2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Tény - biccentek egyet Paulo bókja hallatán. Szó, mi szó, szép vagyok, ezt pedig tudom is magamról, úgyhogy nem állok neki pironkodva szabadkozni vagy rálegyinteni a megállapításra. Ráadásul, nyilván nem fog lerondázni azok után, hogy annak idején együtt voltunk és nemrég még kavartunk is egy rövid ideig. Bár, a legutóbbi "próbálkozásunk" zátonyra futott, a jó viszony ettől függetlenül megmaradt. Paulo Daniel barátja, nem fogok vele rosszban lenni és mindezek mellett még okom sincs rá. Nem bántott meg és azt hiszem, ez a legfontosabb. Végig fair volt és kimondta azt, amit éppen gondolt. Rocco viszont... Igyekszem, de képtelen vagyok elfelejteni és ez nyilván nem tesz jót egy kapcsolatnak sem. - Csak tudod, nekem még nem sikerült megszoknom azt, hogy valakit így nevelnek és az követi is a játékszabályokat - ingatom meg a fejem egy halovány kis mosollyal a szám szegletében. Paulót gyerekkorom óta ismerem, nagyjából megszoktam már a szabálykövető oldalát, de számomra nagyon idegen ez a világ. Nehezen tudok alkalmazkodni, mert ha valamihez nincs kedvem és nem is ártok vele senkinek, akkor miért tennék olyasvalamit, amit a szabályok követelnek meg tőlem? Egész egyszerűen csak hazacsörögnék apámnak, hogy ma máshol alszom és ennyi... Nem hiszem, hogy ügyet csinálna belőle, talán még meg is lepődne azon, ha aznap érnék haza, amikorra ígértem. Mondjuk, Paulo oldalán ez annyira talán nem is lenne kirívó eset. - Nem a családjában keresem a boldogságot... - "hanem benne", teszem azért még hozzá gondolatban, de mivel Paulót sem áll szándékomban semmilyen formában sem megbántani, inkább nem is mondom ki ezt hangosan. - És ez a legtöbb családra érvényes. Nekünk is vannak titkaink - vonom meg a vállam, hiszen nálunk is ott volt Alba, akit apám éveken keresztül titkolt előlünk valami érthetetlen okból kifolyólag. Arról persze fogalmam sincs, hogy a Maronik esetében sem ez az egyetlen csontváz. - Erről inkább nem mesélnék többet, ha nem gond - iszok egy újabb korty italt. Már így is túl sokat mondtam Paulónak, szóval talán itt kellene befejeznem. Na, nem mintha nem sejteném, hogy felkeltettem az érdeklődését, hiszen évek óta ismerem... Bizonyára kutatni fog, de ember legyen a talpán, aki egy ilyen titkot kiderít. Én se jöttem volna rá soha életemben az elveszett emlékeim és Rocco nélkül. Paulónak pedig semmi kiinduló pontja sincs ezzel kapcsolatban... - Pihenjünk egy keveset, utána hazamehetünk, rendben? - teszem le végül a poharat a kezem ügyéből. - És talán még a cuccaidat is visszakapod - próbálom meg viccel elütni az imént elhangzottak élét. Paulo gyanakszik és ez sose jó jel, főleg abban az esetben, ha hozzá közel állóról van szó, de szinte biztos vagyok abban, hogy Rocco titkát nem fogja tudni kideríteni.
Igyekszem odafigyelni Alex érzéseire. Most úgy érzem mindkettőnknek elég volt a puccos helyszínekből. Valami meghittebbre, és biztonságot adóbbra van szükségünk. Én ugyan meg sem próbálom megkülönböztetni a Vivanti ikreket, számomra teljesen egykutya a kettő, olyasvalakik, akik felzaklatták Alexet, amit nem veszek túl jó néven. Azt pedig pláne nem fogom hagyni, hogy valami jött-ment figura csak úgy elhoppanáljon azzal a lánnyal, akivel éppen én jelentem meg egy rendezvényen. Noha valahol azért büszke is vagyok Alexre, hogy képes volt szembe szállni a félelme tárgyával, még ha ki is derült, hogy valójában nem is az volt, akinek hitte. - Nem zavar, bár szerintem te még egy vászonzsákba öltözve is gyönyörű lennél. - mosolyodom el. Valamiért bennem is felrémlik az az idő, amikor Alex farmerban, és baseballsapkában lógott velünk, és csak mi tudtuk Danyvel az igazságot róla. Valahogy már akkor cuki kis vakarcs volt. Most pedig egy szexi, gyönyörű fiatal nő. Éppen csak még keresi a maga útját, még akkor is, ha azóta már a saját nőiségével sikerült békét kötnie. Persze Alex a mosdóban nyugodtan lemoshatja a sminket. Én már szinte minden arcát láttam, szó szerinti, és átvitt értelemben is. Szeretném, ha mellettem azt érezné, hogy nyugodtan lehet önmaga. Számomra saját maga miatt fontos, nem pedig valami mázos látszat miatt. Jó lenne, ha végre hinne saját magában annyira, hogy megértse, önmaga miatt is lehet őt szeretni. Tudom, hogy Lydia éveken át mást sulykolt belé, és ezt nehéz maga mögött hagynia, de talán ideje lenne. Számomra mindig jó volt itt lenni. A nagyapámmal, és Alexszel is. A hely alap beosztása azért nem változott meg, csak modernebb, felújított köntöst kapott. Ezzel foglaltam le magam. Így dolgoztam fel. Fura dolgokat tud az emberből kihozni a gyász azt hiszem. - Talán nem kell, de így illik. Engem pedig úriembernek neveltek. Ezen felül tisztelem ennyire az apádat, és téged is. - nem zavarna különösebben, ha randevú helyszínként kezelnénk ezt a helyet. Alexszel nem. Mással talán. Igaz, ide mást még nem is hoztam rajta kívül. Ez mellett azért érzékelem, hogy Alex eléggé össze van zavarodva érzelmi téren, és nem tudja, hogy kivel is, és hányadán is áll érzelmi fronton pontosan. Ezt pedig nem szándékozom kihasználni, bár megtehetném. Amikor Alex közli, hogy február óta nem beszélt az anyjával, akkor talán illene azt mondanom, hogy sajnálom. Azonban ez egyáltalán nem lenne igaz, így inkább hallgatok. Hazudni nem szeretnék neki, de nagyon olyasmit mondani sem, amivel esetleg érzékeny pontra tapinthatok, és megbánthatnám. Az anyjának régen le kellett volna már lépnie, és kiszállnia Alex életéből, mert csak károkat okozott. Ezt gondolom. Ha pedig mégis felbukkanna az a nő, akkor lehet, hogy olyat tennék vele, ami miatt még Alex is megutálna. De legalábbis megharagudna. Nagyon. - Ezért mondtam, hogy talán nem abban a családban kellene a boldogságot keresned. A titkok sosem jelentenek jót. Ráadásul minden ilyen családnak megvannak a maga csontvázai abban a bizonyos szekrényben. - igen, ezt esélyesen a saját családomra is érthetem, nem csak Roccoéra. De hogy bűzlik náluk valami az tuti. A folytatás pedig leginkább csak ezt erősíti meg. Bár túl ügyesen nem titkolhatták, ha még egy olyan nyomorult nő, mint Lydia is ki tudta deríteni. Talán érdemes lenne ennek utána járni? Szerencsére ennek az egész jegyesség baromságnak magától is vége szakadt. - Miféle egyezséget? - szalad fel a szemöldököm, és látszik rajtam, hogy egy cseppet sem tetszik nekem ez a dolog. Még ha különösebben negatív szavakkal nem is kommentálom a dolgot. Egyértelmű a megfeszülő testbeszédemből, hogy igen kellemetlenül érint ez a rész, és vélhetően igen helytelenítem is. A "Megszeghetetlen Eskü" kifejezésre pedig, mintha valaki egy óriási követ helyezett volna a gyomromba. Ennek ellenére inkább az üveg után nyúlok, hogy újra töltsek, és fel is hajtsam, hogy addig se kelljen megszólalnom, hogy emésszem ezt az egészet... Pedig valahol, valami baljós módon érzem én, hogy itt még több is van, amit Alex nem mond el...
"Nem kell tekintélyelvűnek lenned, elég, ha van tekintélyed."
Talán igaza van és az lenne a legjobb, ha ezúttal kettesben maradnánk. Az, ami a rendezvényen történt, érzelmileg sokat kivett belőlem, főleg amikor Roccót Pasqualnak néztem. Mégis hogy lehettem ennyire ostoba? A két személy nem egy és ugyanaz, bár tény, ami tény, hogy kesztyű volt rajta, ezzel is leplezve mások előtt azt az apró kis különbséget. Bár, az is igaz, hogy rengeteg kellemetlen emlékem kapcsolódik az ikertestvéréhez és a félelem, amely ma végigsöpört rajtam... Valamennyire még bennem lappang, kár is lenne tagadnom. Az, ahogy a tengerparta hoppanált velem... Hatalmas lélekerőre volt szükség részemről ahhoz, hogy szembeszállhassak azzal, akit eleinte Pasqualnak hittem. - Engem nem zavar, ha téged sem, hogy én hordom el a cuccaidat - vonom meg a vállam. - Régebben szerettem az olyan ruhadarabokat - nosztalgiázom el egy kis ideig, hiszen talán még Paulo is emlékezhet arra a pár évre, amely átmenetet képezett a kamasz és a kislány Alex között. Mivel sokat lógtam a srácokkal, rengeteg fiús ruhát hordtam, mondhatni semmi lányos se volt bennem. Ing és farmer, plusz a baseballsapka, amely alá a hajamat rejthettem és kész is volt a fiú Alex. Még melleim se voltak, amelyeket rejtegetnem kellett volna, szóval rengeteg ember hitte azt, hogy én is fiú vagyok, az igazat pedig csak Dany és a barátai tudták. - De most végre eszem ágában sincs eltitkolni, hogy ki vagyok - mosolyodom el, hiszen akkoriban menekültem önmagam és a mágiám elől. Komolyan azt hittem, hogy ha fiúként öltözöm, más leszek, legalább Rómában és ez működött is, de azóta a női énemmel is sikerült kibékülnöm. Most először érzem magam tökéletesnek ebben a testben. Paulo idegenvezetését elfogadom, majd a ruhákat is. A sminket lemosom a fürdőben, a hajamat pedig hátrakötöm, hiszen valahogy túl soknak érzem ide azt a csicsát, amit a rendezvény miatt vállaltam be. A régi emlékek miatt pedig ragaszkodom ahhoz, hogy itt máz nélkül is elfogadnak és lehetek önmagam. Jó volt itt lenni, szóval kissé szíven üt az, hogy Paulo mennyi mindent megváltoztatott. Mégis, nem az enyém a hely, hanem az övé, szóval nem szólok bele. Ha ő itt érzi otthon magát, akkor igenis joga van hozzá, hogy a saját ízlésére formálja a környezetet. - Nem hiszem, hogy az engedélyét kellene kérned. Tizennyolc vagyok, hivatalosan is nagykorú. Még ha kavarni is jönnénk ide, se lehetne semmi beleszólása sem - felelem, a mondatomban pedig az is benne van, hogy nem áll szándékomban randevú helyszíneként kezelni a kunyhót. Ráadásul, Rocco és én egyelőre nem tudjuk, hányadán is állunk egymással, szóval addig eszem ágában sincs még jobban összekuszálni az érzelmeimet azzal, hogy Paulót ismét magam mellé rántom. Tiszta fejjel kell eldöntenünk mindkettőnknek, hogy mit is kezdjünk mindazzal, amit kiderítettünk. Ráadásul, Paulót is tisztelem annyira, hogy nem keltek benne hiú reményeket, hiszen nem lenne fair vele szemben sem. Egy pár hónapig ismét együtt voltunk az iskolában, de végül újfent szétmentünk. Azt hiszem, sok minden változott azóta, hogy annak idején összejöttünk és ezt mindkettőnknek rendeznie kell magában. - Nem fog - felelek végül tömören ennyit a kényszerházasság témáját illetően, miközben Paulo újratölti mindkettőnk poharát. - Lydia már a múlté, február óta nem beszéltem vele. Ebben pedig Cody keze van benne, ő intézte el, hogy anyám kihátráljon az életemből, mára pedig - azt hiszem - sikerült elfogadnom valamennyire, hogy Lydia csak a pénzt látta bennem. A világra hozott és a véla véremnek köszönhetően biztos volt benne, hogy sikerül valami jó családot kifognia erre a célra, ebből pedig nem engedett. Érdekes, Paulo is jó családból származik, mégse tetszett neki, amikor annak idején együtt voltunk. Balhézott is miatta eleget, amint kiderült a dolog. - Az igazság az, hogy nem tudom - lötykölöm a bort körbe a pohárban, mielőtt hörpintenék belőle. - Fogalmam sincs, mihez kellene kezdenem ezzel az egész nyakatekert helyzettel. Rocco esetében pedig a probléma gyökere leginkább a családjában rejlik. Az anyja, a bátyja... - tűnődöm el egy röpke másodpercre. - Az egész család bűzlik a titkoktól - fintorodom el, mintha jelen pillanatban is érezném a titkokat a levegőben. - És - mint kiderült - ebben anyám keze is benne volt. Rájött valamire, amire nagyon nem kellett volna és megzsarolta Rocco anyját, csak ezért sikerült nyélbe ütnie a jegyességet - fogok bele a sztori mélyebb fejtegetésébe. - De amint kiderült, hogy vélaszármazék és egyben mugliszármazású is vagyok, rögtön felrúgta az egyezséget Mrs. Vivanti. Persze, azt már nem árulom el, hogy mi is az egészen pontosan, amire anyám rájöhetett a családdal kapcsolatban, ezt inkább Paulo képzeletére bízom. Megígértem Roccónak, hogy senkinek sem árulom el a titkát és ezt csakis miatta teszem. Ha az ostoba anyja és a bolond bátyja titka lenne csupán a sárkányság, mindenképp szétkürtölném, de így... Nem szeretném Roccót veszélybe sodorni vagy a többi testvérét, akik semmivel sem ártottak számomra. - A legszebb az egészben pedig az, hogy én és Rocco annak idején kötöttünk valamiféle egyezséget - teszem azért még hozzá, hogy Paulo értse, miért is nem olyan egyszerű távol maradnunk egymástól. - Ha úgy tetszik, az egész olyan, mint a Megszeghetetlen Eskü, éppen csak a feltételek és a játékszabályok mások, de kicsit hasonlít. Amikor pedig az anyja rájött erre, mindkettőnk emlékeit törölte. Ez volt az oka annak, hogy nem emlékeztem Roccóra, amikor ismét találkoztam vele...
Daniel a barátom, és sok minden történt köztem és Alex közt. Most viszont jó lenne egy kicsit megnyugodni, és egy csendes helyen kifújni magunkat. Semmi hangulatom jelenleg plusz idegen emberekhez, még egy étterem felszolgálójához sem. Azon kívül nekik semmi közük a magánbeszélgetésünkhöz. Még egy-egy véletlen elcsípett szó kapcsán se. Ami pedig a gyerekkori emlékeket illeti, nos kölyök voltam, és én akartam így. Minden következménnyel együtt is. Nem bántam meg. Meg akartam szökni a fullasztó házunkból, és légkörből, és megint megtenném, ha visszamehetnék az időben. Bár talán akkor kezdődött el valami, aminek elméletben vége is kellene lennie, de ha Alex ennyire közel van, akkor mégsem így érzem. - Annyi időnk van, hogy körbenézhess. Közben talán valami kényelmesebbet is találunk. Bár az valószínűleg csak egy póló lesz, melegítőnadrággal, az én méretemben. Tudod, ide nem igazán szoktam lányokat hozni. - vakarom meg a tarkómat egy kis zavart mosollyal. Ez a hely a nagyapámhoz köt, még ha sok minden változott is azóta, hogy ide jártunk közösen a szünetekben. Az én ruháim pedig mondjuk úgy nem Alex méretei nyilván. Bár talán a lányoknak van valami háztartási, ruha igazítós bűbája, vagy mifenéje, amivel még azok is jók lehetnek. Ehhez annyira azért nem értek. Elég, ha az Armani szalonban a méreteimre szabják az öltönyeimet. Minden esetre szívesen körbe vezetem mindenütt Alexet, fent is a hálóknál, mielőtt végleg letelepednénk iszogatni. Igazából nem miatta újítottam fel a helyet. Inkább magam miatt. A nagyapám halála után valamivel le kellett foglalnom magam. Valahogy fel kellett dolgoznom. Ez volt a módja. Legalábbis részben. Egyfajta sajátos búcsú, és elengedés. Ennek ellenére Alex imitt-amott láthat egy-egy fotót a kisgyerekkoromból, amin a nagyapámmal együtt vagyok, sőt a kandalló felett az öregről egy porté festményt is. - Azért az apádnál nem szívesen húznám ki a gyufát azzal, hogy nem viszlek haza. De a hétvégén visszajöhetünk. Már ha elenged téged. - jegyzem meg, miközben az egyik szekrényből egy fehér pólót, és olajzöld melegítőnadrágot veszek elő. Mindkettő makulátlanul az élére van hajtogatva, szinte katonásan. A nagyapám nagyon kényes volt az ilyesmire. És hát a mondatban az is benne van, hogy igen, szeretnék szabályosan játszani. Legalábbis tisztelem annyira Luca Maronit, és Alexet is, hogy ne a háta mögött akarjak kavarni a lányával, esetleg olyasmit tenni vele, amiről tudom, hogy nem helyeselné. Kinőttem már az ostoba kamaszos lázongásokból, szökdösésekből. Ideje már felnőtt férfiként viselkedni. Legalábbis többnyire. - Ezt nagyra értékelem. - vigyorgok egy játékos kézmozdulattal a csipkelődésre. Nem is áll szándékomban ezt ennél komolyabban venni. Amikor pedig visszatérünk a kanapéra iszogatni, nos én viszont nem az üveg árát, hanem a minőségét nézem. Ebben a privát kis helyben pedig az a jó, hogy én döntöm el, hogy mit és kivel osztok meg . Ezt az üveget jelenleg Alexszel, és jól van ez így. Azért arra egy kissé felszalad a szemöldököm, amikor Alex mint vőlegényre hivatkozik Roccora. De tisztelem annyira, hogy szó nélkül végig hallgassam a sztoriját vele. Lydia hát persze. Valahogy mért nem lep meg, hogy annak a nőnek ehhez is köze van. A szökésre csak lassan bólintok. Ez meglehetősen általános reakció igazából Alextől, ha az anyja az akarata ellenére akar rá kényszeríteni valamit. Egy-két percig csak hallatok a történet után, de legalább közben van alkalmam újra tölteni mindkettőnk italát. - Azért ha legközelebb Lydia kényszerházasságba akarna rángatni előbb nekem szólj, jó? Azt a családot meg inkább kerüld el a saját érdekedben. A zenészek nem túl megbízhatóak, ha az életvitelükre nézünk. - sóhajtok fel összegezve a dolgokat. Nyilván nem szabhatom meg, hogy Alex kivel járjon, de azért azt sem akarom, hogy Rocco féle semmire kellők törjék össze a szívét. Alex többet érdemel ennél, akár elhiszi nekem, akár nem.
"Nem kell tekintélyelvűnek lenned, elég, ha van tekintélyed."
Sejtem én, hogy Paulo akar ezzel valamit, hiszen jól tudom, hogy nem hoz ide csak úgy senkit sem, de egyelőre nem sok energiám van sokadjára is a szájába rágni azt, amit a bálon elkezdtünk. Régóta ismerem őt, van köztünk egyfajta kötelék, hiszen Daniel egyik legjobb barátja - ha nem a legjobb -, ráadásul köztünk is történt egy s más annak idején, ahogy kristálytisztán él bennem az az idő is, amikor idejöttünk egy őrült nap után. Valahogy minden pasiba szökés közben botlottam bele... Ez talán jelent valamit? Annyit nyilván, hogy kamaszként rengeteg énlelépekinnen-kísérletem akadt és hát a nagy számok törvénye alapján mindenképp bele kellett botlanom a szerelembe. Vagy éppen szöknöm. - Nyilván igazad van, de az alkalmi ruha nem véletlenül alkalmi ruha - magyarázom számára a miérteket, de abban igazat adok számára, hogy így tökéletes vagyok egy romantikus vacsorához teszem azt, de semmiképp sem egy vadászkunyhóhoz. - Szépnek szép és ne érts félre, elég jó volt benne illegetni magam, de egyelőre ennyi elég is volt mára - fintorodom el, majd hajolok is le, hogy levehessem magamról a tűsarkakat és végül azokkal a kezemben toppanjak be a... kunyhóba? Sokkal inkább tűnik valamiféle luxusszállónak, semmint annak a helynek, ahová pár évvel ezelőtt hozott Paulo, és ez így... nem mondanám kiábrándítónak, inkább csupán másnak. Ismeretlen ismerős. De azért a tetszésemet még így is elnyeri, habár nekem azzal se lett volna bajom, ha Paulo mindent hagy a régiben. Na, nem mintha az én kedvemért kellene lakberendeznie itt, amikor ez az ő helye. - Ha lesz időnk, mindenképp körbenéznék. Nem alhatnánk itt ma este? - vetek irányába egy kérlelő pillantást. Azért, szó mi szó, még mindig van bennem a régi énemből és elég nehezen szakadok ki a kényelmes környezetből. Még egy egész hétvégét is képes lennék eltölteni itt, hiszen a kunyhó minden egyes szegletéről üvölt, hogy időt és pénzt nem sajnálva hozták helyre. Szeretem a pompát, ez a hely pedig egyszerre vidékies és vagyonos. - Jöhetsz - hagyom rá nagy kegyesen. - De nyugi, nem állt szándékomban szétszedni ezt a helyet. Már bőven kinőttem abból a korból, amikor még házakat tettünk tönkre egy-egy buli hevében - csipkelődöm játékosan, hiszen vettem már részt kisebb-nagyobb partikon, de eddig még egyik sem végződött tragédiával. Jó, másnap reggel bizonyára hatalmas lenne a felfordulás és egy-két párocska heverne mindenfelé, de őket és a rumlit is seperc alatt feltakarítom. Elvégre, nincs már rajtam a nyomjel, akkor és ott varázsolhatok ahol és amikor csak akarok. - Ejha! - csodálkozom el, amint előkapja az üveget és hát a tekintetem akaratlanul is megállapodik a címkén. Naná, hogy az ital ára ötlik elsőként az eszembe... Íme, a régi Alex, lehet tapsolni! - Egészség! - koccintok Paulóval, majd hajtom is fel az italt. Nem túl nőies dolog, de legalább nem lacafacázom. A poharam pillanatokon belül ki is ürül, majd válaszolok Paulo kérdésére: - Rocco a vőlegényem. Volt - teszem azért még hozzá, mielőtt elvinné szerencsétlent az instant szívroham. - Anyámnak sikerült egy Virgillio Vivanti nevű személlyel eljegyeznie, mely hír hallatán én megszöktem otthonról. Rémlik valami? - vonom fel kérdőn a szemöldököm, bár Paulo emlékezhet arra, hogy a múlt nyaramat nem töltöttem Rómában. - Végül egy közös ismerősünk révén megismerkedtem egy Rocco nevezetű zenésszel. Vele párbajoztál a parton. Nos, ő Virgillio Vivanti, személyesen - jelenik meg azért egy halovány mosoly a szám sarkában, hiszen valóban vicces ez így előadva... Mármint, a ritka alkalmak egyike, amikor a kényszerházasság elöli menekvés ennyire egymás karjaiba sodorja a feleket. Az pedig, hogy ők ne is tudjanak erről... Ritkább, mint a lottó ötös. - Majdnem én lettem az új Mrs. Vivanti - tolom végül Paulo elé a poharamat, mintegy szavak nélkül jelezve számára, hogy kiszáradt a torkom a sok beszédtől. Ha lenne még kérdése, szívesen válaszolok rá, bár azért esélyesen az italt se ártana visszafognom. Ha iszom, fecsegek, ez pedig nem éppen szerencsés kombó.
Néha mindenki élete fejtetőre áll. Alex pedig igen sok mindenen ment át az elmúlt időszakokban. Noha én az egész Vivanti sztoriból kimaradtam. Nem nagyon követtem az életét a Roxfortban az után, hogy szakítottunk. Legfeljebb elhallgatattam néhány pletykás nyelvet a klubhelyiségben, semmi komolyabb. Abban viszont kétségtelenül egyet kell értenem, hogy Rocconak igencsak sikerült galyra vágni a mai napot. Pedig olyan szépen indult. Nem is volt tervben más, csak hogy Alex és én benézünk arra a puccos rendezvényre, kicsit báj mosolygunk, jól érezzük magunkat, és jobb esetben lelépünk valamerre. Erre ennek az idiótának muszáj volt megjelenni, és beleköpni a levesembe. Kellemetlen. Ámbár egyfajta győzelemnek mégis elkönyvelhető, hogy a nap végén a hősként én viszem haza a lányt. Vihetném Alexet éppen valami nagyon puccos kis helyre is. Ilyet is ismerek párat. Azonban ezekben semmi személyes nincs. Én valami sokkal meghittebbet akartam. Valamit, ami emlékezteti Alexet rá, hogy milyen régen is és mennyire ismerem már. Valamit, amihez tud kötődni, és ami talán részben valami kellemeset juttat az eszébe. Puccos helyre akármelyik jelentéktelen lánykát elvihetem. Ide azonban csak egyetlen egyet. Én sosem választok véletlenül. Nem is bízok semmit a véletlenre. Főleg itt a parton történtek után. Most még egy pincér képét sincs nagyon kedvem nézegetni. Tudom én, hogy nem csak rémlik neki a dolog. Persze sose hibáztattam, tulajdonképpen én rángattam őt ide magammal, kapva és kicsit ki is használva az alkalmat, hogy történt valami, ami okot szolgáltatott a szobafogságból való lelépésre. A következményekkel meg már előre tisztában voltam, éppen csak nagy ívben tettem rá. - Szerintem így vagy tökéletes, de biztosan találunk valamit. - pillantok Alexre, miközben betessékelem a házba. Valóban nincs itt Camilla ruhatárából semmi, leginkább az én ruháim vannak itt, meg a nagyapám vadász kabátja lóg a fogason. Valamiért képtelen voltam kidobni azt a régi elnyűtt darabot, ami talán annyira nem is illik ide. Egy pólót esetleg tudnék találni, de a nadrág, az már kérdőjelesebb. Mondjuk nem is feltétlen van rá szükség, ami azt illeti.
Mondjuk Alex szemében a csillogás mindent elmond arról, amit gondol a belső tér átalakulásáról. Persze az is igaz, hogy nem a családom, hanem én hoztam rendbe ezt a helyet. Őket ez sosem érdekelte, de számomra ez mindig is egyfajta menedék volt a családom fojtogató elvárásai elől. Nagyapám hozott ide olykor-olykor, és megígérte, hogy egy napon az enyém lesz. Néha azt kívánom bárcsak ne jött volna még el ez a nap. - Az emeletet még nem is láttad. Ott is volt némi változás. - mosolyodom el, miközben Alex helyet foglal a kanapén. Persze hogy azt a szintet is átalakítottam kicsit. A szobák kissé tágasabbak lettek, saját fürdővel, kényelmes franciaággyal, kandallóval, kilátással az olasz hegyekre. Kell ennél több? - Csak ha én lehetek az egyik a néhány barátodból. - vigyorodom el a megjegyzésre. Persze így már gondolom veszít valamit az értékből a lehetőség, de hát lássuk be, az ellen nincs kifogásom, hogy Alex alkalmassint itt bújjon el a családja elől, de azért party penthouse-t csinálni ebből a helyből nem szándékozom. Annál többet jelent. - Én ugyan nem vagyok olyan menő, mint Dany, de talán boldogulok. - mosolyodom el, és előveszek két poharat, valamint egy elég különlegesnek látszó üveget a bárszekrényből. Alex biztos lehet benne, hogy itt nem éppen az olcsó bárokban fellelhető italok szerepelnek listán. Ha már ital, akkor jobb megadni a módját. Most is egy különlegesebb Ararat brandy, amire a választásom esik. - Egészségedre! - mosolyodom el, miközben átadom számára poharat, amit koccintásra emelek. Majd én magam is Alex mellé ülök a kanapéra. - Szerintem kezdjük ezt az elején. Nem kell ugyan elmondanod mindent, amit nem szeretnél. Csak jobb volna neked, ha távol tartanád magad a Vivanti féléktől. Egyáltalán mi közöd hozzájuk? Mi folyik itt? - nem akarom Alexet kényszeríteni, hogy mindent mondjon el, amit nem akar. Feltétlen azt sem akarom tudni, hogy melyik Vivantival, mikor és mért feküdt össze. Vagy éppen sebeket se akarok feltépni. Csak, hogy megvédhessem ahhoz több információra van szükségem. A vaktában vagdalkozás nem igazán vezet sehova.
"Nem kell tekintélyelvűnek lenned, elég, ha van tekintélyed."
Naná, hogy nem árt egy kis szíverősítő, nekem legalábbis semmiképp sem fog. A feje tetejére áll ugyanis lassan az életem és néha bizony bánom, hogy én és Rocco bepillantást nyerhettünk a múltunkba. Az ugyanis, hogy kitörölték az emlékeinket arról az időszakról, egyenesen olyan, mintha a lényünk egy darabjától fosztottak volna meg mindkettőnket, én személy szerint legalábbis mindenképp így éltem meg a dolgot. Kelleni fog tehát az az ital, hiszen a Pasqualként parádézó Rocco is eléggé gallyra vágta a mai napomat. Pedig komolyan élvezni szerettem volna az egészet és megírni azt a nyavalyás cikket... Én a jó hely alatt valamiféle puccos kis fogadót gondoltam, úgyhogy némileg meglepetten pislogok csupán, amikor egy vadászkunyhót pillantok meg magam előtt és még a rosszullétemet is felülírja az, hogy mennyire ismerős maga a hely tulajdonképpen... El is feledkezem tehát az igen erősen émelygő gyomromról és a velem együtt forgó világról, miközben igyekszem visszaemlékezni arra az időszakra, amit kamaszként itt töltöttem Paulóval és valahogy durván keserédes ez az egész, ugyanis minduntalan egy teljesen másik hely és egy teljesen másik emlék mosódik össze bennem, ahova később volt alkalmam kerülni és ami annyira balul sült el. Paulótól a nagyapja vitt haza minket, de Rocco esetében már nem végződött happy enddel a történet. - Igen, azt hiszem, rémlik valami - biccentek végül egy aprót Paulo kérdése hallatán. Igazság szerint nagyon is élénken él bennem annak az időszaknak az emléke, egész egyszerűen csak szégyellem, hogy voltaképp mekkora bajba került Paulo amiatt. Na, nem mintha az én hibám lett volna, hiszen nem rángattam magammal, ettől függetlenül azonban nem lett volna muszáj vele tartanom. - Kérhetek majd valami ruhát? - pillantok le végül magamra és a sráctól kapott piros darabra, amely jelenleg is rajtam ékeskedik. A rendezvényekre tökéletes ez is, de ide valamiért túlzásnak gondolom. - Egy ing és egy farmer is jó lenne - teszem azért még hozzá, hiszen számítok arra, hogy Camilla ruhái nincsenek a kunyhóban. Ráadásul, ő szereti a csinosabb, drágább cuccokat, de itt és most inkább vágyom valami kényelmesre, semmint szépre. Nyilván apámnak se lesz kifogása az ellen, ha a lánykája nem totálisan puccba vágva állít majd haza. Mondjuk, nem mintha állandóan otthon lenne, esélyesen jelen pillanatban is a cukrászdában robotol. A valódi meglepetés számomra azonban akkor jön, amikor belépek a házikóba és egy teljesen más világ fogad, mint annak idején. Mintha a Rómában található luxus ide is beköltözött volna az évek folyamán valamilyen úton-módon. Paulo családja gazdag, ez nyilvánvaló, de sohase hittem volna, hogy akár csak egy petákot is költenének erre a helyre, hiszen nem is jártak fel ide különösebben. Az anyja iszik, az apja folyamatosan dolgozik, Camillát pedig sohasem érdekelte az ilyesmi, hacsak nem rendezett itt titkos partikat éppen. Emlékeim szerint inkább a nagyapja használta, bár ebben se vagyok különösebben biztos. - Szuper - felelem végül tömören, noha a csillogó tekintetem bőven elárulhatja számára, mennyire lenyűgöz az átalakulás. - Ha nem bánod, majd a nyári szünetek alkalmával itt csövezek - teszem azért még hozzá, amint megpillantom a minibárt. - Néhány barátommal esetleg... - egészítem még ki, nehogy egyszer meglepetésként érje, ha esetleg itt rendezek valamiféle összejövetelt a magunk számára. Engedelmesen helyet foglalok a kanapén, majd tanácstalanul vonom meg a vállam. - Ha lehet, üssön, de nagyon - szólalok meg pár másodpercnyi agyalás után. - És gondolom, akad néhány kérdésed is - térek végül rá a kényelmetlenebbik felére a témának. Azért vagyok annyira elővigyázatos, hogy még külön foglalkozzak most is a mentális védelmemmel, noha még mindig nem tudom, hogy Paulo legilimentor. Egész egyszerűen csupán Rocco tanácsát követve járok el és tekintek mindenkire úgy, mintha értene a mentálmágiákhoz. Elvégre, sose lehet tudni, nem igaz?
Én nem a ciki szóval jellemezném a helyzetet. Semmi szín alatt sem. Ennek igyekszem elmosolyodni, és a megnyugtatóbb arcomat mutatni Alex felé. - Talán mégsem volt annyira izgalmas a fiúk kakaskodása, mint gondoltad. - meglehet nem a legszebb dolog tőlem, hogy némiképp terelni próbálom a témát, és nem világítok rá, hogy Alex mennyire közel jár a valósághoz, úgy szó szerint. Az ő mentális védelme nem éppen az erősségéről, és áthatolhatatlanságáról híres. Gyakorta akkor is minden rá van írva az arcára, ha nem legilimentor az ember, csak jó emberismerő. Viszont jelenleg terhelni sem akarom ezzel. Elég baj az, hogy Lydia miatt a béka segge alatt van az önbizalma. Pedig amúgy Alex igen is tehetséges és értékes ember, és nem kéne, hogy Lydia káros befolyása határozza meg az életét, és hogy mit kezd azzal. A baj, hogy Dany hiába bizonygatja ezt neki, vagy éppen én. Sokkal korábban el kellett volna távolítani azt a nőt Alex közeléből. Nem is értem igazán, hogy Luca mért nem tette meg sokkal korábban. Úgy az első adandó alkalommal, ahogy kiderült, hogy van egy lánya, akit az anyja pénznyerő automatának kíván használni. Persze akkor még én is gyerek voltam, és nyilván nem érthetem meg az ő szándékait. A lényeg, hogy valahogy Alexnek több önbizalomra lenne szüksége. Éppen csak nem feltétlen a mentál mágiák az ő irányvonala. Így is elég nagy baj, hogy egy szimpla párbaj, és erőfitogtatás ilyen hatással tudott lenni rá. Ez cseppet sem tetszik. - Benne vagyok. - bólintok rá az ötletre inkább, hogy mielőtt haza viszem, inkább igyunk valamit. Talán nem árt se neki, se nekem ha megnyugszunk kicsit. Így nyújtom felé a kezem, és felsegítem majd engedem, hogy belém karoljon, amennyire tudom Danieltől általában nem nagyon viseli túl jól a hoppanálást, de hála Vivantinak, akármelyik is volt az, és akármi is volt a célja ezzel a kis magán műsorral. Nem igazán érdeknek a Vivantik magánügyei. Legfeljebb, ha azoknak negatív hatásuk lehet Alexre nézve. Annak ugyanis fordítva is lennének következményei. Még ha most hajlandó is vagyok ennyiben hagyni ezt a kis kakaskodást. Bár abban Alexnek igaza van, hogy talán mára ennyi jótékonykodás elegendő volt. Nincs kedvem újra összefutni Roccoval, vagy melyik testvér volt ez, és további bonyodalmakba keveredni. - Persze, hogy tudok. - mosolyodom el. Főként, ahogy felsejlik bennem valami nagyon régi emlék. Aztán annak a helyszínére hoppanálok. Alexszel együtt persze. Egy régi erdei vadászkunyhó, amihez csak egy ösvény vezet felfelé. Egy terepjáró éppen szűkösen tudna ide feljönni. De ez jelenleg nem is számít, mert nem autóval érkeztünk. - Emlékszel még erre? Szinte gyerekek voltunk, amikor utoljára itt jártunk együtt. - vagy inkább egyetlen egyszer. Kivülről Alex pontosan felismerheti a vadászházat, ahova kamaszként is hoztam egyszer, amikor mindketten éppen szökésben voltunk a szüleink elől. Semmit sem változott, hacsak nem tűnik kopottabbnak. De a mosolyom valahogy azt súgalja van itt meglepetés még. Azért persze figyelek Alexre, nehogy rosszul legyen a hoppanálástól, vagy összeessen, vagy ilyesmi. Szóval, ha ilyesmire készülne azért átkarolom és megtartom. Meg persze gyorsan beterelem az ajtón belülre, és ültetem le a kanapéra.
Belül viszont valahogy Alex egészen másra emlékszik. Akkoriban amikor itt jártunk a bútorok régebbiek voltak, kisebb volt a tér is, éppen csak egy kandalló volt, egy kanapéval, egy kis teakonyha, és ezzel a földszint ki is fújt. Az emeleten is kicsi egyszemélyes szobák voltak régi fakeretes ágyakkal. Most körül nézve a bútorokon a falakon a konyha méretén és berendezésén, az egész teren teljesen más kép fogadja a lányt. Látszik hogy időt, pénzt, és fáradtságot nem kímélve újítottam, és modernizáltam belülről ezt a helyet. Egyértelműen tértágító mágiákkal megspékelve. A konyha is új minibárt, szürke márványpultot, és új bútorokat, berendezést kapott kapott. Az emelet pedig még hátra van, ott is volt ám átalakulás. - Hogy tetszik? Mit szeretnél inni? - mosolyodom el, ahogy leültetem Alexet a kanapéra, én pedig a minibárhoz sétálok, hogy töltsek magunknak valami italt...
"Nem kell tekintélyelvűnek lenned, elég, ha van tekintélyed."
- Óh! - tátom el a szám Paulo válasza hallatán. - Pedig izgalmas párbaj volt - teszem azért még hozzá értetlenkedve pislogva párat, magamban némi bűntudattal küzdve azzal kapcsolatban, hogy miközben a fiúk egymás testi épségét karcolgatták, szerény személyen nyomott egy szunyát a parton. Ciki. - Talán a mentálmágia miatt - vonom meg végül a vállam, még csak nem is sejtve, mennyire közel állok a helyes válaszhoz. - Nyilván engem lefáraszt az, ami számotokra annyira természetes - forgatom meg a szemem, mellé puffogva még egy sort, hiszen igazán bosszant, hogy ennyire tájékozatlan vagyok mindenben. A saját vélaságomat se vagyok képes kezelni, Rocco óráin se csillogok, de azért igyekszem, mégse olyan egyszerű ez abban az esetben, ha az ember lánya válaszokat vár, de nem kap. Nem sokkal később Rocco már el is hoppanál, habár mintha zavarná valami, de mivel jelenleg Pasqual szerepét játssza, simán betudom annak, hogy ezzel van baja... És Paulóval. És a párbajjal. És úgy mindennel, ami azóta történt, hogy megpillantottam őt azon a rendezvényen. Talán még az is bosszantja, hogy felbukkantam és ezzel majdnem beleköptem a levesébe, leleplezve az álcáját. Elvégre, Paulo előtt fel kellett fednie magát. Kellemetlen érzéssel tölt el, hogy mostanában érzelmileg ennyire ignorál, holott az emlékeink alapján pont nem ezt kellene tennünk, mégis... rengeteg olyan akadály magasodik előttünk, amelyeket nem tudunk csak úgy semmisnek venni, ezt pedig nyilván ő is érzi. Az anyja, az ikertestvére, a sárkánysága... - Talán ihatnánk előtte valamit - vetem fel a hirtelen jött ötletet Paulo szavai hallatán. - Jól esne egy kis tömény - sóhajtok egyet gondterhelten, miközben a tekintetem arra a pontra téved, ahol Rocco utoljára állt. - És még arra is lehet esély, hogy néhány kérdésedre választ fogok tudni adni - lépek végül Paulo mellé és karolok bele. A hoppanálásom még mindig nem az igazi és egyébként is rühellem, hiszen szinte állandóan rosszul vagyok tőle. - Csak ne a vásárra menjünk vissza, kérlek - teszem még hozzá kérlelő hangon. Ma már nincs kedvem ismét összefutni a Pasqualt játszó Roccóval. A végén még azt hinné, hogy szándékosan járok a nyakára és ez nem lenne jó taktika részemről. Idő kell mindkettőnknek. Talán nem is csak idő, hanem távolság is. Ma este legalábbis mindenképp. - Menjünk valami jó helyre, biztos ismersz olyat - bízom rá az úti cél kiválasztását és ezzel együtt az odajutást is. Paulo valahogy mindig ösztönösen rátapint arra, hogy mi is lenne igazán kedvemre való. Évek óta betudom ezt annak, hogy ismer engem, noha még csak fogalmam sincs arról, hogy a gondolataim nagy részét is képes tehetségesen elkapni és ez is a kezére játszik abban, hogy gyűjtse a jó pontokat mások részéről. Nyilván nem örülnék annak, ha hirtelen kiderülne róla, hogy legilimentor, hiszen abban az esetben szinte azonnal biztosra venném, hogy pár alkalommal belenyúlt már a fejembe, szóval a "hallgattál volna, bölcs maradtál volna" mondás ezúttal gyönyörű ívben játszik részéről. Valahogy mindig is azt hittem, hogy ha valaki pálcával szeretné a fejemben kavargó dolgokat megérteni, azt én igenis észlelni fogom időben. Egy született legilimentor ellen csak minimálisan vagyok felkészülve igazság szerint. - Indulhatunk - erősítem meg végül szóban is, miután valamennyire rendbe szedtem magam - értsd: lesöpörtem a ruhámról a homokot és az ujjaimmal kifésülgettem a loboncomat -, no meg lelkileg is sikeresen felkészültem az előttem álló "kalandra".
Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy jó, és kívánatos dolog Alex fejében matatni. Mármint eléggé érdekeltek mindig is a mentálmágiák, de ez egy érzékeny terület, ami nagy szaktudást, és odafigyelést igényel. Könnyen nem kívánt mellékhatások is felléphetnek egyetlen óvatlan mozdulat következtében. Ezért nagyon remélem, hogy Vivanti tényleg tudja mit csinál. Ha Alexnek bármi baja lesz ezek után, akkor nem kérdéses kit hibáztatok majd, és ha én hibáztatok valakit, akkor az illető jobb ha menekül, mert biztosra veheti, hogy úgy taposom majd el, mint valami férget. Lásd példának a majmot, aki a húgommal szórakozott azon a bizonyos rettenetes kimenetelű bálon. Viszont azt is tudom, és láttam, hogy mennyi mindennel küzd. Főként az anyjával, aki egy kicsit sincs jó hatással rá, de Alex valami módon mégis meg akar felelni neki. Ami viszont gátolja abban, hogy egészséges önbecsülése legyen. Ezt pedig érzem, hogy orvosolni kell, nem maradhat így soká. Így inkább nem avatkozom a dologba, bízva abban, hogy Rocco megoldja a helyzetet. Csak arra próbálok koncentrálni, hogy Alexhez beszéljek, és lehetőleg csak pozitív gondolatokat. Bár a szemöldököm felszalad, amikor Alex értelmetlenül motyog, hogy sehova se akar menni. Meglehet még mindig a rémálmát élve. Azért nem fogom a szemére vetni, hogy Danielnek néz ebben az öntudatlan állapotban, bár nem is különösebben tetszik. Féltem a nem kívánt utóhatásoktól. Még ha tudom is, hogy Daniel az, akihez a világon mindenkinél közelebb áll. Az igazi bátyja. Végül azért nem kicsit megkönnyebbülve sóhajtok fel, amikor Alex végre felébred és realizálja magában a helyszínt, és a valós szereplőket. - Így is mondhatjuk. - bólintok rá, amikor kibontakozik mindkettőnk karjaiból. Igazából én se akarom tudni, hogy mi volt ez színjáték Rocco részéről, mért adja ki magát a testvérének. Közöm sincs hozzá. De ha ezzel bántja Alexet, annak következményei lesznek. Ha viszont kész békén hagyni Alexet, ahogy kértem, akkor részemről, ami itt történt itt is marad. Ennek az epizódnak nem kell, hogy folytatása legyen. Olyan áron pedig pláne nem, hogy a legjobban Alex sérüljön ebben. Szóval, hagyom, hogy Rocco válaszoljon, vagy nem, tök mindegy. Azt is, hogy kedvére elshoppingoljon, ha akar. - Természetesen én. Én hoztalak el, én is viszlek haza. Bizonyos dolgokban elég régimódi vagyok, mint tudod. - mosolyodom el kicsit Alexre. Ebben viszont nem tűrök ellentmondást, akármit is gondolna róla Vivanti. Én kértem el az apjától Alexet a fogadására, és én is viszem neki haza. Arról mondjuk már nem feltétlen kell tudnia, hogy közben mik történtek. Kétlem, hogy akkor Luca egykönnyen ismét elengedné velem a lányát...
Bármit is tesz Rocco, az hatásos, hiszen nem sokkal később már elkezd feloszlani körülöttem az a kellemetlen légkör, amelyet a kettejük mentális párbaja teremtett, habár én ebből csupán annyit érzékelek, hogy Paulo hangja egyre és egyre hangosabban szűrődik át és tör utat magának a tudatomig. Anyám és annak az idegen hapsinak az alakja lassanként semmivé lesz és voltaképpen az egész lidércnyomás kezd fokozatosan olyanná válni, akár egy rossz álom. Tudjátok, mint amikor az ember reggel felébred és biztos abban, hogy álmodott valamit, de arra már nem emlékszik, hogy mi is volt az pontosan... Csupán a benne kavargó érzelmek fura kavalkádja szolgál némi bizonyítékul arra vonatkozóan, hogy igenis álmodott. - Ne... - nyöszörgöm álomittasan, amint ismét tiszta az elmém, kissé Rocco mellkasára hajtva a fejem, persze csakis abban az esetben, ha mindez lehetséges. A képzeletem szerint jelenlég még a saját ágyamban vagyok és egy kényelmes pózt próbálok meg felvenni az alváshoz. - Ma nem akarok sehova se menni és... - akadok meg a mondandómban, amint felfogom, hogy nem anyám, nem apám és még csak nem is Daniel beszél hozzám, hanem Paulo. Oké, itt valami bibi van... Mégis mit keres Paulo az én szobámban? - Ó! - bukik ki belőlem a bizonytalan szavacska, miközben lassan kinyitom a szemeimet és megpillantom felettem Rocco arcát. Kell is egy pár pillanat, mire mindent összekötök és a helyére teszek magamban... Rómában voltunk, majd ő idehozott engem - minket - és leálltak párbajozni. - Elaludtam? - címzem a kérdésemet egyenesen Roccónak, ezzel akaratlanul is elárulva Paulo számára azt, hogy én bizony tisztában voltam azzal, miszerint nincs itt semmiféle veszély sem vagy egy rossz iker. - Miről maradtam le? Mi történt? - pislogok kíváncsian, hiszen az, hogy mindketten körülöttem vannak, semmi jóról sem árulkodik számomra. Ehhez valaminek történnie kellett, nem igaz? Esetleg békét kötöttek volna egymással, amíg én elvoltam a magam kis világában? - És mi volt ez az egész kis színdarab részedről? Miért teszel úgy, mintha te lennél Pasqual? - bújok ki végül mindkettejük karjai közül, de egyértelműen Roccóhoz intézve a kérdéseimet, majd pattanok talpra, nem messze tőlük és porolom le a csini kis rucimat. Ha akár csak egy kósza átok is betalált és lyukat ütött rajta... De nem, ezúttal ritka nagy mázlijuk van. - Bár, tudod mit? - vonom fel végül a szemöldököm és engedem ki magamból a levegőt egyetlen, lemondó sóhaj keretében. - Talán nem is akarom tudni - vonom meg a vállam, hiszen Rocco körül már így is annyi titok van, hogy elég azokat kibontanom és nem a nyakamba vennem még azt is, hogy miért játssza el egy olyan hólyag szerepét, mint az ikertestvére. Ráadásul, esélyesen nem is olyan téma ez, amelyet Paulo előtt feszegethetne. Rocco képes ugyan gondolati úton is kommunikálni, de mivel én tapasztalatlan vagyok a témában, néha csak úgy "besül" a mentális csatorna és az adása nem jut el hozzám. Elvégre, kell ehhez egy úgymond "vevő" is és itt máris megakad az a fene nagy tudomány. - Nos, ki visz ma haza? - pillantok kérdőn a két srácra, hiszen Paulo még a legelején fődíjként tett fel, úgyhogy ezt veheti egyfajta odaszúrásnak is részemről. Hazamegyek én a két szép lábamon is, ami azt illeti, de a történtek után nem szívesen kóválygok egyedül. Amilyen az én szerencsém, még a végén tényleg belefutok az igazi Pasqualba...
A párbaj tényleg elég hosszúra nyúlik. Általában gyorsabban kifárasztom az ellenfeleimet, és csapok le a gyengéikre. Sokkal gyorsabban. Na, nem mintha alapvetően nem élvezném a játszadozást, valami különös ragadózó macskára emlékeztető módon. Csak meglepően fárasztó, hogy Vivanti meglepően jól állja a sarat, és meglepően gyorsan alkalmazkodik minden taktikámhoz. Egy hajszállal gyengébb ellenfélen már rég átgázoltam volna. Aztán észreveszem amikor megváltozik a tekintete. Elismerésre méltó. Vadászik. Igen, az egyik vadász felismeri a másikat. Nem szoktam hozzá, hogy velem egyenrangú ellenfelekkel akadjak össze. Talán azért is élvezem ezt az egészet. Ahhoz sem szoktam hozzá, hogy ne én legyek az egyértelmű győztes minden mozdulatban. Szóval azt hiszem mondhatjuk, hogy elég meglepő, és kínos érzés számomra, amikor Rocconak sikerül hátba kapnia, és letepernie, bár ez tulajdonképpen csak puszta nyers erő. Amiben úgy fest ő van fölényben, pedig én se vagyok gyenge srác. Az igazi baj viszont, hogy sikerül a gyenge pontomra tapintania, talán akaratlanul is, amikor a karomat veszi célba. Nem. Nem kockáztatnám meg, hogy újra kitörjem, egy meggondolatlan lépéssel. A másik része az a félelem aura, ami most Vivantiból egyértelműen árad. Ami az ember bőre alá kúszik, és behódolásra, menekülésre késztetné. Talán engem is, ha nem lenne nekem is piszok erős mentális védelmem, és hasonló képességem, hála a gyűrűmnek, amire most rá is markolok. Rocco pedig érezhet valami igen sötét, és félelemkeltő aurát, az övéhez hasonlót, mégis másmilyent. Amit eddig nem érzékelt, de most ha nem lenne neki is erős mentális védelme, őt is menekülésre késztetné. Nyilván eddig szórakoztató macska-egér játéknak kezeltem ezt a dolgot. Most viszont, hogy előhúzta az auráját, és megváltoztatta a szabályokat nekem is változtatnom illik. - Eddig azt hittem te vagy Pasqual. Nem számít. Nem érdekelnek a dolgaid. Csak tartsd távol magad, és az egész családod Alextől, akkor nem lesz folytatás. - a hangomban van valami fenyegető, és valami birtokló is, még ebben a helyzetben is, ami ha mást nem annyit elárulhat Rocconak, hogy gyáva nem vagyok. Ám ebben a pillanatban két másik dolgot érzek meg egyszerre. Hogy Rocco elenged, és eltűnik, a másik pedig az ok, amiért ezt tette. Alex. Azt az elemi félelmi reakciót még innen is érzem belőle. Így éppen csak néhány pillanattal lemaradva követem Vivantit. - Mit művelsz? Ez kockázatos... - nem mondanám magam képzetlennek ezen a területen, de attól még nem is nagyon mernék csak úgy belepiszkálni Alex gondolatvilágába. Eltávolítani valamit pláne. Könnyen lehetnek nem kívánt mellékhatások. De gyorsan kell döntenem, és lássuk be a Lydiához kötődő negatív befolyásoltsága, érzelmei rengeteg kárt okoznak neki. Ezt az állapotot pedig lehet mi magunk idéztük elő nála, az ő mentális védelme közel sem olyan erős, mint a miénk. Szóval végül döntök, és odatérdelek hozzájuk, lehetőleg úgy, hogy segíteni tudjak megtámasztani Alex hátát, és fejét. Bólintok Rocco felé, de ebben azért benne van az is, hogy remélem tudja mit csinál. - Semmi baj Alex. Minden rendben lesz. Itt vagyok veled, és vigyázok rád. Emlékszel, amikor kamaszkorunkban egyszer megszöktünk otthonról, csak mi ketten? Azt mondtam, hogy mindig melletted maradok, és megvédelek, mert értékes, és fontos vagy. Képes bármilyen célt elérni, csak hinned kell magadban. Ezt az egy dolgot el kell hinned nekem végre.- a hangom egyszerre megnyugtató, és van benne valami meggyőző rezonancia is. Bár képes lenne elhinni nekem végre... vagy bárkinek, aki nem Lyidia, aki csak mérgezni és rombolni tud a jelenlétével.
Ó, sejtettem én, hogy jó ötlet lesz a két srác párbajától biztonságos távolságba húzódnom, de az a mentálmágia, amelyet ők használnak és amelyről úgy hiszik, másra nem ártalmas, mégis be-betalál számomra is. Eleinte meg-megrándul az arcom, halovány fintor kúszik az ajkaimra, semmi több. Roccóval vettem már leckéket, de azok mind a titka biztonságát szolgálták, semmi egyebet. A mentális védelmem egyébként majdhogynem a nullával egyenlő, Paulo tehát könnyedén kiszedhetett volna belőlem bármit, ha eléggé koncentrál. Erre kellettek tehát a különórák és nem csak Daniel haverja ellen... Bárki, aki ért az ilyesmihez - mint például Alison - meghámozhatott volna, akár egy darabka narancsot. Rétegről rétegre és a legmélyén igenis ott lapult volna minden, amit eddig sikerült Roccóról megtudnom. Ez ellen viszont felkészültem, arra azonban koránt sem, hogy két - ennyire magas szinten lévő - mágus csapjon össze a közelemben. Az átkok elől még kitér az ember, de mi van abban az esetben, ha valami más, valami kézzel nem érzékelhető dolog megy tönkre és siklik félre? Paulo és Rocco észre sem veszik talán, én azonban annál inkább... A levegő súlyosabbá válik, szinte a mellkasomra nehezedik, számomra pedig egyre nehezebb lélegeznem. Zihálok, méghozzá egyre szaporábban, habár ezt a fülemmel nem hallom. A két fiú hangja semmivé lesz, ha mondanak is egymásnak valamit, már rég nem érzékelem... A fülem zúg, a szemem előtt fenyegető árnyalakok öltenek testet és bontakoznak ki a félhomályból... A távolban a nevemet suttogják. Egyelőre még messze vannak, de érzem, amint közelebb érnek. A következő pillanatban valaki az ujjaival cirógatja a karomat, összerezzenek, felkapom a fejem és egyenesen anyám arcába meredek. Vádlón tekint rám, a pillantásából mérhetetlen szomorúságot olvasok ki, a nyakában pedig... kötél van? Pislognom kell néhányat, de a jelenés nem oszlik el. Anyám fehérre vált arccal, a nyakában a kötéllel mered rám továbbra is. - Te voltál. A te hibád. - Nem! Én nem, anyu, kérlek... - Végeztem magammal, mert hátat fordítottál nekem! Eltaszítottad magadtól a tulajdon anyádat! Hálátlan, komisz lány! - Hálátlan, komisz lány! - társul hozzá egy másik, pár fokkal kellemesebben és vidámabban csengő hang, majd bukkan fel anyám mellett a régi társa. Az, akitől mindenáron szabadulni szerettem volna. Ezek szerint rám talált és most nem menekülök előle, ebben teljes mértékben biztos vagyok. Az ember nem menekülhet a félelmei elől. - El akartál csábítani anyád mellől, az ágyadba fogadni és ó, én annyira szeretném... - NE!!!! - kiáltok hangosan, majd csapok egyet, hiszen a karjaival már felém nyúlna, hogy utána ki tudja hol érintsen meg. Ha a fiúk ezt látják, csak annyit vehetnek észre, hogy jóformán a levegőt csapkodom halálra rémülten. - Ne érj hozzám, én ezt nem akarom, sose akartam, anyu, esküszöm... - fakadok sírva, görcsösen meg-megrándulva egész testemben, miközben a lehető legkisebbre igyekszem összehúzni magam. Egy hangot hallok a fejemben, amely valami titokra figyelmeztet engem, egyelőre azonban még Rocco ismerős, kellemesen visszhangzó baritonja sem képes teljes mértékben visszarántani a valóságba. A mellkasomra nehezedő nyomás ugyan enyhül kissé és ennek révén már levegőt is könnyebben kapok, de a rémalakok még korántsem tűntek el. Továbbra is engem figyelnek, megvetéssel spékelt kárörömmel, én pedig ismét annak a kislánynak érzem magam, aki rettegett attól, hogy kudarc éri és hogy az anyja csalódni fog benne. - A temetésemre se jöttél el, te kis szuka! - köpi anyám a szavakat. - Gondolom, éppen valaki másnak az ágyában hemperegtél. Rád vallana... - fokozatosan halkul a hangja, én pedig összeszedem magam annyira, hogy a zokogásom immár hüppögéssé enyhüljön és igyekszem kiszabadulni az elmém keltette fogságból. Elvégre csak az lehet, igaz? Anyám nem halhatott meg!
A párbaj meglehetősen hosszan elhúzódik és Rocco sorozatban védekezésre kényszerül, ráadásul egy két cifra átkot sikerül is benyelnie.. Nagyon más a harcmodoruk és bár néhány illúziócsapdája Paulon is kifog.. nem elég időre. A végén pedig már tényleg nincs más út számára, csak hogy hárítson és védjen. A környezetük pedig kezd egyre inkább leamortizálódni és biztos, hogy mindketten elkezdtek kifáradni. Hiszen nem igazán fogta vissza magát egyikük sem. Alex pedig határozottan jól tette, hogy fedezékbe vonult, talán időnként még hátrább és hátrább is kellett húzódnia mert a két srác, mint az egymásnak eresztett kakasok lényegében megállás nélkül tépázzák egymást, váltogatják a helyüket és taktikáznak. Az utolsó pár körben Paulo szénné gyalázza Roccot és párszor sikerül bele taszítania egy olyan állapotba, amikor jószerivel teljesen önmagán kívülre kerül mentálisan és fizikálisan is elveszítve a kontrollt egy kis időre, még ha utólag sikerül is kiszabadulnia az ördög ügyvédjének átkaiból.. Még párszor sikerül eljátszania, de jó bestiához hűen hamar tanul és hamar alkalmazkodik, hogyan tud minél gyorsabban és hatékonyabban kikeveredni a csapásokból és bizony Paulo arra lehet figyelmes, hogy Rocco mindent félre téve úgy megy neki, mintha vadászná.. A szó legszorosabb értelmében. Ezzel valószínűleg arra kényszerítve, hogy az addigi jól bevált, védhető zugait elhagyja. Rocco szó szerint ráborítja az auráját Paulora akinek ha nem lenne a legilimenciája, esélyesen maga is önkívületi állapotba kerülne. Bár egy igen erőteljes félelem így is a bőre alá kúszhat, míg végül Rocco puszta kézzel éri utol egyik hoppanálásból a másikba esve és arccal a homokba nyomja a jómadarat a gerincébe térdelve, hátra csavarva mindkét kezét, úgy hogy lényegében nem nagyon tud megmoccanni vagy a pálcáját megmozdítani, hiába markolja valószínűleg még mindig ádázul. Rocco pedig ekkor úgy dönt hogy elege van a hülyeségből. A felesleges harcokból és bár hagyja egy rövid ideig rángatózni Paulót, ameddig rá nem jön, hogy innen nem fog tudni kiszabadulni, legfeljebb hoppanálhatna, de akkor Roccot ugyanúgy magával rántja és talán a vállát is kitöri.. amiről tudjuk hogy amúgy is régi sportbaleset áldozata volt már korábban.. A sárkány a füléhez hajol és minden mentális erejét a srácra borítja. - Elég volt! Ha valakivel dolgod van, az Pasqual. Egyszer már eltörtem az állkapcsát mert kezet emelt Alexra, nem érdekel vele mit csinálsz ez után. Az, hogy miért vagyok itt, rohadtul nem tartozik rád. Se másra! Egyszerűen csak ne gyere a közelembe és hagyj békén! És én sem tépem ki a helyéről a karodat. Világos voltam? - színte sziszeg, de még így is van annyi lélekjelenléte, hogy ne ütközzön ki a hüllő pupilla, sem más. Így Paulo legfeljebb annyit láthat a helyzetbe, hogy a legilimenciának sokkal több válfaja van, mint amit eddig ismert.. Persze az adott helyzetben esélyesen nem ez lesz a legnagyobb problémája…
Mielőtt azonban választ kaphatnék arra amit elvárok, valami elemi hasít belém és pillanatokon belül eresztem el Paulot és hagyom ott a francba és Alexhoz hoppanálok azonnal. Letérdelek hozzá és felnyalábolva a földről megtartom a karomban. A pálcámat a halántékához érintem és közben halkan elsuttogom a varázsigét. Ahol hozzá ér, ezüstösen felfénylik a bőre én pedig óvatosan elemelem a halántékától a pálcát. Ezüstös, füstös mégis fonalszerű képződmény emelkedik ki Alex halántékából amit mint cérnát az orsóra kezdek el felsodorni a pálcámra. Az ezüstös alap mellé sajnos fekete kátrányszerű kis buborékok is társulnak. - Beszélj hozzá! - utasítom Paulot aki minden bizonnyal szintén ugrott amint eleresztettem és megcsapta őt is mi van Alexal. Beszélnék én is, de jelenleg muszáj koncentrálnom, hogy csak azt szedjem ki tényleg amit kell és azt maradéktalanul. Főleg, hogy a legvévét a “fonalnak” már csak ez a kátrányszerű dolog alkotja és igencsak erőteljesen bele van ragadva a kisasszony fejébe, úgyhogy le is lassítom az eltávolítását és nagyon óvatosan igyekszem eljárni. Hiszen az a cél, hogy ettől megszabadítsam, hogy kicuppantsam az elméjéből ezt a sok szennyet lehetőleg a legkevesebb fájdalommal.. Ami ha jól csinálom a végére csak megkönnyebbülést fog benne hagyni. Meg talán némi űrt. Hiszen a fájdalomhoz épp úgy hozzá szokik mindenki. És az eltűnése épp olyan űrt képes hagyni mint egy nagyon erős jó érzésnek. Csak remélem, hogy Paulo félre tudja tenni a velem való versengését és beszélni is olyasmikről fog Alexnak amik nem arra vonatkoznak, hogy ő a jobb, mert az esélyesen az én koncentrációmat is megbasztatná, bármennyire is igyekszem ignorálni..
Mit tehetnék, ha egyszer imádom a saját hangomat. Ebből szándékozom megélni. Arról nem is szólva, hogy az idegesítő ömlengésnek is megvan a maga szerepe, és elég jól haladok vele. Főként, amikor még Alextől is sikerül behúznom azt a szerencseölelést. Vajon mit gondolhat erről Vivanti barátunk? A lány akivel minden áron kettesben szeretne maradni önszántából ölelget engem. Ámbár az a mentális visszapofon egy másodpercre arra késztet, hogy visszalépjek, és átgondoljam a taktikát. Legalábbis, ami a pszichologiai hadviselést illeti. Mert az egy dolog, hogy az ember fia bemagolja az összes létező pajzsbűbájt, átkot, rontást, és elterelő varázslatot. De ettől még közel sem lesz kiemelkedő párbajozó. Meg kell tanulnia elterelni az ellenfele figyelmét, összezavarni, elbizonytalanítani, vagy csak addig hergelni és dühíteni, amíg nem tud megfelelően összpontosítani. Aki tovább őrzi meg a hidegvérét az nyeri meg a párbajt. Ez ilyen egyszerű. Ám vivanti mentális képességei valahol közel azonos súlyt képviselnek az enyémmel. Már csak a mentális reakciójából ítélve. Illetve, hogy elég masszív oklumentor, hiszen a közelébe se érek a védelmének. Amihez lássuk be nem szoktam hozzá. Plusz van itt még valami különös, amit nem tudok megmagyarázni. De egyenlőre inkább koncentrálok a párbajra semmint a mentális kérdéseimre. Ezt majd a végén is kiszedhetem belőle, ha akarom. Hárítja a lábbilincselő átkot, és már támad is, amit talán csak a vak szerencse, vagy a sok éves ösztönök segítenek hárítani, szinte az utolsó utáni pillanatban. Nagyon is közel volt, de az arcomra nem ül ki, hogy ez elbizonytalanítana. Sőt inkább még elszántabb leszek. Mit is mondtam a korábbi elenfeleimről, és hogy túl ritka a kihívás? Vivanti egyértelműen kezdi felkelteni a kíváncsiságom. Méghozzá azzal, hogy jó. Ez pedig nem éppen arra sarkall, hogy vele ellentétben gyorsan le akarjam zárni a dolgot. A türelmetlenség kapkodáshoz, a kapkodás hibákhoz vezet. A jó párbaj a türelem, és az idegek játéka. Ahogy sikerül a veszélyesen közel került lefegyverzést hárítani, máris küldöm felé a következő jópofa kis átkomat, hogy tovább játszadozzunk. A lényege csak annyi, hogy egymáshoz ragasztom a lábait, és a törzséhez a kezeit. Imádom az ebbe beleeső emberek hirtelen instant vergődéseit.
//Fixample Femuré - Test ragasztó átok - kitalált varázslat A célszemély lábai össze, míg a kezei a testéhez ragadnak, mintha csak ragasztóval kenték volna be őket. Jelentősen akadályozva ezzel minden mozgást. //
Paulo egészen jól halad. Annyit pofázik, hogy esküszöm, valahol működik “az idegesítő zaj” dolog.. És sikerül is a figyelmemet valamennyire megtépáznia. Épp rákoncentrálnék, hogy az idegesítő ömlengését és ripacskodását kizárjam és hoppanálással rövidre zárjam az egészet, amikor a peremre keveredik egy üzenet. Hogy a faszba?! Vissza kézből azért megérezhet mentálisan egy pofán csapást, vagy minimum a szelét ami ismételten kizárja és megtartja a kellő távolságot. Csak ne akarjon üziüzizni! Pauloval ellentétben én egyáltalán nem akarok hosszú párbajt. Nem vagyok kíváncsi az önmagára vergődésére… Szóval mérlegre kerül az, amiben Pasqual-al megállapodtunk. Egy út a sárkányok városába… Ezért a nevetséges szar rendezvényért cserébe.. Anyámék simán kihagytak volna az egészből, holott meglehetősen sokat jelentett mindig is és a család bizonyos szabályaihoz igenis tartottam magamat! Erre most mégis kizárnának az odaút lehetőségéből! És miért? Mert mertem az álmaimat követni és mert mertem Alexet választani.. Ennek nyomán az, hogy Alex még szerencseölelgeti Paulot meglehetősen súlyosan érint.. Valószínűleg ez okozza azt is, hogy nem veszem észre az illúzió trükköt és azt, hogy az a rohadék megduplázta magát… A lábbilincselő átkot ugyan sikerül kivédenem és lényegében félre térítenem a varázslatát.. de kezd nagyon elegem lenni. Erősen bennem van, hogy ráeresszem a sárkányaurát, de ha olyan faszagyerek talán nem úgy sülne el, ahogy én azt akarom és akkor csak leleplezek előtte egy olyan tulajdonságot, amit baromira nem kellene! Így épp hogy sikerült védenem, már jön a következő támadás a részemről. Amit ha sikerül elég erővel elvégeznem, nem hogy elveszti a hőn szeretett pálcáját, de még hanyadt is vágódik.
//Capitulatus – Lefegyverző bűbáj: A bűbájjal ellenfelünket egy pillanatnyi meghátrálásra késztethetjük és közben pálcájától „megszabadíthatjuk”. Elég erővel elvégezve az ellenfelet hátralöki.
Nekem sem tetszik a helyzet alakulása. El legetett volna intézni ezt annyival, hogy Vivanti elnézést kér, és megy a dolgára. Ennyibe hagytam volna. De stílus, ahogy lekezeli Alexet és a helyzetet. Ez már szinte kiállt a bosszúért, és mint tudjuk nem jó ötlet egy DiNardi útjába kerülni. - Dehogy. Sosem fogadok bizonytalanra. De tudod mit, nagylelkű vagyok, ha ő nyer megduplázom a jótékonysági alapba az adományom. De azt eddig sem, és eztán sem fogom senkinek megengedni, hogy téged bárki büntetlenül bántson. - nem. Semmilyen esetben sem engedném el kettesben egy Vivantival. Főként egy olyannal, aki képtelen becsülni és tisztelni egy nőt. Aki újra megbánthatja. Nem ez a kis torna a lényeg. Még csak nem is a jelentéktelen heccelődés. Bosszantom Vivantit, méghozzá direkt. De az igazság, hogy sosem tennék olyat, amivel valóban bánthatom Alexet. Eddig sem tettem, és ez után sem fogok semmit sem rákényszeríteni. Olykor elengedem, de végül mégis mindig visszajön hozzam, mert én vagyok a valódi menedék, és megértő támasz számára. Ezért ettől az egésztől függetlenül én már nyertem. Már 11 évesen nyertem, amikor először bújtattam el a könnyes szemmű félénk kicsi lányt az idegtépő anyja elől. - Danielt nem kell félteni. Ahogy engem sem. Hidd el jelenleg kicsit jobban félek a bátyuskád haragjától, amit akkor tenne velem, ha engedném, hogy csak egy hajszálad is meggörbüljön, mint ettől a piperkőctől. - mosolyodom el. Bár azért az némileg meglep, ahogyan elkapja a csuklómat. Külső jelét, vagy zavart mégsem mutatok. Nem érdekel, hogy a piperkőc mit gondol, vagy hogyan cseszi fel magát. Igazából, az még nekem is hajtja a malmomra a vizet. Mert minél idegesebb, annál kevésbé koncentrál, és annál könnyebb lesz összezavarni, és legyőzni. Szeretem feldühíteni az ellenfeleimet, mert aki elveszti a fejét, az elveszti a párbajt. Örök érvényű szabály. - Azt mondtam, hogy húzódj biztonságos helyre. Meg foglak védeni, ahogy Lydiától is mindig megvédtelek. Nem kell félned. De az apád és a bátyád velem engedett el, és feltett szándékom, én is vigyelek haza. Ez így is fog történni. De egy szerencse ölelést elfogadok. - kacsintok a lányra. Bár nem erőltetem, lényegében ráhagyom a döntést, hogy mit tesz most. De jobb szeretném, ha egyszerűen biztonságba húzódna. Amit végül meg is tesz. - Ne keverj össze saját magaddal. Itt te vagy az egyetlen, aki efféle tárgyként kezeli nőket. - vetem oda Vivantinak megvetően. Persze értem én. Mindenki saját magából indul ki. Mivel ő képtelen értelmezni a nem szó jelentését, ezért azt hiszi mindenki így van ezzel. De az igazság, hogy valójában sosem volt tét az a csók, legfeljebb szójáték. Ha Alex boldogan a nyakamba ugrik és megcsókol önszántából legyen. Ha nem, akkor szabad választása van arra, hogy csak jól érezzük magunkat a rendezvényen, ameddig és amilyen formában ő akarja. Én nem kényszeríteném soha olyan helyzetbe, ami miatt bárkinek meg kellene védenie. Tulajdonképpen elismerhetném a kis hoppanálását. A legtöbb ellenfelem ezen a ponton már kétségbe esetett, és elfelejtette ezt az egyetlen lényegi opciót. Csakhogy én sem vagyok fából, és olyan ostoba se, hogy ne számítsak ellentámadásra. Mire sikerül kihoppanálnia a csapdámból, addigra már hála a Descriptio nevű kis játékomnak, már csak egy másolat hátával találja szemben magát, amit minden további nélkül el is talál a kábító átka, és enyészik el előle. Ami nem éppen az a hatás, amire várt. ~ Kábítás? Kérlek. Ne okozz csalódást. ~ hallhat Rocco valahol az elméje peremén egyfajta üzenetet. De ugyanakkor már szinte kaphatja az oldalába a cuki kis lábbilincselő átkot. Már ha sikerrel járok. Nem célom gyorsan végezni, és ez lassan Rocconak is kezdhet világossá válni. Előbb szeretnék játszadozni vele kicsit...
//Descriptio: Magadat lemásolod, és ezzel megosztod az ellenfél figyelmét. A másolat teljesen ugyanolyan, és pontosan annyi igét tud, mint te. Remekül lehet együtt használni a teleport bűbájjal, olyan módon, hogy például, másolod magad, és ezután az ellenfeled háta mögé teleportálsz, ezzel általában a párbaj kimenetele eldőlt.
Locomotor Mortis – Lábbilincselő átok Az átok kimondása után az ellenfél lábai "összecsomósodnak" és nem lesz képes mozogni.//
Arra a szörnyen nagy kegyre csak nézek rá rezignáltan. Oh kérlek.. Azért meglep, hogy Alexet mennyire könnyen tárgyiasítja, de lényegében nem is kell újabb célzást tennem, mert a kisasszony is érzi és nem találja fairnek. Mindenesetre Paulo részéről ez belém állítja az ideget és egy elég szép előítéletet húz rá a szememben. Amikor oda lép hozzá és végig simít az arcán, Alex helyett sokkal inkább én leszek libabőrös. Leginkább a dühtől és valami mélyen morajló felháborodástól, de szint játszi könnyedséggel nyerem vissza az önuralmam amikor Alex nemes egyszerűséggel félre üti a kezét és kiosztja. Bár az ahogy utasítgatja csak húzza az újabb strigulát Paulo számlájára.. Mi a fasz? - Gratulálok. A becsületéért akarsz harcolni, amin azért esett csorba, mert megcsókolta valaki az akarata ellenére, erre a csókját teszed fel tétnek. És ha nyersz, de nemet mond, mit teszel? Tőled ki védi majd meg a becsületét? - ütöm a vasat egy ponton. Az viszont felkelti az érdeklődésemet valahol, amit a pálcájáról mond. Alapvetően érdekel a varázstárgyak elmélete és ha ránézésből nem is tudnám megmondani mizu, mint olyan aki behatóan ért hozzá, azért ez a két alapanyag meglehetősen beszédes. Összességében elég leszarom módon kezelem a srácot. Valójában egy olyan harcot vívunk, amit nem is kellene. Alex becsületéért nyomul, vagy csak ennyire áhítozik arra a csókra? Veszett fejsze nyele. És igazság szerint Alex hozzá állása számomra már eldöntötte a párbajt. Paulo szerelemről beszél, de valahogy pont úgy, mint aki soha nem volt szerelmes… Természetesen felismerem az idézetet, de nem igazán hat meg, főleg az előzők fényében. Mivel Alexnek voltaképp az imént fogadkoztam, hogy nem gyepálom laposra Paulot, többek között úgy döntök tartalékolom az energiáimat. A homok ennek köszönhetően jó ötletnek bizonyul és talált is én pedig elsüppedek, röpke szitokkal nyugtázva is a történteket. Ellentámadás helyett azonban hoppanálok. Mégpedig mögé. Csak arról volt szó, hogy a kezdés lesz formális… Őszintén szólva szívem szerint gyorsan lerendezném, szóval minden további nélkül, szinte még ki sem érek teljesen a hoppanálásból már ráküldenék egy kábító átkot.
Nem áll szándékomban kifejteni Paulo számára ama véleményemet, miszerint igenis létezik egy ilyen szekta, szóval csupán egy jót mosolygok az orrom alatt a gondolat hatására. Ő és Daniel is igen elszántan védelmeznek minket, vagyis Paulo sokkal inkább Camillát, de ez elég zavaró tud lenni néhány esetben. Példának okáért akkor, ha az ember lánya éppen abba a korba lép, amikor elkezdik érdekelni az ellenkező nem tagjai. Rengeteget balhéztam otthon ennek okán Daniellel, hiszen általában mindig a baráti körének egy-egy tagját szemeltem ki magamnak, leginkább úgy, hogy nem is voltam képben ezzel a kapcsolattal. Ahogy azzal se igazán számoltam, hogy Daniel konkrétan mindenkit ismer. Ami azonban mindennél is jobban zavar, az jelen pillanatban az, hogy Paulo nem igazán látja be, miszerint már nem vagyok ugyanaz a lány, aki még éppen egy évvel ezelőtt voltam. Persze, egy év nem sok idő, de a szükséges változásokhoz éppen elegendő. Főleg abban az esetben, ha egy kés pengéje majdnem elvette az illető életét. A kórházban volt alkalmam kissé elgondolkozni a történteken és a Codyval való beszélgetésem is rengeteget segített számomra abban, hogy egy teljesen más emberként léphessek ki onnan. Magamba szálltam, mondhatni. Annak azért örülök, hogy megértette a mondanivalómat. Kár lett volna elrontani ezt a szép estét ilyesmivel. Ha nem fogja fel, nyilván hátat fordítok neki és hazamegyek. Még akkor is, ha gyalog kell megtennem az utat és baromira a város szélén lakunk. Ennyi kockázatot képes vagyok bevállalni abban az esetben, ha Paulo nem ért a szép szóból. Sose tudtam lerázni a férfiakat magamról. Egyrészt azért, mert még nem volt elég tapasztalatom benne, másrészt pedig amiatt sem, mert igenis élveztem, amikor csapták nekem a szelet. Kinek ne tetszene? Mára azonban eljutottam arra a pontra, hogy a nem az nem és nem talán. Persze, Paulo esete más, őt kedvelem, de az állandó flörtölése sok számomra. Nagyjából Daniellel egyenlő a szememben. Szeretem őt, de nem úgy. Ezt azonban még nem volt hajlandó elfogadni. Valahogy annyira makacs.
Nem tetszik az, ami jelenleg is kibontakozóban van a két srác között. Voltaképp nagyon nem. És nem Roccóért aggódom, hiszen számomra elég egyértelmű, hogy nem ő lesz az, aki itt és most ma be fogja kapni a sérüléseket. Paulo. Párbaj bajnok volt? Remek! De az ellenfelei ugyanolyan emberek voltak, mint ő, nem sárkányok. Nem egy másik világból érkezett teremtmények, ahol ki tudja milyen szinten van jelen a mágia a testükben. Ráadásul, amikor Rocco testében voltam, rájöhettem, hogy egy kész bunker az elméje. Rá nem gyakorolnak olyan nagy hatást a mentális-alapú mágiák. Elvégre, neki bizonyára aligha kottyant volna meg az a mentális anyai pofon, amely engem szó szerint székestül felborított... - Te most komolyan engem tettél fel nyereménynek? - szökken fel a szemöldököm, miközben leengedem Rocco mellkasa elől a pálcámat és egy elég gyilkos pillantással méregetem Paulót. - És ha ő nyer? - mutatok a kérdésem közepette Rocco irányába a mutatóujjammal: - Csomagol és hazavisz? Igazán abszurd helyzet lenne, annyi szent. Persze, majd elhetyegek azzal, aki megnyeri ezt az egész lovagi tornát vagy tudom is én, micsodát. Miért nem már rögtön ágyba bújunk? Egy akaratomon kívüli csók simán felérne azzal is. - Igen, féltelek, ahogy Danielt is félteném vagy mindenki mást, aki miattam teszi kockára az életét! - csattanok fel, amikor pedig végigsimítja ujjait az arcomon, egyetlen lendületes mozdulattal kapom el balommal a csuklóját, miközben jobbomban továbbra is a pálcámat tartom az ujjaim között, éppen már csak nem tartom vele sakkban Roccót. Nagyon nincs tisztában azzal, hogy kivel is áll szemben tulajdonképpen és biztosra veszem, hogy ha Rocco szeme előtt bizalmaskodik velem, akkor a földbe lesz döngölve. Mert ha Rocco egy kis rezgést is kiérez belőlem Paulo iránt, akkor vége. Mármint, Paulo életének vége. - Hogy mit mondtál? - sötétedik el a tekintetem a következő utasítása hallatán. - Ismételd már meg légy szíves, mert rohadtul nem hallottam jól... - adok számára még egy esélyt, még mielőtt velem kellene párbajba állnia. Rohadtul utálom magam annak a tíz éves kislánynak érezni, akit állandóan utasítgattak, Paulo pedig eléggé arra hajaz. Mintha azt hinné, hogy majd szót fogadok bárkinek is. Amikor azonban mindketten nekivetkőznek, egyetlen, fáradt sóhajjal forgatom meg a szemeim, holott időközben érzékelem Rocco mentális "kopogtatását" is. " Ő a bátyám, akárcsak Daniel. Szeretném egyben visszakapni, rendben? A flörtölését pedig ne vedd komolyan. Minden lánnyal ezt csinálja" tudom le ennyivel, hiszen én ismerem Paulót, Rocco viszont nem. Hiheti azt, hogy féltenie kell tőle, de Paulo tényleg az a fajta srác, aki jó az udvarlásban, de igazság szerint még ő se veszi komolyan azt, amit mond. Ahogy azt sem, hogy ki előtt és kinek mondja. Szóval felesleges háborút indítania értem. Nem mondom, imponálna a dolog és határozottan élvezném is, ha értem folyna a harc, de Paulo esetében ez szükségtelen. Csak a szája jár. Ő olyan alak, aki még nem ért meg arra, hogy komoly kapcsolatba bonyolódjon bárkivel is. Ezúttal tehát mindkét srácnak szót fogadok, majd fordítok nekik hátat, kapom le a cipellőimet a lábamról és azokat a kezemben lóbálva indulok meg egy általam biztonságosnak ítélt pont felé. Ha nem félnék annyira a tengertől, akkor most még úsznék is egyet, amíg ők egymást nyírják, hiszen az idő elég kellemes. Ennek ellenére azonban fogom magam, leülök és várok. Voltaképp leginkább arra, hogy melyik srácot is kell majd összekaparnom a földről ennek az egésznek a legvégén...
Én messze nem vagyok biztos abban, hogy ki maradna alul abban a vitában. Elég meggyőző tudok lenni. Csak abban nem vagyok biztos, hogy Alex minden módszeremet díjazná. Vele szemben igyekszem nem túlságosan visszaélni a képességeimmel. Tiszteletben tartom őt, és a személyes terét. Legalábbis, amennyire képes vagyok rá. - Persze. A féltő és idegesítő bátyusok kódexét szavaljuk a titkos szektánk szeánszain. - vigyorodom el. De igazából nem nagyon akarok sokkal mélyebre menni ezzel. Nem itt van a helye és ideje. Majd négyszemközt, egy másik és sokkal bizalmasabb helyzetben, nem egy ilyen nagy és puccos rendezvényen. Amúgy is kár lenne a hangulatért. - Valóban, az a kislány félénk, aranyos, és cuki volt, de sajnos kislányokat nem viszek bálba. Te viszont szeszélyes, makacs, és nagyon dögös vagy ifjú nő vagy. - közlöm egy kis szenvtelen vigyorral. Persze sose felejtem el, amikor a gardóbomba, meg az agyam alá bújt félelmében az anyja elől kislányként. Ahogy a nagy barna szemeivel rám nézett, és minden porcikájából üvöltött a kétségbeesés, hogy rejtsem el. Ezt is tettem. Akkor is, ha én és Daniel kaptunk ki érte, és ezt már jó előre tudtam, hogy így lesz. De Alex már tényleg nem az a kislány. Nem tudom, hogy mikor és hogyan történt az évek alatt, hogy sokkal több lett annál. Viszont még mindig féltem. Főleg attól, hogy szeret fejjel rohanni a falnak, én pedig nem mindig lehetek ott, hogy elkapjam. Mint annál a borzalmas késeléses történetél is, amiről csak utólag szereztem tudomást. - Nem kell ironizálnod. Megértettem. Tudod mit, inkább keressük meg a lövészetet. - vetem fel feltartott kezekkel, az előbbi téma kapcsán. Na meg talán picit terelésként is. Itt és most engedek. De ez nem jelenti, hogy később nem térünk vissza ugyanide egy meghittebb pillanatban, zavaró közönség nélkül. Igazából, én már csak annyival is beérném, ha Alex nem keveredne folyton veszélyes ostobaságokba. Erre tessék. Megjelenik Vivanti, és belerondít a levesembe. Már csak ezért megérdemelne egy alapos leckét. De az, amit Alexszel tett, az már komoly elégtételért kiált. Persze én nem vagyok gyengébb lány, akivel kedvére pofozkodhat. Most emberére akadt. - Rendben. Beszélhetsz. A jelenlétemben. Nem? Akkor marad a nehezebb út. - pillantok Roccora úgy, mintha valami szörnyen nagy kegyet gyakoroltam volna felé. Tulajdonképpen így is van. Másoknak már elkentem volna a száját ezért az egész kis cirkuszért. Szóval tekintse magát kiváltságosan szerencsésnek. - Ó, én nem mondanék még le arról a fődíjról. - közlöm a leghidegebb szemtelenséggel. De aztán Alexen időzik el egy kicsit a tekintetem. -Igen. Ezt szoktam mondani. De sajnos túl ritkán van alkalmam következmények nélkül játszadozni. Ez szórakoztató lesz. - és Alex valami olyan hideg, és kegyetlen csillanást érezhet meg a tekintetemben, amit azelőtt még soha. Az a rókavigyor, ami a képemre kúszik, már biztosan jelzi, hogy nem fogok kihátrálni. Igazából, akkor se tenném, ha tudnám, hogy melyik Vivanti melyik. De ez tulajdonképpen nem is érdekel. Sőt talán még akkor se tennem, ha tudnám, hogy Vivanti micsoda. Pusztán érdekesebbnek látnám a helyzetet tőle. - De legalább már tudom, hogy féltesz. Tehát engem szeretsz még. - lépek oda Alex mellé, és simítok végig az ujjaimmal az arcán. Pont úgy, amitől mindig is libabőrös lett. Aminek sosem tudott ellenállni. - Most mért nem mész inkább haza Danielhez, és kérdezed meg a bátyuskád, hogy mit kell tudni azokról az emberekről, akiknek rezgő nyárfa pálcájuk van, viharmadár tollal? Nem kellene ezt végig nézned. De ne aggódj. Nem teszek benne túl nagy kárt. Talán. - kacsintok Alexre, miközben a fejemmel Rocco felé bökök. Elvégre valamit máskorra is hagyni kell a játszópajtásokból. Azt viszont nagyon nem szeretném, ha Alexnek véletlen is baja esne. Tudom én, berohanna két átok közé. Szóval azzal az egy gondolattal nagyon is egyet tudok érteni, hogy Alex vonuljon fedezékbe. Én azonban végre foglalkozhatok Vivantival. Akármelyikkel is. Engem aztán nem hat meg a magassága. Ez még nekem lehet előny. Különben is, minél nagyobb, annál nagyobbat eshet. - Ez már majdnem lenyűgöző. Kár hogy nem lesz elég. - ismerem el egy pillanatra az okklumenciával kapcsolatos képességeit. Szinte tényleg lenyűgöző, hogy milyen könnyen rázza le magáról a kis mentális játékaim. De ez még bemelegítés sem volt. - Ismered a mondást. Háborúban, és szerelemben mindent szabad. Ez kicsit mindkettő. - forgatom meg könnyeden az ujjaim közt az elegáns elefántcsontszín pálcát a kezemben. Ha fel is tűnik az ujjperc hiánya, legfeljebb annyit jelent számomra, hogy egyedi technikája van. Érdekes. De valójában nem számít sem ez, sem az hogy bal kezes. - "A tapétám és én halálpárbajt vívunk. Valamelyikünknek mennie kell." - vigyorodom el a kérdésre. Innen kár volna visszakozni. A mondás egyébként Oscar Wilde-tól származik. De legalább a humorérzékem nem hagy cserben. Viszont adjunk a protokollra. Legyen meg a szabályos hátra arc, és tíz lépés, meghajlás. Ahogy szinte még fel sem egyenesedtem, célzom meg a pálcámmal Vivanti előtt a homokot. Nem. Nem tévesztettem célt. Ha sikerül a tervem, pillanatok alatt arra lehet figyelmes a barátunk, hogy mellkasig-derékig elsüllyedt a futóhomokban. Még jó, hogy ő választotta a helyet. Ezzel az igézéssel pedig semmisség tehetem a testi előnyeit. Én viszont számítok valamiféle ellen átokra, így nem maradok egy helyben, szinte a nonverbális varázslatommal egy időben térek ki oldalra, egy hárító mozdulattal.
//Futóhomok idézése Futóhomokot hoz létre egy személynyi területen, hogy az mellkasig, derékig besüppedjen (magasságtól függően). De csak akkor alkalmazható, ha eleve homokos a talaj. Pl. tengerparton.//
Persze értem én, hogy Paulo miért van befeszülve. Amikor megláttam mit művel Pasquale Alexal én is úgy téptem le róla és felcsesztem magamat annyira, hogy szó szerint eltörjem az állkapcsát. De bevallom nem számítottam rá, hogy most egy ennyire… ilyen személybe akadok. És persze nehezen, de felismerem, hogy ki a franc ez a fenegyerek! És halványan feldereng a plakátokon is a rókavigyorára. Be kell valljam, annyira leszartam az egész puccparádét a párbajszakkörök kapcsán, hogy félelmetes. Anyám persze sikítófrászt kapott hogy az ilyen kompetencia felméréseken nem szerepeltetem a családot, meg magamat.. de emlékszem, hogy a zene már akkor is jobban lekötött minden másnál. Azzal ébredtem, azzal feküdtem. Az volt a mindenem. Ahogy most is az! A férfiasságról szóló kiselőadása aligha hat meg. Köszönöm szépen tökéletesen jól van a férfiasságom. Időnként költözik igénytől függően és van, hogy balra tart… Arra, hogy mindenáron azt akarja, hogy kiálljak ellene csak sóhajtok egyet fáradtan. - Nem lehetne.. hogy hagysz vele beszélni és utána mindenki megy a dolgára? Te is jobban járnál. Meg mindenki. - mondom ki egyszerűen kissé unottan a pattogásra. De amikor Alex csókját teszi fel tétnek azért valami megmoccan bennem. Igazság szerint leginkább Alexet figyelem, hogy mégis miként reagál erre, de mivel voltaképp vette a lapot a pálcával kapcsolatos jelzés után és ahogy elnézem a srác testi épségét félti.. Helyes! Egy dögvigyor kúszik az arcomra - Hát barátom… az régen vesztett ügy, több szempontból is, ha csak az én “móresre tanításom” árán nyerheted el a csókját… Amúgy meg.. milyen nagyvonalú vagy.. Kár hogy a fődíj tárgya nem adta erre áldását! - lebiggyesztem a számat mint aki baszottul sajnálja épp a történteket. Talán nem kéne feszítenem, hiszen így vetkőzni kezd amire azért rácsodálkozom. De inkább DiNardi hülyesége szórakoztat, semmint valóban meglep.. Alapvetően nem szokásom leállni hadakozni senkivel. Csak ha jó okom van rá, vagy túlságosan unatkozom és az illetőnek amúgy is kijárt már valami.. De utóbbi esetből fakadó megmozdulásom, általában a suliban is már olyan jól sikerült, hogy a végén az lett az áldozat, akinek neki mentem. Mert hogy eléggé helyben hagytam a nyomorultat. És persze volt olyan is, hogy simán meguntam, hogy valaki rám szállt, mert azért valljuk be... Akadt miért. És mindig volt olyan aki úgy gondolta, a körülöttem terjengő pletykák nem komolyak. Olyankor volt az, hogy felálltam, elő csaptam a sárkány aurámat, ütöttem és az illető feküdt. Türelmes jószág vagyok, de csak egy darabig. Az ütemes zajolása is lepereg rólam. - Ha párbajozni akarsz, csináld tisztességesen! Szájhős! - bár ez a párbaj már ott nem tisztességes, hogy ő csak egy ember én pedig sárkány vagyok, de azért a tudtára szerettem volna adni, hogy érzékelem ám a rohadt kis mentális simijeit. Aztán gondolok egyet - De persze ha ragaszkodsz a piszkos tánchoz.. felőlem csináljuk.. - és ha már ő is neki vetkőzött, én is leveszem a fehér öltönyömet és bizony lehúzom a kezeimről a kesztyűket. Aki szemfüles, annak azonnal feltűnhet a hiányzó rész a gyűrűsujjamból és az, hogy mégis a csonkoltnak tűnő balomba veszem a pálcámat. Persze ez leginkább Alex számára bizonyosság. Paulo csak legfeljebb a hiányra lehet figyelmes, és arra, hogy úgy forgatok néhányat a pálcámon a kis hiányosságomat kihasználva, hogy azt szemmel szinte követni sem lehet. Végül oda lépek hozzá, hiszen akkor tartsuk a formalitást. Kezdve a tíz lépéssel. - Utolsó szavak? - teszem még fel a kérdést, ilyen közelségből lefelé nézve rá, egy elég furcsa arckifejezéssel. Nagyjából úgy, mint mikor egy ragadozó lesi a zsákmányát. Paulonak meglehetősen idegen lehet az élmény. Persze ha túl vagyunk az első hullámán a pöcsméregetésnek, hátat fordíthatunk egymásnak és megindulhat a tíz lépés! Közben Alex érezhet egy kopogtatást, amiről megismeheti, hogy én vagyok. “Nem fogom bántani.. Annyira… Csak ha kiprovokálja. De te menj fedezékbe! Úgy tűnik eljött a háború ideje..”
//Sárkány I. Képesek bárkivel gondolati úton kommunikálni (oda-vissza). Mentális ellenállás van ellene, de ha már valakit ismernek küldhetnek számára egy egyéni jelet, mintha afféle kopogtatás lenne, amit a másik felismer.
Paulónak szerencséje, hogy nem megy bele a velem való vitatkozásba, hiszen minden bizonnyal ő maradna alul benne. Daniel mellett megedződtem, mivel ő is folyamatosan igyekszik engem meggyőzni a maga igazáról, több-kevesebb sikerrel. Bár... Inkább kevesebb, maradjunk annyiban. Ha nekem van egy álláspontom, elég nehezen lehet eltéríteni mellőle, annyi szent. És még akkor is végigviszem, amit kigondoltam, ha egy noname alak késébe futok bele. Na, nem mintha az szándékos lett volna... Ha előre láttam volna a jövőt, esélyesen nem csinálok ilyen hatalmas ostobaságot. - Most már teljesen biztos vagyok abban, hogy te és Daniel ezt a szöveget tanuljátok valahol. Valamiféle szakkörön vagy szektában, azt nem tudom, pontosan hol, de mindketten mindig ugyanazt mondjátok - forgatom meg fáradtan a szemeimet. - Értsétek már meg, felnőttem. Már nem vagyok az a kislány, aki voltam. Nekem nem kellenek szabályok. Ezt pedig szerintem itt hagyjuk abba - sóhajtok egyet fáradtan, hiszen lassan újfent kezdem magam úgy érezni, mint az a tíz éves kislány, aki még csak fára sem mászhatott, mert az anyja nem engedte. Róma számomra a szabadságot jelentette annak idején, de végül itt is jöttek a szabályok. Szép lassan becammogtak az életemben, majd ott is maradtak egészen addig, amíg meg nem untam őket és ki nem tessékeltem mindet az életemből. És láss csodát, még mindig itt vagyok! Hát nem csodálatos? - Oké, azt hiszem, kezd előjönni a migrénem - dörzsölöm meg a halántékom lágy, körkörös mozdulatokkal, leginkább a középső-és mutatóujjamat használva a művelethez, miközben lehunyt szemmel hallgatom Paulót. Azért a szavai legvégén még egy halovány fintor is befigyel részemről. - Természetesen. Hogyne lenne rendben? Ilyen feltételek mellett simán benne vagyok - veszem elő a lehető legironikusabb hangom, majd égnek emelt tekintettel imádkozom egy sort. Azt hiszem itt és most lett végérvényesen elegem a férfiakból. Rocco és én jelenleg szünetelünk, aminek ki tudja, mikor lesz vége, de ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy én addig szeretnék magam mellé valakit. Most csak nyugalmat szeretnék és rendezni mindent magamban. Igen, Paulót is. Neki is meg van a helye az életemben, éppen csak rá kell jönnöm, hogy mégis hol és ezt miként értessem meg vele. Rendet kell raknom, mert másként semmi sem fog működni. Rendezni minden egyes kapcsolatomat, a számomra ártalmasakat pedig végleg lezárni. Az első lépés Lydia volt. Valahol azért megértem Paulo vágyait, tényleg. Ő egy olyan közegben nőtt fel, amely tele van elvárásokkal és senkit sem kímél. Lydia éppen csak megpróbált erre nevelni, én pedig gyerekként képtelen voltam ezt elviselni, Paulo azonban nap, mint nap benne van ebben. Elég fárasztó lehet folyamatosan feddhetetlennek maradni és finom módszerekkel intézni minden egyes konfliktust. Én, ha be akarok mosni valakinek, megteszem. Éppen csak azt kell néznem, hogy egy súlycsoportban vagyok-e az illetővel és nagyjából ennyi. Nekem nem áll a hátam mögött a jajdehipiszupi-családnevem. Valóban elég groteszkül fest Pasqual vigyora és magamban valamiféle elcseszett provokációnak könyvelem el, semmi többnek, de az, amit mond... Ahogy mondja... Ha nem lenne annyi lélekjelenlétem, amennyi van ebben a pillanatban, abban az esetben leengedném a pálcámat és úgy nagyjából ennyi is lenne a dolog, de pillanatok alatt összekötöm, hogy Rocco valamiért inkognitóban van. Nem tudom az okokat, nem ismerem az előzményeket, de nincs az a pénz, hogy Pasqualnak adja ki magát bárhol is a világban. Esetleg mégis? Mindenesetre felfogom, hogy amit tett, azt azért tette, mert jelezni szerette volna felém a dolgot, éppen csak Paulo elég szépen belerondított a képletbe, noha őt emiatt nem lehet hibáztatni, hiszen még én is bedőltem az álcának, holott ismerem Roccót. Valamennyire. - Én amondó vagyok, hogy talán meghallgathatnánk - szólalok meg végül, miközben a szemem lassan, de biztosan nyeri vissza mogyoróbarna színét, Rocco pedig érezheti, ahogy a mellkasához szegezett pálcám enyhén megremeg, de továbbra sem engedem le. Paulo Pasqualnak hiszi, ennek pedig valamiért így kell maradnia, szóval belemegyek a színjátékba. Mégis, mi mást is tehetnék? - Te prédikálod folyamatosan, hogy többet ésszel, mint erővel, szóval ezúttal fogadd meg a saját tanácsod... Kérlek - címzem a szavaimat Paulo irányába, miközben valamilyen hirtelen ötlettől vezérelve alkalmazom azt a trükköt, amelyet még Rocco tanított nekem, amióta kiderült róla, hogy mi is valójában és emelek egy láthatatlan falat az elmém köré, elővigyázatosságból. Rocco azt mondta, annál nehezebb, minél több információt szeretnénk elrejteni. Nos, én csupán az ő nevét betonozom az elmémbe, noha fogalmam sincs arról, hogy Paulo legilimentor lenne. Ez valahogy kimaradt. - Ugye nem gondolod komolyan, hogy leállsz? Vele? - bökök fejemmel a Pasqualnak hitt Rocco irányába, noha látszólag még mindig sakkban tartom a pálcámmal, mialatt Paulo átmegy önjelölt chippanddale-be. - Paulo, ennek nagyon nem lesz jó vége, szóval állj le a vetkőzéssel, rendben? - Nem tagadom, tényleg úgy gondolom, hogy Paulónak esélye se lenne Rocco ellen. Elvégre mindaz, ami kiderült róla... Rocco meg van annyira fafej, hogy egy ilyen balhéból nem fog kihátrálni. Nem keresi magának a bajt, de nem is fordít hátat neki, ha az a képébe vigyorog. - Nem, nem áll készen és voltaképp én sem! - csattanok fel Paulo kérdése hallatán. - Neked teljesen elmentek otthonról? Mindenáron el akarod picsáztatni magad? Élvezed, ha vernek? Csak beszélni szeretne és nem hiszem, hogy kifogása lenne az ellen, ha te is maradnál - hozom fel végül utolsó mentőövként, hátha Rocco kihasználja és belekapaszkodik. Így talán Paulo is engedékenyebb lesz.
Hát ezzel tudnék vitatkozni. Mármint Alex önbecsülésével, vagy annak hiányával inkább. De ezt most jótékonyan elengedem. Tudom, hogy nem egy nap alatt váltom meg a világot a szemében. Az újságcikk témájára is csak rábólintok. De valahol nagyon is boldoggá tesz a tudat, hogy ennyire számít neki a véleményem. Már csak ezért is szeretném elsőként olvasni azt a próba cikket. És igen, biztos vagyok benne, hogy jó lesz. Alex tehetséges, legfeljebb még azt nem tudja mennyire. Persze lehet, hogy nem lesz tökéletes az a cikk, de senki sem Pulitzer-díjjal kezdi. Fejlődni mindig lehet. Ettől pedig nem lesz rossz, amit csinál. Arra viszont, hogy rossz vicc volt arakét célozni rá, vághatnék bűnbánó képet, de igazából nem sikerül. Csak vigyorgom rajta. Ó nem teljesen viccnek szántam. - Alex. A szabályok nem ellened, hanem érted vannak. Néha szükség van rájuk, hogy ne történjenek olyasmik, mint amik a Mungoba juttattak. - futok neki egy kis sóhajtással. Nem arról van szó, hogy nem szeretem eléggé Alexet. Vagy hogy a második bátyja akarnék lenni, és úgy atyáskodni felette. Arra ott van Daniel. Egyszerűen csak vannak dolgok, amikben Daniellel értek egyet. Féltem Alexet az olyan helyzetektől, mint az a késeléses éjszakai is. - De tudod mit, újra tárgyalhatjuk ezt a kérdést. Mit szólsz ehhez: Többé nem csinálsz akkora és olyan butaságot, mint a legutóbbi, ami a Mungóba jutatott. És nem nyafogsz, ha nem költjük el egy hét alatt a teljes DiNardi vagyont. Ez így rendben van? - pillantok oldalt, de nagyon is komolyan gondolom. Nem akarom én szabályok, és keretek közé szorítani. Olyanok közé pláne nem, amikkel még a saját anyám sem tudott megbirkózni. Még csak megváltoztatni se akarom. De vannak határok, amiket tiszteletben kell tartani. Még Alexenadra Bianca Maroninak is. Akár párkapcsolatról, akár a a féltő bátyó szerepéről van szó. - A cölibátus és a hűség nem ugyanaz. Nem akarok én hirtelen szent papi életet. Ettől még az apám is kitérne a hitéből. Bár az öreg bosszantására nem is lenne rossz módszer. Egyszerűen belefáradtam azt hiszem az értelmetlen üres járatokba. Beszélgetni akarok, nevetni, engedni hogy csak Paulo lehessek, és ne a szigorú élre vasalt szabályok mentén felhúzott DiNardi. - tudom, engem rengeteg szabály, és béklyó köt. Ezek pedig riasztják Alexet. Tudom, hogy valahol mélyen szeret, és vonzódik hozzám, de a merev kötelességek hadától, ami mellettem várná menekülne. Sokan vannak ezzel így. Nem csak ő. Akik nem ebben a világban nőnek fel, elképzelni sem tudják, hogy valójában a pénz, és a hírnév gyakran inkább átok tud lenni, mint áldás. Nem. Nem tennék semmit Alex családja ellen. Főként, mert valahol inkább érzem a sajátomnak, mint a sajátomat. Ami valahol mélyen igen szomorú tény. Így ettől Alexnek gondolatban sem kell tartania. Hát nem vagyok egy szarozgatós, töketlen alak. Igaz, olyan féreg sem, aki lányokkal pofozkodna, csak mert megteheti. Még a húgomat sem ütöttem meg soha, pedig ő aztán tényleg igyekszik kiprovokálni. Néha pedig elég tehetségesen csinálja. Ennek ellenére kissé meglep, és talán el is ismerném, hogy nem sikerül kirúgnom a lábát, ami máskor elég jól be szokott jönni, de jelenleg éppen eléggé csípi a szemem ez az alak, ahhoz, hogy ne értékeljem a dolgot. Sőt tovább megyek, máskor elismeréssel adóznék az előtt, hogy a manipulatív hangom, csak lepereg valakiről, de most egyenesen irritál. Sőt Rocco egész lénye úgy ahogy van irritál. Magamban csodálom Alex bátorságát, de itt ennyi részéről elég is volt. Az a flegma beszólás Alex pálcájára, és hogy zsebre dugott kézzel képes akkora blődséget mondani, hogy hagyjam magára Alexszel... Akaratlanul is felnevetek. - Ez volt az évszázad vicce Vivanti. Szerinted létezik olyan férfi a világon, aki kettesben hagyna egy lányt veled? De tudod mit, mivel megnevettettél megengedem, hogy egyszer az életben férfi legyél, és kiállj ellenem. - a nevetésemben van valami rosszindulatú gúny, és él. Talán egy adag megvető lenézés is. De a következő mondattal Alex felé fordulok, bár inkább Rocco felé egy odaszúrt provokálás. - Egy csókért fődíjként, bárkit móresre tanítok párbajban. Még ezt a Paprikajancsit is. - kacsintok Alex felé játékosan. - Gyenge edzésnek talán majd megteszi, a következő bajnoki trófeám előtt. - Rocconak pedig talán kezd derenghetni, hogy még Rómában a suli folyosói szinte állandóan az én arcommal voltak tele plakátolva. Leginkább a párbaj bajnoki szerepléseimmel, és trófeáimmal a kezemben vigyorogtam mindenhol is. Ha pedig nem azzal, akkor valami más elitista dologgal, amiket ő annyira megvet. Onnan nézett le rá mindig ez az önelégült, irritáló vigyor. Ugyanakkor én higgadtan lépek egyet hátra, és veszem le a zakómat, amit egy közeli kidőlt farönkre hajítok, hogy aztán lassú mozdulattal tűrjem fel az ingujjaimat. Nem párbajhoz öltöztem, de sebaj. Így is jó lesz. Olyan még nem volt, hogy egy DiNardi meghátrált volna. - Készen állsz? - kérdezem egy szenvtelen vigyorral Roccot, immár teljesen felkészülve az elkerülhetetlenre. Amibe remélem Alex nem akar belefolyni. Közben pedig Rocco már csak arra lehet figyelmes, hogy valami roppant zavaró, és idegesítő kattogó monoton zajt hall valahonnan.
//Hangmágus 2. szint: Célszemélyre fókuszálva az ő számára hallható ütemes hangot hoz létre, pl. óra kattogás maximum fél órára, ami egy idő után rettentő zavaróvá tud válni.//
Amikor Paulo is ráfog a csuklómra már nem tudom leállítani a hoppanálásunkat, pedig esélyes, hogy megtettem volna. De így is a partra jutunk és el kell ismernem, a srác nem szarozik! És bár eltalál és azt se mondhatom, hogy meg se kottyan, de nem sikerül kirúgnia a lábamat, igazából számára olyan érzés lehet, mintha egy darab fa cölöpbe rúgott volna. Viszont így is sikerül valamennyire az egyensúlyomat egy pillanatra megbillentenie, ami miatt kénytelen vagyok odébb mozdulni. Ez pedig azt jelenti, hogy egyben távolabb is kerültem tőle, és mivel még mindig a két lábamon állok és lényegesen magasabb vagyok tőle, aligha érheti el a fülemet. A mentális védelmem pedig még mindig aktív szerencsémre, így bár kihallom a hangjából azt a különös tónust és egy pillanatara úgy is nézek rá mint aki tényleg meghallotta és hatás alá került, de aztán csak megrázom a fejemet és Paulo csalódására lényegében lerázom magamról minden próbálkozását. Persze ettől még rám szegezheti a pálcáját ő is és hamarosan beúszik a képbe Alex is. Akire az ő szemszögükből elég groteszknek hathat, de büszkén rávigyorgok. Nem lankad a figyelmem Paulo irányába, de Alex, szívemnek szegezett pálcáját hetykén megérintem. - Kötve hiszem, hogy ez a pálca ellenem fordulna. - egy pillanatra vissza csúszik a hangom arra ami valóban hozzám tartozik. És egy apró célzás Alex számára, hiszen erről, hogy a pálcája nekem simulékonyan képes működni és baromira nem lenne hajlandó ellenem tenni, erről csak mi tudunk. Pasquale nem. És Paulo sem. Persze ő veheti simán cukkolásnak szerencsétlen Alex felé és amolyan leszólásnak.. Egyáltalán nem tudtak megfélemlíteni, hiszen nekem valójában semmiféle elszámolnivalóm nincs velük, konkrétan a legszemérmetlenebbül baszom zsebre a kezeimet és nézek rájuk - Alexel beszédem lenne. Négyszemközt. De persze ha nagyon ragaszkodsz hozzá.. Előbb lerendezhetlek, nekem mindegy.. - Talán kissé leereszkedőre és provokálóra sikerül a mondandóm, de nem mondom, hogy szimpatikus a tag és hogy pillanatnyilag képes lennék vele más tónust megütni... Több okból sem. Alapvetően úgy tekintek Alexra, hogy ő az enyém, én meg az övé. A szívemben ez így van és kész. Szóval nincs miért megkérdőjeleznem magamat, így magasról bele szarok a féltékenységi körökbe. De közben meg az ahogyan Alex viszonyul hozzá mégis felcsesz. Elvégre mi az, hogy más iránt is gyengéden érez, aki nem is a rokona?!
//Sárkány (született) II. Képesek a bőrüket megerősíteni, hasonlóan, mint sárkány alakban. Ez kívülről nem látszik, de erős védelmet nyújt fizikai behatások, támadások ellen.
Nem becsülöm le magam, sőt, ami azt illeti, igyekszem mindent újjáépíteni, amit anyám lerombolt a hosszú évek folyamán odabenn. Ha Cody nem lett volna és nem jut eszébe a távoltartási végzés, akkor még csak hírből se próbálkoztam volna meg azzal, hogy egy római laphoz jelentkezzem gyakornoknak. Ő úgyis lebeszélt volna erről, hiszen mi az már, hogy a lánya újságíró legyen? Mégis melyik arisztokrata család szeretne egy mezei szakmával foglalkozó lányt a köreikben látni? Nem, tegyem le az alapképzést, menjek férjhez, szüljek gyerekeket és maradjak otthon, amely fogalom lehetőleg egy fényűző palotát takar, kacsalábakon. - Majd kiderül - mosolyodom el és már nem is szeretném tovább boncolgatni a témát, hiszen így is teljes mértékben elönt a lámpaláz. Azt pedig végképp nem szeretném, ha Paulo is csalódna bennem... Igaz ugyan, hogy most még úgy gondolja, képtelen lennék olyasmit a kezébe nyomni, aminek láttán azt mondaná, ez a pálya mégse nekem való, de mi van, ha mégis? És itt nem az a bökkenő, hogy nem hiszek magamban, hanem sokkal inkább az, hogy még ennek ellenére is meg akarom lépni ezt. Akár van tehetségem hozzá, akár nincs. És Paulo véleménye rengeteget számítana nekem. Talán még többet is, mint azoké, akik jelenleg erről döntenek. Amikor a közelembe hajol és a fülembe suttog, a libabőr lassacskán végigkúszik a testemen, noha inkább kellemes értelemben. Mindenesetre, azért türelmesen végighallgatom, amit mond és csak utána lépek távolabb tőle egy fél lépést. Amióta nem vagyunk együtt, tartom tőle a távolságot fizikailag is, ezt pedig ezúttal se mulasztom el megtenni. Nem szeretném, ha ezeket az apró mozdulatokat félreértené és többet látna bele a kelleténél. Valahogy annyira kellemetlen lenne... - Ez nagyon, de nagyon rossz vicc - pirítok rá Paulóra, noha se a tekintetemben, se a hangomban sincs pillanatnyilag egy szemernyi harag sem. - Ezt már szerintem megbeszéltük. Már nincs semmi és nem is lesz. Annak vége. Túl sok szabályt állítottál fel - vonom meg hanyagul a vállam. Azóta ott volt nekem Cody és Rocco is, ezt pedig én legbelül úgy értelmezem, hogy túlléptem Paulón. Eléggé beleszólt az életembe, voltaképp sokkal inkább éreztem magam a húgának, semmint a barátnőjének, így pedig nem volt túl sok értelme annak a kapcsolatnak. A féltő báty szerepére számomra ott van Daniel, aki készségesen vállalja is eme szerepet. Engem nem kell félteni, nincs szükségem szabályokra. Már nincs. - Nem nehéz elhinni, de attól, hogy szeretnél komolyabb kapcsolatot még nem szükséges papi fogadalmat tenned - osztom meg vele a véleményem. - Ki tudja, talán az egyik reggelen egy olyan lány mellett fogsz ébredni, akitől többet is kaphatsz. Csak te valahogy nem szánsz rájuk egy éjszakánál több időt és ez itt az igazi gond. Nem látsz a szíveddel, csakis a szemeddel. Azért még engem is meglep, hogy ennyire bölcsen voltam képes nyilatkozni ez ügyben, noha a romantikával soha életemben nem álltam hadilábon. És komolyan is gondolom, amint az imént mondtam. Azoknak a lányoknak vannak belső értékeik is, éppen csak nem elég a megismerésükhöz a ruhájukból kicsomagolni őket. Valóban nem láttam még Paulo másik oldalát, noha nem tartom magam olyasvalakinek, akit az ilyesmi elriasztana bárkitől is. Paulo a családi barátunk immár évek óta és aligha hiszem, hogy képes lenne bármit is tenni, amivel kirugdalná magát ebből a státuszából. Esetleg csak abban az esetben, ha ellenünk irányulna ez az egész. Ha bárkit is bántana a családomból, semmissé válna minden, ami eddig összekötött minket. De nem, Paulo nem tenne ilyet, szóval még csak kósza gondolatként se villog bennem ilyesmi. Nem nézek hátra, nem tudom, hogy követ engem, de még ha így is lenne, se állítanám le vagy küldeném vissza a helyére. Paulo számomra valamilyen szempontból biztonságot jelent, Pasquallal szemben pedig kelleni is fog a plusz védelem. Ekkora tömegben nem fog nekem esni, ebben biztos vagyok, különben az anyjával találná szembe magát és tőle valamilyen szinten talán még ez a vadállat is tart. Amikor azonban megragadja a csuklómat, döbbenten pillantok le a karomra, végül emelem rá a tekintetemet, de még mielőtt bármit is reagálhatnék, már el is hoppanálunk a vásárról és egy kihalt tengerparton találjuk magunkat. Ami tök romantikus is lenne, ha nem éppen Pasquallal állnék szemben... Az egyetlen dolog, amellyel nem számol, hogy ezúttal nem bénít meg a jeges félelem és van annyi eszem, hogy amint ismét talajt érzek a talpam alatt, szabad kezemmel már rántom is elő a pálcámat és szegezem azt a testvérének hitt Rocco mellkasának, sőt, kissé még erősebben is nekinyomom, hadd érezze, hogy komolyan beszélek. A túlélési ösztönöm erősebb a bennem kavargó rosszullétnél, amely más esetben már rég térdre kényszerített volna. - Túlerőben vagyunk, ha nem vetted volna még észre - szólalok meg, miközben a szemem jégkékbe csap át, voltaképp tudat alatt is azt közvetítve Pasqual felé, hogy jah, amúgy komolyan gondolom ám és képes lennék valami szép kis átkot ellőni rá. Amit azonban neki nem kell tudnia az az, hogy egyelőre csakis az tart vissza eme cselekedettől, hogy félek a későbbi megtorlásától. Mert ha itt és most helyben is hagyjuk őt, esélyesen nem lenne azzal vége. Visszatérne. - Csak menj vissza a vásárba és felejts el minket - ajánlom fel számára, magamban abban reménykedve, hogy Paulo is egérutat hagy számára. Bár, mintha a hangja ezúttal más lenne... Olyan idegen. Itt és most viszont egyelőre nem foglalkozom vele, nem engedem, hogy kizökkentsen. Ha eltereli a figyelmemet, bajban leszünk. De ha Pasqual azt látja, hogy nem képes megfélemlíteni, talán olajra lép. Ezt kell hinnie! El kell hitetnem vele, hogy képes lennék megátkozni is, hacsak nem old innen kereket.
)
