2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Tisztában vagyok vele, hogy Alex szereti az anyját, és ezért védené. Mentegetné. Sőt egész sokszor teszi előttem, akkor is, ha neki nem feltétlen tűnik fel. Sokszor jön hozzám, hogy elmesélje, és kisírja a vállamon, hogy Lydia megint milyen irreális elvárásokkal borította ki, de mellette minden alkalommal győzködni is próbál, hogy biztosan szereti, és azért teszi, csak rossz oldalról közelíti a dolgokat. Vagy inkább saját magát győzködi erről. Ami voltaképp elég szomorú. - De nem bujkálhatsz előle örökké. Előbb-utóbb ki kell találnod, hogy hogyan érvényesítsd a saját akaratod, a házasságban is, és legyél őszinte vele. Úgyis utánad megy, akárhova szöksz el. - világítok rá Alex tervének egyik buktatójára. Nem, én sem repesek ezért a színjátékért. Sosem tudtam, és nem is szeretek hazudni. Gina mindig is mondta, hogy ne pókerezzek. Pocsék vagyok benne. Ezt pedig azt hiszem Cody és Alex is nagyon jól tudja. Tudom, hogy a hoppanálás és Alex nem barátok. És hát szívesen választottam volna alternatív utazási módot, de ez most nem volt lehetséges. Lydia meg szokásához híven nem enged, még egy levegővételnyi szünetet sem számunkra, hogy rendezzük a sorainkat. Vagy legalább szerencsétlen Alex levegőhöz jusson, ha már belekényszerített minket ebbe a nevetséges színjátékba. - Van aki még hobbiból sem tud egyedül hoppanálni.- vonok vállat Cody megjegyzésre. Bár az elég kétes, hogy ezt most kinek, és miért is szúrtam oda. Mondjuk Cody felvett stílusa az, amitől nagyjából kedvem lenne orrba vágni. Egy dolog a gyerekkori klubhelyiséges szerepjátékos esték, meg minden, de ez a nyálas, lekezelő selyemfiú fellépés. Az ilyenektől viszketett mindig a tenyerem. Persze azzal nyugtatom magam, mielőtt a szükségesnél jobban felhúzom magam rajta, hogy ez csak egy jól megrendezett színdarab. Akár a karácsonyi bálon is felléphetnénk vele. "Olasz családi házasság dráma" címmel. Szerintem kiütnénk a nyeregből Herkuleséket. - Én legalább nem saját magam értékelem túl nagyra. - jegyzem meg elbűvölő mosollyal. Ebben a darabban én leszek a rossz fiú. Ez mindig is így volt. Még akkor is ha nem kifejezetten élvezem ezt a szerepet. - Akkor majd, ha beszélni akar haza jön. Vagy ő hív oda. Tudja a telefonszámom. - vonok vállat. Esélyesen Lydia idegein táncolva. Már csak azért sem belemenve a játékába. Túl sokszor tett Lydia már nekem csupa kedvességből keresztbe. Most akadékoskodhatok én is kicsit. Különben pedig még nem hallottam a szájából a "légyszíves" vagy "kérlek" varázsszavakat. Azt hiszem kb. 7 év alatt egyszer sem. Pedig csodákra képesek ám. - Máris. - nézek egy sok jót nem sejtető mosollyal Cody irányába. Ami inkább arról árulkodik, hogy "ha még egyszer cselédnek nézel, orrba verlek" semmint arról, hogy szívesen mennék át felszolgáló házimanóba. De valójában betudom a színjátéknak, és inkább Alexszel a pince felé veszem az irányt. - Cody nincs rád jó hatással, ha folyton csak innál mellette.- jegyzem meg, de egy borospoharat adok Alex kezébe, és kibontok egy üveggel. Sőt töltök is neki, na meg magamnak is. Ami azt illeti magamnak többet. És már így is többet ittam, mint Alex. Ami azt jelenti, ha akarnék se tudnék Luca után menni a cukrászdába. Nem hiányzik, hogy lemeszeljenek a csendőrök ittas vezetésért. Na amit azért kapnék Lucától, azt tuti nem tenném zsebre. Plusz, igen még szükségem van a jogosítványomra, amit csak nemrég szereztem meg. - De megértelek. Én sem bírom józanul az anyád. És tudom, hogy Cody csak színészkedik odafenn, de kedvem lenne orrba vágni. - csóválom meg a fejem, mert hát pont az a tenyérbemászó stílus, amit hoz Lydia kedvéért, az amit mindig kevéssé tudtam tolerálni. Végül hátra megyek a pince azon részébe, ahol a tényleg minőségi, jobb borokat tartjuk, és egy jobb évjáratot markolok fel. Bár nem tudom, hogy Lydia, Cody és ez a tragikomédia összességében ér-e annyit, mint az a palack bor, amivel elindulok felfelé. Bár így is sikerült kissé tovább lent időzni a kelleténél, és kissé borszagúbban feltalálni, mint kellene. De a mondat amire visszaérünk. Csak megforgatom a szemem. - Alex nem egy árucikk, mint ez a palack bor. Ahhoz megy hozzá, akihez akar, amikor akar. - szúrom közbe, miközben lerakom a bort, és tiszta poharakat veszek elő. Még a drága jó Lydiának is. Bár szívem szerint őt kihagynám a körből, de az nem lenne túl illendő tőlem, nem igaz? Miközben töltök, egy igazi borszakértő szemével kezdem hosszan ecsetelni, hogy mitől is különleges ez az évjárat. A szőlőfajta jellegzetességétől, a rubinvörös színárnyalaton át, az aromákban gazdag bársonyos ízvilágig, ami amúgy remek kiegészítője lehet a vöröshúsos ételeknek, mint például egy tökéletes medium staek. Mintha valóban el akarnám adni Codynak a bort. És valahogy akaratom ellenére is sikerül kellő szenvedéllyel, és lelkesedéssel beszélni erről. De hát ez van. Valahogy a borvilág mindig jobban magával ragad a kelleténél. Erre már Cody is rájöhetett. Ami azért a bájitaltanhoz való kritikus hozzáállásom fényében elég ironikus. Na meg amíg a borokról van szó, addig sem Alex házassága a téma. Talán ezért is nyújtom a szükségesnél hosszabbra ezt a borkóstoló dolgot.
ϟ”A barátság alapja, a legfőbb próbaköve, hogy az mit bír ki.”ϟ
Lydia az anyám. Pont. És bármennyire is megkeseríti néha az életem, én ettől függetlenül szeretem őt, ahogy ő is engem. Talán Daniel ezt nem érti, hiszen egy egészen más közegben nevelkedett, de én... Képes vagyok értékelni az apró gesztusokat is anyám részéről, még abban az esetben is, ha ezeket szavakkal nem támasztja alá. Csak jót szeretne nekem, ahogy esélyesen magának is, csupán rossz oldalról közelíti meg a dolgokat. És efelett hajlandó is lennék szemet hunyni, de az, hogy férjhez kényszerítene... Nem, azt hiszem, ez nem olyasvalami, amin képes lennék átsiklani. Ebben nagyon is ütközik a véleményünk, ma pedig teljes mellbedobással megyek a szándéka ellen. Még nem sikerült kiismernie teljes mértékben, nyilván azt hiszi, a kamaszos lázongásnak vége lesz idővel, de ez nem csak ennyi. Ez az életem, amiről ÉN döntök. - De mi addigra már árkon-bokron túl leszünk - forgatom meg a szemem Daniel szavai hallatán. És igen, anyám képes lenne rá, habár ezt már nem állok neki bizonygatni Cody előtt. Majd megismeri idővel, habár a mai alkalommal nagy az esélye annak, hogy egy teljesen más arcát veszi majd elő. - Látod, ez elől menekültem hozzád - vetek azért még egy pillantást a fiú irányába. Oké, sejthette aznap is, hogy nagy a baj, de most, hogy ő is belecsöppent ebbe az egészbe, most érezheti át csak igazán, hogy mennyire kétségbeejtő néha a helyzetem. Nesze Cody, újabb alkalom arra, hogy megismerhess! Na, nem mintha így terveztem volna a dolgot... Na igen, a hoppanálás és én soha életünkben nem voltunk valami jó viszonyban egymással. Csoda, hogy nem sápadok el látványosan, habár a térdem azért kifejezetten megremeg, miközben a kezem a hasamhoz kapom és igyekszem nem összehányni mindent és mindenkit. Csak egy kis idő és néhány mélyebb levegővétel kell ahhoz, hogy elmúljon, ebben biztos vagyok. Csak Lydia és az időzítése... hát, mit ne mondjak... nem korrekt. Mert neki mindig mindenhol rögtön ott kell teremnie. Még a végén képes lennék két összefüggő szótagot is kiejteni a számon. - Igen, csak... - harapom el a mondatot, majd huppanok engedelmesen a Dany által kihúzott székre, miközben anyám már úgy közelít felénk, mint egy áldozatára leső sas. Fogalmam sincs, első látásra mennyire is szimpatikus számára Cody, de a fiú alakítása elég meggyőző. - Igen-igen, Luca néha túl nagyra tartja Danielt, de hát mindenkinek lehet gyenge pontja, nem igaz? - mosolyodik el anyám mézesmázosan Cody szavai hallatán, miközben kezet fognak. Igazság szerint most kellően odapörkölnék egyet neki néhány szóban, amiért az unokatestvéremet szólja le ismét, de egyelőre nem teszem. A végén még csak az én nagy ólajtó szám miatt buknánk ezt az egész színjátékot. - Mint mondtam, ott vár - hangsúlyozza ki az utolsó előtti szócskát, egyetlen, megsemmisítő pillantást vetve Dany irányába. - Mindig akadékoskodik - fordul ismét az ál-vőlegényem irányába egy megértő mosollyal az ajkain. - Még kész szerencse, hogy Alex nem örökölte ezt az idegesítő családi vonást - áll neki fényezni engem, miközben lopva végigméri a srácot. Nem aggódom, hiszen a külseje alapján egyértelműen átjutunk az első próbatételen. Tipikus nyálas selyemfiú. Pont olyan, akiket a folyosókon messze elkerülnék. - Persze, drágám, de előbb segítek Danielnek a borokkal - szólalok meg, miközben felsegít és hozzábújok. Még ebben az idióta helyzetben is kellemes a közelemben tudni őt. - Nemsokára jövünk - nyomok egy futó csókot az arcára, mire Lydia szája széle megrándul egy pillanatra, de szavakkal nem adja a tudtunkra, hogy mennyire nem díjazza ezt a viselkedést részemről. Nagyon helyes. Helyette inkább lágyan átkarolja Cody vállát, amolyan mátólénvagyokazanyádszámíthatszrám-jelentéssel, majd vonja a bejárat irányába. - És mesélj, hol ismertétek meg egymást a lányommal? - üti meg még a fülemet a következő kérdés, amely elhagyja az ajkait, majd követem Danielt a pincébe. Odalenn lehuppanok a legalsó lépcsőfokra, fejemet a hűvös falnak döntöm, majd megszólalok: - Igyunk meg egy üveggel, még mielőtt visszamennénk, mert én ezt képtelen vagyok józanul elviselni - fújtatok egyet mérgesen. Tisztában vagyok azzal, mennyire nem lenne szerencsés pont most becsiccsentenem, de egyszerűen nem bírom. Ha anyám végig így fog viselkedni, én fellógatom magam az első szembejövő fára. Mondjuk, nem áll szándékomban Codyt magára hagyni vele, szóval benyakalok egy kis bort, majd ügetek is vissza a pároshoz, még mielőtt a drága jó Lydia őt is elüldözi mellőlem. Codyt eközben anyám már beljebb is tereli, majd hellyel kínálja, végül ő maga is leül vele szemben. Arcán a lehető legbarátságosabb mosoly foglal helyet, majd szólal meg ismét: - Gondolom, tisztában vagy azzal, hogy Alexnek időközben kerítettem egy vőlegényt - fekteti le az alapokat. A hangja nem szigorú, csupán tájékoztató jellegű. - És mivel a lányom volt szíves nem tájékoztatni az őt érintő fejleményekről, így, nos... némi apró érdekütközés adódik - köszörüli meg a torkát. - Semmi személyes, de gondolom érthető, ha csak a legjobbat szeretném Alex számára. Az eljegyzés hivatalos, de ha volnál olyan kedves és tájékoztatnál arról, hogy te miért lennél jobb, van rá esély, hogy meggondolom magam - helyezi kilátásba és nagyjából ez az a pont, amikor én és Dany is betoppanunk. Kissé érződik ugyan rajtam az alkohol szaga, de Daniel némileg többet ivott nálam. A társaság, ugyebár...
Az, amilyen elszántsággal Alex védi az anyját egy kicsit olyasmi hangulatot idéz fel bennem, mintha Noxot próbálnám jó színben feltüntetni Jade előtt. Nox már akkor ott volt amikor Jade még csak a kanyarban sem Ivor számára és amikor Jade megesett abból a remek egy éjszakából.. tudtam, hogy piszkosul össze fogja törni, hogy Ivor nem fog a két szép szeméért mellé pártolni. És ez Jade érzéseire nézve borzasztó és valahol esz a bűntudat, de közben meg állatira örülök, hogy nem találtak egymásra. Ivor nagyon nem egy olyan személy akire Jadenek szüksége lenne. Azt meg már megint csak hagyjuk, hogy Nox gondolatszikrája miatt haltam meg, Jade olvasatában egyenest ő ölt meg. És... én hiába tudtam Noxal ezt megbeszélni, hiába láttam számtalanszor az emberi oldalát, hiába tudom, hogy ez ő is eszméletlenül megbánta és szenvedett is érte rendesen... ettől még Jadetől lényegében két olyan személyt is elvett, akikre támaszkodott, vagy vágyott volna támaszkodni és megosztani velük, velünk az életét... Szélmalomharc lenne és nem is akarom felhánytorgatni. Főleg hogy Noxnak vannak dolgai ezen felül is, hiába láttam benne, hogy képes lenne változni, ha esélyt adnának neki... Alex azzal próbál meggyőzni, hogy az anyja tuti nem hallott még a Mortimerekről... de ha nem hallott róluk akkor megint csak bebuktuk a dolgot, hiszen ennyi erővel... Pistike is lehetnék a szomszédból. De inkább nem világítok rá a logikai buktatókra.. Főleg ha már bele mentem hogy csináljuk. Egyre jobban simán csak túl akarok lenni rajta. Azért amikor bedobja, hogy "és úgy teszel, mint aki büszke a nevére. Menni fog?" láthat az arcomon némi.. "ezt most ugye nem komolyan kérdezed...?" arckifejezést de aztán csak egy grimasszal vállat vonok - A cél érdekében még ez is megeshet... - Dany kommentje a családi vagyon után való kutakodásra vonatkozóan egy kissé megüli a gyomromat? Komolyan ekkora.... hagyjuk mi lenne Alex anyja? Mondjuk már eleve nekem totálisan abszurd és hajmeresztő, hogy Alexnek el kellett szöknie egy kényszerházasság elől... majd most azért, hogy lerázzuk anyucit egy kisebb színjátékot is elő kell adnunk.. Kezdem nagyon nagyon rosszul érezni magamat ahogy hat a kávé, ébredek fel és csapódik le, hogy mi is vár ránk. És kezd egyfajta mélységes undor kialakulni bennem Lydia iránt úgy hogy még nem is találkoztam vele soha ezelőtt... Pedig nem szokásom ítélkezni durván ameddig nem bizonyosodtam meg róla ténylegesen, hogy mi a szitu. Aztán lépünk végre és Alex rosszul is lesz. Tudom mennyire megviseli mindig ez a fajtája az utazásnak, így én is mellette maradok még a kezét fogva és egy kicsit tartva őt Danyvel karöltve. És már nyílik is az ajtó. Azt látom, hogy szép, hogyne látnám, ráadásul tudom, hogy véla. De hogy mellbe üssön? Nos attól olyan távol állok mint ide Egyiptom.. ha nem még távolabb. Legalább biztosan tudom, hogy Alex az egyetlen női élőlény ténylegesen aki hatással van rám és ez még ha hülyén is hangzik, engem tökéletesen megnyugtat. Messze nem tudok bedőlni a nyálkás stílusnak. És ugyan Alex mellett maradtam, ezúttal árad belőlem egy olyan attitűd, ami mellett... nos ami mellett amúgy Dany elbújhat. Nem rosszból és én is utálom, de ebben nevelkedtem így ismerem, tudom és vissza tudom hozni ezt a hangulatot, hiszen.. A szüleim is és az egész rokonság egész életükben színjátékot játszottak a többi címeres ház tagjai előtt. A nagy jövőjű nemesi ifjú, aki minimum maga fedezte fel a holdra szállást és annyi pénze van, hogy ha akarna minden reggel abban úszkálhatna mint Dagobert bácsi... Viszonozom a nő mosolyát, bár lényegesen kimértebben és még Alex mellett maradva reagálok rá. - Kellően gyors volt, bár lehetett volna zökkenőmentesebb. - sandítok Dany irányába kissé lesajnálóan, aztán könnyedén vállat vonok Lydiával össze nézve - De hát.. van aki csak hobbiból kapott jogosítványt a hoppanáláshoz. ~ kezemet nyújtom a kezéért és bár hál istennek a kézcsók kiment a divatból, azért egy illemtudó főhajtás és a nő kezének megemelése némi szemkontaktussal még játszik. - Enyém a megtiszteltetés. Sokat hallottam kegyedről. - a mimikámra eszméletlenül ügyelek, hogy azt tükrözze "csak jókat természetesen". Aztán Dany kérdésére vissza nézek rá. - Á. A dédnagyanyám is pincészetet vezetett. - egy kis mosoly kúszik a képemre - Hozz fel egy palackkal a legjobb évjáratotokból! Kíváncsi vagyok. - nagyjából úgy közlöm mindezt, mintha Dany egyébként majdnem a házimanóm lenne és persze rögtön idézem is az aranyvérűek versenyszellemét ami azt hirdeti "úgysem tudtok felülmúlni minket, akármiről is legyen szó... de azért mutasd csak meg mit alkottál, hátha sárba tudlak tiporni a próbálkozásodért".... Aztán mintha Dany ott sem lenne, felsegítem Alexet és őszintén szerető hangot ütök meg számára - Menjünk beljebb kedvesem! ~
Ó, nagyon jól tudom, hogy Alex eddig csak azért nem követett el semmi kis merényletfélét az apám ellen, mert nyomatékosan megkértem rá, hogy ne tegye. Ismerem az unokahúgom. Tudom, hogy fontos vagyok a számára, és azt is, hogy mennyire nem nézi jó szemmel, ha valaki megbánt. Az apám pedig... nos nem egyszerű téma. De nem is olyasmi, amibe Alexnek bele kéne szólnia. Persze az ezzel kapcsolatos hozzáállásunkban is lehet az oka annak, hogy mért nem egy házba kerültünk annak idején. Ebben lehet igazság. Alex első mondatára már nyitnám a szám egy gúnyos, és feledtép cinikus válaszra, de végül becsukom. Szeretem Alexet, és igyekszek tekintettel lenni az érzéseire. Még akkor is, ha meg van a véleményem Lydiáról. Így inkább megtartom magamnak, hogy éveken át láttam, hogy feji Lucát az anyja, és nem ő, hanem Luca pénze a fontos számára. És persze ebbe az egész nevetséges kényszerházasság dologban sem Alex a lényeg, hanem a vőlegény vagyona, hogy legyen akin élősködhet, ha Alex betölti a nagykorúságot, és elapad a Luca-pénzcsap. - Én pedig az ő nézeteit tartom hülyeségnek. - inkább ennyi tényközléssel igyekszem lezárni ezt a kellemetlen témát. Ezzel pedig azt hiszem, hogy senkinek semmi újat nem mondtam. Nézem, ahogy Alex próbál kifejezést találni arra, hogy szerinte mit érez irántam Lydia, de mindketten tudjuk, hogy ez csak erőlködés. Az igazság, hogy az a perszóna ki nem állhat az első pillanattól fogva. Ezért minden lehetséges alkalmat megragad, hogy rossz színben tüntessen fel, és alám vágjon még a saját családom előtt is. Esélyt sem adva, hogy megvédjem magam, vagy a nézeteim. Persze már nem ugyanaz a kisgyerek vagyok. Azért én is felnőttem a játékhoz idő közben. És nem mindig tartom meg magamnak a véleményem. Főleg Alex érdekeiről. - Vagy lehetsz valamelyik felfújt mardekáros család tagja is. Habár nem jó. Lydia esélyesen úgyis utána jár majd. Meg szerintem a családi vagyon állapotának is. Sőt az lesz az első. - hazudnék, ha azt mondanám, hogy ebben semmi cinikus nincs a részemről. De hát Codynak lassan elég egyértelmű lehet, hogy mit gondolok a nőről, és a számára fontos prioritásokról. Szóval szerintem, ha a mai találkozót meg is úszuk, akkor is lesz pár nap múlva folytatás, amikor Lydia rájön, hogy Cody vagyona mennyire nem üti meg az általa támasztott mércét. - Hát szerintem a "nem örül"-ön van a hangsúly. De várjuk ki a mai nap végét. - válaszolok csendesen Alexnek, amikor Cody eltűnik egy időre a szobában. Amikor pedig visszajön, akkor a látvány magéért beszél. Annyira, hogy alig vagyok képes hinni a szememnek. Az a nyálkás, undorító mosoly meg... - Ez már-már horrorfilmbe illően ijesztő. - jegyzem meg, ahogy megcsóválom a fejem. A további ölelkezős, ékszeres, szerelmeskedős jelenetet meg próbálom valahogy ignorálni. Inkább ugorjunk, mielőtt kidobnám a taccsot. A villa hátsó kertjébe a terasz bejáratához hoppanálom magunkat. Elvégre az előkert annyira nem lenne bölcs, ahol mugli szemek is felfigyelhetnek a furcsaságokra. Itt viszont átkarolom Alex vállát, ahogy a lány a hasához kap. - Jól vagy? Gyere ülj le egy percre. Mély levegő. - húzom ki a másik kezemmel a verandán álló kerti székek egyikét, hogy Alex leülhessen rá. Mit sem törődve a kilépő Lydiával, vagy a türelmetlenkedésével. Nem akarok ránézni sem. A hangjától máris feláll a szőr a hátamon, és valami jeges érzés fut végig a gerincemen. Pedig most önmagához képest még egész normális hangnemben szólalt meg. - Érdekes. Nekem azt mondta szabad napom van. - vonom meg lazán a vállam Lydia szavaira. Ezzel pedig még csak nem is hazudtam. Tegnap tényleg ezt mondta. Bár sejtem, hogy Alex anyja most egy kanál vízben fojtogat gondolatban. De hát ő sem igyekezett a múltban figyelembe venni a kéréseim, sőt ha lehetett még beléjük is taposott. Akkor én mért akarnék jó fej lenni, és csak úgy elhúzni, mert ő azt szeretné? - Hozok fel egy kis vörösbort. A bácsikámnak igen kiváló házi borai vannak a pincészetében. Kértek ti is? - nézek előbb Alexre, majd Codyra. Utóbbira úgy, mintha nem lenne tisztában azzal, hogy van házi borunk, és mintha nem vittem volna le a pincészetbe legutóbb, amikor itt járt. És azt hiszem ennyit az angolos távozásomról. Bár talán megfontolom, hogy lent maradjak egy kancsó borral a pincében, ha úgy alakul... De nem Lydia miatt. Ezt szögezzük le.
ϟ”A barátság alapja, a legfőbb próbaköve, hogy az mit bír ki.”ϟ
(Percekkel a Green Park után...) Azért Dany apjának említése hallatán valamiféle fura fény megcsillan a tekintetemben. Amolyan: csakegyszerkapjamakezemközéazöregedet-féle. Daniel sejtheti, mennyire nem kedvelem a pasast, hiszen elég behatóan ismerem az előzményeket. És csakis azért nem teszek ellene semmit sem nyíltan, mert a fia, akit elhagyott(!), megkért rá. Mert Dany még ilyenkor is csak azzal foglalkozik, hogy másnak mi a jó. Ezért került hát annak idején a hugrabugba, ez volt az oka annak is, hogy az én házam nem az lett. Mert ha velem tenne ilyesmit valaki, akkor bosszúhadjáratot indítanék ellene és rohadtul nem érdekelne, kin is kell átgázolnom a sikerem érdekében. - Azt azért tegyük hozzá, hogy ezzel csak nekem szeretne jót - vetek egy kissé mérges pillantást Daniel irányába. Azért mégis csak az anyámról van szó, én pedig kétségbeesetten szeretnék hinni abban, hogy az iménti mondatom teljes mértékben igaz is. - Egyszerűen csak elég rossz oldalról közelíti meg a dolgokat... - szólalok meg végül bizonytalanul. - Hülyeségnek tartja a szerelemből való házasságot és azt hiszi, ha neki nem sikerült, nekem se fog - fordulok végül Cody felé. Ő és Dany viszont tudhatják, hogy mennyi romantikus álmot dédelgetek magamban. Danielnek rengeteg alkalommal meséltem már erről, Codynak pedig volt alkalma azt az énemet is megismerni. Az az Alex, aki máskor egy hümmentéssel válaszol a mások által feltett kérdésekre, mellette csak úgy ontja magából a szót, mindenféle unszolás nélkül. - Nem rühell, inkább csak... csak... - keresem az ideillő jelzőt, de miután sokadik alkalomra sem akadok rá, csupán ingerülten fújok egyet, majd vonom meg a vállam. - Oké, egy kanál vízben képes lenne megfojtani - adom be végül a derekam. Minek is tagadjam a nyilvánvalót? Lydia és Dany nem lesznek puszipajtások, pedig én igyekeztem megkedveltetni vele az unokatestvéremet. - Ó! - tátom el a szám Cody magyarázata hallatán. - Ez kimaradt - ismerem el kelletlenül. - De anyám ezt nem tudja. Nem tudhatja. Kétlem, hogy valaha is hallott volna már a Mortimerekről - esem gondolkodóba egy pillanatra. Nem hiszem ugyanis, hogy a mi családunk életét ők tették volna tönkre, Lydia pedig nyilván nem szokott kutatásokat végezni az aranyvérű famíliákat illetően. - Csak belibbensz, előadod előtte a szerelmes lovagot valami fasza kis hacukában, biztosítod őt a szándékaidról és úgy teszel, mint aki büszke a nevére. Menni fog? Reménykedem abban, hogy igennel felel, hiszen más esetben elég nagy bajba kerülhetek. Lydia ugyanis rengeteg olyan eszközzel rendelkezik, amelyek bevetésével könnyedén elérheti, hogy a vőlegényem előtt találjam magam. Méghozzá a lehető leghamarabb... - Ezt meg hogy érted? - ütközöm meg Daniel kijelentése hallatán, miközben Cody eltűnik az emeleten. - Esélyesen nem örül neki, de legalább nem mondta azt, hogy húzzáinnentakaroggy - mosolyodom el szélesen. - És nekem ez már bőven megfelel - jelentem ki, elvégre az a legfontosabb, hogy Cody belement a színjátékba. Amikor pedig ismét felbukkan és átadja a gyűrűt... Az örömöm annyira határtalan, hogy még Dany figyelmeztető szavai is elzúgnak a fülem mellett, majd csapódnak a falhoz. Azért a csók részemről játszik, szóval - hacsak Cody nem tesz hárító mozdulatot - tapadok egy rövid ideig az ajkaira. Elvégre, már én is láttam Danielt másokkal smárolni, mégse zártam le egy öklössel a pillanatot. Pedig mennyire szerettem volna néha! Végül hoppanálunk, egyenesen a Maroni-villa elé, ahol esélyesen már anyám várja a kis triónkat. Azért egy pillanatra megtántorodom a szokásos, jól megszokott utazási betegségem miatt és még elég szépen el is sápadok, de viszonylag gyorsan erőt veszek magamon. A gyomrom kavarog, legszívesebben belerókáznék valakinek a cipőjébe, de nem hagyhatom el magam. Most nem. - Oké, kell egy perc szünet... - nyögöm ki végül erőtlenül, kezemet a gyomrom elé kapva, sok időm viszont nincs arra, hogy összeszedjem magam, hiszen már nyílik is az ajtó, majd anyám lép ki rajta, teljes valójában. Codyt mellbe ütheti egy pillanatra a szépsége, mint teljes értékű vélának. A haja lágyan omlik a válla alá, miközben a napfény sötétszőkére festi azt. A szeme, akár a tenger, szinte elveszik az ember benne, ha nem figyel eléggé. Az ajkai halvány rózsaszínűek és kellemesen dúsak, minden férfi álma. Az alakja pedig... Telt keblek, karcsú test. Kell ennél több? Aligha. És talán most az egyszer azt is megállapíthatja magában, hogy én és Lydia mennyi mindenben különbözünk, külsőleg is. - Végre megjöttetek! - terül szét egy szívélyes mosoly az ajkán, amely egyértelműen Codynak szól, hiszen közben nem rest Dany irányába egy lesajnáló pillantást vetni. Mindent figyelmen kívül hagyva lép oda Codyhoz, majd szólal meg ismét: - Remélem, kellemesen telt az utad. Alex említette, hogy van egy vőlegénye, szerettelek volna közelebbről is megismerni - A hangja barátságos, én pedig a szememet forgatva teszek arrébb egy-két lépést annak érdekében, hogy ha hánynom kellene a mézes-mázos stílusától, akkor azt ne közvetlenül mellettük tegyem meg. - Daniel, Luca a cukrászdában vár rád - villan át unokatestvéremre a tekintete. A látszat kedvéért ezúttal nem veszi elő a lekezelő hangnemét vele szemben. Még soha életemben nem hallottam ennyire normális hangnemben beszélgetni apám családjának a tagjaival. A pillantása viszont sürgető... Egyértelműen csak szeretné valahol nagyon máshol tudni Danyt.
Hallgatom egyiküket másikukat és azért amikor azzal jönnek hogy a vagyon meg a társadalmi rang érdekli egy kissé kényszeredetten nevetem el magamat. - Hát.. A Mortimerek már mielőtt a birtok leégett volna elszegényedett nemesi családnak számítottak. Rengeteg tartozással. A kúria a földdel együtt, ahol most az árvaház áll, előtte tíz évig érintetlen maradt. A Mortimer név amiatt rossz ómen mert akiknek az életét valaha tönkre tették, igencsak változatos módszerekkel, azoknak a leszármazottai most is élnek és.. ők emlékeznek. - aztán még hozzá teszem mintegy mellékesen - Másfelől.. meghaltam. A számlám nullán van..volt.. Annyi "vagyonom" van amit azóta, hogy már nem utazgatok össze vakartam... Szóval.. Azok alapján amit mondtok, pont legalább annyira gyűlölni fog mint bárki mást melletted. - nézek Alexra azért még egy kissé gondterhelten. Messzemenően gyűlölöm az ilyen hozzá állást bárkitől és messzemenően utálom amikor a pénztárcámban kutakodnak. Aztán még hallgatom az egyéb instrukciókat egyik-másikuk között járatva a tekintetemet. Végül eltűnök, hogy valaki teljesen más emberként bukkanjak fel újra. Dany kérdésére elő veszem a leghidegebb nyálkás kis mosolyomat. - Felöltöztem, drága barátom semmi más nem történt. - aztán persze pillanatokkal később már önmagam vagyok újra. Reméltem, hogy Alexnek tetszeni fog és meg is tartom amikor a nyakamba ugrik cserébe. Szívem szerint megcsókolnám, de Dany előtt nem fogok ilyesmit csinálni. Épp elég volt a nyitány részünkről valószínűleg szerencsétlennek. Biccentek, hogy valóban húzzunk a vérbe végre és essünk túl az egészen minél hamarabb! Dani kezet nyújt én pedig elfogadom, Alex is már tűkön ül és huss... Már megyünk is Rómába. Hát azért őszintén nagyon kíváncsi vagyok mégis ki fog fogadni minket és miképpen...
- Hát ha lazán értelmezzük a kérdést, akkor apám révén félig angol is lehetnék. - vigyorgok Alexre, bár mindketten tudjuk, hogy az én, és az apám vérmérséklete fényévekre van egymástól. Ő a hidegvérű angol, én pedig igen hamar el tudom veszíteni a fejem, főként ha a családomról van szó. Igaz, cserébe sosem rágodom sokáig semmin. Kikiabálom magam, és negyed óra múlva már szent a béke, mintha mi sem történt volna. Apám, nos ő nem ilyen. Ezért is olyan furcsa hullámvasút a kapcsolatunk. - Jah... Alex anyját csak a vagyon, és társadalmi rang érdekli. - voltaképpen Cody nem nem jár messze, amikor semmi jót nem gondol Alex anyjáról, és a viselkedéséről. Legalábbis nem titok, hogy én és az a nő mennyire nem jövünk ki egymással. Ezt pedig Cody az arcomról is tisztán leolvashatja, ha eddig esetleg nem lett volna elég egyértelmű számára, mert nem tért még magához a megfelelő koffein adag előtt. - Pontosan. Engem elmondhatatlanul rühell. Az érzés kölcsönös. - ismerem el. Igyekszem általában Alex előtt nem ilyeneket mondani, de ő sem ostoba. Pontosan tudja, hogy így van. - Hidd el, igazsággal, vagy ész érvekkel Lydiával szemben semmire nem mész. Csak pénzzel, és egyéb felszínes vagyonhoz köthető hencegéssel. - forgatom meg a szemem Cody szavaira. Ami vélhetően szegény srácot nem biztosítja semmi jóról. Végül Cody eltűnik a háló szobájában. Én pedig Alexre nézek. - Gondolod? Szerintem ez nem csengett le ennyivel. Csak előbb legyünk túl az egészen. - nem akarom játszani a károgó hollót, egyszerűen csak ismerem Codyt. Ha Lydiát valahogy lenyugtattuk, akkor utána őt kell majd. Mert akármennyire is tűnik úgy, hogy benne van a játékban, de hazudni és színjátékot játszani nem szeret. És hát ki tudja, hogy Lydia mikor talál ki valami második, harmadik sokadik felvonást, ebből. Úgy, hogy az első is előttünk áll. Franc. Mért kell folyton belekeveredni nekünk valamibe. - Ki vagy te, és mit csináltál a haverommal? - meredek az elénk lépő srácra. Aki kicsit sem hasonlít az általam ismert Codyra. Inkább a mardekáros, aranyvérű kis pöcsfejekre, akit sosem kedveltem. Semennyire. Nem tudom, hogy ez már a színjáték része-e de megtévesztően meggyőző. Annyira, hogy már most hányni tudnék a helyzettől. Ezen pedig az ékszeres előadás sem segít. - Alex ne éld bele magad túlságosan. Ez csak kamu anyádnak.- vonom fel a szemöldököm az ölelkezős jelenetre. - Na, gyerünk. Mielőtt meggondolom magam. -állok fel morogva. Cody pedig talán nem is emlékezhet rá, hogy mikor látott ennyire merevnek, és rosszkedvűnek. De végül erőt veszek magamon, és kezet nyújtok a páros felé, hogy elhoppanálhassunk. Ez lesz aztán a remek, és vidám találkozó! Hurrá! Lydiára fel!
ϟ”A barátság alapja, a legfőbb próbaköve, hogy az mit bír ki.”ϟ
- Angolosan, miközben olasz vagy? - pillantok Danielre kérdőn. - Hát, sok szerencsét hozzá - fejezem be végül a mondandómat, miközben megcsóválom a fejemet. Anyám a rideg, kimért, osztrák nemesi vonalat képviseli, habár leginkább a nevével, mert amúgy meg rohadtul nem úrinő. Olyan tüdeje van, hogy néha csoda, miért nem pereg le a vakolat a falról a hangjától. Apám családja pedig olasz, akikről köztudott, mennyire nem képesek uralkodni az érzelmeiken. Na, nem mintha annyira szeretnének, ahogy azt sikerült eddig észrevennem. - Inkább ne is emlékeztess rá - fintorodom el, majd egy pillanat alatt kiráz a hideg, amint eszembe ötlik az a forró, nyári éjszaka... Még kész szerencse, hogy nem történt nagyobb baj, de azért elég rendesen megijedtem, amikor sikerült észrevennem, hogy egy sötét alak követ engem hazáig. Apám végül kihívta a rendőrséget, mire az a figura fel is szívódott. A mai napig nem tudom, ki lehetett az... De reménykedem abban, hogy soha többé nem keresztezzük egymás útjait. És nem feltétlenül magam miatt. Lógva hagyom a Roccót érintő válaszát, elvégre itt és most sokkal fontosabb dolgunk akadt, de azt azért elraktározom magamban, hogy ismeri és majd egyszer rákérdek a srácnál is Danielre. Azért azt a fejet megnézném, amit akkor fog vágni, amikor rájön, hogy egy gyerekkori barátja unokahúgát döngette meg... Bár, őt elnézve esélyesen voltak már ennél cifrább esetei is, szóval valószínűleg maximum csak megvonja a vállát és kész. Nem hiszem, hogy napokon keresztül emészteni fogja az önutálat. Időközben Cody is csatlakozik a duónkhoz, szóval a jelenlegi családi megbeszélésünket berekesztem és későbbre napolom el. Elkészítem a kért italokat, majd foglalok helyet Cody mellett, amikor ő egy széket húz maga mellé. Figyelmesen hallgatom a szavait, hiszen mégis csak az anyám elé készülünk járulni. - A név mindegy, esélyesen a vagyonotokat jobban értékeli majd - villan a tekintetem Daniel irányába, mintegy helyeslést várva részéről. Ő elég jól ismeri Lydiát ahhoz, hogy tudja, mi motiválja. Hát, nem én. Csak a pénz és a hatalom. - Nem hiszem, hogy kifogása lenne az ellen, ha egy Mortimerhez mennék feleségül - köszörülöm meg zavartan a torkom. Ezzel nem Cody családját szeretném leszólni, őt meg főleg nem, szóval remélem, nem érti félre a mondandómat. - Csak hangoztasd, mennyi pénz pihen a széfetekben és máris minden mellékinformációt töröl az agya. Az ajándék pedig te leszel - szögezem le. - Vagyis a tudat, miszerint nem kell neki férjet hajtania számomra, mert megoldottam magamnak. Igen csak talpraesett teremtés vagyok a magam módján, de azt soha életemben nem hittem volna, hogy sikerül szereznem magam mellé olyasvalakit, akivel Lydia talán - ismétlem: talán - elégedett lehetne. - Igen, az tökéletes lenne - bólogatok hevesen unokatestvérem tanácsa hallatán. - Légy Dany szöges ellentéte - toldom még hozzá, hiszen anyám őt eléggé rühelli. Ha egy Dany-hasonmással állítanék be, esélyesen visszakergetne minket oda, ahonnan jöttünk. - Ha nem ő vagy, akkor már félig sikeres az akció - derül fel az arcom, még annak ellenére is, hogy Cody az imént jelentette ki, mennyire baromira nem örül ennek a helyzetnek. Biztos lehet abban, hogy én se vagyok oda meg vissza érte, de ezt majd ráérünk az est folyamán kivesézni. Amint túl estünk a kötelező körökön. - Hm... ez szerintem egészen jól ment - állapítom meg, amint Cody eltűnik a láthatáron, majd fordulok Daniel irányába. - Bár, odafenn esélyesen a fejét veri a falba, de legalább nem hisztizett be és már az is valami, nem igaz? - tárom szét a karom kérdőn, végül engedem le az ölembe. Mondhatott volna nemet is, de nem tette, amiért borzasztóan hálás vagyok számára. Tíz perc múlva pedig valaki lejön a lépcsőn, én pedig akkora szemeket meresztek az illetőre, hogy majdhogynem kocsányon lógnak. Cody? Ő lenne az? Komolyan? Csípjetek meg, mert nem hiszem el! És - félreértés ne essék - szeretem a laza énjét, de ez az elegáns stílus... Áh, nagyon imádom! Szavakkal nem is tudok válaszolni a kérdésére, inkább csak óvatosan biccentek egyet, miközben képtelen vagyok levenni róla a szemeim. Amikor Cody egy vékony aranyláncot húz elő a zsebéből, rajta egy gyűrűvel, nagyot dobban a szívem. Megkér... Istenem, megkéri a kezem! Legszívesebben ugrálnék örömömben, de tartom a látszatot és kívülről totál higgadt maradok. - Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! - veszem át tőle az ékszert, majd ugrom is a nyakába azon nyomban. Oké, nem jegyzett el, de esélyesen ezt a gyűrűt arra az alkalomra tartogatta, ez pedig... Már maga a tudat, miszerint meg szeretné tenni egyszerre, teljes mértékben feldob. Végül elengedem a srácot, nyakamba akasztom a láncot a gyűrűvel, hogy anyám is jól láthassa, meg hát így fene menő, végül fordulok Danielhez: - Oké, menjünk - veszek egy nagy levegőt, majd fogom meg a kezét és várom, hogy Rómába hoppanáljunk minél hamarabb. Ó, anyám!
Megköszönöm a kávét egy biccentéssel. Oda húzok egy széket neki is, ha már volt ilyen készséges és megfőzött nekünk. Azért Dany szavaiból semmi biztatót nem szűrök le és igazából Alexéből sem. - Hát.. nem mondom, hogy gondot okozna elő szedni ezt a látszatot, dee.. A Mortimer név említése aranyvérű körökben inkább rossz Omen semmint a királyi belépő biztosítéka.. Még csak a saját címerrel ellátott legendás borainkból sem tudnék vinni hirtelen a kedves mamának mert... Itthon nincs belőlük csak Noxnál.. Márpedig üres kézzel egyetlen aranyvérű ficsúr sem megy "családlátogatásra"... - sóhajtok egyet gondterhelten, megdörgölöm az orrnyergemet, közben már azon morfondírozok, hogy mit kapjak magamra.. Ing és diszmellény. Biztosan nem vagyok hajlandó mást most magamra venni. Rohadt meleg van ráadásul Rómába akarnak menni. Egyáltalán nem örülök, hogy bele rántottak. És ezt ki is mondom Alexre nézve. - Bevallom egyáltalán nem örülök, hogy inkább hazudtál. Főleg ilyesmiről. És főleg sok kérdést felvet bennem drága anyukád... viselkedése.. - osztom meg az aggodalmaimat, roppant visszafogottan kifejezve magamat. Végül megfújom a kávémat és bele kortyolok, aztán le is küldöm egy grimasszal. Sosem iszom feketén minden nélkül, de ez nem az időhúzások helye. Szóval kihúzom magamat, megroppantom a nyakamat aztán - Mindjárt jövök. - El is tűnök a hálóban az emeleten és úgy tíz perc múlva... úgy sétálok elő, mint egy igazi gazdag aranyvérű heteró főnyeremény. Már most hánynom kell magamtól. Fekete selyeming, precízen felhajtott ujjakkal, egy hozzá tartozó fekete sárkánybőrből szabott mellény, az egészhez tartozó valamivel könnyebb anyagú öltöny nadrág, sárkánybőr öv, és.. egy méregdrága veszettül elegáns sárkánybőr cipő. A csuklóimról levettem a karkötőimet és a nyakamból is a kis láncaimat amit időnként annyira szeretek. Egyetlen darab férfias óta van csak a balomon. A szétszórt kazal állapotú bongyor tincseim pedig jelenleg masszív katonás rendben vannak elfésülve és rögzítve... Az emeleti lépcsőről is már úgy sétálok le mintha minimum én szartam volna a spanyol viaszt. És eltéveszthetetlenül ott van a mozgásomban és a tartásomban is az az összetéveszthetetlen aranyvérű büszkeség és hát úgy minden... Azért a kis társasághoz érve sóhajtok egyet. - Megteszi? - aztán ha leameneztek Alexhez fordulok és egy vékony, nem túl hosszú aranyláncot húzok elő a zsebemből, finom és nőies darab és bizony rá van fűzve egy gyűrű. Kicsit félszegen nyújtom át neki és nyelek is egyet. - Tudom.. hogy csak kamuhelyzet, de ezeket amúgy is neked akartam adni... Gyűrű nélkül amúgy sincs jegyesség. - toldom hozzá szórakozottan. - A fekete gyöngy nagyon ritka és még varázsló körökben is külön kiemelt figyelem illeti, különösen a drágakő mágia -ágat tekintve... A gyémánt pedig emelkedett és.. tiszta. Tiszta szív, tiszta szándék. - megejtek egy félszeg mosolyt, aztán megköszörülöm a torkomat. Nem ez nem egy igazi lánykérés, a gyűrűt sem annak szántam, de tény, hogy Alexnek szerettem volna kedveskedni vele, csak nem most...
Egyszerűen nem bírom megállni, hogy egy pillanatra ne vigyorodjak el Alex affektálásán, ahogy az anyját utánozza. Bár szerény véleményem szerint Lydiának kellene bocsánatot kérnie a sok évnyi felszínes, és rosszindulatú megjegyzések áradata miatt, amivel jószerével folyton csak bajba kevert. Még amikor nem csináltam semmi rosszat, akkor is én voltam a szemében a bűnbak, amit egészen addig szajkózott, amíg én kaptam büntetést a végén. Ami szerintem sokszor igazságtalan volt. Jó nem voltam szent kisgyerekként. Sok húzásom volt, ami megérte a büntetést, de Lydia akkor is engem vádolt mindenért is, ha történetesen tök ártatlan voltam. De az egészben a legrosszabb, hogy Alex szenvedi meg leginkább, hogy képtelenek vagyunk elviselni egymást. - Majd megpróbálok csendben és angolosan távozni a hátsó ajtón. Egyébként nem ígérhetek semmit. Te is tudod, hogy az anyád és én egy légtérben sok jót nem jelenthet. - ingatom meg a fejem, ahogy kissé elhúzom a szám. Nem arról van szó, hogy keresztbe akarnék tenni Alex tervének, vagy ilyesmi. Egyszerűen képtelen vagyok elviselni Lydia felszínes, és sekélyes gondolkodását, ami veszett csőlátással párosul. Ráadásul többnyire az én mimikám mindent is elmond rólam. Ezért javasolta Gina, hogy soha többet ne pókerezzek. Persze csak miután kicsalta az összes pénzem, és erre Cody volt szíves felhívni a figyelmem. - Ó Touché, és touché. - emelem meg a kezem egy kis vigyorral. Tudom, hogy Alex nem szorul apró trükkökre, ha pasikról van szó. A vélasága bőven megteszi a hatását. Néha jobban is mint kéne. Alex pedig szeret élni a lehetőségekkel. Ami meg a fényképezést illeti, nos tény, hogy szeretem boldognak látni. És szokott is tőlem ajándékokat kapni. Bár általában valami csini ékszerfélét. Azoknak képtelen ellenállni. - Csak szeretném, ha belátnád, hogy sokkal értékesebb vagy egy csini külsőnél. Na, és persze nem szeretnélek félteni az őrültektől sem, akik rád csorgatják a nyálukat. Szerintem neked is elég volt a fószer, aki hazáig követett. - tudom, hogy Lydia szerint mennyire fontos a külső, és hogy Alex csak a csini pofijával boldogulhat, de ez egyáltalán nincs így. Szeretném, ha ezt a gyönyörű unokahúgom is belátná. Azon túl az a szakma tényleg veszélyes is lehet. Elég rémtörténetet hallani. Nem akarok állandóan arra gondolni, hogy nem támadta-e meg Alexet valami perverz, mert látott róla egy képet, és a megszállottja lett. - Ahha... Én? Még gyerekkorukból ismerem a bandát. Néha összeverődtünk itt-ott. - számíthattam volna rá, hogy vissza fog kérdezni Roccora. De igazából már az is meglep, hogy ismeri, és nem miattam. Ez elég fura így. Ugyanakkor eléggé ismerem Roccot ahhoz, hogy jól érezzem magam vele egy koncerten, de ne akarjam az unokahúgom közelébe tudni. Nem tudom, hogy örüljek-e annak, hogy végül Cody miatt, de itt vége szakad ennek a témának. Nincs kedvem Roccoról beszélgetni, de Cody, és Alex kapcsolatába se igazán akarok belegondolni, Lydia pedig már csak hab a tortán. Végül is vissza találunk a konyhába a pulthoz, ahol Alex meglepően készségesen készít kávét. Akár meg is hatódhatnék rajta, de azt hiszem kicsit kezdenek úrrá lenni rajtam a negatív érzetek. Ennek ellenére egyszerűen elfogadom a kávét, egy egyszerű köszönömmel, és hagyom, hogy Alex magyarázza el Cody számára a történteket. Talán jobb is, hogy ezt most a húgira bízom, mert nekem nem túl sok kedves jelző jutna eszembe a drága Lydiáról. - Az lesz ám a vidám családi találkozó! Akkor inkább egy büntetőmunka Pitonnal a nyakamon. - morgok magam elé végül. Amiből Cody könnyen kiszúrhatja, hogy mennyire lehetek jóban Alex jó édes anyukájával, ha képes lennék kettejük közül Pitont választani. Na meg persze ez a rosszindulatú, gúnyos él sem igazán illik hozzám, ami most kiérződik a hangomból, minden igyekezet ellenére. - Ha be akarsz vágódni Lydiánál, vagy legalábbis elérni, hogy ne gyűlöljön zsigerből, mint engem, akkor játszd meg a gazdag, aranyvérű, sekélyes majmot. Elég szűk látókörű, és felszínes ahhoz, hogy csak az ilyesmit értékelje. - tudom, Cody a legkevésbé az aranyvérű származásáról szeret beszélgetni. Csakhogy a drága Lydiánál ez lesz a kulcs kérdés. Mert hát akárkihez mégse adhatja hozzá Alexet. Nehogy a végén még ne legyen egy gazdag, jól öltözött, de felesleges biodíszlet valami puccos aranyvérű villában. Röhög a vakbelem. Ja nem. Ma valahogy egyre kevésbé érzem, hogy a humoromnál lennék. Erről tett a drága Lydia cirkusza, és az, hogy most kattoghatok Cody és Alex kapcsolatán is. Félre értés ne essék, szeretném ha boldogok lennének. Csak ne előttem, és ne egymással. Azt hiszem jelen helyzetben túlságosan is féltem Alexet egy szerelmi csalódástól. Mert hát a melegek nem szoktak csak úgy varázsütésre heterokká változni. Tehát ebből se lehet semmi jó. Csak azt nem értem, hogy ők mért nem látják ezt? Vagy ha Alexnek nem is, de Codynak lehetne annyi esze, hogy ne kezdjen ebbe az egészbe bele. Mindegy. Ahogy megittam a kávém, és lerakom a pultra a csészét várakozóan tekintek a másik kettőre, és látványosan próbálom nem észre venni, hogy mennyire romantikusan csüngnek egymáson...
ϟ”A barátság alapja, a legfőbb próbaköve, hogy az mit bír ki.”ϟ
- Hát, Lydiától ne is várd el, hogy bocsánatot kérjen - jegyzem meg Daniel szavai hallatán. - De beszélek én a nevében, jó? Ó, Daniel, annyira kibaszottul sajnálom - affektálok, anyám hangját utánozva, némi iróniával, de hát ez van, amikor az ember lányát a saját őse kergeti az őrületbe. Vőlegény? Nekem? Ugyan már! Pont én vagyok az, akinek nem lehet megszabni, mit mikor tegyen, erre most komolyan azt hiszi, hogy majd az oltár elé vonulok olyasvalakivel, akit még csak nem is ismerek? Ráadásul úgy, hogy közben együtt vagyok Codyval? Ugyan már! - Ne aggódj, nem kell - nyugtatom meg unokatesómat. - Anyámat majd intézem én ezúttal. Neked csak annyi a dolgod, hogy most az egyszer ne kotyogj közbe és ne hüledezz, akármit is mondok. Felfogtad? - pillantok rá fontoskodva. Igazság szerint szépen lassan kezd összeállni egy komplett kis terv a fejemben, de ez nem fog menni, ha Dany itt-ott felhördül vagy látványosan hitetlenkedve néz rám. Anyám a legkisebb jelét is képes kiszúrni annak, ha valami van a háttérben. A mimika pedig olyasvalami, ami egy nyitott könyvvé tesz számára mindenkit. Ezért is tanultam meg a közelében látványos fapofát vágni. - Szerencsére, nem szorulok rá - kacsintok vigyorogva Danielre. Az évek folyamán megtanulhatta, hogy ha másban nem is, de a srácok körében határozott sikereim vannak. Nem kell ügyeskednem annak érdekében, hogy elcsavarjam a fejüket. Voltaképp annyi a dolgom csupán, hogy jelen legyek. A legtöbb lány ölni lenne képes annak érdekében, ha olyan képességei lennének, mint szerény személyemnek. Még akkor is, ha én sohasem kértem ezt az élettől. - És hogy örömet szerezz nekem - öltök rá nyelvet, hiszen sejtem jól, hogy Dany célja nem pont Lydia bosszantása lenne azzal az ajándékkal. Nem. Számára mindennél többet jelent a legdrágább unokahugija boldog pofija és csillogó tekintete. - Kár, hogy azt már kevésbé néznéd jó szemmel, ha esetleg a kamera másik végén tenném próbára magam - meresztek rá ártatlan tekintetet, hiszen a modellkedés mindig is olyasvalami volt, melynek hallatán Daniel hátán a szőr is felfutott pillanatok alatt. Mindenesetre, mostanában egyre gyakrabban köszönt be nálam eme gondolat, de immár nem csak Danyt, hanem Codyt is meg kellene győznöm arról, hogy engedje számomra kipróbálni a szerencsémet. Nem féltékeny, inkább csak mindketten féltenek. Ami baromi jól esik, de mégis... Legszívesebben a fejükre koppintanék, hogy vegyék már a lapot, hogy kivel is állnak szemben. Megvédem magam, ha kell. - Cody egyik bulijáról - felelem szórakozottan, habár azért Daniel kérdése hallatán egy pillanatra meglepetten meredek rá. - Miért, te honnan ismered? Sok ismerőse van az unokatestvéremnek, de egy Rocco nevű sem rémlik. Meg hát ha ismerném, akkor nagy eséllyel sokkal, de sokkal hamarabb kerülünk vízszintesbe. - Vő-le-gé-nyem - szótagolom Cody számára készségesen a válaszomat, miközben ő felkel, hogy valami vállalhatóbb szerelést húzhasson magára. - Nem tudtam mással lepattintani anyámat, úgyhogy be kellett neki kamuznom valamit - dünnyögöm cakkumpakk az orrom alá a miérteket, még abban az esetben is, ha nem vonna részletesebben kérdőre. Cody kérését hallva engedelmesen kerülöm meg ismét a pultot, majd magamban füstölögve készítek neki egy forró feketét. Ha pedig Daniel is kér még, akkor számára is készségesen ütök össze egy újabb kört. - Elmentem beszélgetni Daniellel, ő pedig valamilyen úton-módon rám akadt - fintorodom el, miközben átnyújtom Codynak az italát. - És csak úgy voltam képes lerázni, hogy beadtam neki a mesét, miszerint már van egy vőlegényem. És láss csodát, szeretne megismerni - mosolyodom el szélesen, mintha valamiféle hiperszuper hírt közöltem volna vele az imént. - Szóval, amint készen állsz, Dany el is hoppanál velünk Rómába - szögezem le, majd némileg könyörgő pillantást vetek a - minden bizonnyal meglehetősen fáradt és értetlenkedő - fiúra. - Kérlek, nem szeretnék feleségül menni ahhoz az alakhoz! - fakadok ki hirtelen, habár az érintései igenis jól esnek számomra. Szavak nélkül is megnyugtat, ráadásul azt az üzenetet közvetíti vele, miszerint velem van. Ez pedig azért hihetetlenül nagy könnyebbség. Főleg egy ehhez hasonló volumenű ügyben.
Bevallom amikor választ kapok, sem érzem magamat okosabbnak, szóval nézek rájuk, miután felültem egy jó pár zavarodott pillanatig. Meg is dörgölöm az arcomat, hogy némi életet verjek magamba. Mondjuk miután Alex mondata beszivárog és fel is fogom mit mondott egy kissé döbbenten meredek rá - A mid? - kérdezek vissza aztán magamon tartva a törülközőt felkelek és elsétálok a szárítóig ahol lövök magamnak egy pár zoknit meg valami alsót és egy vállalható vászon nadrágot, felsőt meg... a fasz tudja egyenlőre mit húzok majd magamra. Danyvel öltöztünk már egy légtérben elégszer, Alex meg... hát hja. Meg amúgy is itthon vagyok, szóval nem igazán érdekel ki lát ki nem. Nyilván jótékonyan háttal fordulok mert valami illem szorult belém mégis, de ennél többre nem futja. Főleg hogy azzal állítottak be, hogy most azonnal pattanjak.. Hallgatom őket és félúton megdörgölöm az orrnyergemet, majd kénytelen kelletlen kilépek oldalra, hogy stabilabban álljak mert simán megszédültem és majdnem elvágódtam most. - Alex.. Dany.. kérhetek egy kávét? - nyögöm ki nyúzottan. Próbálom össze szedni magamat. De.. hát igen.. az inszomnia tetőzésénél amikor a szervezeted jótékonyan kényszer pihenőre küld, magyarán beájulok a francba, és ha a kényszerpihenő közben kelt fel valaki, nagyjából olyan mintha mocskosul másnapos lennék. De azért a köreikbe ülök a pulthoz, legalább egy rövid kupaktanács erejéig ameddig lefő meg megiszom a kávémat. - Szóval mi van Lydiával és mi az hogy a kamu-vőlegényed vagyok? - nézek hol az egyikükre hol a másikukra, utóbbi kérdésnél nyilván Alexre. - Mi történt? - teszem fel újra a kérdést. Nem vagyok gyenge szellemileg, csak Noxal ellentétben én nem mindig értek félszavakból, nem vagyok legilimentor. De türelemmel nézek rájuk. Alex karját finoman meg is simítom, mert bár mindig cserfes és könnyed, tudom hogy az anyja egy érzékeny téma és szeretném ha érezné, hogy ha annyira nem is díjazom a kamu-vőlegény alap gondolatot, azért vele vagyok. Apró mozdulat, ártatlan, de tele van egyfajta gyengéd szeretettel.... Amitől megeshet, hogy Danynek most fog kifordulni a gyomra.. Pedig eskü nem akarom provokálni, fel sem tűnik, bele sem gondolok hirtelen, hogy ha frusztrálja is az, hogy Alexel lát... úgy mégis ennek mik lehetnek a mélységei nála..
- Mintha hallgatnál rám bármikor is, bármiben is, amikor azt mondom valamire, hogy ne csináld. - forgatom meg kissé a szemem, de a szám sarkában játszó mosoly könnyen elárulhatja Alexnek, hogy továbbra se rá vagyok mérges. Na, nem mintha oda lennék a gondolatért, hogy Alex igyon. Szeretem szemmel tartani olyankor, amikor engedek neki egy-egy pohárkával, valamiből. Na meg persze úgyse tilthatom örökké. Szeptemberbe betölti a 17.-et, nagykorú lesz. Legalábbis a varázsló társadalomban. Az más kérdés, hogy mennyire kis hebrencs, és éretlen néha. - Ami meg az anyádat illet... Nem neked kell bocsánatot kérned miatta. Nem te akartad ezt az egészet. De ezt nagyra értékelem. - tudom milyen nehéz lehetett ezeket a szavakat Alexnek kiejteni a száján. És őszintén sajnálom, hogy az anyja újra és újra ilyen helyzetekbe hozza. Lydia is beláthatná már, hogy Alex önálló lény, önálló akarattal, nem mindig az a legjobb neki, amit ő kitalál. És persze rólam is leszállhatna végre, de azt hiszem én már csak maradok az örök bűnbak a szemében. Ami engem nem hatna meg különösebben, de látom, hogy Alex is megszenvedi kettőnk rossz kapcsolatát, mert ő mindkettőnket szeret. Mindennek ellenére. - Bár tudnék igazán jó tanáccsal szolgálni az anyáddal kapcsolatban. De nem tudok. Tudom, hogy szereted, és talán ő is téged a maga módján. Csak elég rosszul fejezitek ki. - nem szeretném, ha miattam szakítaná meg a kapcsolatot az anyjával. Még ha a jelen helyzet nem is kedvez senkinek. Alexnek a legkevésbé. Lydia sokszor elég negatív hatással van rá. Legalábbis az én meglátásomban. Ennek ellenére igyekszem, hogy ne mondjak semmi rosszat Lydiáról Alex előtt. - Ki tudja mikor jöhet jól egy két italkeverési trükk. A srácok fejét könnyű ilyesmivel elcsavarni. - vigyorgom Alexre. Pontosan tudom, hogy a vendéglátás nem olyasmi, amivel foglalkozni szeretne. Még akkor sem, ha egyébként kifejezetten sikeres lehetne benne. - De lehet. Tudod mit, ha jó leszel, akkor veszek neked egy fényképezőgépet szülinapodra. Csak, hogy bosszantsam Lydiát. - vigyorgok rá. Kétlem, hogy egy fotóstúdióban képzelné el Alex jövőjét. Én pedig kifejezetten szórakoztatónak találnám a dolgot. - Rocco? Úgy érted Rocco Vivanti és a bandája? Honnan ismered őket? - kapok az ismerős név után. Nem rémlik, hogy bemutattam volna őket egymásnak valaha is. Vagy magammal vittem volna Alexet, ha velük találkoztam. Persze lehet, hogy csak simán kiesett ez a dolog. Elvégre Alex elég sokat lógott a nyakamon gyerekkorunkban. Sok barátomhoz elvittem. Talán egyszerűen nem emlékszem rá. Ami meg a kanapés dolgot illeti, igyekszem napirendre térni felette, és nem nagyon kiakadni. Alex végül is lassan felnő. Éppen csak nem előttem kéne bizonyos dolgokat művelnie. - Lydia, Alex anyja történt. - válaszolom meg tömören Cody kérdését, és visszafordulok a konyha, és az italok irányába, amíg szerencsétlen Cody feldolgozza az információt, amit tőlem, és Alextől kapott. És végre felvesz valami normális ruhát is. Bár viccnek nem lenne utolsó, ha egy szál törölközőben hoppanáltatnám Lydia elé... De mivel nem vagyok saját magam ellensége, ezért ezt a felvetést megtartom magamnak. Inkább a konyhapultnál szolgálom ki magam a második körrel. Aztán jó lesz befejezni, mert a végén még nem leszek olyan állapotban, hogy bárhova is vigyem magunkat. Amit ez egyszer nem is bánnék. Legfeljebb, ha Lydia tényleg megtalál valahogy itt is...
ϟ”A barátság alapja, a legfőbb próbaköve, hogy az mit bír ki.”ϟ
- Ha egyáltalán eljutunk odáig, hogy megengedd, hogy igyak - mosolyodom el szélesen Dany szavai hallatán. Igen, néha akadnak alkalmak, amikor szemet huny a korom felett, máskor azonban már-már könyörögni kell számára egy pohár borért cserébe is. Olyankor eléggé utálom szerencsétlent. - Anyám pedig... - sóhajtok egyet némileg gondterhelten - Bocsánat miatta - nyögöm ki végül nagy nehezen. Lassan már tényleg eljutunk arra a pontra, hogy én szégyellem magam az ő viselkedése miatt. - Tudom, mennyi mindent vagy kénytelen lenyelni tőle. Túl sok mindent. De ez az utolsó, ígérem - teszem azért még hozzá egy elszánt tekintettel. - Ebből kihúzom magam és vége. Ígérem. Nincs több Lydia. Ha kell, minden kapcsolatot megszakítok vele és ezt komolyan is gondolom. Csak előbb ezt az érdekházasságot kell elrendeznem vele. A szerződést minden bizonnyal már aláírták, az pedig még abban az esetben is érvényes, ha én és a leendő vőlegényem egyáltalán nem kérünk belőle. Jó, a másik oldalt nem ismerem, de az biztos, hogy szerény személyem minden erejével azon lesz, hogy kihúzhassa magát az egyezség alól. Utána pedig úgy megpattanok anyám szeme elől, hogy soha többé nem fog megtalálni. Sehol. - Inkább inni szoktam, de köszi - vigyorodom el szélesen, amikor felveti, hogy mutathat pár trükköt. - Ha van valami esemény, akkor általában Cody az, aki a pult mögött szokott állni. Én csak akkor esem be, ha szünetet tartana vagy külön kérné valaki - tárom szét a karom. Általában akkor is elég sokáig tart bekönyörögni oda és van egy amolyan "hahozzámszólszmeghalsz"-tekintetem is mellé. Legalább nem duzzad még tovább a sor. Francnak van kedve jópofizni húsz emberrel egymás után. - Mindet nem lehet? - pislogok meglepetten Daniel kérdésözöne hallatán. - Mármint... én ennyire még nem mélyedtem bele a témába - kapok észbe hirtelen, némileg talán kissé ijedtebben is a kelleténél. - Eddig csak Roccót és a bandáját fotóztam, meg lőttem mellé pár természetben készült képet is és... ennyi. Szakirányokon még nem jutott eszembe elmerengeni. Őszintén szólva bármit lencsevégre kapnék, ami csak a szemem elé kerül. Tényleg bármit. Ha elég szép ahhoz, hogy megérje megörökíteni, akkor kapom is elő a gépem és kattintok. Mármint, Cody gépét. Nekem még nincs sajátom, maximum talán egy mezei fényképezőgépre futná, nem többre, de azzal - lássuk be - nem olyan mókás profi képeket készíteni. Így legalább társul mellé valamennyi ódejóvagyokbazdmeg-feeling is. Amikor célba veszem Ori feltételezett búvóhelyét, Daniel követ engem, nekem pedig eszem ágában sincs lekoptatni. Mégis miért tenném? A fene se gondolta volna, hogy Cody pont ott ejtőzik egy szál törölközőben... - Ez igazán csábító ajánlat, de tudod, lenne egy kis dolgunk - próbálkozom erőtlenül, mit sem foglalkozva Daniel véleményével, miközben Cody gyengéden magához von. Jól esik a közelsége és igen, szívesen leheverednék mellé a kanapéra, hogy összebújhassunk, de sajnos sokkal fontosabb dolgunk akadt. Ráadásul, van velünk plusz egy fő is. Így azért igen bajos lenne... hát, úgy minden. Elég nagy a kísértés arra, hogy megcsókoljam, de igazság szerint nekem nem kell emlékeztetnem magam arra, hogy Dany is jelen van. Végül szerencsére Codyban is kattan valami és nagyokat pislogva mered rám, miközben én bocsánatkérően vissza rá. Nyilván kellemetlen lehet ilyesmire ébredni. Mármint, maga a szituáció... Nem irigylem. - Ja, igen... Daniel ezzel arra céloz, hogy te vagy a kamu-vőlegényem - vigyorgok szélesen Cody arcába, miközben lekászálódom róla, majd kapom ujjaim közé ismét a jutalomfalatot, hogy ha más nem, de visszatehessem a helyére. Ori ezek szerint nem lesz Dany haverja. Kár. Szép páros lettek volna pedig.
Ori most nem akar elő jönni. Legfeljebb jó pár perccel az után tenné, hogy Alex a kanapé előtti asztalkára tette a macska kaját. De mivel Dany a közelben van így nem kockáztat a viharvert kiskalóz. Egyébként egy legfeljebb öt hónapos fajtatiszta ragdoll cicáról beszélünk akit törökben szedtem össze a parkoló autók között. Az egyik szeme ki volt kapva és az azoldali füle is épp hogy meg volt. Azóta nagyon szépen meggyógyult és egy vidám kishaver lett. Vélhetőleg történt vele valami és simán kidobták szerencsétlent mondván így nem ér semmit. Én meg úgy döntöttem útitársnak magamhoz veszem. Úgyhogy Indiát már vele jártam meg.
Alex manővere valamelyest hatékonynak nevezhető mert a súlya az ölemben mondhatni élénkítő jelleggel bír, bár elsőre csak a félálomig jutok ébredés tekintetében. Szóval Alex kaphat egy bágyadt mosolyt, majd legalább annyira bágyadt ebből fakadóan őszintén gyengéd ölelést, amivel csak jobban magamhoz húzom. Az arcomat a nyakába döntöm és szeretve lelegzem be az illatát. -..Inkább aludj velem.. - motyogom igazából fel sem fogva még azt sen mit mondott, mit valaszolok és úgy egyébként is. Aztán végig simítok a hátán hogy a balomba foghassam az arcát finoman, nyitott tenyérrel, jobbról pedig épp csak annyival mozdítsam odébb a fejemet hogy a nyakát elérjem néhány nagyon puha puszira. Az orrommal érintem csak a fülcimpáját... Aztán valami kellemetlen érzés kerít hatlmába. Mintha Dany hangját hallottam volna... Aztán persze eljut az agyamig, hogy tényleg az ő hangját hallottam. Aztán eleresztem és pillanatra bele meredek kissé zavartan és nagyon kérdőn Alex arcába, hogy... de ha Dany itt, akkor mi most mit is csinálunk?
Mi...? Mi történt? Eljutok odáig is hogy az alvási nyugodt légzésem egyel élőbbre kapcsoljon, így meg valóban képes is vagyok felébredni sűrű pislogással hogy... Most akkor miiiii?? Szóval inkább felülök, Alexel az ölemben, vagy ha idő közben odébb állt akkor nélküle és végre meg is tudok szóvalni, miközben megdörgölöm az arcomat.
- Dany.. - realizalom hogy valóban itt van nem csak a fülem csöngött. - Mi történt? - az persze egy dolog hogy nem vagyok szégyenlős.. De arra hogy a kedvesemmel épp ki lát és egyéb, nagyon is társadalmilag beépült gát van bennem.. (kivéve a taxit aznap... De akkor nagyjából semmi nem érdekelt már csak Alex..) szóval azért szül bennem akaratlanul is tudat alatt egy kis feszkót a szitu, hiába Alex lány én meg srác tehát a "normális" felállást hozzuk. Meg aztán... Dany mégis csak a bátyja.. A széltől is óvja. Esélyesen nem ez az a kép amit a hugiról bármikor is látni akart.
Alexnek sokszor, sok minden miatt nem fáj a feje. Vagy legalábbis nem időben. Mert lássuk be az aggódás, az kettőnk közül az én kizárólagos felelősségem. Vagy nem is tudom. Alex még túl hebrencs, és meggondolatlan sokszor. Nem gondol bele, hogy a tetteinek olykor következményei vannak. Esetlegesen olyanok, amik másokra is kihatnak. Néha pedig az az érzésem, hogy sosem fog felnőni, ezért nekem kell helyette is felnőttként viselkedni. Pedig igazán szeretném rávezetni dolgokra, de persze tőlem ezek csak "unalmas frázisok", amik csak arra jók, hogy elengedje a füle mellett. Talán, ha rajtam kívül más fontos személyek is megpróbálnák rávezetni, mondjuk Cody, akkor elgondolkodna dolgokon. Apropó Cody. Ez miatt a dolog miatt is én aggódom. Nem akarom, hogy Alex nagyot csalódjon, de nem is értem igazán ezt a dolgot kettejük között. Ez a kamu jegyesség pedig, amiról Cody még csak nem is tud, csak fokozza a bonyodalmakat. - Tudod, hogy ez az első alkalom, hogy te keversz nekem italt, és nem fordítva? - könyökölök egy kis vigyorral a pultra, miközben figyelem Alex ténykedését. Tényleg jól áll neki ez a szerep. Még, akkor is ha ő nem hisz nekem. Na persze talán annyira nem lenne praktikus a vélasága miatt, de erről én képes vagyok időről-időre tökéletesen megfeledkezni. - Jó lesz az akkor, ha Lydia ismét előkerül. Az anyád rosszabb, mint egy makacs migrénes fejfájás. - ingatom meg a fejem, miközben közelebb húzom magamhoz a poharat. Nem szoktam alapvetően így beszélni Lydiáról Alex előtt, de azért a hugicám nem hülye. Pontosan tudja, vagy legalábbis sejti, hogy mi a véleményem az anyjáról, és a kitalált baromságairól. Mint ez a kényszerházasság is. - Köszönöm. Tényleg ügyes vagy. Ha akarod mutatok még párat. Bár Cody az igazi nagymester ebben. - ismerem el Alex újonnan felfedezett koktél készítő tehetségét. Mert, amit el kell ismerni, azt el kell ismerni. Ezt most tényleg ügyesen hozta össze, és rakta elém. De amit utána mond, az jobban felkelti az érdeklődésem. - Tényleg? Tájképeket, eseményeket, vagy embereket szeretnél fotózni inkább? Szerintem klassz fotós lenne belőled. Van érzéked meglátni a szép dolgokat. Szóval én támogatom az ötletet. - mondom bíztatóan Alexnek. Tényleg szeretném, ha találna valamit, amiben tehetségesnek érzi magát, és kiteljesedhet benne. Ez pedig ilyesminek tűnik. Talán, ha pár hónap múlva még meg lesz ez a fellángolása, akkor kap tőlem egy jobb fényképezőgépet is. Már csak azért is, hogy Lydiának legyen oka ezt is rám fogni. Neki tutira nem fog tetszeni az ötlet. Ami engem meg kifejezetten szórakoztat. Alex végül valami macska kajával eltűnik szem elől. De hát sajnos én sem voltam soha az egyhelyben maradó típus, így a poharammal együtt indulok utána. Amit hát ezúttal kihagyhattam volna. - Ez nem éppen az, amit látni szerettem volna. - dőlök neki a falnak egy rosszalló ciccegéssel. Van, amit tényleg jobb, ha nem lát az ember. Vagy csak nem képzel el. A húgod egy kvázi meztelen pasin, pont ilyen dolog. Pláne, ha az a pasi az amúgy meleg haverod. - Tégy egy szívességet, és vegyél fel valamit. Te meg addig találd ki, hogy tálalod az egész anyádnak beadott kamu sztorit. Én meg iszok még egyet ebből. - címzem az előbbi szavakat nyilván szerencsétlen Codynak, aki jó eséllyel azt sem tudja, hol van, és mi történt vele, így hirtelen álomból riadva. Az utóbbiakat pedig Alexnek, a célzással, hogy jobb lesz, ha ebbe ő avatja be az újdonsült pasiját. Amibe bele gondolni is agyzsibbasztó, és nem is igazán akarok.
ϟ”A barátság alapja, a legfőbb próbaköve, hogy az mit bír ki.”ϟ
Nekem nem igazán fáj a fejem azt illetően, hogy Cody mit fog szólni a mesémhez. Ismerem, vele eddig bármit sikerült megbeszélnem és igaz ugyan, hogy számítok részéről némi kérdésáradatra irányomba, de nyilván azokat is csak akkor fogja nekem szegezni, amint túl vagyunk a nehezén. Egyelőre viszont az a fontos, hogy nyerjek némi haladékot. Lydia nem fog letenni a terveiről csak azért, mert másba vagyok szerelmes, de talán nyugodtan megül a seggén néhány hónap erejéig legalább. Addig meg előállhatok egy ütőképesebb hazugsággal is, melynek révén már tényleg sikerülne elkerülnöm ezt az egész házasságosdit. - Én már egészen immunissá váltam rá - dünnyögöm, miközben előszedem a pult alól a kellékeket. - Hát, elég sokat bulizunk itt, szóval majdhogynem mindenféle ital megtalálható, de te egy margaritát kapsz. Azt legalább mindenki szereti... És mindezek mellett még elég sokan kérik is, szóval bőven volt alkalmam belejönni az elkészítésébe. Elég egyszerű kis itóka, nekem pedig nem áll szándékomban pont Dany előtt beégetni magam és valami irtó nagyot bakizni. Ki is teszem hát a hűtött poharat unokatesóm elé a pultra, majd veszem elő a tequilát és narancslikőrt. Nem sokkal később pedig már a hozzávalókat rázom össze, majd töltöm meg végül vele a poharat és nyomok is a szélére egy lime-ot, hadd lássa Daniel, mennyire profi vagyok már. - Ha gondolod, apríthatok bele egy szem fájdalomcsillapítót is - ajánlom fel készségesen, miközben közelebb tolom hozzá az italt. - Azt nem tudom, hogy Cody tart-e itthon, de nálam mindig van - vigyorodom el, hiszen apám révén jártas vagyok a mugli orvosságokban is, ennek révén pedig nem minden esetben tömöm magam gyógyitalokkal, amelyeket a mágusok többsége annyira nagy előszeretettel használ. Néha sokkal inkább részesítem előnyben a kissé elmaradottabb gyógymódokat is. - Említette, hogy meg fogja - fintorodom el egy kissé a hír hallatán, hiszen reménykedtem abban, hogy Cody mégse írta meg Danielnek a dolgot, de hát na... Én adtam számára erre engedélyt, szóval nem háborodhatok fel a dolgon, úgyhogy ezúttal igyekszem lenyelni magamban a békát, még akkor is, ha egyébként baromira nehezemre esik a dolog. - Hidd el, eszem ágában sincs a vendéglátással foglalkozni - csóválom meg a fejem. Nem vonz a bárpultosság sem. - Mostanában fényképezni szeretek. Talán egy szép napon még meg is élhetek belőle. Bár, elég nehéz amatőr fejjel megbízásokat szerezni, de majd sokat gyakorlok és egy idő után beindul az magától is. Tisztában vagyok azzal, hogy az ilyesmi sohasem ennyire egyszerű, de csodák még léteznek a világon, nem igaz? Majd rengeteg helyre elküldöm a Cody által jónak ítélt képeimet és ha valakinek megtetszik, akkor esélyesen felkérnek majd. Mondjuk, nyilván van pár olyan ismerősöm is, aki vevő lenne a dologra és megbízna egy-két kisebb munkával, ami nekem nagyon is jó lenne gyakorolás szempontjából. - Valamit be kellett kamuznom - forgatom meg a szemeimet, majd kerülöm meg a pultot és kapok az ujjaim közé egy jutalomfalatot, hogy előhalászhassam a kanapé alól Orit. Aligha jön elő addig, amíg Daniel is jelen van, pedig iszonyatosan cuki jószág, ezt pedig neki is látnia kell. - Na jó, várj meg itt - szólalok meg és célzom meg az említett bútordarabot, majd torpanok is meg, amint megpillantom rajta Codyt aludni, egy darab törölközővel a testén. Nos, esetében ennek is örülni kell, azt hiszem... Le is teszem hát a macskának szánt falatokat az asztalkára, majd lépek is fel a kanapéra, hogy utána Codyn foglalhassak helyet, lábaimat megvetve a dereka mindkét oldalán. Előrehajolok, miközben jobbommal megtámasztom magam, a bal kezemmel pedig leveszem az arcáról a könyvet, majd hajítom el jó messzire. - Hé, álomszuszék! - emelem meg kissé a hangom, hogy realizálja, miszerint valaki hozzá beszél. - Ideje lenne felkelned, van egy kis dolgunk - nyomok egy lágy puszit a homlokára, majd - ha szükséges - még kap is egy-két keltegető pofont. Hadd érezze a törődést.
Mivel késő délutánra jár már az idő így itthon vagyok. Az első napok újra a Dartmoor-i növényrezervatumban. A kezdés elnapolódott a Quinnes incidens és a megrepedt bordáim miatt, de így is legfeljebb fél/egy hetet csúszott a dolog.
Szóval itthon édes itthon. Lefürödtem de mivel jobban esett a a víz mint valaha, főleg még így augusztusban, egyszerűen szárítkozás nélkül feküdtem el a kanapén épp csak magamra dobva a törülközőt. Valami könyv van az arcomra borulva és nagyjából úgy alszom mint akit agyon vertek. Ritka pillnatok egyike amikor spontán képes vagyok igazán mélyen aludni... Hála az inszomniámnak ezek a vegstádiumu random bealvások jelentik a szervezetem kapacitásának végét. Ilyenkor nincs mentség nincs tovább mentális vagy barmilyen inger. Csak jön lecsap. Ájulásnak is lehetne mondani, de olyan régóta élek együtt ezzel, hogy már nem tud igazából meglepni vagy varatlanul érni. Nem csoda ha nem kelek fel hát arra, hogy Alex szolongat. És mivel mozdulatlan vagyok, a légzést leszámítva, nekik sem feltétlen én vagyok az első aki feltűnik. Főleg hogy mindketten a pohár után nyúlnak amint a konyhába érnek. A macsek most nem akar szökni.. Annyira. És inkább vissza iszkol amikor Dany nyúl felé vagy megfogná. Úgy... Játékosan púpozva a hátát oldalazva pattog a bárszékig, ahol siman befejel valamit merthogy szegény az egyik oldalára totál vak és süket is. De pillanatnyi koppanás után csak megrázza magát és a kanapé alá iszkol.
Néha azt gondolom, hogy Lydia csak azért létezik, hogy valamivel engem vegyen célba, és az én életem keserítse meg. Vagy Alexét, vagy leginkább mindkettőnkét. Komolyan elegem van már abból a perszónából. Meg az ostoba kényszerházasságból is, és az elképzelésből, hogy csak a nagy vagyon tesz boldoggá. Ez elég sekélyes és felszínes felfogás. Persze mondhatok én bármit. Az a perszóna úgyse fog megváltozni. Vagy megérteni az álláspontom. Nem azt mondtam, hogy Alex álljon össze egy hajléktan csövivel, és menjen a híd alá. Hanem azt, hogy a pénz nem minden. Az aranykalitka is csak kalitka. Most őszintén, mért ne találhatna Alex egy normális pasit, normális állással, akivel együtt boldogan élhetnek? Nekem se telik vadonatúj Alfa-Romeora, Armani öltönyre stb... de mindenem megvan, ami kell, és köszönöm tökéletesen boldog vagyok. Én pedig csak annyit szeretnék, hogy Alex boldog legyen, és ne fulladjon bele egy olyan döntésbe, amit sosem akart. Nem gazdag érzelmi nyomorékként szeretném viszont látni x év múlva. Ami pedig a cukrászdát illeti, igen is, igen biztos megélhetést biztosít a bácsikám vezetése alatt a családunk számára. Ez pedig kétlem, hogy egyhamar megváltozna. Különben sem szoktam túl jól viselni, ha valaki a családom szapulja. Alex ezt pontosan tudja. Csak azért nem estem jobban neki Lydiának (mármint csak szóban...) mert még mindig én vagyok a naiv hülye, aki Alex érzelmeit védeni akarja. Mert tudom, hogy szereti az anyját mindennek ellenére, éppen csak lassan megfullad mellette. Szóval határozottan megkönnyebbülök, amikor végre elengedi Alexet, és úgy fest rá áll a dologra. Így késsé távolabb sétálva a parki cirkusz helyszínétől, egy kellően nyugis és érdektelen helyről hoppanáltatom magunkat Cody lakásához. Tudom, hogy Alex nem szokta túl jól viselni az utazás ezen formáját, de hát na. Lydia nem hagyott túl sok választást. Fogalmam sincs, hogy Cody mit fog szólni ehhez a kamu-eljegyzés dologhoz. Igazából én is csak azért mentem bele, hogy Lydia végre leszálljon rólunk. Azon kívül még mindig aggódom ez miatt az egész miatt. Tudom, hogy Cody meleg, és fogalmam sincs, akkor mi ez az egész közte, meg Alex közt. Nem akarom, hogy Alex túl nagyot csalódjon, ha a végén semmi sem lesz. - Hova, hova kishaver? - állítom meg a macskát a menekülésben, és csukom be magam mögött az ajtót. Cody házi kedvence még egy kis cirógatást is kaphat, már ha hagyja, és nem kap belém bosszúból, amiért nem hagytam szökni. - Igen, az most jól jönne. Egy levél Aspirinnel együtt leküldve. Miből lehet választani? - sóhajtok fel morgolódva. Látszik, hogy Lydiának alaposan sikerült elvennie a kedvem, nagyjából mindentől. Bár azért körbepillantok a lakáson, miközben követem Alexet a pulthoz. Bár a törött ajtóüveg se kerülte ki a figyelmem. - Igen, tudom. Cody is megírta. Csak gondoltam kivárom, amíg te jelentkezel magadtól. - osztom meg vele az információt. Gondosan kikerülve, hogy egyébként is megtaláltam volna. Nem vagyok saját magam ellensége. Viszont így Cody levele remek kifogás lett, hogy honnan is tudok mindent. Vagyis vélhetően nem mindent, csak annyit, amennyi a levélben volt. Mondjuk vannak részletek, amikről tényleg nem szívesen hallanék. Alex ebből a szempontból talán túl jól is ismer. - A végén még saját részt kérsz a családi üzletből, és kibővíted a helyet egy koktél bárral. - vetem fel végre egy kicsit elvigyorodva. Szerintem jól állna Alexnek. Ő amúgy is mindig sokkal jobb volt az ilyesmiben, mint én. Ami meg a házibulit illeti, nos akármennyire is fáj elismerni. Alex nem az a kis 9 éves, aki volt. Előbb-utóbb fel fog nőni. De legalább abban reménykedhetem, hogy amíg itt van, addig Cody figyelt, és figyel rá, hogy nagy hülyeséget ne kövessen el. - Nem tudom. Reggel láttam elmenni a kocsival. De hogy hova ment, és visszajött-e már? Fogalmam sincs. De úgyis kiderül hamarosan. Úgy érzem még nagy drámák lesznek ebből a kamu-eljegyzésből. - sóhajtok fel. Brazil szappanopera 7896. rész... kész agyrém. Remélem Cody hamar előkerül, és legalább neki lesz valami épkézláb meglátása, vagy ötlete, hogy hogyan is másszunk ki ebből. Lydiának hazudni, aki minden bizonnyal Luca képébe ordítja majd a dolgot nem volt a legtutibb húzásunk, azt hiszem.
ϟ”A barátság alapja, a legfőbb próbaköve, hogy az mit bír ki.”ϟ
A Brightonba való hoppanálás teljesen eseménytelenül zajlik le, tekintettel arra, hogy Lydia engedelmesen tér vissza a kíséretével Rómába. Nyilván belement az ötletembe, noha aligha hiszem, hogy bárki is elnyerné a tetszését az ő kiszemeltjén kívül. Nem, lesznek még köztünk viták, ebben biztos vagyok. Ahogy abban is, hogy még mindig nincs nyertese a csatának, mivel ezt a kört még korántsem bokszoltuk le egymással. Cody lakásának bejárati ajtaja előtt érünk ismét földet, én pedig - mit sem törődve a rosszullétemmel, amely az utazás eme formája miatt tört ismét rám - nyitok be az ajtón, amelyen továbbra is ott díszeleg a törött üveg, ami az én kezem munkájának gyümölcse. Az éppen kifelé iszkoló Orit óvatosan söpröm félre lábammal az útból, még mielőtt számításai célba érnének. - Vigyázz a macskára! - szólok azért még hátra Danielnek, miközben Ori már ismét sprintelne kifelé, eliszkolva mellettem, mit sem törődve azzal, hogy egy vadidegen készül belépni a lakásba. Általában elég félénk elsőre, de ha nyílik az ajtó, akkor szerintem bárkit képes lenne félrelökni az útjából annak érdekében, hogy utána egy jófajta fogócskát játszhasson velünk, amelyben természetesen ő van előnyben, köszönhetően a négy lábmeghajtásnak. - Cody? - szólalok meg, amint beljebb invitálom magunkat, magamban abban reménykedve, hogy ezúttal nem egy szál semmiben lófrál a lakás falain belül. Nem szeretném ugyanis, ha Dany Ádám-kosztümben pillantaná meg az egyik legjobb barátját. Fogalmam sincs ugyan, hogy mennyit láttak már egymásból, de azért mégis... - Itthon vagy? Hoztam egy vendéget! - teszem azért még hozzá annak érdekében, hogy tudassam vele, miszerint ha esetleg meztelenül lenne, hát nagyon ne tegye. - Kérsz inni valamit? - fordulok közben Dany irányába, majd kerülöm meg az amerikai stílusú konyhában a pultot, hogy összedobhassak valami ütőset az unokatestvérem részére, ha esetleg szeretné. Én magam azért a kívánsága közben kitöltök egy pár cseppnyi erősebb itókát, majd hajtom le egy szuszra. Ez kelleni fog anyámhoz és minden bizonnyal Codyhoz is. Hogy mekkorát fog nézni, amint tudatjuk vele, hogy Rómába kell velünk jönnie! - Itt vagyok, amióta megpattantam Bécsből - szólalok meg végül. - Cody igazán rendes volt és ideadta nekem az egyik szobát - folytatom, gondosan kerülve azt, miszerint már nincs én meg te szobád ezen a helyen. Együtt alszunk, bár ezt Daniel nyilván nem szeretné hallani, én pedig vagyok olyan tapintatos, hogy kerülöm is a témát. - A házibulikon pedig gyakran keverek italokat - csillan fel a tekintetem. - Egészen jó vagyok benne, hitted volna? Remélem, azért Dany nem kap szívszélhűdést a házibuli szó hallatán és fordul le a székről kínjában. Ahogy abban is reménykedem, hogy Cody pillanatokon belül előbukkan valahonnan. Anyám minden bizonnyal már türelmetlenül vár minket. - Ugye apa nincs otthon? - teszem fel a kérdést némileg tartva Dany válaszától. Anyámnak egy dolog úgy bemutatni Codyt, mint a vőlegényemet, de apám már sokkal keményebb dió. Ha meghallja, hogy eljegyeztek és együtt is élek azzal, aki ezt tette, tuti előveszi a puskát és Codyba üríti a teljes tárat...
[You must be registered and logged in to see this image.] Lizzy reakcióján, s amúgy a páros egész szóváltásán csak nevetek. Kérdéses, hogy mellettük szükségem van-e egyáltalán a vidor vízre, de ha már itt van kéznél… - Egyszer annyit ittam, hogy másnap is végig vigyorogtam. Elég nehéz úgy hányni, de sikerült. – Mesélem el egyik olyan berugásomat, amire bizony nem vagyok nagyon büszke, de hát barátok közt vagyunk, s igazán meg kéne már tanulnom bízni másokban is. Meg elég vicces volt, vagy csak nem ürült ki teljesen belőlem a pia egészen a harmadnapig. Jó kis esküvő volt, legnagyobb szerencsémre a szüleim nem jöttek. Az lett volna az igazán ünneprontó meglepetés. - Okos döntés! – Adom oda az üveget, de csak miután töltöttem magunknak. Nem hiszem ugyan, hogy meginná az egészet, de arra sem számítottam, hogy inni fog vezetés mellett. Kissé izgultam is amíg nem láttam, hogy elteszi a kitöltött italt. Jó végül is ez egy sokkal okosabb megoldás. Azért örülök, hogy visszakapjuk a kis alkoholunkat. - Máris madam! – S töltök is, mint egy jó pultos. Nah és már megint visszaférkőzik egy bizonyos bár tulajdonos képe a fejembe, melynek okán egyből lehajtom a poharat és újra is töltök. Ez a nyaralásom bakker, csak az enyém. Nem kéne az otthoniakkal foglalkozni. A továbbiakban a meccsre és az ivásra koncentrálok melynek eredménye rengeteg kurjongatás és egy nagyon kiürült üveg. Szerencsémre lemaradok az enyelgésről, becsiccsentve nagyon gonosz tudok lenni, pláne amikor irigykedek. Rémesen magányosnak érzem magam néha, bár továbbra is tartom, hogy kell a halálnak egy csávó. Csak a baj van vele. Mármint, Danny kedvesnek tűnik, de hát nem ismerem annyira, hogy meg tudjam ítélni milyen egy kapcsolatban. Mindegy is a lényeg, hogy boldogok! Szóval magamhoz veszem az újabb üveget és szerzek üdítőt is, hogy ne legyen olyan magas a véralkohol szintem. Nem mintha számítana, de gondolom a vacsorához is dukál egy jó bor, szóval nem kéne taccsra tennem magam. S ekkor tévedek el, de legnagyobb szerencsémre a gyengélkedőn kötök ki, majd pedig az olasz sztár játékos oldalán, aki legalább látni akarja a meccset, ha már csúnyán eltiltották a seprűjéről a mai napra. Páran meg is bámulnak, de nem zavartatom magam, nagyjából egész életemet figyelő tekintetek kereszttűzében töltöttem. Francesco nagyon kedves és szóba is elegyedik velünk, leül mellénk meg minden. Mondjuk a végén egészen felhúzza magát, gondolom az olasz vére miatt. - Most mennem kell. – Jegyzi meg cseppet sem nyugodtan. Talán emlékeztetnünk kéne, hogy ez egy barátságos meccs volt. – Akkor találkozzunk a stadion előtt, rendben? – Néz rám én pedig bólintok, majd két puszi után sietősen távozik. - Szóval…- Nézek kissé önelégülten a két barátomra. – Ki találjátok, hogy ki jön velünk vacsorázni? – Kérdezem meg egy nagy vigyor kíséretében mielőtt szedjük a sátorfánkat. Maradt egy csomó kaja és egy bontatlan üveg vidor víz, hála új olasz haverom megjelenésének. Szóval otthon is lesz mit innunk és rágcsálnunk este Lizzyvel amikor megbeszéljük kettecskén a nyarat. Nem hiszem, hogy ma fogunk aludni. - Hova menjünk vacsorázni? Mit ajánlasz Danny-boy? – Kérdem a helyit miközben a stadion falának dőlve várjuk Francescot. Gondolom még átöltözik meg ilyenek.
- Nyugodj meg drágám, ha szükséged lenne rá papírzsepivel is szolgálhatok. - kacsintok vidáman Lizzyre. Persze ez csak játékos viccelődés. A meccs még akárhogy alakulhat. S igazából lényegtelen is a végeredmény. A lényeg, hogy fergetegesen jól érezzük magunkat, és ebben azt hiszem nem lesz hiba. Talán Adora közelíti meg a szurkolósdit a legjobban, amikor kijelenti hogy a nyertesnek drukkol. Bár ki tudja. Azért izgalmas, ha van egy csapatod, akikért fixen izgulhatsz. - Na, akkor kénytelen leszek menteni magamnak, add csak ide azt az üveget! - nyújtom vidáman Adora felé a kezem, amikor megjegyzi, hogy nem ígérhet semmit. Nem fogok lemaradni a kipróbálásáról, csak mert az iszik, vagy vezet szabály él. Sőt talán, ha nagyon jó kislány lesz, még Alexnek is megengedem, hogy megkóstolja. Mert hát ritkán jut ilyesmihez az ember. Szóval egy kicsit öntök ki az üvegből későbbre, és azt gondosan el is teszem. - Ti meg ne csodálkozzatok, ha otthon nevetek mindenen, ami nem is vicces. - kacsintok a lányoknak, és vissza szolgáltatom az üvegüket. Majd szórakozottan nézem a bevezető tűz-jég műsort. Ami igazán lenyűgözőre sikerül. Nem is csoda, hogy ilyen drágák a jegyek, hiszen már a felvezetésnek is megadják a módját, nem hogy a meccsnek. Persze a mérkőzés is hamarosan kezdetét veszi, és az izgalmakból nincs is hiány. Egy gól itt, egy ott. A kommentátoroknak, akik olaszul, és angolul is közvetítik az eseményeket igen csak össze kell kapniuk magukat, hogy semmi fontosról ne maradjanak le. Közben a közönség is állva szurkol már. Majd jön az a csúnya baleset, amire elég hangosan felszisszenek. Volt már pár csúnya esésem, de ez bőven felért az összessel. Igaz, a vízilabdára szoktuk mondani, hogy nem kisasszonysport, nos hát a kviddics sem az. Szóval aggódva figyelem, ahogy a kedvencem leviszik a pályáról. - Remélem én is. Te azért ne csinálj ilyen mutatványokat. - húzom magamhoz közel Lizzyt a derekánál fogva. Ismerem a lányt, tudom mit jelent neki a kviddics. De hogy elvegyem a dolgok élét, azért kap egy csókot a mondat mellé. - Az én kedvencem itt áll mellettem. Bár azzal a rucival egész cuki lennél. - vágok álmodozó, vigyorgó képet arra a szurkolólányos megjegyzésre. Egyszerűen nem tudtom megállni, hogy ne érjen fülig a szám, pedig még Vidor vizet se ittam. Még. De ami késik, ugyebár. Aztán Adora elmegy, és elég soká nem jön vissza, már éppen gondolkozom rajta, hogy szóljak Lizzynek, hogy meg kéne keresni a vöröskét, amikor Lizzy oldalba bök, és én követem a tekintetét. És kb. a földik esik az állam. Ez most... tényleg? Hogyan... Ezt a mázlistát! Egy pillanatig tényleg csak bámulom a Francesco-Adora párost, és egyszerűen nem hiszem el, hogy ekkora szerencsém lehet!!! Elvégre mikor találkozhat az ember az egyik kedvenc sztár sportolójával! Aki meg is tisztel minket a jelenlétével. Persze Francesco, mint ahogy az minden valamire való sportolótól elvárható kiválóan beszél angolul is, így a lányok miatt nem történik nyelvváltás. Elvégre őket is illik bevonni a társalgásba. Legalábbis nem kihagyni belőle. Én pedig egész lelkes leszek pillanatokon belül, legyőzve a pillanatnyi kínos zavaromat. De most vajon illene autogramot kérni tőle? A meccs pedig kiélezetten folytatódik mindeközben. Két villám gólt is szereznek a Légiósok, és a következő pillanatban feltűnik a cikesz, amiért természetesen őrült hajsza indul a fogók közt, akik kis híján össze is ütköznek, egy valószerűtlenül hosszú pillanatig azt sem lehet tudni, hogy kinek sikerült megfogni, ha sikerült egyáltalán elkapni a villámgyors kis arany golyót. Végül pedig a Hárpiák fogója emeli diadalittasan magasba a kezét, az ujjai közt ficergő kis labdácskával. Így a Hárpiák megnyerik a versenyt. A stadionban pedig mindent elsöprő hangzavarral ünneplik a szurkolók az eredményt. Kissé csalódott vagyok ugyan, mert vesztett a csapatom, de Francesco jelenléte mindenért ezerszer kárpótol. Azt hiszem ezt a napot soha, de soha nem fogom elfelejteni!
ϟ”A boldogság valódi titka, ha örömünket leljük a mindennapi élet apró mozzanataiban.”ϟ
- Azért van nálad papírzsepi is, igaz? - vágok le egy mű-szomorú arckifejezést, amint megpillantom Dany kalapját a fejébe nyomva. Egyértelmű számomra, hogy ma az én csapatom fog nyerni. Elvégre, Elizabeth Ollivander csakis a legjobbaknak szurkol, nem igaz? - Tehát a Hárpiáknak - pillantok Adora irányába, szinte egyből le is vonva a következtetést. Barátságos mérkőzés a mostani, habár én mindig is túl komolyan vettem az ilyesmit. Ha valahol balhé alakulna ki, tuti én is ott lennék, méghozzá az egésznek a sűrűjében. A kviddicsben nem ismerek tréfát, ahogy a sportban sem, habár ezt Danielnek bőven volt már alkalma megtapasztalni a VMS folyamán. Aligha kerülte el a figyelmét, hogy Gillian Ollivander kishúga egy vérszomjas őrült is tud lenni, ha a helyzet azt kívánja. - Amerika toplistás itala - élénkül fel az arcom pillanatok alatt. - Ne csodálkozz, ha akkor is vihogni látsz minket, amikor gólt kap a csapatunk - egészítem ki a mondandómat egy széles mosollyal a képemen. Na, igen, lesz pár indokolatlan hahotázás az irányunkból, annyi szent. - Az egyetlen előnye az, hogy nem olyan erős, mint a Lángnyelv Whiskey és társai. Be lehet állni tőle, mint a gerely, de addigra görcsbe állnak az arcizmaid - vázolom fel a helyzetet. Jó pár pohárkával le kell hajtani, mire valaki becsiccsent tőle és még többel, mire az illető le is részegedik. Nem gyakran iszom ugyan, de ma szerintem kivételt teszek. Ha pedig az én csapatom győz... Oké, azt meg kell ünnepelnünk. - Köszi - veszem át Adorától a nekem töltött italt, majd egy hajtásra le is húzom az italt, végül belőlem is kipukkad egy jóízű kacaj. Teli szájas vigyorral fordulok hát ismét a vöröske irányába, majd nyújtom felé az immár üres poharamat. - Még egy kör? - vetem fel az ötletet. Otthon sok kamasz imádja ezt az itókát, nálunk rengeteg buliban van, az Ilvermorny-ban ez majdhogynem teljes mértékben olyan, mint a vajsör. Lassan már a csapból is az folyik. - Persze, majd holnap összehozzuk - bólogatok lelkesen, de igazság szerint nem gondolom véresen komolyan az ötletet. Megszoktam már, hogy csinos lánykák ugrálnak összevissza a pályán a mérkőzések előtt, hiszen egy időben még a nővérem fellépésein is részt kellett vennem nézőként. Én személy szerint butaságnak tartom, de nyilván csak azért, mert a seprű másik végén foglalok helyet. Engem nem is lelkesítenek, az igazat megvallva... Nem sokat kell várnunk arra, hogy az események végre kezdetüket vegyék. A kviddics nem egy veszélytelen sport, én csak a sebezhetetlenségem révén merek nyakatekertebb mutatványokat bevállalni, az a Francesco pedig... Az egyik tripla csavarja közben csupán egy kissé számolja el magát és máris kész a baj. A magasból zúg alá, egyenesen a pálya kemény talajának irányába, azonban a széleken álldogáló medimágusok még időben közbelépnek. Lassítják az esést, de a srác még így is szerez néhány sérülést. - Ez csúnya volt - szisszenek fel, ijedtemben erősen megmarkolva Dany karját. - Remélem, nem lesz semmi baja... Adora kérdésére, miszerint kérünk-e inni valamit, csupán megcsóválom a fejem, majd - amint a lány távozóra fogja - csusszanok kissé közelebb Danielhez, kihasználva ama helyzetet, hogy a mérkőzés mostani percei egyelőre eseménymentesek. - És mondja, miszter, magának melyik szurkolólány jött be leginkább? - búgom irányába, hiszen úgyse veszem be, hogy csak a műsort nézte. - Talán veszek én is egy olyan ruhát, ha nem bánod - jegyzem meg, mintegy csupán mellékesen, de igazság szerint érdekes lenne egy éjszaka kipróbálni. Szépen kifesteni magam, beöltözni abba a falatnyi egyenruhába... Végül is, Gilly révén van némi közöm nekem is ahhoz a vonalhoz. Amikor a hollóhátas prefektus visszatér köreinkbe, szinte alig hiszek a szememnek. Párszor pislognom is kell annak érdekében, hogy némileg összeálljon számomra a kép. Francesco Ricci! Innen közelről nézve baromi helyes és nyilván nem is egy beképzelt nyálgép, ha Adorát kíséri. Néhányan még ujjal mutogatnak és össze is súgnak pár közelebbi sorból, én pedig izgatottan fészkelődni kezdek a helyemen. - Ezt nem hiszem el! - tátogom döbbenten, tekintetem a közeledő páros irányába függesztve. Időközben még egy gólt szerez valamelyik csapat, de annyira izgatott vagyok az Adora-Francesco páros láttán, hogy eme aprócska tény már egyáltalán nem köti le a figyelmem. - Odanézz! - bököm oldalba Danielt, ha esetleg eddig még nem lett volna alkalma kiszúrni a szenzációt. - Nem hiszem el, hogy ekkora mázlid volt! - állapítom meg Adorának címezve szavaim. - Ha legközelebb elmész inni, én is veled tartok - szögezem le gyorsan. Hátha akkor már James Anderson is megtiszteli köreinket. Francesco persze mosolyog és illedelmesen be is mutatkozik, mintha nem lennénk tisztában azzal, kit is tisztelhetünk szerény személyében. Ha Dany esetleg beszélgetni óhajt vele, ő készségesen bele is megy a dologba és hamarosan már egy olasz nyelvű csevejnek lehetünk fültanúi, amelyet se én, se Adora nem érthetünk...
Melyik csapat nyer? (Hajrá Hárpiák )
1-3: Hárpiák 4-6: Római Légiósok
Elizabeth Ollivander carried out 1 launched of one [You must be registered and logged in to see this image.] (6 oldalú dobókocka.) :
[You must be registered and logged in to see this image.] A kalapok érkezésére kontrollálhatatlan nevetésben török ki. Ezek ketten jó párost alkotnak; pont olyan bolond az egyik, mint a másik. A jóhangulat buzgó méhek módjára zümmög az egész stadionban, így remélhetőleg nem néz senki sem őrültnek, hogy látszólag a semmin hahotázok. - Nem is tudom. – Gondolkozom el egyik lelkes rajongóról a másikra nézve. Egyrészt nem akarom egyiket se megsérteni, másrészt pedig koránt sem rendelkezek elég információval a két csapatról ahhoz, hogy döntést hozzak. – Tudjátok mit? Annak szurkolok, aki nyer! – Határozom el magam. Akkor biztosan boldog vége lesz a meccsnek. - Nem ígérek semmit. – Nézek bűnbánóan a sofőrünkre. Sajnos, mint minden másban, ivásban is kiváló vagyok. Meg evésben és ezt is bizonyítom a helyünkön. Annyi ételt hoztam magamnak, mint a két társam összesen. A szép lányok tánca alatt töltök a vidro vízből Lizzynek és magamnak is, majd miközben kissé előre hajolok, hogy megnézhessem a Hárpiák felvezető lányait. Belekortyolok, s máris kibukik belőlem egy kuncogás. Imádom ezt az italt. Bár a bálokon általában nem lehet megtalálni, s nem csak azért, mert amcsi találmány; nem túl stílusos dolog minden korty után nevetni, vigyorogni, s miegymás. - Ez nagyon jó ötlet! – Fordulok Lizzy felé. Egy véla fiúcskát ismerek, aki tökéletes lenne a feladatra, s biztosan sokakat vonzana a meccsekre… - Szerintem petíciót kéne indítanunk az összes kvidiccs rajongó lány nevében. – Bólogatok komolyan, s készen is vagyok támogatni a szőke lányt, ha esetleg ő is komolyan gondolja. A mágikus tűz és víz összekeveredik a levegőben, így a besuhanó játékosok egy sűrű pára felhőt áttörve jelennek meg a stadion népe előtt. Hihetetlen látvány. Ugyan én is kiabálok ide-oda, de nem a játékosok nevét…inkább csak kurjongatok és egyszerűen szurkolok egy-egy támadó szituációban. Közben igyekszem megjegyezni azokat, akiket a két lelkes szurkoló jobbomon kiemel. Például ez a Francesco; egészen helyes srác. A hangulat a tetőfokára hág, s én már érzem, hogy valami történni fog. Egy megérzés csupán, de erős… Néhány perccel a félidő után Francesco bizony úgy zúg le a seprűjéről, mint egy krumpliszsák. Ijedt és dühös morajlás szalad végig a tömegen. Merlinre, ez fájdalmasan nézett ki! Muszáj innom valamit, mert ez nem szép látvány. Megkérdezem a többieket is, hogy kérnek-e valamit mielőtt távozok, hogy ne kelljen tovább néznem ahogy elviszik szegény srácot. Persze, biztos vagyok benne, hogy se perc alatt helyre rakják, de ő már nem fog ma játszani. Visszafele sikeresen eltévedek…Idegesen mászok meg egy lépcsőt, valamiért lefelé, pedig tudom, hogy nem arrafele vagyunk, de már teljesen elvesztettem a fonalat. Ide fordulok, oda fordulok és a végén egy szobában kötök ki, ami egy gyengélkedőnek tűnik. De csak tűnik, az alapján, hogy két ember milyen heves vitába keveredett… - Elnézést. – Szólalok meg, félbe szakítva az olaszul acsarkodó párost. – Eltévedtem tudnátok segíteni? – Igyekszem nem túl közel menni, nehogy azt higgyék valami őrült rajongó vagyok. Végül pedig Francesco személyesen kísér vissza a helyemre. Daniel ki fog térni a hitéből. Eddig nagyon jó fejnek tűnik, szóval meg is hívtam, hogy csatlakozzon hozzánk most, meg akár a vacsorára is, ha van kedve. Remélem nem fogják bánni a többiek…
Kicsit elnevetem magam Lizzy tettetett felháborodására. Viszont a kalapszerző akcióját én sem hagyhatom szó, azaz tettek nélkül. Alig néhány perc múlva nekem már egy piros, hangosan tapsolva szurkoló kalapom van. Természetesen a Légiósok színeiben. Azt hiszem a hangulatra nem lesz panasz. Már csak az a kérdés, hogy Adora melyikünk csapata mellé áll. Vagy talán marad semlegesnek, de az annyira nem izgalmas. - Ha már Rómában jársz... - kacsintok vidáman a vöröskére, de természetesen, akkor sem veszem zokon a dolgot, ha ő is a Hárpiák mellett tenné le a voksát. De azért szórakoztató lenne, ha ő is a hazai csapatnak szurkolna. Lizzy szerintem úgyis túltesz majd kettőnkön is. Bár hangerőre nekem se nagyon kell panaszkodnom. Mármint akkor, ha így meccsen kiengedhetem. Amúgy nem nagyon szoktam kiabálni. Ha mégis, akkor már nagy a baj. De ez pont megfelelő alkalom levezetni a feszültséget. Abból a nyárra amúgy is jutott éppen elég. - Vidor Víz? Hallottam már róla, de még nem próbáltam.- csillan fel a szemem Adora szavaira. Tudom, hogy valami Amerikában népszerű ital, de még nem volt alkalmam hozzájutni. Paulot, a mugli haverom mégsem kérhetem, hogy szerezzen nekem egy üveggel. Persze gyorsan realizálom, hogy el kell halasszam a kipróbálást, addig, amíg hazaérünk. Nem szívesen magyarázkodnék az alkoholszintemről mugli csendőröknek. Arról nem is szólva, hogy a bácsikám tuti kitekerné a nyakam, ha valami zűrt csinálnék a kocsival. - Hagyatok nekem is egy kicsit. - vonok végül vállat. Inkább a saját alkoholmentes vajsörömből kezdek kortyolni, és a saját nasimat pusztításába fogok bele. Elég volt egy hülye ízű popcorn, de kicsit elnevetem magam Lizz arckifejezésére a második szemnél. A szurkolólányokat azért természetesen megnézem, vagyis csak a műsort. Esküszöm. De tényleg nagyon profik. Még Gilly mesélte, hogy mennyi munka van egy-egy ilyen műsor begyakorlásában. Na és ha visszagondolok a VMS-re, hát akkor ott mi is bele kóstolhattunk kicsit. De ez most egész más. Csak a hangulat fokozására szolgál. Meg kell mondjam hatásosan. Mert mire a műsor a végére ér, már az egész hatalmas stadion állva várja a kedvencek felbukkanását. Akik nem is váratnak magukra sokat. - Az pedig ott Francesco Ricci! A világ legjobb hajtója! - kommentálom, amikor a saját kedvencem is felbukkan, és az összes kivetítőn őt mutatják. Aztán pillanatokon belül elkezdődik a meccs, és a hangulat is egyre fokozódik, ahogy hol egyik, hol másik oldalon elkezdenek hullani a gólok. És minden gólnál egyre hangosabb lesz minkét szurkolótábor. Természetesen én is... Ez percről percre izgalmasabb lesz.
ϟ”A boldogság valódi titka, ha örömünket leljük a mindennapi élet apró mozzanataiban.”ϟ
)