2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Amikor újra bocsánatotkérne halkan felnevetek, legszívesebben belekócolnék a hajába vagy lekoccolnám a vállát barátságosan, ahogy a Drumstrangban a srácokkal csináltam, de a kis törékeny testével valószínűleg nem értékelné. Sőt, bizonyára teljesen ráhoznám a frászt és azt hinné, hogy meg akarom verni. Már így is eléggé kiakasztottam, hogy pálcát fogtam rá és franciául teremtettem le, hogy a szobában settenkedik, miközben az ágyon heverészve olvasok. Legalább szívrohamot nem kapott, nem kell valami gyógyító bájitalt legurítanom a torkán, bár lehet, hogy egy korty cognac megtenné szíverősítőnek. Már éppen azon merengek, hogy elővegyem-e az elrejtett laposüveget, de eltereli a figyelmemet, hogy talán esélyem van megtudni egy keveset a Roxforti életről. Vagy nem. Kicsit elfintorodok, de a festményes történet miatt kirobban belőlem inkább a nevetés és kell néhány pillanat, mire elcsendesedem. A manó tenyérnyi szemeiben látszik a rosszallás, de ami még árulkodóbb az az, hogy eddig bátortalan és remegős teremtmény most egész hidegen szól hozzám. - Nem akartalak megbántani, Winnie… - kezdek bele, de a manó már le is rakja a levelet és le is ugrik az ágyról. Hirtelen ötlettől vezérelve felállok és az ágyamhoz lépve az egyik képregényfüzettel a kezemben fordulok vissza hozzá. - Vidd ezt el a barátodnak, színes képekkel van tele, talán lefoglalja magát vele lábadozás közben. És ha esetleg egyszer újra ide küldenének… Beszélgethetnénk még. Már ha meg tudsz bocsátani. - mosolyodom el egy kicsit és mivel már a földön áll ezért leguggolok elé, hogy odaadjam a képregényt és egy szinten legyünk. - Örülök, hogy megismertelek Winnie. - köszönök el végül, és megvárom, míg a házimanó eltűnik és csak azután vetem rá magam az ágyon hagyott levélre, hogy feltűnésmentesen leolvasszam róla a pecsétet és elolvassam minden sorát, mielőtt visszazárom, ott hagyom Camille-nak és leheveredek az ágyamra újra, mintha mi se történt volna. Éppen csak az olvasmány helyett a hátamon fekve bámulom a plafont és a Roxforti életről merengek tovább… Már csak egy év. Egy évem van bizonyítani, hogy van értelme továbbtanulnom és meggyőznöm az apámat, hogy elengedjen skóciába.
// Köszönöm a játékot, bocsánat a lassú válaszért és hirtelen zárásért! //
A kis házimanó valóban iszonyatosan kellemetlenül érzi magát, és ezen az sem segít, hogy szinte biztos volt benne - az alacsony önbizalom miatt - , hogy el fogja rontani a kézbesítést. És láss csodát, így is történt, hiszen a diáklány nincs itt, más valaki azonban igen, aki számon kéri, franciául karattyol és még pálcát is ránt rá. Aztán persze megenyhül, és a szituáció is kicsit kedvesebb mederben folyik tovább. Winnie kezdi visszanyerni lélekjelenlétét és erejét, és elmeséli, hogy ugyan mi a csudát keres egy francia varázslóiskola lány hálójában egy levéllel a kezében úgy, hogy még soha nem csinált ilyet és nem is akar többet. - Rendben. Sajn... - biccent a házimanó és süti le a szemét, hajtja le kicsit a fejét, de el is harapja a bocsánatkérést azért, mert valamit megint rosszul csinált. Nehéz ezeknek a franciáknak megfelelni... A házimanó elmondja, hogy miért van itt és hogy honnan jött, mire Ninon teljesen megenyhül, kíváncsiság lesz úrrá rajta és egyszerűen feltesz egy olyan kérdést, amire egy házimanó egyszerűen nem tud érdemi választ adni. Milyen ott az élet? Winnie értetlenül pislog a lányra, majd felel: - Jó. - olyan házimanósan. Milyen az élet? Takarít, pakol, dolgozik, néha gyűjtöget és élő a házimanó életét. Mikor megosztja, hogy pontosan miért is ő van itt Pucky helyett, Ninon rettentő nagy nevetésben tör ki. Látszik a házimanón, hogy póker arccal figyeli a lányt, majd apró neheztelés jelenik meg az arcán, afféle mogorva arckifejezés. Persze ezt igyekszik nem mutatni és nem is szól semmit, hiszen mégsem oktathat ki egy boszorkányt! Aztán a lány is észreveszi magát és közli, hogy ez természetesen nem vicces. -Nem, nem az. Lábadozik, igen. - jelenti ki hideg, komoly hangon a házimanó, majd ott hagyja a levelet és leugrik az ágyról. -Winnie-nek mennie kell...
Minél jobban kivan a szerencsétlen annál inkább éled bennem a lelkifurdalás, hogy pálcát rántottam és franciául leteremtettem, amiből egy mukkot se értett. Alapjáraton nem vagyok annyira türelmetlen meg úgy egyáltalán szélsőséges, de ha sokáig szerencsétlenkedik előttem valaki, azért már nálam is betellik a pohár, szóval jó lenne, ha megtalálná a hangját és nem érezném azt, hogy menten elájul a szégyenben, hogy megzavart. - Szép. - nyugtázom a kiejtését egy mosollyal, aztán megingatom a fejem. - Nem mondom el neki, ha megígéred, hogy többször nem kérsz elnézést és nem mondod, hogy sajnálod. Lezártuk ezt a témát. - bátorítanám egy kicsit, mert az esdeklő tányér szemek egészen zavarba hoznak. A névválasztásra csak elmosolyodom és biccentek, - Szóval Roxforti manó vagy? Milyen érdekes! Milyen az élet ott? - bújik ki a szög a zsákból kíváncsiság formájában, hiszen sok helyen jártam már, de a trimágus tusa utolsó állomásáról apám hallani se akar, oda nem mehetünk vissza soha többé. Mert… mert emlékszem, hogy onnan jöttünk, az Egyesült Királyságból, de tudom, hogy ott veszélyben vagyunk, nem szabad megtudnia senkinek, hogy kik vagyunk. És én bízok apámban, habár nagyon, nagyon érdekel az ott meghirdetett egyetemi képzés. El se tudom képzelni, hogy egy-két éven belül, ha kijárom a Beuxbatons-t, akkor csak úgy belecsöppenjek a felnőtt életbe, szeretném magam mélyebbre ásni a bájitalokban… vagy az alkímiában? Amikor kikerekedik a történet, hogy miért is ilyen elveszett és ki bujtotta fel rá, hogy beugorjon kis postásmanónak, képtelen vagyok felvenni a pókerarcot, kiszakad belőlem egy hangos, életvidám nevetés. - Egy… egy festmény? És most… most lábadozik? - kérdezek vissza akadozva, küzdve a nevetéssel, kell néhány pillanat, míg sikerül elhalkulnom és míg realizálom, hogy ez a történet neki nem olyan vidám. - Mármint, ez nem vicces. Jobbulást szegény Pucky-nak és nagyon szerencsés, hogy ott voltál neki és ilyen… ügyesen elvégezted a feladatát. - mentem, ami menthető, mert ha jön még egy összeomlás, most azért, mert ki nevettem, hát én nem tudom mit csinálok vele. Pedig szeretném, hogy maradjon, egy Roxforti házimanó! Minden iskolának meg vannak persze a saját csodái, de akkor is, talán normális, hogy teli vagyok kérdésekkel és kíváncsian, szinte izgatottan húzom fel a lábamat a földön ültömben, hogy várjam a válaszait.
Miné ltöbb idő telik el, Winnie annál bátortalanabb, és tanácstalanabb, hogy mit is kezdjen most a kialakult helyzettel. Itt a levél, jó helyen van - ha minden igaz - csak le kellene tennie, és eltűnnie innen. Ő csak egy futár, soha nem szokott ilyesmit csinálni, egyszerűen szívességet tesz házimanó társának, aki most gyengélkedik. Aznban a lány elég fenyegető, aki elé került, pálcája is van, meg minden és ki tudja, hogy ezek a franciák mennyire vérmesek egy házimanóval. Összehúzva magát gubbaszt az ágyon a koszos párnahuzatjában, szorongatja a levelet, ami hamarosan Ninon kezébe kerül és megláthatja a címzést is: Camille, a szobatársa is rajta van a levélen, csak eddig takarva volt a neve és csak a párjának a neve volt látható. Ezért is akarta elirányítani a fiúk hálóterme felé a szegény házimanót, aki bizony majdhogynem bedőlt a segítségnek és már nem is lenne jó helyen. De szerencsére kiderült a turpisság, és mikor közli Camille nevét, Ninon franciásan kijavítja. Winnie csak bámul rá, fogalma nincs, hogy mi történt, és hogy mi a különbség a két akcentus között. A házimanó csak döbbenten és ijedten pislog párat, majd nyel egyet. - Elnézés Kisasszony, és Miss Camille Fhansziahveszetéknéé-től is elnézést kérek. Kérem, ne mondja el neki! - próbálkozik az akcentussal nem is olyan rosszul a házimanó és esdekelve néz hatalmas szemeivel Ninonra. - Ninon. - suttogja kérdőn a lány nevét a házimanó, minta arra várna, hogy ezt is kijavítja Nhihhonn-ra. Csak hogy stimmeljen az akcentus. -Elnézést, a Roxfort Boszorkány-, és Varázslóképző Szakiskolában már hamarosan beköszönt a nyári szünet és a legtöbb diák háló már üres. Winnie nem tudta, hogy itt még lesznek. Sajnálom. - hajtja le a fejét és kér bocsánatot szipogi hangon a házimanó. Való igaz, hogy a Roxfortban már elég ritkásan vannak diákok, és hát Pucky is azt mondta, hogy most már nincs itt senki, de a Kisasszony, akinek szól a levél még a Beauxbatons Mágusakadémiában tartózkodik. -Winnie még soha nem csinált ilyet... - suttogja és vallja be a házimanó halkan, majd lerogy a párnára és könnyek szöknek a szemébe. -Winni nagyon félt, de Pucky megkérte, hogy hozza el a levelet Miss Camille Kisasszonynak. Winnie tudta, hogy el fogja rontani, és hogy rosszul fogja csinálni, de Puckyra ráesett egy festmény és nem tudott eljönni most. - szipogja és hadarja a házimanó egyre emelkedettebb hangon. Csak hüppög és nem is tudja, hogy mit kezdjen magával. Mintha vígaszt várna, hogy jól csinálta...
Minél több idő telik el, annál jobban megsajnálom a kis gyámoltalan lényt, aki ott toporog előttem ijedten, mintha az életét féltené. Pedig tanultam róluk, minden varázsló tudja már az én koromban, hogy a házimanók valójában milyen hatalommal bírnak, hogy pálcára sincs szükségük a varázsláshoz, sőt, tilos is pálcát használniuk, lehet akkor még több erőre tennének szert. Éppen csak úgy tanították be őket hosszú évszázadok óta - talán évezredek? -, hogy kövessék a parancsokat és ennyi. Pedig mennyi potenciál lehet egy ilyen kis nagyfülű, nagyszemű micsodában! - Fhansziahveszetéknéé, nem Franciavezetéknév. - javítom ki az akcentusát, csak úgy mellékesen, ahogy másnak is tenném. Nem lehúzni akarom ilyenkor a kedvét az embernek, hanem szimplán segíteni, hogy javuljon a tudástára. Nem mindenki lehet olyan szivacs, ha a nyelvekről van szó, mint én, de még nekem is számtalanszor fordul elő, hogy valamit halványan félremondok és akkor a francicák le is csapnak, hogy beleszólhassanak, én pedig egy kedves - vagy inkább gyilkos? - mosollyal megköszönöm, elraktározom, tanulok belőle, de ha sértés is volt, azt fel nem veszem. A házimanó kezéből ki tudom venni a levelet, amivel őszintén meglep, azt hittem hogy ragaszkodni fog hozzá az élete árán is, mert az a küldetése, hogy jó kézbe kerüljön, vagy valami, de ijedtségében behódol a kíváncsiságomnak. - Winnie, elnézést. Nagyon bájos név, engem Ninonnak hívnak, de ha jobban tetszik, neked lehetek Nina. - mutatkozok be, óvatlanul a valódi nevemen is, hiszen kétlem, hogy valaha akárkinek is beszélne rólam és bármi bajt okozhatna ezzel. Használhatnám a Hannah-t is, de így még is csak egyszerűbb, persze lehetséges, hogy a franciásított nevem a szimpatikusabb neki, ahogy esik, úgy puffan. - Na, nincsen semmi baj, csak ritkán látni olyat itt, hogy házimanó akkor jár-kel, amikor mi is itt vagyunk. Most, hogy a levél itt van, menned is kell vissza, ugye? - kérdezek rá az alapvetőre, bár nem mondom, hogy ha dehoppanál, akkor a levél tartalma érintetlen lesz, mire Camille visszaér, de erről már nem kell tudnia. Közös levél kettőjüknek… Ez már így elég komoly kapcsolatnak hangzik, lehet, hogy kilátásban van egy eljegyzés is? Végül is, elég jó családból valóak mindketten, nem úgy, mint én a mugli apámmal, a folytonos meneküléssel, gyökerek, családfa, régi barátok nélkül. - Gyakran használnak bagolynak? - teszem fel a kérdést, ha esetleg nem kapott annyira frászt, hogy dolga végeztével azonnal elmeneküljön. Ezúttal el is rakom a pálcámat, leülök a földre a hátamat az ágynak támasztva és meglapogatom magam mellett a földet, hogy üljön mellém.
Winnienek egyelőre fogalma sincs, hogy hogyan fog kikeveredni ebből az egész szituációból. Soha nem csinált még ilyet, és hogyha nem lenne ennyire szerény és kedves, alázatos lény, biztos, hogy már szidná a másik házimanót, Lurky-t, hogy az ő munkáját bízta rá és most ő helyette és miatta van ilyen hülye helyzetben. De persze a házimanók fejében ilyesmi meg sem fordul. Látszik rajta, hogy iszonyatosan meg van rémülve, és egyelőre azt sem tudja, hogy mit tegyen, vagy mit mondjon. Pláne, hogy nem is érti, amit a lány rárivall. De az biztos, hogy a feladatát teljesíti. Lassan a levél után nyúl, ami már félig a párna alatt van. A lány átvált angol nyelvre, amit már a házimanó is ért, amitől egy pillanatra felderül az arca és a lány szemébe néz. -Winnie csak egy levelet hozott Miss Camille Franciavezetéknév-nek. – jelenti ki a házimanó, fogalma sincs, hogy milyen címzés van a levélen. Ahogy elveszi, Ninon láthatja, hogy a fiúnak & a lánynak is címezve van a szép, fehér, vaskos boríték. Nagyon úgy tűnik, hogy valami hivatalos meghívó féleség lehet és mivel kettejüknek szól, talán esküvői? -Winnie. Winnienek hívnak Kisasszony, nem Törpillának. – szólal meg ismét a manó, miközben már a kezében van a levél és úgy ácsorog az ágyon. Mit fog szólni Camille, ha megtudja, hogy egy koszos házimanó ácsorgott az ágyán? Nyomot nem hagy, de mégis… -Winnie nem akart otromba lenni. Csupán csak ezt a levelet hozta el Camille Kisasszonynak – süti le a szemét a házimanó és a fülei is lekonyulni látszanak, ahogy topog az ágyon, és fogdossa a szép levelet. Nem igazán tudja, hogy most mihez is kezdjen magával, a pálca még mindig a lánynál van, ami fenyegetőnek tűnik.
Várakozóan mérem végig a mocskos kis anyagba burkolózott nagyfülű manót, hiszen nem igazán haverkodtam még korábban fajtársával. Mondjuk ezt a számonkérést is nehéz haverkodásnak hívni, ahogy meglátom az ijedt arcot kicsit azért megbánom, hogy ilyen agresszívan ugrottam be mögé pálcát rántva, szinte fenyegetve. Ugyan figyelem minden rezdülését, ahogy újra a kezébe veszi az ágyra tett levelet, le is pillantok a címzettjére, persze, hogy nem az én nevem az. Nem mintha ez visszatartana attól, hogy el akarjam olvasni, de… Ahogy ott gyámoltalanul bámul rám remegősen habog valamit, villámcsapásként belémhasít a felismerés, hogy egyetlen szavamat sem érti és éppenséggel angolul válaszol. Üsse kavics, szerencsére a repertoárom eléggé széles és éppenséggel az az anyanyelvem, még ha apám is az egyetlen, akivel aktívan gyakorlom, hiszen itt sok európai nyelven beszélnek, de nem igazán angolul. - Nem illik csak úgy behoppanálni más szobájába. - ismétlem meg, angolul, leengedve a pálcámat. - Na, ne kapj teljesen szívrohamot, nem foglak megtámadni, ha te sem engem. - teszem hozzá, egy kicsit közelebb lépve, amit persze az előbbiek után vehet fenyegetőnek, de nem áll szándékomban ártani neki. A varázsfókusz persze marad a kezemben, csak megszokásból is, meg mert egy random varázslény sertepertél előttem. - Ez azt írja Mathieu Lemarchal, ami egy fiú név, ez pedig egy lány hálóterem, szóval kicsit eltévedtél, Törpilla. - vonom fel a figyelmét, újra törpillázva, hiszen fogalmam sincsen, hogy mi a neve. A levél felé nyúlok, mintha el akarnám venni tőle, hogy közelebbről is megnézzem, de ha nagyon ellenkezne, akkor csak lazán rámutatok a névre, hogy ő is nézze meg jobban. Tudnak egyáltalán olvasni a házimanók? Vagy... szoktak? Minden esetre… Mathieu. Igen érdekes, mégis milyen levelet hozott a lakótársam pasijának egy brit házimanó?
Igencsak izgul a házimanó, a szíve csak úgy kalapál kis törékeny testében. Fogalma sincs, hogy hova fog érkezni, de azt tudja, hogy ilyenkor és ide kell jönni, mert ilyenkor már nincs itt senki. Ahogy behopponál a szobába – tényleg nem illik ilyet csinálni? – megtalálja a leírt ágyat, oda is rohan, majd felpattan az ágyba, és elővarázsolja koszos párna huzata alól a levelet. Már éppen helyezné szépen, kellemesen-lelkesen a párna alá a szépen kézzel megírt levelet, mikor valaki rádörren. A házimanó úgy megijed, hogy kiejti a kezéből a levelet és beesik az ágy mögé. Reszketegen jajgat, halk Áú hagyja el a száját, majd lassan kidugja hosszú füleit és a szemeit az ágy mögül és úgy néz támadójára, megijesztőjére. Furcsa hangzású szavak hagyják el a lány száját, Winnie pedig csak ijedten pislog hol a lány fekete arcára, hol a pálcájára. Nem érti, és piszkosul meg van ijedve. Még azt is elfelejti, hogy egyáltalán lelépjen innen. Vár egy pár pillanatot, hogy a lány vajon tényleg támad-e, és ha minimális megingást érzékel, akkor lassan csontos kezeivel a levélért nyúl, amit az ágyon felejtett. Ninon láthatja, hogy nem az ő neve van a borítékon, és nem is az ő ágya felé sietett a házimanó. Winnie tehát szemkontaktust tartva lassan csúsztatja a kezét a levél felé. Látszik, hogy remeg, hogy fél, de kötelessége teljesíteni a rá bízott feladatot. Azt, hogy a lány mit makog és szörcsög, pedig abszolút nem érti, de sejti, hogy nem meleg teával kínálja… -Winnie csak egy levelet hozott.–suttogja a szavakat halkan, remegős hangon, angolul a manó.
Lapozgatom a képregénykönyvet és futtatom rajta a tekintetemet, de nem köt le teljes egészében, hiszen akkor lehet, hogy az egész manővere a manónak csendben és zökkenőmentesen sikerülne is. Így viszont, hogy néhány pillanatonként nyújtózom egyet, az oldalak helyett a szoba falát nézem vagy az ablakon kifelé, megüti a fülemet a pukkanás. Azonnal ledermedek, mint valami reflektorba nézett vad, aztán hang nélkül próbálok körbefordulni, lassan becsukva a könyvet, hogy meglássam… Mit is? Egy kicsi, nagyfülő, nagyszemű, csontos kis lény siet a szobában az egyik ágyhoz egy levéllel. Azonnal talpra szökkenek az ágyról és a pálcámat előkapva szegezem rá. - Hé, illik ilyet, csak úgy becsörtetni valakinek a hálószobájába? - szólalok meg franciául, mikor már az ágyra ugrott és belépek a látómezejébe, elállva az utat az ajtótól. Nem mintha számítana, hiszen őt nem kötik a térmágiák, amik védik a mágus iskolában a fiatalokat és meggátolják a hoppanálást, a házimanók nem a hopphálózatot használják, azt hiszem. A Drumstrangban eléggé cefetül bántak az ilyen kis lényekkel, de itt ha vannak is házimanók, olyan diszkréten és tökéletesen észrevétlenül teszik a dolgukat, hogy már évek óta nem botlottam bele egybe se - és három éve már itt vagyok. - Ki vagy Törpilla és milyen levelet hoztál? - kérdezek érdeklődve újra franciául, eszembe se jut angolra váltani. Attól függetlenül, hogy ott a pálca a kezemben, eszemben sincsen egy ilyen kis toprongyos lényt megtámadni csak úgy. Nem vagyok én valami állat, hiába van a lábamon agresszívnak ható acélbetétes és kihúzva feketével a szemem, azért alapjáraton nem vagyok feltétlenül ijesztő, főleg, mert kimondottan karcsú vagyok. Persze egy csöppnyi egyméteres lényhez képest még mindig jóval nagyobb vagyok, a magasságom magában másfélszer annyi lehet, mint az övé. Érdeklődve méregetem, egészen kis aranyos az arca, aztán lehet, hogy most jól ráhozom a frászt. Vagy csak lelép szó nélkül, mert a levél a helyén, bár nem ígérem, hogy ott is marad, mert ha már megláttam... El akarom olvasni.
A házimanóknak is lehetnek titkait, nemde? Winnie is ezzel szembesül, mikor ma reggel egy másik roxforti házimanó hívja oda magához. Egy különleges feladatot bíz rá, egy levél kézbesítést. Mivel Winnie igen kíváncsi házimanó és kapva kap az alkalmakon, el is felejti megkérdezni, hogy miért is nem a baglyok a postások, mint minden átlagos levélnél. Persze, ez csak utólag jut eszébe a házi manónak, abban a pillanatban egyszerűen csak örül és izgatott, amiért hova is megy? Ó, igen. A Beauxbatons Mágusakadémia Nyugati tornyában lévő lány hálóba. Még soha nem járt ott, de nagyon izgatott. Csupán egy 4-5 perces útról van szó, amikor is elhelyezi a kis titkos levelet a címzett párnája alatt, majd sarkon fordul és már ott sincs. Úgy tervezi, hogy rögtön a reggeli után lyukad ki a Mágusakadémián, akkor a diákok már úgyis tanulnak. A roxforti időrend szerint… Azonban a házimanónak fogalma nincs, hogy a Mágusakadémián már vizsgaidőszak utáni lazulás van. Pech. Winnie felveszi a legszebb kék (hát persze, hogy kék!) zokniját, és a roxforti címeres legszebb, még csak minimálisan agyon mosott párnahuzatát és útra kész. Izgul, arcán vigyor, majd lehunyja a szemét és odahopponál, ahova kell. Apró pukkanás, és ahogy kinyitja a szemét és hasonló hálószobát lát, mint a Roxfortban, csak valahogy sokkal világosabb, személyesebb. Elmosolyodik, majd gyors léptekkel, körbe sem nézve(!) az említett és szépen leírt ágyhoz sétál, felugrik rá, és a párna alá csúsztatja a levelet. Gyorsan dolgozik és fürgén… Ámbár kicsit figyelmetlenül…
Túl vagyok már egy két kalandos éven, az biztos, hogy kihasználom az éveimet és nem csak illedelmesen ücsörgöm végig az életemet, ahogy egyes diákok, akiknek csak a külső, a jólneveltség, a tökéletesség, és persze a dizájner táskák számítanak. Nem vagyok született francia és először a Durmstrangban kezdtem a tanulmányaimat, szóval kicsit kilógok a sorból, de azért az elmúlt négy évben úgy-ahogy megtaláltam a helyemet. Beolvadásról persze szó sincsen, még mindig gyakrabban húzok valamilyen bandával ellátott képpel nyomott fekete pólót és dzsekit, mintsem a kék selyem egyenruhát és a sminkelést se arra használom, hogy tökéletes babaarcom legyen, hanem arra, hogy kihúzzam a szememet és alkalom adtán minden szépségtippet sutbavágva a számat is kiemeljem azzal együtt. Még mindig gyakran utazunk apámmal a szünetekben és nyaranta, mindig mozgásban vagyunk, de már csak egy év van hátra a képzésből, szóval remélhetőleg nem kerül fel egy harmadik iskola a listámra a közeljövőben. Persze pedzegettem azt a Roxforti egyetemet, de apám úgy belesápadt, hogy inkább el is vetettem, még a végén elviszi a szívroham. Brutális lehet a tandíj, még a sima képzés is az, pedig az kötelező, szóval... Ez van. Vagy kerítek valahonnan pénzt a következő egy évben, vagy nem lesz ebből egyetem. Nem is kell az mindenkinek, bele tudok ebbe törődni... Vagy nem. Nem arról vagyok híres. - Hé, Camille, hova mész már megint? Csatlakozhatok? - ülök fel az ágyamon, készen arra, hogy kapva kapjak az alkalmon és a könyvemet félredobva vele tartsak, de olyan fejet vág, mint aki mérhetetlenül lebukott, szóval sóhajtok egyet. - Ahha. Mathieu. Megint. Csak ügyesen. - kacsintok egy kis mosollyal és a szobatársam már kicsit elpirulva el is suhan. Nincsenek oda a tanárok azért, hogy a diákok találkozgassanak, de túl sok esélyük nincsen megakadályozni, maximum ha a folyosó közepén csókolóznak, de persze ennél okosabbak vagyunk mind. Ahogy eltűnik én unottan dőlök vissza az ágyamra, a lábaimat lelógatva, mert cipőben vagyok, és lapozok egyet az egyébként mugli képregény kötetben, amivel szórakoztatom magamat. A vizsgáknak már vége, az utolsó napok vannak, amikor már csak annyi a dolgunk, hogy várjunk az eredményekre és tekintve, hogy nem nagyon aggódom, hogy elhasaltam volna akármiből is, pasim meg nincsen, halálra unom magamat. Lehet el kéne mennem gyakorolni kicsit a Drumstrangban tanult formagyakorlatokat, az mindig megnyugtat, ha a bottal szétverhetek egy-két bábút. Bár, aki észreveszi, az inkább frászt kap tőlem, de így csak még szórakoztatóbb a helyzet.
Úgy gondolják, valahol a Pireneusokban helyezkedik el. Az odalátogatók a kastély lélegzetelállító szépségéről, valamint az azt körülvevő franciakertekről és pázsitokról beszélnek, melyet varázslattal alkottak a hegyvidékes tájból. Bár a Beauxbatons Akadémia túlnyomóan francia tanulókat tart számon, jócskán járnak oda spanyol, portugál, holland, luxemburgi és belga növendékek is (mind a Beauxbatons, mind a Durmstrang diáksága több tagot számlál, mint a Roxforté). Azt beszélik, a lenyűgöző kastélyt és a tekintélyes iskolai birtokot részben alkimista arannyal alapították, mert Nicholas és Perenelle Flamel a Beauxbatonsban ismerkedtek össze fiatalkorukban, valamint az iskolai park közepén álló pazar szökőkút is – melyről úgy hiszik, gyógyító és szépítő ereje van – a párról kapta a nevét.
A Beauxbatons mindig is barátságos viszonyt ápolt a Roxforttal, ugyanakkor az olyan nemzetközi versenyeken, mint például a Trimágus Tusa, állandó köztük az egészséges rivalizálás – melyben 63-62 az állás a Roxfort javára.
A Flameleket leszámítva más híres diákok is megfordultak a Beauxbatonsban; például Vincent Duc de Trefle-Picques, akinek úgy sikerült elmenekülnie a nagy francia terror elől, hogy a nyakára rejtőbűbájt szórt, és lefejezettnek tettette magát; Luc Millefeuille, a hírhedt cukrász és muglimérgező; valamint Fleur Delacour, aki az iskola bajnoka volt a legutóbbi Trimágus Tusán. Az igazgatóasszony, Olympe Maxime – annak ellenére, hogy igyekszik tagadni – egy félóriás; emellett ragyogó elme, elegáns és kétségtelenül tiszteletet ébresztő.
//
