2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Hajlamos vagyok megfeledkezni fontos dolgokról úgy, mint B-terv készítése, a beadandók időben való leadása vagy jelen esetben azt, hogy bárminemű jelet hagyjak hollétem felől. Nem mintha tisztában lennék azzal, hogy mi és hogyan történik. Az idő elfolyik, de hát az amúgy sem több mint egy légből kapott koncepció, amit nem más okból kifolyólag alkottunk meg mi ember, mint a saját elménk épségének megőrzéséért. Felkuncogok a sötétben. Jé, mióta van itt sötét? Oh, amióta becsuktam a szemem, logikus. Mélyet lélegezve visszafektetem fejemet arra a lapos, hideg fal részre, mint egy kemény párna. Nem tudom honnan, de érzem, hogy Ansley kijutott. Ez jó hír…ez nagyon jó hír. Az eszembe sem jut, hogy ezzel egyedül maradtam az ébrenlét és az ájultság határ mezsdéjén, mint valami delíriumos lázálomban ragadt beteg. Egyszer csak, Merlin tudja, hogy mennyi idő elteltével megváltozik valami. Önön szándékomon kívül elmozdulok…vagy én akartam megmozdulni az előbb? Ki tudja. Nagy erőfeszítések árán kifeszítem az egyik szemem, de nem érte meg az energiabefektetést; nem látok mást, csak egy poros utat magam alatt. Már ha nem káprázik éppenséggel a szemem, mert az biztos, hogy nem nézhetek fentről le a földre, mint valami lebegő égihulla. Vagy valami ilyesmi.
Ez után a kaland után, ha megússzuk élve, akkor jó darabig nem teszem ki a lábam a természetbe. Maradok a kis zárt alkímia laborban, meg a családi birtokon. Leszámítva az auror akadémiát. Mert ott természetesen kötelező lesz megjelennem. Amiért jelen pillanatban szintén nem tudok lelkesedni. Kellenek a fenének az életveszélyes, hőskomplexusos helyzetek. Amikor viszont az egyik véla jelentkezik a kérdésemre, akkor hagyom, hogy megnézze és ha akarja el is lássa a kisebb vágásaimat, amit a vérfarkassal való dulakodás közben szereztem. De közben hozzáteszem a valódi okot is. - Selene a társam súlyosabban megsérült. A hátán. Én csak egy kis fertőtlenítő, és sebösszehúzó bájittallal igyekeztem segíteni, de nem vagyok medimágus. Jobb lenne, ha egy igazi is látná.- tájékoztatom a segítségemre jelentkező lányt. A következő felvetésre viszont kissé türelmetlenül rázom meg a fejem. - Bevárjuk a társainkat. Nem hagyunk hátra embert. Azon kívül nem lenne túl bölcs csak úgy szétszéledni az erdőben, ismeretlen terepen. - a szépség megvan, de az ész nyilván hiányzik a felvetést bedobó lányból. Sebaj, legfeljebb nem az agykapacitása miatt veszik majd feleségül. Csak az ostoba ötleteivel ne adjon újabb ostoba ötletet a többinek, akik máris ráharapnak a dologra. Nekem pedig nyugodtnak és megfontoltnak kell látszanom. De mielőtt a vélák ostobaságot tehetnének szerencsére megjelenik a vámpírfiú. - Hol van Selene?- teszem fel az aggódó kérdést, hiszen legutóbb Ansley társaságában volt. Sérült is, és nem akaródzik csak úgy magára hagyni. De hova tűnhetett? Hiszen ki nem jött a barlangól, és bent sincs, csak nem elhoppanált volna valahova? De nélkülünk? Ennek semmi értelme. Ekkor ragad meg az egyik véla, és már Londonban találom magam és a vámpírfiút. Ellenvetnék a szőkeség szavainak, de mielőtt ezt megtehetném máris elhoppanál ki tudja hova? - Vajon mi történhetett Selenével? Nem kellene jelentenünk, azt ami történt az Auror Parancsnokságon? Sok embert ismerek ott. - vetem fel még Ansley számára az utolsó ötletem. Talán tényleg az lenne a legjobb, ha mindent elmesélnék minél gyorsabban Shannának és a bácsikámnak. Ők talán segítenének. Mert, hát ennek még lesz folytatása ugye? Ennyivel nem lehet csak így vége...
//Köszönöm szépen a mesét! Nagyon izgalmas volt, és a karakteremmel ellentétben máris várom a folytatást! //
Seraphine McCaine
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Coldburgh 2021-01-06, 16:20
Farkashorda & Sarah
"Amikor nagy csalódás ér bennünket, azt hisszük, itt a világ vége. Holott lehet, hogy épp egy nagy kaland veszi kezdetét."
Egy nagy kőszikla szakad le a mellkasomról, amikor sikerül elhoppanálnunk az ispotályhoz, de egészen addig, míg Sashát át nem veszik és vele el nem kezdenek foglalkozni minden erőmet összegyűjtöm, hogy úgy csináljak, mintha semmi baj se lenne. Persze a testvéreimet nem lehet bolonddá tenni, de ez csak egy gesztus, hogy minél előbb a kishúgunkkal törődjenek és ne azzal a sebbel, ami a kezemen éktelenkedik még mindig. Lassan bólintok, amikor Nicolas magára vállalja a kizárólagos számadást a történtekről, hiszen azt hiszem képtelen is lennék most erre, és itt jön el a pillanat, amikor a kimerültségtől kiráz a hideg és Lio karjaiba zuhanok, szó szerint, teljes súlyommal. Nem is csoda, hogy a nő elkezd foglalkozni a kezemmel, én pedig egy kicsit gyermetegen pillantok Lioneah és Nicolas felé, akiket át akar terelgetni egy másik vizsgálóba. A tekintetem azt üzeni, hogy ne hagyjatok magamra, a számat még is más hagyja el. - Rendben leszek. Mindannyian rendben leszünk. - mosolyodom el gyengén, és ahogy elengednek azonnal felmegyek Sasha ágyához, hogy a székbe befészkelve magamat figyeljem a gyógyulását, hiába teljesen feleslegesen, hiszen ettől nem fog előbb felébredni, de még is... Tehát amikor Nicolas megkér, hogy szóljak, ha valami baj van, akkor csak bólintok, megölelem, és tudatom vele, hogy mindenről értesíteni fogom őket, ha változás van velem, vagy ha változás van Sashával, hiszen Nicolasnak a Minisztériumban lesz dolga, Lioneah pedig lehet inkább kutatásba kezd a bájitalokkal és Sasha férgével kapcsolatban - de ha nem, akkor nagyon örülök, ha velem marad a húgunk ágyánál. Szinte félek lehunyni a szememet, nehogy valami álom legyen az egész, nehogy tovasuhanjon olyan gyorsan, ahogy megjelent az életünkben, egy tűnő árnyként megpillantva az ablakon túlról...
// Köszönöm szépen a játékot, üdv Sashának az élők sorában, remélem a jövőben felvesszük majd még a McCaine-ek fonalát. //
Ebben is egyetértünk újfent, hogy ideje lelépni. Őszintén szólva engem nem izgat, hogy azokkal a lányokkal mi lesz, akik ott ragadtak. Nem vagyok egy hős megmentő, hogy bármikor vissza akarjak menni oda. Ez már Nick dolga, hiszen ő rangidős, plusz eleve a Minisztériumban dolgozik. Majd szépen jelenti, hogy mit látott, már ha akarja, aztán az már az aurorok dolga, hogy tesznek-e valamit. Nem normális, hogy az a város mindenek felett áll, nem igazán értem, hogy ez hogyan lehetséges. Ha pedig valamiféle egyezséget kötöttek a Minisztériummal hát őszintén kétlem, hogy abban az is benne lenne, hogy engedéllyel rabolhatnak el lányokat és csinálhatnak velük akármit, mint például hogy pénzért árulják a testüket és mindenféle izéket tegyenek a testükbe elvéve a saját tudatukat. - Tipikus. - morgok magamban és csak csóválom a fejemet, hiszen csak ugráltatnak minket és pattognak, közben alig van lehetőség rá, hogy elmondjuk mi történt. Nem beszéltünk meg egységes álláspontot, ezért én első körben hallgatok és meghagyom a testvéreimnek, hogy elmondják mi történt. Nem vagyok annak a híve, hogy eltitkoljam a valóságot, mármint hogy a húgunkat kerestük és hogy igazán küldhetnének oda pár aurort, hogy kisöpörjék azt a várost. Már eleve elég húzós, hogy csak úgy bájitalt csempésznek az ember italába, de hogy még lányokat is raboljanak el és hogy ne tegyen semmit a Minisztérium... Az tuti, hogy ha így lesz, akkor még inkább csalódni fogok a rendszerben, aminek eddig se voltam kifejezetten nagy rajongója. Mindenesetre engedem, hogy megvizsgáljanak és hogy kapjak rá valamit, hogy a mágikus erőm visszatérjen végre. Az persze tuti, hogy utána fogok járni, hogy mi volt ez a bájital, hogy nem ismertem és hogy nem ismertem fel, amikor ittam a kocsmában és persze az is biztos, hogy jövőben semmit nem kóstolok meg, amiről nem tudom pontosan, hogy micsoda.
Legalább a hoppanálás sikeres, ezért hálát adhatok az égnek. A karjaimban tartott Sashával lépünk oda az ispotály medimágusaihoz, hogy megvárjuk, hogy átveszik tőlem. A többi testvéremet is szépen ki tudják vizsgálni, de leszögezem a minket vizsgáló gyógyítóknak, hogy mivel a minisztériumban dolgozom, ezért csak és kizárólag engem kérdezhetnek ki, hogy mi történt. Semmi szükség rá, hogy Seraphine-t, mint vámpírt elkezdjék faggatni, vagy hogy Lio fejében turkáljanak. Előbb-utóbb magunktól is jobban leszünk, ismerek még gyógyítókat, ha nagyon kekeckednének, akkor nem az ispotályban fogunk lábadozni. Mindenesetre nekem különösebb bajom nincsen, most Sasha és Seraphine az, akiknek kellene valami segítség. A varázserőm talán kezd visszatérni, hiszen már hoppanálni is sikerült. Valami alap vizsgálatot elvégeztetek, nehogy később derüljön ki valami szövődmény, bármi, hiszen ki tudja, hogy mi volt abban az italban. A hugaimmal megbeszéljük, hogy azonnal értesítjük egymást, amint tudunk valamit Sasha állapotáról, de Seraphine lelkére is kötöm, hogy azért tudassa velünk, ha vele adódna valami.
A hoppanálás sikeres, közös megegyezés alapján pillanatokon belül a Szent Mungóban találják magukat, ahol a recepción álló nővérke egyből feléjük siet, amint észreveszi, hogy nincsenek a legjobb bőrben. - Te jó ég, mi történt? - vet egy futó pillantást a Nicolás kezeiben heverő Sashára is, aki jelenleg is eszméletlen. - Hozzanak egy hordágyat! - int két férfi felé, mire ők engedelmesen elsietnek. - Értesítem a gyógyítókat – veszi elő a pálcáját, megidézve egy patrónust, amely már automatikusan teszi a dolgát. Pillanatok alatt eltűnik az egyik folyosón, hogy nem sokkal később egy medimágussal a nyomában bukkanjon fel. A nő a lányhoz rohan, ügyet se vetve a trió többi tagjára egyelőre. - Nagyon legyengült a szervezete – közli, miután alaposabban szemügyre vette a lányt. - Itt kell maradnia, rengeteg főzetre lesz szüksége, hogy helyrejöjjön – csóválja a fejét. - Mégis mi történt magukkal? - pillant immár a három fiatalra, miután Sashát már a hordágyra helyezték, majd felvitték az emeletre. Ha valamelyikük vele szeretne tartani, nem akadályozza, de Seraphine kezét is alaposabban szemügyre veszi, még mielőtt bármit is tehetne. - Rendbe fog jönni. Nyilván marad utána némi heg, de nem lesz gond – biztosítja a lányt, majd útjára engedi, végül a Nicolas-Lioneah párosra siklik a tekintete: - Maguk is menjenek be a vizsgálóba – tereli őket egy kisebb helyiség felé, hogy mindkettőjüket alaposabban szemügyre vehesse. Végül kapnak egy-egy italt, melynek révén helyreáll az erejük, majd felengedik őket az emeletre, Sasha szobájába. A lány addigra már egy ágyban fekszik, a mellette lévő szekrényen bájitalok foglalnak helyet, de még hetekig tart, mire magához tér és még hetekig, mire hazaengedik. A kérdés csupán annyi, hogy képes lesz-e ismét önmaga lenni?
Ansley, Janette & Selene
- Én az vagyok – emeli fel a kezét egy megszeppent sötét hajú lány, miközben a többiek sugdolózni kezdenek körülötte. - Miben segíthetek? - teszi fel a kérdést, majd alaposabban szemügyre veszi Janettet, minden bizonnyal arra számítva, hogy ő sérült meg. - Nem kellene inkább elmennünk innen? - szólal meg idegesen egy másik lány, mire a társai helyeslően bólogatni kezdenek a szavai hallatán. - Azok az alakok bármikor visszajöhetnek. Nem szeretném itt megvárni őket – teszi még hozzá. Láthatóan esze ágában sincs végigülni Selene és Ansley megmenekülését. Idegesen tekint hátra, mintha onnan jönne bármelyik pillanatban az ellenség. Selene előremegy, Ansley ugrása pedig sikeres, nyugodtan elindulhat kifelé a barlangból. A hugrás lány azonban nincs sehol sem, ami csupán akkor tűnik fel számára, amikor kiér onnan és csatlakozik a többiekhez. Ha visszamennek a barlangba, se akadnak a nyomára, kifelé pedig biztos nem jött, mivel Janette és a vélák ezt észrevették volna. Egyszerűen hűlt helye sincs, mintha sose lett volna velük. Senkit se láttak távozni onnan, de akkor mégis hova lett? A vélák azonban nem várnak tovább, nincs kedvük ismét a férfiak kezei közé kerülni. Egy szőkeség megragadja Janette és Ansley karját, majd – még mielőtt bármilyen szinten is tiltakozhatnának – hoppanál el velük London kihalt részére. - Nézzétek, köszönjük, amit értünk tettetek és sajnálom a társatokat, de most nem kereshetjük meg őt – pillantgat beszéd közben idegesen a háta mögé. - Ti is jobban teszitek, ha nem mentek vissza oda még egy jó ideig. Veszélyes. Vet még egy szigorú pillantást a két fiatalra, mintha ezzel elérhetné, hogy semmit se akarjanak lépni, majd minden további nélkül elhoppanál, magukra hagyva őket a kérdéseikkel.
/Nos, nagyon szépen köszönöm a részvételt mindenkinek Néhány kérdést szándékosan hagytam még nyitva, mert tervezek egy folytatást ennek a mesének, noha hogy még mikor lesz, azt egyelőre nem tudom Évek óta szerepjátékozom, soha életemben nem meséltem még, szóval nyilván ebben is voltak hibák, de gyakorlat teszi a mestert Igazság szerint, teljesen más irányba ment el az egész, mint terveztem, minden hsz-nél rögtönöztem, úgyhogy sikerült rájönnöm, hogy mese esetében csak egy kezdetleges alap az érdemleges, amire építeni lehet. Kisebb meséket egyébként szívesen bevállalok, a Tekiset jelenleg nagyon élvezem, szóval állok elébe És még egyszer köszi a részvételt, elnézést az esetleges hibákért is, remélem azért mindenki jól érezte magát /
- Elég sok mindent csinált, de hogy éppen most miről van szó, arról sejtelmem sincs. – Rázom meg a fejemet nagy szemekkel Ansley felé. Bárcsak közelebbi kapcsolatom lett volna jó apámmal. Bárcsak tudnám, hogy mégis melyik ketyeréje keverte bajba. Vagy melyik bigyusz miatt vagyunk most itt. Bárcsak tudnék bármit is. Ez a rúna dolog sem segít azon, hogy mennyire keservesen butának érzem magam. Gyerünk agy dolgozz még egy kicsit! Pislogok párat, mint aki mindjárt elalszik miközben egy robbanó rúnával szemez. Küzdve az ösztön ellen, hogy lecsukjam szemeimet megrázom a fejemet, megdörzsölöm a halántékomat. - Hm? – Nézek fel rá üres szemekkel, eltart egy másodpercig mire leesik mit mondott. – Igazad van… - Elgémberedett tagjaimmal felülök, hogy felmérjem a barlangot. Nincs valami világos alig látni valamit, de…nem hallok hangokat. Nincs itt senki rajtunk kívül. Akkor viszont nincsen más mód. - Talán az lenne a legjobb, ha hagynánk felrobbanni. Fel kell ugranod amilyen magasra csak tudsz és jó gyorsan is. – Nézek a fiúra jelentőségteljesen. Létfontosságú, hogy mind a kettő sikerüljön neki. Még mielőtt azonban elkezdnénk a dolgot vetek egy utolsó pillantást a rúnákra…De csak nem jut eszembe jobb ötlet, Ansley pedig már döntősként kezeli az ötletet, szóval ez lesz. Végül is amúgy is neki kellett meghoznia ezt a döntést. - Rendben, akkor megyek is. – Nagy nehezen felkelek a földről és elindulok kifelé. Nem jó érzés ott hagyni szegényt egyedül…Ásítva támaszkodok meg a kőfalban még mielőtt orra buknék a saját lábamban. Kezdek teljesen lemerülni; a szemeim félig lehunyva, az izmaim égnek a fáradtságtól és legszívesebben összekuporodnék ebben az embernagyságú lyukban, ami itt tátong a falban. Tántorogva leülök a mélyedésbe és még mielőtt teljesen elveszteném a tudatomat visszaküldöm a patrónusomat Ansleynek. Fáradt koponyámat megpihentetem egy sík falfelületen. Olyan kellemes a hideg kő az arcomon. Pár pillanat alatt elvisz az álom vagy az édes öntudatlanság, jelenleg mindegy melyik.
Sosem voltam valami nagy természetjáró. Most sem rajongok különösebben a barlangtúráért. Azért meg pláne nem, hogy az egész egy nagy rohadt csapdának tűnik. Az sem segít, amit a vélákból sikerül kiszednem. A másik szál pedig Selene apja. Vélhetően ő is, ahogy én az apja miatt van itt. A gond csak annyi, hogy neki láthatóan éppen annyira nincs fogalma róla, hogy mit akarhatnak az apjától, mint nekem arról, hogy hol van az enyém. Röpke öt éve. A rúnákhoz olyan vagyok, mint egy sülthal. Visszakívánom az alkímia labort. Jelenleg inkább futnék még egy fájdalmasan kioktató kört azzal a borzalmas Rennes-szel, mint hogy itt legyek. A vámpírfiúnak pedig sikerül csapdára lépnie, ami szintén csak ront a helyzetünkön. - Rendben. Sok szerencsét. - biccentek Selene és Ansley felé. A srác utasításait követve az élre állok, és nagyon óvatosan lépkedve igyekszem kivezetni a vélákat a járatból. Most még inkább gyűlölöm a barlangokat. Főleg ott, ahol teljesen szűk. A szűkületeknél is, ha mást nem segítek átjutni a véláknak, majd óvatosan haladni tovább. Igyekszek nagyon figyelni, hogy ne fussunk újjabb aknára. Az nem vezetne semmi jóra se. Ahogy kiérünk a barlangól, és az utolsó véla is épségben megvan megkönnyebbülten sóhajtok fel. Gyorsan felmérem a tekintetemmel a területet veszélyforrások után kutatva. Amennyiben találok egy biztos fedezéket a fák között, akkor oda vezetem őket. - Mindenki maradjon itt fedezékben. Akármi is történik. - mondom határozottan. Nem hiányzik, hogy most szétszéledjenek, és felvonják ránk a vérfarkasok figyelmét. Vagy valami rosszabbat. Ki tudja milyen csapdák vannak itt még. Remélem, hogy Selene sikeresen hatástalanítani tudja a rúnacsapdákat, és a vámpírfiú is épségben csatlakozik hozzánk perceken bellül. Elgondolkozom rajta, hogy el kellene mennem felderíteni, a patrónusomat hátrahagyva Ansley-ék számára, ha megmenekültek. De az igazság, hogy már így is túlságosan szétforgácsolódtunk. Nem szívesen bóklásznék egyedül az erdőben. Jobb ha bevárom őket, és együtt találjuk ki hogyan tovább. Ráadásul Selenere még mindig ráférne egy rendes medimágus. - Van köztetek medimágus, vagy olyan aki annak tanul? - teszem fel a véláknak a kérdést, jobb ötlet híján. Hátha az egyikuk megnézhetné Selene sérüléseit ha kijutottak. Ránézésre ugyan a legtöbb lány meglehetősen fiatalnak tűnik, de sose tudni.
Seraphine McCaine
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Coldburgh 2020-12-31, 12:07
Farkashorda & Sarah
"Amikor nagy csalódás ér bennünket, azt hisszük, itt a világ vége. Holott lehet, hogy épp egy nagy kaland veszi kezdetét."
Úgy szeretném megölelni Liot és Nicolast is, úgy vágyom arra, hogy Sasha is rendben legyen és négyen egy nagy családi ölelésben fonódjunk össze, nevetve, vidáman, ami talán még soha életünkben nem történt meg, vagy csak olyan régen gyerekkorunkban, hogy az egész álomnak tűnik csupán. Megértem amit a bátyánk mond, engem is a szégyen tartott távol, azért nem közöltem velük azonnal az igazságot és tűntem el, amellett, hogy Sasha elvesztését se voltam képes megemészteni, hiszen úgy csapott le rám, mintha az egész életem hirtelen okafogyottá vált volna. Szomorú azt hallani, hogy mindannyian elbuktunk, mindannyian megtörtünk és Sasha az egyetlen, akinek még van reménye - pedig lehet, hogy a Morgan birtokon történtek után hiába került ki belőle az a másik féreg, önmagaként sem lesz önmaga. Lio kijelentésére még egy nagyon gyenge, nagyon fáradt nevetés is kibuggyan belőlem, pedig a legkevésbé sem viccnek szánta a három szavas összegzést, de kimondottan frappáns. Hála a támogatásuknak sikerül erőt gyűjtenem, hogy együtt tönkretegyük a terem négy sarkában a rúnákat, bár kissé aggódom, hogy a familiárisom ott fogja hagyni a fogát, de az csak egy idézett mágikus állat és nos, feláldozható, ha az életünkről van szó. A fényvarázslat vámpírként valamivel érzékenyebben érinthet, mint a többieket és szorosan összezárom a szememet és a kezeimet is magam elé kapom, főleg, amikor megérzem a hoppanáláshoz hasonló rántást. Nem lesz túl elegáns az érkezésem, ugyanis javult az állapotom, de még mindig nem vagyok teljesen rendben, a kezemen a harapás egyáltalán nem tűnt el és valószínűleg nem is fog egyhamar. Szóval nem csak a mosómedve nyekken, hanem én is térdre esek és lassan tápászkodom fel, azonnal Nicolashoz lépve, hogy megnézzem, hogy a karjaiban Sasha hogyan bírta az utazást, még ha én se nézek ki a legjobban. Bár most, hogy az erdőben vagyunk, szabad levegőn és nem azon a helyen bezárva, ami valahogy a képességeimet is legyengítette, lényegesen jobban érzem magamat. - Igen, azt hiszem. Ha igazat is mondott Ashley, amit így utólag kétlek, akkor se érdekel a nyomjel, jöjjenek csak utánunk, ha akarnak. A Szent mungóba. - bólintok a húgomnak, és ha mindenki összekapaszkodott, akkor megpróbálunk csoportosan hoppanálni, talán már az ő erejük is visszatérőben van ennyi idő után vagy ha nem, hát utasokként én koordinálom a hoppanálást, ahogy az erőm engedi. Alapvetően szörnyű érzés, hogy a többi lányig nem jutottunk el és az ő lelkeik, vagy mik Nicolas táskájában csücsülnek, de öngyilkosság lenne a jelen állapotunkban akciózni, ezt még én is tudom. Csak működjön a hoppanálás, jussunk el egy medimágushoz és minden rendben lesz… amennyire rendben lehet.
Sera befejezi a mondatomat. Hát igen ezt nehéz lett volna nem érteni, hogy mit akarok mondani. A szüleink elég korán itthagytak minket és Sera folyton megpróbált mindenkinek segíteni, csak hogy én és Nick nem nagyon hagytuk és persze a bátyám nem segített különösebben apa szereppel, mert inkább bezárkózott. Sera tehát csak Sashát istápolhatta, valahol érthető is, hogy elment, hiszen mintha a gyereke halt volna meg azon a vészterhes napon a Morgan birtokon és neki nem maradt senki, akiről megpróbáljon gondoskodni. Abban tehát egyetértünk, hogy a húgunkat nem érdemes felébreszteni, mert a jó ég tudja, hogy milyen állapotban van és nem lenne e csak hátráltató tényező. - Az élet szívás. - vonom meg végül a vállamat. Ez nagyjából a tőlem tellő legnagyobb mértékű együttérzés, ennél többre nem nagyon futja, inább ki akarok jutni innen minél előbb. A repülősót azért a táskámba süllyesztem, hogy ha mégis kellene megpróbálhassam vele magához téríteni Sashát, bár még mindig egyetértek jobb ha alszik. Láthatóan él, ez most a legfontosabb. Aztán hirtelen az erdőben találjuk magunkat. Igazából teljesen hidegen hagy innentől már a bordélyház, végülis valamelyest csak kárt tettünk benne, nem vagyok én se hős, se világmegmentő, hogy ennél többet tegyek. Ha a Minisztérium tojik erre a helyre az már igazán nem az én bajom. - Tűnjünk innen a francba! Menni fog? - Serára pillantok, hiszen az ő varázsereje még ép és láthatóan valamivel már jobban van. Elég csak ráfogni Sasha kezére és mindegyikünken megkapaszkodni Serában, hogy eltűnjünk innen. Sashát a Szent Mungóba kell vinni, aztán az már Nick dolga, hogy küldjön ide valami csapatot, akik rendbe teszik ezt a helyet. Egyébként is már csak azért is jár valami feljelentés, mert mágiblokkolót tettek az italunkba csak úgy. Az ilyesmi tuti, hogy baromira illegális.
Miközben azon tűnődünk, hogy Sasha felkeljen, vagy sem, a két nővér között járatom a tekintemet. Seraphine valóban komoly felelősséget vett a nyakába, hogy a legidősebb lányként neki kellett mindenki gondját viselnie, lényegében még rólam is. Ezúttal mind a négyen itt vagyunk, már mindenki felnőtt, a magát Ashleynek gondoló Sasha is. Ez egy új kezdet lehet, illúziók nélkül. Vagyunk akik vagyunk, nem kellett többet képmutatni, annak tettetni magunkat, hogy ez egy idilli aranyvérű család. Én magam is megkönnyebbülök, hogy kimondhattam, hogy mi történt. Mindkét gyilkosság baleset volt. Legalábbis az első igen, a második pedig amolyan önvédelem, kétségbeesés szülte dulakodás. Holott én nagyon is kedveltem Esthert, sosem gondoltam volna, hogy oda fajul, hogy meg kell ölnöm végül. – Nos nem. Sajnálom, hogy titkoltam a dolgot. Szégyeltem, és azt akartam, hogy tudjatok rám támaszkodni. Beismerem, hogy nélkülem kellett felnőnötök, én sem kezeltem jól, ami történt. – Nem várom, hogy megbocsássanak, a családi drámák úgyis csak halmozódnak esetünkben. Azt tehetem, hogy hűen szolgálom a minisztériumot, s hogy még lesz lehetőségem a testvéreimmel egyszer boldogan, igazi családként leülni. Ám ez nem most lesz, hiszen komor fellegek gyülekeznek felettünk, messze még a napsütés. – Igen, a szüleink nem mi vagyunk. Próbáljuk megmenteni Sashát. Számára még lehet remény. – Bólintok a lánynak, s a bájital ugyan nem hat, de a mosómedve megteszi értünk a dolgát. A fák közé érve elteszem a többi férget tartalmazó tégelyt. Majd a minisztérium erősítésével visszajövök ide, s ha kell, porig romboljuk ezt a várost. Sajnálom ugyan a többi lányt, a foglyokat, de most vissza kell vonulnunk, a testvérünk a legfontosabb. Ráfogok Lioneah kezére, hogy lányban kapaszkodjunk egymásba. Ha sikerül, akkor hoppanálunk a londoni házunkba. Ha nem, akkor gyalog kell elindulnunk a fák között. Ideje lenne már lezárni ezt a mait, Sashának pihennie kell, Seraphine-nek pedig meggyógyulnia.
Sasha falfehéren, eszméletlenül fekszik a földön, miközben körülötte a testvérei azért küzdenek, hogy kijussanak erről az istenverte helyről. Kintről eközben mozgolódást és hangokat hallanak, az őrök a kisebb robbanás láttán nyilván rájöttek, hogy van valaki a birtokon, akinek nem kellene itt lennie. A hangokból ítélve a Madame és az emberei is visszatértek már, hiszen ismerős női hang adja az utasításokat. Sietniük kell tehát, habár egyelőre még kérdéses, mi is fog történni pontosan, ha sikerül mind a négy rúnát tönkretenniük. Nicolas bájitala célba ér ugyan, de még a negyedik rúna fölött semmivé foszlik, szóval szükség van Seraphine famíliárisának segítségére is. A kis mosómedve karmai sikerrel járnak, fizikailag képes tönkretenni a fénylő vésetet, amely semmiféle módon se védekezik a támadás ellen. Egyiküket sem söpri el vagy vágja a falhoz a mágikus erő. A terem fényleni kezd, majd egy erős villanást láthatnak csupán, melynek hatására be kell hunyniuk a szemüket, végül valami láthatatlan erő fogja és erősen megrántja mindannyiukat. Nem érezhetnek semmi mást, csak a zuhanást és a süvítő szelet a fülükben. Hatalmas fák között érnek földet csupán pár pillanattal később, miközben minden más a teremből körülöttük csapódik a földbe. Úgy tűnik, a rúnák megsemmisítése azzal is járt, hogy a szoba, ahol voltak, minden egyes holmit és személyt kiköpött magából. Sera mosómedvéje egy enyhe nyekkenés kíséretében landol gazdája karjaiban. Szerencsére a rúna megkaparása nem tett kárt a jószágban. Sasha nem messze tőlük hever a földön, ugyanúgy eszméletlen állapotban. Úgy tűnik, nem esett fizikai baja a földet éréskor, szóval ebben a tekintetben legalább fellélegezhetnek. Időközben, ha alaposabban körülnéznek, megállapíthatják, hogy a városkát körülölelő erdőben lehetnek. Itt-ott látszik egy-két épület, ezek szerint elég messze vannak a bordélyháztól. Sera érezheti magán, ahogy fokozatosan nyeri vissza az erejét, habár a harapás továbbra is ott virít a karján. Ki tudja, mennyi idő még, mire teljesen begyógyul.
Ansley, Janette & Selene
A mágikus rúnák hasonlóan működnek, mint a muglik által feltalált taposóaknák. Amíg Ansley nem mozdul el róla és nem tesz semmilféle hirtelen mozdulatot, amely kibillentheti az egyensúlyából, biztonságban van. Örökké azonban nem álldogálhat itt, hiszen akkor ugyanúgy csapdába esik. Keresniük kell hát valamilyen megoldást a rúna eltörlése érdekében. Ezeket nem szabad megkarcolni, hiszen abban az esetben is robbannak, szándékosan így lettek kitalálva. Janette ötlete működőképes lehet valamilyen szinten, de ahogy Selene is felhívja rá a figyelmet, nem olyan egyszerű a terv, mint amilyennek jelen pillanatban hangzik. Az időzítés itt nagyon fontos, elég egy kis eltérés és máris kész a baj. Ha Ansley rosszul mozdul vagy Selene nem a megfelelő időben hajtja végre a varázslatot, komoly bajok történhetnek. Egyelőre tehát marad a tervezés, miközben a vélák és Janette engedelmesen indulnak el a járat irányába, akadálytalanul haladva. Nagyon úgy tűnik, hogy az a megoldás kulcsa, elvégre senki se fordul vissza azzal a hírrel, hogy valami eltorlaszolta a járatot vagy egyéb akadályba ütköztek volna. Selene és Ansley maradnak hát a helyükön, a hugrás lány pedig elég hamar rájöhet, hogy a konkrét ige valahogy nem ugrik be számára. Akárhogy erőlteti az agyát, nem megy neki a dolog, nem kattan be az a bizonyos szavacska. Az azonban felmerülhet benne, hogy védőpajzsot idéz meg a férfi és a rúna köré, egyfajta burokba zárva őket. A pajzs ugyanis helyhez kötött, ha Ansley tehát lelép a jelről, a rúna robbanni fog, de a férfi kilép a mágikus mezőből, amely valamilyen szinten tompíthatja a detonáció erejét. Ehhez is fürgeség szükséges és a lehető legnagyobbat kell ugrania annak érdekében, hogy ne sérüljön meg. Mindenesetre, sokkal hálásabb feladat, mint a súly rúnára való helyezése és kevésbé kockázatos is, ha pár lépést hátrálnak a rajzocskától. Janette sikeresen halad előre, kivezetve a vélákat a barlangból. A járat ugyan szűk itt-ott, de szerencsére senki sem akad el és további csapdákat sem fed fel a varázslata. Ezek szerint a vérfarkasok azt hitték, elég lesz ennyi annak érdekében, hogy senki se próbálkozzon a szökéssel. Pár perc múlva már a barlang egyik oldalán lyukadnak ki, az erdő közelében. Egyelőre tiszta a terep, már csak az a kérdés, hogy két társuk sikerrel jár-e az akcióval.
Ansley: Dobj egy 10 oldalú kockával. 1-5: a rúnáról való lelépés során megsérülsz kissé, mivel nem tudtál elég gyorsan eltávolodni tőle. A tested néhány felületén égési sérüléseket szerzel, de komolyabb bajod nem esik. 6-10: Elég messze kerültél a robbanástól, sérülések nélkül megúszod a dolgot.
Határidő: 01.02. Következő mesélői hsz.: 01.03. Lizzy
Igazából eléggé kellemes ez a hajlandóság; nem nagyon lenne se erőm, se időm veszekedni az pedig külön öröm, hogy hajlandóak mesélni is. A falak, közelségükből kifolyólag, visszahangzanak így, ha egy kicsit befogom a számat, akkor hallom is mit mesél Janettnek az egyik véla lány. Ansley hozzászólásával egyet értek, de vidám hangulatom végett inkább nem kontrázok rá. Különben is a színes hajú társunk gondolatmenete sokkal inkább lefoglalja az agyam maradék működő részét. Ki ez a madam, milyen kapcsolata van a vérfarkasokkal és végül is mi köze mind ehhez az apámnak? Az utóbbi kérdést szavakba is ölti Troops. Mondjuk én tudom, hogy valószínűleg valami varázstárgy kell nekik a raktárból…vagy fel akarják robbantani ezzel teljes káoszt okozva, hiszen a bennük lévő mágia nem tűnne csak úgy el… - Nos, erre én is kíváncsi vagyok. – Pillantok hátra Janettre, majd pont időben nézek vissza ahhoz, hogy lássam a villanást és meg is álljak mielőtt bele ütköznék szegény fiúba. Sőt még mellé is állok, elkerülve azt, hogy egyik-másik lányka belém jöjjön és majdhogynem biztosan megöljön engem és Ansleyt. - Már rajta is vagyok. – Szalutálok egyet Janettenek mielőtt lehasalok a földre vigyázva, nehogy ráfeküdjek én magam is egy robbanó rúnára. – Troopsnak igaza van, végső esetben tudunk helyettesíteni valamivel, ami veled egy súlyú, de az sem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik…- Mielőtt neki látnék felnézek a másik nem-véla lányra. – Próbáljatok meg addig haladni, ha sikerül hatástalanítanom, akkor utána gyorsan utol érünk titeket. - Most pedig. Csöndet kérek. – Mondom nyomatékosan mielőtt neki állok meginspektálni az aktivált rúnát. Nagyon óvatosan, először csak szemmel vizsgálom, aztán ha eszembe jut egy deaktiváló rúna vagy varázsige akkor állok neki kísérletezni. Közben persze érzem, hogy kissé tompa vagyok; tudom, hogy van egy megoldás a fejemben, de nem jut eszembe. Mint amikor ott van a szó a nyelved hegyén, de az agyad lefagy és nem tudod kimondani.
Nem repesek a helyzettől, illetve, hogy csak sodródom a történésekkel, és nem én irányítom őket. Nem vagyok hozzászokva, hogy nem minden a kedvemre történik. Tényleg nem. Azt szeretem, ha körbe ugrálnak. Most viszont választásom nem lévén sorolok be a vélák mögé, és teszem fel a kérdésem. Egyszerűen muszáj, hogy képbe kerüljek, ha túl is akarom élni ezt az egészet. Esetlegesen Selene, a vámpírfiú, és még a vélák társaságával együtt akarom túlélni. A véla lány lenéző pillanátását tökéletesen állom, sőt egy hasonlóan lenéző pillantással viszonzom. Nem én hagytam magam elrabolni, és nem engem kell megmenteni. Oké, én is csúnyán belekeveredtem, de ezen késő már bánkódni. - Tehát adott néhány vérfarkas, akik szuper hordát akarnak létrehozni, ezért gyengítik a pajzsot. Van ez a Madame, aki nyilván nem árvaházat vezet. Szuper. - összegzem a véla szavait. Azért vetek előre egy aggódó pillantást Selene felé is. - Már csak az a kérdés, hogy Selene apja és a raktára hogy kerül képbe. - morfondírozok tovább. Na, ekkor torpan meg a kis menet eleje. Nyilván valami baj miatt. Mért is nem lepődöm meg ezen. - Őőő... Selene? A rúnák még mindig nem az én világom. Azt is csak úgy hallottam valahol, hogy állítólag a robbanó csapdákat lehet késleltetni, ha ugyanakkora súlyt helyezünk a csapdára, mint aki rálépet. - tényleg nem vagyok túl hasznos, ha rúnákról, és rúnacsapdákról van szó. Ez esetben pedig kétlem, hogy az ötletemnek sok haszna lenne. Ha óvatosan sikerül, akkor azért igyekszem megelőzni a vélákat, akik mögött volam eddig, és ezúttal én megyek néhány lépést előre. Azért megpróbálok egy láthatóvá tévő bűbájt az esetlegesen még aktív csapdák láthatóvá tételére. Hátha. Nem volt a legjöbb ötlet erre jönni, de nem ártana igyekezni, viszont az aktivált csapda miatt, most nem mozdulhatunk. Remek...
Seraphine McCaine
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Coldburgh 2020-12-23, 16:13
Farkashorda & Sarah
"Amikor nagy csalódás ér bennünket, azt hisszük, itt a világ vége. Holott lehet, hogy épp egy nagy kaland veszi kezdetét."
Ahogy hagy el az erőm az elfertőződött harapástól, akármilyen fertőzés is legyen, amivel az a piócaszerű lény megáldott Lioneah ott van mellettem, hogy megtámasszon és hálásan fogadom el a törődést tőle is és Nicolastól is. - Köszönöm Lio... Jobb lenne Sashának, ha ezt az egészet inkább átaludná, nem? - kérdezem halkan, mikor Lioneah-n látom, hogy a felébresztését latolgatja, de ha úgy érzi, hogy ez a helyes döntés, nem tartom vissza. Szörnyen érzem magam, hogy egy ilyen helyzetben még több baj van velem, de visszapörgetni már nem tudom az időt, a sorozatos rossz döntéseknek egyszer csak vége lesz. A jelenben kell maradnom, átgondolni a dolgokat és önmagamként dönteni, nem úgy, ahogy elvárják, vagy ahogy én hiszem, hogy elvárják, hiszen Lioneah elharapja a szavakat de akkor is mélyen belém mar az egész. - Tudom, nem vagyok anya, és Nicolas sem apa, nem kéne a szerepeiket magunkra erőltetni, de… - suttogom, a könnyfátyol a szememből kövér cseppekként szalad le az arcomon, de nem zokogok fel hangosan. Amikor Nicolas is előáll a történetével már nem igazán tud több vér kiszaladni az arcomból, annyira elsápadok. Lioneah gyilkos… a bátyám gyilkos… idők kérdése és én is azzá fogok válni, ha nem tanulom meg teljesen kezelni a képességeimet. Hiába mondja azt, hogy mindez nem azért történt, mert a szüleink meghaltak, apánál még csak 13 volt, anyánál 16, az nem lehet, hogy már ezek előtt kocsmázzon és verekedjen, olyan erővel, hogy eltörje valakinek a nyakát és aztán ráakadjon egy aurorlány és… ugye? Mégsem kérdezek vissza most, bár Esther nevét mélyen elraktározom, de próbálom összeszedni magamat, hogy ne legyek szörnyen haszontalan. Még akkor is, amikor a leggyengébbnek érzem magam erőltetem a szemeimet - amik újra és újra a vámpírok riasztó sötétségeivel telnek meg -. hogy a rúnákra koncentráljak. Mikor Nicolas a vállamra teszi a kezét megszorítom, bár a szorításom nem valami erős, de végül a főzeteknek köszönhetően sikerül annyira erőre kapnom, hogy ne kelljen támogatniuk és el tudjak indulni a saját sarkomba. Nem tudom, hogy mennyire érzékeli a rendszer, hogy fizikalag belépünk és együtt pusztítjuk-e el, így ha Nicolas robbanóbájitalan nem jó, mert “élőlénynek” kell odamennie, akkor a familiárisom küldöm be, aki fizikai pajzzsal és mágikus pajzzsal is meg tudja védeni magát, ám a rúnát csak megkaparni tudja a körmeivel - de ez is valami. Összenézek a testvéreimmel az utolsó pillanatban, afféle biztosítékként, hogy együtt mozduljunk és rúnatörő mágiával töröm meg az aranyszínű jelet, mielőtt az álló vonalakból vízszintes lenne és örökre eközött a négy fal között ragadnánk. Nem csak az épület miatt sürget minket az idő, az én sérüléseim se gyógyultak be teljesen és Sasha is szörnyű állapotban van, szóval ott zakatol a fejemben, hogy ki kell jutnunk, ki kell jutnunk…
// Rúnatörő bűbáj - kitalált, hasonló az átoktöréshez vagy a Finite Incantatem bűbájtöréséhez, csak ezt kimondottan azok használják, akik rúnákkal foglalkoznak. - Ereklyevadász szak tananyag, Rúnaismeret 35 pont //
Olyan ez az egész, mint valami érzelmi hullámvasút, pedig én aztán már évek óta profin zárom ki az érzelmeket az életemből, de most be vagyunk zárva, nem tehetem meg, hogy csak úgy faképnél hagyom őket és azt sem tudjuk, hogy mikor robban fel az egész hely. Persze, ha netán sikerül valami komoly érzelmi reakciót kiváltaniuk belőlem... úgyis letakadom később. Az fel sem merül benne, hogy azokból az italokból, amiket nem ismerek fel használjak. Igazából azokból se szívesen tenném, ha van nálam ugyanolyan hatású, ami ott van. A jó ég tudja mi van ezekben. Oké nem számítottak rá, hogy betörne ide valaki, de akkor is. A saját munkámban van csak bizalmam. A repülősót viszont lekapom a polcról. - Miért ne... - próbálom meg ezzel magához téríteni Sashát, ha a testvérem nem ellenkeznek. Azért egy kérdő pillantást vetek feléjük előbb. Bár szívem szerint várnék vele, amíg kijutunk, de Sera elég pocsék állapotban van és talán valamivel jobban érezné magát, ha legalább a húgunk magához térne, mintha még miatta is aggódnia kellene, hogy magához tér-e egyáltalán. Abban reménykedem, hogy ha nem robban ránk az épület, tehát túléljük akkor már elhúzhatunk innen a fenébe és kérhetünk segítséget valami értelmes helyen. Természetesen végig támogatom Serát, már akkor odaléptem mellé, amikor láttam, hogy a rúnákat próbálja megfejteni, hogy nehogy félúton összeessen, úgyhogy nem kell a falban kapaszkodnia. A nagy vallomásra nem is tudom, hogy mit mondjak, főleg, hogy nem sokára Nick is rátesz egy lapáttal. - Igazán senki se várta el tőled, hogy folyton minket pátyolgass, nem vagy az... - elharapom a mondatot, hiszen mindketten tudják, hogy mit akartam mondani. Nem ő az anyánk, nem az ő dolga. A szüleinknek kellett volna védeni minket, de helyette folyton csak a világot próbálták meg óvni, így végül minket hagytak hátra. Összeszorítom a számat, ennyit az érzelmi hullámvasútról, megint a harag tolakszik előtérbe, pedig még a bátyám is rátesz egy lapáttal. Én olyanokat öltem meg, akik igazából a fenébe is megérdemelték! Ő viszont úgy tűnik, hogy ennél is sikeresen komolyabban vitt véghez. - Úgy fest egykünkre se lennének büszkék a szüleink. - vonom meg végül a vállamat, bár a tekintetem nem sugároz ilyen szűntő nemtörődömséget. Igen azért megdöbbent az, amit Nickolas tett és az is, hogy eddig titkolta, hogy amikor kiderült én mit tettem akkor nem mondta el, csak rám nézett Sasha félve, mint egy gyilkosra, ő pedig megtartotta magának a titkát... Elhúzom a számat egy pillanatra, aztán szépen beállok az egyik üres sarokba. Ha Sasha maradt alva, ha nem, igazából a robbanó bájital még a bátyámnál van és nem tudjuk, hogy a húgunk mennyire alkalmas bármire is jelenleg. Előkerül a táskámból egy szimpla maró hatású bájital, ami hasonló a sósavhoz és azt öntöm a saját rúnajelemre.
- Mindannyian beleroppantunk. – Felelek szomorúan Seraphine-nek, s tudom, hogy Lioneah ugyan kívülről máshogyan mutatja, de őt is megviselte. Mintha.. mindannyian meghaltunk volna ismét. Seraphine a vámpírsága miatt szó szerint, és ezt el kell fogadnunk, hogy vannak bizonyos dolgok, amin nem változtathatunk. Bólintok Lionak, átérzem, hogy a saját tudásával szeretne boldogulni. A hely egyre jobban bontakozik ki a szemünk előtt. Eredetileg valami bordélyháznak tűnt, de a szertartás, amivel Sashát meg akarták volna fertőzni, aztán ezek a férgek, majd a rúnacsapda.. Mintha itt nem csak vén kéjencek lennének, hanem igazi, vérbeli sötét varázslók, akiket meg kell fékeznünk. Nagyobbra nőtt, mint gondoltuk. Nem csupán pár kurtizánnak szánt rabszolgáról van szó. Az egész város fertőzött, s ha továbbadják a kórt.. Nos nem, ez az a pont, amikor el kell fogadnunk, hogy a hely menthetetlen. Ahogyan megtaláljuk a furcsa négyes rúnát, már indulnék az egyik sarokba, de valóban kevesen vagyunk. Marad hát az a megoldás, hogy az utolsó robbanó bájitalt dobni fogom az üresen maradó sarokba, hátha úgy megoldható, hiszen Sashával nem kockáztathatunk. Még nem veszem ugyan a karomba, ha futni kéne, mert Seraphine átváltozik, visszalépek hát hozzá, de odaintem Lioneah-t is. – Semmi baj. Akkor én is elmondok valamit, hogy ne higgyétek, hogy minden szép és jó. Nem csupán a szüleink halála után.. kerültem a gödörbe. Sötét utakon jártam, azt hiszem bántottam is másokat, zűrös ügyeim voltak, egy kocsmában sikerült annyira megütnöm valakit, hogy eltört a nyaka. Balesetnek gondoltam, de.. Aztán később egy Esther nevű aurorlánnyal kerültem kapcsolatba, akiről mint kiderült, régóta nyomozott utánam, és csak azért férkőzött a bizalmamba, hogy leleplezzen. Én hülye azt hittem, hogy tetszünk egymásnak. Talán így is volt, éppen ezért lett ilyen kétségbeejtő a helyzet. – Elhallgatok, a sötét szemek s a szemfogak cseppet sem zavarnak. Ez a család már régen nem annak a mintája, aminek születtünk. Éppen ezért nem indított meg, hogy Lioneah gyilkos, vagy hogy Sera vámpír. – A képembe vágta, hogy mindent tud rólam, és el fogja mondani a minisztériumban. Dulakodtunk, nem akartam elhinni. A karjaim között halt meg. Ez az én sötét utam. Ez, amit már sosem fogok tudni kitörölni, és jóvá tenni sem. – A lányok vállaira teszem a kezemet, hogy értsék, megpróbálhatok én jó lenni, tisztességes auror, de a múlt örökké bennem fog élni. Mindezt még Chrissynek sem mondtam el, de ha ő nem jött volna, akkor mindez visszafordíthatatlanul folytatódott volna. Aztán lehajtom a fejemet, nincs most idő további bűnbánatra, visszamegyek a helyemre, és ha a többiek is, akkor dobom az üres sarokba a robbanót, a saját sarkomat pedig tönkreteszem, ahogy tudom.
A Lioneah által adott főzetek nem rontanak Sera állapotán, de nem is javít anakvalami látványosan. A tünetek nem lesznek rosszabbak, de a nővére továbbra sincs túl biztató állapotban. Az egyetlen pozitívum, amit sikerült elérnie az italokkal az az, hogy a seb területe nem terjed tovább. A fertőzés megtorpan egy helyben, habár mindhárman tisztában vannak azzal, hogy konkrét választ csak az idő múlásával fognak kapni. Talán csak lassult a terjedése, talán végleg leállt. Órákba is telhet, mire ez kiderül. Az egyetlen használható dolog, amit Lioneah még a vitrinben találhat, az a közönséges, muglik által alkalmazott repülősó. A muglik ezt tartják annak az orra alá, aki eszméletét vesztette, hiszen ennek használatával általában hamarabb magához tér az illető. Mellette itt-ott különböző színű fiolák hevernek, címkék nélkül. Kockázatos lenne ezekkel próbálkozni, ha nem tudják, mi mire is való. Mindenesetre, egy-két üvegen figyelmeztető felirat foglal helyet, miszerint a túladagolása halált is okozhat. Ezek szerint a többi ital nem halálos ugyan, de sejtelmük sincs, mire valóak. Seraphine tud néhány lépést tenni a sarkokban felvillanó fények felé, de az ereje elég hamar elhagyja, úgyhogy mindenképp neki kell támaszkodnia a falnak, hogy össze ne essen. A testvérei által adott italok használtak ugyan valamilyen szinten, de a gyengeség, amelyet előtte is érezhetett, továbbra is jelen van. Kis pihenés után képes csak folytatni az útját, immár azonban akadálytalanul. Még azelőtt odaér, hogy ismét elhagyná az ereje. A szőnyeget félrehúzva sikeresen megállapíthatják, hogy a ragyogó fény nem csupán Sera képzeletének műve volt. Mind a négy sarokban egy-egy aranyfényű rúna helyezkedik el, amellyel sikeresen megszakíthatják a rúnafolyamot. Mindegyik szimbólum egyszerű kör alak, középen egy függőleges vonallal. Halványan világítanak csupán, egyetlen akadály állhat azonban csak az útjukba, ha szabadulni szeretnének innen: a négy rúnában egyszerre kell kárt tenni, különben csak felgyorsítják a falon helyet foglaló folyamatot. Ők pedig hárman vannak, hacsak nem számítjuk a továbbra is ájultan heverő Sashát. Vajon van értelme magához téríteni? Ki tudja, milyen állapotban lesz a lány a testét megszálló lény nélkül. Ránézésre még az is kétséges, hogy túléli-e egyáltalán ezt a kis kalandot. Igen rossz bőrben van jelen pillanatban is.
Ansley, Janette & Selene
Selene állapota nem romlik, hála a bájitalainak, képes mozogni a sebei ellenére is. Azonban igen óvatosnak kell lennie, hiszen, amint a legkisebb karcolás is esik a testén, a főzetek hatása teljesen semlegessé válik. Valamit valamiért, mint a mondás is tartja és a bájitalai erősek ugyan, de ezeknek is megvan a maguk mellékhatása. Csak azokat a sérüléseket képesek kordában tartani, amelyek frissek és a megivásuk előtt szerzett az illető. A halálos sebeket nem hozzák helyre, ahogy a kis karcolások is képesek a hatásuk alatt igen súlyossá válni. Egy, a Szent Mungóban lévő szobában nem lenne veszélyes az alkalmazása, de itt, ahol minden éles és elég egy óvatlan lépés, fene se tudja, mi történhet. Janette – a kérdése hallatán – kap egy lenéző pillantást a mellette haladó fiatal vélától. Minden bizonnyal igencsak fennhordja az orrát, habár némi habozás múltán mégis megszólal: - Nem mondtak semmit, én csak... - a barna hajú, világos bőrű szépség elbizonytalanodik egy pillanatra, végül nagy nehezen folytatja: - A szüleimmel tartottunk erre, a falun kívül eső úton. Őket megölték, engem pedig elvonszoltak ide. Állítólag kellünk valami madamenak – forgatja meg a szemeit. - De persze, ők is kaptak volna jutalmat. Néhányunkat nekik szántak. Igazság szerint, fogalmam sincs, mi állhat a háttérben. Annyit beszéltek, hogy gyengítik a falut körbevevő pajzsot, szinte folyamatosan. De nincsenek elegen és gondolom, minket is beharaptak volna, idővel – vonja meg a vállát végül. - Egy hatalmas hordát szerettek volna létrehozni, amellyel elfoglalhatják a falut. Hallottam, amint egymás között beszélik. Suttogtak ugyan, de jobb a hallásom az átlagnál – mosolyodik el sejtelmesen. Ansley döntése nem pont a legjobbat hozza ki magából, hiszen itt-ott még mindig vannak elhelyezve rúnák. Ahogy előre lép, az egyik – eddig nem látható – jel felfénylik a talpa alatt. Egyelőre nem robban, de amint a férfi lelép róla, aktiválódni fog és ha mással nem is, de vele könnyedén végezhet. Egy helyben kell hát maradnia, egy tapodtat se mehet tovább, melynek révén elmarad a barlang felfedezése. A nők mindegyike megtorpan, nem indulnak meg előre, miközben visszafojtott lélegzettel figyelik az eseményeket. Ansley egyelőre csak a két boszorkányban bízhat, akikkel még a kaland legelején összefutott.
Határidő: 12.26. Következő mesélői hsz.: 12.27. Lizzy
Imádom ezeket a cuccokat. Mármint amikkel felruháztunk engem, hogy ne akarjak menten szörnyet halni miközben fájdalomtól görnyedezve ordítok a feltehetőleg halott apám után. Nem lenne szép látvány. Szerencsére és a megduplázódott önbizalmamnak köszönhetően simán átjutunk a robbanó rúnákon. Yey. - Nos, akkor nézzük meg. – Biccentek felé, mintha valami mugli kvíz showban lennék a műsorvezető. A vélák a nézők és Janette a játékos…vagy a műsörvezető társam flitteres ruhában. Bár nem tudom abban elképzelni így inkább hagyom is ezt a hasonlatot. Szerettem volna én előre menni, tekintve, hogy az én ötletem, de nem fogok leállni vitatkozni Ansley-val. Amúgy is azt hittem, hogy ez egy lány név, márpedig ő messze áll attól, hogy lány legyen. Vagy lányos, ha már itt tartunk. Miért ilyen szexis a legtöbb mardekáros? Mármint oké a bunkó pasik általában jól néznek ki máskülönben nulla esélyük lenne a reprodukcióra, de miért nincsenek veszélyesen jóképű hugrabugos srácok? Akik kedvesek és hűségesek. Túl sokat akarok? Nem tudom, de az biztos, hogy a nagy gondolatok közepette már a járatban vagyok a fiú nyomában, mögöttem szépséges nők és lányok, mint valami érdekes felvonulás. Megrázom a fejem a sötétben. Kezdenek szétesni a gondolataim ahogy múlik a fájdalom csillapítók hatása. - Amúgy… - Fordulok Ansley felé kissé dekoncentráltan miután válaszolt a lánynak. – Miért vannak ők itt? És kik ők? És kik hozták ide őket? – Remélem érthetően zagyválok, mert amúgy jó lenne tudni a válaszokat. S azt is, hogy mindennek mi a Merlin köze van az apámhoz és a raktárához. Ha kijutunk innen, az jó lesz hadiszállásnak, úgysem igazán lehet lokalizálni a kulcs nélkül. Erős varázslatok védik, csak kaja nincs. Jut eszembe! Úgy ennék valamit, a mérgezett étel-ital egy darabig elvette a kedvem a táplálkozástól, de egy ennyire elemi ösztönt nem lehet megtagadni. Pláne, ha a test éppenséggel minden erejével a regenerálódáson van. Ha kijutunk szerzek pizzát…Nagyon remélem, hogy ebben a felettébb idegesítő városban van pizza. Még egy csalódást már igazán nem vesz be a gyomrom ettől a helytől.
Nem mondom, hogy szívem csücske ez a helyzet, mert nem. Azt sem tudom, hogy a pokolba keveredtem ebbe az egészbe bele. De ha már így alakult, akkor fel kell derítenem a titkok nyitját. Minden esetre legalább az biztató, hogy Selene nem ellenkezik, és átadja a nyílpuskát. A bejáratot közösen sikerül biztosítani, és még a rúnák is felfedik magukat. Noha nem ártana sietnünk. Így nem is hatástalanítunk minden robbanó rúna csapdát. Óvatosan megkerülve néhányat igyekszünk haladni. Egy kis megkönnyebbült sóhaj szalad ki a számon amikor meglátom Ansleyt meg a véláit. Így talán előnybe is kerülhetünk. - Gondolom okkal vannak itt. És okkal pont ők. - jegyzem meg Selene felé, amikor a nőkre tesz megjegyzést. Ez most nem a megfelelő alkalom a pasizásra. Noha azért a vámpír fiú nem is néz ki rosszul. Nem rúgdosnám ki az ágyamból, ha arról lenne szó. De ez jelenleg teljesen mellékes. Selene iránymutatására, csak bólintok, és igyekszek mindenkit a megfelelő irányba terelni. Csak remélhetem, hogy az ereklyevadász lány megérzései nem csapdába csalnak minket, most amikor megléphetnénk. Szóval hagyom, hogy Selene és a vámpírfiú menjenek előre, a lyuk irányába. Aztán a vélák, és én zárom a sort, mintegy hátvádként. Időnként hátrafele pillantva, a kezemben a nyílpuskával. Nem lenne szerencsés, ha hátba támadnának. - Mi újság ott elől? - teszem fel a kérdést Ansley felé, mert fogalmam sincs mit láthat. De azért jobb az óvatosság. - Szóval vélalány miért hoztak ide titeket? Mi folyik valójában? - teszem fel a hozzám legközelebb eső vélának a kérdést. Hátha valami értelmeset is ki tudok húzni belőle. Ha itt és most így nem, akkor van pár főzetem talomban, ami segíthet. De ahhoz nyugodtam és biztonságosabb körülmények kellenek.
Seraphine McCaine
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Coldburgh 2020-12-18, 13:39
Farkashorda & Sarah
"Amikor nagy csalódás ér bennünket, azt hisszük, itt a világ vége. Holott lehet, hogy épp egy nagy kaland veszi kezdetét."
Azok után, hogy kikerültem élve a vámpírketrecbőpl és nemrég abból a megbízatásból Hithockkal, amiről kiderült, hogy lényegében csak besározni akart mindannyiunkat nem csoda, hogy szeretnék erősebbé és tapasztaltabbá válni a nagyvilágban, de ez nem megy az egyik pillanatról a másikra. A testvéreim nem tesznek több megjegyzést, Lio tekintetében talán még együttérzést is látok, miközben a rosszullét kerülget a bezártságtól és attól is, hogy Sashát ilyen állapotban kell látnunk és lényegében rongybabaként cipelni. És persze attól, mert a harapás nagyon nem tűnik kis falatnak a familiárisom pedig kezd kimerülni, mert se Sashán, se rajtam nem tud segíteni. Próbálom megakasztani a felvillanó rúnákat a falon, de egyre kevésbé tudok koncentrálni és a varázslataimat bevetem, addigra azoknak az ereje is csökken. Ha és amennyiben én vagyok az a középső testvér, aki észreveheti a fényeket, miközben felmérem a rúnákat és megpróbálom kezelni a dolgot, kicsit meginogva nyújtom a kezemet a sarkok felé. Elindulok, ha tudok, ha nem, akkor marad csak a figyelmük felvonása. - Valami történt, lehet, hogy megvan a védelmi mechanizmus gyenge pontja, a sarkoknál, a szőnyeg alatt, talán… - felnyögök, ahogy egyre jobban magával ragad a tehetetlenség érzése és végül elfogadom, ahogy Nicolas odalép mellém, hogy megtámasszon. Egyetértek Lioneah-val, én is inkább bízok az ő szereiben, mint a bordélyház raktárában, de ahogy kiszalad az amúgy is fakó bőrőmből a szín halkan megszólalok. - Annyira sajnálom… azt is, hogy meggondolatlan voltam, azt is, hogy elmentem azon a nyáron, amikor Sasha… eltűnt, és azt is, hogy a temetés után hónapokra eltűntem. - a hangom néha megcsuklik, ahogy a rosszullét kerülget nyilvánvalóan kihat az érzéseimre is. Nem akarok negatív lenni, nem akarok úgy csinálni, mintha ezek az utolsó szavaim lennének, de akkor is kikivánkozik belőlem, miközben rémálomként ébred bennem újra a ketrec, amiben tartottak és az elgyengült állapotom, amit generáltak és amivel védték magukat, hogy kísértetvadászként véletlenül se legyen akkora hatalmam, hogy rávegyem őket, hogy kiengedjenek. A testvéreim szeme láttára alakul át az arcom, jelennek meg a vámpír szemfogak és a sötét tekintet - még szerencse, hogy Sasha nincs magánál, mert utólag még Lio és Nick előtt is szégyellni fogom mindezt, ha és amennyiben túl leszek a mérgezésen vagy javul az állapotom a testvéreimnek hála.
//
// 
Évek óta szerepjátékozom, soha életemben nem meséltem még, szóval nyilván ebben is voltak hibák, de gyakorlat teszi a mestert 
/