2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az elsősök érthető módon még hasznos, ha térképpel járják be az iskolát, mert a szeszélyes lépcsőkhöz hozzátartoznak a kesze-kusza folyosók, amiken igen könnyű elkeveredni, arról nem is beszélve, hogy akadnak olyan helyiségek is a Roxfortban, amik évről évre még akár helyet is változtatnak. Még egy tapasztalt diák sem mondhatja el magáról, hogy tökéletesen kiismerte az iskolát, hiszen az szinte lehetetlen feladat. Ha van egy kis szerencséd, akkor a falakon sorakozó festmények esetleg segíthetnek.
Most, hogy elkezdtünk beszélgetni és túl vagyok a kezdeti zavaromon már jóval jobban kinyílik a kis lepénylesőm, ami abból is látszik, hogy simán azt mondom, hogy a kisasszonynak van igaza az igazgató-helyettes professzorasszony mifenével szemben. Mondjuk először azt hittem, hogy már ő az igazgató, Dumbledore-t annyira ritkán lehet látni, nincs is tantárgya, és ugye én Alival az évnyitó beszédről és a Halloween-i ünnepi vacsoráról is lemaradtam, szóval csak hébe-hóba látom a tanári asztalnál. - A k-kísérletezés rengeteg sikertelenséggel jár, és h-ha van olyan diák, aki n-nem tanulni érkezett és n-nem tiszteli meg a t-tanárát azzal, hogy figyel rá, hát... hát akkor m-menjen haza! - jelentem ki egészen kis elhivatottan és keményen, már ahhoz képest, amilyen néhány perccel ezelőtt voltam. Még mindig tördelem a kezemet - már amikor nincs benne bögre -, még mindig dadogok, a hangom még mindig egészen lágy és gyermeteg, csak a szememben van ott a dac és állhatatosság. És talán a kis rajongás is, amivel a kisasszonyra nézek, hiába akarom azt elfedni legalább, ha a dadogásomat nem is tudom. Kicsit elpirulok arra, hogy milyen lenne, ha én lennék az igazgatónő és zavaromban nem is válaszolok, de elültetett bennem egy magot, ami vitathatatlan, hogy a későbbiekben sokszor felbukkanhat még a gondolataim között. Letörlöm a maszatomat alaposan, átadom a kendőt és halkan kuncogok, ahogy ő is ugyanígy tesz, de ez nem jelenti azt, hogy kevésbé tisztelném, sőt. Lehet, hogy még csak tizenöt éves vagyok, de nem vagyok buta, tudom helyén kezelni a dolgokat, és ha már elég idős lennék ahhoz, hogy az egyetemi óráján részt vegyek, eszembe se jutna akármivel is kizökkenteni vagy elvonni a figyelmet a tárgyáról és a szavairól. Nem akarnék bensőséges megjegyzéseket tenni, csak igyekeznék minél jobban teljesíteni, hogy büszke legyen rám. Követem, ahogy kivezet a manóktól és alkalomadtán belekortyolok a forrócsokimba, de most már ügyelve arra, hogy véletlen se legyen bajuszom és ne koszoljam össze magamat. Valójában egyáltalán nem vagyok éhes, főleg, hogy az ital olyan sűrű, de ahová csak indul, én követem. - M-még annyira n-nem… - vallom be, de aztán hozzáteszem. - N-nagyon sokat kell bepótolnom és úgy is m-még van… sok évem. M-maradni szeretnék, egyetemen, m-mindenképpen. - pillantok fel rá a bögrém fölül a séta közben. Tudom, hogy vissza kéne válaszolnom valami bíztatót, hogy sok barátom van, vagy már ismertem meg másokat, vagy hogy nagyon tetszik valami, de az az igazság, hogy Alin kívül leginkább senkivel nem beszélgettem. Végül nyelek egy nagy kortyot a forrócsokiból, aztán csak kibökök valamit. - N-nagyon tetszik, az… öm… A Csillagvizsgáló-torony! - jut eszembe az első hely, ami nem a könyvtár, mert azt biztosan nem fogadná el jószívvel. - D-de azt olvastam a R-roxfort történetében, hogy n-nem is igazán lehet teljesen-megismerni az iskolát. - teszem hozzá, afféle védekezésként. Ha meg nem is ismertem, legalább olvastam róla, ez is valami! - A ki-kisasszonynak sok barátja van itt? M-miért jött vissza t-tanítani? - fordítom vissza a kérdést kíváncsian, nagyra nyitott szemekkel, hiszen tudom, hogy az egyetemi képzés csak öt-hat éve kezdődött, és hát nagyon csinos és fiatalos, meg minden, de biztos, hogy nem azonnal kezdett miután befejezte a hetediket, akkor egy idős lett volna a diákjaival, az ötlet is butaságnak hangzik. Biztos csinált a tanulás és a tanítás között valami érdekeset.
Tényleg szívesen segítek neki, végül is időm van és talán még jobban is menne, ha fiatalabbakat tanítanék, de az alsós tantárgyaknál igen ritka az üresedés. Vélhetően pont azért, mert a legtöbb ottani tanár elég idős, de annyira nem hogy ne akarnának még tanítani egy ideig. Szóval még jól is jön ez a lehetőség, egy kis korrepetálásra és ki tudja talán pár év - évtized? - múlva majd akár egy alsós tantárgy is az ölembe csöppenhet. - Úgy tűnik McGalagony professzor ezt másképp látja. A sikertelenség nem jó bemutató a diákoknak, valahol talán igaza van, tudod én idősebbeket tanítok, velük azért néha elég nehéz tud lenni. - hát igen, főleg ha egy diákod teszem azt mondjuk nem is olyan sokkal fiatalabb nálad. Nem tudom, hogy ezt az esetleg még nálam is fiatalabb tanárok hogyan tudják kezelni az iskolában, mert még nekem sem megy mindig könnyen, pedig én legalább már túl vagyok azon a bizonyos három x-en. - De úgy tűnik jobban járnék, ha te lennél az igazgatónő. - teszem még hozzá mosolyogva, ami persze leheteten lenne, viszont tényleg nem lenne rossz. Mondjuk az is tény, hogy McGalagonynak azért elég durva tekintélye van az iskolában, a legtöbb diák már akkor elcsendesedik, ha csak elhalad mellettük a folyosón, nem hogy bármi rosszban törjék mellette a kobakujat. Én nem tudom, hogy valaha szereznék-e ilyen mértékű tekintélyt, valahogy lehetetlennek tűnik. - Oh köszönöm! Valahogy ez mindig így sikerül. - nevetem el magamat én is. Na igen azért félek, hogy az ilyen jelenetek se kifejezetten vannak pozitív hatással az ember tekintélyére. Még jó, hogy mivel nem sokára egyébként is a diákok az étkezőben fognak gyülekezni, valószínűleg erre most nem sokan járnak, hogy bárki lássa, hogy is nézek ki. Át is veszem a törölközőt, hogy én is kicsit rendbe tegyem magamat és ha kell navigálom Amarát is, ha még maradt esetleg valahol egy kis maszat, csak aztán adom vissza egy idegesen szaladháló manónak. - Azt hiszem jobb is, ha nem zavarjuk őket. És megismerted már az iskolát azért? Remélem a hirtelen változás ellenére azért van, ami tetszik itt és hamar lesznek barátaid. - pillantok rá oldalra, most már a bögrémet szorongatva és közben elindulva a folyosón a lépcsők felé. Gondolom neki is majd az étkezőt kell útba ejtenie, ha nem akar lemaradni a vacsoráról.
Csak bólogatok, tényleg szép hely, de igen rossz híre van, mivel hosszú évekig úgy volt a köztudatban, mint “sötétmágus képző”, hiába volt benne számtalan olyan tantárgy, aminek semmi köze nincs a sötétséghez, és olyan diák, akiknek eszük ágába se volt rosszra használni a tudást. Minden esetre nagy előnye volt, hogy lényegében abban az iskolában mindenre és mindenre nyitottak, tündék, koboldok, tündérek, angyalok, démonok, más síkról érkezett fél-istenhez hasonló lények, dzsinnek, sárkányok, vélák… és mi Alival. Sikerül teljesen megnyugtatnia, és ahogy drágámnak becéz egészen zavarba jövök, hiszen csak a nagyszüleim szoktak így hívni, még anyu se, és olyan kedves velem, hogy meg se érdemlem. - A-akkor köszönöm sz-szépen, jó lenne, ha segítenél f-felzárkózni. - válaszolom lelkesen csillogó szemekkel. Nem tudom, hogy mi leszek, ha nagy leszek, de azt tudom, hogy a tanárnő éppen olyan tárgyat tanít, ami elképesztően érdekel, és jól is megy, és amúgy is olyan kedves és elbűvölő, szóval… szóval köszönöm Hóborc! - M-milyen hülyeség ez! Attól m-még, hogy kísérletezel n-nem csorbul a tekintélyed! S-sőt! Én annyira örülnék, h-ha láthatnám az összes ilyen k-kísérleted, h-ha sikeres lesz, h-ha nem, tanulnék belőle és talán m-még segíthetnék is, v-vagy ilyesmi. - függök az egész történetre rá teljesen, hiszen megingathatatlanul a kisasszony pártján vagyok McGalagonnyal szemben. Persze arról mit sem tudok, hogy az öregeknek mennyire fontos az a bizonyos tekintély, számomra leginkább semmit sem jelent, csak arra nézek fel, akiről tudom, hogy megérdemli, nem arra, aki öreg. És ha egy tanár olyan tárgyat tanít, amit igazán szeret és még tovább is akarja fejleszteni a tudását, meg a tárgyat, meg a mindent, akkor rá például nagyon is felnézek! Végül jön a forrócsokiba ejtett pillecukor incidens, és amikor egyetért velem és meglátom, hogy ő is kikapkodja az italból és összemaszatolja magát, mint én, kicsit elpirulok, de fel is kuncogok és elkezdek mutogatni az ugyanúgy maszatos ujjammal jelentőségteljesen az ő szájára, aztán az én számra, ahol maszatos, de ahol egyébként én is ugyanolyan maszatos vagyok, csak vele ellentétben én nem látom a magamét, csak az övét, ő meg csak az enyémet. Egészen mulatságos lehet kívülről, ahogy mutogatok és kuncogok, főleg, hogy meg meg sem küzdöttem az összes pillecukorral. Aztán egy nagyot nyelek, és azonnal ki is szakad belőlem egy kis nevetés, miközben próbálok körülnézni, hogy a konyhán sikerül-e elemelnem egy konyharuhát, hogy megtörölközzek, mert nem vagyok oda a maszatért. - K-kéri? - nyújtom felé a megragadott kendőt tisztálkodásra. Szeretem a forrócsokit, de annyira nem, hogy a példaképem orra előtt nyaljam le az ujjaimról meg az arcomról.
Elgondolkodva bólintok, hiszen nem hallottam még ezt a nevet és így egyre kíváncsibb vagyok, hogy milyen iskoláról is van szó, bár számára negatív lehet most ilyesmiről beszélni, ha egyszer el kellett szakadnia onnan és otthagyni a barátait. - Sosem hallottam még róla, de biztosan szép helyen lehet. - nem tényleg nem kezdem el faggatni, majd beülök a könyvtárba, vagy utána érdeklődöm ennek a Nezabarnak. Lehetséges, hogy kisebb iskoláról van szó és hát én sem tudhatok mindent, de azért vagyunk, hogy bővítsük a tudásunkat, én pedig mindig is szerettem bővíteni az ismeretimet. Annak is örülök, ha segíthetek másnak, ezúttal a leányzónak, akin tényleg elég nagy lehet most a nyomás, hogy az új iskolához és környezethez alkalmazkodjon, új tanrenddel és diákokkal, akiket még nem ismer. - Jajj drágám, pedig szívesen segítek! Tudom milyen egy teljesen új helyen újra kezdeni, arról nem beszélve, hogy néha már-már unatkozom itt. - és tényleg, láthatja rajtam, hogy nem azért mondom, mert úgy gondolom, hogy ettől majd jobban érzi magát, és amúgy nem érnék rá. Nincs sok tantárgyam, valahogy nem sikerült a tanárkollégákkal sem mély kapcsolatokat kialakítanom, úgyhogy végül is tényleg előfordul, hogy unatkozom. Spencer igazán kedves és szó se róla nagyon helyes fickó, de ez még annyira kezdeti stádiumban van, hogy egyelőre eszembe sem jut, hogy olyan sok időmet elvinné, hiszen egyszer találkoztunk és csak azt beszéltük meg, hogy elkísér a következő roxmortsi hétvégén, hogy ne lógjak a diákok nyakán, vagy várakozzam egyedül egész nap, mint kísérő tanár, aki csak mindenhol zavar. - Ez így van, én is pont ezt mondtam neki! De azt hiszem nem vette jó néven. Máskor biztosan óvatosabb leszek. Abban azért igaza volt, hogy a tekintélyem csorbulhat, ha nem vigyázok. - húzom el a számat egy pillanatra. Na igen azért nem egyszerű, hiszen így is viszonylag fiatal tanárnak számítok már a harmincon túl is, meg aztán a jellemem és a magasságom, vagy inkább alacsonyságom se segít azon, hogy nagy tiszteletnek örvendjek. Oké ezzel vitába szállhatna Flitwick, már ami a magasságot illeti, hiszen ő elég alacsony és még házvezető is és bizonyára ettől még tisztelik. De nem tanít egyetemistákat és biztos vagyok vele, hogy még sosem került olyan kellemetlen helyzetbe, mint én, amikor egy diákom majdnem kikezdett velem, mert hátulról azt hitte, hogy én is diák vagyok. - Semmi baj, nagyon zokon tudják venni, ha valamin változtatunk és azt hiszem most túlságosan sietnek is. - nyugtatom a leányzót, mert úgy látom, hogy a lassan javuló kedvét ez megint kicsit visszaveti, pedig már elég jól álltunk. - Én se szeretem, ha elolvad benne és az egész olyan túlédes és ragacsos lesz. - követem is gyorsa na példáját és kikapkodom a pillecukrokat, aminek hála persze sikerül egy leheletnyit az államat is összekennem egy kis lecseppenő csokival, amit észre sem veszek. Jellemző.
Nem hazudok, nem akarok hazudni neki, teljes őszinteséggel válaszolok a kérdésébe. - Bulgáriában. - igaz, hogy nem ezen a síkon… de ezt már nem teszem hozzá. Még olyan friss, túl korai lenne reklámoznom az egészet, apu azt mondta, hogy nem lehet baj az iskolában abból, hogy honnan származunk, vagy hogy hol jártunk, de… de nem is tudom. Jobb vigyázni, mint valami olyat tenni, amivel hirtelen mi válunk a figyelem középpontjába és a végén még minket is idéznek a Minisztériumba és apu hiába ment el ügyeket intézni az érdekünkben, mert elkönyvelnek minket bajkeverőnek. Mondjuk Ali az is! - Kö-köszönöm, igyekszem, na-nagyon. - vallom be, hiszen tényleg nincs bennem az a lazaság, az a szabadság, ami más fiatalokban, nagyon erősen igyekszem, hogy minél több tantárgyban jeleskedjek, minél több RBF-et sikeresen letegyek, habár valljuk be, fogalmam sincsen, hogy egészen pontosan mi akarok lenni, ha nagy leszek. Azt tudom, hogy jobban szeretem a könyveket, a számmisztikát és még a rúnákat is, mint a pálcás varázslatokat, talán azért, mert a másik világban sokkal kevesebbet használtuk, mint amennyit itt kellene. Viszont ez még egy kicsit karcsú ahhoz, hogy rájöjjek mi is az én utam. - T-tényleg? M-megtenné? Ez n-nagyon kedves ki-kisasszony, anyu csak a bűbájokban tud segíteni, aput pedig n-nem akarom mi-minden má-mással letámadni, neki is v-van élete! - mesélem, és csak itt torpanok meg. - De b-biztosan a kisasszonynak is v-van, és n-nem akarom, hogy úgy érezze, hogy s-segítenie kell, m-mert kedves. - táncolok egy kicsit vissza zavartan az egésztől, pedig ott van a szememben, hogy nagyon akarom, és nagyon is jó lenne, de biztosan csak a terhére lennék, csak jófej akart lenni, mert olyan kis szerencsétlennek tűnök. Ott van az a pasi, Spencer, aki olyan fiatal és helyes és nyilvánvalóan van közöttük valami szikra, biztosan vele szívesebben töltené az idejét, mint velem. Még is ki választana engem? - D-de szabadtéren legalább, ha f-felrobban legalább el t-tudsz ugrani. - jegyzem meg okosan, igazából talán abból az indíttatásból, hogy ha nem is szemtől szembe, de valamilyen szinten megvédjem a döntéseit az igazgató-helyettessel szemben. Ha itt állna McGalagony a papírvékony ajkaival és a szigorú tekintetével akkor nincs az a Felix Felicis, ami megmenthetne a büntetőmunkája elől. Még csak pár hónapja vagyunk itt, még is a Mardekáros házvezető után a Griffendélest tartják a legszigorúbb tanárnak. Az egyetemista tanárok fele bezzeg ilyen laza, mint Miss Saint-Quentin! - Jajj, sz-szuper, köszönöm! - mondom illedelmesen a manónak, aki morgott bár, de még is egy pillanat alatt elővarázsolja a sűrű forrócsokoládét. Nem szeretem az olvadt pillecukrot így szabad kézzel gyorsan kikapkodom őket a számba összemaszatolva az ujjam és az arcom, mielőtt felpuhulhatnának, és ezzel szépen el is nyammogok egy darabig. A házimanó kicsit rosszallóan néz rám, de mire megszólalhatnék és megmagyarázhatnám már el is fordul. - T-tökéletes a f-forrócsoki, én csak…! Ó. Hát… v-viszlát? - mondom ki bizonytalanul, hiszen nem hogy a hátához beszélek, de már teljesen nyoma is veszett, csak a tanárnőre pisloghatok fel zavarodottan.
Igazán nem szeretnék benne rossz érzéseket kelteni, inkább csak talán azt jelzem ezzel, hogy sejtem, hogy mit érezhet és ki tudja talán akadnak olyanok, akik nem feltétlenül értik meg őt e téren, pedig mindig nagyon nehéz lehet ilyen nagyot váltani az embernek, főleg gyerekkorban, amikor a legapróbb törés is olybá tűnik, mintha az egész világ össze akarna roppanni hirtelen. Voltam én is fiatal... fiatalabb és igen voltak időszakok, amikor úgy éreztem, hogy már soha semmi se lesz jó, az ég nem lesz kék és a fű sem zöld, de aztán mindig végül az lett, én pedig továbbléptem. Felnőttként ez már legalább talán könnyebben megy az embernek, a nehézségek és a fájdalom feldolgozása. - Nezabar? Nem, egyáltalán nem is hallottam róla, merre felé található? - na nem mondom, hogy minden mágusiskolát ismerek, de azért a nagyrészüket mégis csak. Még arról is hallottam, ami ha jól tudom nem olyan régiben vált a földdel egyenlővé valamiféle merénylet miatt és a maga nemében igen különleges volt, hiszen csupa olyan gyerek járt oda, akik mind valamilyen vérátok áldozatai voltak. Na, de erről a Nezabarról még sosem hallottam, vagy olvastam sehol. Az is lehetséges, hogy viszonylag új iskoláról van szó esetleg és még azért nem ért el a híre Angliba. - Igen az ötödik nem könnyű év, de biztosan menni fog, okoz lánynak tűnsz, csak izgulósnak, de ezen lehet segíteni, csak próbáld elhinni, hogy nem lesz semmi baj és akkor tényleg nem lesz. - mosolyodom el biztatóan. Elsőre nem gondolok arra, hogy talán túlvállalta magát, habár ha másképp tanultak ott, mint itt, akkor ugye teljesen érthető, ha próbálja felvenni a ritmust, de nem úgy sikerült, ahogyan szerette volna. Nehéz lehet egy új iskola rendjéhez alkalmazkodni az biztos. - Ha esetleg tudok szívesen segítek, bár igen régen jártam már ide, de azért vannak még emlékeim az alsós varázslatokról is. - persze akad, amit már régen nem használtam, mert nem volt rá szükség és nem is vettem fel olyan rengeteg tantárgyat sem, amikor az RBF előtt álltam, de ha csak részben tudok segíteni neki, akkor miért is ne? Egyetemistákat tanítok, nincs minden percem betáblázva és egy kis plusz elfoglaltság néha kifejezetten jól is jön. - Igen végül is, bár látod nem sikerült a legjobban és amit megtanultam én is belőle, hogy soha se szabad téren próbálkozzam ilyesmivel. - mosolyodom, kicsit még fel is nevetek. Na igen most hogy már kellő távolságban vagyunk McGalagony irodájától, én is könnyebben kezelem a sikertelenségemet és hogy kaptam egy kis dorgálást miatta. Igazából már akkor is könnyedén nevetni tudtam magamon, amikor találkoztam Spencerrel, pedig igen kínos kezdés volt, miután még bele is rúgtam szegénybe botorkálás közben. Lassan pedig a konyhát is elérjük, ahol bár már sürögnek-forognak a manók, készítik elő a vacsora kellékeit, de azért remélhetőleg egy-egy gyors forrócsokiért nem orrolnak meg majd ránk. Egyikük azonnal előttünk is terem, és bár kissé morog, hogy feltartjuk, de egy szemvillanás múlva már a kezeinkbe is nyom egy-egy krémes és finoman meleg forrócsokit, sőt még pár szem pillecukor is kerül a tetejükre.
Nagyon jól esik, hogy nem látom rajta, hogy elborzadna, megijedne, vagy kinevetve, pedig ezek azok, amiktől leginkább rettegek, és ami miatt mindig inkább csendben maradok vagy könyveimbe temetkezem. Persze, tényleg szeretek olvasni, ez nem kérdés, de ha úgy igazán biztonságban érezném magamat, akkor nem érdekelne, hogy milyen vagyok, hogyan beszélnék és igen is szívesen barátkoznék mindenkivel. Piton professzor ugyan meg nem ijeszt engem, nem félek tőle, de a lesajnáló fejei a dadogásomra nagyon rémesen tudnak esni bájitaltan órán. Nyakunkon amúgy is az RBF, még mindig nem tudom, hogy miből is akarok vizsgázni, lényegében felvettem mindent, ami csak érdekelhet, de mivel az előző négy évet nem itt töltöttem… Nagyon nagy hátrányból indulok. Kicsit felnyögök, amikor felhozza a barátaimat a másik iskolából és nagyot kell nyelnem, mielőtt válaszolok. - Igen, na-nagyon hiányoznak. N-nezabarnak hívják az iskolát, de... n-nem hiszem, hogy ismerné, ki-kisasszony. - válaszolom tényleg eléggé szomorkásan, de legalább a zavarom enyhült annyira, hogy hiába rohannak meg az emlékek, a faji adottságaim nem kezdik el újra átvenni a hatalmat a testem felett. A tanrendes kérdésre még egy pillanatig hallgatok, mert igazán nem szeretnék panaszkodni, főleg nem egy tanárnak, még a végén azt hinné, hogy buta vagyok, és ezért akadtam el ennyire és ezért érzem tehernek a tanulást. De végül felpillantok azokra a nagy kék szemekre, és kicsit szégyenlősen válaszolok. - N-nagyon nehéz. Egészen m-más ütemben tanultunk és m-más részletességgel és… és ebben az évben lesz a v-vizsga, az RBF is. - hallgatok el végül, kicsit szégyellve, hogy nem mondhatom azt, hogy minden zökkenésmentesen halad, mert olyan ügyes vagyok. Persze, ha reális mennyiségű tárgyat vettem volna fel és nem apróznám el a figyelmemet ennyi irányba, akkor valószínűleg nem lenne ekkora nagy kihívás az egész. Most, hogy a kezdeti sokkon túl vagyok, azért látszik rajtam, hogy nem vagyok olyan életképtelen, mint amilyennek első ránézésre tűnhettem, hiszen már betöltöttem a tizenötöt, közeledik a tizenhatodik szülinapom, nem vagyok már annyira gyerek. Persze az összes kamasz azt állítja, hogy már igen is felnőtt, de akkor is. - Új r-rúnát? T-tudsz új r-rúnákat alkotni? Az e-egészen olyan lehet, m-mint új varázslatokat feltalálni, n-nem? Végül is a r-rúnák is varázslatok, ugye? - csillan fel a szemem és jár át a lelkesedés, szinte annyira, hogy el is felejtem, hogy dadogok és egészen hosszan sorjázom a kérdéseimet. Azt nem láttam pontosan, hogy mit csináltak annál a mohás szökőkútnál, nem tudtam, hogy valami újjal kisérletezik és nem is voltam ott végig, szóval… szóval ez most új, és fantasztikusan hangzik. A Nezabarban is volt rúnamágia, bár egy kicsit más volt, mint itt, de ott sem hallottam sokakról, akik saját rúnát alkottak és nem a tankönyvből használtak. Bár azt is meg kell vallani, hogy a tankönyvben is rengeteg volt, szóval minek akartunk volna újat kitalálni?! Egészen átszaladok azon, hogy McGalagony professzorasszony ezért leszidta, pedig ha Ali csinálna ilyesmit akkor tuti ott állnék a nyakán, hogy hagyja abba, mert megüti a bokáját, vagy valami még rosszabb lesz és elszabadul a mágia. Már lényegesen nyitottabban baktatok mellette a forrócsoki reményében, és olyan intenzíven függök a szavain, hogy félő, hogy ha elérünk a lépcsőkhöz, akkor nagyon könnyen orra bukhatok.
Oh pedig milyen jó dolog is lehet gondolatokat olvasni! Valahogy ez olyasmi, ami nekem sosem ment. Nem voltam jó legilimenciából, valószínűleg mert ahhoz túlságosan koncentrálni kell, arról nem is beszélve, hogy nem szeretek tolakodó lenni és belemászni mások fejébe, ha ők esetleg nem akarják. Nem is tudom mihez kezdenék, ha efféle adottságom lenne és hallanám, mit gondolnak mások akkor is, ha nem akarom. Határozottan zavarna a tudat, hogy titkokat kell kihallgatnom akaratomon kívül. Spencert sem faggattam legutóbb, pedig biztos, hogy igen nagy gondban lehetett, amúgy nem szokott az ember, sem a sellő a földön ücsörögni csak úgy. - Igazából mindenbe bele lehet jönni. - bátorítom, hiszen ez egy tanár dolga, hogy egy kicsit próbáljon több önbizalmat adni azoknak a diákoknak, akiknek önmaguktól ebből kevés van. Ezért nem is értettem sosem azokat a tanárokat, akik ezt a kevés önbizalmat is megpróbálják a gyerkekben tönkre tenni, hiszen az a dolgunk, hogy építsünk, nem pedig hogy romboljunk. - Akkor jól sejtettem, de biztosan nehéz is lehet. Egy új iskolába kerülni. Bizonyára hiányoznak a barátaid, akiket ott kellett hagynod. - persze nem gondolok arra távolról sem, hogy az a másik iskola egy másik létsíkon lenne. Az embernek ilyesmi nem szokott eszébe jutni. - Na és hová jártatok eddig? Nehéz a váltás a tanrendben? - persze arra gondolok, hogy minden bizonnyal mondjuk esetleg a Bauxbatons lehet, vagy a Durmstrang, vagy egy kevésbé ismert iskola. Akármelyikről is van szó, biztosan nehéz beilleszkedni. Nekem sem volt könnyű, amikor idekerültem, kezdő tanárként profik közé, még hát annak, aki még gyermek és kénytelen egy egészen új közösségben magának barátokat találni, mindezt úgy, hogy biztosan hiányoznak a régiek és itt már eleve összeszokott csapatok lehetnek. A kérdésre azért én magam is kicsit zavarba jövök. Hát igen, ki mesél szívesen arról, hogy bajba került, főleg tanárként, de talán ha ezt tudom kezelni azzal jó példát mutatok. - Tudod időnként a felnőttek is elrontanak dolgokat, én pedig nem rég elég ügyetlen voltam. Kipróbáltam egy új rúnát, de nem úgy sikerült, ahogyan kellett volna és a professzorasszony szerint buta ötlet volt ezzel az udvaron próbálkozni, mert kellemetlen helyzetbe hozom magamat, ha meglát egy diák. - mondjuk igaza van, hiszen ha tényleg kiszúrják a diákok, hogy vakon botladozom az udvaron, majd átesem egy majdnemkollégán, aztán pedig a pálcámat próbálom megkeresni, amit elhagytam... Nem épp ez a legjobb tanári példa, amit az ember mutathat a srácoknak, főleg ha azt nézem, hogy egyetemistákat tanítok, akik között akadnak olyanok, akik nem is olyan nagyon fiatalabbak nálam. Oda a tekintély, ezért tényleg sokkal jobban oda kell figyelnem, hogy mit csinálok.
Ugyan nem kezd el dadogni, mint én, akkor aztán igazán meglepődnék, hiszen még sosem láttam, hogy cserben hagyta volna a beszélőkéje, mindig olyan könnyed és magabiztos, és légies és elvarázsolt, és mindenki annyira odáig van érte… Főleg az a pasi, akivel még a mohás szökőkútnál volt, meg lent Roxmortsban is láttam őket együtt és… Jajj, csak ne legyen olyan ügyes gondolatolvasó, mint apu, különben ezt most mindet végighallgatta és nekem tényleg annyi! Mivel magyaráznám, hogy ennyiszer legyeskedtem körülötte, és még se szólítottam meg soha? A homlokomra vastagon van kiírva a BŰNÖS, de amilyen zavartan pislogok rá, igazán megállapíthatatlan, hogy még a versikétől vagyok-e oda. Remélem! Nagyot nyelek, és megint takargatni kezdem az arcom, egészen addig, míg a nyelvemmel ki nem tapogatom, hogy szépen lassan a fogaim visszaváltoznak, hogy is mondjam… nyugalmi állapotra. Nem mondhatom, hogy természetes állapotára, hiszen azzal apu örökségét tagadnám meg, de ami a Nezabarban mindennapos volt, azért itt olyan meglepett pillantásokat kapok, amik annyira… kényelmetlenek. - I-igen, én nem va-vagyok valami ügyes ebb-ben… - vallom be lesütve a szememet, ezúttal kicsit elhúzva a számat. Annyi mindent mondanék! A gondolataim csak úgy pörögnek, de a nyelvem az istenért sem követi őket. Inkább csak örülnöm kéne csendben, hogy elvisz magával, és nem megszólalni soha többet. Miért nem játszottam inkább a némát? Az első kérdésére végül csak lelkesen bólintok, látszik, hogy megnyugszom és minden elváltozás visszahúzódik, majd a többire egy kicsit ravaszkásan elmosolyodva pillantok fel. - M-mi számít m-mostanságnak? - teszem fel a kérdést egészen költőien, de persze néhány pislantás után válaszolok. - Ötödikre é-érkeztünk a tesómmal, előtte m-m… máshol tanultunk. - szépítek egy kicsit, de hát anyu azt mondta, hogy ne reklámozzam mindenhol, bár fogalmam sincsen, hogy hogyan máshogy magyarázhatnánk meg, hogy mi mindjárt tizenhat évesek vagyunk, ő pedig csak 24! Nem akarok hazudni, és tudom, hogy ő se akarja, hogy hazudjunk, csak annyira… annyira begyöpösödöttek itt az emberek. De a kisasszony biztosan nem… talán neki elmondhatok mindent… - M-McGalagony professzor m-miért haragudott m-meg annyira? Ne haragudjon, de... de hallottam, amikor ki-kijött. - vallom be, ezzel talán azt is, hogy annak a kopogószellemnek a dala tényleg igaz volt, leselkedtem. De minden rosszindulat nélkül, és erre akármilyen esküt leteszek, akár a megszeghetetlent is, ha kell.
Na jó igazából sejtem, hogy a lökés miatt nem lehet komoly baja, de a külsejében végbemenő változások azért aggodalomra adhatnak okot és a jó ég tudja, hogy milyen jellegű az ok, ami miatt a bőre így hullámzik. A végén még arra is gyanakodnom kell, hogy esetleg evett, vagy ivott valamit, ami ilyen negatív hatással van rá. Ez bár egy iskola, de volt már rá példa, hogy diákokkal igen kellemetlen dolgok történtek, nézzük csak azt a néhány évvel ezelőtti baziliszkuszos esetet, bár akkoriban én még nem tanítottam itt, de azért egy tanár előtt az ilyesmi nem marad titok akkor sem, ha csak később kerül az iskolába. Tehát jobb mindenre felkészülni, akár arra is, hogy el kell vinnem őt a gyengélkedőre biztos, ami biztos. Bár egyelőre úgy tűnik, hogy jól van, de én még mindig nem vagyok ebben azért teljesen biztos. Nem is dobom be azonnal a Gyengélkedő ötletét, próbálom felmérni, hogy tényleg nincs-e szükség rá, mert ezzel csak még jobban ráijesztenék, ami ugye nem célom. - Igen... elő... fordul. - én ugyan nem dadogok, de sikerül kissé belassulni annak hála, hogy kivillannak az igen különös fogak, bár a bőre kezd rendeződni, de azért ez a külső megjelenés rendesen belém folytja a szót, pedig a beszéddel összességében sosem volt különösebben problémám. Kissé a szemem is elkerekedik, de épp csak egy pillanatra, mert nem szeretném azért őt sem kellemetlen helyzetbe hozni újra és a végén megint ideges lesz, ha szóváteszem, amit láttam. Azt hiszem ez olyasmi, amire inkább a tanári karban kellene rákérdeznem. Minden bizonnyal a diákokról akarnak feljegyzések, főleg akkor, ha különlegesek és akkor megtudhatom, hogy miért is volt ez a különös változás. - Tudod azt hiszem mindenki szokott ideges lenni, vagy zavarban mások miatt, csak nem mindenki kezeli ezt ugyanúgy. Van, akinek jobban megy... irigylésre méltó. - sőt akarnak, akik a kényelmetlen helyzeteket egyszerűen fel sem veszik, ez még inkább irigylendő képesség azt hiszem. Én magam is gyakran és könnyedén zavarba tudom hozni saját magamat, bár persze ennek az a fő oka, hogy olyasmit teszek, ami kelemetlen helyzetbe sodor. Egy kicsit több figyelemmel ezt könnyen elkerülhetném, de lássuk be már nem biztos, hogy az én koromban változik az ember, legalábbis az alapjelleme nem igazán tud. - De gyere, megkérjük a manókat, hogy adjanak nekünk két forrócsokit rendben? Mostanság érkeztél? Nem hiszem hogy láttalak már. - bár egyetemistákat tanítok az tény, de azért a diákok nagyrészét mégis csak ismerem ha más nem hát legalább arcról, a szőkeséget viszont még biztosan nem láttam, meg aztán ez a változás rajta igen jellegzetes volt, és még ebbe sem futottam bele sosem.
Azt hiszi, hogy annyira elszégyelltem magamat, hogy azért dadogok és emiatt még jobban megsajnál, amitől csak még jobban zavarba jövök! Ez egy ördögi kör! A Nezabarban megtanultam, hogy hogyan űzzek el egy nemkívánatos szellemet, de a kopogószellemig nem jutottunk el, pedig most aztán... Most aztán... Hát nem csinálok semmit, csak kétségbeesetten takargatom a számat. - I-igen persze, cs-csak meglökött, de nincs se-semmi bajom. - dadogom tovább és ugyan a dadogás zavaró, de érthető lehetne mellette a beszédem, de a szám takarása miatt már kevésbé. A nyelvemmel hiába tapogatok, a fogaim még mindig tű hegyesek és nem akarom, hogy lássa. A felvetésére, hogy új vagyok-e bólogatok kettőt aztán lassan kezdek megnyugodni a kedves szavaitól. - D-de, kérek! Sokszor v-van olyan, hogy ideges M-miss Saint-Quentin? - kérdezek vissza, és pislogok rá egy kicsit, annyira elbűvölten az élénk kék szemétől, hogy a kezeim lassan leereszkednek a szám elől és kivillannak azok az egyáltalán nem emberi fogak, amiket eddig úgy rejtegettem. Lehet, hogy egy ex-sötétmágus képzőben koptattuk a padokat Alistairrel, de ez nem jelenti azt, hogy teljesen megszűntem volna gyereknek lenni és az a szó, hogy "csoki" ne lenne végtelen örömforrás. Lassan megnyugszom és az aputól örökölt mintáim tényleg visszasüppednek a világos bőrömbe, de a szememnek és a fogaimnak kell meg pár pillanat. El se hiszem, hogy beszélgetünk, de azt még kevésbé, hogy talán el is megyünk forrócsokizni, ahelyett, hogy haragudna, mert leselkedtem. Azért meg nem fogom köszönni annak a csúfolódós kopogószellemnek!
Kerültem már életemben néhányszor kínos helyzetbe, úgyhogy tudom milyen, amikor az ember zavarban van és gőze sincs, hogy mit mondjon, de azt hiszem ennyire még sosem készített ki egy kínos szituáció sem, mint ahogyan az előttem álló leányzó már-már lassan sokkos állapotban próbál szavakat kipréselni magából. Őszintén szólva szerintem ember nincs a talpán, aki ne sajnálná meg. Na jó, talán... Piton, ő lehetséges, vagy mondjuk Friccs, főleg ha ezt az éjszaka közepén játszaná el, de azt hiszem a tanárok többsége nem tudna haragudni rá, főleg mert igazából nem is tudom pontosan miért is kellene. Hóborc csak egy szellem, aki mindenkivel szórakozik, egyáltalán nem is kellene komolyan venni általában azt, amit mond, mint ezt a mostani versikét sem feltétlenül, amit elszavalt a lány mögött, mellett, mielőtt kilökte a folyosóra, legalábbis nagyjából így történhetett, hiszen én már csak az érkezés pillanatával szembesültem igazából. - Jól van, nyugalom. Igazán nem zavartál és semmi baj sem történt. Biztos, hogy jól vagy? - nem merem megérinteni mondjuk a vállát, a jó ég tudja, hogy mennyire okozna ez nagyobb bajt, mert hát eddig is a szája elé tartott kézzel beszélt, a haja is változik, a bőre pedig határozottan nagyon furcsán fest! Nem mondom, hogy tökéletesen ismerem a metamorfmágusokat, igazából személyesen nem ismerek egyet sem, úgyhogy a képesség mibenlétével sem vagyok tökéletesen tisztában, de hogy az a fura bőrelváltozás nem normális az elég gyanús nekem és igen aggdalomra ad azért okot. - Biztosan új vagy mér erre, mert nem hiszem, hogy láttalak. Tudod Hóborc mindenkivel ilyen, de nyugodj meg és... Nem kérsz esetleg egy bögre forrócsokit? Nekem mindig segít, ha ideges vagyok! - na jó, legalább addig sem azzal foglalkozom, hogy mit szúrtam el, hanem segítek ennek a kislánynak, aki a végén még nem is tudom... felrobban itt nekem idegességében és már a bőre láttán az se lepne meg, ha ezt szó szerint kellene venni. Elég ijesztően fest a jelenség annyi biztos és ha jól sejtem nem örülne neki, ha esetleg más is meglátná így. A diákok legalábbis nem szeretik többségükben mutogatni a különcségeiket, igen ritka a kivétel, aki kifejezetten igen.
Neki mázlija, de én csak a kecses bájának tudom be, hogy olyan könnyedén, egy nevetéssel elküldte a szellemet, ami bennem olyan szinten nincs meg, hogy ahogy előre esek és felbukkanok, majdnem orra is bukok. Látom, ahogy észrevesz, ahogy meglepődik a dalocskára, és a mintáim egyre jobban kirajzolódnak, a szemem színe is megváltozik, de ahogy közelebb ér egészen feltűnővé válik, hogy nem csak a bőrszínem változik, ahogy egy metamorfmágus gyermeknek “illene”. Ez különösebb, tisztább vonalak emelkednek ki, amiket nem az emberi külső ihletett. - I-igen… Miss Sa-saint-Quentin. - válaszolom lesütve a tekintetemet, de a kezemet nem veszem el a szám elől, tehát nem csak, hogy dadogom, de még alig hallani is. Teljes zavarban álldogálok, hiszen a kopogószellem éneke nagyon nem jó fényben tűntet fel. Ajj, minek is kellett itt maradnom és leskelődnöm! Ahogy a kisasszony rám mosolyog a térdeim megremegnek és ezúttal a szőke hajam vége változik meg élénk magentaszínűre, és ahogy lepillantok és meglátom őket eszembe jut, hogy nem vagyok olyan nagyon tehetetlen. - Sa… sajnálom, nem a-akartam zavarni. - folytatom, és a megszeppentből, amiket a tanárnőre vetek hirtelen váltok át gyilkos tekintetre amivel végig nézem, ahogy az a Hóborcnevű rosszindulatúan nevetgélve elsuhan és még ujjal is mutogat rám. Apa mindig azt mondta, hogy egy okos fej ül a nyakamon, és még is képtelen vagyok egy ilyen egyszerű helyzetetben a hangomra találni. Talán hátat kéne fordítanom és elfutni? De hogy nézne ki az! Hiszen úgy szerettem volna megismerni, de... de nem így. És éppen olyan tárgyat tanít, amire szakosodni akarok hetedik után, nem szaladhatok csak úgy el! Próbálom legalább a mintákat eltűntetni, de ahelyett, hogy visszahúzódnának elkezdenek játszani a szivárvány minden színében hullámozva.
Azt hiszem mázlim lehet, hogy Hóborc végül úgy dönt, hogy nem kellemetlenkedik tovább, mert simán képes rá, hogy tanárokat épp olyan kellemetlen helyzetbe hoz, mint egy akármilyen diákot. Most sem lepett volna meg, ha kapok még pluszban valamit a nyakamba azon kívül, amit már McGalagonytól így is megkaptam. Megnyugszom hát, amikor tovább áll és el is indulnék a folyosón, amikor meghallom kicsit távolabb a szellem hangját és nem kis meglepetésemre egy igen érdekes versike fabrikálásával áll elő, hogy aztán a fiatal szőke lány szinte kiessen, vagy hát kilökődjön a folyosóról, ahonnan... leskelődött? A kis versike alapján legalábbis cseppet erre utalt és hát voltam már mostanában kellően kínos helyzetekben ahhoz, hogy ne akarjam, hogy ezt most megint szétkürtöljék mindenkinek. A végén tényleg azért veszítem el a munkámat majd, mert nem vagyok elég következetes, vagy... felnőttes. Aztán ugye meg is látom a pár méterrel arrébb kezeit tördelő leányzót, aki igen gyors változásokon megy át, mert hát a bőre nem tűnik éppenséggel átlagosnak, a szájában pedig egyelőre innen messziről még nem látok semmit sem és amikor közelebb indulok akkor se nagyon, hiszen a kezével takarja a száját. - Szia! Hóborc úgy látom megint nagyon unatkozik. Jól vagy? - azt azért jól látom, hogy kissé mintha meg lenne ijedve, szeppenve, illetődve? Meg aztán a bőre változása is azt sejteti, hogy eléggé hullámzó lehet a kedélyállapota, és gondolom metamorfmágus, akin az érzelem jelei így nyilvánulnak meg. Így hát igyekszem bátorítóan mosolyogni rá, még akkor is, ha talán tényleg igaza lehet a szellemnek és épp leskelődött. Arra nem gondolok, hogy máskor is megtehette már, csak hogy esetleg pont erre járt és nem akart kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy akkor lép a folyosóra, amikor én meg mentegetőzve hátrálok ki az igazgatóhelyettes-asszony irodájából.
Mióta Alistairrel visszaértünk ebbe a világba és elkezdtük koptatni a Roxfort folyosóit, nem bírom ki, hogy ne hasonlítgassak mindent ahhoz, amit hátrahagytunk! Pedig tudom, hogy ez nem csak egy új kaland, egy új fejezete az életünknek, hanem a itt születtünk és ide tartozunk, és nagyon is szeretem anyát és nincsen jobb érzés annál, hogy újra együtt vagyunk, de... Mindig ott van az a de! Kicsit talán szeszélyes vagyok, hogy ahelyett, hogy az anyukámat választanám példaképemnek azért is egy másik nőt választok, aki olyan hasonló hozzá, de ezt biztos, hogy be nem vallanám senkinek. Se azt, hogy hasonlóak, hiszen fiatalok, szabadszelleműek és egy más világban élnek, se azt, hogy mennyire oda vagyok a bájáért, szabadságáért és olyan akarok lenni, mint ő! Dasie Saint-Quentin... Még az se kicsinyíti a szememben, hogy éppen McGalagony professzor irodájából hátrál ki, hirtelen visszaugrok a sarok mögé, hiszen kivételesen tényleg véletlen keveredtem a közelébe, és leskelődve próbálom végignézni a jelenetet azzal a szellemmel. Egyáltalán nem tartok a szellemektől, talán sose tartottam, így amikor látom, hogy a kisasszony egy nevetésétől már tovább is áll, kicsit izgatottan figyelem, de megnyugodva. Ez a szerencsétlenségem, mert a következő pillanatban meghallok egy éles nevetést és a színes ruhájú szellem hangosan kezd énekelni mögöttem. - Kicsi lány, merre jár, lesi ám, lesi ám, mit csinál a tanár, mindent látott-e már? A kis sunyi erre bújt, arra bújt, Hóborc lába most lesúlyt, hihihi! - azzal mire bárhogyan is elhallgattathatnám úgy seggberúg, hogy a következő pillanatban előbukok a kanyarból és először fülig pirulok, aztán ahogy lesütöm a tekintetemet a kezeimet tördelve érzem, ahogy a külsőm kissé megváltozik az idegességtől, a bőrömre egy érdekes minta ül ki és a fogaim... Jajj ne, csak Miss Saint-Quentin előtt ne! - Én... én... - hebegek, és már is a szám elé kapom a kezeimet, hogy takarjam a fogam.
- Természetesen Igazgatóasszony, ezentúl sokkal jobban oda fogok figyelni! - oh kész csoda, hogy ennyivel sikerült megúszni a dolgot! Elmúltam harminc és mégis úgy érzem magamat, mint egy diák, akit épp most teremtett le a tanára, de McGalagony annyira szigorúan tud nézni, hogy szerintem nincs az az ember, vagy csak iszonyú kevesen, akik ne tojnának be tőle. Tudom, hogy azt a múltkori kíséretet baromire elszúrtam és azzal is számoltam, hogy ha volt olyan diák, aki látott minket és visszajut majd a felsőbb vezetéshez, akkor megüthetem a bokámat, de szerencsére végül csak annyi lett az egészből, hogy kaptam egy kis fejmosást, hogy máskor ne az udvaron végezzek mágikus kísérleteket és persze, most már az eddigieknél jobban oda fogok figyelni rá, hogy mikor húzom ki a gyufát egyes Mardekáros diákoknál, mert aztán ha bemószerolnak a végén még ki is tehetik a szűromet akármennyire is jól tanítok. Bár tény akkor sem az udvaron kellett volna kísértet tennem erre a rúnára, hogy működik-e vakság esetén, viszont ha nem teszem akkor nem botlom bele Spencerbe sem. Mindennek van azért jó és rossz oldala is és ennek a jó oldalnak határozottna örülök. Rendes fickó és a tetejében még sellő is, sőt ismer egy jóravaló kentaurt. A végén nem csak egy kis álom marad, hogy rúnaismeret tanárként akár még személyesen is többet megtudhatok a különleges varázslényekről. Kihátrálok hát McGalagony szobájából és amikor már tisztes távolságban vagyok a csukott ajtótól, akkor dőlök csak neki a falnak, hogy kifújjam magamat. Azt hiszem rám fér egy kiadós séta is, hogy kiszellőztessem a fejemet. - Lám-lám újat húztunk az igazgatóhelyettessel? - oldalra kapom a fejemet, már arra számítva, hogy minimum valami kellemetlenkedő diák lesz az, de nem ismerős az arc, no meg áttetsző is, úgyhogy talán cseppet sem meglepő, ha elhúzom a számat a mellettem lebegő Hóborcra pillantva. - Minden rendben van, beszélgettünk egy jót. - hangosan felnevet és egy hussanással tovább is áll. Legalábbis nagyon remélem, hiszen tisztában vagyok vele, hogy Hóborc tréfáinak nem jó áldozatul esni. Én már elég kellemetlen helyzetbe hoztam saját magamat is, nem lenne jó, ha még mondjuk egy vödör büdös halat is dobna a nyakamba. Ez újfent nem javítana sokat a tanári renomémon.
Én nem akarom hallani a gondolatait és nem akarok bennünk turkálni, de csak a pofámba tolja a dolgokat és a gondolatokat. Igazából néha migrénem van a sok hülyeségtől, amit akaratom ellenére hallok és megtudok. Nem akartam megtudni, hogy ha csokit eszik, akkor a kilók HOPP ON! Figyelem őt és elgondolkodom, elgondolkodom azon egy pillanatra, hogy lehetnék vele normális, hogy megmutathatnám neki azt az oldalamat, amire kíváncsi lehet, de nem. Még gyerek, egy dacos kislányt, akit sok sérelem és fájdalom ért a múltban és ezen nem tud túllépni. Én sem vagyok hülye és láttam, hogy mennyien bántották és nem mondom, hogy nem próbáltam rajta segíteni a tudta nélkül... de nem tudok másokat befolyásolni és megváltoztatni, nem vagyok manipulatív. Biztosan jobban tetszik neki, mint ahogyan előadja magát. Ő is kemény munkával jutott ehhez a testhez és én is, nem csak feküdtem egy rácsos kerítésen, hogy felvegye az alakját. - Ha te büszke vagy a testedre, amit önerőből alakítottál át, akkor másokét miért nem tiszteled ugyanannyira? - mondom neki, de inkább nem is érdekel a válasza. Láthatja is rajtam, hogy kurvára nem is érdekel a válasza. Egyre jobban úgy gondolom, hogy ő egy olyan kislány, aki még nem tudott túllépni a múlton és dacos kisgyerek marad egészen addig, míg valaki fel nem nyitja a szemét, csak... ez az ember pedig nem én leszek, nagyon nem. Biztosan van pasija, majd megmutatja neki, hogy hogyan kell felnőttnek lenni. Nem hittem volna, hogy ilyen rosszul fog reagálni, jobban utál engem, mint azt hittem, pedig sosem tettem ellene semmit sem. Én nem bántottam, mint a többi gyökér, bár nem tud róla, de azért szóltam az érdekében, de bazd meg... nem vagyok diktátor. - Édesem, lehet hogy ismerjük egymást, de nem tartozok beszámolási kötelezettséggel. - mondom neki könnyedén baráti hangon. Nem tudom, hogy hirtelen mit érez vagy éppen mit gondol és csak figyelek rá. A kedvemet és leginkább a jókedvemet sikeresen lelombozta és már nincs is kedvem őt ugratni vagy csipkedni, semmilyen szórakozás nincs benne, mert mindent halálosan magára vesz. - Jó szórakozást cicabálna - intek neki, majd elindulok a másik irányba.
>Minden ember egy könyv ezernyi oldallal, és minden oldalon rejlik egy kijavíthatatlan igazság.<
Régen, különös ön ironikus humorral kezeltem a testem hátrányait, bár jellemben már akkor is volt bennem egy tökéletességre törekvés. Állati keményen dolgoztam az alkatomért, állati sok mindenről lemondtam amit imádtam... Gondolok itt olyan ételekre, amik instant inzulin rezisztenciát okozhatnának és én olyan boldogan tömném magamba, hogy olyat még a világ nem látott! Viszont tudom, hogy amint csokiban tocsogó, szirupos édességek után nyúlok, vagy bármilyen süteménytésztás dolog után, a kilók csak úgy HOPP ON! Régen is volt bennem egyfajta kisebb nagyobb gyermeki gonoszsággal megfűszerezett csínyekben kiteljesedő bosszúálló hangulat, ha az illető valami olyasmit tett. De nem ez jellemzett. Már akkor is igyekeztem legalább a hajamat, a körmeimet, meg a ruházatomat rendben tartani. Nyilván nem is mertem felvenni olyasmiket mint most, erősen vissza fogtam a dolgot, de amennyire lehetett maradtam a csajosabb vonalnál, nem a melegítős-pólós kismama vagy épp nagymama cuccokat toltam. Ennyi járt, ha már másra egyszerűen alkalmatlan volt a külsőm. És valóban, egyáltalán nem voltam népszerű, legfeljebb meglepetést sikerült kiváltanom amikor valakit kiosztottam és egyszerűen már akkor is sütött belőlem egy jó adag önérzet. Mindig humorral igyekeztem vegyíteni a beszólásaimat, vagy úgy bármit. Persze számtalanszor szivattak, és ha ők szemtől szemben nem is látták, azért volt hogy el kellett vonulnom és levezetni a feszkót. De a tánc... mikor elkezdtem lenyugodtam. Ugyanígy mikor tárgymágiáról tanultunk. Megerősödtek a céljaim, megerősödött a jellemem, és senkinek sem hagyom hogy az önmagamba vetett szeretetemet elvegye! Casp... Nála valamiért nem tudok olyan könnyeden lereagálni mindent, mint a húgomnál, vagy még jó páraknál. És nem tudom miért. A mondatára, miszerint nem ismerem pillanatra komolyabban néznék rá és talán valami értelmet vélnék felfedezni és egy konkrét beszélgetéstémát is kibonthatnánk, de mindent elront azzal mikor elkezdi villogtatni a kockáit! Lepillantok rá félig felszaladt szemöldökkel és sunyi vigyorral. - Hmm... Nem olyan rossz... - a mosolyomba vegyül némi kis flegmázás, meg szemforgatás. De talán feltűnően nem néztem oda, csak épp egy pillanatra. Elfordulok és érdektelenül fixíroznám a környezetet, miközben haladok tovább, mikor is a fal és maga közé zár. Meglepetten, egészen úrinői felháborodással nézek fel rá és karba fonom a kezeimet a melleim alatt, akarva akaratlanul is megemelve valamelyest és úgy nézek rá, hogy "na mondd mi a fenét akarsz?!". Azonban ez a fene nagy határozottságom egyszerűen meginog mikor felém hajol, én meg hátrébb lépek, lépnék. Lényegében falhoz simulok és kissé megdermedek, megfeszülök. Látszik rajtam, hogy ugrásra kész vagyok, és ha most olyat tesz, nagyon nagy pofont fog kapni. A kezem azonban nem moccan, cserébe kilel a hideg a lélegzetére és alig észlelhetően megrázkódnak a vállaim. Érzem azt a friss lélegzetet, ő meg érezheti a friss barack és virág illatot ami csak úgy árad a hajamból, a bőrömből, meg a ruhámból. Mikor elhajol, amire azért rásegítek, pofon helyett a kezeim a mellkasára támasztanak és eltolom magamból, az arcom a kalapom peremének a takarásában marad az ő szemszögéből. Végül mikor kinézek a karima alól egy nagyon is dacos határozottan kételkedő képet vágok, azért akad egy jó adag pír a fejemen. - Ezt meg mégis hogy értsem?! - kérdem végül szemforgatva. Bár lehet inkább nem is érdekel mit akart ezzel mondani!!! Ellépek közüle és fal közül amilyen gyorsan csak tudok. - Keresek egy csendes részt, ahol gyakorolhatom a rúnamágiát. - felelem végül magam sem tudom miért... Jó ég minek osztottam meg vele mit csinálok?? Azt egyértelműen érezheti, hogy van egy nagyon erős kisugárzásom. Ez régen is érezhető volt, ha örültem valaminek, lelkesültem valamiért, dúlt bennem az adrenalin, vagy dühös voltam. Rendszerint képes voltam kisütni a mugli berendezéseket, készülékeket magam körül olyankor.
Az a baj vele, hogy nem mutat többet egy kis picsánál, aki mindenkinél tökéletesebb és szebb, de én emlékszem még a régi időkre. Amikor szomorkás volt az arca, amikor még nem volt megbékélve a testével és küzdött, amikor... a népszerűségi index még csak nem is volt létező fogalom nála, túl sokat változott csak nem tudom még hova tenni ezt a pillangóvá alakulást. Tényleg ennyi lenne ő? Az az érdekes és erős lány, aki ott volt ilyenné alakult? Nem mintha baj lenne vele és megértem, hogy most a változás előnyeit használja ki, de... ha látna egy régi képet magáról, akkor is ilyen töretlenül emeltetne szobrot magának? Lényegtelen... Csak felkuncogok azon, amit mond és rápillantok. - Nem tudhatod, hogy mennyi mindent vagyok képes befogadni, nem ismersz Gillian. - mondom neki, miközben körbepillantok. Amúgy szép ez a hely, olyan... antik. Mármint nincs bajom ezzel a stílussal, szeretem a régi bútorokat és a régi dolgokat is, bár nincs anyakomplexusom, megnyugtatlak. Instant agyfasz a következő mondata és csak rápillantok, majd felhúzom a pólómat és a kockák azért ki vannak dolgozva rendesen. - Cicabálna, megint egyet értünk. Tökéletesek ezek a kockák, már majdnem mesteriek. - felelem neki, miközben megforgatom a szemeimet és leengedem a pólómat. Tényleg megváltozott, na de sebaj, ez nem veszi a kedvemet, sőt. Megismerhetem az új oldalát, de ahogy látom a cicabálna már a múlté, inkább hárpiacica. Briliáns vagyok. Nem hatnak meg a szavai, sőt. Leszarom őket, nem fogok én futni, úgyse adhat rosszabbat, mint az apám. Nincs messze tőlünk a fal, könnyedén a két kezem, a fal és közém szorul. Érezheti, hogy nem akarom bántani és semmi rossz szándékom sincs. Lassan a füléhez hajolok arra is felkészülve, hogy térdét a tökömbe akarná süllyeszteni és szóra nyitom az ajkaimat. - Alig várom, hogy ebből a bimbóból igazi rózsa legyen, de te visszatartod magad. - suttogom lágyan a fölébe és érezheti friss leheletem kellemes meleg cirógatását a bőrén. - De még nem jött el az idő. - suttogom még utoljára és lépek egyet hátra szabadon engedve őt. Gyorsan körbenézek és ha még nem ment volna el, akkor felé fordulok és a szemeibe pillantok. - Merre tovább?
>Minden ember egy könyv ezernyi oldallal, és minden oldalon rejlik egy kijavíthatatlan igazság.<
Hogy miért nem kedvelem Yaxley-t? Nem is tudom, valami mindig is irritált benne. És talán az egyetlen ember akinek tíz körömmel tudnék neki menni. Annak a gyönyörű széles hátának! Élvezettel használnám kaparófának... Tovább mennék minden nélkül, hagyva, hogy megoldja magát, erre utánam lép és belém karol ami elől automatikusan húzódom el. Nem akarom hogy hozzám érjen. Összességében nem lenne rossz srác, de valahogy az emlékeimben annyira össze nőtt a hülye haverjaival meg a szivatásokkal, hogy nem tudok elvonatkoztatni! Egyszerűen nem megy. Elhúzom a számat, és egy fáradt sóhajjal forgatom a szemeimet. - Ugyan kérlek! Kiégne a lényed, mielőtt befogadhatná a tökéletességem! - közlöm vele. Hiszen így van. Egyszerűen gyönyörű vagyok. Akárhogy gúnyolódik, vagy próbál ugratni. Egyszerűen ezt a szintet amin vagyok, ha akarná sem tudná megérteni. Kényeskedve de magától értetődő könnyedséggel dobok egyet a hajamon majd ellenőrzöm hogy az összes körmömön tökéletes-e a lakk és tökéletes-e a forma... A fehérneműs mondatára el nem eresztem, érezheti, hogy ott fogom magam mellet, ha már így belém karolt vállalja a következményeket. Élvetegen szusszantok és nézegetem tovább a körmeimet. - Szerinted is tökéletesek ugye?~ lényegében egészen kedves a hangom és gyanús mozdulatot sem teszek. - Pont olyan amivel bárki szemét ki tudom kapni... - mondom neki könnyeden, aztán ha találkozik a tekintete az enyémmel, láthat benne valami szikrát. Valami szikrát, és érezheti, hogy elengedem, mindez annak szól, hogy most van itt az ideje futni, különben megtáncoltatom! De úgy, hogy olyat versenyen se láttak még! És már tudom is, hogy mi lesz a szemtakarója estére, álmában! Úgy bizony, kikotrom valamelyik izzadékony háztársam bugyogóját a szennyesből és életre keltem! Fulladjon csak bele!
Azért nem számítottam ilyen fogadtatásra, mármint persze nem is értettem volna, hogy puszikkal halmozott volna el, de... Hát igen, egy biztos. Gillian Ollivander engem a mai napig nem szeret, pedig nem is tettem ellene semmit sem és nem is nála sütöttem el az agy és ágyas poént, minimum megkasztrált volna. Amúgy szerettem benne ezt a temperamentumot, kislány sok-sok energiával és zseniális ötletekkel. Meg kell jegyezni, hogy most is kitett magáért, nem egy átlagos és használt turis ruha volt rajta, bár nekem egy kicsit sok volt, de szép. Én nem értek a divathoz, nem mintha akarnék, bőven megfelelnek a fekete és sötét pólók, bakancs és a farmerek, nem vagyok az a túlöltözős típus. Kíváncsi lennék rá, hogy ha van barátja, akkor milyen lehet a srác, valami selyemfiú? Igen, valami kigyúrt páva gyerek, aki azt se tudja, hogy hogyan tegye az agyát neki, bókokkal látja el és becsicskul neki teljes mértékben. Szereti a figyelmet és azt, ha ő van a középpontban, azt meg pláne, ha még dicsérik is őt mindeközben. Egy magasságba kerültem vele, simán kivédhettem volna, de minek? Ez így sokkal szórakoztatóbb és nem tett ellenem semmit sem, így nem olyan feltűnő, ha melleit bámulom. Hát nem is tudom, talán dühöngést vár el és most éppen olyat játszik, hogy nem vesz figyelembe. Tudom, hogy hogyan menjek az idegeire, így belekarolok a kezébe és mellette billegek. - Hát a teljes élményért már taníts meg úgy járni, ahogyan te teszed. - kecsesen ringatom a csípőmet, ahogyan ő is teszi és felhúzom az orromat úgy nézek a másik oldalra. - Cicabálna, mi titkon ikrek vagyunk. - mondom neki halkan kuncogva, majd figyelem a helyet. Pár másodperccel később pedig hát nem is tudom, megunom a csendet. - Remélem most nem a fehérneműs szekrényedet kell látnom. Nem szeretem a mamabugyikat. - mondom neki, majd gyorsan arrébb is lépek, nehogy eltaláljon egy pofon, amit kiakar nekem osztani. Jobb félni, mint megijedni és cicabálna igenis képes nagyon gonosz dolgokra, mint például a pofozkodás, na meg a tökönvágás sem áll tőle távol, azért még el kell szórnom a magjaimat és kell adnom legalább egy gyereket a jövő nemzedékének, hiszen a Yaxley nevünk nem halhat ki.
>Minden ember egy könyv ezernyi oldallal, és minden oldalon rejlik egy kijavíthatatlan igazság.<
Épp békésen haladok az egyik folyosón. Az új kedvenc hosszú, fekete, elbűvölt mély dekoltázsú csipkével takart ruhában. Az elbűvöltet úgy értsd, hogy a csipkevirágok harmonikus tempóban nyilnak és zarulnak és a minták vandorolnak. Ehhez hajlandó voltam a taláromat felvenni, némi átalakítással természetesen. Most is az az új táska csüng a vállamon, a fejemen meg egy széles karimás fekete filc kalap, egyik oldalt feltűzött karimával, egy kifinomult kalaptűvel, fácán és egyetlen szál rövidebb pávatollal. Most nincs rajtam ékszer. És lábamon is takarja a szoknya a magassarkúmat. Mikor meghallom az ismerős tónust, és a mondandot, rá sem nézek, felé sem fordulok, le sem lassítok. Csak legyintek egy kecseset a palcammal. Neki meg valahogy olyan érzése lehet, mintha a világ kicsit megnőtt volna... Vagy lehet ő ment össze? Ki tudja! - Láthatod az én szemszögemből. Egészen addig nézheted az én szemszögemből a helyet, ameddig ezt a varazslatot fel nem tudod oldani. - kurtaláb rontás. Nem fájdalmas, nincs mellék hatása, inkább tréfa tárgyát képezi minden körben. De kicsit talán bonyolult egy másnapos fejnek. De ő mondta, hogy az én szemszögemből akarja látni a helyet. Na persze minden esély meg van rá, hogy könnyű szerrel kivédi. Hiszen svkbol kiemelkedő. Szóval legfeljebb a részegségén múlik ha betalálom. Bár ennek a csiny-átoknak az alvaltoztatas az alapja... Még ha ott vannak a korkulombseggel járó tapasztalati előnyök is... Részemről könnyed volt és magától jött a dolog, elég spontán. Hátha meglepem. Jó lenne! Már csak azért is, mert akkor nem kell leállnom vele társalogni. Elvégre olyan nincs hogy az ő szava az utolsó!~
Biztosan pipa rám, mármint múltkor nem igazán tudott visszaszólni a cicabálnára, amit biztosan bán. Alig várom, hogy találkozzak vele, de ez a beilleszkedés most fontosabb, kellenek spanok és haverok, akikkel lehet hülyülni, na meg inni. Meghalnék egy pohár lángnyelvért... de komolyan. Szóval ja, másnapos vagyok, megkerestem a legjobb napszemcsit és próbáltam túlélni az órákat. Megterhelő volt, mármint elég nehéz másnaposan nem hányni és egyszerre még ébren is maradni, de nyugtával dicsérem a napot, hogy ez most összejött. Elég kellemes hely, jófejek a tanárok, szóval eddig tíz per tizenöt a hely és hogy cicabálna is idejár, na ez a jackpoint. Csak ráragadt ez a név, de egy elég hülye szituáció volt. Egy tirpák haverom és én egyszerre mondtunk neki becenevet. Én mondtam, hogy cica a másik, hogy bálna és így lett hát ő cicabálna. Sosem bántásból mondtam neki és igen, ezt párszor közöltem is vele azért, hogy nem a testsúlya miatt, hiszen láttam rajta, hogy milyen nagyon igyekszik és hogyan mentek le a kilók róla. Azért ennyire nem volt bomba teste mikor elment, de már akkor jól nézett ki. Valahogy mindig is imádtam a haját, szőke volt és nekem a szőkék voltak a gyengéim, de nem jön be. Mármint én és ő? Szerintem két perc alatt kinyírnánk egymást, ő biztosan megpróbálna belefojtani a saját taknyomba, amikor náthás vagyok. Nem csodálom, elég rendesen szívtam a vérét annak idején, legalább ő nem volt unalmas és nem reagált mindenre ugyanúgy és... ő mindig visszaszólt. Szerintem nem bírta elviselni, ha nem az övé lehet az utolsó szó, bár én sem, azért... Caspian az, aki lezár egy beszélgetést. Trappoltam, de tényleg trappoltam, mint valami elefánt, annyira nem voltam jól, bár most nem hányingerem volt, csak szétkúrta a fájdalom azt a gyenge fejemet. Simán letépném a fenébe, de egy ilyen fejet eldobni? Hát biztosan nem! Ez egy mestermű, anyám és apám jól összedobtak engem, nem? Ne, ne válaszolj. Szóval megyek a folyóson és hát nem az én kedvenc kis cicabálnám jön velem szembe? Hát de! Lehet észrevett vagy nem, nem tudom, de ha nem tette meg, akkor felhívom a figyelmét, hogy igenis itt vagyok. - Hé te ott... Igen te cicabálna, itt vagyok! - hangoskodom és idétlenül feltolom a napszemcsimet. - Vezess körbe, látni akarom a helyet a te szemszögedből!
A hozzászólást Caspian Gregor Yaxley összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2019-03-14, 00:13-kor.
Luna Lovegood
Reveal your secrets
Tárgy: Folyosók 2019-01-03, 11:53
Folyosók
Az elsősök érthető módon még hasznos, ha térképpel járják be az iskolát, mert a szeszélyes lépcsőkhöz hozzátartoznak a kesze-kusza folyosók, amiken igen könnyű elkeveredni, arról nem is beszélve, hogy akadnak olyan helyiségek is a Roxfortban, amik évről évre még akár helyet is változtatnak. Még egy tapasztalt diák sem mondhatja el magáról, hogy tökéletesen kiismerte az iskolát, hiszen az szinte lehetetlen feladat. Ha van egy kis szerencséd, akkor a falakon sorakozó festmények esetleg segíthetnek.
