2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] - Ha ezt előbb tudom. – Rázom meg a fejemet somolyogva. Mondanám, hogy kihagytam volna az Auror képzést, s itt lébecoltam volna, de ez nem volt lehetőség. Mindegy is, nem leszek telhetetlen örülök, hogy itt vagyok és örülök, hogy barátokkal vagyok. - Jójójó. – Bólogatok kissé irritáltan mielőtt ténylegesen kettesben hagyom őket egy kis időre. Egyrészt mert teret akarok nekik hagyni, hogy ne legyek betolakodó a romantikus kis nyaralásukban. Merthogy eddig mind a ketten a dolgoztak, ha jól értettem Lizzy leveleiből. Szóval kicsit már attól is bűntudatom van, hogy egyáltalán itt vagyok. Nem baj, majd elmúlik. Nem sértődök meg azon, hogy nem tudja a nevem elsőre. Szemem se rebben, hiszen vagy 2 percre látott tegnap, amikor is hadarva bemutatkoztam, megköszöntem, hogy vendégül lát és elmondtam mennyire vártam már, hogy megismerjem az országot, ahol él, mielőtt Lizzy körbevezetett. Mondjuk nem volt teljeskörű, mert a borospince kimaradt… - Még nem uram, de szívesen venném a kóstolót. – Bólintok nagy lelkesen. Két szenvedélyem van; a koffein és az alkohol. Mondjuk ez nem hangzik olyan jól, így átgondolva, de mit tehetnék? Ez a két dolog tart egyben, hogy ne törjek össze a nyomás alatt. Nálunk úgy is minden a látszat, hogy mi van alatta az mindenkinek a saját baja. A két olasz megnyilvánulásán csak kuncogni tudok, egy kicsit zavarba is jövök, mert ugyan én is elengedem magam a bácsikámmal, ilyesmit ritkán látok külső szemlélőként. - Köszönjük, viszlát! – Köszönök el illendően a felnőttől, mert szinte biztos, hogy a szüleim megfogják kérdezni tőle egy köszönő levél keretein belül, ami egy angliai különlegességekkel teli tömött ajándékkosárhoz lesz csatolva, hogy hogyan viselkedtem. Kontrol freak-ek a szüleim, ez van. - Autóban még nem, de motoron már igen. – Emlékszem valamire az autókról a mugliismeret órákról, amiken addig vehettem részt, amíg anyám tudomást nem szerzett róluk…Mindenesetre érdekesnek hangzik és már alig várom. Na meg az evést is. - A bácsikád főz? – Nézek rá meglepődve. Az én családomban nemhogy a férfi, de a női tagok sem teszik be a lábukat a konyhába. Ez Emalee szakterülete. – Nem szeretném ezzel terhelni, miattam igazán ne erőltesse meg magát. – Szabadkozok azonnal, hiszen az én világomban a főzés egy fárasztó kötelesség, amit kerülni szoktunk. - Remekül hangzik az étterem, azt viszont már tényleg szeretném én állni. – Nézek rájuk szinte könyörgő tekintettel. Sosem használtam még ezt az arckifejezést ezelőtt, így reményeim szerint meg lesz a várható hatása. Én a fenyítéshez vagyok szokva, de értelemszerűen ebben a környezetben nincsen rá szükség és nem is akarnám alkalmazni. - A cukrászdában is benne vagyok! – A csínytevésben mindig! Össze csapom a tenyereimet vidáman, de puhán, hogy ne legyen olyan éles hangja. A végén még valaki megijed. – Akkor meg van a mai menetrend! Mehetünk? – Már tűkön ülök, majd kiugrok a bőrömből, s most, hogy végre tisztáztuk az anyagiakat jöhet a tervezgetések jó része; maga a program.
Eszemben sincs megsértődni a "Kávéfüggő prefektusok" kifejezésen. Ez tulajdonképpen egészen jól fedi a valóságot esetemben. Adorában nem vagyok biztos teljesen, annyira nem ismertem meg a lányt eddig. De a lelkesedéséből ítélve tőle sem állhat nagyon messze ez a kifejezés. Ami igazán boldoggá, és büszkévé tesz valahol. Elvégre az csak jó érzés lehet, ha elismerik az ember hazáját, és otthonát. - Akkor ezt megbeszéltük. - zárom le végül a jegyes fizetéses témát, egy megadó kis kézfeltartéssal. Ismerem már annyira Lizzy-t, hogy tudjam mennyire makacs. Nem lenne értelme bármit is mondanom. Vagy akará Adorának tovább próbálkoznia. Viszont legalább nem egész nap ezen vitatkozunk. Annak tényleg semmi értelme nem volna. Legfeljebb majd majd kitalálok valami szép, és hasonlóan érdekes programot a lányoknak holnapra. - Szívesen elmegyek. Bár előbb talán Gillyvel, és Chirs-szel is tisztázni kéne a helyzetet. Nem igazán akarok kínos pillanatokat. - nem tudom, hogy Gilly hogyan fog reagálni erre az egészre. Tőle azért picit jobban tartok, mint Chris reakciójától. Bár a végén tényleg bemos egyet, hogy mind a két unokahúgát sikerült elszédítenem. Noha a Gillyvel való szakítás után egyáltalán nem keresett a srác. Szerintem ő fogja a kisebb gondot okozni. De előbb-útobb Gillynek is meg kell tudnia. Ami meg az ünnepeket illeti, nos a család tényleg az első helyen áll nálam. De szerintem azért megoldható lenne a pár napott itt, pár napott ott. Elvégre a legtöbb szünet nem egy-két napból áll. - Ó jön még ő az én utcámba. - vigyorodom el az Alexre vonatkozó kérdésre. Bár tudom, hogy a bácsikám sem gondolta komolyan. Ez nem az a hangszín volt. Mellesleg mindenkinél jobban ismeri a kis testvéri cívódásainkat Alex-szel. A legtöbbször nem is szól bele. Legfeljebb, ha már tényleg kezdenénk nagyon messzire menni az "ereszd el a hajamat"-tal. Ekkor ér vissza Adora is. A borospince említésére azért nem tudom megállni a vidám vigyort. - A bácsikámnak van a legjobb bora a tartományban. - nem is tudom talán olyan 14 éves lehettem, amikor egyszer egy nagyobb összejövetelen a bácsikám megengedte először, hogy belekóstoljak a boros poharába. Nem kaptam többet csak egy kortyot, mert kíváncsi voltam. Azóta már egész kis mini sommelier-vé kezdek válni. Azóta rengeteg mindet megtudtam a borokról. Főként a jó borokról. - Hazafelé beugorhatunk egy kis sajtért is. - jegyzem meg a borkóstolás lehetőségére vidáman. Ahogy a bácsikám a kezembe nyomja a kulcsot, szinte reflexszerű mozdulattal ölelem át. Olasz vagyok, és számomra egyáltalán nem jelent gondot, az efféle érzelem nyilvánítás. - Szeretlek. - fűzöm még hozzá, de én is elnevetem magam, ahogy ő is. Aztán egy vidám itéssel köszönök el töle, ahogy eltűnik a lépcső irányába. Végül is megszereztem, amit akartam. Vagyis Lizzy akarta, de ez most egyre megy. - Ki más? - jegyzem meg az égre emelt tekintettel, mintha Istentől várnék mennyei apanázst az útra, de nyilván nem fog megtörténni. Viszont a vigyorom így is elárulja, hogy ezt eleve is így terveztem, hiszen egyébként nem dobtam volna be. Van még pár trükköm, amivel megpuhíthatom a bácsikámat, ha nagyon nem akar kötélnek állni valamivel kapcsolatban. Elvégre még az olyan dolgokat is vele írattam alá, mint a Roxmortsi hétvégi látogatásos engedély, vagy a VMS-re való jelentkezéshez csatolt szülői engedélyt is vele írattam alá, tekintve a verseny idején alig múltam 16. - Ha igazi olasz gasztronómiára vágysz, akkor várd ki, amiíg a bácsikám beszabadul a konyhába. - jegyzem meg vidáman Adora felé. Lizzy pedig még jól emlékezhet a saját érkezésének estéjére, amikor is a bácsikám egész nagy olaszos lakomával várta. És hát van egy olyan sanda gyanum, hogy ebből az élményből Adora se maradhat ki, a boros kérdés sem volt éppen véletlen. - Ha szeretnétek, akkor tényleg beülhetünk valahova. Tudok pár klassz kis helyet. De a cukrászdába is belóghatunk némi sütiért. - jelenik meg egy csibészes mosoly az arcomon.
ϟ”A boldogság valódi titka, ha örömünket leljük a mindennapi élet apró mozzanataiban.”ϟ
- Kávéfüggő prefektusoknak melegen ajánlom Rómát – pillantok Adora felé, miközben továbbra is teljes izgatottsággal várom a mérkőzést. Egy pillanatra se jut eszembe, hogy ezzel akár őt, akár Danyt kellemetlen helyzetbe hoztam bármilyen szinten is. Elvégre, én örülök, miért ne tennék ők is ezt? Engem nem izgat ennek az egésznek az anyagi oldala, én csak szeretném, ha boldogok lennének. Erre pedig nem is lenne jobb alkalom egy kviddics meccsnél. - De megegyeztünk, én állom – vetek azért még egy eltökélt pillantást a hollóhátas prefektus irányába. - És meg ne halljam még egyszer azt, hogy mennyibe kerülhetett vagy hogy bárki is állná helyettem az árát. Szeretném magam jól érezni, szóval ne ez legyen a téma, rendben? Mert eszem ágában sincs végig ezt hallgatni mindkét oldalról és ha ismét litániába kezdenének a pénzt illetően, tuti faképnél hagyom őket és egy más társasággal ülöm végig az eseményt. Nem szeretem, amikor a fülemet rágják, kapok anyáméktól bőven fejmosást, amint hazaérek és megmondom, mire ment el a pénzem nagy része, amit a nyár folyamán kerestem. Habár, talán nem is számolok be nekik róla. Igen, ez lesz a legjobb. - Ismétlem, ha még egyszer felhozod a témát, mást viszek magammal – szólalok meg szigorú képpel lereagálva Dany iménti szavait és még a csókot se viszonzom. Hadd érezze, hogy komolyan gondolom a dolgot. - Ez kedves tőled, igazán – mosolyodom el azért kissé a fiú szavai hallatán. Családtag? Kellemes melegség jár át a gondolatra, amit nem igazán vagyok képes a helyére tenni. - Majd valamikor te is eljöhetsz hozzánk – vetem fel az ötletet. - Amint rendezőknek otthon a dolgok. Gondoltam már arra, hogy valamelyik ünnepre meghívom őt magunkhoz, de ez Gilly miatt se lenne valami nagy ötlet részemről. Jóformán már abban is kételkedem, hogy ebből idén bármi is megvalósulna. Pedig igazán jó lenne pár napot a karácsonyból nálunk tölteni és pár napot itt. Mivel Dany számára fontos a család, sejtem jól, hogy ezt az ünnepet nem töltené távol tőlük. De én meg nem szeretnék nélküle lenni két hetet. - Beszéljek vele, hogy hagyjon pihenni vagy egymás között rendezitek le? - szólal meg Dany bácsikája a lehető legkomolyabb képet vágva, de már ismerem annyira, hogy tudjam, mikor viccel. Nyilván nem gondolja komolyan, hogy egy tizennyolc éves srác ne lenne képes a helyére tenni egy Alex korú lányt. - Jó reggelt, öhm... - ráncolja össze a szemöldökét, némileg gondolkodóba esve, mire én a segítségére sietek. - Adora – bököm ki, mire a férfi szélesen elmosolyodik. - Köszönöm. A borospincét láttad már? - kérdezi Adorának címezve a szavait, felcsillanó tekintettel. - Ha gondoljátok, délután megihatunk pár pohárral. Mindannyian ihattok már, igaz? - teszi fel a kérdést, miközben mindhármunkon végignéz. Én csak bólintok egyet, hiszen Daniel életkorát nyilván tudja, Adora pedig velem egykorú. Bár, fogalmam sincs, Olaszországban mennyi idősen érik el a felnőttkort a mágusok. - Jó, hát a teli tanknak képtelen vagyok ellenállni – sóhajt egyet Mr. Maroni, mintha annyira nehéz döntés elé állítottuk volna, majd Dany kezébe nyomja a kulcsot. - És mosasd is le. Kösz. - teszi azért még hozzá vigyorogva. - A programról pedig nem szeretnék többet tudni, de egy Vespán tényleg bajos az ilyesmit intézni – kacsint felénk, majd elneveti magát. - Érezzétek magatokat jól, kölykök – int egyet, majd elindul az emelet felé, hogy végül eltűnjön a lépcsőfordulóban. - A benzint és a mosást te fizetheted – szólalok meg, majd Adora felé fordulok. - Utaztál már kocsiban? Állati kényelmes, szóval készülj, mert azzal megyünk az arénához. És isteni hamburgereket lehet Rómában is kapni – folytatom lelkesen. - Beülhetünk majd valamerre enni is a meccs után. Esetleg végigkóstolnád az olasz konyhát? - kérdem meg végül. - Van pár étterem is errefelé és még én se ettem végig az étlapot. Benne lennétek? - szólalok meg végül kissé bizonytalanul, hiszen mi van akkor, ha Dany mást tervezett be estére? A bácsikája igazán finomakat tud főzni és hatalmas családi vacsorák is szoktak lenni itt, de valamiért most tényleg szeretnék hármasban lenni velük. Néha ugyanis olyan témákat is érintünk, amelyet a népes mugli család előtt nem szerencsés megbeszélni. A suli és az órák... Szerintem koppanna az álluk rendesen, ha meghallanák, miről is témázunk a közelükben.
[You must be registered and logged in to see this image.] - Oké, hivatalosan is ez a kedvenc helyem! – Jelentem ki. Éjjel-nappal kávé. Mi másra vágyhatnék? Mondjuk arra, hogy ne akarjon mindenki meghívni valamire. Kedves tőlük meg minden és tudom, hogy ez a szeret kimutatásának egy módja, de rosszul kezelem az ilyesmit. Nem vagyok rászorulva, sokkal rendelkezem már most is, az örökségemről nem is beszélve. Kellemetlen, hogy engem akarnak meghívni. Ezért is reagálom le azonnal Lizzy ajándékát. Boldog vagyok persze, imádnék az „oktatómmal” elmenni egy meccsre. De basszus. Amikor pedig Danny megemlíti az egyetemi alapját még inkább kezdem úgy érezni, hogy teher vagyok a számukra… - Rendben, befejeztem. – Teszem fel a kezeimet még mielőtt angolosan távoznék. Nem szabadna, hogy ennyire érdekeljen, de mindenkire más hatással vannak az anyagiak. Bennem mindig bűntudatot kelt, hogy annyi van és megpróbálom ilyen-olyan módon odaadni azoknak, akiknek szeretnék egy jobb vagy egyszerűbb életet biztosítani. Nyár eleje óta a Bangori gyermekotthont is támogattam egy nagyobb összeggel, amire anyámék rájöttek és azonnal pótolták az összeget…Jó pozitívum, hogy ők is adakoztak az árvaháznak, szóval nem bánom annyira a dolgot. Mindegy is, inkább a meccsre és a rám váró kávé extázisra koncentrálok. Tudom, hogy a risretto a helyi alap kávé, de érdekelne egy igazi olasz cappucino is, meg hallottam egy úgynevezett flat white-ról is... Mennyi kávé, milyen kevés idő! Már a koffein gondolata is felpörget, így majdhogynem ugrálva érkezek vissza a konyhába, magam elé kiabálva, hogy na menjünk már. Ami csak akkor válik cikivé, amikor kiderül, hogy megjött a vendéglátóm. - Jó reggelt Mr. Maroni! – Köszöntöm vidáman, ám kissé zavarban. Felnőttek előtt nem szeretem elengedni magam; a végén még nem fognak tisztelni, ami pedig azért fontos mert…Nos, mert apám szerint senki vagy, ha nem tisztelnek. Remek a végén még minden értékről, amit képviselek kiderül, hogy a szüleimtől van. Jó, ez elvileg normális lenne, de nálunk semmi se normális. – Még egyszer szeretném megköszönni, hogy itt lehetek! Csodálatos a háza!
Imádom a kévét. Beszélni is szeretek róla, így szívesen avatom be Adorát is. Azt hiszem a kávé és az olasz lét kéz a kézben jár. Hozzá tartozik a lényünkhöz. Gyerekkoromban folyton le akartam enni anya, a bácsikám meg a felnőttek kapucsínójáról a tejhabot. Aztán egyszer a bácsikám reggeli kapucsínóját sikerült nekem meginni, amíg kiment a konyhából telefonálni. Aztán már jött magától a kávé függőség. Azt hiszem, a vérünkben van. - Ne aggódj. Az olaszok a nap bármely szakában találnak alkalmat egy jó kávéra. A következőre a vendégem vagy. - kacsintok vidáman Adorára. Nem terveztem szoros napirendet mára. Alakul ahogy alakul. Különben is az az érzetem Lizzynek már megvannak a maga tervei. - Szóval már itt tartunk? Szövetkezel a bácsikámmal, hogy foglaljon le, amíg a hátam mögött intézkedsz? - nem tudom, hogy tényleg szövetkeztek-e, vagy csak véletlen volt szerencséje Lizzynek. De vigyorom elárulja, hogy semmi komoly nincs a kérdésben. Inkább csak ugratásnak szánom. - Héé lányok! Ha nem tudtok megegyezni, akkor nekem kell állnom, és nem szeretnétek, ha erre úszna el az egyetemi tandíj alapom. - próbálom rövidre zárni a ki fizesse a jegyeket vitát. De egy kis mosoly azért még ott bujkál a szám szegletében. Nem igazán vágyom rá, hogy estig ezen vitatkozzunk. Aztán Adora elsiet, én pedig Lizzy derekát fogom át, hogy magamhoz húzzam, és megcsókoljam. - Haragudni? Nem. Legfeljebb egy kicsit magamat szégyellem, mert ezt nekem kellett volna. Őszintén gondoltam is rá, de a jegyárak eléggé elvették a kedvem. Szóval boldog vagyok, mert én is mindig vágytam ki egy ilyen meccsre. És hálás is, nem érdemellek meg. különben is, te itt nem vendég vagy. Családtag. - javítom ki egy kis mosollyal. Ekkor lép be a bácsikám. - A jól túlzás. - vonok vállat. Alex idegesítő tud lenni. A fél éjszaka egy párnával püfölt. Komolyan fontolóra vettem, hogy ráküldök egy sóbálvány átkot. Aztán elvetettem az ötletet. Viszont ahogy Lizzyre nézek, gyorsan észbe is kapok, és már a bácsikám mellett termek, hogy segítsek elpakolni a bevásárolt holmit. Na, nem mintha nem szoktam volna magamtól is észre venni magam, és segíteni, ha kell. Csak nem ilyen feltűnő gyorsasággal, és lelkesedéssel. - A mai programtervért Lizzy a felelős. De ha már itt tartunk, akkor kölcsön adnád a kocsit? Hárman bajosan férnénk el a Vespán. - nézek ártatlan, könyörgő barna szemekkel a bácsikámra. Ekkor toppan be Adora is, jelentve, hogy készen van. Így a hollóhátas lányra pillantok majd vissza a bácsikámra. - Légyszi. Visszafele tankolok is. - végül is a nyáron többször elkértem az autót, de a benzin nem magától kerül a tankba tudom én. Talán a bácsikám örülne, ha egyszer tele tankkal kapná vissza a kocsiját.
ϟ”A boldogság valódi titka, ha örömünket leljük a mindennapi élet apró mozzanataiban.”ϟ
- Köszönöm – húzom ki magam némileg büszkén, habár hatalmas tudást nem igényelt a dolog részemről. A kávéfőző és a kávé adott, nekem szinte csak ízesítenem kellett az italt. Dany ízlését valamennyire már sikerült kiismernem, itt inkább Adoránál voltam gondban. Nála jóformán tippelgettem, hogy miből mennyit szeret. Nem is estem hát túlzásba semmivel sem. Annak azért kifejezetten örülök, hogy pont sikerült eltalálnom. Nem dől össze a világ, ha esetleg nem ízlik neki, de ez kifejezetten jobban tetszik. Dany monológjára csak a szememet forgatom, amit ő nem láthat, mivel pont Adorára figyel, miközben teljesen beleéli magát a kiselőadásba. Ezerszer meghallgattam már ezt tőle, a rövidebb-hosszabb verziókat is és – noha eleinte érdekes volt – mára számomra már unalmassá vált. Magamban azért nagyon remélem, hogy nem napestig szeretné boncolgatni a kávézási szokásaikat. Adora nyilván meghallgatná, hiszen láthatóan érdekesnek találja, de engem inkább más köt le. - Tegnap, a fizetésemből – nevetem el magam, amikor Dany felkap, végül hagyom, hogy megcsókoljon. Amikor végül elenged, Adora ölelget meg, amit én széles vigyorral viszonzok is. Örülök, hogy örülnek, komolyan. - Amíg te a bácsikádnak segítettél, kissé önállósodtam – címzem a szavaimat Dany felé. - Régi álmom már egy ilyen meccs, de eddig még nem sikerült kijutnom rá – teszem hozzá, a jegyeket nézegetve. Határozottan érzem, hogy a mai nap tökéletes lesz. Annak kell lennie! - Nem! - csóválom meg a fejem Adora szavai hallatán. - Vendég vagy itt, ahogy én is és nem rondítasz bele semmibe – szögezem le ellentmondást nem tűrő hangon. - Különben is, nem kérdeztelek meg titeket, úgy vettem meg a jegyeket. Nem ti kértétek. Nem azért dolgoztam végig a nyarat, hogy kihagyjak egy ilyen mérkőzést. Amikor Rómába jöttem, még csak nem is hallottam arról, hogy itt rendezik meg ezt a meccset. Láttam ugyan kiírásokat itt-ott, de nem figyeltem fel rájuk túlzottan és Danyt se kérdeztem meg, mi a pontos jelentése annak az olasz szövegnek. Végül a fiú egyik este megemlítette a dolgot, én pedig úgy tettem, mint akit annyira nem érdekel. Azt mondtam, láttam már játszani a Hárpiákat és hatalmasat csalódtam bennük, no meg soha többé nem megyek ki egyetlen meccsükre sem. A végén még megvette volna a belépőket... - Siess vissza! - szólok még Adora után, majd kissé közelebb lépek Danyhez, végül lágyan megfogom a kezét, majd kérdő tekintettel pillantok fel rá. - Akkor tényleg nem haragszol emiatt? Azt hittem, lesz valami kifogásod a dolog ellen – teszem hozzá egy lágy mosoly kíséretében. - Amikor este ezzel jöttél elő, komolyan megijesztettél, hogy talán már meg is vetted a jegyeket. Pedig ez most tényleg az én ajándékom, nektek. Egész nyáron vendégül láttál, Adora pedig a barátom és örülök annak, hogy boldoggá tehettem. Mert a lánynak semmiféleképpen se fogom engedni, hogy állja a jegyeket. Tisztában vagyok azzal, hogy számára a pénz nem akadály, de ez itt és most tényleg nem erről szól. Már visszahozza az árát, ha jól érezzük magunkat. Az az öröm pedig az arcukon... Szinte pillanatok alatt meg is térült minden fáradozásom. - Jó reggelt, fiatalok! - toppan be a következő pillanatban Dany bácsikája, én pedig elengedem a kezét, majd vetek felé egy jelentőségteljes pillantást. Remélem, kölcsönadja számunkra a kocsit és nem kell gyalogolnunk. - Remélem, mindenki jól aludt az este – kezd bele a szövegébe vidáman, miközben bepakolja a konyhába a vásárolt holmikat. - Merre mentek ma? Tisztában van azzal, hogy idén nyáron már nem dolgozunk a cukrászdában, hiszen Dany elutazik az anyukájához, én pedig haza, napokon belül. Két hétig nem is látjuk majd egymást, ami számomra már most rettenetesen hosszúnak ígérkezik. Az iskolában pedig titkolóznunk kell majd, szóval ott is csak óvatosan, nehogy eláruljuk majd magunkat. Iszonyatosan nehéz lesz számomra nem átölelni vagy megcsókolni, de Gilly miatt ki kell bírnom. És az All Star miatt is. Mindketten jelentkezni szeretnénk, ráadásul a kapitányi posztot is megpályázzuk. Nem lesz egyszerű egymás ellen versenyeznünk, de az, hogy együtt vagyunk, még nem felmentő körülmény a szememben. Talán meglepi majd, de még ellene is mindent bele fogok adni. Mert ebben tényleg nem ismerek kegyelmet.
[You must be registered and logged in to see this image.] - Elnézést, szép munka Lizzy! – Biccentek neki, mivel hamar kiderült, hogy ő alkotta a ma reggeli adagomat. Finom utó íze volt és még vagy hat bögrével meg tudnék inni belőle. De korlátoznom kell magamat. A limitem 4 kávé egy nap. Nehezebb napokon hat is lemegy, de olyankor már azért érzem a koffein túltengéses tüneteket. Lábrángás, tikkelés és kusza beszéd. Dany kis felvilágosítása teljesen magával ragad. Alig várom, hogy délután kérjek valahol egy jó risrettot, egy leheletnyi kremával a tetején. - Ez nagyon érdekes. Remélem ma lesz alkalmam még kávézni. – Jegyzem meg elgondolkodva és ezután kérdezem meg, hogy na mi a program. Egy pillanatra összehúzott szemekkel nézek rá, mert az első dolog, ami eszembe jut az a hektikus éjszaka, amikor is ő kiszállt a Jenkins hadi tervből. Nem hinném, hogy azt itt és most akarja felidézni, így el is vetem a gondolatot. Szerencsére ő maga áll elő a jó válasszal, ami megmenti a reggeli hangulatát. - Azta Liz! – Lelkesen felpattanok, hogy megölelgessem, de hát enyhén szólva lemaradok Danielhez képest, de nem bánom. Csak vigyorgok rajtuk. Mondanám, hogy irigy vagyok, de őszintén? Azok után, amiken Lizzy keresztül vitte magát, csak örülni tudok, hogyha boldognak láthatom. De azért mikor földet ér, magam is megölelgetem egy kicsit. De a következő mondata nem tetszik. - Benne vagyok naná…de szeretném én állni a jegyeket. – Szögezem le komolyan. – Ettől még a te meglepetésed lesz, de ez rengeteg pénz. Nem várhatom el, hogy amellett, hogy itt lehetek veletek, mint valami ingyen élő, aki belerondít az első közös nyaratokba, még egy ekkora ajándékot is adj nekem. – Ahonnan én jövök, ott mindennek ára van. Súlyos, kegyetlen ára, ami mellett a pénz semminek tűnik. Lényegében, hármunk közül én vagyok az, aki képes három jegyet egy ilyen presztizsű meccsre gond nélkül kicsengetni. Nem akarom, hogy emiatt ússzanak el a tervei. Sosem bocsájtanám meg magamnak. - Na de, akkor rohanok is összeszedni magam! – Ezzel végszóval tovább pörögve az aznapi terveken felrohanok lezuhanyozni és felöltözni. Mindeközben azon merengek, hogy vajon kinek is szurkoljak? A Hárpiákkal nincsen bajom, de nem ismerem még a Római légiósokat és lehet, hogy az ő játékok közelebb áll majd a szívemhez. Meglátjuk mi lesz. Igyekszem kényelmesen öltözni, de ebben a melegben ez nehéz téma…Végül egy rózsaszín ruha mellett döntök, meg egy könnyű kapucnis pulcsit kötök a derekamra, ha esetleg későn jönnénk haza. Nem tudom, hogy Dany nagybácsija mennyire szigorú, de remélem azért nem annyira, mint az én szüleim. Eddig csak egyszer voltam Rómában és akkor is csak a varázslóknak szánt részen, tekintve, hogy a szüleimnek derogált muglikkal keveredni. Milyen úri módi. Gyorsan visszatalálok a többiekhez, hiszen illetlenség lenne sokáig elhatárolódnom tőlük, ha már meghívtak magukhoz. Nem vagyok annyira szociális hangulatban, kikészített a kényszeres kokettálás, de nem akarom, hogy ez a barátaimon csattanjon. Majd szerzek egy még egy kávét és jó leszek. - Én kész vagyok, mikor indulunk? – Izgatottan toporgok, hogy na menjünk már. Annyi ideje vártam már a mai napot!
Szerintem a jó kávét az emberek többsége szereti. Aki nem, az meg még nem ivott jó kávét. A bácsikám pedig elég gondosan ügyel a konyhájára, és arra, hogy a benne található alapanyagok a legjobb minőségűek legyenek. Beleértve az igazi szemes kávét, illetve a magát a kávéfőző gépet is, ami frissen pörköli, és darálja a kávészemeket a legjobb zamat kinyerése érdekében. Amióta az eszemet tudom a bácsikám ételen, vagy konyhai dolgokon sosem spórolt. Máshol igen, de itt biztosan nem. Így Lizzy számára sem volt túl nehéz megtanulni a kávékészítés kihívását. Legalábbis jó tanárként igyekeztem megmutatni neki a kávégép használatát. Két hónap alatt pedig az ember belejön az ilyesmibe. Főleg azért is mert a cukrászdában is hasonló van, aminek a segítségével a vendégeket szolgáljuk ki. Ha naponta több száz adag kávét főzöl le, akkor bizony hamar a csuklódba kerül a mozdulat. - Nem mondhatnád el nekem most, neki meg akkor? - nézek a szőke lányra bánatos kiskutya szemekkel. De azért a kávétól mégis sikerül elmosolyodnom. Szerencsére nem kell soká várni Adora megérkezésére sem. A "gerlék" kifejezésre csak elvigyorodom. Nem szoktam hozzá, hogy ilyen jelzőket aggassanak rám, de valahol kifejezetten viccesnek érzem, és tetszik is a dolog. - Ez tényleg Lizzy érdeme. De holnap én készítem és szervírozom ígérem. - mosolygok vidáman Adorára, amikor felém biccent elismerően. Ami ezúttal nem is nekem jár. Bár azért, ha sikerült volna megelőzni Lizzyt én készítettem volna. De cseppet sem bánom, hogy így alakul a reggel. - Egyébként az tudtad, hogy az olaszok a tejet a reggeli részének tekintik, ezért reggel tejeskávét, kapucsínót isznak, ellenben déltől már szigorúan csak feketét? Azt is még forrón, minél gyorsabban fogyasztják, mert úgy tartják minél tovább áll a csészében, annál jobban elmegy a zamata. - ezt ugyan Lizzy már hallotta tőlem, és még órákat lennék képes beszélni róla, de azért szívesen avatom be a kávékultúrába Adorát is. Bár igazából fogalmam sincs, hogy a hollóhátas vöröske mennyire szereti a kávét, vagy alapvetően milyen kávézási szokásai vannak. Szerintem a kávé témáról tőlem többet csak a bácsikám lenne képes beszélni a lányoknak. Mellesleg képes is rá, ha nem vigyáznak vele. Ahogy Adora pedig felhozza a mai programtervet egy kisgyerek kíváncsiságával és lelkesedésével nézek Lizzyre. - Szóval, akkor mi is az a meglepetés? - teszem fel csillogó szemekkel a kérdést, ámbár talán feleslegesen is, hiszen Lizzy belefog a válaszba. Mondjuk az Adorának feltett kérdésre csak átsiklik a tekintetem a másik lányra, majd vissza Lizzyre, hiszen fogalmam sincs, hogy ők miről beszélgethettek. Végül Lizzy elárulja, megválaszolva a saját kérdését. - Te viccelsz?! Már hogy ne lennénk benne?! De ezt mikor... hogy... miből... - felkapom a szőke lányt, és úgy pörgetem meg magam körül, hogy a végén amikor leteszem, átkaroljam a derekát, és megcsókoljam. - Fantasztikus vagy! De... tényleg képes voltál erre költeni a pénzt, amit kerestél? - nézek rá kissé hitetlenkedve, és bűntudatosan. Hiszen ezt nekem kellett volna. Ami az igazat illeti nézegettem is a jegyeket erre a meccsre. Gondoltam rá, hogy meglepetésként elviszem Lizzyt. Esetleg Alexet is. Ám gyorsan letettem a gondolatról, amikor megláttam az összegeket, amiket egy-egy jegyért fizetni kell. Igyekeztem minél több pénzt félre tenni az egyetemre, és ahhoz nem akartam hozzányúlni. A bácsikámtól nem kérhetek folyton, már így is nagy szó, hogy az egyetemi tandíj nagy részét ő állja. Alextől meg... ne nevettessük egymást. Neki úgysincs elég pénze. Különben nem tőlem kérne folyton, amikor az apja büntetésből nem ad neki. Azon kívül nem akarok neki a szükségesnél több zsarolási alapot adni. Szóval most tényleg bűntudatosan nézek lányra. Annál is inkább mert a nyár elején azt mondta, hogy egész másra gyűjt. Nem is tudom vegyes érzelmeim vannak. Határtalanul boldog vagyok, hiszen nagy álmom volt kijutni egy ilyen meccsre, és fogalmam sincs, hogy mivel érdemeltem ki egy ekkora ajándékot a lánytól, másrészt kissé szégyellem magam, amiért nem én hívtam el a lányokat, hanem fordítva. Hogy kinek drukkolok? Természetesen a Római Légiósoknak. De nem hiszem, hogy a lányokkal pont ezen vesznénk össze. Még akkor sem, ha ők inkább a Hárpiáknak szurkolnak. Ettől még fantasztikusan fogjuk érezni magunkat. Na és persze a nap folyamán is, ugyanis a többi járulékos költséget természetesen én fogom állni, mint üdítők, rágcsálni valók stb... Ebből viszont nem engedek a lányoknak.
ϟ”A boldogság valódi titka, ha örömünket leljük a mindennapi élet apró mozzanataiban.”ϟ
Nem vagyok ugyan született olasz, de a kávét én is szeretem, egy jó kávé pedig igazán a szívem csücske tud lenni. Danyéknél eléggé kiismertem magam az elmúlt két hónap folyamán, szóval nem okoz számomra túl nagy gondot az, hogy meglepjem őket. Az egyetlen fennakadás csupán az időzítéssel volt... A fiú korán kel, ezt tudom, hiszen szinte minden reggel őt találtam idelenn, bármennyire is igyekeztem nála jóval előbb magamhoz térni, nem sikerült. Az ébresztő azonban zseniális ötlet volt részemről, az pedig még egy piros pont nekem, hogy Adorát se vertem ki idejekorán az ágyból. Igyekeztem ugyanis a lehető legcsendesebben járkálni a szobában, lezuhanyozni, majd lebattyogni és így köszönteni őket. - Elmondom, amint a szobatársam is leért – felelem, miközben azért egy kacsintást is megeresztek Dany felé, ezzel is jelezve számára, hogy nem kell aggódnia, tényleg remek napnak nézünk elébe. Sejtem, hogy nem lesz elragadtatva ama húzásomtól, hogy ilyen méregdrága összegért vettem neki belépőt, de nem érdekel a dolog. Életem legnagyobb álma volt egy ehhez hasonló mérkőzésen részt venni nézőként, szóval az anyagi vonzata egyelőre másodlagos a szememben. - Jó reggelt! - fordulok csillogó tekintettel a hollóhátas lány felé, majd nyomom kezébe a még meleg kávét, bár a „gerlék” kifejezés kissé megüti a fülemet. Azt hiszem, ezt még szoknom kell, mármint a helyzetet, hogy én és Dany együtt vagyunk. Nekem ez életem első kapcsolata, kissé zavarba ejtő hát számomra, ha esetleg a fiú a lány előtt csókol meg vagy hasonló. - Parancsolj – teszem azért még hozzá, miközben ő átveszi tőlem a gőzölgő feketét. - Na jó, ezt nem ő készítette, hanem én – nevetem el magam, amint Adora elismerően biccent Dany felé, majd megadóan emelem fel a kezem: - Bár, holnap megkóstolhatod az igazi olasz kávét is, mert nem vagyok hajlandó többé ennyire korán kelni – fejezem be egy fintor kíséretében a mondandómat. Nemsokára vége a nyárnak, a cukrászdai melóval leálltunk, hogy legyen még egy kis időnk felkészülni a sulira, hiszen házi feladat így is rengeteg akad. Pitonnak példásul még lógok egy beadandóval a farkasölő-fű főzet mellékhatásairól. Nem lenne hát szerencsés, ha kómás fejjel próbálnék meg valami értelmeset kihozni magamból. - Emlékszel még, miről beszéltünk év végén? - hozom fel, kissé felvont szemöldökkel Adora felé pillantva. Végül – meg sem várva a lány reakcióját – válaszolom meg a saját kérdésemet: - Elmegyünk egy kviddics-mérkőzésre! - jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon, teljesen fellelkesülve a saját ötletemen. - A Hárpiák játszanak a Római Légiósok ellen. Mit szóltok? - pillantok felváltva egyikről a másikra, miközben teljes mértékben beleélem magam a hangulatba. Ez sokkal jobb annál, mint amikor az iskolai csapatok egyik versenyére megyünk ki. Ott valahogy nem lelkesedtem ennyire, de ez... - Tegnap elmentem és mindhármunknak vettem egy jegyet, hogy erre ne legyen gondotok – folytatom lelkesen. Még azelőtt, hogy kimentünk volna Adoráért a vasútállomásra. Danyt szerencsére a bácsikája befogta kicsit segíteni, úgyhogy volt alkalmam úgy meglógni, hogy a fiú még csak észre se vette a hiányomat. Minden bizonnyal azt hitte, hogy a házi dolgozatommal bajlódom a szobájában. - Benne vagytok? - teszem fel a kérdést, miközben kíváncsi tekintettel meredek mindkettejükre. Igazság szerint már mindent elterveztem, személy szerint a brit csapatnak fogok szurkolni, hiszen mégis csak ott vannak a gyökereim, szóval... A hazai csapat nem áll annyira közel hozzám, mint talán Danielhez, de ezen nyilván nem fogunk összeveszni. Csak remélni merem, hogy senkinek sincs ellenvetése a programot illetően, hiszen a jegyeket már nem válthatom vissza és akkor tényleg egy csomó pénzt buktam a semmiért.
[You must be registered and logged in to see this image.] Talán én voltam a legjobban meglepődve, amikor a szüleim elengedtek Rómába pár napra. Idén elég sok nyaralásban és engedményben van részem…kezd kissé gyanús lenni. Tutira van valami csel a dologban, szóval egyelőre kivárok és nem hitegetem magam azzal, hogy nem lesz ennek ára. Szóval nyár elején megengedték, hogy Gina eltöltsön velem egy hetet a lakásunkban, még egy koncertre is eljutottunk, persze teljesen titokban. Aztán eltöltöttem kicsit több mint egy hónapot anyámékkal Franciaországban, aminek voltak jó és rossz pillanatai. Megszerettem a macaront és kipróbálhattam az eredeti melange-ot. Embertelenül édes volt, de attól még nem boldoggá tett a felfedezés. Tegnap pedig megérkeztem ide, apáék elkísértek mielőtt haza mentek volna. Két külön nyaralás Európában és egy harmadik is kinézőben van az iskola elején. Tutira a pokol vár rám. Vagy valami rosszabb. Dementorok? Mindegy is. Ez a jövőbeni Adora problémája, bízok benne, hogy képes lesz megoldani. Szóval tegnap megérkeztem, Dannyék körbe vezettek és hivatalosan is megismerhettem a fiút. Persze, láttuk már egymást korábban, de a kapcsolatunk az udvarias köszönéseknél kifúlt. Mindenesetre hálás vagyok neki, amiért megengedte, hogy idejöjjek, s mi több elraboljam újdonsült barátnőjét. Lizzy levelei nagyban segítettek túlélni a nehéz napokat. Lelkesen válaszoltam mindenre, s én is írtam a velem történtekről. A Ginás kalandon kívül. Nem akarom kihagyni, de még nem volt meg a nagy beszélgetés az igazi énemről…Majd itt valamikor. Úgyis fel kell hoznom a Jenkins témát is, azt is jobb itt élőben. Szóval kavargó gondolatokkal ébredek. Nehéz napom volt tegnap, mert valamiért anyámék vonatozni akartak Párizsból Rómába. Szóval kicsit több, mint 11 órát töltöttem egy zakatoló lokomotívval a fenekem alatt. Nem lesz a kedvenc utazási módom. Ellenben jót aludtam, más különben már rég fent lennék és pattognék a kávémért. Ú, olasz kávé. Végre valahára megkóstolhatom a kávé hazájának jellegzetes pörkölésű nedűjét. Talán nem meglepő, hogy napok óta egy jó risrettón jár a fejem. Szimatolva indulok le a pizsamámban; ezúttal ügyelve arra, hogy megfelelő legyen az éjszakai viseletem. Nem akarok senkit sem kiakasztani, pláne a vendéglátóimat, még akkor sem, ha megdöglök annyira melegem van. - Jó reggelt, gerlék. – Köszönök vidáman a párosra. – Nagyon jól, rémesen fáradt voltam. – Nyújtózkodok egyet. És szimatolok egy kicsit. - Kávé? – Nézek óriási szemekkel Lizzyre, aki reményeim szerint megszán és odaadja a bögrét. Én pedig azonnal ledöntöm az egészet. – Mamma mia. Tényleg értetek a kávéhoz. – Biccentek az olasz srácnak. Bár most véleményem szerint a szokásos tejes kávémat készítette a lány, ami nem baj, lehet nem válik a kedvencemmé az itteni kávékultúra. A franciában csalódtam… - Mi a terv mára fiatalok? – Inspektálom a péksütemény választékot és meg is találom a nekem valót; bruttiboni. Mandulás, könnyű és édes. A vonatúton beletemetkeztem az olasz kultúráról szóló könyvembe, érdekes volt. Főleg azért, mert olaszul vettem meg félig direkt félig véletlenül. Nem beszélem még olyan jól a nyelvet, de a hét végére szándékomban áll társalgási szintre hozni a képességeimet.
Az elmúlt hetekben már egészen megszoktam, hogy korábban kelek, mint Lizzie és Alex, akiket többnyire már várt a reggeli és a kávé az asztalon mire letaláltak a konyhába. Előbbi a bácsikámnak köszönhetően, akinél lássuk be tényleg lehetetlen korábban kelni, míg utóbbi az én művem volt. A tegnap este azonban kissé felborult Adora érkezésével. Lassan egy mellék szárnyat kialakíthatnánk panziónak, amekkora itt a jövés menés. Na nem panaszkodásképpen. Olasz vagyok, és tulajdonképpen egészen kedvelem ezt a nyüzsgést. Bárkit szívesen látok az otthonomban, ahol a gyerekkorom jelentős részét töltöttem. Adorával eddig nem igazán barátkoztam, pusztán a prefektusi megbeszélésekről ismerem futólag a lányt. De ez nem jelenti, hogy ne a legszélesebb mosolyommal fogadnám az érkezését, és vezetnem körbe, ahogy a nyár elején Lizziet is. Elvégre ha a Roxfortban nem is sikerült, de Rómában azért mégis csak megbarátkozhatunk. Így a szobabeosztás is módosult kicsit. Visszaköltöztem Alex szobájába, az enyémet pedig Adora és Lizzie foglalta el. Ámbár lehet a földszinti kanapéval jobban jártam volna. Az nem locsog egész este, és ütlegel egy párnával, hogy figyeljek már rá oda. Pedig szívesen figyelnék én Alexre, de a gondolataim igazából egész más körül forogtak az elmúlt hetekben. Leginkább azon járt az eszem, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy egy olyan lánnyal jöttem össze, mint Lizzie, és hogy napról napra jobban beleszeretek. Na meg azon, hogy ezt nem verhetjük nagy dobra az All star miatt. Nem lenne jó sajtóvisszhangja. Ráadásul fogalmam sincs hogyan álljak Gilly és Chris elé, hogy megmondjam Lizzyvel járok, és ez komoly. Nem holmi futó szeszély. Igaz Gillyvel sem volt az. Csak vele egyszerűen nem működött végül. A másik jó hír, amivel büszkélkedhetek, hogy felvettek az egyetemre. Végre megkaptam az értesítést. Ez pedig egy hatalmas sziklát szakított le a mellkasomról. Nem tudom, hogy mihez kezdtem volna, ha nem kerülök be az egyetemi képzésre. Valószínűleg maradhattam volna főállású pultos a cukrászdában. De ezen már nem kell töröm a fejem. Nem is kell aggodalmaskodnom, amit a levélig szegény Lizzy hallgathatott eleget. Szerencsére. A tandíjam is megvan, sőt már néhány napja el is utaltam az összeget, így már erre sincsen gondom. Főként a bácsikám nagylelkű anyagi támogatásának köszönhetően. Na de vissza a jelenhez, és a reggelhez. Azzal a gondolattal léptem ki a szobám ajtaján, hogy a három lányt már várni fogja a kávé, mire felkelnek. Erre amikor belépek a konyhába engem köszönt egy csók, és egy csésze kávé. Míg előbbit szenvedélyesen viszonozom a lányt a derekánál magamhoz húzva, utóbbit boldogan mosolyogva fogom a kezembe a csók után. - Mondtam már, hogy fantasztikus vagy? - ezzel együtt pedig a pultnak támaszkodva már igyekszem a péksütemények számát a tányérról redukálni a gyomromba. - Meglepetés? Milyen meglepetés? - csillan fel a szemem azonnal, mint valami kisgyereknek a karácsonyfa alatt. Bár a nyáron többnyire a cukrászdában dolgoztunk, azért szabadidőnkben mindig én igyekeztem kisebb-nagyobb meglepetéssel szolgálni Lizzy esetenként Lizzy és Alex felé. Az eszembe se jutott, hogy én is kaphatok meglepit. - Ha előkerül, akkor megkérdezem. Ami bármelyik pillanatban lehet. Hova is akarunk menni vele?- kérdezem vidáman. Elvégre ha én leszek a mai napi hivatásos sofőr, akkor a programot is tudnom kell. Na nem mintha nem lennének ötleteim, hogy hova vigyem őket, de valami azt súgja, hogy ma jobb ha ezt Lizzie kezébe adom. - Jó reggelt! Hogy aludtál? - kérdezem vidáman Adorát, ha ő is letalált hozzánk.
ϟ”A boldogság valódi titka, ha örömünket leljük a mindennapi élet apró mozzanataiban.”ϟ
Soha életemben nem voltam az a hajnalban kelő típus, de most az egyszer mégis megkockáztatom az álmos fejet. Sokkal korábbra állítom az ébresztőt, mint ahogy Dany vagy Adora felkelne és hihetetlen gyorsasággal nyomom ki, amint csipogni kezd. Végül belebújok valami kényelmesbe, ami esetemben egy fehér inget és sötét farmert jelent. Terveim szerint ma semmi elegáns helyre se megyünk. Na, nem mintha eddig báli eseményekre lettünk volna hivatalosak... A nyár legnagyobb része a cukrászdai melóval telt és csavargással a városban, kviddicsezéssel és... Áh, szinte nem is tudom, miként írjam le, annyi minden történt velem a szünet alatt. Összejöttem Danyvel és lassan a felhők fölött járok két méterrel. Sokkal, de sokkal szerelmesebb vagyok, mint a kapcsolatunk elején, erről pedig ő gondoskodott is rendesen. Szinte minden egyes nappal közelebb érzem magamhoz és egyszerűen nem értem, miért hagytam, hogy Gilly csapjon le rá előbb. Nemrég pedig megtörtént az, aminek előbb-utóbb eljön az ideje egy kapcsolatban. Kissé tartottam tőle, mert hát részemről ez volt az első alkalom, ráadásul Daniel a Gillievel való szakítása után leginkább a futó kalandokat részesítette előnyben. Tartottam hát tőle, hogy ha beadom a derekam és megteszem, szinte rögtön szakít velem, de szerencsére nem így történt. Nem mintha nem adott volna okot részemről a bizalomra, de mégis... Azért ott motoszkált a fejemben ez a gondolat, hiszen annyi mindent lehetett hallani a folyosókon! Mindenesetre, életem legjobb éjszakája volt és szeretném minél előbb megismételni, amint lehetséges. Jelenleg azonban Adora tölti ki minden egyes gondolatomat. Még a tanév végén hívtam meg Rómába, Dany pedig rábólintott a dologra. Azt azért nem felejtettem el, hogy továbbra is vendégségben vagyok itt, szóval mindenkit megkérdeztem róla és szerencsére nem hoztak ellene kifogást. Még jó, hogy az olaszok ennyire ember centrikusak. Levélben természetesen tartottuk a kapcsolatot a lánnyal, folyamatosan írtunk egymásnak, én pedig bevallottam neki, hogy én és a fiú együtt vagyunk. Talán nem kellett volna, de valakinek el kellett mondanom és Adora olyasvalaki, akiben teljes mértékben megbízom. Neki azért elég sok mindent megírtam az utóbbi időben, amit senki másnak se mondtam el. Még Danynek se. Hiszen vannak dolgok, melyeket jobb néha egy lánnyal megbeszélni. És valahogy a fiúk is ilyenek. Időközben Daniel is megkapta az eredményeit, amelyek kiemelkedően jók lettek, szóval már ezzel kapcsolatban se kell stresszelnie. Biztos a helye az egyetemen, habár továbbra se értem, miért is aggódott annyira. Elvégre, rengeteget tanult és soha életében nem volt az a típus, aki hanyagolja az elméletet. Én hittem benne és tényleg sikerült neki. Aminek azért én is örülök, hiszen jó látni, hogy végre nem azon agyal, hogy mit kezdjen magával, ha ez nem jönne össze számára. Leosonok hát a konyhába, majd nekiállok a dolgomnak. Még nyár elején megígértem, hogy egyszer én leszek az első, aki felkel és friss kávéval vár mindenkit, ehhez pedig tartom is magam. Határozott mozdulatokkal serénykedem hát, hiszen időközben szépen kiismertem magam itt is. A friss péksütemények már az asztalon hevernek, hála Dany nagybácsijának. Nála korábban azért képtelenség felkelni, szóval nem is próbálkozom. Minden bizonnyal már a dolgait intézi. A fiút szavak helyett egy csókkal köszöntöm, amint belép a konyhába, végig szorosan hozzásimulva, hogy minden egyes porcikáját érezhessem, Annak idején nem értettem, miért teszik ezt mások, de mára rájöttem: az egymás iránti vágy jelképe ez. Amint ellépek tőle, már nyomon is a kezébe a forró kávét, miközben a másik a prefektus lányra vár. - Mert megígértem – vigyorgom rá egy ezerwattos mosollyal. - És ma nekem van meglepetésem számotokra. Már rég elterveztem ezt a napot magamban, azt hiszem, még akkor, amikor Adorával a Fekete-tó partján beszéltünk erről. Tegnap egyedül nekivágtam hát a városnak, hogy jegyet vásárolhassak a Rómái légiósok döntő mérkőzésére a brit Hárpiák ellen. Mindkét csapat elég felkapott a saját országában, szóval igen borsós ára volt a belépőknek, de számomra nem akadály. Életemben egyszer részt szerettem volna már venni egy hasonló eseményen. - Mit gondolsz, el tudod kérni a bácsikádtól a kocsit erre a napra? - teszem fel a legfontosabb kérdést, hiszen a Vespán nem férünk el hárman. Ráadásul, kíváncsi vagyok Adora reakciójára a jármű láttán. Én konkrétan imádok utazni benne.
/A másik két játékhoz napokon belül megy a záró / Infó: a játék ideje 2002. augusztus
/