hogy ruhákat, vagy ékszereket adjon nekem, vagy bármi egyéb.
Tényleg nem lenne szabad előítéletesnek lenni, de hát nem sok jó fej mardekárossal találkoztam eddig. Talán csak Galen volt, aki eddig kedves volt velem közülük. Tudom, hogy nem szép dolog az általánosítás, apuapu is mindig mondja, de őt biztos senki nem merte piszkálni az iskolában, ahogy Beaut se. Jó lehet fiúnak lenni, akit nem piszkálnak soha. Persze, ha tudnám, hogy Sun-hi mennyit szenvedhetett ez miatt, lehet hogy nem ezt gondolnám. - Ez azért akkor is gonosz dolog. Ha én találtam volna meg, akkor biztos visszaadtam volna. - tényleg nem fér a fejembe, hogy lehetnek egyesek ilyenek. Jó, néha mi is ugratjuk egymást a testvéreimmel, főleg Maisie-vel, de azért nem így. Sose zsarolnánk, vagy bántanánk a másikat direkt. Ez annyira rossz. És az is, hogy nem tehetünk semmit. A tanárok, ha segítenek is, sokszor utána rosszabb, mint előtte volt, mert még jobban piszkálnak. Az pedig tényleg rossz. Ahogy az is, hogy apuapu folyton engem szid meg a tönkre ment dolgaimért, és hogy jobban kellene vigyázzak rá, ha már ő ennyit dolgozik értük. Pedig én esküszöm vigyáznék, csak Jenkinséket, és a mardekárosokat nem érdekli ez, és apuapunak se mondhatom el. Sehogy nem jó ez így. Nem fordul meg a fejemben, hogy itt hagyjam Sun-hi-t. Ő inkább úgy néz ki, mint akinek szüksége van egy barátra, vagyis inkább barátnőre. Egész egyszerűen elképzelni se tudom, hogy milyen rossz, és nehéz lehet neki. Nem elég, hogy elvesztette a testvérét, ami önmagában olyan borzalmas lehet, hogy felfogni se tudom, de hogy még fiú is legyen ezért? Ez egyszerűen szörnyen rémesen hangzik. És hát szeretnék segíteni neki, csak fogalmam sincs, hogy mit tehetnék érte? Egyáltalán mit illik egy ilyen helyzetben tenni, vagy mondani? - Ez az Ali biztos nagyon jó barát lehet. Talán ő segíthetne a füzetedet visszaszerezni. - vetem fel az ártatlan, naiv ötletet, mert tényleg nem tudok jobbat. Ha az anyukájával segíteni akart, akkor biztos ebben is próbálna tenni valamit. - Ha gondolod írhatok a nénikémnek, és ő biztos segítene. Talán őt az anyukád is jobban megértené. Tudom, hogy néha nagyon szigorúnak tűnik, és nagyon ragaszkodik a hagyományokhoz, de azért nagyon jólelkű is. És biztos küldene neked szép ruhákat, meg díszeket, hogy ne csak az egyenruhádban lehess. - gondolom tovább egy picit a dolgot. Mert hát annyira sajnálom őt, és annyira szeretnék valami jót tenni, és segíteni rajta. Hansapu szerint, ha kedvesek vagyunk másokkal, akkor azt mindig visszakapjuk, amikor mi szorulunk segítségre, ezért mindenkivel kedvesnek kell lenni. - Talán a szünetben megint eljöhetnél hozzánk. A nénikém biztos örülne. Hmm... kár, hogy másik házba jársz. Talán addig ha gondolod hozhatok le pár ruhát az enyémek közül, meg díszt, és hajcsatot. Az emeleti mosdóban felpróbálhatnád őket! - adom elő lelkesen a következő ötletem, mert hát látom, hogy mennyire meglepődik a csaton, és mondja is, hogy mennyire hiányzott ez neki. Persze én valamivel alacsonyabb vagyok, és nem biztos, hogy az én ruháim jól állnának neki, de talán ha leengedjük őket, ahogy a nénikém tanította, akkor jók lehetnek. Legalábbis remélem. Mert sejtem ám, hogy nem sok lányos ruhája lehet, ha pont abban az időben, amikor a legtöbbet nőtt, és változott fiús ruhákat hordott. Meg talán ékszere sem maradt olyan sok. Nekem pedig rengeteg van. A nénikémtől szinte mindig kapok valamit. Ami pedig azt illeti nem ítélem el Suh-hi-t. Igazából, inkább nagyon sajnálom. Bég belegondolni is iszonyú, hogy máris mennyi rossz dolgon mehetett keresztül. Olyanokon, amiket én szinte felfogni sem tudok. Én elképzelni is képtelen vagyok a gondolatot, hogy bármelyik testvéremet elveszíthetem. Azt pedig, hogy ezért fiú legyek meg aztán pláne. Hiszen ez annyira felfoghatatlanul borzalmas lehet.
Nem szeretnék előítéletes lenni, de azért ennem is elég mély sebet hagyott tavaly Jenkinsék akciója, amikor tönkretették a cuccaimat és szétszórták a lapokat a rajzfüzetemből, ahogyan most valaki lenyúlta, vagy talán csak megtalálta, de akkor sem adja vissza és ez már kezd tényleg rettentő frusztráló lenni, hiszen a dolog hetek óta húzódik. - Én is, de nem tudom, valamit biztosan kér majd cserébe. - és én nem tudom, hogy mégis mit adhatnék, vagy tehetnék. Mérlegelnem kell, ha sokkal rosszabbat talál ki, mint hogy a rajzaimat megmutatja másoknak, akkor el kell döntenem, hogy mivel járok kevésbé rosszul. Elég kellemetlen dolog ez, akárhonnan is nézzük. Az is lehet, hogy egyszerűen megtartja magának, vagy nem is tudom, bár sejtelmem sincs, hogy miért lenne jó neki. Vagy akkor használja fel, ha valami miatt szüksége lenne valakire, akit zsarol, de mi van, ha ezt a végtelenségig játssza és nem adja vissza utána sem? Az viszont meglep, hogy végül mégsem a távozást választja. Na nem mintha Ali faképnél hagyott volna, amikor kiderült, de azért ő is nehezen kezelte. Rosie nagyon jólelkű, ezt eddig is tudta és nehéz megállni, hogy ne remegjen meg kicsit a szám. Valójában ég az egész miatti tehet igazán komoly sírásban nem is mutatkozott meg, hiszen tartottam magamat, amíg csak lehetett, és most is ezt igyekszem tenni. Megtanultam már elfolytani, az utóbbi két évben. Sajnos nagyon profi lettem benne. - Anya másképp azt hiszem összeomlott volna. Ha nincs Ali akkor még most is... Tudod ő egy barátom, nagyon kedves és segített beszélni anyával, de nem értette meg. - megborzongok egy kicsit, amikor arra az estére gondolok és hogy végül döntenem kellett vagy megpróbálom kivárni, amíg anya jobban lesz, vagy egyszerűen töröljük az emlékeit, hogy legalább megpróbálhasson boldog lenni és ne valami szanatóriumban töltse a hátralévő idejét azért, mert képtelen elfogadni a tragédiáinkat. Nem könnyű még most sem, de az árvaházban rendesek és egy kis időt Aliéknál is töltöttem a nyáron. Nem olyan vészes. Az ölelést természetesen viszonozom, a csaton pedig újfent meglepődöm és kicsit el is pirulok. A hajam még mindig nem túl hosszú, de nyár óta már nem volt levágatva és pár év múlva újra hosszú lehet majd. - Köszönöm! Azért hiányzott ez... a hajam, meg úgy a többi. - bököm ki, megtapogatva a csatot a hajamban. Nem is nagyon vannak ilyen holmijaim, bár a szobámat anya nem bántotta, de igazából nem sok mindent tartottam meg, hogy ne legyen rossz érzés rájuk nézni. Az elején nagyon nehéz volt, de aztán nem volt mit tenni elfogadtam a helyzetet. Most pedig nem is tudom, hogy mit mondhatnék. Hálás vagyok, amiért Rosie ilyen jól kezeli a dolgot, talán tényleg azt vártam, hogy kiakad majd, de úgy tűnik, hogy nem ítél el, legalábbis nem mondja ki, még ha talán nem is érti az egészet. Bár elmagyarázhatnám, hogy nem volt választásom, mert féltem, hogy mi lesz anyával, ha ellenkezem.
Talán tényleg nagyon ártatlan vagyok, de nem tűnik fel semmi különös Sun-hi bólintásából. Mármint, hogy kellemetlen viaskodások miatt ennyire kimért. Talán csak ő jobban elrejti az érzelmeit, ahogy azt apuapu szerint nekem is tennem kéne. De nem tehetek róla, én szeretek őszinte lenni. Nem is értem teljesen ezt a dolgot, hogy legyek őszinte és tisztelettudó, de ne is mutassam ki az érzelmeimet, legyek visszafogott. De talán, ha kicsit nagyobb leszek mint Sun-hi, akkor nekem is menni fog, mint neki. - A mardekárosok gonoszak. Nem is értem mire jó ez nekik. Remélem azért mégis visszaadja. - bólogatok a hugrabugos lány szavaira. Engem is piszkáltak már. Főleg Jenkinsék, és most is igyekszem kerülni őket, mert még mindig félek tőlük. Szóval nagyon is megértem Sun-hi problémáját a jegyzetfüzetével kapcsolatban. Nagyon rossz lehet attól félni, hogy mikor akarnak vele valami gonosz kitolást csinálni. Az nem feltétlen jut eszembe, hogy Sun-hi kvázi naplóként rajzol, és kellemetlen lenne számára, ha mások is látnának bizonyos rajzait, de azt nagyon is el tudom képzelni, hogy a gonosz mardekárosok, kárt tesznek a rajzaiban, és úgy szórják szét, és hogy a z mennyire rossz érzés lehet. Nekem is sok cuccomat tették már tönkre. Szóval Csak együttérzően bólogatok vele. Az azért meglep, amikor csendesebb helyre megyünk, és elmondja az igazat. Először nem is nagyon értem a helyzetet. De úgy érzem, hogy neki most nagyon szüksége van egy igazi bárátnőre, aki meghallgatja, és megérti őt. Ez pedig mért ne lehetnék én? - Semmi baj. - mondom kedves, és megnyugtatónak szánt hangon. És csendben végig hallgatom a történetét, bár közben érzem, hogy a szívem szakad bele. Annyira nagyon sajnálom szegényt. Én elképzelni sem tudom, hogy mit tennék a helyében! Vagy éreznék. Ez annyira nagyon szörnyű! Belegondolni sem tudok, hogy én mit tennék, ha az egyik testvéremmel történne valami. Hiszen annyira szeretem őket, és egyszerűen sosem jutott eszembe, hogy ez talán nem tart örökké. Hogy el is veszíthetném őket. Ráadásul Sun-hi számára mindez sokkal rosszabb lehetett. Meg az anyukájának is. Tényleg nem tudom elképzelni sem, hogy miken mehettek keresztül. De amikor Sun-hi az ajtó felé néz, akkor ahelyett, hogy itt hagynám, egyszerűen odalépek hozzá és megölelem. Valahogy úgy érzem, most erre sokkal jobban szüksége van, minthogy egyedül maradjon ezzel. Még ha nem is teljesen értem, hogy mire is jó, ha valaki a halott testvérének adja ki magát. Miért is - Elképzelni se tudom, hogy milyen szörnyű lehet neked. Annyira sajnálom. - suttogom neki együttérzően. Bár csak többet segíthetnék neki. De nem tudom hogyan. Még azt sem, hogy ilyenkor mit illene mondani. Hirtelen még a rajznézegetésről is teljesen elfelejtkezem. De amikor elengedem Sun-hit, akkor egy pillangós hajdíszt húzok ki a saját hajamból, és az övébe tüzöm. - Szép vagy. - mosolygok rá. Bárcsak ennyivel is könnyíthetnék a terhein.
Csak csendesen bólintok, elrebegve egy igen, hiszen tudok a szabászatról, jártam is ott, csak ezt még Rosie nem tudja. Ha pedig tudnám, hogy hogyan vélekedik erről az egészről, talán még inkább félnék elmondani neki, ahogyan a volt szobatársaimmal sem beszéltem hónapokig, mert egyszerűen rettegtem tőle, hogyan néznének rám, amiért hazudtam. Ha nincs Ali, jó eséllyel még most is ugyanez lenne a helyzet. Persze abban biztos vagyok, hogy sok idő lesz, amíg nem érzem azt, hogy furán néznek rám, de talán idővel tényleg javulhat majd a dolog. - Persze szívesen megnézem őket. Egyelőre nem tudom mikor kapom vissza az enyémet, talán tényleg egy Mardekáros volt, de... nem szeretnék szólni egy tanárnak. Félek, hogy akkor csak rosszabb lenne. - sóhajtok egyet, hiszen az alak, akinél a naplóm van elég egyértelműen kellemetlenkedni fog, ha nem azt teszem, amit akar. Ha tényleg elkezdené a rajzaimat szétszórni az iskolában, vagy kiragasztgatni és olyan látná meg, akinek nem kellene... Nem, ezt egyszerűen nem kockáztathatom meg és kész. Azt kell tennem, amit akar, csak miért nem jelentkezik már?! Azt viszont végül eldöntöm, hogy elmondom Rosienak az igazat, még ha netán utána nem is áll majd velem szóba többet. Nem akarok úgy beszélgetni vele, hogy közben az egész hazugság. Jó, eddig is ezt tettem, de eddig más volt a helyzet. Nem volt más választásom, most viszont van, még ha fájni is fog, ahogyan reagál majd. - Igen én voltam és sajnálom. Tudod ez elég bonyolult. Nekem... - elakadok, hiszen nem tudom még hogyan mondjam el. Valami miatt Alinak könnyebb volt, de Rosie annyira meg van lepődve és nem is tudom, tényleg nem volt választásom? Persze könnyű mondani, hogy ellenkezhettem volna anyával, de akkor abban a pillanatban egyszerűen képtelen voltam rá, utána pedig már végképp nem ment, hiába akartam. Csak reméltem, hogy magától megoldódik, ami persze nem történt meg és ha Ali nem segít, talán a mai napig semmi sem változik. - Amikor Sung-yeun meghalt anya... furcsa lett. Rám parancsolt, hogy ne öltözzek lányos ruhába, hiszen fiú vagyok és én nem tudtam, hogy mit tegyek. Az egész valahogy megtörtént, aztán elköltöztünk ide Angliába és már úgy iratott be az iskolába, hogy ő voltam. Azt hiszem csak reméltem, hogy... felébredek, mintha meg sem történt volna az egész. Sajnálom. Megértem, ha... - az ajtóra pillantok, hogy ha elakar menni, akkor egyáltalán nem haragszom. Végülis tudom, hogy hazudtam, csak egyszerűen azért történt, mert nem tehettem mást. Nem akartam szembeszállni anyával, vagy csak képtelen voltam rá. Összeomlott volna, vagy ki tudja, erővel kényszerít. Azt hiszem féltem, hogy mi lenne a következménye. Könnyebb volt beletörődni, még ha összességében szenvedtem is az elmúlt két évben elég sokat a tikolózás miatt, hogy fiúk voltak a szobatársaim, hogy mindig hajnalban fürödtem. Az egész bonyolult volt és körülményes, arról nem beszélve, hogy minden áldott nap Sung-yeunt kellett néznem a tükörben, akit időm se volt meggyászolni.
Nekem biztosan nehéz lenne Sun-hi helyébe képzelni magam. Már csak azért is, mert apuapu mindig arra tanított, hogy őszintének, és egyenesnek kell lennünk. Főként azokkal, akikkel közelebbi kapcsolatot tartunk fenn. Ez is az alapvető tisztelet része. Meg hát én sosem tudtam még csak füllenteni se. Szóval, talán naivitás, de nekem meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg valaki, akit a barátomnak tekintek titkolna valami fontosat. Így a legnagyobb ártatlansággal a hangomban szólalok meg ismét. - Ennek nagyon örülök! Remélem még sokszor eljön hozzánk, és te is eljöhetnél. A nénikém is nagyon örülne nektek. Biztosan keresne neked valami nagyon szép koreai ruhát örömében. Tudod, neki szabászata van. - mesélem fellelkesülve. Olyan jó lenne, ha lenne egy másik koreai lány is, akivel az üzletben nézegethetem a szép hagyományos ruhákat. Aki igazából tudja értékelni őket. A nénikém a fontosabb vevőknek kézzel hímzi a mintákat a ruhákra. Nem bűbájjal, ahogy manapság sokan. Ő még ebben is nagyon gondos, és engem is erre igyekszik megtanítani. - Óh... remélem hamar meg lesz a füzeted. De addig szívesen megmutatom a saját rajzaimat. - mosolyodok el bátorítóan. Mert hát nekem olyan dolgok eszembe se jutnának, hogy ne adjak vissza valamit a tulajdonosának, ha véletlen megtalálnám. Szerintem nem szép dolog az ilyesmi. Persze, talán nem véletlenül sorolt a Süveg annak idején a Hollóhátba, és nem a Mardekárba, ahova véleményem szerint az undok gyerekek kerülnek. Nem sok kedves akad köztük. - Hát ez nem túl szép tőle. Nem is értem. Én már biztos visszaadtam volna. Biztos mardekáros, ők ilyen undokok. És ha megkérnék Bimba professzort, hogy segítsen megkeresni? - tudom, talán nem mindig a legjobb ötlet a tanárokat belevonni. Egyszer beárultam Jenkinséket Flitwick professzornak, és utána csak még jobban piszkáltak, de azért mások személyes tulajdonát megtartani sem szép. Esetlegesen zsarolni is vele meg aztán pláne. Ilyesminek nem lenne szabad megtörténnie. Persze lehet, hogy én még túl ártatlan és naiv vagyok. Aztán kicsit meglepetten nézek a lányra, de hagyom, hogy magával vigyen egy jóval csendesebb, és nyugodtabb helyre, ahol csak magunk lehetünk. Vagy legalábbis nem sokakat érdekelheti a beszélgetésünk. Nem sejtem, hogy mit is akar mondani, és miért ilyen nehéz, és bonyolult neki. Ezért próbálok egy bátorító mosolyt küldeni felé. De aztán arra, amit mond nem igazán tudok felkészülni. És nem is nagyon értem. Így eléggé meglepetten pislogok rá. Először nem is tudom, hogy mit mondjak, vagy hogyan reagáljak, annyira összezavarodok... - De hát nyáron...Vagyis... akkor az te? - apuapu mindig mondja, hogy beszéljek szép, értelmes összefüggő mondatokban. Most a döbbenettől azt hiszem, ez mégsem sikerül. Nem is nagyon értem az egész helyzetet. Ez annyira meglepő, és furcsa, és hihetetlen, és... igazából nem is tudnám rendesen megfogalmazni az érzéseimet, csak nagy szemekkel pislogok a másik lányra. - Miért? Nem értem... - a pillantásom leginkább tényleg értetlenségről, és meglepettségről árulkodik, semmint haragról. De tényleg nem értem ezt az egészet. Azt mondta, hogy az anyukája szigorú, és nem nagyon akarja, hogy művészetet tanuljon, de ettől még nem kéne a fiútestvérének kiadnia magát. Főleg akkor nem, ha ő... nem értem ezt az egészet. Tényleg. Talán tényleg túl ártatlan, és naiv vagyok még.
// 
Nagyon tetszett a játék természetesen, köszönöm!//