2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Tudom, hogy kiszakítottam a megszokott életéből, végighurcolom a fél világon, lesokkolóztam, véresre dörzsöltem a csuklóját a bilinccsel, kénytelen egy idegen férfivel egy szobában aludni, és mégsem érzem azt, hogy gyűlölne, sőt, mintha még aggódott is volna értem, amikor az arcomat tisztogatta, vagy a bordám felől érdeklődött. Van benne egy hozzám hasonló komoly önmarcangolás, kezdem úgy érezni, hogy olykor inkább velem törődik, csak hogy a saját lelkivilágával ne kelljen. Cseppet sem látom gonosznak, vagy olyannal, aki halálfalókkal, netán korrupt bürökratákkal áll le szövetkezni. Akaratán kívül került bele a csontdarálóba, és talán én segíthetek neki kimászni belőle. Mielőbb el kell jutnunk Skóciába, s nem azért akarok merengőt látni, mert nem hiszek az ártatlanságában. Sokkal inkább az érdekel, hogy miért üldözik, hátha akkor tehetünk valamit az ügy érdekében a vakon rohangálás helyett. Van is ötletem, hogy hol találunk merengőt, bár cseppet sem lesz ínyemre a látogatás. - Akkor majd később. – Vágom zsebre a péksüteményt, felhörpintve a kávét. Érződik rajtam a cigi illat, a millió rossz szokás egyike, amitől nem tudok szabadulni. Ám a számnak mentolos illata van, lehet, hogy találtam valami cukorkát a közelben. Elindulunk lefelé, a buszmegálló éppen a motel előtt van, este már nem foglalkoztunk vele, hogy megnézzük. Gördül is be a távolsági busz, végcélként éppen az általam említett kisváros van kiírva. Sajnálatos módon túl sok emlékem fűződik hozzá. Ásítozom rendesen, mert az éjszaka cseppet sem volt pihentető. Hagyom, hogy a lány fellépdeljen, valahova hátra szólnak a jegyeink. Előzetes ígéretemmel ellentétben nem rakom rá vissza a bilincset, csak miután érvényesítettem a jegyeket, lehuppanok mellé. - Egyáltalán mi dolgod volt azzal a Nox-al? Hogy ismerkedtetek meg? – Kérdezem, hiszen a buszút pár órát el fog venni, ebéd után érünk oda. Már ha egyáltalán szánnánk időt arra, hogy ebédeljünk. Pénzünk meg úgy sincs rá. Nem sokkal később a lány azon veheti magát észre, hogy engem elnyomott a buzgóság, túlságosan sokat stresszelek mindenen, és a rohanás, a sérülés már kezdi kivenni az erőmet, noha ez még csak a második nap. Nem szándékosan, de a vállára bukik a fejem.
Valahogy úgy aludhattam el, ahogy a férfi felkelt, mert azt teljesen átalszom, hogy elmegy zuhanyozni aztán még le is lép a szobából. Mire felébredek nincsen sehol, én pedig percekig meredten bámulom a plafont, aztán felülve az ágyon percekig nézem a mágikus bilincset, ami lazán a polcon pihen. Azt se tudom, hogy mit érzek, ahogy bámulom, de végül is ez cseppet sem újdonság. Megkockáztatom, hogy utálnom kéne a tárgyat, hiszen a fájdalom emléke, aminek a zsibongó árnyéka még a csuklómon húzódik nem valami kellemes. Valószínűleg újra fel kéne ébrednie bennem a menekülési kényszernek, és talán a bizalomnak Nox felé, hogy amennyiben megszököm, ő lesz az első, aki rám talál, és nem olyan módon, ahogy a férfi tegnap előadta nekem. Nem hiszem el, hogy Nox úgy elárulna, hogy csak egy titkokat hordozó adattározó legyek, aminek nem számít a testi épsége, csak az, hogy ne kerüljön rossz kezekbe - hivatalos szervek kezébe. Bemegyek a fürdőbe, de nem zuhanyozok le újra, csak felveszem a ruháimat, amik valahogy ma nehezebbek és kényelmetlenebbek, mint amilyenek tegnap voltak. Azt hiszem kezdi megkeményíteni őket a kosz, vagy ilyesmi. Kijövök, leülök az ágyra, és várok, miközben a haszontalan pálcámat szorongatom a kezembe, arra várva, hogy valaki teljesen más jön be az ajtón, esetleg az a féreg Marvin, vagy éppen valami új arc, a lényeg, hogy ellenséges. Nem mintha olyan hasznos lenne ez a fadarab az én kezemben, de hét évnyi Roxfort koptatás miatt még is csak a kezembe kerül, mint egyetlen fegyverem. Pedig még az olvasztós trükkjeim is hasznosabbak lehetnek… Megrezzenek, az egész testem megfeszül, ahogy nyílik az ajtó, de végül csak Riley az, belőlem pedig kiszalad a levegő, bár a tekintetemben még ott pihen az ideg, amikor belenéz. A kezem olyan erővel szorította a pálcát, hogy elfehéredett, de most ellazul, és lassan el is teszem. - Nem vagyok éhes. - vallom be, mikor felém nyújtja a péksüteményt. Nincs bennem most alázat, vagy sajnálat, egyszerűen megmondom neki, mert este még csak-csak le tudtam erőltetni valamit, de most, hogy az előbb még azon kattogtam, hogy van-e egy épkézláb átok, amit a belépő arcába lőhetek, egyáltalán nem lennék képes rá. Ha akarja egye meg, ha akarja rakja el, ha nem akarja, elrakom én, de most felé se szagolok. A kávéba beleiszok, nem tudom, hogy azért, mert az íze és az illata elcsábít, vagy csak szimplán azért, mert szomjas vagyok és lusta vagyok elmenni a fürdőig inni egy pohár csapvizet. Mondjuk elég távol vagyunk Londontól, itt talán nincsen teli droggal, ürülékkel és hormonokkal. Csúnya dolog és csak remélhetem, hogy városi legenda. Tekintve, hogy lényegében elrabolt, nincsen semmilyen cuccom, amit sokáig pakolnék, így egy gyors pisi után már készen állok az ajtóban és a haditervre csak kelletlenül bólintok. Nyilván nem leszek boldog ettől a kirándulástól. - Induljunk akkor. Minél gyorsabb túl vagyunk ezen, annál jobb. - ismerem el, bár egy kicsit kelletlenül, mert olyan érzés, mintha valami vágóhídi birka lennék, aki behódol a felsőbb akaratnak, ami azt diktálja, hogy menjen, ne küzdjön, csak legyen túl rajta, hiába veszítheti el a fejét. Hát én rohadtul nem akarom, csak a kisebb rosszat választottam.
Jó eséllyel hasonlóan pocsékul aludt, mint én, mégis hamarabb fent vagyok, ezért egy gyors hidegzuhany után leszaladok hozni neki egy péksüteményt, meg egy kávét, utóbbit magamnak is. Én bírom, de neki a törékeny alkatához mérten kell az energia, hiszen repülő hiányában jó eséllyel ma is sötétedésig megyünk. Kopogtatok, mielőtt benyitnék az ajtón, hátha öltözik, bár minden valószinűség szerint a fürdőt célozta meg, akárcsak én. Az éjszaka folyamán egyszer sem néztem fel, úgy döntöttem adok egy esélyt annak, hogy nem lép le, hátha ő is belátja, hogy velem van a legjobb esélye. Rövid élete ellenére teljesen rá van írva az arcára, hogy mennyi szenvedés érte, s noha nem szoktam a rabjaim lelkivilágával foglalkozni, most dobáltam magamat egy jó ideig a cseppet sem pihentető alvás előtt. Leülök az ágyra a saját kávémat kortyolgatva, ha már ott tartunk, hogy lassan útra kész, a saját reggelije műanyag tálcán, majd le kell vinni, leadni, mielőtt indulunk. – A maradék pénzből vettem két távolsági buszjegyet Knaresborough-ba. Él ott valaki, akinek lehet merengője, meg talán ki tud segíteni anyagilag. Még van esélyünk rá, hogy péntek éjfélig Glasgow-ba érjünk, aztán meglátjuk. – Foglalom össze, amiket sikerült kiagyalnom. Nem akarom egy fél világon át magammal rángatni, de jelenleg nincs túl sok választásunk. Igaza van, felmarkolhatnám érte az óvadékpénzt, Nox emberei még talán vérdíjat is adnának érte, de Megan elmondása szerint nem erről van szó, sokkal inkább valaki más akarja bemártani. De ki, és miért? Viszont sietnünk kéne, a busz nagyjából tíz perc múlva indul, mágiát pedig továbbra sem ildomos használnunk. Az aurorok, vagy az üldözői, de még Marvin is a közelben lehetnek. Minél inkább mozgásban vagyunk, annál jobb.
Szurkálódok, elhatárolódom tőle, nem akarok bízni benne se érzelmileg kötődni hozzá, ahogy soha senkihez sem. Pedig mások előtte még le se sokkolnak és nem rabolnak el a munkahelyemről, hogy pénzért átvigyenek egyik országból a másikba. A lényeg, hogy próbálom magam izolálni tőle is, mint mindenki mástól, még is, amikor azt mondja, hogy reménykedik az ártatlanságomban, akkor valami megmoccan bennem. Szörnyű bevallani, de jól esik, hogy ezt mondja. Nem csak azért, mert így legalább tényleg van benne valami, ami miatt nem vág ki azok elé a kétes alakok elé. Már azon kívül, hogy őt ezért fizetik egyébként. - Ha nem zavar, hogy az összes pénzed elment a repülőjegyre meg erre a kis fogadóra és nem kapsz fizut, ha más szállít le… - szólok vissza, miközben már fél lábbal a fürdőszobában vagyok, de miközben a hangom jobbára nyugodt és unott, mintha tényleg nem érdekelne, hogy ki is visz el a tárgyalásra, addig a fejemben igen is ott dübörög, hogy sokkal rosszabb is lehetne. Az a Marvin vagy ki már kapásból ájulásig akart pofozni, miközben akkor látott először, nem lehet tudni, hogy milyen állapotban jutnék el Skóciáig… Elmegyek zuhanyozni, jó hosszan, talán a melegvíz is kiszalad, de ezt nem teljesen gondolom át, csak élvezem, ahogy megnyugtat a víz. Kijövök végül, a férfi türelme mondjuk kissé meglep, hiszen én a helyében biztosan bekopogtam volna már, hogy sikerült-e kimásznom az ablakon meggondolatlanul, vagy ilyesmi. De úgy tűnik, hogy tökéletesen átlátta, hogy sokkal fáradtabb vagyok annál, és persze fizikailag és mágikusan is gyengébb, hogy megszökjek és egyedül vágjak neki a vakvilgának. Kerülöm a tekintetét, nem akarom látni, hogy végig néz-e rajtam, csak nedves bőrrel és hajjal leülök az ágyra, magam alá gyűrve a törölközőt, mert azért nem áll szándékomban eláztatni az ágyat, amiben aludni fogok. Megindul bent a zuhany, belőlem pedig kiszakad egy sóhaj és majdnem megindulnak a könnyeim, ahogy végre egyedül maradok. Visszanyelem őket, bár a légzésemet nehéz lenyugtatnom, ahogy legszívesebben összegömbölyödnék az ágyon magzatpózba. Hogy lehet, hogy az én életem mindig valahogy elbaszódik? Amikor végre felcsillanna a remény, akkor jön valami, ami más életében abszurd lenne, az enyémben pedig… Már majdnem, hogy normális. Néhány percig csak bámulok magam elé és próbálom egyben tartani a testemet és a lelkemet, ami szeretne darabokra hullani, aztán ledobom a törölközőt és visszaveszem az alsóneműmet és a pólómat. Mire kiér a férfi én már az ágyon ülök és nézek magam elé az ablakon kifelé, bár olyan sötét van kint, hogy úgy sem látok semmit. Nem is kell, egyértelmű, hogy hiába nézek, semmit se látok, mert a gondolataimban merültem el. A férfi nem teszi rám a bilincset és még az ágyat is átadja, de még ennyi komfort sem elég ahhoz, hogy képes legyek elaludni egy idegennel a szobában. Némán üldögélek, nem igazán van kedvem beszélni, vagy akár jó éjszakát kívánni, mert úgy érzem, hogy úgy se lesz az, nekem legalább is biztos nem. A lámpaoltás után is csak neki döntöm a hátamat az ágy támlájához, felhúzom a lábamat az ágyra és nézek ki a fejemből hosszú, nagyon hosszú percekig. Egy idő után odáig eljutok, hogy legalább betakarózzak, de már majdnem elér a hajnal, mire a végkimerültség elér, és szépen lassan eldőlve az ágyon elbóbiskolok. Hát, egészen biztos, hogy másnap se leszek sokkal üdébb, kipihentebb…
Nem csak az ő szerencséje, hogy így reagál, hanem az enyém is, mert így nem kell magyaráznom, hogy miért szaladt ki a számon az, ami. Merő véletlen volt, nem vagyok egy sármőr típus, leginkább nem is foglalkozom a nőkkel, hiszen ami a múltban történt, az egy életre elég volt ahhoz, hogy kicsit is bízzak bennük. Meganban megláttam a keménység mögött a sebzett lányt, ezért segíteni akarok, mert aligha hiszem, hogy köze van komolyabb bűntettekhez, habár ezt nem az én dolgom megítélni. A tekintete a fújós macskáén túl mindig olyan könyörgő, amiből lényegében megállapítani sem lehet, hogy hagyjam békén, vagy próbáljam pátyolgatni. Így egyiket sem teszem igazán, hanem továbbra is marjuk egymást. - Nem ráncigállak. Ha nem tűnt volna fel, reménykedek az ártatlanságodban. Vagy dobjalak ki nekik, és megnézzük, meddig maradsz életben? – Kérdezem keserű iróniával a hangomban. Nem mondom, hogy én vagyok a megmentő, hiszen hozzám sem köthetik éppen kellemes emlékek, de az, hogy enni adok, tisztálkodhat, az még mindig a legjobb esély arra, hogy túlélje, hogy tisztázza magát. Akár az aurorok, akár a halálfalók karmai közé kerül, a legrosszabb bánásmódra számíthat. Vagy a halál, vagy bevágják a köztörvényesek közé az Azkabanba, amíg a tárgyalását előkészítik. Ott aztán egy sötét lyukban megőrülhet, amíg a dementorok boldogítják. Türelmesen várakozom, amíg a lány bemegy tisztálkodni, ha visszaér, nem várja majd a bilincs, lévén nem szándékozom kikötözni, vagy ilyesmi. Ha felfogja, hogy inkább a testőre vagyok, semmint a börtönőre, akkor van értelme ennek az egésznek. Ha pedig nem, akkor úgyis levadásszák. Nem azért, mert alábecsülöm az esélyeit. Egyszerűen ez a szakmám, tudom, hogy mi lesz a vége. Én azért nem húzom el annyira a dolgot, mint ő, noha automatikusan félrefordítom a tekintetemet, mielőtt még rajtafelejteném a még picit nedves, meztelen vállán a pillantásomat. Az talán nem lenne túl illedelmes. Azért mégis az elmémbe ég a kép, úgyhogy a zuhany egy kissé hidegebbre szükségeltetik a kelleténél, hogy az előbbi bók és a kapott kép valamelyest kitörlődjön, hiszen kezd rossz irányba fordulni a róla alkotott képem. Én eleve a fehérneműmbe, egy atlétába, meg egy boxerbe öltözöm vissza, a takaróval szerintem nem fogok fázni. Magamra öltöm ismét a zord képemet, és ha még kint van, akkor bólintok, s a földön vackolom be magamat, hogy véget is érjen a mai nap.
Szerencse, hogy ez a párbeszéd még akkor zajlik le, amikor még nem kezdtem neki az egytálételnek, különben az a horkanás, ami kiszalad belőlem még fulladáshoz is vezetne. az a bók, hogy szép vagyok és a lábam előtt heverhet a világ… Na hát annyira abszurd, hogy a horkanás után már majdnem fel is nevetek a hitetlenségtől. Majdnem. Csak átszalad rajtam egy ilyen “na persze” szemforgatás, aztán már fordulok is el tőle, hiszen a merengőkre terelődik a beszélgetés, engem pedig elöntenek a Drumstrangos emlékek. Van közötte mondjuk kellemes és kellemetlen is, de valahogy inkább a csalódottság maradt meg belőle, hogy végül is nem leltünk Nina nyomára. Illetve, ha ma nem kap el ez a fejvadász, akkor talán… Nem vagyok a legjobb hangulatomban, fáradt vagyok és nyűgös, egyszerre szeretnék egyedül lenni, és még sem, hiszen ez a férfi képes lehet megvédeni engem, míg önmagamban egy perc alatt összecsomagolnának, ahogy ő is megtette. - Mit változtatna meg? Nem ráncigálnál el talán egy másik országba? - kérdezem, de már nem olyan rosszindulatúan, csak úgy az orrom alatt mormogva, hiszen tudom, hogy már nincsen más választásom, talán sose volt. Gyorsan eltolom az ételt, csak pár falat után, ami éppen elég az életben maradáshoz egy ideig. Nem vagyok oda azért, hogy megmondja, hogy menjek zuhanyozni meg feküdjünk le aludni, de most mi a frászt tehetnék? Elhúzom a számat a tehetetlenségemben és elkezdem ledobni magamról még itt a ruháimat, már ami a kabátot és a pulóvert illeti. A zuhany ahogy néztem egy kis kabin, nem is lenne hova lepakolnom ott, ha csak nem a wc fedelét hajtom le és rakom rá a ruháimat. Inkább itt ledobom a kabátot, pulcsit, cipőt, zoknit, és kicsit ráncolva a homlokomat kezdem nyitogatni a szekrényajtókat, de mindkettőből csak egy adag por száll ki, ruha egy szál se. Miért is lenne. Nincsen váltóruhám, ami meg rajtam volt halál koszos… Na mindegy, akkor legyünk igénytelenek. Felsóhajtok kicsit fújtatva, ahogy beletörődök, hogy nincs egy rongyom se, és bemegyek a zuhanyba, kattanva magamra zárom az ajtót és lezuhanyozok. Amilyen gyorsan ettem, olyan lassan zuhanyzom, hiába hinné az ember, hogy a hetedikes incidens után nem a kedvencem a kopogó vízcsepp a bőrömön, de valahogy ez nem csapódott le rajtam úgy, hogy zavarjon. Ellazít a melegvíz, ráadásul kicsit körülményes a dolog, ahogy lassan átnézem a testemet, hogy vannak-e még meglepetés zúzódások vagy horzsolások, amik az adrenalin miatt még nem kezdtek el szörnyen sajogni. Néhány helyen csípi is a bőrömet a melegvíz, de akkor is hosszan elnyújtom, több, mint fél órára magára hagyom a fickót. Ha nem zavar meg, nem siettet, akkor úgy háromnegyed óra múlva törölközőbe csavarva jövök ki, jobb híjján, szégyen nélkül, bár szándékosan nem mutogatva magam, hogy ne húzzam magamra azonnal a koszos ruháimat, de beengedhessem őt is tusolni.
Ha ő Stockholm-színdrómában szenvedhet, nekem lehet, hogy éppen a másik fele, lévén egyre inkább érdekel a sorsa, hogy valóban elkövetett-e bármit is. Én sem vagyok jó emberismerő, rendszerint villámgyorsan beviszem, akit lekapcsolok, ezért nincsen időm, pláne lehetőségem megismerkedni a másikkal, érzelmileg kötődni hozzá, ami mostanság pont a repülő lemondása miatt egyre inkább érik. Sokszor már inkább benyelem a visszavágást, mert tudom, hogy nem is nekem, hanem a helyzetnek szól. Reggelre talán kialszom ezt a sajgó fájdalmat is, és szaladhatunk tovább. Van még időnk, nem is az a tényező zavar, sokkal inkább az, hogy mennyien vadászhatnak ránk. - Nemlétező? Pedig aki ilyen szép, annak a lába előtt.. – Rázom a fejemet értetlenül, és ekkor jövök rá, hogy két hibát is vétettem. Nyilvánvaló bók volt tőlem, amire egy ilyen lány sosem lehet vevő, nem mintha ez lenne a célom. A másik az már sokkal rosszabbul érint. Lecsaphattam volna a magas labdát, mondván aki ilyen bunkó, ne csodálkozzon, hogy egyedül van, de én kikerültem a témát, és úgy hoztam ki belőle Megant, hogy fel se merüljön az, hogy az arcátlansága miatt lehet ennyire magányos. Mindegy, ezt már úgysem lehet visszavonni, hátha átsiklik felette. – Ritkák, de akadnak olyanok, akiknek van ilyen. A vezető auroroknak, és annak az iskolaigazgatónak igen, viszont.. Útközben keresnünk kéne valakit, hogy legalább én megbizonyosodjak róla, hogy mi is történt. Ha semmi közöd nincs az egészhez, az elég sok mindent megváltoztat. – Próbálom magyarázni neki, és azt is megértetni, hogy a merengők nem feltétlenül bevethetőek, hiszen az emlékeket lehet hamisítani. Inkább a közvetlen bizonyítékokra építenek, mint a halálfaló-perek során. Nyilván azért Megan ügye nem mérhető egy olyan szintű nemzetellenes megmozduláshoz, de akkor is; ki tudja, hogy mibe keveredett. Várakozom, amíg próbál enni, de lerí róla, hogy csak nekem nem akart ellent mondani, de már ez is haladás. Ellenkezhetnék, de inkább bólintok, a holnapi nap se lesz rövidebb, s tekintve, hogy alig van pénz nálam, azt nem éppen kajára fogjuk költeni, az energia viszont kelleni fog. – Addig menj zuhanyozni. Aztán alszunk. – Veszem át a tányért, s ha elkezd készülődni, addig az egyik paplant lepedőnek használva ledobom a földre, ahol majd aludni szándékozom. Nyilván nekem is kell tusolnom, majd ha ő végzett, de valahogy nincs kedvem addig kikötözni. Vegye ezt a maximális bizalom jelének. Jerry azt mondaná biztosan, hogy ostoba barom vagyok, de ez most nem izgat.
Talán valami groteszk Stockholm-szindrómában szenvedhetek, hogy érdekel, hogy ez a marcona bunkó néha igen csak rondán veszi a levegőt. Fogalmam sincs, hogy éppen mi jár a fejében, irdatlan rossz érzékem van az emberekhez, fogalmam sincs hogyan kell puncsolni vagy éppen manipulálni. A genyósággal szoktam pofozni az embereket, hogy elkergessem őket magamtól és közben a hibájukra rámutatással bírjam őket fejlődésre, de valljuk be… ez utóbbi körülbelül sose jön össze, csak az, hogy eltaszítsam őket. - Egy laza kis zsebrakéta még nem egy vagyon. - vonom meg a vállamat, miközben apám részeges képe úszik be a fejembe. Lehet, hogy nem is ismeri ezt a kis becenevet, amit a kisboltokban kapható műanyag flaskás felesekre szoktam használni, hát de akkor maximum rákérdez. Kicsit félrehajtom a fejemet, amikor végighallgatom az egész kis jeges visszavágást, de ahelyett, hogy komolyan válaszolnék, újra visszaütöm a labdát. - Most akkor a rossz tulajdonságomról vagy a nemlétező udvarlómról akarsz beszélni? - vetem oda, miközben összefonom magam előtt a kezeimet, egy biztonságos távolságtartással. A nemlétezőt csak a pasi elé tettem, mert hát rossz szokásból úgy körülbelül egy tonnányit tuti fel tudnék sorolni magamról. - Merengőt? Kezd a tököm tele lenni a merengőkkel… Azok nem ritka cuccok? Csak a mágus iskolákban szokott lenni, meg hol még? Minisztériumban? - kérdezek vissza, hiszen Dumbledore-nál nyílt titok, hogy van, ahogy a Drumstrangos igazgatónál is volt. De most így a világ végén hol a francba lenne? - Vagy a tárgyaláson nincsen ilyen dolog? - teszem hozzá, miközben ajtót nyit, én pedig hiába várjuk az ételt, még is megfeszülök, attól tartva, hogy valaki más kopogtat és a következő pillanatban újra kezdődhet a hajsza. Az orromat megcsapja a bab szaga, és hiába ettem már jó pár órája utoljára, még se nagyon visz rá a lélek, hogy nekikezdjek. Nincsen semmi ételre ugrás és lelkes eszegetés, egy ideig csak elhúzott szájjal nézem, mintha csak egy hisztis picsa lennék, pedig aztán ha kaviár lenne itt, arra is ugyanúgy húznám a szám. Végül letörök egy kicsit a kenyérből, eszek két kanállal a babos húsos valamiből, szépen lassan, szuszakolva le a kaját, aztán ott is hagyom. Még ennyit is azt hiszem tisztességből ettem meg, ha már megvette, de nem vagyok tömnivaló liba, hogy mindent letoljak. Nem az erősségem az evés, elég gyorsan ott hagyom az ételt, nem véletlenül vagyok olyan karcsú, talán túl karcsú, és élettelenül sápadt. Már nyugalmi helyzetben, nem amikor pofoznak, sokkolnak, rángatnak és futnom kell. Akkor van pír a sápadt arcomon. - Edd meg te, magadnak nem is kértél. - ajánlom fel végül is, az alig érintett ételt.
Úgy döntök, hogy nem fogom izgatni, mert olykor szemöldökráncolva felém néz, hogy mi van velem. Régóta nem törődik velem senki, nem éppen attól várom el, akit kantárszáron viszek a vesztőhelyre. Most éppen nincsen rajta a mágikus bilincs, és talán nem is szándékozom visszarakni rakni, bizalmam jeléül, de igenis el akarom vinni Glasgowba péntek éjfélre a reptérre, csak mert én aztán állom a szavamat. Ám ha a lány tényleg valami Nox féle megveszekedett sötét boszorkány lenne, akkor nem játszaná az ártatlan galambot. Nem, tényleg nem, mert az olyan álszent, manipulatív dögök teljesen máshogyan állnak az élethez, mint ahogyan Megan teszi. Ő sebzett, hozzám hasonlóan, így nem csoda, hogy hosszadalmassá váló utunk során egymást piszkáljuk unaloműzés gyanánt, no meg ilyenné is váltunk, nincsen ezen mit szépíteni, nem tudjuk feldobni a másik életét. És miért is kéne? Barátok talán úgysem leszünk. A csuklója most igen csúnya, valóban kidörzsölte a bilincs, ám sokkal sebesebb is lehetne, ha nem helyezem rá azt az enyhítő gyógyvarázst, ami vélhetően a hitelkártyán túl valóban felfedte a helyünket. A szobában várjuk a vacsoráját, addig pedig megkapom a menetrendszerinti következő gúnyos kérdést. – Az alkohol sokba kerül, úgyhogy oda még nem jutottam. A többi nagyjából stimmel. Különben is, mit zavar? Nem vagyok az udvarlód, hogy az én rossztulajdonságaimat taglaljuk. Vagy beszéljünk inkább a tiédről? – Vágok vissza jéghideg eleganciával, majd kidobom a csikk maradékát, miután szétnyomtam az ujjammal a szikrát. Nem értem, miért zavarja, ha mondjuk holnap felfordulok az árokszélen valamelyik függőségemtől súlytva. Az ígéretemmel ellentétben mégsem kezdem mérlegre tenni az ő életét, hiszen semmi értelme, van elég baja nélkülem is. – Tudom, hogy nem állsz a legjobban anyagilag, de ha beigazolódik a sejtésem, biztos, hogy valami kárpótlást intézek neked a törvényszéktől ezért a meghurcolásért. Viszont találnunk kéne egy merengőt, mert továbbra is hiszem, valahogyan elzárták az elmédet, és legfelül rejlik az, ami miatt ennyien vadásznak rád. – Nyúlok a zsebembe, és a bilincset csak simán az éjjeli szekrényre helyezem. Fogunk tusolni, úgy pedig kissé állatias lenne, hogy amíg én bent vagyok, addig odabilincselem valamihez. Azért én sem vagyok akkora bunkó. Ha meg akar szökni, akkor tegye, meglátjuk, hogy nélkülem mekkora esélye lenne. Kopogtatnak, megjött a vacsorája, átveszem a küszöbön, és be is hozom. Nem túl nagy dolog, valami babbal-hússal megforgatott ragu lehet egy nagy karéj kenyérrel. Kanalat is kapott hozzá. Leteszem az egyik székre az ágy közelében, lévén asztal nincs, aztán várom, hogy hozzálásson.
Azért ha néha észreveszem, hogy fogdossa az oldalát akkor elhúzom a számat, mert akármennyire gecizek néha, meg akármennyire ki vagyok akadva, hogy csak úgy elrabolt a munkahelyemről, utálom, ha valaki miattam sérül meg. Utáltam akkor is, amikor Cody-val lezuhantunk, és utálom most is. Beérünk a házak közé, és nem nagyon jajongok azért, hogy eszébe juttassam a vasat, Az a cucc még azt a csekély mágiát is lefogta bennem, amit tudok is használni, ráadásul jól ki is dörzsölte a csuklómat, szóval a franc fog szólni érte, hogy kerüljön vissza. Nincs hova szaladnom, és ha hihetek neki, akkor ha eljutunk addig a tárgyalásig és tisztán jövök ki róla, hiszen semmi rosszat nem tettem, csak rosszkor voltam rossz helyen. Jó, tény, hogy azért ástam bele magam az időutazás témájába, mert az a nő azt kérte tőlem, de akkor se szivárogtattam ki semmi titkos információt, nem találtam semmit. - Ja, kösz. Ha lenne önérzetem most ezt magamra venném. Még szerencse, hogy nincs. - jegyzem meg a csóróság ügyén egy kis vállrántással. Tényleg kicsivel, hogy legalább szándékosan ne mozgassam a lezúzott könyökömet. Az, hogy az érintésétől elhúzódok és az, hogy előtte pedig én érintettem az arcához az anyagot egy teljesen különböző történet, de nem kérdez rá, hogy miért csinálom, és éppen ezért nem kezdek el cseppet sem szabadkozni. - Nem egy nagy szöveg, de sebaj. - válaszolom vissza, most már egy irtóhalvány mosollyal is az arcomon. Ugyan ideges vagyok és nagyon nyúzott is, még is egyre kevésbé dübörög bennem az adrenalin, hiszen már nem az erdőben szaladunk és valahogy a fenyegetést is távolabbinak érzem, ahogy feltűnik az a ház a neon felirattal. Kezd kiszállni belőlem az erő és ezzel együtt a flegmatikus pókerarcomat se tudom minden percben fenntartani. Mire odaérünk már alig érzem a zsibongást a könyökömben, ami egy határozottan jó jel, ellenben annyira dögrováson vagyok ettől az egész naptól, hogy megszólalni sincsen semmi kedvem, pedig amikor leültet és csak bámulok ki a fejemből unottan, akkor fél füllel hallom, hogy vacsorát rendel nekem. Vissza akarom utasítani, de már annyira négy fal között akarok lenni, kvázi biztonságban, vagy legalább is nagyobb biztonságban, hogy egy szóval se akarom húzni az időt, ameddig fel nem mehetünk. Csak várok, a kezeimet keresztben összefűzve magam előtt, ez is jelzi, hogy a könyökömnek kutya baja, na meg azt is, hogy groteszk lojalitással a pasi felé takarom el a “bántalmazásának” a nyomát a csuklómon azzal, hogy így tartom a kezemet. Kezembe adja a kulcsot, ami azért kicsit meglep, tekintve, hogy elméletbe neki kéne diktálnia a lépést és ajtót nyitva betessékelni engem, nem előzékenyen átadni a lehetőséget, hogy előre menjek. Felállok és egy apró önuralommal kivárom míg bezáródik mögöttünk az ajtó és csak akkor szólalok meg. - Láncdohányos és koffeinfüggő... alkesz is vagy? - kérdezem, csak úgy mellékesen, miközben körbenézek a szobában. Nem nagy, de igazából én semmit nem neveznék lyuknak, amiben elfér egy ember a földön is, annyi hely van. Mondjuk tény, hogy ha forgolódik, akkor vagy az ágy lábán koppan majd, vagy az egyetlen szekrényen, ami bent található, de hé… Kit érdekel. Fedél a fejünk fölött, nincs hideg, és amilyen úriemberbe ment át, én még ágyban is tölthetem az éjszakát, remélhetőleg friss lepedőben. Eszembe sincs panaszkodni, akármekkora a szoba.
Olykor az oldalamra tapasztom a kezemet, mintha csak vissza akarnám tolni a szétrepedt bordámat a helyére, de azt hiszem nem olyan csúnya, mint amennyire annak érzem. Jó eséllyel csak durván bevágtam, kék lesz, meg lila, holnap reggelre fekete. Aztán szép lassan felszívódik, ha nem nyomok rá valami pólyázóvarázst. És nem fogok, mert ránk találnak, úgyhogy túlélem, ahogy van. Ahogyan elérjük az első házakat, ígéretemmel ellentétben mégsem teszem rá vissza a bilincset. Hogy ez a bizalom jele, vagy hogy kezdek hinni neki, netán a kisvárost ítélem meg túlzottan távolinak mindentől, lehet, hogy sosem fog kiderülni, hiszen nem teszek indoklást. – Majd éjszaka jobb lesz, talán. – Térek ki az érdemi válaszadás elől. Nem először esek ekkorát, viszont nem szoktak értem aggódni, így már ez önmagában is meglepő. A következő szavaira viszont megrántom a vállamat, nem veszem a lapot, hogy csak afféle poénnak szánja. – Ugyan, te még nálam is csóróbb vagy. Majd megoldjuk. – Még véletlenül sem tőle akarok kölcsönkérni, hiszen a rabom, nem valami nőcske, aki kisegít. Jobb híjján már gyújtok is rá a következőre, megismerkedésünk óta nagyjából minden öt percben elszívtem egyet. Ám két slukk után el is dobom, hogy őt is meg tudjam vizsgálni, ám ő minimális tűrés után elhúzódik. Amit már csak azért sem értek, mert ő meg felitatta az én arcomról a vért. Mindegy, nekem aztán tényleg mindegy. - Mindenre azt mondjuk, hogy sebaj? – Csóválom meg a fejemet fájdalmas mosollyal és bár nem tudom, hogy mi jár a fejében, igaza lehet, velem jobban járt, mint a legtöbbekkel Jerry embereivel. Még mindig nem tudom, hogy miért akarják holtan, vagy rács mögött látni, de amint lesz egy kis időnk, leülünk, és beszélünk, mert eddig szó szerint rohanás volt az életünk. Már szürkület van, és nem is szándékozom továbbmenni. Van még pár napunk odaérni, péntek éjfél a határidő, akkor kell Glasgow repterén lennünk. Ahol már ott lennénk, ha nem adja elő a hattyú halálát. Amit így utólag lényegében már értek is. – Az jó lesz. – Bökök az egyik épület felé, ahol zöld neon jelzi a kiadó táblát. Immár nem ráncigálom őt, csak biccentek, hogy menjünk. Úgy nézhetünk ki, mint valami vert sereg. Belépvén összekaparom a maradék fontjaimat, és egy szobát veszek ki, kettőt még véletlenül sem akarok, most egyszerűsítünk. A hotel előterében lehet ülni, odafelé terelem Megant, hogy legalább pihenjen meg, amíg rendezem a számlát. A recepciósnak szólok, hogy üssenek össze a lánynak valami vacsorát, s amíg erre várunk, én magam egy kávét kérek, meg az automatába bedobálgatva némi aprót, egy doboz cigit veszek. Előbbit kortyolgatva térek hozzá vissza, zsebrevágva a cigit. A kulcs nálam, a vacsoráját majd felhozzák. – Egy lukat kaptunk, de majd alszom a földön. – Nyomom a kezébe a kulcsot, most talán lesz némi nyugalom, hogy átgondoljuk a továbbiakat.
Biztos, hogy nem mondanám azt, hogy valaha is a varázslásra támaszkodtam. De még a mugli világ vívmányaira se. Leginkább nem volt soha egyetlen kapaszkodóm sem ebben az életben. Az egyetlen dolog, amihez értek, az az, hogy hogyan kell kizárni az embereket az életemből. Bizalmatlan vagyok, és azt se tudom, hogy most ebben a fickóban miért bízok meg, miközben egy órával ezelőtt konkrétan rámtámadt. Bár az is lehet, hogy nem számít bizalomnak csak a kevésbé rosszat választani egy szituációban. Csak letörlöm a vért, a szavaira csak vállat vonok és valamit mormogok, aztán sietnünk is kell tovább. Lényegében bocsánatot kér azért, hogy lesokkolt, legalább is én így dekódolom a szavait, de nem tudom, hogy mit mondjak. Nem fogom azt mondani, hogy ugyan, semmi baj, sokkolj le akkor is, ha eltűnök sokáig a WC-re, pedig csak fosok, vagy valami, ok nélkül… Most nagyon nem alkalmas az idő beszélgetésre, szóval csak megrázom a fejem, hogy hagyjuk és siessünk, mert ha ő a fejvadászok közül a jófiú, akkor a rosszfiúk Marvinból ítélve nem sokkolóval kezdenek, hanem valami durvábbal, és lehet meg sem állnak nála. És én még mindig kurvára nem csináltam semmit. - Nem vagyok orvos..., de ha bordád roppan... az rohadtul nem sebaj. Átszúrhatja a tüdőd… meg ilyesmi..., így random laikusként. - mondom vissza, menet közben, szakaszonként, hiszen nem vagyok a legkevésbé sem sportos, gyorsan kifulladok és a beszéd nem segít a sietségben. - Ha most azt mondod, hogy adjak kölcsön, hogy finanszírozzam a kvázi elrablásomat, akkor szemberöhöglek. - szólalok meg egyszerre flegma hangon és csípősen, mikor elkezd a zsebében turkálni és számotvetni. Még is van a tekintetemben valami, ami arra utal, hogy végül is, valahol mélyen ezt egy viccnek is vehetné. - Adjuk el a tüdődet, még ameddig át nem lyukasztja egy csontod. - vetem fel, újra visszautalva arra, hogy böki a csőröm az a sebaj. Aggódom érte? Hát, lehet… De nem tudnám megmondani, hogy azért, mert ha kipurcan totál kiszolgáltatott leszek, vagy azért, mert a sokkolótól eltekintve nem is bánt velem olyan rosszul. Mikor kibukkanunk a házak közelében kicsit megáll és magához fordít. Az egész olyan bennsőséges, velem senki nem mert volna ilyet tenni, mert tudják, hogy kapásból eltöröm a kezüket. Most is ahogy az állam alá nyúl felnézek rá - mert jócskán fel kell néznem rá -, de kicsit elhúzom az állam, hogy megszakadjon közöttünk ez a zavarbaejtő érintés. - Csak zúzódás, de sebaj. - mondom, miközben kicsit megmozgatom. Tényleg biztos vagyok benne, hogy el nem tört, csak azért sajoghatott annyira, mert rossz ideget kapott el az ütés. Szépen belilul meg feldagad majd, de ha tudom mozgatni, akkor olyan nagy baj nem lehet, asszem. Nem kezdek el menekülni, sikoltozni, segítséget hívni, egészen biztos vagyok benne, hogy előbb érnének ide az üldözőink, minthogy bárki tényleg a védelmébe venne, főleg, hogy ez egy mugli városnak tűnik, egyszer meglendítik a pálcájukat és minden mugli kiiktatva. És őszintén, kivagyok ettől a naptól és szerintem nem is lenne erőm tovább menekülni egyedül, nem lenne kedvem... túlélni.
Nem akarom túlmagyarázni a dolgot, mert bár jó messze vagyunk még Glasgowtól, lesz időnk még beszélgetni, de akkor is mindegy ez a kérdés, hiszen jó eséllyel úgysem fogjuk látni egymást. Megan a varázsvilágban nőtt fel, míg én rengeteget mozgok a muglik között, ugyanis muszáj mindkét félhez értenem, ezért is vagyunk még életben. Ha csak a varázslatra támaszkodnék, akkor nagyon könnyen bemérhetőek volnánk. A szavaira elmosolyodom, s látszik, hogy nem szoktam manapság sokat viccelődni, az életem teljesen másról szól. Ha Megan észreveszi, rájöhet, hogy hasonlóan keserű vagyok, mint ő, akaratlanul is sokat fintorgok, bármi is történjen. Ezúttal a kivétel. - Kösz, bókolni aztán tudsz. – Tűröm, ahogyan felitatja a vért. Talán magától is megtörtént volna, de akkor nehéz lenne magyarázkodom, hogy miért vagyok úgy összemázolva. Megantól sem várta senki, hogy nekem segítsen, lévén a fogvatartója vagyok, de ebből a tettéből is világos, nem ő lesz itt a bűnös. Amúgy is megvédtem volna, de így meg pláne. Túlerővel szemben is, itt elvekről van szó. – Ugyan. Én nem Marvin vagyok. Nem akartalak bántani. Megszoktam, hogy azok után küldenek, akik állatok. – Csóválom a fejemet kesernyés félszegséggel, az elveimbe az se férne bele, hogy lányokat kínozzak, de most nem volt idő enyhébb megoldást találni. A sokkoló időspórolás volt, főleg mivel még boszorkány is a kiscsaj. De amilyen anyáskodó velem ebben a pillanatban, minden morcossága ellenére nehéz róla rosszat elképzelni. Ellenőrzöm a csuklóját, megmarad, nem kell amputálni, de több gyógyítást nem kockáztathatok, legfeljebb ha nem ugrál, ritkán teszem rá a bilincset. - Valami megroppant, sebaj. – Vonom meg a vállamat, de értékelem, hogy erre is odafigyel. Próbáljuk szedni a lábunkat, a fák között szerencsére gyorsan elérjük a másik oldalt, én pedig a zsebeimben turkálok. – Nem sok készpénzem maradt, a hitelkártya pedig már nem opció. Ha tippelnem kéne, azt hihetik, minél gyorsabban tovább akarunk állni. Viszont ha megszállunk Ludlow-ban, akkor azzal lehet, hogy elvesztik a nyomot. Pénzt pedig majd szerzünk valahonnan.. – Vágom zsebre a tárcámat, s Megan álla alá nyúlok. Ő se fest valami túl szépen, de legalább egyben van. – És a könyököd? Nagyon sajog még? – Hamarosan meglátjuk az első házakat, alig nagyobb, mint egy falu, csoda, ha lesz itt egy motel. Remélem a lány nem kezd el segítségért óbégatni, vagy teszem azt elszaladni. Velem nagyobb biztonságban van, mint nélkülem. Előveszek inkább még egy cigit, hátha az megnyugtat. Enyhén szólva is láncdohányos vagyok. De legalább nem rá fújom.
Fogalmam sincs, hogy mi a kettő között a különbség, az arcomon lehet ez látszik, de ahelyett, hogy visszakérdeznék csak megrázom magam és megyek tovább, hiszen rohadtul nincs időnk erre és a legőszintébben… nem is érdekel. Sose lesz bankkártyám se hitelkártyám, még Gringottsi fiókom sincsen, minek, ha körülbelül havonta felélem az összes pénzem. Nem nagyon tartok attól, hogy valakinek éppen a kis padlás-lakásomba jutna eszébe betörni és ellopni azt, amit más inkább csak zsebpénznek tart. Bár mondhatnám azt, hogy ez életem legszarabb napja, de még csak ez se igaz. A szívem a torkomban, ahogy levetődünk a mozgó vonatról, és csak arra tudok gondolni, hogy ez is csak velem történhet meg… hét évig úgy éltem a Roxfortban, mint egy szürke kisegér, mint aki ott sincs, kivéve, ha valamelyik lelkesebb háztársamat kellett néhány jól irányzott rosszindulatú megjegyzéssel leszerelni. Most meg lepaktálok az ördöggel és meghurcolnak miatta, de szó szerint, országból országba hurcolva… - Szarul is néz ki. - válaszolom vissza, miközben annyira felitatom a vért, hogy ne csorogjon, elapadjon. Végre valahára elenged, egy megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem és elkezdem dörzsölni a csuklóimat, de csak finoman, már így is eléggé kidörzsölte a bilincs. - Azt hiszem ennél jobbat úgy se tudok kialkudni, szóval legyen. Kösz. - válaszolom, lazán, már úgy amennyire laza lehetek, miközben a torkomon akar kiugrani a szívem és a tüdőm, a szememben pedig ott az üldözött vad félelme… Már nem tudom, hogy mit mondjak, nincsen hova futnom, talán tényleg az a legbiztonságosabb, ha vele vagyok, hiszen azt a Marvint is eléggé gyorsan kiütötte. Abban nem vagyok biztos, hogy egy egész csapatot is kiütne értem, de abban igen, hogy engem egy pillanat alatt kiütnének és elfognának, pofonnal vagy pálcával, az mindegy… Bár most, hogy nincsen rajtam a bilincs, egy pici bizsergető érzés jelzi, hogy ha akarom, akkor újra megy az a bizonyos anyagi trükk, amit a sokkolójával s a gombjaival is műveltem. Ahogy komolyabban megindulunk egyre egyértelműbb lesz, hogy nem csak az én karom fáj, hanem nála is valami nagyobb baj van a karcoláson kívül. Próbálom tartani a tempót, ami nagyjából megy is, hiszen kő fogta fel a sérülések nagyját. Nem vagyok egy nagy anyáskodó természet, de azért a nagy rohanásban és lihegésben nem tudom tartani a számat. - Minden oké? Úgy veszel levegőt, mintha… nem is tudom, minimum Darth Vader lennél. - mondom, bár fingom sincs, hogy ismeri-e a Csillagok háborúját, de mindjárt kiderül. Egyik kezemmel próbálom stabilan tartani a másikat, de mivel úgy konkrétan nulla közöm van a pálcás, vagy úgy akármilyen gyógyításhoz, mást nem tudok tenni, mint tűröm a fájdalmat és megyek, abban bízva, hogy így nem kapnak el minket. De mondjuk, ha az állomáson is lesz egy csapat fejvadász ez meg itt mellettem mindjárt összeesik, mert valamije eltört, akkor... hát nem tudom, hogy ezt a szartengert lehet-e egyáltalán még fokozni.
- A bankkártyáét nem. A hitelkártyáét igen. – Nem akarok belemenni, hogy miért, hogy ha nem ért hozzá, hiszen most nem az a perc, amikor szakmázhatnánk. Most éppen rohannunk kell, és levetődni a vonatról, mielőtt az aurorok vagy halálfalók bevárnak minket. Annyi biztos, hogy nekem is lehetett volna több eszem, hogy ne bízzak valakiben, aki ennyire konkurenciát jelent számomra. Marvin ugyan lényegesen idősebb, de képzetlenebb vadász, mindig rivalizálni akart velem, lenyúlni a nagy megbízásokat, és most azt hiszem Jerry keze is benne van a dologban. Nem akart kockáztatni, hogy nem érünk oda időben, ezért idehívta ezt a barmot is. Szó szót követ, és már ugrunk is, nem csupán a pénz motivál, valahol igenis kezdek hinni benne, hogy a lány ártatlanul keveredett bele valamibe, meg úgy amúgy is, törékenynek tűnik, kár lenne, ha össze vissza sérülne. Nekem végülis mindegy, mondhatni megszoktam, noha belehalni én sem akarok. Helyeslően felmordulok, ahogyan hagyja magára húzni a dzsekimet, és még jó erősen is kapaszkodik. Ellen is tarthatna, hagyhatná, hogy elkapjanak minket, aztán a másik oldallal is szerencsét próbálhatna. Ám nem így van, bízik bennem, hiszen most teljesen egymásra vagyunk utalva. A fogamat is összeszorítom, hogy el ne harapjam a nyelvemet az esés közepette. Amennyire csak lehet óvom őt úgy hajlítva még a karjaimat is, hogy a zuhanós pörgés közepette inkább engem érjenek az ütések, nem őt. Teljesen felfogni nyilván úgysem tudok mindent, csupán tompítani. Az arcomon felszínes, de éles fájdalom, az oldalamban pedig szúró, de tompa, ott talán még meg is repedt valami. Nem tudom, hogy melyikre koncentráljak, hiszen egyiket sem zárhatom ki, inkább a lányt segíteném fel, de megállít azzal, hogy törölgeti az arcomat. Pilloghatnék rá zordan, ahogyan az tőlem elvárt, ehelyett valami teljesen más buggyan ki belőlem. – Köszi. Kurvára fáj. – Most a karja alá nyúlok, figyelve arra, hogy a jó könyökét kapjam el, lévén mintha neki is fájna az egyik. Előhalászom a bilincs kulcsát, és a csuklója után nyúlok. – Tételezzük fel, hogy ártatlan vagy, én pedig nem vagyok döntőbíró. Elviszlek a kért helyszínre, mert engem is a szavam alapján ítélnek meg. De megvédelek, és majd megnézem, mit tehetek az érdekedben. Viszont amint beérünk valami városba, a bilincs felkerül. – Nem akarok fenyegető pillantással élni, hiszen tudom, hogy mire képes a tudásával, amivel fémeket olvaszt, de ha nagyon hősködik, én is átmehetek Marvinba, amit nyilván nem akarok. – Az állomás csupán egy megálló volt a kisváros előtt, amin áthalad a vonat. Ha az erdőn át megyünk, arrafelé találunk távolsági buszokat. Na gyere. – Nyitom ki a bilincset, és zsebre vágom, elengedve a karját, mondhatni szabadon mozoghat. Egyelőre. Nyilván a mágikus fém, amit zsebre vágok, kidörzsölhette vékony kis bőrét, de most nincs idő lelkizni. Elindulok az erdő felé, de azért szorosan mellette haladva. Még mindig furán veszem a levegőt, valami nagyon nem klappol. A fák között nem halad ösvény, mégis erőltetett menetben kell haladnunk, hiszen ha az állomáson várakozók rájönnek, hogy nem vagyunk a vonaton, kitalálhatják, hogy mi történt.
Kicsit azért rámjött a frász ettől a Marvintól és attól, hogy lényegében egy egész csapat mágus üldöz minket, miközben én még mindig kurvára nem csináltam semmit. Fogalmam sincs, hogy miért lettem ilyen fontos, hogy mennyit tűztek ki a fejemre, hogy egy egész hadsereget is megéri mozgósítani. Jó, nyilván nem hadsereg, de már az egynél több túlkapásnak tűnik. Egyre jobban gyanítom, hogy tényleg lehet valami olyan információ a birtokomban, amiről fogalmam sincsen… Pontosan tudom, hogy az érzelmeim kiszámíthatósága és… a mentális épségem megkérdőjelezhető, nem szoktak minden árva diákot elküldeni hét éven keresztül pszichológushoz. Még búcsúzóul beletaposok Marvinba miközben kisietünk a fülkéből, bár iogazából fogalmam sincs, hogy az ilyen rugdosás az meggyorsítja vagy lelassítja a bunkó ébredését. - Ennyire nyomon tudják követni a bankkártya mozgását? - kérdezek vissza, hiszen lehet, hogy mugli születésű vagyok, de ahonnan én jövök ott nem sokaknak van kártyája, még készpénz is alig akad. Ráadásul a mágusvilágba csöppentem 11 évesen, és akkor még nem is nagyon létezett a dolog, hogy a mindennapi emberek kártyával fizetgetnek erre-arra. A vonat végére sietünk és hallgatom a magyarázatát, hogy miért is akarhatnak ennyire, és közben elkezdem a fejemben összeszedni, hogy még is milyen tárgyak vannak nálam Noxtól, de egyre valószínűbb, hogy ilyen esetben a fejemben van a válasz. Egyetlen kabátot emeltem el, amikor a Drumstrangba mentünk, és szabad akaratomból nyúltam érte, nem hiszem el, hogy annak jelentősége lehet, hogy előre tudta, hogy elveszem majd. Rendben, nem ismerem Noxot olyan mélyen és annyit eddig is láttam belőle, hogy szereti szövögeti a hálóját, mindenről tudni és mindent manipulálni, de ilyen szinten átgondolni a cselekedeteit… Nem tudom, hogy megijedjek, vagy elismerően gondoljak rá. Igazából most inkább egyiket se teszem, mert alig van időm átgondolni bármit, már a vonat hátuljában vagyunk, ugrásra készen. Meghökkent, ahogy a kocsi falához szorít, vigyázva arra, hogy nehogy elessek, és egy pillanattal később már rám teríti a dzsekijét én meg csak nézek, mint valami sokkos boci, hatalmas szemeket meresztve rá. Soha nem bírtam, ha valaki nyomult és meg akarta menteni a kis lelkemet, és a hőst játszotta, mindig mindenkit elküldtem a francba, de ez most nem egy ilyen helyzet. Még is mi a frászt kezdenék, ha egyszer csak úgy döntene, hogy túl sok velem a vesződség és nem éri meg azt a pénzt, amit kap, és inkább hagyna a fenébe. A következő pillanatban már felkap, én pedig ugyan az érintésektől ösztönösen össze szoktam rándulni, most ehelyett egyik kezemmel a dzsekit tartom magam körül, a másik kezemmel pedig erősen belekapaszkodok a férfiba. Ugyan az erősent az ő izmos testalkata valószínűleg meg sem érzi, főleg nem okoz neki fájdalmat a szorításom. Eléggé körülményes és kitekert a dolog úgy, hogy még mindig rajtam az a rohadt bilincs. Mondanám, hogy kemény csaj vagyok, és ez az egész nem akaszt ki, csak egy átlagos nap, vagy egyéb baromságok, de nem. Az ugrás közben lehunyom a szemeimet, erősen összeszorítva, és úgy várom a végét, mintha már elfogadtam volna, hogy ha meghalunk hát meghalunk, ez van. A számra fogy a sikoly, ahogy először zuhanunk, majd becsapódunk, és gurulni kezdünk, de nem nyikkanok meg és nem is nyitom ki a szemem, egészen addig, ameddig meg nem állunk. Megpróbált teljesen átfogni, de ez persze lehetetlen, jó néhány helyen ért ütődés, de a fájdalom nem olyan erős, hogy elkezdjek jajongani. - Azt hiszem semmim sem tört el. - válaszolom, feltápászkodva, aztán megállapodik a tekintetem az arcán, miután magamon végignéztem. A tövis karcolások között van egy mélyebb, ami végigszeli az arcát és még egy vékony vércsík is megindul az álla felé. - Az arcod. - mondom ki az egyértelműt és a ruhám ujjával letörlöm az arcáról, mindkét kezemet megemelve, hiszen a bilincs tart. Ekkor veszem észre, hogy a rázkódások közepette a rossz tartás miatt bevertem a könyökömet és a fájdalom ami belenyilal kicsit megakaszt a mozdulatban és fintort varázsol a számra. - Tényleg... még mindig szükség van a bilincsre? Nincs hová szaladnom!
Magam sem tudom, hogy vele kapcsolatban miért is adtam fel a tőmondatok adta jó lehetőséget arra, hogy megmaradjak a titokzatos keményfiú szerepében. Talán mert az út hosszú lesz, ráadásul valahol igenis bánt, hogy így kell bánnom vele, lévén egy értelmes, és nyitott lánynak tűnik a nyilvánvaló világfájdalom mellett, ami engem is jellemez. Nem vagyok én akkora tahó, hogy lányokat úgy kezeljek, mintha kapcarongyok lennének. Sőt, tulajdonképpen Jerry mindig rosszfiúk nyomába küld, nem pedig lányokéba, akikről igencsak kétséges, hogy valóban közük is van valami sötét ügyhöz. Viszont nem érünk rá különösebben diskurálni a múltamról, mert Marvin közeledik, és alaposan leápolná Megant, ha nem lépek közbe. Ebből már látni, hogy nem minden óvadékügynök olyan részrehajló, mint én, noha én sem engedek az igazamból. Marvin kiütve, és még minimum percek, mire visszanyeri az eszméletét. Nem törtem be a fejét, de igazán megérdemelte volna. – A baromállat egyszer lenyúlta a hitelkártyámat, de sosem hittem, hogy valaha is vissza fog élni vele. – Utalok rá, hogy vélhetően utánanézett, hogy hol használtam utoljára, így könnyen beazonosíthatta a vonatot, ami elé kocsival, vagy mágiával bevágott, felszállt, és most itt van. Ám jó eséllyel ezt már mások is tudják, ha folyamatosan jelent Jerrynek, ezért aggódom, hogy Nox cimborái, elveszejtői, vagy akár azok a bizonyos skót aurorok füstjelei idéződnek meg a csak a varázstudók szemének látható módon, és várnak minket az állomáson. - Az közel sem biztos. Nálad is hagyhattak valamit, akár tárgyat, emléket, bármit, amiről nem tudsz. Mintha valami futár lennél, aki nem tud az áruról. Nem először fordulna elő. – Végigsietünk a vonat hátuljába, hogy még ezzel is nyerjünk némi távolságot. Megértően bólogatok, nem is nézném ki belőle. Odatámasztom őt a vonat folyosójának falához, de azért közel a testéhez állok én is, hogy ha nem tudna kapaszkodni, akkor ne essen el. Levetem a bőrdzsekimet, és a vállára terítem. – Akkor én ugrom veled. Húzd az arcodra, hogy ne sérülj meg. – A karomba kapom a combja alá nyúlva, mert pillanatokon belül be fogunk érni az állomásra, és hát akar a franc találkozni az üldözőinkkel. Ha megtette, hogy feljebb húzta bilincsezett kis kacsóival az arcára a kabátomat, akkor kinézek magamnak egy szimpatikus bokrot ami elszáguld mellettünk, és már ugrok is vele együtt. Amennyire tudom, megveszítem az izmaimat, hogy átölelve minél erősebb burkot alkossak körülötte, amíg bukfencezünk párat. Alig hallható nyikkanást hallhat tőlem, s mire végre nem áll tótágast a világ, el tudom engedni, hogy lehúzzam a fejéről a műbőrt. – Jól vagy? – Láthatja, hogy az arcomon átszaladt némi tövis a bokrokat érintve, s kissé sípolva veszem a levegőt, de akkor is mennünk kell, méghozzá mielőbb.
Nem zavar a füst különösebben, nem kezdek el panaszkodni, csak éppen láthatólag mozdul meg az orrom. Nem szeretem, de nem is utálom. Nem szoktam rá soha hosszútávon, bár előfordult, hogy néhány hónapig társamul szegődött a magányban és az alkotások közötti szünetekben. Elég unalmas az élet egyedül abban a kis lyukban, bár mióta Cody a nagy szerelmi bánatában beköltözött… Furcsa egy kapcsolatom van azzal a fiúval, bizalmasom, barátom, most már élettársam. Még ha nem is a romantikus értelemben. Ő sem ismer teljesen, azt senkinek nem engedem meg, de megtűröm magam mellett, annak ellenére, hogy a padláslakás tényleg csak egy lyuk. És ezt nem sokakkal tenném meg, de Cody olyat tett az életemben, amit senki más. Olyan őszinte és kimerítő választ kapok, hogy az általában üresbe bámuló tekintetemben megjelenik egy kis meglepettség, egy kis kíváncsiság, ahogy a kinti táj helyett elkezdek az ablak mellett cigiző férfira koncentrálni. Idősebb, jóval idősebb, mint én, még is, ahogy elkezd a feleségéről beszélni és az auror múltjáról, ahogy kigolyózták az életéből. Először meg se tudok szólalni, maximum egy “na, az kemény”-t tudnék ehhez hozzáfűzni, de végül úgy döntök, hogy ugyan továbbra is őt nézem, elgondolkozva, de nem szólalok meg. Az, hogy illegális szereket helyeznek el a lakásába egy régóta bevált trükk, de azért egy olyan embertől, akit egykor az élete párjának választott… Hát… Nagyon szívás. Békénhagyom, míg lehunyja a szemét, ugyan fogalmazódik bennem még néhány kérdés, de mielőtt megszólalhatnék és letisztázódna, valaki felrántja az ajtót és én reflexszerűen rebbenek hátra, egészen belelapulva az ülésbe, a kezeimet magam elé rántva, ha esetleges támadástól kell félni. Egy olyan lány reakciója, akit nem most akarnak életében először megütni. Már éppen kezdett az egész helyzet megnyugodni, lecsendesedni, de most újra dübörögni kezd a szívem, ahogy hatalmas szemekkel megbámulom ezt a vélhetően részeg fazont. - A jó kurva anyád a cafka! - válaszolom vissza, mikor megtalálom a hangomat, de valószínűleg, mire végigmondom a mondatot, addigra a fejvadász, mármint Riley már ki is üti a pisztolyával. Az ápolatlan, nagydarab, kopaszodó ember elterül, én meg csak egy pillanatig nézek ki, hogy a látvány igazolja a férfi szavait, és nem igazán van időm ellenkezni. Ha olyanok, mint ez az alak volt, hogy már kezdésből lecafkáznak és leütnének, akkor lehet, hogy tényleg igazat mondott, hogy vele még jól is járok. Hát hálás talán még nem kezdek el lenni, de… - Rengetegen vannak, de miért akarnak ennyire? Esküszöm, hogy semmi olyat nem tudok, ami ennyit érne! - mondom neki, az izgalomtól nem olyan halkan és fapofával, mint általában, de azért messze nem kiabálva. Nem vagyok egy nagy harcos, meg van kötve a kezem, sokszorosan kiszolgáltatott vagyok, így nem csoda, hogy kezdek kicsit kiakadni. A vonat végefelé esik csak le, hogy mintha csak a filmekben lennénk, a fogvatartóm ugrásra készül. - Ki fogjuk törni a nyakunkat, még egy rohadt hintáról se ugrottam le soha, nem hogy egy vonatról. Mikor érünk a megállóba? - kérdezem, és sejtheti, hogy tényleg vagyok olyan vézna, hogy simán összetöröm magamat. Amikor kicsi voltam, akkor legalább a véznasághoz fürgeség járult és egy kis enyves kéz még Londonban, de a Roxfortba kerülésem óta konkrétan semmilyen testedzést nem végzek, keveset eszek, alig mozdulok ki… Nem vagyok egy atléta.
Felpattanok, hogy lehúzzam a vonat ablakát, s kihajolva elszívjak egy cigit. Az már kiderült, hogy roppant érzékeny lelkű lányról van szó, aki még a foglyom is, de nem kényszerítem rá, hogy elszenvedje a károm szenvedélyeimet is, miközben magammal hurcolom a fél világon át, hogy a skót nemzetbiztonság elé álljon egy olyan bűnért, amit talán el sem követett. Nem leszünk nagy beszélgetőpartnerek, de nincs is rá szükség, nem barátkozni jöttünk össze. Néha az egyikünk visszakérdez, amire kurta válaszok érkeznek. Nem mintha másokkal nagyon szószátyár lennék. Különben sem tartozik Meganra, hogy megvan a magam baja, de mégis lerí rólam, hogy nem divatból vagyok cinikus, hanem cseppet sem vagyok boldog a bőrömben. Azt már meg is jegyezte, hogy aljas munkám van, amivel még egyet is értek, de most ez az egyetlen, amiből meg tudok élni, és nem kell hozzá különleges végzettség, csak ami nekem van. Biccentek a szavaira, viszont azon, amit válaszol, elnyomom a cigi maradékát s kipöckölöm a szélbe. - Nem az én dolgom megítélni, de remélem, hogy kiderül az igazság. – Pillantásomban némi enyhített ítélet is van az irányában, valóban egy fiatal lánynak tűnik, aki csak belekeredett valamibe, s a vallomásáért cserébe hátha elengedik. A skót igazságszolgáltatás igen szigorú, de mégiscsak igazságos. Ha nem követett el semmi rosszat, akkor távozhat majd. Nem szoktam figyelemmel kísérni a rabjaim sorsát, miután leadtam őket Jerrynek, soha többé nem tudok róluk. Csak felmarkolom a pénzt, és nem érzem magamat érintettnek. Ha szörnyűséget követtek el, talán a halál a jussuk, de kétlem, hogy ez a Megan odáig jutna, nem nemzetáruló vagy ilyesmi. - Nos.. a feleségem elkezdett barátkozni egy újonnan odahelyezett aurorral, aki jelentősen összejátszott az alvilággal. Én nem fogadtam el kenőpénzt, amit mások az ő vezetésével igen. Aztán egyszer meglepő módon egy házkutatási paranccsal jöttek oda a minisztériumból a kúriánkhoz, és láss csodát Megan, tiltott bájitalösszetevőket találtak nálam, amivel drogot főz magának az ember. – Nem nehéz kitalálni, hogy a feleségem ennek az embernek a szeretője lett, és ilyen mondvacsinált eszközzel távolítottak el. Bár az is felmerült bennem, hogy a feleségem csak naív volt, és az a fickó valahogyan megbűvölte. Végülis már mindegy, már nem vagyok auror. Nem vagyok senki sem. Viszont láthatja rajtam, hogy ráncolom a homlokomat, s gyorsan ledobom magamat a fülke egyike bőrszékére, szembe vele, s eldőlök, behúnyva a szememet. Pár pillanat múlva egy kopaszodó pálcás alak nyitja ki az ajtót, borizű hangon rádörrenve a lányra. – Velem jössz cafka! – Félhangosan mormolja mindezt, és már emelné a kezét, hogy visszakézből szájon vágja Megant, mire csak azt érzi, hogy valaki elkapja a könyökénél, s az én csúnya tekintetemmel találja magát szemben. Az más kérdés, hogy én sokkolóztam, ami pillanatnyilag kiüthet valakit, de lányokkal nem verekszünk. – Marvin. Te meg..? – Kérdezem feleslegesen, mert a másik kezemben a pisztolyom markolatával úgy homlokon csapom, hogy összecsuklik, mint egy rongybaba. – Leszállunk Megan. Tudják, hogy itt vagyunk. – Nézek ki a vonat ablakán, s látom, hogy a következő állomáshoz közeledünk, az égből pedig csak a varázshasználók számára látható füstpamacsok érik el a földet, hoppanáló aurorok. Vagy halálfalók. Remélhetőleg még nem vágja nagyon a csuklóját a bilincs, de most sietnünk kell. A vonat hátsó szekciója felé terelem, sejtheti, le kell majd ugranunk.
Fogalmam sincs, hogy másokkal hogy dolgozik, sose néztem, hogy egy fejvadász elkap egy gyanúsítottat vagy beidézettet vagy ilyesmit, és tévére meg nem igazán volt pénzem, főleg olyanra nem, amelyiknek az adása a Roxmortsban bejönne, mert 11 éves korom óta elég keveset moccantam ki ebből a kis burokból. Csak nyaranta kellett a gyermekotthonba mennem, de ott se tévé elé raktak le, varázsló otthon volt Godric’s Hollow-ban. - Még jó, hogy nem kell az engedélyed, hogy mitől érezhetem jobban magam. - válaszolom, csendesebb, nem parázsló vitás hangon, igazából reflexből, átgondolatlanul, csak hogy enyém legyen az utolsó szó, azt hiszem. Nem veszem észre, hogy közben a testtartásomban, a viselkedésemben magát keresi, ahogy egy évvel ezelőtt én Ginában láttam meg önmagam 14 éves mását. Nézelődök ki, és ahogy egyre kevesebb az interakció közöttünk, mert ő a sorsomról és a pénzeiről gondolkozik, egyre jobban fakul ki a tekintetem és kezdek csak révetegen bámulni, elkalandozni. Egészen addig, míg vissza nem hív ezzel a foglalkozás dologgal. - Aha. Szóval ex-zsaru. - jegyzem csak meg, hogy kihallottam a szavaiból az infót, aztán megint elfordulok bambulni és eléggé sokáig így maradok, aztán felsóhajtok. - Eladó vagyok a roxmortsi írószerboltban már negyedikes korom óta. - mondom neki, nem részletezve, hogy először csak hétvégékre engedtek le, és amikor betöltöttem a 17-et csak akkor kezdtem el teljes állásban meg költöztem be a padláson kialakított icipici bérleményembe. Azt sem teszem hozzá, hogy mellette szobrászkodok és rajzolok, mert egyrészt még ha nem is titkolom, de ritkán mutogatom a rajzaimat akárkinek - a kész szobrokat gyakrabban - másrészről meg olyan szánalmas, hogy mindenki művészkének képzeli magát, nem akarok én is beállni abba a sorba. Meg persze azt se akarom, hogy hirtelen olyan szemmel nézzen rám, hogy hű, egy finom lélek vagyok, csak nem tudom kifejezni magamat. Még akkor se, ha tényleg jobban tudom a művészetekben feldolgozni a nyomoromat, mint akárhogy máshogyan. Ettől függetlenül még mindig eszemben sincsen visszamenni a suliba és elmenni látványmágia szakra, aminek a felét vidám csivitelő csitrik teszik ki. Meg is őrülnék tőle, és ugyan az a különleges képesség, amivel rendelkezem, tökéletesen működik szobrászkodás közben, a pálcamágiák még mindig hatalmas gyengéim, egyetlen háztartási bűbájt se használok, lényegében úgy élek, mint egy mugli, hiába vagyok a varázsvilágban. - Miért csak ex? - teszem fel a kérdést, mondhatni félvállról, mintha egyáltalán nem érdekelne, az ablakon kívülre figyelve. Pedig érdekel. Keserű vagyok, önmarcangoló, sokszor elérhetetlen a külvilágnak, de valójában van, ami felkelti a figyelmemet, nem vagyok még teljesen üres, hiába hittem sokáig azt, hogy már annyim se maradt, hogy élni akarjak.
Nem mondtam, hogy kicsit is provokálni akarnám, csupán gyorsan le akartam tudni ezt a mai menetet. Azt sem állítom, hogy egy kaptafa alá veszem a többi kiszemelttel, akiket le kell szállítanom, mert még ha bunkón is viselkedik, jogos, hogy ő azért nem az a gyanus, lekövethetetlen alak, mint a többi züllött. Viszont az igenis pocsék érzés, hogy így megnehezíti a dolgomat akaratlanul is, mert nem állítom, hogy direkt lett rosszul, egyszerűen csak nem ehhez a bánásmódhoz szokott, viszont nekem így napok esnek ki, amit másra is szánhatnék. Most megtehetném, hogy annyiban hagyom a mondandóját, de öt napon keresztül kussban ülni.. Megtehetjük, de akkor ennél is unalmasabb lesz a felállás. - Nem mondtam, hogy érezd magadat jobban. – A lány tőlem függetlenül mindenre húzza a száját, ami nagyon is ismerős, én aztán van, hogy hetekig nem borotválkozom, csak kínlódva nevetek a saját nyomoromon is, igaz, neki legalább nem lesz szőrös a pofája. Kicsit mintha tükörbe néznék, noha nem ismerem a sorsát, és kár is a sajátommal összehasonlítani. Vagyunk, akik vagyunk. Legalább már nem kell annyira taszigálnom, talán békésen meglehetünk egymás mellett, ha a többi járművön nem produkál ilyesmit. Mondjuk azon elmerengek, hogy ha aludnom kell, kötözzem ki valahova? Hiszen hogyan bízhatnék meg benne? Az első lankadó pillanatban elhúzza a csíkot. Csak mert bilincs van a kezén, futni még tud. Igaza van, nem kezelhetem állatként. Elhelyezkedünk a fülkében, s azon morfondírozom, hogy jó ötlet volt e hitelkártyával fizetni az állomáson, mivel ha sokan keresik ezt a csajt, akkor így akár a mágiát mellőzve is lekövethetőek vagyunk. Az aurorok már a modern technikával is könnyedén élnek. Viszont ennünk majd mégiscsak kell, napokig nem támaszkodhatunk a minimal készpénzemre. A gringottsos aranyakat pedig csak a zaci fogadja el, de nagyon sokat buknék rajta. Nincs is nálam sok, a túlsúly miatt. Ha futni kell, nem éppen szerencsés a fémekkel csörögni. - Nem kell Sherlocknak lennem. Voltam már eleget zsaru, csak mert nem hunyom be a szememet a halálfalók üzelmei felett, még köszönöm, érdekel az igazság. – Vonom meg a vállamat, felőlem aztán tovább húzhatja az idegeimet, kiszálltam a mókuskerékből. Viszont hiába a munkahelyén kaptam el, nem nagyon néztem meg, hogy mivel is foglalkozik. Bár tényleg nagyon egyszerű embernek tűnik, nem az Nox súlycsoport. Így aztán nem is kérdezek vissza, csupán sötéten pislogva méregetem. Olyanok vagyunk, mint két ugrásra kész ragadozó.
Nem válaszol semmit, meg sem lepődök, biztos megtalálta a bunkózásomban az igazságot. Hiába nem ellenkezek már vadul, azért a kisugárzásom maradt tartózkodó és ellenséges, még ha nem is kell akkora erővel ráncigálnia, hirtelen nem fogok örülni ennek az egésznek. Abszurd is lenne, ha egyszer csak a legjobb barátok lennénk és csak szabadon beszélgetnénk az álmainkról. Na nem. - Most, hogy így mondod, hogy NEKED mennyire rossz, kezdem magam jobban érezni. - vágom vissza, bár halk szavakkal, nem éles, pattogó riposztban. Most, hogy már beletörődtem, hogy esélyem sincs odaérni a találkozópontra, talán abba is, hogy meg kell jelennem azon a bíróságon, minden erő kiveszett a testemből és a szavaimból is, maradt a keserűség és a csalódottság, szokásos jóbarátaim. Nem tudom, hogy milyennek tart engem, de szokásomhoz híven nem figyelek semmire, így még az arcát és az alkatát se figyelem meg, csak elkönyvelem magamnak közellenségként, ameddig teljesen le nem nyugszom és nem leszek rákényszerítve, hogy csak őt lássam - tehát a vonatig. Megyek, bár inkább kedvetlenül poroszkálok, amikor éppen nem fogja meg a kezem és húz magával sietősen, hiszen nagyon úgy fest, hogy miután a repülőről leszállítottak, azután lehet még az expresszt is lekéssük. Bár a pletykák ezt mondják, de nem vagyok szemétláda, nem tartom vissza szándékosan a haladásunkat, kivéve, hogy rohadtul gyűlölök futni, szóval még az is gyorsabb lenne, ha a vállára venne. Mondjuk nem kevésbé feltünő. Éppen sikerül felszállni, bár nem érzem azt a juhé, elértük érzést, amit a normális emberek normális körülmények közben szoktak. Csak egy újabb doboz, amiből A-ból B-be szállíthat a fickó, bár az tény, hogy itt legalább nem vagyunk ötezer méter magasban. És vonaton legalább már ültem. Másodosztályon vagyunk, szóval nem valami egyszerű üres fülkét keresni, és még azok se valami tágasak vagy kényelmesek, de amúgy se vagyok ahhoz szokva. Levetődik, én is leülök vele szemben, aztán amennyire a bilincs engedi, összefonom a kezeimet magam előtt és dacosan kibámulok az ablakon. - Lehet, hogy fejvadász vagy, de nem éppen egy nyomozó, vagy Sherlock. - válaszolom egyszerűen, miközben oda se nézek rá, csak mondhatni epikusan távolba nézek. - A munkahelyemen kaptál el. - teszem hozzá a nyilvánvalót, mert az, hogy szobrászkodok és van néhány tárgyam a Roxfort szoborparkjában, az nem éppen a megélhetésem, hiába foglalkozok azzal is. Kicsit úgy érzem, mintha a második kérdéssel már is a kihallgatóteremben lennék, szóval kelletlenül elhúzom a szám és ezúttal olyan “muszáj erről kérdezned?” tekintetet vetek rá. Nagyon meg kell erőltetnem magam, hogy válaszoljak, pedig nincsen semmi probléma egy jó hosszú, többórás hallgatással sem. - Hetedik évem elején futtotam össze vele az utcán, miután végeztem a boltban. Lassan két éve. Nincsen semmilyen hatalmas és izgalmas sztorim erről, bocs. - mondom, miközben egészen elhelyezkedek, felrakva a lábam a falon húzódó kitüremkedésre. Nem úgy nézek ki, mint aki mindjárt felpattan és kitör. Még is hova törnék ki? Kiugranék az ablakon egy mozgó vonatból?
Természetesen hallom, amit a bajsza alatt közöl, a munkám része, hogy még az ilyen apróságokra is figyeljek. Mégsem teszem szóvá, mert valahol igaza van, bunkó vagyok, így szoktam meg, erről szól az életem. Eddig nem tudtam különbséget tenni azok között, akiket elkapok, és beviszek, ám Megan esetében mégis enyhítek a fájdalmát, a gyógyító párnázás ki fog tartani jó sokáig, a lelki megpróbáltatásokban viszont nem érzem úgy, hogy tennem kéne. Jó, annyira azért odafigyelek rá, hogy nem hagyom, hogy kidobja a taccsot a repülőn, vagy hogy teljesen besokkolódjon. Miért figyelek rá ennyire? Talán mert nem ugyanaz a kategória, mint a sok gyökér, akiknek tényleg rács mögött a helye. Neki van rendes munkája, valami hülyeségbe keveredett és mintha tőlem várná, hogy ezt nézzem el neki. - Naná. Hiszen szétcseszted a vasárnap estémet. Iszogathattam volna nyugisan, most meg öt nappá húztad az egészet. Mindegy. – Vonom meg a vállamat, felesleges szidnunk a továbbiakban egymást, ami történt, megtörtént. Egyet tehetünk, hogy elérjük a vonatot, ami végülis express, és Skócia határáig legalább el tudunk vele érni. Addig pedig vajon csúnyán nézünk egymásra? Ez is érdekes, mert ő egy kifejezetten szép arcú lány, de a hisztérikus kacagáson kívül nem láttam jókedvűnek, ami az adott helyzetben teljesen érthető is. - Na igen, vélhetően aki be akar hálózni, nem azt mutatja, hogy sötét alak. – Bólintok vissza, ebben egyetértünk, ezért is vagyok vele úgy, hogy Megan nem rossz ember, csak belekerült valaki vonzáskörzetébe, hálójába, és utána már nem tudott szabadulni. Kiszállunk a taxiból, itt már jóval sietősebb az utam, lévén nem fogunk estére odaérni, Jerryt majd esetleg felhívom pár óra múlva valami nyilvános fülkéből, mert mobiltelefonra nekem nem telik. Arra meg főleg nem, hogy a varázslók lakta vidéken valami mágiával megbüvöltre költsek. A pénzem most egy hitelkártyából, és némi készpénzből áll, de ha át kell szállni egy másik járatra, akkor hamar leapad minden. Megveszem a jegyünket, bölcsen immár nem az első osztályra, csak egy másodikra. A vonat már mozgásban van, amint felsegítem rá Megant, hogy keressünk egy üres fülkét. Amint megtaláltuk, levetem magamat, de kissé álmos kezdek lenni, már a repülőn akartam szundítani. – Különben is, mivel foglalkozol? Hogy kerültél kapcsolatba a csajjal? – Kérdezem ledobva magamat az egyik ülésre. A bilincs persze még most is marad, ha nagyon ugrálni akarna, legfeljebb elgáncsolom.
Nem kezdek el durván rázkódni, még csak a levegőért se kapkodok, de az tény, hogy fal fehér vagyok és hogy a szemem úgy mered a semmibe, mintha leginkább belülről halott lennék. Csak akkor eszmélek fel, amikor Riley megragad, még a kiabálás se nagyon érintett meg, elengedtem a fülem mellett és ott maradtam a kis gubóban, amit az elmém köré emeltem, hogy megvédjem a végleges összeroppanástól. Lemegyünk a lépcsőn, kétszer is megbotlom és ha nem tartana, valószínűleg orra is buknék, de ez a férfi elég masszív, olyan, mint egy megingathatatlan bástya, valószínűleg fél kézzel is végig tudna húzni a lépcsősoron akkor is, ha nem engedelmeskednék. Most nem kimondottan ellenkezem, éppen csak úgy érzem, hogy nem működnek a tagjaim. Azért amikor beérünk és lényegében leállít egy pontra, hogy onnan ne mozduljak az agyam szépen lassan elkezd újra forogni és ugyan eléggé halkan és elég rezignáltan, de megszólalok. - Nem vagyok a kutyád, bunkó. - mondom, éppen csak hangosabban a suttogásnál, így lehet, hogy ha időközben már odébb is lép nézelődni, akkor el se kapja a megszólalást. Lassan visszatér az élet a szemembe, ahogy én is meglátom újra az órát és most már ténylegesen kicsit összomlok. A kérdésre, hogy örülök-e ennek az egésznek hatalmas szemeket meresztek rá. - Úgy nézek ki, mint aki örül? Komolyan? - kérdezem, egy kicsit hisztérikusan, és a végére még el is mosolyodok és fel is nevetek. Kicsit talán ijesztő lehet, de legalább nem olyan hangos, csak úgy halkan, keserűen buggyan ki belőlem. Ha alapból később jön értem és alapból a vonathoz megyünk, akkor már nem talált volna ott, én pedig egy lépéssel közelebb lennék ahhoz, hogy megtaláljam Ninát. Már eltűntem volna onnan és csak a hűlt helyemet találja… Ha később jött volna… A nevetés gyorsan elapad, és nincsen benne semmi vidámság, némán beülök a taxciba és összevonom a karjaimat magam előtt, amennyire bilincsben lehet, elzárkózva és elhúzódva a férfitól, hogy még csak össze se érjünk. - Mert mindenki úgy barátkozik, hogy közben elkéri az erkölcsi igazolványt. - válaszolom vissza félvállról. A hangom most újra kicsit ellenséges, de inkább unott, mint aki most már tökéletesen meg van békélve a helyzetével. Mi jobb dolgom lenne ennél? Jó, nem lett meg életem első repülése, de végül is ilyen hosszú vonatozásom sem volt, a Roxfort Expresssztől eltekintve. Lássunk világot. Ezaz. Mindeközben az arcomra kerül az a kifejezéstelen, egy cseppet unott pókerarc, amihez aki már ismer vagy többször látott, hozzá tudott szokni. Kibámulok az ablakon a taxiból és csak összeszorítom a számat és hallgatok. Nyilván minden az én hibám, nyilván nem lett volna jobb, ha nem a sokkolóval és szó szerinti elrablásommal indít. Jó, azóta már átgondoltam és ha kapok figyelmeztetést korábban valószínűleg inkább felveszem a nyúlcipőt, minthogy elmenjek oda, ahogy sokan mások is, de... A csalódottság, hogy elbasztam a lehetőségem akkor is azt mondatja velem, hogy bárcsak késett volna még fél órát!
Mivel már amúgy is mindjárt indulunk, semmi kedvem a neveken vitatkozni. Jerry hívta őt Smithynek, nekem aztán mindegy, lehet felőlem Megan is. Jó pár évvel idősebb vagyok nála, ám az apja még nem lehetnék, így az hasonló generáció okán szólíthatjuk egymást a keresztnevünkön. Azt viszont nehéz tétlenül néznem, hogy az alapesetben bűnözőkhöz köthető viselkedéssel ellentétben ő igenis civilizált alaknak tűnik, teljesen összetöri, ami vele történik. Azt nem az én tisztem felülbírálni, hogy bűnös, vagy sem, de talán enyhébb bánásmódot igényelhet, ezért hát a gyógyítás, bármennyire is kockázatos, hiszen így a nyomunkra akadhatnak, és a bilincs párnázása. Mindkettő igen tartós varázs, nem fog elillanni pár percen belül. Lehúzom magam mellé az első osztály bőrüléseinek egyikébe, s várom, hogy beinduljanak a motorok. Ehelyett a durcás légicsaj visszatér a kapitánnyal, aki közli, hogy bár hivatalos szerv vagyok, szükségtelen felfordulást nem szándékoznak a járaton kelteni, és mivel Megan úgy néz ki, mintha agyonverték volna, így leszünk szívesek leszállni. Egy pillanatig el sem hiszem, üvölteni lenne kedvem, de csak félhangosan anyázva emelkedek fel, s belekarolva elindulunk a kijárat felé, ahova előzékenyen végigkísér a helyzetet kiváltó stewardess, akinek volna kedvem az orrát felnyomni az agyába. Ahogyan lefelé lépdelünk a lépcsőkön, azon tűnődöm, hogy túl szép volt, hogy igaz legyen. Két órán belül Glasgowban lettünk volna, aztán fél órán felmarkolom érte a dohányt. Leérve a talajszinte elengedem, de ugrásra készen, hogy minimum a hajánál rántva húzzam vissza, ha megugrik. - Maradsz. – Az órámra pillantok, de már megint leállt, a csóróság átka. A fülemhez tartva megrázom a csuklómat, de nem igazán hajlandó járni, ezért a reptéri nagyórát vizslatom. Van még időnk odaérni csütörtök éjfélig, addigra kell leszállítani. A pénzem nagy része elment az elsőosztályú jegyekre, amit most dobhatok a kukába. Azt reméltem, hogy gyorsan megtérül, így viszont felmerül a kockázat, hogy nem érünk oda időben. Jerryt most nincs idő felhívni, mert akár el is érhetünk valami nemzetközi expresszt, így ismét belekarolok, és megindulok a kinti taxik irányába. - Remélem most örülsz. – Csóválom a fejemet, de mégsem vagyok olyan kemény, mint eddig. Kétlem ugyanis, hogy megjátszotta volna a pánikrohamot, egyszerűen nem nézem ki belőle. Végigrángathatom a fél világon, ami most napokba fog telni, de így vagy úgy, célhoz kell érnünk. Remélhetőleg akadály nélkül. Odaintek egy taxinak, hogy el ne induljon nélkülünk. Betessékelem a lányt, aztán mellé ülök én is. Bemondom a vasútpályaudvart, aztán kilövünk. – Ezt érdemled, ha kétes elemekkel barátkozol Megan.. – Mormom, mert még mindig nehéz napirendre térni afelett, hogy most napokat vesztek.
