2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Büszkén elmosolyodom, hiszen talán igaza van és tényleg ösztönös érzékem van mindenből kimászni, bár nem mindig vagyok teljesen biztos benne, hogy ez jó dolog. Mármint nem vagyok a legjobb csapatjátékos, sosem voltam az, de végülis még talán ez is változhat, hiszen ezúttal együtt kell működnöm Nicolassal, bár ez esik a legkevésbé nehezemre. - Passz. Lehet, hogy még együtt vannak, de ő pont nem ért rá, bár hogy kihagyna egy ilyen eseményt... Ha jól tudom valami újságnak írogat, fura hogy nincs itt, hogy behúzza a sztorit. - hümmentek egyet, mert azért tényleg elég különös a dolog. Azért ez mégis csak egy bál, ha valaki szórakozni jön, akkor miért nem a párjával teszi. Ha viszont nem szórakozásról van szó, akkor Titának is jól jött volna munka téren a dolog. Nem tudni, hogy mi lesz itt, bár persze nem kell eleve a legrosszabbra gondolni, de sose lehet tudni. Ha csak kicsit is bűzlik a hely, akkor érdekes cikket hozhatott volna össze belőle, meg aztán azok is biztosan szívesen olvasnák, akik nem jöttek el. Kár lenne tagadni beindulnak a fogaskerekek és bizony tényleg azon kattogok, hogy miért nincs itt a kis vörös. - Mondjuk cseppet sem lepne meg, ha a kísérője nem csak azért lenne itt, mert érdekli a kastély... ha érted, hogy értem. - húzogatom kicsit a szemöldökömet, mert bizony nagyon is úgy látom, hogy Cody olyan szemekkel néz Chrisre, ahogyan mi néztünk egymásra Nickkel évekig, mielőtt bármi is történt volna. Egyelőre ezt az infot elraktározom magamban és óvatosan követem a párost a tömegben, amíg Cecile vissza nem tér hozzám. Nem a legjobb jel, hogy ennyire ideges és még az álcáját is feladni kész azért, hogy hangosan nyávogjon. - Valami nincs rendben itt, Cecile egyértelműen érzi. - bár az is sejthető, hogy bizony a Chris-Cody páros közül egyiküket minimum meghívták ide, habár nem tudni, hogy melyiküket, hiszen bár a macska hallgatózni tud, de beszélni nem, hogy le is adja a drótot nekem. A házimanó alapján viszont egyértelmű, hogy okkal vannak itt és nem csak átlagos meghívott vendégek. - Jól van, de ne hívd fel magadra a figyelmet, jobb, ha nem tudnak rólad. - korholom le azért a macskát, de egyelőre csak feszülten figyelek, hiszen nem tudni, hogy miért ideges a macska.
Justice ugyan a növényre önti az italát, de - ha nem sokkal később vet rá egy újabb pillantást - semmiféle jele sincs továbbra sem annak, hogy esetleg mérget csempésztek volna bele valamikor. A lány famíliárisa eközben sikerrel követi a kis triót, még a házimanó sem szúrja ki a varázslény jelenlétét, hiába rendelkezik ő is külön mágikus erővel, nyilván nem számolt azzal, hogy bárki is ilyen módon szeretne utánajárni a dolgok mibenlétének. Chrisnek abban teljes mértékben igaza van, hogy a manók hajlamosak megbüntetni magukat, ha nem sikerül teljesíteniük a gazdájuk kérését, mivel Angliában még elég élénken élnek az ősi hagyományok, mélyen az aranyvérűekbe és a házimanókba ivódva. Mégis, ha lenne alkalma alaposabban végigmérni a kis lényt, észreveheti rajta, hogy nincs rajta látható sérülés, bár a teste nagy részét ruha takarja, de mégis... Szóval vagy minden kívánságát haladéktalanul teljesíti a mesterének, vagy az ő esetükben ez nem szokás, esetleg nem az a hagyományos, régi manó-mágus viszony van kettejük között. Bármelyik is legyen a megoldás, ez a házimanó nem sok ütlegelést élhetett át az élete folyamán. A pillanatnyi feszültsége és ideges pillantásai tehát annak tudhatóak be, hogy mindezek ellenére is él benne a megfelelési kényszer. - Nem, uram - csóválja meg a fejét a manó Cody kérdése hallatán, miközben elindulnak egy kis ajtó irányába, a tömegen át. Egyáltalán nem habozik a fiú kérdésére választ adni. - A gazdám más manókat hozatott ide, más helyről - teszi még hozzá és a hangjából süt a megvetés. Nyilván lenézi az olyan fajtársait, akik - még ha utasítást is teljesítenek - más mágust szolgálnak ki, otthagyva az eredeti tulajdonosukat. - Rufus egyedül van - szegi fel a fejét büszkén. - A kastély nagy, de Rufus képes ellátni a feladatát. A gazdám azonban azon a véleményen volt, hogy ez csak Rufusnak túl sok lenne... - csuklik el a hangja a sértettségtől. - Manókat kölcsönzött! - veszi lejjebb a hangerőt, mégis tisztán kihallani belőle, mennyire megsértették ezzel. - Olyan házimanókat, akik senkinek sem kellenek, mert engedetlenek és nem viselik el a gazdájuktól kapott kritikát - fitogtatja töpörödött kis orrát, miközben Cody számára beugorhat, hogy valóban van egy olyan szervezet, amely számkivetett manókat fogad be és lát el szállással, cserébe pedig ehhez hasonló, nagyobb rendezvényekre veszik igénybe őket. Manókölcsönző, ha úgy tetszik... Nem mindegyik manó megy ugyanis a Roxfortba, néhányuk ezt a megoldást választja. Ellátást kapnak, cserébe a munkájukért.
- Ha nem rémlene, én mindent megoldok - kacsint Paulóra Camilla pajkosan. - És ne mond már nekem, hogy az egyetlen, drága kis húgodat még egy ilyen helyre sem engednéd el? - vág fájdalmas képet egy pillanatra. - Mégis milyen baj érhetne itt? Tudtommal ez csak egy bál. Nem fogom szétszedni a kastélyt - vonja meg végül a vállát, majd veti hátra vörös haját egy elegáns mozdulattal. Aki nem ismeri, azt hihetné, hogy egy nagy múltú aranyvérű család egyik tagja, annyi elegancia szorult belé. Néhány fiúnak már most felkelti a figyelmét, de ő - tőle annyira szokatlanul - most nem foglalkozik egyikükkel sem. Máskor már rég belevetette volna magát a flörtölésbe, faképnél hagyva Paulót, de egyelőre még mellette van. - Ünneprontó - húzza pengevékonyra ajkait Camilla, de kénytelen-kelletlen ő is leteszi a saját poharát. Nem szokott ilyen szófogadó és engedelmes lenni, vagyis Paulo hamar levághatja, hogy csak egy jó pontot szeretne bezsebelni nála, aminek valószínűleg valami komolyabb oka van. - A vőlegényemet - böki ki végül Camilla idegesen a választ, amikor a testvére megállítja, majd magához vonja. - Nincs semmi baj, csak be szeretném neked mutatni azt, aki mellett boldog lehetek - válaszolja végül, amint Paulo ölelésében találja magát. Ezek szerint emiatt ennyire ideges... Fél, vajon miként fogadná a bátyja újdonsült szívszerelmét a megszámlálhatatlan futó románc után.
Nicolas tehát követi Justicet, azonban, ahogy a lány után lépked, kiszúrhatja, hogy a szellőzőkön át enyhe köd kezd begomolyogni a terembe. Egyelőre ugyan senki sem vette észre még ezt rajta kívül, kivéve ez alól Chris sólymát, aki idegesen rebegtetni kezdi a szárnyait. A madár ugyanis nem messze az egyik ilyen szellőző mellett üldögél, egy ahhoz közeli fáklyatartón, de onnan gyorsan tovább is reppen és követi a gazdáját a tömeg feje fölött, végül halk vijjogásokat hallatva hívja fel magára Chris figyelmét. Justice famíliárisa is egyre nyugtalanabb, majd a további fülelést abbahagyva tér vissza ő is a lányhoz, hogy végül kétségbeesett nyávogással jelezhesse, miszerint itt valami nagyon nincs rendben, Cody pedig érezheti, ahogy a sajátja is mocorogni kezd a mellényzsebében. Jól láthatóan senkit sem izgat különösebben, hogy famíliárisok is vannak a rendezvényen, hiszen a házimanó sem teszi szóvá Chris sólymának felbukkanását.
(Chris és Cody részéről is kérnék egy szerencsedobást, ha a karakterlapotok által megadott érték alá dobtok, akkor a ti karitok is kiszúrják a ködöt, ha nem, akkor Chris és Cody csupán annyit észlelnek, hogy a famíliárisok idegesek valami miatt)
Határidő: 2022.06.25. Mesélői hsz.: 2022.06.25.-26., tőletek függ, mikor fut be mindenki
Paulo-t egyáltalán nem ismerem, pedig ha tudnám milyen a háttere és hogy tanári ambíciói vannak, biztosan improvizálnék néhány olyan kölcsönös szempontot, hogy miért lenne jó ha támogatását fejezné ki az otthon iránt.. Chris felvetésére biccentek - Ez kedves tőled. De ne mond, hogy ha lett volna pénzjutalom, abból nem valamilyen közös dologba, teszem azt a lagziba fektettetek volna inkább. - amit tökre megértenék. De azt hiszem felesleges nem létező pénzösszegekről beszélni. Persze nem kerüli el a figyelmemet, hogy mennyire nincs itt valójában. Talán azt se fogja felfogni én mit mondtam. Amikor lerázza magáról, hogy nem az ő közege egy pillanatra elgondolkoztat. Más élethelyzetből jöttünk és másképp gondolkozunk a kapcsolatok fontosságáról. És ezzel nincs is semmi probléma. Az viszont határozottan az arcomba ordít, hogy valami baj van, úgyhogy amikor ismét hárít egy kicsit kelletlenül préselem össze a számat. És bár valami erősen realizálódik bennem, az arcom egyszerűen elgondolkozott marad csak. Annyi szívtörést láttam már életemben, néhányat személyesen éltem meg, hogy.. hírtelen ér utol a felismerés: Ismerem ezt az arckifejezést... A gondolatok egymást üldözik az elmémben és a tekintetem egyetlen óvatlan pillanatra, akarva akaratlanul a jegygyűrűjét keresi a kezén, amivel a poharat magához vette. Ha esetleg kiszúrom, hogy nincs rajta, érzem ahogy elszorul a torkom és a szívembe nyilall valami… Oké mi a fene történt…? De aztán ahelyett, hogy neki mennék további kérdésekkel, sóhajtok egyet némán és felold az arckifejezésem. A tekintetem is visszatér őrá, kapva a szaván pedig bedobom - Mondjuk egy jó Guinness-t? - talán csak én emlékszem rá, hogy a barna sör, anno a gála estről, ízlett neki. - Mit szólsz, ha megyünk pár kört, lepacsizunk akivel lehet, például akitől a meghívást kaptad és ha nem fullad valami ordenáré katasztrófába az este tovább állunk… sörözni? - Chris közelében mindig is egyfajta öncenzúrát gyakoroltam nyilvánosan. Nem kívánom kínos vagy félre érthető helyzetbe hozni, én akármit is érezzek. De jó barát is egyben, szóval nincs bennem feszengés. Mindezek ellenére, ha Justice nagyon szeretne bele látni valamit, részemről kiszúrhatja azt a bizonyos tekintetet egy két nagyon rövid pillanatban amikor Chrisre nézek. Sokkal több van benne mint “illene”. Aztán jön a manó és érdeklődéssel hallgatom a kibontakozó párbeszédet. Miután megindulunk a nyomában, leteszem a poharat az első adandó felületre és anélkül követem őket. Jobban körül nézve egészen sok itt a házimanó ami elgondolkoztat, általában háztartásonként egy kettő szokott lenni csak. Egyedül a Roxfortról tudok, ahol “tömegesen” élnek. Szinte rögtön elkezdek azon kattogni, hogy vajon “bérelt” manókról van szó, vagy a meghívottak között vannak a gazdáik? - Bocsáss meg a kérdésért, de láttam, hogy több társaddal együtt feleltek a remek kiszolgálásért az esten. A kastélyhoz, vagyis annak urához tartoztok mindannyian? - teszem fel a kérdést a Christ leszólító jól öltözött kis fickónak miközben vezet minket. Az igaz, hogy első sorban a gazdájának a parancsait kell követniük, de egyetlen varázslóval sem lehetnek tiszteletlenek, szóval talán sikerül beszélgetést kezdeményeznem vele. Ráadásul mindig örülni szoktak, ha a teljesítményüket, munkájukat elismerik. Persze nem célom, hogy a kíváncsiságom eredményeképp meg kelljen büntetnie magát, de a házimanók okos élőlények ha olyan helyzetbe hoznám a kérdéseimmel, biztos vagyok benne, hogy módot találna a kibújásra. Az pedig már csak hab a tortán, hogy amióta tudom, hogy az új testem egy sellőé volt, engem innentől igenis érintenek a varázslény jogok. Menet közben önkénytelenül megigazítom a balomon az ezüst karkötőt. Füge nekem jelenleg a mellzsebemben gubbaszt. Törpe erszényesként ugyan pofásabb mint egy patkány, de méretben lényegében passzol.
- Adománygyüjtő? Jól hangzik. Kár, hogy a VMS-en nem kaptunk pénzjutalmat, bedobnám. - említem meg, de csak félig figyelve rá, még a szemébe se nézek nagyon. Magamhoz képest látványosan be vagyok zárkózva, hiába nem vagyok olyan mufurc, hogy egy szavakkat válaszoljak. - Azzal ne törődj, nem igazán az én közegem. - teszem hozzá, nyugodtan foglalkozzon a saját kapcsolatépítêsével. Persze a kamerák imádtak a versenysorozaton is és alapvetően a nyitott közlékeny természetemmel könnyen eladom magamat, ahogy akkor is tettem, de most egy kicsit ahhoz kivagyok. Ha tudnám, hogy annyi elég hogy egy eseményre Tita nélkül jelenek meg és már is mindenkinek teljesen egyértelmű, hogy közöttünk van valami gebasz... Akkor nem csináltam volna semmit másképp, mert nem engedem, hogy a pletykák tönkretegyék Cody lehetőségét valami erős kapcsolatra a gazdag és befolyásos berkekben. Minden esetre vagyok annyira szőke és magam alatt, hogy ki se szúrom elsőre az iskola hírhedt pletykafészkét, pedig lehet, hogy nem lesz a lelkemnek valami egyszerű, ha este már valami faliújságon lesz hírdetve, hogy felbomlott az eljegyzésünk. Nem arról van szó, jogy gyáván elpiszmognám, de nem olyan egyszerű megemészteni az egészet, amivel birkózom éppen és még a családom is nagyot fog pislogni, nem kell az idegenek véleménye. - Akkor jó, mert még nem találtam ki a végét. - válaszolom, de a hogyhogyra nem mondok semmit, elsikkad a tömegben, nézelődésben jótékonyan. Én is elveszek egy pezsgőt, de nem szimatolok, ha már látom, hogy Cody jóváhagyta gyógyítóként, akkor nem is feltételezem, hogy bármi baja lehet. Elég feltünően nyígok, hogy a srácnak azonnal leessen, hogy bajom van, de nem vagyok biztos benne, hogy ez jó vagy rossz hír. - Semmi életbevágó, nemsokára életet lehelek magamba, nyugi. Bár szívesebben söröznék, mint "pezsiznék", de belefér. - iszok bele a pohárba még egyszer, aztán a házimanó hirtelen megjelenésére és hebrencs siettetésére majdnem félre is nyelek meglepetten. - Rám? Minek? - kérdezek vissza, bár választ úgy se kapok, és oldalra pillantok Cody-ra. - Jól van, de színapdra tuti nem állok és Cody is velem jön. Mutasd az utat. - hadarom gyorsan neki, de sietek utána, mert tudom, hogy milyen barbár szabályok kötik őket, ha késlekedik még a végen valami brutális és idióta módon meg kell büntetnie magát. Nálunk nincs már rabszolgaság és eléggé döbbenetes, hogy itt még létezik, de inkább vagyok tényleges harcos, aki kint a terepen táncolja körbe a mantikórokat, mint mimisztériumi politikus, aki lényjogokkal foglalkozna.
A sólymom, mint mindig, most is itt van valahol a közelben, például egy fáklyatartón figyelve, ha sikerült belógnia. Ha nem, akkor kintről követi a mozgásom ablakokon beleskelődve, hűséges bajtárs.
Világ életemben ilyen bálokon vetten részt. Vagy meghívott vendég volt a családunk, vagy mi magunk rendeztük az előkelőbb társadalmi rétegek számára. Így szóval számomra ez a legtermészetesebb közeget jelenti. Nem jut eszembe pezsgőt vizsgálgatni. Egyszerűen elemelek két poharat a házimanó tálcájáról. Közben pedig a húgomra pillantok. Arra, ahogy felhajtja a pezsgőt, és máris a második pohárért nyúl a figyelmeztetésem ellenére felszalad a szemöldököm. Meglehetősen kezd hasonlítani anyánkra ebben a pillanatban, és ez cseppet sem tetszik. Ezt ugyanis nem a szó genetikai, és hízelgő értelmében értem. Viszont azt nem nehéz megállapítani a pezsgőről, hogy drága, minőségi ital. Ehhez még bájitalkeverőnek sem kell lennem, vagy bármi feltáró varázst végezni. Kis szerencsével talán még a márkát és évjáratot is képes lennék betippelni, de jelenleg úgy érzem nem erre kell fókuszálnom. - Ha nem rémlene, az engedélyem nélkül ki sem teheted a lábad kastélyból. - emlékeztetem finoman a drága húgocskámat. Szóval én a helyében igencsak igyekeznék jól viselkedni ezen az estélyen, és bizonyítani, hogy képes vagyok a nevemhez mérten jó benyomást tenni, nem csinálva semmi felelőtlen butaságot. Abból pedig az utóbbi időben akadt szép számmal. Így nem csoda, ha az ő érdekében szigorú szabályokat húztam fel. És nem lesz könnyű elérnie, hogy lazítsak ezeken. Rám rég nem hat az álártatlan tekintet, és ostoba sem vagyok, akit olyan könnyű lenne az orránál fogva vezetni. - Mára talán pezsgőből ennyi elég is lesz. - teszem le a saját kiürült poharam egy arra járó házimanó tálcájára. A kijelentésben természetesen semmi kérés nem volt. Ezt a húgom is világosan tudja. Eléggé ismeri már a hangszínemet, hogy tudja mit, mikor és minek szánok. Ekkor azonban valahonnan megcsap valami. Egy elég erős ideges-nyugtalan érzés. Nem tudom, hogy pontosan kitől jöhet, de egy másodpercre fürkészően pillantok körbe a termen, és akad meg a tekintetem egy kisebb kompánián, történetesen a VMS-ről ismert Graves fiún, a srácon aki vele van, a házimanón, és a talán már feléjük tartó párocskán. De ez nem nem tart tovább néhány másodpercnél, mert a húgom belekarol a könyökömbe, és kényszerít, hogy felé irányítsam a figyelmemet a továbbiakban. És igen hamar rá kell jöjjek, hogy a idegességért nem kell távolabb kutatnom. Elég a húgocskámra tekinteni. Aki rendkívül furcsán kezd viselkedni. Azt hittem, amint belépünk a bálterembe máris faképnél hagy a pezsgőjével, hogy bele vesse magát a társaságba. Ehelyett magával von, és olyan idegesen kémleli az összegyűlt embereket, amit talán még sosem láttam tőle. - Bemutatni? Kit? - vonom fel a szemöldököm, miközben hagyom magam beljebb terelni a tömegbe. De végül megállítom a céltalan bolyongást, és egy lágy, de határozott mozdulattal fordítom Camilla arcát a sajátom felé, kényszerítve, hogy engem nézzen, és rám figyeljen, miközben végig simítok a gyönyörű arcán. - Camilla, nyugodj meg. Mi a baj? Mért vagy ennyire nyugtalan? Ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz? A bátyád mindig itt lesz melletted. - mondom megnyugtatónak szánt hangszínnel, miközben lágyan magamhoz vonom, és adok egy puszit a homlokára. Cseppet sem érdekel, hogy mit gondolnak erről mások. Olasz vagyok, és fenntartom a jogot, hogy ott és akkor nyilvánítsam ki az érzelmeimet a családtagjaim felé, ahol és amikor akarom. Bármit is mondjanak a hideg, angol aranyvérű protokoll viselkedési normák.
Én magam nem öntöm ki az italt, elég ha az egyikünk kiönti, végső soron Justice is megmenthet, legalább lesz valami pikáns éle estének a hagyományos izzásunkon felül is. Belekortyolok, hogy legalább az ízét érezzem, ám nem hajtom fel az egész pohárral. Nem tudom hová tenni a furcsa, nyugtalanító érzést, de a vizsgálódásom közepette megtudom, hogy nagyjából bármit, a titokzatos várúrról tudunk, mese habbal. Mindenesetre akkor fog bármi bebizonyosodni, ha ő maga is megjelenik, s előadja, hogy miért is rendezte ezt a bált. – Hát ahogyan végigvitted az akadémiát, erről vitatkozhatnánk, hogy ki a profi. Ösztönös érzéked van mindenből kimászni. – Felelem szórakozott mosollyal, de aztán én sem iszom meg a pezsgő maradékát, visszateszem a tálcára, hogy mindkét kezem szabadon legyen. Az egyik most úgyis Justice derekán pihen, ezen a ponton még nem csúsztatom lejjebb, az majd egy másik este lesz. – Az is igaz, nem barátkozni mentetek oda. – Adok most igazat a lánynak, én sem vagyok kifejezetten társasági ember, sokszor már azzal problémám volt, hogy valakit társként mellém osztottak be. Holott a társ elvileg megmentő is lehet, aki védi az ember hátát. Én az önálló munkavégzés híve vagyok, ráadásul egyedül kevésbé keltek feltűnést. A képem még a borosta ellenére is amolyan kisfiús, nem egyszer fordult elő, hogy eladtam magamat bizonytalankodó diáknak, és sikeresen kiszedtem a tanukból, amit csak lehetett. Nem csak a magabiztosság célravezető a mi szakmánkban. Követem Justice pillantását, én azért annyira nem folytam bele, hogy ki kivel kavar, ezért aztán értetlenkedve ráncolom a homlokomat. Az újságcikk viszont beugrik, az írott sajtót azért még én is figyelemmel kísérem. Justice szavaira bólintok, hogy aztán kissé felrúgva a magunkra alkotott terveinket, egy apró csókot nyomjak az ajkára. Mert miért is ne? Az akadémiának már vége, ki előtt szégyeljem? Ráadásul ez a főnök-beoszott játék olyan kis dögös tőle. Elindulunk hát feltűnésmentesen a manós ügy irányába, valahogy Justice jól kiszúrta, hogy valami fog történni. Itt már nem viszem táncba Justice-t, mert akkor nehéz hallgatózni, vagy éppen a menekők után szökni. Inkább a nyakamat nyújtogatom, mint aki nassolnivaló aprósüteményt, vagy rákfalatkákat keres. Azért még előtte súgva válaszolok. – Titanille volt ennek a szőke gyereknek a párja? Mi történhetett? – Csóválom a fejemet, igaz, én aztán fogjam be a számat, volt idő, amikor rövid idő alatt négy nőm volt, igaz, az gyenge hét volt.
Én azért jóval lazább vagyok, mint Nicolas, de hát engem nem melózni küldtek ide, igazából csak kísérő vagyok és kíváncsi is a helyre, bár tény, hogy részben mondhatni munka ügy is, hiszen Nick magával hozott, viszont nem vagyok auror, talán soha nem is leszek, ezt még mindig nem döntöttem el. - Tudom, majd vigyázok magamra, meg amúgy is vigyázol rám, te vagy a profi. - kacsintok rá és végül bár látom, hogy mások is isznak a pezsgőből, egy óvatlan pillantban kiöntöm egy közeli dísznővény földjére, aztán visszateszem szépen egy pincér tálcájára, vagy egy útba eső asztalon hagyom. Nick kérdése azért meglep, hiszen tudja, hogy igazából nem voltam kifejezetten barátkozós az Akadémián sem. Egy kis bulira mentem el iszogatni, de az se tartott sokáig, a többi időt inkább tanulással töltöttem, vagy épp pont a jelenlegi partneremmel. - Nem tudom, nem hiszem, hogy lenne értelme. Nem valami barátságépítő két hónap volt az, hanem kiképzés. - azt viszont kiszúrom, hogy akad azért itt ismerős arc, hiszen Chris lényegében híres ember a VMS óta, no meg bár azért mindent nem tudok a csapattársaimról az akadémián, de mintha láttam volna már azzal a kis vörös Titával is ott. Ezért oldalba bököm Nicolast, ahogyan ő is a tömeget pásztázza, de aztán kiszúrom a házimanót is, aki a tetejében pont Christophert célozza be, aki valami másik sráccal jött. Hm... nem a kis vörössel? A pletyás énem gondolatait máris jobban leköti ez az info, mint a bálon rejlő esetleges furcsaságok, de azért a manót se hagyom figyelmen kívül. - Látod ott a szőke srácot, a barnával? Lehozták az újságk, Christopher Graves, a VMS csapatban is benne volt és azt hiszem az Akadémiáról Tita pasija lehet, de nem a kis vöröst hozta magával. A manó pedig pont hozzájuk tart. Nem lenne érdemes óvatosan rájuk tapadni... főnök? - teszem hozzá a végén egy széles mosollyal és még finoman szempillát is rebegtetek hozzá, mintha tényleg csak egy ártatlan beosztott lennék, pedig mindketten tudjuk, hogy az ártatlan rendkívül távol áll tőlem, inkább pletykára éhes vagyok és meglehetősen kacér, mint mindig. Szóval, ha Nicolas is benne van, akkor finoman a manó és Chris-Cody páros irányába orientálódunk, főleg ha esetleg távozóra fognák. Cecilet pedig a szokásos láthatatlan formájában küldöm oda, hogy füleljen egy kicsit, hogy miről is van szó.
//Familiáris képesség: láthatatlanság és repülés//
A belépés akadálytalan, senkitől sem kérnek meghívót vagy akadályoznak a kastélyba való bejutásban és még ajtónállók sincsenek, akik ezt megtehetnék. Bárki szabadon beléphet, habár a vendégkör csupán kíváncsi diákokból áll, egy - Roxmortsban élő vagy a Roxfortban tanító - felnőttet sem sikerül kiszúrniuk. Nyilván ők nem dőlnek be az alaptalan pletykáknak és nagy részük azért egyszer-kétszer látta már a kastély mogorva tulajdonosát. Justice és Cody - akármennyire vizsgálgatják az italt - hamar rájöhetnek, hogy nincs benne méreg, legalábbis az illata és a színe nem pont erről árulkodik, ráadásul többen is vannak, akik már a második pohárral isszák, amióta beléptek ide és kutya bajuk sincs. Tehát, ha szándékában is áll az öregnek mindenkit eltenni láb alól, azt nem egy pohár pezsgővel fogja elintézni. Túl kiszámítható, nyilvánvaló módszer, amire mindenki elsőként gondol. Helyette arra viszont rájöhetnek - Cody talán már azelőtt is, hogy kortyolna belőle - miszerint maga a pezsgő valamiféle drága márka, hiszen minden szempontnak tökéletesen megfelel. Nicolas - még ha el is hitte a különféle híreszteléseket - az épület tanulmányozása közben hamar rájöhet, hogy semmiféle fél-trollról sincs itt szó. A kastély belseje ugyanis normális, hétköznapi méretekkel rendelkezik és arra utaló jel sincs, hogy az öreg esetleg Grindelwald elkötelezett híve lenne. Ettől természetesen még semmi ilyesmi sem zárható ki, hiszen ki rendezne meg úgy egy ekkora összejövetelt, hogy közben árulkodó nyomokat hagyna mindenhol? Akadhat a kastélyban olyan eldugott helyiség is, ahol nyugodtan kiélheti eme hajlamait. A mentális keresés azonban sikerrel jár, hiszen - Paulóval együtt - hirtelen erős nyugtalanság csapja arcul, ami nyilvánvalóan egyiküktől sem származik. Az irányt azonban egyelőre képtelen belőni, szóval nincs konkrétan kihez kapcsolni ezt a túlzottan is erős érzelmet, hiszen rengetegen vannak jelen a bálon. Justice, ha esetleg alaposabban körülnéz, kiszúrhat viszont tőlük nem messze egy töpörödött kis házimanót, aki nem a szokásos rongyokban feszít, hanem helyette igen csinatos kis ruhácskát visel, amolyan pincér-jellegűt, teljesen rá szabva. Az italok felszolgálása helyett azonban mintha keresne valakit, így hát céltalanul bolyong egyelőre a tömegben és idegesen tördeli az ujjait, kis idő múltán viszont felcsillan a tekintete és egyenesen a Chris-Cody páros felé veszi az irányt. A lánynak azonban szemet szúrhat a házimanó nyugtalansága, hiszen még így is néha-néha hátrapillant, nem-e követi őt valaki.
- Ha nem rémlene, én hoztalak el téged - veti ellen Camilla Paulo kérdése hallatán, miközben a bátyja észreveheti rajta, hogy nem úgy viselkedik, ahogy máskor szokott. A testvérétől kapott italt egy az egyben lehajtja a figyelmeztetés ellenére is, majd vágja vissza azt a meglepődött házimanónak, végül még egy pohárkát vesz a kezébe és a közben tekintetével a tömeget fürkészi, mintha legalábbis nagyon várna valakit, aki esélyesen még itt sincs. - Be szeretnélek mutatni valakinek - szólal meg végül, majd baljával a pezsgős poharat tartva, szabad jobbjával lágyan megfogva Paulo könyökét, vonja maga után testvérét a bálozók közé, de egyáltalán nem táncolni szeretne. Helyette ő is fel-alá bolyong, láthatóan nyugtalanul tanulmányozva a résztvevők arcait, miközben Paulo megállapíthatja magában, hogy a húgával nagyon nem stimmel valami. Chris és Cody eszmecseréjét végül a felbukkanó házimanó töri meg, aki váratlanul ránt egyet Chris szmokingjának ujján, majd sipító hangon szólal meg, amint mindketten rá figyelnek: - Uram, elnézést uram! - néz fel egyenesen a fiú arcába. - Velem kell jönnie! - jelenti ki mindenféle különösebb magyarázat nélkül. Nyilván csupán utasítást kapott, amit a manóknak nem szokásuk megkérdőjelezni, így nem érdekelte különösebben, hogy mégis miért kell magával vinnie valakit a vendégek közül és a gazdája sem indokolta meg a miérteket. A feladata csupán az, hogy eljuttassa Christ A-ból B-be, így hát várakozóan mered a fiúra.
Épp a nyakkendőmön igazítok egyet, még a belépés előtt, amikor Chris az arcom elé lobogtatja a levelet én meg le is csapok rá, persze nem úgy hogy sérüljön. Átfutom még egyszer utoljára, hátha van benne valami egyéb hasznos infó is, esetleg konkrét útmutató, név, akiről már hallhattam talán, vagy ilyesmi. Aztán egyszerűen vissza nyújtom neki. - Semmi gond. Örülök, hogy elhívtál. Az utóbbi időben amúgy is próbálok mindenféle eseményre “beszivárogni” és kapcsolatokat építeni. - Valószínűleg minden gond nélkül bejutunk. Ha van beléptetés azt rá hagyom, hiszen valójában ő lett meghívva én csak kísérő vagyok úgymond. - Tavasz végén szeretnék egy adománygyűjtő estet a gyermekotthonban és nem árt ha van kit meg is hívni. - osztom meg vele, ha már így alakult. - De nyílván az első a te részed. - nézek rá egy bátorító mosollyal és meg is érintem a vállát, mintegy biztosítva, hogy első sorban tényleg miatta vagyok itt. Amikor szólt az eseményről.. úgy nagyjából indulás előtt, már puccba vágva, azért egy hosszú pillanatra belém fagyott minden. Első körön amiatt mert.. piszkosul jól áll neki az is amikor kiöltözik. Aztán amiatt, hogy miért nem Titat hívta el..? Aztán amiatt, hogy.. és én mit vegyek fel? Végülis valami visszafogottabb mellett döntöttem. Elvégre mégiscsak Chris lesz a lényeges személy jelenleg. Én maximum aszisztálok majd. - Hogyhogy? - kérdezek vissza maikor megüti a fülemet az, hogy amúgy kérdéses volt eljön-e egyáltalán. Bár az feltűnt, hogy mostanában nyomottabb a hangulata és hogy Titaval is mintha kevesebbet látnám őket, de nekem olyasmi él a fejemben, hogy Tita esetleg valami üzleti úton van, vagy olyan munkát kapott ami jobban felemészti a szabadidejét. Igazából, ahogy körül nézek annyira én sem feltétlenül ismerek fel sokakat. Maximum látomásból. De mintha egy McCaine-t láttam volna valahol egy piros ruhás hölggyel. A házimanók ha anniyra tunkolják az italt, bár elfogadok egy pohárral, de nem iszom bele csak körbe forgatom a pohárban a pezsgőt és figyelem, a színét, az állagát, bele szimatolok.. mintha értenék hozzá. És mivel pár évig aktívan bártenderként és részben sommelier-ként dolgoztam a Varjúban így ismerem milyennek kell lennie a jóféle italok illatának. Egy időben pedig alkímiabuzi voltam… szóval többnyire felismerem, ha valami nem illik a képletbe. Kivéve ha önmagában, párolt, pezsgő-troll húgy szaga van annak amit a kezünkbe nyomtak, mert akkor teljesen mindegy ki mennyire szakmabeli vagy nem. Amikor felteszi az ominózus kérdést, a szám sarka majdnem fültől fülig rándul és egy kis fojtott prüszkölés is megesik, de aztán fapofával válaszolok neki - Ez már most úgy hangzik mint a poén csattanója. - az más kérdés, hogy mint végzett, egy két konferenciát mejárt gyógyítót és mint kezdő bestiaszakost, akit talán érdekel az anatómia… Kikerget a világból az az összkép, hogy fél-troll.. Mármint fél óriások léteznek, az oké.. Bár engem is vissza hoztak az életbe két év után miért ne létezhetnének fél-trollok? Végülis senki nem mondta, hogy kötelezően ember a másik fele.. a genetikát mint tényezőt pedig, jelenleg egyszerűen csak basszuk ki a kukába.. És legyünk politikailag korrektek és elfogadóak! Persze van más ami jobban izgat és nem kerüli el a figyelmemet, mégpedig hogy Chrisnek mennyire halott a hangja és a tekintete és hogy valamiért kivan mint a kutya. Úgyhogy egy kissé elébe menve szót adok az aggodalmamnak mielőtt megindulnék célirányosan bárkivel is vegyülni. - Amúgy.. nagyjából úgy festesz, mint akinek kidörzsölte az ing a mellbimbóját... Jól vagy? - nézek rá egy pillanatra a tekintemben hatalmas kérdőjelekkel. Persze ott van benne a megérteni vágyás is és nem követelem a választ sem, ha azt érzékelem, vagy szóvá is teszi, hogy hagyjuk.. Egyenlőre nem firtatom. De nehéz arra gondolnom, hogy egyszerűen csak ennyire nem akarta volna ezt az estét.. Ennyire már azt hiszem ismerem.
Amikor valakinek felbomlik az eljegyzése, akkor valahogy nem az az első gondolat, hogy menjünk szocializálódni. Viszont kicsit változtat a helyzeten, hogy rólam van szó, aki a legkevésbé sem szeret egyedül maradni - talán az ikerlét átka - ráadásul bolondul a varázslényekért. Ugyan a szmokingos puncsolás nem tartozik a repertoáromba és hiába vagyok penge a bestiák gyakorlati ismeretében, a kapcsolataim elég gyenguszok a nulla energia miatt, amit belefektettem. Kicsit talán visszás a dolog, hiszen éppen azután szakítottunk Titával, hogy Cody-val megjártuk a poklot a Lélekölő-hegységben és ismét ő az, akit elhívok, de... Ő az egyetlen "akadémiailag elismert" barátom, akiről tudom, hogy a gyógyítással kapcsolatos konferenciákon már fordult is meg. Most ez valami hasonlónak tűnik nekem és mivel visszatérte óta szaktársam, minden egyes nyíl üvöltve felé mutat. - Bocs megint, hogy ennyire utolsó pillanatban szóltam, nem voltam benne biztos, hogy eljövök, de ez a levél nem hagyott nyugodni. - lengetem meg a levegőben Cody előtt, amikor kifenve-kikenve megjelenünk a helyen. Magammal hoztam a meghívót, hátha kell afféle belépő jelleggel. Alaphelyzetben lehet értékelném a kajákat és a pompát, de most annyira nem köt le az épitészet és látszik is rajtam, hogy enyhén zavart vagyok és jócskán elkenődött, hiába a fess ruha és a belőtt haj. Nem tudom mennyire vagyol feltűnő jelenség, a VMS már elég régen volt, deazért gyanítom, hogy annak köszönhetem, hogy valaki felfigyelt rám. Nem ismerem a meghívott sulis társakat, a végzett aurort meg aztán főleg nem, szóval maradok Cody mellett avagy követem, ha megindulna valamerre. - Ismered a viccet, amiben a sellő, a sebezhetetlen tündér és a fél-troll találkozik a bálban? - dobom be, de igazából az ég világon semmim se mosolyog, se az arcom, se a szám, se a szemem, és a hangom se éppen vidor. Még nem mondtam el senkinek, hogy felbomlott az eljegyzés, így ő se tudhatja biztosra, szóval hacsak nem szándékosan akarom szabotálni az estét ideje lenne megemberelnem magam, de az nem olyan egyszerű. Bár lenne bármi fogalmam, hogy jóldöntöttem-e...
A család szent dolog minden olasz számára. Nincs ez másként nálam sem. Tudom, hogy a húgomnak megvan a maga cseppet sem hízelgő hírneve. Ennek ellenére a húgom. Az a személy, akiért mindent meg kell tennem bármi áron. Mert még mindig szeretem, és még mindig nem mondtam le róla. Annak ellenére sem, hogy szüleink semmit sem tudnak a kislányuk "másik" életéről. Én azonban nem vagyok sem a munkamániás apám, sem az alkholista anyám, aki struccként nem vessz tudomást semmiről az alkoholos üvegen kívül. Még abban az esetben sem, ha apámhoz hasonló nagy ambíciókkal rendelkezem. Amiket természetesen meg is fogok valósítani. Talán így történhetett meg az is, hogy a legutóbbi dolog után, amibe a drága kicsi testvérkém majdnem sikeresen belehalt, nem adtam számára választási lehetőségeket. Pusztán a kő kemény ultimátumot, hogy átiratkozik szépen a Roxfortba, ahol szemmel tarthatom, és ahol az én szigorú szabályaim szerint lesz kénytelen élni az életét. Természetesen mindezt az ő érdekében. És csak remélem, hogy egyszer megérti, hogy miért teszem ezt most vele. Akkor is, ha most mérges rám ezért. De inkább legyen dühös, mint halott, nem igaz? Ez előbbi miatti lelkiismeretfurdalásommal meg tudok békélni. Utóbbival aligha tudnék. Szóval nem éppen zökkenőmentes mostanában a kapcsolatunk, ami engem nagyon is emészt, és bánt belülről. Mert én még emlékszem a kedves, ártatlan Camillára. És nagyon is szeretném visszakapni a "régi" kishúgom. Ezért is különös, hogy végül ő jött hozzám, és kezdte rágni a fülem ezzel a bállal. Talán csak elunta, hogy bezártam a kastélyba, a legkisebb menekülő út és kiskapu nélkül, és szeretne végre egy jót szórakozni. Én azonban szeretném végre, ha megbékélne. Önmagával, velem, a világgal, és úgy mindennel. Ez a bár pedig talán lehet egy lehetőség erre is. Így amikor már elég sokat nyaggatott ezzel, akkor végül rábólintottam a dologra. Az már csak mellékes hab a tortán, hogy az ilyen rendezvényeken néhány aranyvérű, minisztériumi hivatalnok, és politikailag befolyásos családok is meg szoktak mutatkozni. Nekem pedig nem árt, ha ismertséget szerzek magamnak a köreikben. Már a hosszútávú jövőmre nézve. Tehát végül kifogástalan, tökéletes, és méreg drága személyre szabott öltönyben, a drága kishúgomba karolva lépek be a különös kastélyba. A pletykák a ház úráról kevéssé érdekelnek. Jobb szeretem a személyes találkozókat, és benyomásokat. Mielőtt azonban a húgom nyúlhatna a házimanó által felkínált pezsgőspohárért, én emelek le kettőt a tálcáról, az egyiket átadom a húgomnak. - Azért csak óvatosan. - mosolygok rá egyfajta játékos csipkelődéssel. - Örülsz, hogy elhoztalak? - kérdezem meg végül, miközben beljebb orientálódunk a táncterem felé. Közben pedig megcsodálom a kastély belső építészeti elemeit, illetve igyekszem felméri a tekintetemmel a megjelent társaságot is. Vajon kik azok, akikkel érdemesebb lenne az est folyamán szorosabban megismerkedni a jövendőbeli karrierem érdekében?
Nem vágyom különösebb karrier-re, megrekedtem a nyomozói szinten, de ezzel nincs is semmilyen gond. Sikeresen végigvittem az akadémiát, mint mentor, magamhoz képest már ez is előrelépés, és áldhatom a jó szerencsémet, na meg a szüleim egykori hírnevét, hogy a viselt dolgaim miatt nem tettek lapátra. Voltak sötét éveim, amiket visszamenőleg már igencsak kínosnak érzek, talán itt az ideje lapozni. Amióta eldöntöttem, hogy megpróbálok végre élni, azóta kezd minden egyenesbe kerülni, a hugaim is mind élnek, s ugyan vannak fenntartásaim Seraphine választásával szemben, mégis úgy érzem, hogy mindenki a saját életét kell, hogy élje. Én is ezt teszem, ellenben nem kértem ki a véleményüket Justice tekintetében. Régóta szeretem, de valahogy mindig a szőnyeg alá sikerült söpörni, ő is egy külön világ, de sikerült egymásra találni. Remélhetőleg senki nem hozza összefüggésbe, hogy már az akadémia alatt. Különben sem segíthettem volna neki, hiszen alá kellett írni a megszeghetetlen eskühöz hasonló egyezményt, amiből nem igazán voltak kiskapuk. Az eredménye pedig magáért beszél, csak a saját agilitásának köszönheti. A mostani megbizatás kapcsán azért nem akartam csupán szó nélkül vinni valami kísérőt, ezért engedélyeztettem, hogy magam mellé kapjam Justice-t, aki elvégezte sikeresen az akadémiát, immár nem kadét. Még ha nem is bizonyosodott be, hogy akar-e aurorként dolgozni, de legálisan kaphatom most magam mellé. Biztos vagyok benne, hogy sikeres auror lenne, hiszen agyafurt, a metamorfmágiája páratlan, és valahogy mindenből kimászik. Az már csak hab a tortán, hogy a legszebb lány, akit valaha láttam. Lehet, hogy ezért is tartottam magamat távol tőle éveken át, mert nem akartam, hogy csak a külsőségek domináljanak, illetve hagytam időt, hogy beérjen ez az egész. A kastély tekintetében vannak furcsa érzéseim. A falu ugyan közel van az épületegyütteshez, de eddig nem tudunk semmilyen fenyegetettségtől, a minisztérium, és a parancsnokság viszont most mégis odaküld, hogy vizsgáljam ki a mogorva öreget. Ha valami Grindelwald imádó fanatikus, akkor jó lenne mielőbb lekapcsolni az illetőt. – Szerintem inkább be akar szervezni másokat is. És figyelj csak Jus, ez már éles terep. Hiszek benned, de azért vigyázz magadra. – Az akadémia csupa gyakorlati feladatból állt, de nyilván nem jut el a végéig, pláne nem ilyen eredménnyel, ha belefulladna a mélyvízbe. Ám ne felejtsük el, hogy az akadémia védőmágiái itt nem védik meg, ha beleszalad valami igazi támadásba. Nem akarok miatta aggódni, hiszen azzal hiteltelenné tenném, amit elért, így rá bízom az önállóságot, csupán remélhetem, hogy ha nem boldogulna, akkor elfogadja, hogy én ott vagyok. A külseje megint szívdöglesztő, ezért aztán vágyakozó pillantásokat vetve a hátsója irányába elfogadom, hogy belémkarol. – Nálam a kettő kéz a kézben szokott járni. Nem vagyok éppen munkamániás. – Méregetem a kastély építészeti felépítését. Ha az öregúr félig troll, akkor méretes akárki lehet, így rá lehet igazítva az összes helység, csillár. Grindelwaldra utaló jeleket nézegetek, de most még csak fejben jegyzetelgetek. A hely hangulata mindenképpen árulkodó lehet. – A többiekkel mennyire fogod tartani a kapcsolatot? Riválisok voltatok, de egész ütőképes csapat alakult ki. – Kérdezek most én vissza, akár táncba is vinném, csak most éppen ott a pezsgőspohár a kezében.Illetőleg az elmúlt időszakban valahogy fogékonyabb vagyok mások gondolataira, ezért mentális csápjaimat szépen kieresztem, hátha elkapok valami kósza foszlányt, ami segíthet. Justice elméjén csupán lágyan végigsimítok, nem kutakodom, mondhatni tiszteletben tartom, már így is bőven kitárulkozott.
//Legilimentor I.: Képes érzékelni, ha láthatatlan személy/lény van vele egy légtérben, de nem tud irányt meghatározni, csak tudja, hogyvan ott valaki más is. Ezáltal azt is érzi, ha valaki figyeli/követi őt. Érzékeli mások hangulatát, nem azt, ami az arcukra van írva, hanem, amit valóban éreznek, szomorúságot pl. a mosoly mögött. Ha tudatosan fejeleszti a képességet, akkor jóval pontosabban tudja meghatározni ezeket az érzéseket. Ezáltal erősebb a beleérző képessége, empátiája, mint egy átlag embernek.//
Elég fura, hogy még nem is nagyon hallottam erről a helyről, vagy csak egyszerűen kizártam, mert amúgy se említette soha senki, mert senki se járt a kastélyban. Már magát a hírdetést is láttam a suliban, és amikor Nick az aktuális levelében említette, hogy odaküldik, hát nem is volt kérdés, hogy megnézhetném magamnak azt a kastélyt. Végtére is az auror srácnak is jobb, ha van valami inkognitója, mint egy kísérő partner becses személyemben. Az pedig természetesen egyértelmű, hogy legalább kicsit feldobom az est fényét ugye. - Szóval azt gondoljuk, hogy komoly mészárlásba torkollik majd az este? Bár akkor gondolom nem hagyták volna a suliban kitenni a hírdetést nem gondolod? - karolok bele a srácba, amikor megérkezünk az épület elé. Roxmortsban találkoztunk, hogy aztán onnan hoppanáljunk ehhez a furcsa kastélyhoz. Belekarolok Nicolasba és kíváncsian mérem fel a terepet, hogy vajon kik jöttek el. Az iskolából sok diák, vagy kevés, netán vannak más meghívottak is, neves, ismert alakok? Végülis egy kis szórakozásban is benne vagyok, de lássuk be elég gyanús ez az egész, én pedig bár nem vagyok auror, de elvégeztem az akadémiai képzést és igen sikeresen zártam. Büszke lehetek magamra no és mégis csak azért sikerült, mert van orrom az aurorkodáshoz. - Elég sokan vannak. Körül akarsz nézni már az elején, vagy azért kicsit szórakozunk is? - tudom, hogy elsősorban a munka miatt van most itt, de én azért elkapok egy pezsgős poharat. Pár korty csak nem száll a fejembe, bár azért az előtt, hogy megkóstolnám még adok egy kis időt magamnak, hogy felmérjem a terepet, hogy akik ittak nem mutatnak-e bármiféle változást. Azért mégsem akarok kockáztatni. Én magam is elég sok aljas húzást tudhatok már a magaménak, hogy okom legyen gyanakodni. Egy ilyen bál nem olcsó játék, és csak úgy meghívni egy csomó idegent igen csak gyanúra ad okot.
Aki néhanapján kimerészkedik a Roxfort folyosóira, annak szemet szúrhatott, hogy pár napja minden üzenőfalon megjelent egy hirdetmény, amely egy, a közelben található rendezvényre invitálja a diákokat. Az egyetlen dolog, amely kiemeli ezt a többi közül, az maga a helyszín... A kastély ugyanis, ahol mindez megrendezésre kerül, a Roxmorts körüli dombok egyikén található, nem túl távol onnan, szóval aki lejár a faluba, már láthatta az épületet a többi házikó fölött magasodni. Eddig még soha senki se léphetett be oda, a szóbeszéd szerint pedig egy mogorva, magának való varázsló a tulajdonosa, aki elméletileg nem túl szociális alkat, hiszen még őt sem láthatta senki sem a diákok közül. Néha-néha hintóval ugyan eljárkál ide-oda, de egyébként majdhogynem remeteként éli az életét már hosszú-hosszú évek óta. Az egyetlen személy, aki hivatalos, személyre szóló meghívót kapott, az Christopher Graves, akit pár nappal az esemény időpontja előtt már a szobájában elhelyezett asztalkán fogadhatott a levélke. A szöveg szerint egy, a bestiák tanulmányozásában kiemelkedő eredményeket elért és több tanulmányt is publikált személy szeretné őt személyesen is megismerni, aki híres arról, hogy szívesen felkarolja az ifjú tehetségeket és több, nagy nevű varázslényekkel foglalkozó egyén került már ki a szárnyai alól. A legkiemelkedőbb dolog ebben az egészben pedig az, hogy a férfi régészeti ásatásokat végez a világ különböző pontjain a kihalt fajok alaposabb megismerése érdekében, ahova szívesen visz magával általa kiválasztott gyakornokokat, amely kiváló ugródeszkát jelenthet szakmai szempontból bárkinek, de egyszerű gyakorlatként is rengeteg izgalommal kecsegtethet egy mágikus lényekért rajongó diák számára. Nicolasnak ezúttal munkaügyben kell odautaznia, hiszen a Mágiaügyi Minisztérium már évek óta szemmel tartja ezt az öregembert. Hivatalosan ugyan még egyszer sem kellett bíróság elé állnia, sohasem volt összeütközése a törvénnyel, vagyis látszólag tisztességes életet él, de minden jel szerint lehet némi köze a régi fekete mágushoz, Grindelwaldhoz is. A gyanú szerint ugyanis annak idején részt vett néhány fanatikus megmozdulásban és rengeteg, a szabadon engedését követelő kérvényen szerepelt az aláírása is. A biztonság kedvéért tehát a hivatalból Nicolast küldik ki, hogy nézzen körül és ha szükséges, értesítse a minisztériumot az eredményekről. Paulót ezúttal a húga, Camilla hívta magával, aki szemmel láthatóan nagyon szeretne kimozdulni a kastélyból, hiszen már hosszú hónapok óta nem volt erre alkalma. A lelkesedése talán túlontúl is nagy, hiszen általában nem szokta magával vinni a bátyját semerre sem, de ezúttal kivételt tett, ami azért is furcsa, mert egy nagyon is vonzó, dekoratív nő, vagyis bőven lenne alkalma valaki mással menni, ő azonban mégis a testvéréhez ragaszkodik. Szemmel láthatóan napok óta lázban ég az esemény miatt és folyamatosan Paulo fülét rágja vele...
Az épület hatalmas és impozáns, habár kívülről nézve enyhén fenyegetőnek is tűnik, de ez leginkább a táj miatt van, ahol áll. Belépve azonban egy gyönyörű, tágas terem fogadja az érkezőket, hatalmas ablakokkal, a mennyezetről lelógó ezüst csillárokkal, mellettük a levegőben lebegő gyertyákkal és megbűvölt égbolttal, ahogy azt már a Roxfortban is megszokhatták. A csillagok fénye alatt minden földi jóval megpakolt, hosszú asztalok állnak, miközben a vendégek között házimanók szlalomoznak fel-alá, itallal kínálva azokat, akik esetlegesen igényt tartanának rá. A rendezvény egy bál tehát, szinte minden jelenlévőn elegáns ruha foglal helyett. Egyesek táncolnak a halk zenére, míg mások egy-egy asztalnál ülve beszélgetnek egymással, néhányan azon tanakodva, hogy vajon mikor jelenik meg a házigazda és a híres-neves bestiakutató barátja. Azonban majdhogynem mindenkit a vendéglátó személye érdekel, aki a pletykák szerint egy félig ember-félig troll és emiatt nem mutatkozik sohasem mások előtt. Nos, akár az vagy akár nem, az újonnan érkezők előtt szinte minden esetben megjelenik egy szorgalmas házimanó, hogy pezsgőt nyomjon a kezükbe és beljebb invitálja őket, a szükséges ruhákat lesegítve róluk... Egyelőre tehát semmi szokatlan sincs se a helyben, se a rendezvényen, vagyis nem egy fekete szekta munkálkodik éppen Grindelwald feltámasztásán, ahogy azt Nicolas is megállapíthatja magában, amint belép az ajtón. Minden a lehető legjobb mederben folyik egy kellemes estéhez, ahol roxfortos diákok is igen szép számmal jelentek meg, szóval bőven összefuthatnak ismerősökkel is akár. Azért nem mindennapi esemény, hogy ez az egyébként a külvilág elől teljesen elzárkózott kastély évtizedek múltán ismét megnyissa a kapuit...
Amikor kiejti a száján, hogy igen, tényleg arról a Noah Jenkinsről van szó, akit mindannyian elég jól ismerünk, és akiről mindannyian tudjuk, hogy gyűlöli a sárvérűeket akkor akaratlanul is elfintorodom, a tekintetemben pedig ha lehetséges, akkor csak az eddigieknél is több hitetlenkedés figyelhető meg. Nem akarok ítélkezni, eddig sem voltam az a típus.... na meg egy család vagyok, ott segítek neki is és Lilahnak is, ahol csak tudok. Ők is nagyon jól tudják. De nem vagyok biztos benne, hogy tényleg az a legjobb megoldás, ha elkezdenek összemelegedni az "ellenséggel". Akkor sem, ha egyébként én egyáltalán nem tartom ellenségnek Jenkinst.. én nem bántom, akkor ő se bántson engem, és minden rendben lesz. Legalábbis nagyon bízom benne, hogy minden rendben lesz. Csak sajnos ez nem csak rajtam múlik, bármennyire is szeretném, hogy így legyen. - Jól van, jól van! Nyugalom! Értem... szóval AZ a Noah Jenkins. Hát, legalább valamit már tudunk. Illetve azt is tudjuk, hogy nem vámpír,na meg hogy nem vagy terhes tőle. Ez azért elég megnyugtató, mit ne mondjak. A "nem szeretem... vagyis nem tudom"megjegyzés hallatán viszont felvonom a szemöldökömet. Hogy lehet azt nem tudni? Nem értem... vagyis de, értem, de akkor is. - Aha... össze vagy zavarodva, ugye? Hát, van egy rossz hírem, tesó: ha ennyire nem tudod, hogy mit érzel, akkor bizony érzel valamit iránta... és nem utálatot, mert akkor egyértelműen meg tudnád mondani! Tedd túl magad rajta, vagy beszéljétek meg, de azt hiszem máshogy nem nagyon tudod megoldani. Tárom szét a karom nagyot sóhajtva. Nem szeretném elkeseríteni Felicityt, de ezen én tényleg nem tudok segíteni. Arra inkább nem mondok semmit, hogy arra, hogy ők ketten kezdenek bármit is egymással körülbelül 0 százalék esély adható. A megoldó bűbáj vagy főzet hallatán újfent értetlenkedek egy sort, de úgy döntök, hogy abból talán nem lesz baj, ha segítek neki. - Nem tudom biztosan, hogy van -e bármilyen ilyesmi bájital vagy varázslat... de segíthetek keresni, és ha van, akkor megcsinálhatjuk. Egy próbát megér. De azt azért tudd, hogy a gondolkodást nem spórolja meg neked, bármennyire is eleged van már belőle. Tudom, hogy nem könnyű neki a mostani helyzet, meg szenved tőle... nekem sem egyszerű, hiszen tudom, hogy nem biztos, hogy képes vagyok segíteni neki. De ha nem próbáljuk meg, akkor nem is fogjuk megtudni, hogy működik - e.
//16+ Obszcén, durva szavak szerepelnek a következőkben//
Az addig minden szép és jó elmondva, hogy segít még akkor is, ha kiakad, de az már teljesen más kérdés, hogy miként dolgozza fel az információkat. Nem hiába kértem most kivételesen meg direkt arra, hogy anyuéknak ne szóljon egy szót sem erről. Ez amolyan „Hát jó…” pillantást vetek rá. Így kezdem el elmesélni a dolgokat, de az arca… nos a most lehet egy kicseszett krónikát tudna leírni, hogy mit is gondol. Valahogy azt várom minimum mikor ájul el vagy kérdezi azt, hogy amúgy biztos otthon vannak e nálam. Nem azt mondom, hogy amúgy hibáztatnám a dologért, de… ja van gond most elég rendesen. Erre még el is fintorodom a végén főleg amikor lejátszódik a fejemben milyen gondolatok cikázhatnak végig most az agyán. Nem mondom, hogy én vagyok a tipikus ma született bárány, de talán védelmemre legyen szólva, hogy én nem keresem a bajt… megtalál az magának, ha kérem, ha nem. Mikor megszólal és jön a hitetlenkedés kicsit félőn nézek rá. Hát nem hiszem, hogy most per pillanat elnyerem az év kishúga címet. - Igen… AZ a Noah Jenkins… akármennyire hihetetlen. Dehogy vámpír Merlinre! Azt te sem gondolod komolyan ugye?! A helye megmarad a harapásnak ez tény… de semmi egyéb. Az kéne még csak, hogy terhes legyek! Szerinted miért nem mondtam el? Nem éppen egy olyan téma amiközben sütit majszolva jót mosolygunk…. – fújok egyet és a hajamba túrok. A szeret szóra összerezzenek akaratlanul is. – Nem szeretem! Vagy igen… talán… nem tudom… - torzul már el a végére az arcom. Látható tökéletesen, hogy én sem tudom mi van. Főleg, hogy pont egy hozzá hasonló ördögfiókát szeretni. Ah jesszus! Kicseszettül azt érzem, hogy fáradt vagyok én már most ehhez, hisz az egész nyár rávágódott erre, hogy gondolkodjak mint akinek nincs jobb dolga. Most pedig Damian kérdéssorozata sem segít rajtam. Persze Prairie segített a nehéz időszakon, de most ő is a maga dolgával van elfoglalva. Sammie meg hát… nem tudok semmit róla per pillanat mert, ha találkozunk is a sulis eset nem esik szóba így én meg ezzel nem nyaggatom. Sheilah-nak meg még nem böktem ki ezt. Szóval vagyok én meg a gondolataim és úgy jó napot kívánok. A következő szavaira a zavart tekintetem átváltozik a – most te tényleg ezt komolyan gondolod?! – kifejezésbe. Ember konkrétan megtudjuk ölni egymást! Nem, hogy még járjunk! Hah… az nagyjából olyan közel van egymáshoz mint az Makó Jeruzsálemhez. - Szerintem ezt most te sem gondoltad komolyan. Jenkins konkrétan megfojtana, ha adandó alkalom lenne rá. Rühelli a sárvérűeket. Mondhatni semmi jó nincs, ha mi egy helyre kerülünk mert csak veszekedni kezdünk. Még jó, hogy leszoktam a verekedésről… Szóval abból, hogy ő vagy én kezdünk egymással valamit körülbelül nulla százalék. – jelentem ki meggyőződéssel. Amúgy sem igazán tudom bemérni, hogy mit is érzek szóval kár bármilyen elvadult dologba belegondolni. A fejemen is látszik ez a ne viccelj velem kifejezés. Tegyük fel bele is szerettem… akkor talán rá kellene jönnöm miért?! Konkrétan abból adódott minden mert megint elkezdtünk kakaskodni egymással. A hajamba túrok tehetetlenül. - Nincs valami gond megoldó bűbáj vagy főzet? Mármint… hogy tisztán láthassam ezt az egész kupacot. Kurvára belefáradtam már a gondolkodásba. – fintorodom el. Megrázom egy kicsit és megmasszírozom az orrnyergemet mert úgy érzem menten fejfájás fog elkapni. Tanácstalan vagyok az a nagy büdös helyzet és jelenleg megoldani sem tudom ezt. Maximum, ha elindul a suli, de az még azt hiszem bele fog tartani egy kis időbe. Szóval mély lélegzet aztán kezdjünk ezzel valamit legalább, hogy egy jót tudjak aludni. Bár kedvem lenne terelni a témát arra, hogy amúgy vele miújság, de ezt jó lenne megbeszélni azután tovább evickélni.
Nem igazán értem, hogy miért gondolja azt Felicity, hogy bármit is elmondanék anyáéknak abból, ami most itt elhangzik. Ismer, tudhatná, hogy mellette vagyok, bármi is történjen. Ezért is nézek kicsit furcsa, értetlen tekintettel, mikor azt mondja, hogy lehet, én is mérges leszek rá. Mégis mi a fenét tud nekem olyat mondani, meg egyáltalán tenni, ami miatt megharagszom rá? Mármint... oké, nem mondom, csinált már pár dolgot, amivel nem értek egyet, de hé! Testvérek vagyunk, természetes, hogy kiállok mellette. Akkor is, ha nem mindig örülök a dolgainak. - Hugi... bmost komolyan! Én? Megharagudni rád? Szerintem ilyesmi miatt ne aggódj! Ha meg is haragszom rád, akkor is kizárt, hogy ne segítsek, ha szükséged van rá. Vagy bármelyikőtöknek szüksége van a segítségemre... szóval nyugodj meg szépen, gondold át, mit is szeretnél mondani, és hadd halljam! Próbálok hatni rá, hogy nyugodjon meg kicsit, aztán mikor végre elmondja, hogy mi a gondja, akkor nekem kell nyugtatgatni magam. Mi van? Oké, ez most komoly? Biztos nem álmodok? De türelmesen, a szituációhoz képest viszonylag nyugodtan hallgatom végig, csak az arcvonásaimról tudja leolvasni az érzéseimet. - Oké, szóval akkor... vegyük szépen sorra! A fesztiválon lefeküdtél Noah Jenkinsszel. Azzal a Noah Jenkinsszel, akivel állandóan eszitek egymást, én meg idegeskedhetek, hogy mikor lesz valami bajod emiatt? Aztán kiszívta a nyakadat, te meg takargatod... aztán mi van még? Ja, tudom... megváltozott benned valami. És eddig titkoltad, csak most mondod el nekem is. Akkor először is... kicsit tényleg mérges vagyok. Nem azért, mert megtörtént, mert azzal már nem tudunk mit csinálni, hanem mert csak most mondod el. Tudod, hogy mindig meghallgatlak és melletted vagyok, akkor miért csak most? Másodszor pedig lenne pár kérdésem: Szereted? Bántott téged? A folt a nyakadon... ugye nem vámpír vagy valami hasonló? Illetve: ugye... ugye nem vagy terhes? Aggódó arckifejezéssel figyelem őt, és remélem, hogy hamarosan választ kapok kérdéseimre. Tudom, hogy egy részük baromság, de az aggódás furcsa dolgokra képes, én pedig csak nem szeretném, ha baja esne. Jelenleg én sem igazán értem a helyzetet, de rajta is látom a tanácstalanságot. Hát, üdv a klubban, tesó! - A szerelem néha furcsa dolgokat is képes előhozni. De... ha tényleg rendben vagy, és fontos neked, akkor megoldható. Meg tudjátok oldani, bár nem lesz könnyű, ismerve kettőtöket. Van egy olyan érzésem, hogy ezzel most nem nyugtattam meg szegényt, de egyelőre nem tudok többet mondani... nekem is át kell gondolni, emészteni kell az elhangzottakat, az biztos.
//16+ Obszcén, durva szavak szerepelnek a következőkben//
Tudom, hogy Damian mindig itt van, ahogyan Sheilah is, de annyira nehéz ez az egész. Egyrészről úgy érzem lehet tényleg olyan dologba másztam bele amire nem számoltam. Másrészről pedig olyan oldalát ismertem meg Noah-nak amit nem hittem volna. Jó persze lehet ezt a piára fogni, de szerintem mindannyian tisztában vagyunk azzal miként is szól a mondás… Részeg ember mond igazat. Ez pedig gondolom én a viselkedésre is igaz nem csak a szavakra. Viszont hiába próbálom csűrni csavarni a dolgot nem bírok rájönni ez engem miért is érdekel annyira vagy egyáltalán miért is foglalkozok ezzel az egésszel. Hiszen ugyan úgy utáljuk egymást nem igen változott semmi mégis az én gondolataim minduntalan visszavándorolnak erre a terepre. Olyan ördögi kör ez amitől nem tudok szabadulni még akkor sem, ha éppen lefoglalom magamat. Valahogy hálás vagyok amiért Damian nem akar teljesen lerohanni és mindenáron kiszedni belőlem a dolgokat. Leginkább haladhatok a saját tempómban így veszek egy mély levegőt majd hallgatom ót és szépen lassan bólintottam. - Tudom, csak egyáltalán nem könnyű ez az egész téma. Lehet te is mérges leszel rám miatta. – vettem itt egy apró levegőt ami sóhajként távozik az ajkaim közül. Próbáltam tényleg jól összeszedni magamat és arra gondolni, hogy minden rendben lesz. Damian megért majd és talán véleménye valamennyit segít a kissé megtépázott idegrendszeremen. Amikor megölel majdnem sírva fakadok, de valahogy sikerül tartani magamat és viszonoztam az ölelést. Egy kicsit megnyugszom ettől, biztonságban érzem magamat és valahogy a lelkem is békére lel. Legalábbis én így érzem. Lehet sokszor csinálok őrültségeket vagy éppen olyat ami nem a leghelyesebb, de próbálom általánosságban kerülni a bajt. Nevezzük úgy, hogy megtalál engem anélkül is, hogy lasszóval szaladnék utána. - Tudod… a fesztiválon volt egy kis… történés. Meséltem neked szerintem eleget Noah Jenkins-ről. Na meg, hogy mik történnek és ilyesmi, biztos eljutnak az egyetemistákhoz is a pletykák. – nézek kicsit félre próbálom összeszedni magamat. Hosszú sztori ez, de talán tömören kéne elmagyaráznom azt hiszem. Gondolom a biológiai részt ő is tudja és nem kell majd külön táblázatot elővennem hozzá. - Nos, ami azt illeti lefeküdtem vele. Nem is egyszer… és azóta azt hiszem megváltozott azóta bennem valami. Folyton eszembe jut az egész, valahogy nem tudok szabadulni a dologtól. A nyakamat is ezért takargattam… mondjuk úgy maradt egy kis szuvenír rajta. – húzom félre és látható a harapás még a legelső alkalomról. Annyira kusza ez az egész, de talán Damian majd tisztábban lát mint én. Kicsit piszkáltam az ujjaimat valahogy tényleg nem érzem úgy, hogy tényleg én lennék az aki a testemben lakozik. - Nem értem mi történik, utálnom kellene! Annyiszor összetűzésem volt vele meg csak marjuk egymást. Főleg azért mert honnan származom meg, hogy vissza szájalok, de ah! Értelmes ez, hogy mégis kikötöttünk az ágyban? – nézek fel bátyámra már szinte segítségért kiáltva, hogy hátha ő kitudja tisztítani az eget a felhőktől. Bár lehet annyira össze-vissza hebegek-habogok, hogy nem is érti mit akarok neki mondani. Olyan mintha érezni kezdenék iránta mást is mint a haragot és, hogy utálom. Mégis annyira más volt még akkor is, ha még mindig nagy a szája, ha piált. Eleresztek egy újabb gondterhelt sóhajt.
Jó emberismerőnek gondolom magam, és azt hiszem, a megérzéseim most sem hagynak cserben. Már egy ideje csendben, gondolatainkba merülve sétálunk mikor Felicity végül veszi a bátorságot és kiböki, hogy szeretne velem megbeszélni valamit. Kíváncsi tekintettel fordulok felé, bár azért az aggodalmat is kiolvashatja szemeimből. Mindig itt voltunk egymásnak, bátyjaként pedig csak még nagyobb felelősséget érzek iránta. Ha már egyszer a szüleink nem lehetnek ott velünk a Roxfortban, akkor valakinek figyelnie és vigyáznia kell rájuk, nem igaz? Persze, tisztában vagyok vele, hogy Felicity igenis meg tudja védeni magát, ha arra van szüksége, csakhogy ez az esetek nagy részében ez egyenértékű a bajba kerüléssel, a verekedéssel és a büntetőmunkával. Azt pedig, ha egy mód van rá, akkor szeretném elkerülni. Viszont azt érzem, hogy valami fontos dologról lehet szó, máskülönben nem óvatoskodna ennyire. Meg nem tenné hozzá külön, hogy nem szeretné, ha a szüleink megtudnák miről is beszéltünk. – Ne aggódj! Tőlem egészen biztosan nem fogják megtudni. Ismersz, nem? Melletted vagyok, bármi is legyen. Szóval, mi a gond? Mesélj szépen! Igyekszem megnyugtatni a húgomat, habár tudom, hogy nehéz menet lesz ez. Látszik rajta, hogy nem tudja, hogy is kezdjen bele a mondandójába, ráadásul ő maga mondta az imént, hogy nem tudja, bajba került – e, de káosz van a fejében. Egy biztos: én mellette vagyok, és mindent megteszek majd, hogy megvédjem, akár saját maga ellen is, ha arról van szó. A káosszal meg majd kezdünk valamit. Együtt menni fog – egységben az erő, ugyebár. Néhány percig csendben figyelem ahogy Felicity igyekszik összeszedni magát és a gondolatait, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve odalépek hozzá és egy szoros, védelmező ölelésbe burkolom. Bár szavakkal nem mondok semmi többet, ebből mégis kiérezheti, hogy számíthat rám, bármi is történjen, szóval nyugodtan elmondhatja, ami a szívét nyomja. Na nem mintha ezt eddig nem tudta volna, de akkor is. Én várok, a többi már csak rajta múlik, meg az időn.
//16+ Obszcén, durva szavak szerepelnek a következőkben//
Valljuk be kicseszettül sok dolog történt az utóbbi időben azt hiszem ez a nyár tele van teljesen nagy meglepődésekkel és mindig azon kapom magamat, hogy gondolkodóba esem vajon mennyi mindent kell még pontosan végig gondolnom míg elérkezünk az iskoláig? Egyenlőre leginkább csak lézengtem odahaza, elkezdtem a zenével foglalkozni és többször volt az, hogy a parfümgyártásba feledkeztem és szinte mintha teljesen más bolygón élnék nem pedig a családommal egy fedél alatt. Persze ez annak is betudható, hogy többet gondolok egy bizonyos személyre mint ami illendővé válna igazából. Hiszen miért is kell nekem ezzel foglalkozni? Miért pörög ezen az agyam folyton folyvást? Egyszerűen nem bírom leállítani és jelenleg még Damian-nek vagy Sheilah-nak sem mertem ezt említeni. Nem azért mert nem bíznék bennük, csak én magam sem tudok jelenleg napirendre térni a saját gondolkodás módomon. Egy kissé talán lehet azt mondani, hogy tele a hócipőm ezzel az egésszel. Így mikor általában kérdő pillantások kereszttüzében vagyok odahaza csak próbálok rendesen viselkedni mint mindig. Persze ezzel nem azt mondom, hogy a családom tagjai esetleg nem vennék észre, hogy bajom van. Sőt, szerintem jobban látják néha mint én magam főleg a testvéreim. Viszont néha a saját magam harcát is meg kell vívnom azt hiszem. Mindenesetre egyre többet gondolkodtam azon, hogy kikérem bátyám véleményét erről az egész helyzetről. Tényleg nagy őrültséget tettem mikor összeakadtam Noah-val? Mégis, hogy lenne helyénvaló kezelnem ezt az egész történést? Vagy próbáljam meg valamiképpen kiverni a fejemből és meg nem történt eseménnyé avanzsálni az emlékeim között? Jenkins és én olyan vagyunk mint a kutya és macska esete. Egyikünk sem enged én meg legfőképpen hiszen, mikor is hagytam én magamat bárkinek is? Igaz már a verekedős korszakomat lezárhatom nagy szerencsémre és ezt egyáltalán nem is bánbám, de még néha talán álmomban is ezzel foglalkozok. Nagy sóhajt eresztek meg és elhúzom a számat mivel eléggé idegesítő az egész. Így hát amikor bátyám előhozakodott a séta ötletével belementem. Amúgy is rég voltunk Roxmorts közelében… meg majd lassan vehetjük meg a következő tanév dolgait is. El sem hiszem, hogy hetedikes leszek. Lassan itt az egyetem. Felkerekedve végül a domboknál kezdünk el tévelyegni a város szélén. Szép hely, szeretem mert valahogy olyan békésnek tűnik még, ha egyedül nem igen csatangolnék errefelé. Egy ideje már sétálhatunk hallgatagon mikor megköszörülöm a torkomat. - Ami… azt illeti majd meg akarok beszélni veled valamit… leginkább kikérni a véleményedet. – nyögöm ki Damian-nek és rá sandítok a szemem sarkából. Nem könnyű ez bár, ha azt nézem fiú és talán ő jobban megérti ezt. Vagy nem mert elfogult mivel a húga vagyok. Ah! Miért kell ennyire bonyolultnak lennie mindennek az életben? - Nem nagyon szeretném, ha anyáék erről tudnának. Nem az, hogy bajba kerültem… vagy mégis… nem tudom csak… ah teljesen káosz van a fejemben! – sóhajtok fel és nekidöntöm a hátamat az egyik fának majd hátra hajtva a fejemet az is megpihen ott. Egyáltalán nem is tudom miként kezdjek ebbe bele. Így próbálok valami értelmet verni a fejembe ami teljesen iszapos a sok kavargó gondolattól. Egyáltalán miként is jó ezt megfogni?
Az utóbbi időben valahogy semmi nem működik úgy, ahogy kellene. Nem a megszokott, általam jól ismert, biztonságot keltő módon. Olyan, mintha kifordult volna alólam a talaj, vagy egy teljesen más világba kerültem volna, ami furcsa módon úgy néz ki, mint a mienk. Úgy néz ki, és mégsem olyan. Nem tudom, mi változott meg... a környezetem? A családom? Vagy én magam? Esetleg minden együtt? Fene se tudja, én legalábbis egészen biztosan nem. Tényleg fogalmam sincs. Csak annyit tudok, hogy ahogy most van, az nem jó. Igyekszem mindenkinek megfelelni. Igyekszem helytállni az Akadémián, próbálok jó barát és jó testvér lenni, közben pedig ott van a kapcsolatom is Christinával, akivel igazság szerint elég jó kérdés, hogy hányadán is állunk jelenleg tulajdonképpen. Nem hajlandó beszélni velem, úgy meg azért elég nehéz rendeznie az embernek a kapcsolatait, nem igaz? Még akkor is, ha bennem minden hajlandóság és szándék megvan, hogy meg tudjuk beszélni a dolgokat. Arról nem is beszélve, hogy egyébként pedig azt sem igazán tudom, mit is kéne tulajdonképpen megbeszélni. Nehéz ügy, az egyszer biztos. Most viszont nem az a legnagyobb probléma, hogy én finoman szólva sem tudom rendezettnek nevezni az életemet. Jobban aggódok a húgomért, Felicityért. Mindig nagyon közel álltunk egymáshoz, mind a hárman. A Roxfortban gyakorlatilag nemcsak bátyjuk, hanem valamilyen szinten apapótlékuk is voltam, vagyok. Bánom? Dehogy, erről szó sincs. Nagyon szívesen segítek nekik, védem, támogatom őket. Az viszont zavar, hogy mostanában mintha magába zárkózott volna. Eddig nem zargattam a kérdéseimmel, de már nem tudom, meddig vagyok képes magamban tartani az aggodalmaimat, amit vele kapcsolatban érzek. Nem tudom, mi baja lehet, hogy mi történhetett vele, de az az érzésem, hogy valami nagyon nincs rendjén. Kevesebbet mond el nekem, mint eddig, mintha kerülne, ugyanakkor pedig a zene felé fordul, ami eddig nem volt túl gyakori nála. Valami történt, legalábbis a jelek ezt mutatják - én pedig meg szeretném tudni, hogy mégis micsoda az a valami. Hogy segíthessek neki, hogy támogathassam. Testvéreként ez természetes... de ezzel ő maga is tisztában van. Nem zargatom, de ha akar valamit, ha beszélgetni szeretne, akkor tudja, hol talál. Remélem, bízik bennem annyira, hogy egyszer kiönti nekem a lelkét, és végre kiderül, mi a gond. Hátha. Addig pedig csak várok, mást nem igazán tehetek. A spontaneitás egyikünktől sem áll távol - különösen tőlem nem. Ezért aztán még tegnap szóltam Felicitynek, hogy a délután folyamán sétálni megyek, ha van kedve, akkor csatlakozhat hozzám. A többi már rajta áll, én tényleg nem erőltethetem rá a segítségemet.
Úgy vélem a ma este a meglepetésekről szól. A kellemes csalódásokról, amik általában az előítéletekből születnek. Nem azt mondom, hogy most Paisleyt bevettem a haveri körömbe, viszont egy ivópartnernek simán elfogadom. Meg aztán fene tudja miféle vadállat lappang a barátságos, hugrás arca mögött. Már így is épp elég feltevésemet hazudtolta meg magával kapcsolatban. Hogy mit hoz majd a jövő? Úgy vélem ezt bízhatjuk az úgy nevezett sorsra, mely néha sanyarú, néha pedig mézédes tud lenni. De ezt egy cukrászatban dolgozó bizonyára jobban tudja, nem? Költői kérdés volt. Ettől függetlenül érdekesnek vélem, hogy Paisley nem igazán tud egy épkézláb mondatot összerakni válaszként. Csak nem ennyire nagy káosz uralkodna abban a famíliában? - Pedig ki tudja, ha nem te? Ezen azért én elgondolkoznék. Még akár szép jövőt is lehet teremteni egy vállalattal. Persze érthető, ha más felé kacsingatsz menetközben, mint például az ifjú Ollivanderek valamelyike.- vigyorgok szórakozottan, mert valljuk be, amilyen slamasztikába keverte magát, olyan nagy szarból kell majd kimásznia. Mindkét Ollivanderrel kavarni bizonyára igazi életcél lehet, már aki nem őrült meg annyira, hogy Bolyhoska vacsorája legyen. Így is alkalmam adódott a korábban említett szőke ciklonhoz, Elizabethez. Rafinált egy csaj és nem éppen az a fajta, aki tudja mikor kell felhagyni a maga igazával. Meg fog még gyűlni vele a bajom úgy hiszem... Kell az a könyv... S ha kell bármit megteszek, hogy megkaparinthassam. - Hamarabb megkapod azt a szobát, mint gondolnád. Na szórakozzunk egyet! Legyen egy szép esténk, így a nyár küszöbén.- emelem poharam a magasba, ezzel is kissé felbuzdítva a csajokat, akik hasonlóképpen tesznek, mint én, mire összekoccintjuk italainkat. Ma sem lesz unalmas éjszakám.
// Itt is köszönöm a játékot és türelmet, azt hiszem megtört a jég egy kicsit //
Mivel senki sem ismerhet több száz nyelvet, és dialektust, azért várható volt, hogy előbb-utóbb Galen is talál olyat, amivel még nem volt dolgom. Hiába, hogy eltökélt szándékom ebben lekörözni az apámat. Vagy legalább ebben. Azt ugyan nem tudom, hogy Galen mi mindenhez ért, de én csak pár dologhoz. A nyelvészethez, rúnaismerethez, talán ha megeröltetem magam a mágiatörihez. De nagyjából itt ki is fújt a lista. Bájitaltanból például egyenesen olyan sügér vagyok, hogy ha valaki mutatna egy üveg farkasölőfű fözetet, akkor megkérdezném, hogy jó-jó de farkasból csinál füvet, vagy fűből farkast? Sőt minta egyszer valami ilyesmit írtam is volna bájitaltan dolgozatba. Piton nem értékelte a humorom túlzottan. Pechemre eléggé pikkel rám a vén Holló. Szerencsére az RBF-ek után már nem tanított. - Hogy mi? Én..? Azt gondolod...? - meglepetten pislogok Galenre, de a tekintetemben az is látszik, hogy elgondolkozom a szavain. Őszintén sose jutott az eszembe, hogy én is örökölhetném azt a cukrászdát. Mármint a bácsikám néha ugrat vele, de... ő azzal is, hogy nem is érti, hogy lehetek félig Maroni, ha katasztrófa vagyok a konyhában. És tényleg az vagyok. A kávéföző az egyetlen, amit kifogástalanul tudok használni. De sose gondoltam bele ebbe így, ahogy Galen kereken kimondta a kérdésében. - Ebbe nem gondoltam még bele. Vagyis tulajdonképpen... Amenyirre tudom a bácsikám egyetlen lánya Alex, de őt ez az egész nem érdekli. Mármint nem akarok egész életemben kisegítő pultos lenni, de hogy én vegyem át az egészet... Nem is tudom... -nézek zavartan egy pillanatra, és inkább az italom felé fordulok. Azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a gondolat most nem üt szöget a fejembe. Hiszen a cukrászda generációk óta a családban öröklődik. De, hogy én? - Hát lehet. De egyenlőre erre a problémára nem akarok gondolni. - előbb vagy utóbb elmondom majd Gillynek. Vagy nem. Az sem biztos, hogy Lizzy érez irántam bármit. Talán csak tényleg a munka kell neki, és kész. A nyárra, és a nyáron felmerülő lehetséges problémákra egyenlőre nem akarok gondolni. Így inkább elengedném ezt a témát. Majd meglátjuk mi lesz, ha oda jutunk. - Alig várom az a saját szobát. - mert hát a közös háló ebben a felállásban tényleg elég szívás. Viszont a tekintetem most már inkább a lányok kötik le. Sőt a gondolataim is, amik kezdenek az alkholtól kicsit lassuak, és egy irányba terelődőek lenni. Azt hiszem most mondhatjuk rám, hogy tipikus kamasz srác vagyok. Alkhol, szép lányok, ez csak egy irányba vezethet. És valóban, néhány perc múlva már egy üveg mézborral füzöm az asztalnál ücsörgő lányokat. Az pedig kifejezetten tetszik, hogy a szép szőke gyorsan belém karolva húzódik közelebb. Ebből szép kis éjszaka lesz... Nekem is, meg úgy fest Galennek is, hiszen pillanatokon belül ő is csatlakozik hozzánk. Innentől pedig nem kérdés az est további alakulása...
//Köszönöm szépen a játékot! Nagyon élveztem! //
ϟ”A verseny a legközönségesebb feladatot is izgalmassá teszi.”ϟ
"Azt mondják, nem védelmezhetjük örökké a szeretteinket, szerintem pedig ez hülyeség. Mi másra való a család?"
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Város széli dombok 2020-12-30, 16:29
Daniel & Galen
“You won`t win until you learn how to lose”
[You must be registered and logged in to see this image.]Még szép, hogy addig forszírozom a témát, ameddig meg nem találom azt a nyelvet, amivel nem próbálkozott még. Nem is tudom miért. Talán bosszant, hogy ennyi mindenhez ért és ismer. Sérti az én büszkeségemet a maga sárvérével? Vagy akármi is legyen. Na persze én ülök most itt vele és jó haverok módjára iszogatunk, de ez még nem jelenti azt, hogy teljesen beadtam a derekam neki. - Csak óvatosan.- ingatom meg fejemet egy csalóka vigyorral arcomon. Tegyen, amit akar, de aztán végképp nem nézném ki belőle, hogy csak úgy lerohanja a fél iskolát és mindenkit ágyba csábítson egy kis "nyelvtudásért". Bár most hogy jobban belegondolok... Nem is annyira őrült ötlet, ha az ember szórakozni akar. - Érdekes. És akkor mi van, ha neked kell átvenned az üzletet? Vagy ez nem így van? Öröklődik valakire?- kérdezem a vigyorgó figurára pontosítva, mert látom ám rajta, hogy kezd felengedni. Legalábbis nem hiszem, hogy a józan Paisley ennyire vigyorgott volna. Mindenesetre én tovább kortyolok italomba, szép lassan közelítve a bódító hatáshoz. - Jó nagy szarba húztad magad, Paisley.- kissé elképedek, de aztán csak szórakozott arckifejezéssel vigyorgok én rá. Milyen sok dráma forog körülötte. A végén még egy igazi show fog kialakulni, amit legszívesebben az első sorból néznék. A nők amúgy is labilisak érzelmileg, bizonyára lenne macskaharc a két testvér között. Legalábbis én ennek szurkolnék. - Mit mondhatnék? Igazi Kánaán.- büszkélkedek, ha már megtehetem. A közös hálók brutál idegesítőek, úgyhogy már az első évem egyetemistaként igazi megváltásnak számított. Érdeklődve figyelem, ahogy Paisley lecsap a lányokra, mint egy ragadozó. Igazán szórakoztató látvány látni a próbálkozását, de ahogy elnézem nagyon is tetszik a hölgyeknek. A szőkeség közelebb is húzódik a hugráshoz, hogy aztán karjaiba kapaszkodva vonhassa magát közelebb a pohár mézbor kíséretében. Na igen. Itt azért már kezdem úgy érezni, hogy ki vagyok hagyva a buliból, ezért lehörpintem a maradék italomat, majd egy újabb, teli pohárral a kezemben indulok meg a kialakult körhöz. - Zavarhatjuk a hölgyeket? Mellesleg ne higgyetek el semmit, amit ez az alak mondd.- vigyorgok Paisleyre, amint én is helyet foglalok egy brünett hölgyecske mellett. Csinos combjaira vetül tekintetem egy pillanat alatt, hiszen jó, ha az ember tisztában van az árú minőségével. - És mi szél hozta erre a fiúkat a ma este? Baráti iszogatás vagy tudtátok, hogy itt leszünk?- szólal meg a szőke egy kihívó pillantást vetve ránk, de arcán ott díszeleg az a játékos mosoly, ami inkább hat barátinak, mint ellenségesnek.
Szeretek meglepetéseket okozni. Általánosságban az embereknek. Ez az egyik legjobb, vagy legszórakoztatóbb tulajdonságom. Így vidáman veszem észre, hogy Galent is sikerült meglepnem az orosz nyelvismerettel. Pedig esetemben ez talán mégsem annyira meglepő. Hiszen folyton nyelvkönyvekkel a kezemben látni. - Magyar? Hmm. Most megfogtál. Nem jártam az országban, és nem beszélem a nyelvet, de én is valami ilyesmit hallottam róla. A csajt nem ismerem, de adj pár hónapot, és ez is menni fog. - vigyorodom el. Szeretem az érdekes kihívásokat, és ez a nyelv annak tűnik. Szóval, miért is ne? Persze az is tény, hogy rengeteg nyelv, és kultura létezik, nem beszélhet egy ember az összesen. Sajnos. De azért szerencsére léteznek elég jó fordító bűbájok is. Bár hozzá kell tenni, hogy az azért nem teljesen ugyanaz. - Szó szerint. Az édesség a vérünkben van. - vigyorgok Galenre. Igazából bárkire vigyorognék, éppen eleget ittam hozzá. Na meg bármire. Vélhetően, ha lett volna valami gúny, vagy él a mondatban, valószínűleg azt sem vettem volna észre. Ilyenkor kicsit tompább az érzékelésem erre nézve. - Az könnyen meglehet. Az exem nem tudja. Még. - foglalom össze a helyzetet. Igen, lehet, hogy ez tényleg egy elég hülye húzás volt tőlem. Még a bácsikám is valami ilyesmire próbát figyelmeztetni a múltkor, amikor otthon voltam, és Lizzy önéletrajzáról beszélgettünk. Persze neki is váltig állítottam, hogy Lizzy csak a haverom. Ennyi. Sőt, még magamnak is ezt állítom. Gillyvel sokáig jártam. A nővére az exem. Fogalmam sincs, hogy Gilly miként reagálna erre az egész helyzetre. De egyenlőre nem is kell tudnia semmit sem. Ha pedig lesz valami, amiről kellene tudnia, nos akkor ezen majd gondolkodom akkor. - Ez nem kérdés. Biztosra nem illik fogadni. - vigyorodom el. - Azért az egyetemistáknak könnyebb a saját szobáikkal. - jegyzem meg. A közös hálónak megvannak a maguk hátrányai, lássuk be. De legalább szeptembertől nekem is lesz saját egyetemi koliszobám... Közben intek a pultosnak, és küldetek egy üveg jobb fajta mézbort a lányok asztalához, hogy néhány perc múlva én is csatlakozzam a társaságukhoz, egy könnyed mosoly kiséretében.
ϟ”A verseny a legközönségesebb feladatot is izgalmassá teszi.”ϟ
