2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A dolgok, amiket elvesztettünk, visszatalálnak hozzánk,
ha nem is mindig úgy, ahogy gondoljuk.
Szerző
Üzenet
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Város széli dombok 2020-12-11, 16:12
Daniel & Galen
“You won`t win until you learn how to lose”
[You must be registered and logged in to see this image.]Köpni-nyelni nem tudok, amikor kijelenti, hogy már az orosszal sem akad különösebb gondja. Olyan meglepetések érnek ezzel a sráccal, hogy az már mesébe illő. Jót vigyorgok azért a helyzeten és próbálom összekaparni az államat is valahonnan a béka segge alól. - És mi a helyzet a magyarral? Úgy hallottam az talán a világ negyedik legnehezebb nyelve a nyelvtan miatt. Azt hiszem van is Roxban egy csaj, aki magyar, de még sose hallottam magát a nyelvet.- vonok vállat egyszerűen, bár tény, annyi nyelv és kultúra létezik a világon, hogy nehéz lenne mindegyiket megtanulni vagy ismerni. Engem ugyan sosem érdekelt különösebben a nyelvészet, azért még érdekesnek tartom a sokszínű világunkat. - Édes egy család.- jegyzem meg vigyorogva, bár semmi gúny nincs szavaimban. Érdekes lehet cukrászatban dolgozni. Ellenben én sosem vállalnám be se a kora reggeli keléseket, se pedig a konyhában való robotolást. Inkább mások pattogjanak nekem, mint én nekik. Erről az oldalról nézve nem vagyok született üzletember. - Az exed húga és még kedveled is...- ismétlem el szavait. - Jó nagy szarba ránthattad magad öregem. Az exed mit szól mindehhez?- kortyolok ismét italomból, ezúttal jobban meg is csapja a fejemet. A forróság és a kissé homályosabb látás már kezd is beköszönni. Ettől függetlenül egész jó kedvemben vagyok, vigyorgok, mint a vadalma és még Paisley társasága sem annyira borzasztó. - Ha csak erről van szó, akkor mutasd mit tudsz. Mennyibe fogadjunk, hogy az egyiket megkapod az estére?- sandítok rá sejtelmesen. Felőlem akár én is belefűzhetem magam a szituációba. Rég voltam már valakivel, még ha az egy éjszakás kaland is. Néha le kell vezetnie a feszültséget az embernek. - A szabadságra!- ismétlem el én is, s mielőtt meghúznám a poharam tartalmát, előtte vetek egy pillantást a lánybanda felé, főként az egyik brünett szépség felé.
Az elszántságomra sosem volt panasz. Különösen ha az idegen nyelvekről volt szó. Na, jó, talán az apám mesélhetne egy-két kisgyerekkori sztorit, amikor dacosan megmakacsoltam magam és semmit se akartam. Tanulni se. De az történelem. - Már megvolt. Két éve azt is elsajátítottam. Mondj nehezebbet. - vigyorgok Galenre. Az orosszal nem volt annyi bajom, mint a héberrel. Akadnak nagyobb kihívást jelentő nyelvek. Most kínaival és a tibetivel ismerkedem. Ha már ezek mennek, akkor jöhet a japán vagy a koreai is. - A bácsikámnak egy jól menő cukrászata van Róma belvárosában, a történelmi városnegyed szívében. Ott egekben van a bérleti díj, a rezsiköltség, a dolgozók munkabére, amit ha ki akarsz termelni, és még egy tisztességes hasznot is zsebre rakni, akkor a legjobbnak kell lenned. - elég nagy a versenyhelyzet. Mi mégis évtizedek óta tartjuk a legjobban menő helyek egyikét. Na jó, ez leginkább csak a bácsikám érdeme. Sőt azt sem érzem igazán cikinek, hogy erről beszéljek Galennek. Mugli vállalkozás, de igen sikeres. Ami családban öröklődik. Már dédapám is ezzel foglalkozott. Csak az ő idejében egy aprócska fagyizó volt, ami mára rendesen kinőtte magát. - Szoros kapcsolat? Nem úgy. Az exem húga, és állás kellett neki nyárra. Ennyi. Amúgy meg még kedvelem is. - tényleg kedvelem. Ott a lépcsőn szerelmi bánatosan annyira édes volt. De tényleg. Meg kellett volna csókolnom. Kihasználni az alkalmat. És talán nem kéne többet innom, mert megint arra fele járnak a gondolataim, amerre nem kéne. Inkább a lánycsapat felé nézek el. Lizzyt nem kaphatom meg, de talán az egyik lányt igen. Ha másra nem is, csak egy éjszakára. Nem kell nekem ennél több bonyodalom jelenleg. - Legfeljebb egy kicsit szórakozni. Egy éjszakára. Semmi komoly. - követem Galen mozdulatát, és támaszkodom meg én is a pultnak háttal, hogy immár nyiltan szemezzek az egyik kis szőkével. Gilly után nem igazán vágyom rá, hogy komoly kapcsolatom legyen. Egyenlőre nem. Aztán majd meglátjuk. - Akkor a szabadságra! - emelem meg a poharamat Galené felé, mielőtt ledönteném a sajátom tartalmát. Hanyadikat is? Mindegy is.
ϟ”A verseny a legközönségesebb feladatot is izgalmassá teszi.”ϟ
"Azt mondják, nem védelmezhetjük örökké a szeretteinket, szerintem pedig ez hülyeség. Mi másra való a család?"
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Város széli dombok 2020-12-03, 18:44
Daniel & Galen
“You won`t win until you learn how to lose”
[You must be registered and logged in to see this image.]- Elég elszánt lehetsz. De majd ha az oroszhoz támad kedved. Sok sikert hozzá.- szúrok oda gúnyos vigyorral. A héber nyelvet nem igazán ismerem, de tisztelem a különféle vallásokat, népeket annyira, hogy ne űzzek gúnyt belőlük. Tény és való viszont, hogy az orosz nem tartozik se a legszebb, sem pedig a legkönnyebb nyelvek kategóriájába. Egy ideig elbambulok a poharam tartalmán, amíg Paisley is némán les valamit a hátam mögött. Nem kell sok idő nekem sem ahhoz, hogy tekintetét követve vessek egy pillantást magam mögé. Félmosoly terül szét arcomon, majd sóhajtva fordulok vissza a pulthoz. Mindig is tudtam uralkodni a férfi ösztöneimen, még talán alkohol társaságában is. Szeretek én irányítani. Ellenben, ha az ember véla vonásokkal van megáldva... Na abból már nehezebben mosom ki magamat. - Mi is pontosan ez a családi üzlet? Elég durvának hangzik.- kérdezem, mert azért mégsem akarok elképzelni egy kiképzőtábort Róma Kolusszeumának kellős közepén. Persze erre még nem volt példa. Mégis jobb tudnom milyen háttérrel rendelkezik, meg aztán egész érdekes történeteket kezd összehordani itt nekem. Igazán érdekesnek tartom őket, főleg a harmadik pohár érkezése után. - Lizzy? Nocsak, Paisley. Ilyen szoros kapcsolatot ápolsz azzal a kis oroszlánnal?- hangom jókedvűen csendül fel, mégis érezni rajta a gúnyt, nem éppen rosszindulatú szándékkal. Ha rám néz, láthatja, hogy arcom kíváncsiságtól fűtve köszön rá vissza. Próbálom azért az unokahúgát kerülni, legalábbis szóban, ha már egy múltkori találkánk miatt szépen belerángattam magam valami katasztrofálisba. - Ó, igaz is. Említetted, hogy majd ha visszatértél jobban belenézünk a londoni szórakozóhelyek tárházába. Bár ahogy elnézem, azok a csajok igencsak felkeltették a figyelmedet. - fordulok meg székemen, ezúttal hátamat döntve a pultnak, míg egyik karommal felkönyökölök arra. Vetek egy pillantást a magukban kacarászó lánybandára, akik kétség kívül észrevették a kettőnk személyét a bárpultnál. Krum gondolatát el is felejtem, hiszen akad sokkal érdekesebb látvány és témakör is a Három Seprűben. Egy ideig elidőzik tekintetem a fiatal lányokon, majd csak utána fordulok vissza poharamhoz és döntöm le tartalmát egy szuszra, hiszen közben én is kissé melankolikus hangulatra váltok. Paisley szavait hallva viszont majdnem kitör belőlem a röhögés. - Ugyan kérlek, Paisley. Mondtam már, hogy nem vagyok csapatjátékos. Egy párkapcsolatban pedig pont azt a szerepet kellene játszanom, nem igaz? Hát mi lenne velem, ha megfosztanak a szabadságomtól? - vigyorogva ingatom csak meg fejemet.
- Még sosem adtam fel semmit. Még a héber nyelv tanulását sem, pedig az irtó kemény falat volt. - vigyorodom el. Minden esetre értékelem a bizalmat, és a biztatást. Ami pedig a mintadiákot illeti, az már csak egy felnőttebb kiforrottabb énem. Ha Gelen ellátogatna Rómába, és felkeresné a mugli iskolám igazgatónőjét, akkor sokféle jelzőt hallhatna rám, kivéve a "mintadiákot". De ez innen nézve már szinte történelemnek tűnik. Előbb-utóbb mindenkinek fel kell nőnie, és megkomolyodnia. Ami pedig az alkoholt illeti, nos nem igazán szoktam túllőni a célon, de ha mégis előfordul, akkor többnyire vigyorgok, mint a tejbetök, és mindenkit minden hülyeséggel képes vagyok traktálni. Éppen csak semmi értelme a mondandómnak. Néha még nem is egy nyelvcsaládból származnak az egy mondaton belüli szavaim. Ellenben igen jól táncolok. Egészen addig, amíg meg tudok állni a lábamon. Nyilván egy bizonyos alkoholmennyiségen túl ez is problémássá válik. De a tánchoz lányok is kellenek. Legalábbis nekem. Szeretem, ha akad partnerem ebben. S a tekintetem máris elsiklik Galen mellett, egy kisebb asztaltársaságnyi lány felé. - Na igen. A bácsikámnak elég jó humora van, kivéve ha munkáról van szó. Abban nem ismer tréfát. - ingatom meg a fejem. A cukrászda szent és sérthetetlen a szemében. A minden. Szerintem jobban félti az üzletet, mintha a gyereke lenne. Ráadásul Alex sem könnyíti meg a dolgot. Ha dolgozni kell menni, és nem sikerül előtte bejutnom a fürdőbe reggel... na az a katasztrófa. Értem én hogy lány. De azt akkor sem, hogy mi a fene tart neki órákig odabent. - Időnként mindenkinek kell egy kis levegő. Ha sikerül elszakadnod az öregedtől, akkor csak üzenj. Kiveszek pár szabadnapot, és végig nézzük Róma szórakozóhelyeit. Egyébként ott lesz Lizzy Ollivander is, meg az unokahúgom Alex is. Szóval elég változatos nálunk az élet. - vigyorodom el. Ajjaj.. lehet kezd beütni az alkohol, mert megint túl sokat kotyogok. Nem is tudom, hogy minek hoztam fel a szőkeséget, meg az unokahúgom. Egyáltalán mi a fenének térnek vissza mindig a gondolataim Lizzhez? - Majdnem. Az utolsó két hetet töltöm anyámmal Londonban. - de mintha ezt egyszer már mondtam volna. Vagy nem? Na mindegy is. Idén nyáron kimarad a világutazás. Pedig amúgy imádok utazni. Rengeteg helyen jártam már szerte a világban. Oké nagyrészt Európában, de így is több helyen jártam, mint sokan a korosztályomból. És persze rengeteg helyre szeretnék még eljutni. - De. Elég nagy darab. Mint egy kétajtós szekrény. Szóval azt én is. - vigyorgok Galenre. Egy pillanatra elképzelem ahogy Krum megjelenik a válogatón, és rögtön fel is nevetek a képzeletbeli képen. Szerintem a sok nagyszájú rögtön nem is akarna csapattag lenni. Menekülne vissza a klubhelyisége biztonságába. Nem biztos hogy én magam szívesen kiállnék ellene, bár megfutamodni sem szoktam, de legalább nem hencegek, mielőtt bizonyítanék. A harmadik pohár, és Galen válasza felett elmerengek kicsit. Végül leküldöm a pohár tartalmát, és egy kis vigyort küldök a szemközti asztalnál lévő szöszi lányka felé, aki időnként felénk bámul. Majd visszafordulok Galenhez. - A múlton nem tudsz változtatni. A jövőn igen. Ha bánt, vagy dühít, hogy a múltban nem voltak igazi kapcsolataid, igazi kötődésed senkihez, még a családodhoz sem, akkor változtass. Békülj ki a nővéreddel, keres barátokat, vagy egy barátnőt akihez kötődhetsz, és akik felé érzelmeket táplálhatsz. - olasz vagyok. Számomra mindig is egyértelmű volt, hogy a család az első. El sem tudom képzelni az életemet érzelmi kötődések nélkül akár a családom, akár a barátaim irányába. De ez Galen, és a neveltetéséből fakadó hátrányok esetében nyilván nem így van. Amit nekem még elképzelni is szinte lehetetlen.
ϟ”A verseny a legközönségesebb feladatot is izgalmassá teszi.”ϟ
"Azt mondják, nem védelmezhetjük örökké a szeretteinket, szerintem pedig ez hülyeség. Mi másra való a család?"
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Város széli dombok 2020-11-30, 18:49
Daniel & Galen
“You won`t win until you learn how to lose”
[You must be registered and logged in to see this image.]- Ez nem lesz probléma, Paisley. Csak fel ne add a végén.- emelem meg poharam. Ha kell állom én az összes kört, amíg ő be nem bizonyítja milyen fából faragták. Igazán mintadiáknak, vagy legalább mintapéldánynak tűnik az emberiség nagy örömére, ezért is olyan hihetetlen elképzelnem, hogy ő és az alkohol milyen partiarcot faraghat belőle. Ha rólam van szó, akkor egy bizonyos pont után már nem igazán emlékszem semmire, ám az oda vezető út teljesen kifordít magamból. - Az első résznél megfogtál, de aztán elvetted a kedvem. Hajnali öt? Merlinre… És még én hittem azt, hogy a beosztásom volt olyan, mint a katonaságban.- ingatom fejem. Azért valljuk be, a csinos csajoknál és a bulikkal simán levett a lábamról, viszont amint jobban belemegy a részletekbe, már nem is hangzik annyira jónak. Apám is egész életemben órarendekkel dobált és meg kell hogy mondjam ott is a korai kelés rontott az összképen. Elhúzom számat az invitációjára. Még jól is hangzik, főleg az állandó bulizás, csak épp az idei nyár nem terveim szerint halad. - Passz. Idén haza kell látogatnom és ki tudja meddig tart magánál az öregem.- sóhajtom. - Majd meglátjuk. Jól jönne egy kis római levegő. Ha érted mire gondolok. Egész nyáron ott leszel?- kérdezem, mert ha igen, akkor esetleg el tudnék lógni pár napra, kifosztva apámat is, de egy jó cél érdekében. A fia végre világot láthat. Sokat utaztam vele, de az lényegében Skócián belül volt, az meg mégsem olyan nagy különlegesség, ha ide születik az ember. - Az a srác nem valami benga vadállat? Azért azt megnézném, hogy ő hogyan döngöli a földbe a fél sulit.- szórakozott vigyorral arcomon hajtom le az utolsó cseppeket, majd a pultos felé lököm poharamat még egy körért. Sosem voltam oda a kvidicsért, én jobb szeretek repkedni szabadon, mintsem holmi labdákat hajkurászni. Nem vagyok én kutya. - Hm.- újonnan kapott poharam mélyébe merülök, amikor olyan szavakkal válaszol, melyek megmozgatják a régmúlt emlékeit. A múltunk és tetteink formálnak minket. Még nem gondolkodtam azon, hogy egy másik élettel, egy másik apával milyen befejeződést szánt volna nekem a világ. Most viszont sokkal jobban epekedek érte. Mire ő kikéri a harmadik kört és a felém intézett kérdés is elhangzik, csak morgok egyet az orrom alatt, azon tanakodva, hogy miként fogjak hozzá. Mielőtt még válaszolnék, levegővétel nélkül döntöm le a poharam tartalmát. Az alkohol szép lassan égeti végig torkomat, de épp ez kellett ahhoz, hogy szóra bírjanak. - Mindenen.- felelem hát, s felkönyökölök az asztalra. Ujjaimat összekulcsolom, majd tekintetemet Paisleyre emelem. - Egész életemben el voltam kényeztetve. Mindent megkaptam, mindent megtanultam, csak rám figyeltek. Csodás volt. De… A végén rájön az ember, hogy a világ nem teljesen olyan, mint amilyennek azt mutatják. Anyám elvesztése nem rázott meg annyira, mint gondoltam volna, pontosan azért, mert mindig megoldották a problémáimat helyettem. Nem éreztem semmi köteléket senki felé. Semmi érzések, csak a gúny és a düh. Ha tehetném, ezen változtatnék.- bököm ki végül, s mintha egy szikla esne le szívemről úgy sóhajtok fel.
Hát sokan mondják rám, hogy vajszívű vagyok. Ami akár igaz is lehet, bár ezt annyira nem tudom megítélni. De talán ez a tulajdonság azért nem zárja ki azt, hogy szeressem a jó bulikat, vagy csak úgy általánosságban remekül érezni magam egy társaságban, esetlegesen egy kis alkohollal egybekötve. Noha azért nem vagyok az a KO-ra iszom magam típus. Éppen elég annyi, amennyitől felpörgök kicsit, és lazán jól tudjam érezni magam. - Hát, ha elég kört fizetsz. - vigyorgok rá pimaszul. Sőt mondanám, hogy van az az alkoholmennyiség, de igazság szerintem nekem még alkohol sem kell, hogy jól érezem magam. Na meg lehúzni se akarom annyira. Legfeljebb, ha nagyon belejövünk az ivászatba, akkor egy-két pár kört én is állhatok. Ennyibe még nem fogok tönkremenni. A Rómára vonatkozó kérdésre kissé megvonom a vállam. - Attól függ honnan nézzük. Róma az otthonom, ott nőttem fel. Többnyire. Fogjuk rá. Ha az ételeket, a jó borokat, a csinos lányokat, a mugli barátaimmal való találkozásokat, és bulikat nézzük, vagy csak akár a nagy családi vacsikat, akkor igen, imádom Rómát. Ha a hajnali 5 órás kelést, és a napi 8 óra melót veszem a családi üzletben, nos azért már kevésbé rajongok. - főként akkor nem lelkesedem, ha a bácsikám úgy gondolja, hogy valamiért büntetést érdemlek, és a mosogatóba rak, persze egy kiadós zsebpénzmegvonással együtt. Ami azt jelenti, hogy melózhatok ingyen, és ráadásként azt a munkafolyamatot, amit mindennél jobban utálok. Az a lelkesedésemre is igencsak negatívan tud hatni. A pult még csak-csak elmegy, de a mosogatás... hagyjuk is. - De. Igazad van. Mindig érdekeltek az ismeretlen dolgok. - mosolyodom el egy pillanatra, és bevillan a sok gyerekkori csíny, ami talán pont ebből a fajta kíváncsiságból eredt. A mugli barátaimmal, hányszor, de hányszor kerültünk bajba, mert felfedezősít játszottunk. - Ha ennyire érdekel a mugli világ, és Róma, akkor látogass meg néhány napra. Mindkettőt megmutathatom. A házban ugyan kissé nagy lesz a zsúfoltság, de valahogy csak megleszünk. - nem. Még nem az alkohol beszél belőlem, bár időközben sikerül felhajtani az első italt. Egyszerűen olasz vagyok, és ebből kifolyólag remek vendéglátónak is tartom magam. Szóval nem sok problémát jelent számomra, hogy bárkit meginvitáljak az otthonomba. - Elég népszerű sport, de hogy hirtelen mindenki sztárcsillagnak képzeli magát. A fél suli arról beszél, hogy fogja földbe döngölni Viktor Krumot, ha ő lesz a csapatkapitány. - ingatom meg a fejem egy kis nevetéssel. Mintha kviddics hírességeket földbe döngölni olyan egyszerű lenne. A 90% a válogatót sem fogja túlélni, és bekerülni a csapatba, akiknek most ekkora a szájuk. Inkább a második kellemesen melengető körre fókuszálok, bár már így is úgy vigyorgok, mint a vadalma. A következő kérdésre viszont kissé elkomolyodva mélyedek kicsit a gondolataimba a válaszadás előtt. - Nem is tudom. Talán nem engedtem volna, hogy a húgom meghaljon. Az apám lelépjen. Mármint tudom, hogy csak gyerek voltam, és semmit sem tehettem, de néha mégis az az érzésem, hogy valahogy meg kellett volna akadályoznom. Van-e valami, amin ezen kívül változtatnék? Azt hiszem semmi. Még a mugli barátaimmal elkövetett csínyeken sem változtatnék, vagy a kiadós nyakleveseken, amiket kaptunk utána. Egyszerűen ezektől a dolgoktól lettem olyan, amilyen. Az aki. Nincs min változtatni, vagy szépíteni. - még az olyan nagyobb csínyeken sem igazán változtatnék, mint Alex elrablása, vagy a petárdák, vagy az első cigi. Amikor úgy kikaptam, hogy egy hétig alig tudtam leülni. Amin meg változtatnék, azon amúgy is képtelen lennék. Túl kicsi voltam, hogy felfogjam a dolgok súlyát, amik körülöttem történtek. A válaszom közben a második pohár szélével játszottam az ujjaimmal, de ahogy befejeztem, egyszerűen felhajtom az italt, és ezúttal én intek a csaposnak a harmadik körért, és teszem ki elé az árát. Ajaj Daniel. Túl gyorsan haladunk ezzel. - Na és te? Te változtatnál valamin? - dobom vissza a labdát, ha már így felhozta.
ϟ”A verseny a legközönségesebb feladatot is izgalmassá teszi.”ϟ
"Azt mondják, nem védelmezhetjük örökké a szeretteinket, szerintem pedig ez hülyeség. Mi másra való a család?"
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Város széli dombok 2020-11-23, 16:30
Daniel & Galen
“You won`t win until you learn how to lose”
[You must be registered and logged in to see this image.]Szemöldökeimet felvonva pillantok rá a kijelentésén. Egyszerűen nem tudnám kinézni ebből a vajszívű Paisleyből, hogy vadul vágja magát a táncparkettre és még élvezetes is lehet a buli a társaságában. Ahhoz nekem túl egyhangúnak tűnt. Biztosan túl sokáig tartottam a fejem a föld alatt, ahhoz, hogy ilyeneket észrevegyek. Úgy látszik az igazság ki is fog derülni hamarosan. - Hiszem, ha látom!-vágom rá egy kihívó vigyorral, de aztán csak megcsóválom a fejem. Hacsak nem a két szememmel látom mit képes kihozni magából, addig mesélhet őrült sztorikat, csak épp nem fogok pártfogoltja lenni benne. A római útját illetve azért lélekben elképedek, ám arcomra csak egy érdeklődő, kissé irigy fintor kerül. Ki gondolta volna, hogy ilyen eseményekkel teli nyarai vannak? Mert én aztán nem. Meg aztán ott van apám levele, így az idei nyaram sem lehet valami tökéletes, pláne ha rájön valami gáz van velem. Már a gondolattól is kiráz a hideg. - Remek.- felelem arra, hogy majd utána jár miféle partik és fesztiválok lesznek a nyárra. Sosem voltam még egy ilyenen sem, de ha csak a londoni bisztrókat veszem alapul, biztosan nagy bulit tudnak csapni.- Szeretsz te amúgy Rómába járni?- kérdezem, mert nem igazán tudom eldönteni, hogy ő most örül vagy a háta közepére sem kívánja ezt az utazást. Róma... A nagybetűs Róma. Bizonyára gyönyörű és rengeteg a jó kaja... Apámmal sosem utaztunk sehova. Észtországból költöztek egyszer, bár engem sosem vittek vissza magukkal még látogatóba sem. Maradt hát a jó öreg Skócia. Természetesen vannak országok, ahová szívesen elmennék, akár még el is költöznék. A listámon szerepel Japán, főképp a bestiák miatt. Úgy tartják ott rengeteg egzotikus lény tanyázik, ami nekem csak remek tanulási lehetőséggel szolgál. Kérdése kényelmetlenül ér, így elhúzom a számat. Mindig is érdekelt a mugli világ, ezért olvastam sokat róla. Tele van megannyi érdekességgel, mint a mi világunk is, viszont apám szigora és a mágia iránti vonzalma miatt sosem tudtam teljesen megismerni azt. - Kíváncsiság. Olyan nagy baj volna? Meg amúgy is... Téged sosem érdekelt az, amit még nem ismersz igazán?- hajtom is le egy szuszra az italt. Szépen felkavarogtak bennem az indulatok a kérdése után. Nem rá vagyok dühös, csupán magamra, amiért ekkora érdeklődést mutatok a muglikultúra irányába. Holott egy egyszerű, varázstalan pornépről van szó... Nevetséges. Intek a csaposnak egy újabb körért, s ha szeretné, ha nem, Paisleynek is kikérek egy pohárral. Csak a második pohárnál emelem felé azt. Én? Mint fogó? Röhej. Inkább nem mondok erre semmit és megtartom magamnak a véleményem. Sosem voltam jó az emberekkel. Én csak hasznot húzok belőlük a saját javamra. Egy kviddics csapat pedig csak púp lenne a hátamon. - Ki gondolta volna, hogy ennyien imádják ezt a... sportot.- fejem ingatva kortyolok poharamba ismét. Az alkohol szépen meg is melengeti a széltől kihűlt testemet, mely most roppant kellemes érzés. Elmerülök a mámoros, édes ízek kavalkádjában, ahogy gondolatok árasztják el elmémet. Tekintetemet Danielre emelem. - Mondd csak... Mint férfi a férfinak. Ha tehetnéd... Mit változtatnál az életeden? A múltadon? Le merem fogadni, hogy van valami, amit már megbántál vagy máshogy csináltad volna. Itt most nem az órákon való csalásról vagy bukott vizsgákról beszélek. Hanem a nagybetűs életről.- nekem ugyan van egy-két tényező, amit semmissé tennék az életben, köztük Erica halála és még a nővéreimhez való viszonyomon is kovácsolnék egy kicsit. De ez már a múlt, mégis szép álmodozni arról a bizonyos, mi lett volna ha-ról...
Az olyanok mint Herbs, vagy én szeretjük a versenyhelyzeteket. Persze itt nem is a győzelem volt a lényeg, hanem kikapcsolódás. Ezzel együtt sem fogom lebecsülni szeptemberben a mardekáros srácot. Arra mérget vehet, hogy most már, hogy láttam mire képes én is készülni fogok belőle. Amitől csak még szorosabb, és izgalmasabb meccs várható. Ami pedig azt illeti, ha Herbs hamarabb leereszkedik sárvérű köreimbe, akkor hamarabb is rájöhetett volna, hogy milyen együttműködő, és jó fej tudok lenni. Többnyire mindenkivel igyekszem megtalálni a barátságos hangnemet. Hugrás vagyok, szeretem az embereket, és többnyire értek is a nyelvükön. Szó szerint és képletesen értve is, ami azt illeti. - Nem kiderül, hanem ez köztudott tény. - vigyorgok Galen partiarc megjegyzésére. Rendben. Mostanában sokkal jobban lekötött a tanulás a RAVASZ-okra meg az egyetemi felvételire, meg mellette a kviddics csapat is, mint a bulizás. Pedig a Hugrabug random bulikirálya címet jó sokáig vittem, aki képes bárhol, bármilyen helyzetből igazi bulit csinálni. Rengeteg házbuli alapját szerveztem meg. Sajnos idén lejjebb kellett ebből adnom, és átadni a stafétát a fiatalabb baj...izé italkeverő hugrásoknak. Kicsit sok lett egyszerre a felelősség a vállamon. Hiába, talán kezdek felnőni. Ismerek néhány londoni mugli bárt, de nem sokat. Anyám mellől néha elég macerás kilógni ilyen helyekre. Mondtam már, hogy mennyire cikin túlfélt? Ezen kívül a nyár nagy részét nem is Londonban töltöm. A fesztiválra viszont kicsit felcsillan a szemem. - Nos a Londoniakat, ileltve London környéki fesztiválokat annyira nem ismerem. De gondolom, hogy lesznek. Majd utána nézek, és értesítelek. Az az igazság, hogy a római, és úgy általánosságban az olasz fesztiválokkal, és karneválokkal jobban tisztában vagyok. A nyár nagy részét ugyanis Rómában a bácsikámnál töltöm. - a teljes igazság, hogy mivel anyám nem éppen a vas szigoráról híres, ezért a bácsikám próbál apám helyett az apám lenni, és szigorúan fogni. Ezért is kell a szünetekben a családi vállalkozásban melóznom. Mintha nagyon élvezném a hajnali 5 órás kelést, és a nap 8 óra munkát. De azért néha azt is hajlandó belátni, hogy Alex-el fiatalok vagyunk, és szükségünk van szórakozásra, és kikapcsolódásra. Így legalább hétvégente elenged bennünket. Alexet leginkább csak az én felügyeletem alatt. De ez is több a semminél. Afféle kompromisszum. Mehetünk bulizni, ha betartjuk az alapvető szabályokat. - Mellesleg feltűnően sokat érdeklődsz a mugli dolgok iránt. - jegyzem meg. De nincs semmiféle él a hangomban. Inkább csak amolyan kíváncsiság, hogy egy Galen Herbs féle srácot mért érdekel az a másik világ ennyire. - Pedig fogónak nem is lennél rossz. De te tudod. - vonok vállat a csapatmunkás megjegyzésére. Tényleg elég gyors, és ügyes lenne hozzá. De én tuti nem írom fel a nevét a jelentkezési lapra. Ez az ő döntése, és én nem erőltetem. Biztosan lesz más helyette. Így csak én is magamhoz emelem a saját poharam, egy kissé megemelem Herbs felé, majd bele is kortyolok. - Ó igen. A hugrabug klubhelyiségében a háromnegyed házat meg kellett fenyegetnem egy büntetőmunkával, hogy át tudjam verekedni magam a jelentkezési laphoz felírni a nevem. Ahogy hallottam a többi házban is hasonló volt az érdeklődés. Szóval szerintem el fog tartani egy ideig a selejtezőkör. Ráadásul ennyi ember közt közel sem biztos, hogy bejutok. De kösz a biztatást. - mosolyodom el, és újfent kortyolok a saját poharamból.
ϟ”A verseny a legközönségesebb feladatot is izgalmassá teszi.”ϟ
"Azt mondják, nem védelmezhetjük örökké a szeretteinket, szerintem pedig ez hülyeség. Mi másra való a család?"
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Város széli dombok 2020-11-16, 17:52
Daniel & Galen
“You won`t win until you learn how to lose”
[You must be registered and logged in to see this image.]Az biztos, hogy a gyerekkorom nem volt tele önfeledt örömbeli pillanatokkal és játékkal, ám annál hasznosabb tudásokra tehettem szert. Hogy bánom-e? Talán. Néha elmerengek azon, hogy vajon mi lett volna ha... De ki nem csinál ilyet? Mindenkinek megvan a maga múltja, amin néha változtatna, de aztán rájön, hogy minden úgy történt, ahogy az a nagy könyvben meg volt írva. S ez így van rendjén. Jövőre bizonyára már felkészültebben állok neki a visszavágónak és győzni fogok. Ugyan ez sem a győzelemről szólt, de azért mégiscsak böki a csőrömet, hogy előttem ért be a célvonalba. Rossz szokás, amiről nem tudok letenni. Nekem kell elsőnek lennem mindenben, mintha valami megfelelési kényszer üldözni állandóan. Mosollyal nyugtázom hát, hogy benne van egy következő menetben is. Sosem gondoltam volna, hogy a hatalmas csapatkapitány Paisley majd ilyen együttműködő és jó fej lesz. Kellemes csalódás ért. Három Seprűnél állapodunk meg, amit egyáltalán nem bánok, sőt, egy kis kikapcsolódás gyanánt tökéletes helyszínként szolgál. Vigyorát viszont azonnal viszonzom, amikor újabb terveket terít elém.- A végén még kiderül micsoda partiarc vagy, Paisley. Ám legyen, de szavadon foglak. - vonom összébb szemöldökeimet. Leszek hát a bajtársa az éjszakai kilógásokban, ha már Ansgarékkal nem tudok egyetlen szót sem váltani, nem hogy szórakozni. Valószínűleg új haveri kör elé kell nézzek, mert az a kapcsolat már kezd kihűlni. A Londonban lévő bárok légköre viszont teljesen más érzéseket vált ki belőlem. Ritkán járok a nagyvárosban, de mindig lenyűgöz miféle újdonságokkal képesek előállni. Úgy hallottam a nyáron még külön bor- és sörfesztiválokat is tartanak. Meg aztán ott van mindenféle nagyobb, kültéri buli, amit a muglik előszeretettel imádnak, csak épp nekem nem volt még alkalmam megjelenni egyiken sem. Azt sem tudom igazából, hogy mi fán terem az ilyen. - Mondd csak. Néha vannak ezek a muglifesztiválok nyáron. Idén is lesz valami? - érdeklődök egy sort, mert ha létezik is ilyen és számomra is szabad a belépés, akkor miért ne? Az idei nyár alapból el van cseszve úgy, ahogy van. Apám hazakényszerítő levele igazán felbolygatta a nyugalmamat. - Ugyan, Paisley. Tudod jól, hogy nem erősségem a csapatmunka. - ingatom fejemet, miközben helyet foglalok a pultnál és magamhoz veszem a kikért kevert whiskey italt. Egy ideig csak elmélyülök a pohár mélyén és a felszínen úszkáló jégkockákat kezdem el vizsgálgatni szemeimmel. - Meg amúgy is, ott vagy nekik te. Amit láttam, az alapján a hátadon is cipelni fogod azt a csapatot. - vigyorgok fel rá ezúttal. - Sokan indulnak?
Én pedig igazából azt a gyerekkort nem tudom elképzelni, amiben minden percedet óramű pontossággal osztják be, hogy csupa "hasznos" dolgot tanulj. Hol van abból a spontán öröm, és játék? Egy biztos, ha az elképzelhetetlenül távoli jövőben gyerekeim lesznek, akkor tuti nem ilyen gyerekkort szánok nekik. Hagyni fogom, hogy mugli általános iskolába járjanak, ahogy én is, barátkozzanak, játszanak. Gyerekek legyenek. Élvezzék ki a gondatlanság örömét addig, amíg csak tehetik. Mert aztán jön a kamasz majd a felnőtt kor. Akkor már nem lesz minden olyan egyszerű mint kisgyermekként. Megviselt-e a múltam? Bizonyos részei igen. A húgom halála. Az, hogy az apám elhagyott. Ezek mélyen fájó sebek. Nyilván nem múlnak el nyomtalanul. De nem is hagyhatom, hogy ezek miatt egész életemben valami búskomor, élettől megcsömörlött alak legyek, mint Piton. Bár ami azt illeti az ő múltjáról csak legendák szólnak, de senki se tudja mi igaz belőle, meg mi nem. De egy biztos nekem még legalább a humorom megvan, és sosem akarok olyan citromot nyelt aszott alak lenni mint ő. Egy pillanatra talán észreveszem Galen tekintetében, hogy a büszkeségén csorba esett, mert megverte egy hugrás seprűversenyben. De örömmel látom, hogy gyorsan össze is szedi magát, hogy kihív egy visszavágóra. - Akkor jövőre. - biccentek rá beleegyezően. Várni fogom, hogy megkeressen. Igazán izgalmas volt ez a kis verseny. Bármikor benne vagyok a folytatásban. Azt sem bánom, ha legközelebb ő nyer. Bár hagyni nem fogom magam csak azért, hogy ne sérüljön a kis egoja. Ezt azért tisztázzuk. A tisztességes játék az, amikor mindketten mindent beleadunk. Így veszíteni nem szégyen. Plusz azért lazításnak, és kikapcsolódásnak is remek volt. El kell ismernem. - Akkor most a Három Seprű. - bólintok rá, és meg is indulok az említett irányba. De egy kaján kis cinkos vigyor is megjelenik az arcomon, ahogy a következő mondatot kiejtem a számon. -De a szünet utolsó két hetét Londonban töltöm az anyámnál. Ha belefér az idődbe, akkor csaphatunk egy görbe estét, és végignézhetjük azokat a mugli bárokat. - vigyorgok rá. Tudom, hogy az anyám halálra fogja magát aggódni, mert mi lesz ha bajom esik, hiszen sötétedés után nem jó az utcán mászkálni, stb... De van amit nem mesélek el neki. Tulajdonképpen elég sok mindent nem mesélek el neki, mert csak aggódna miattam. Az pedig senkinek sem tenne jót. Leginkább nekem nem. Ő még mindig a tündéri édes, óvodás kisfiát látja bennem. Nehezére esik elfogadni, hogy felnőttem, és vannak önálló döntéseim, alkalmanként hibáim is. Ezekkel együtt is tudok vigyázni magamra. Amióta meg a saját temetésemen találtam magam... nos azóta anyám sokkal rosszabb. Persze megértem. Nem bírná ki, ha a húgom után engem is el kellene veszítenie. De számomra a túlféltése akkor is elég ciki, és idegesítő. Még abban az esetben is, ha ezt igyekszem nem a szemére vetni. Persze azért kíváncsian pillantok Galenre, hogy igent mond-e egyáltalán a Londoni kiruccanásra. Tekintsük amolyan elő egyetemi bulinak. - Amúgy, úgy hallottam jövőre indul egy új kviddics csapat. Az All-star. Részt vehetnél a selejtezőn. Elég jó vagy. - vetem fel neki, amikor belépünk a megbeszélt helyre, és már ki is kértük az első kört. Tőlem ez azért elég nagy dicséret. Nem szoktam hazudni. Ha azt gondolom valakiről, hogy elég jó a versenyhez, akkor tényleg az. Minden esetre kíváncsian várom mit lép erre.
ϟ”A verseny a legközönségesebb feladatot is izgalmassá teszi.”ϟ
"Azt mondják, nem védelmezhetjük örökké a szeretteinket, szerintem pedig ez hülyeség. Mi másra való a család?"
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Város széli dombok 2020-11-09, 17:12
Daniel & Galen
“You won`t win until you learn how to lose”
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem igazán vagyok tisztában az ő gyerekkorával, s életével. Talán neki minden megadatott, amire a szíve vágyott, talán ő tényleg egy igazi gyermek életét élte, vagy talán pont nem. Mindenesetre nem olyan alaknak tűnik, akit annyira megviselt volna a múltja. Ellenben én sem panaszkodhatok e téren, viszont az idegen kölykökkel való utcai játékok sorozata nálam kimaradt. Helyette olyan tudásra és képességekre tettem szert, melyek a mai napig hasznomra válnak. Mégis kinek kell az a sok kis barát, amikor megtanulhatsz puskával lőni, zongorázni, íjászkodni és még a bűbájok világába is bevezetést nyerhetsz? Nekem nem hiányoztak az életemből az már biztos. Előnyt élvezhetett és győzött, ám ha jól megfigyel láthatja rajtam, hogy egy egészen kicsit ugyan, de a büszkeségem a béka segge alá csúszott. Hamar összekapom magam, ugyanis már rég éreztem magam ilyen szabadnak és gondtalannak. Mintha nem is én lennék... - Nos, akkor ez el is döntetett. Jövőre mindenképpen megtalállak, Paisley. - rázok vele kezet egy széles, már-már igaznak mondható mosollyal. A nyár már a nyakunkon van, így hamarosan ideje lesz kitalálnom, hogy mégis milyen ürüggyel térjek haza az apámtól kapott levél után. Eléggé haragos és fenyegető hangvételben írt még a múltkor, melyet Caevan előtt sikerült kibontanom... Persze ő neki is bele kell dugnia mindenbe az orrát... Ez az egész kastély tele van kíváncsiskodó egyedekkel. - A Három Seprűre adom a voksom, hacsak nem akarsz kilógni London hírhedt muglibárjaiba. Te aztán igazán képben lehetsz azzal a területtel. Ott készítik a legjobb kevertitalokat és még a zenei kultúrájuk is egész elfogadható. Ha engem kérdezel, volt pár őrült estém odakint. - vigyorodok el sokatmondóan, ám tényleg rá hagyom a döntést. A Három Seprű azért a legegyszerűbb megoldásnak tűnik, így nem kell még távolabbi vizekre eveznünk egy kis italozásért. A vajsör pedig alapból egy isteni, s üdítő ital, melynek ízvilága sokkal inkább emlékeztet egy desszertre.
Az én gyerekkorom viszont a szabadságról szólt. Egész nap kint játszottunk az utcában lakó kölykökkel a szabadban. Rohangáltunk, labdáztunk, nevettünk. Vízilabdára jártunk. Nincs senki, aki jobban ismerné a Róma környéki vidéket, mint én. Persze aztán elkezdtem dolgozni a családi üzletben, hogy legyen egy kis mellékesem a zsebpénzen túl. Így kevesebb idő jutott a barátokra, és a Roxfort is közbeszólt, így már csak a szünetek maradtak. De azt hiszem minden így volt jó. Az örökös csínytevő, rakoncátlan kisfiúból azt hiszem így érett be szépen lassacskán évről évre a most ismert jó tanuló, jó sportoló, prefektus, aki komolyan készül az egyetemi felvételire, és a jövője megalapozására. De még ha így is van, azért a legkomolyabb embernek is kell a lazítás. Engem pedig nem kell győzködni, ha seprűversenyről van szó. Jelenleg pedig ez a verseny mindent felülír bennem. El kell ismernem az ellenfelem ügyességét, és tehetségét. De ez pont ettől izgalmas. Abban nem lett volna semmi élvezet, ha lehagyom 10 seprűhosszal, és a célban unottan várakozok. Ez így az igazi. Az utolsó másodpercekig kiélezett harc, amiben bárki lehet a befutó. Végül, amikor én leszek az, akkor szélesen elmosolyodom. Persze csak centiken múlt. - Klassz verseny volt. Remek ellenfél vagy. Természetesen bármikor állok elébe a visszavágónak. - mosolyodom el, ahogy kezet nyújt, én pedig elfogadom azt. A hangomban pedig érezhető az elismerés. Ez egy sportszerű, tiszta verseny volt, és mindketten nagyon élveztük. Talán szükségünk is volt rá mindkettőnknek. Nekem legalábbis biztosan. - Ez remekül hangzik. Akkor irány a Három Seprű! Vagy az egyetemisták tudnak egy menőbb helyet is bulizásra? - vetem fel a cinkos kérdést egy vigyorral. Nem tudom igazából, hogy Galen és baráti társasága hova szokott bulizni járni. A Három Seprű elég esélyes, de ki tudja. Lehet a srác tarsolyában vannak egyéb helyek is. Frida témáját pedig szándékkal kerülöm, és kerülni is szándékozom egész este. Már csak tapintatból is. Kivéve persze ha maga Galen hozza fel. De valamiért a megérzésem azt súgja, hogy ez nem ma este lesz, ha lesz ilyen egyáltalán.
ϟ”A verseny a legközönségesebb feladatot is izgalmassá teszi.”ϟ
"Azt mondják, nem védelmezhetjük örökké a szeretteinket, szerintem pedig ez hülyeség. Mi másra való a család?"
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Város széli dombok 2020-11-05, 16:14
Daniel & Galen
“You won`t win until you learn how to lose”
[You must be registered and logged in to see this image.]Ugyan egész életemben madzagon rángattak, mégis megkaptam mindent, amit akartam. Furcsa egy felállás, de maga az apám is egy különc ember. Szigora hatalmas és ő maga törtető egyéniség, tehát sosem bukhattál el előtte. A legelső seprűmet még jóval Roxfort előtt szerezte nekem, hogy ő majd megtanítja nekem az alapokat és mikor eljön az idő, már tudni fogom mit hogyan kell. Ez mind szép és jó volt, az első évben remekül teljesítettem, s mivel apám elvárta tőlem, az elkövetkezendő évek folyamán magasabbra fejlesztettem ezt a képességem. Talán ezért is van most ekkora merszem egy kviddics kapitánnyal szembeállni, mert tudom, hogy nem vagyok nulla hozzá képest. Másrészt ki ne akarna egy kis kihívást? A cselezgetése és ahogy szépen beveszi a kanyart már-már elismerő pillantásokat vált ki belőlem, de ki lennék én, ha ezt be is merném vallani? Ugyan kérlek. Felzárkózom hát hozzá, ám szavai hallatán kibukik belőlem egy röpke röhögőroham. - Majd ha piros hó esik! - vetem vissza szórakozottan, majd ugyan egy kis előnyre teszek szert, de aztán ismét ő veszi át az irányítást, ahogy a lombok között felbukkanó kis tavacska felé mutat. Szó nélkül suhanok utána, cipőm orra oly közel kerül a vízhez, hogy az már szinte súrolja a felszínt. A csillagok tükörképére vetem szemeimet, ahogy azok felett sebesen száguldok el. Megnyugtató és otthonos érzéseket vált ki belőlem, ám csupán pár perc erejéig van időm azokat szemlélni. Még épp időben húzom fel a seprűm, amikor a tó végénél ismét az erdős közeg emelkedik. Lábam súrolja a fa ágait, talán még szét is szaggatja kicsit a nadrágom szárát, ám ez nem tántorít el a versengéstől. Felgyorsítok, hogy beérjem Paisleyt, de a célunk már ott magaslik a távolban. Most vagy soha alapon fekszek rá ismét seprűmre és mindent beleadva száguldok a kis domb felé. Ha győzök, ha nem, az most nem számít. Csak érezni akarom a határok nélküli sebességet és szabadságot. Túl sok időt vesztegettem már el, s mindenkire ráfér egy kis lazítás. Ahogy a szél csapkodja arcomat szinte megszűnik a külvilág, s csak a domb és én létezünk egy röpke pillanatig. A célvonalt áthaladva viszont Paisley kerülhet előnybe, akiről egy pillanatra meg is feledkezem. De nem bánom. Mindig akadnak visszavágók, nem igaz? Besorolok ellenfelem mellé, majd leugrok seprűmről és kezemet nyújtom Paisley felé. - Remek volt. Azt hiszem túlzottan elkalandoztam, csupán ezért nyerhettél, Paisley. De mindig akad második alkalom, nemde? Bár azt hiszem ezúttal én állom azt a vajsört. - vigyorgok rá cseppet sem sértődötten, ami igazán nagy dolog tekintve, hogy az imént vert el seprűversenyben egy hugrás.
Ha Galen felajánlja az a fogadást akkor ki tudja, talán még bele is mentem volna egy kis pimasz vigyorral. Igaz, nekem nyilván nincs olyan arányaiban egyformán értékes holmim, mint az ő Nimbusa. A sajátja mellett az enyémre egyrészt szüksége sincs, másrészt amúgy sem menne vele sokra. Én legfeljebb annyit ajánlhatnék fel cserébe, hogy ha veszítek, akkor én állom a vajsört a Három Seprűben. Ennyi lazítást talán még megengedhetek magamnak. Amúgy sem csinálok ebből rendszert. Ellenben fiatal vagyok, és most kell kiélnem magam nem igaz? Ahogy szinte egyszerre indulunk neki, már érzem is a jól ismert adrenalin löketet. A menetszél csípős hideg hatását. Mégis csak ráhasalok jobban a seprűmre, szinte eggyé olvadva vele. Ha Galen seprűje jobb is, mint az enyém, akkor se tudjon jelentősen leszakítani. Akkor sosem érem be. Aztán megpördül, és kissé lemaradva a másik oldalamra kerül. Magamban elmosolyodnék, de a meccsnek akkor van vége, ha már lefújták. Mi pedig igen távol vagyunk még a képzeletbeli célszalagtól. A jelzésére viszont épen csak alig észrevehetően biccentek. Természetesen értem mire gondol, hiszen nekem is valami hasonló jutott éppen eszembe. Így szinte valószerűtlen szűk ívben alig lassítva kerülöm meg a fenyőt. Ellenben a következő gyorsasági szakaszon azt a kis előnyt, amit eddig felhalmoztam lassanként szépen el is vesztem Galennel szemben, így ismét fej-fej mellé kerülünk. - Ugyan! Reggelig bírnám. Viszont te bármikor feladhatod, ha berezeltél Herbs! - szúrom vissza neki egy apró pimasz mosollyal. Persze ez a kis szurkálódás egyáltalán nem komoly. Inkább csak a verseny hevében elhangzó heccelés. De az igazság az, hogy ezt mindketten nagyon is élvezzük. Azt el kell ismernem, hogy ez tényleg jó ötlet volt Galentől. Ezzel nem fogok vitába szállni. Nem kellenek ide nagy életbölcseletek, tökéletesen elég a seprű, menetszél, és a verseny izgalma. Ami pedig az izgalmat és a versenyt illeti megint Herbs kerül kissé előnybe, ahogy az egyre sötétedő dimbes-dombos tájat követjük. Persze ahogy egyre inkább nyugszik le a nap, úgy lesz egyre nehezebb is a terep. De ilyen apróságok, mint a rossz látási viszonyok egyáltalán nem szoktak meghátrálásra kényszeríteni. Az egyik tisztáson pedig a feljövő hold, és csillagfényben egy kisebb tavacska sima vízfelszíne csillan meg. Ezúttal én jelzek a versenytársam felé, hogy kerüljük meg a tavat, szinte súrolva annak vízfelszínét...
ϟ”A verseny a legközönségesebb feladatot is izgalmassá teszi.”ϟ
"Azt mondják, nem védelmezhetjük örökké a szeretteinket, szerintem pedig ez hülyeség. Mi másra való a család?"
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Város széli dombok 2020-11-03, 17:11
Daniel & Galen
“You won`t win until you learn how to lose”
[You must be registered and logged in to see this image.]Ugyan nincs tétje ennek az egésznek, azért megnéztem volna az arcát, ha azt mondom a győztesé az én Nimbusom. Talán ugyan fintorral az arcomon, de még oda is adnám neki, ha ő győzne, mert elnézve az öregebbik példányt, egy kviddics csapatkapitánynak igazán lehetne egy ép seprűje. Megnézve a kissé szétesett darabot csak megrázom fejem. Majd megoldja. Egyszer, ha sokra viszi az életben, talán ő is finanszírozni tudja az iskolaszettjét, aztán majd meglátjuk mennyit fog változtatni rajta egy újabbik seprű. Holott én is tisztában vagyok a használó képességeinek fontosságáról, azért nem mindegy, hogy majd szét esik alattad a seprű vagy sem. Mindenesetre csak vigyorgok rá, mielőtt nekivágnánk. Szinte egy sebességgel indulunk neki, mintha szikronba is lennénk egy pillanatig. Előrébb dőlök a seprűmön, hogy nagyobb sebességre tehessek szert és az ellenszél se lassítson le nagyon. Ahogy épp a lombok felett száguldunk megpördülök egyet seprűmön, így Paisley másik oldalára kerülök. Már-már vészesen közel vagyok a lombok ágaihoz, épphogy súrolok egy-két levelet, ám az előttünk magasodó igencsak méretes fenyő egyre csak közeledik. Ellenfelemre pillantok, remélve, hogy egyre gondolunk, s szavak nélkül is megértjük a másikat, de ha nem is csak jelzek neki kezemmel. Bal öklömet a magasba emelem és körkörös jelzésbe kezdek, arra ösztönözve, hogy kerüljük meg a fenyőt és úgy haladjunk tovább. Amennyiben hallgat rám egy kisebb kis tisztás terül el alattunk a fák lombjai között. Így is a dimbes-dombos környék teljesen kihaltságba borul, s a Nap fénye is már lilásra festi az eget. Csillagok százai jelennek meg az égbolton szép sorjában, amint elhagyjuk a fás terület felét. Kissé le is maradok mögötte, ami csak felébreszti a versenyszellemet bennem. - Óh! Ne hogy azt hidd, Paisley. - morgom orrom alatt és szinte rásimulok mellkasommal a seprűnyélre. Talán tényleg van benne kurázsi és nem véletlen a Hugrások kapitánya. Már-már dühít a gondolata is, hogy csak így helyben hagy, ezért megpróbálok felzárkózni mögötte, s ha sikerül csak egy diadalittas vigyorral pillantok át rá. - Ugye megmondtam, hogy jó lesz! Még nem fáradtál ki, Paisley? - tartom fent azt a rossz fiús mosolyt. Én megmondtam, hogy jó buli lesz, főleg, ha nem kell egymás idegeire mennünk, amit most nagyon is értékelek a srác részéről. Egyáltalán nem lenne hangulatom elhallgatni a baromságait vagy az újabb életbölcsességeit, melyek amúgy használhatóak is lehetnének, csak én magasról teszek rá.
Azt mondják mindenkinek kell lazítania olykor. Nos mostanában nem túl sokat lazítottam ez tény. Kicsit már tényleg kezdtek összecsapni a fejem felett a hullámok. Tanulás, kviddics, Alex körforgás. Megállás nélkül. Most viszont kifejezetten élvezem az ötletet, hogy ettől az egésztől egy kicsit elszabaduljak. Jól fog esni, ha végre kikapcsolhatom az agyam. Nem tudom honnan jött Galen ötlete, hogy ide jöjjünk versenyezni, de nem kellett soká győzködnie ez tény. Abban pillanatban kikapcsoltam magamban a prefektust, és most megint. Nem kell ebből nagy ügyet csinálni. Csak két srác repked egy kicsit, hogy kiadja a fáradt gőzt. Főként így év vége felé. Szóval vidáman a seprűmmel a kezemben lépkedek a cél felé, és végül állapodok meg Gallan mellett néhány lépésre. - Azt ugyan lesheted haver! - vigyorgok rá. Olyan még nem fordul elő a világtörténelemben, hogy Daniel Paisley megfutamodjon egy kihívás elől. Márpedig véletlenül a történelem az egyik szakterületem. Már gyerek koromban imádtam versenyezni. Igaz, akkor még a vízben, és nem a levegőben. De ez tulajdonképpen mindegy is. Az adrenalin és a verseny számít. Nem a közeg. A pályaleírásra csak bólintok. Miközben átvetem a lábam a seprűn már azt nézem hol lesznek a legjobb ívek, de bőven van akadály. Szép ügyességi mutatványt talált ki a mardekáros vetélytárs. - Akkor győzzön a jobbik! - válaszolom még, majd figyelem a jelzését. Ahogy elrugaszkodik a visszaszámolás végén szinte ugyanabban a pillanatban rúgom magam el én is a talajban, és már száguldunk is. Érzem ahogy a szívem hevesebben dobog. Ez az, erre az érzésre vártam már jó ideje. Galen éppen csak pár centivel van előttem. Talán, ha a fordulót ügyesebben veszem majd, akkor elé kerülhetek, és szert tehetek egy kis előnyre. Izgalmas lesz ennek a vége azt hiszem... Nem tudom mennyit fognak számítani a seprűk, és mennyit az ügyesség, egyszerűen csak élvezem a pillanatot, akármi is lesz a vége. Nem gondolva semmiféle következményre.
ϟ”A verseny a legközönségesebb feladatot is izgalmassá teszi.”ϟ
"Azt mondják, nem védelmezhetjük örökké a szeretteinket, szerintem pedig ez hülyeség. Mi másra való a család?"
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Város széli dombok 2020-11-02, 17:03
Daniel & Galen
“You won`t win until you learn how to lose”
[You must be registered and logged in to see this image.]A mai napon nem tervezek beszélni a hétköznapi fáradalmaimról vagy épp Fridáról. Most csak a pillanatnak élek és már az is épp elég győzelem, hogy sikerült kicsalnom Paisleyt abból a "börtönből". A haveri körömmel már jó ideje nem társalogtam és még nem is mentem el a hívásukra. Valamiért azóta a nap óta nem bírok a szemükbe nézni, ők hiába biztatnak, hogy minden rendben, amikor mindannyian jól tudjuk, hogy nincs rendben semmi sem. Persze világ életemben nem gondoltam volna, hogy az időm egy részét pont egy hugrással fogom tölteni, de ha már itt vagyunk használjuk ki az alkalmat. Szépen megtámaszkodok seprűmön és úgy tizenöt perc várakozás után végre felbukkan ellenfelem is. Megpördítem kezemben a Nimbust, majd két lábam közé veszem azt és egy diadalittas vigyorral köszöntöm őt. - Már félő volt, hogy berezeltél, Paisley. - szúrok oda egy kicsit a késésére való tekintettel, ám mikor ő is készenlétbe helyezkedik csak biccentek egyet. - Tehát az útvonal. Le ezen a dombon, majd tehetünk egy kanyart körbe, mely visszavezet minket erre a csúcsra. Elég nagy a terep, úgyhogy lesz elég időnk. - mutatok körbe, hátha jobban el lehet igazodni a környéken. A győzelem mindig oly' mámorral tudja eltölteni az embert, ám ha már eleve más célokkal állsz a versenyhez, nem kell félned a vereségtől. A szabadság érzetét most előrébb helyezem, hogy végre lazíthassak és magam mögött hagyhassam gondjaimat, még ha az csak egy rövid órácskáig is fog tartani.- Hogy is szokás azt mondani? Győzzön a jobbik! - a dombról lefelé fák és egyéb akadályok tömkelege terül szét, ám ez nem lesz nagy kihívás. Ugyan már eltelt egy kis idő a legutóbbi seprűversenyem óta, azért remélhetőleg még nem porosodtam be annyira. Beállok Paisley mellé, majd egyik kezemet felemelem egy hármast mutatva. Szépen visszaszámolok, majd az egyhez érve ökölbe rántom kezemet és a magasba csapva azt török előre. A szél vadul csapkodja arcomat, ahogy a dombról száguldok a fák lombjai fölé. Szép lassan sötétedik, ám a lemenő Nap fényében még láthatom ellenfelem alakját kirajzolódni.
Már majdnem elfelejtkeztem Galen verseny kihívásáról. Elég sok dolog körül forog most az agyam. A RAVASZ-ok, az unokahúgom sulis zűrjei, az apám valló fogalmam sincs milyen kapcsolatom, az egyetemi felvételi, a kviddics edzések. Néha komolyan elgondolkodom, hogy szereznem kéne egy időnyerőt. Vagy készíteni egyet. Na az izgalmas kihívás lehetne... Valahogy mostanában túl kevésnek tűnik az a 24 óra egy napra. Persze emlékszek én a néhány nappal ezelőtti beszélgetésre Galennel. Szerencsére azóta Fridával nem futottam össze, nem is beszéltünk. Nem tudom, hogy Galen hogy halad a testvérével való kapcsolat helyre pofozásával. Minden esetre nem folynék bele ennél jobban. De az az érzésem, hogy ha Frida fülébe jutna, hogy beszélő viszonyba vagyok az öccsével, és róla is beszélgettünk... mondjuk úgy, hogy nem vagyok biztos annak a beszélgetésnek a vidám végében. Középen álló kívülálló pedig nem szeretnék lenni köztük. Ahogy önjelölt békebíró sem. Minden esetre nem ártott a reggeli emlékeztető bagoly, amiben megírta a helyszín és időpontot. Csak Alex meg ne tudja. Az kéne még, hogy a kishúgom fülébe jusson, hogy kiosontam a kastélyból egy egyetemista sráccal versenyezni, meg vajsörözgetni hétköznap. Ami hetedikesként számomra szép kis szabályszegést is jelent. Főként prefektusként. De innen már nincs visszaút. A szavamat adtam, tehát állom is. Azon kívül olyan még nem volt, hogy ne álltam volna bele egy jó kis versenykihívásba. Kiváncsi is vagyok valahol, hogy Galen mennyire lehet jó seprűlovas. Így úgy negyedóra késéssel, de felbukkanok a megadott helyszínen. - Ciao! Bocs, kicsit feltartottak, és át is kellett szerveznem a napot. - köszöntöm egy viádám intéssel. A kezemben egy Nimbus seprűvel. Galen persze ha kicsit jobban megnézi, akkor rögtön pár pillantásból láthatja, hogy egy jóval régebbi modell, és leharcoltabb darab is mint az övé. Így is végig kellett dolgoznom egy nyarat, hogy akkoriban megvehessem ezt a seprűt. Persze ettől a ténytől független is állok a baráti verseny elébe. Sokszor pedig nem is a seprűn, hanem azon a személyen áll vagy bukik egy verseny, aki ül azon a seprűn. Nekem pedig már most jóleső izgalommal tölt el az ereimben keringő adrenalin. Lássuk Galen Herbs. Mire is vagy képes? - Készen állsz? - kérdezem egy vidám, magabiztos vigyorral.
ϟ”A verseny a legközönségesebb feladatot is izgalmassá teszi.”ϟ
"Azt mondják, nem védelmezhetjük örökké a szeretteinket, szerintem pedig ez hülyeség. Mi másra való a család?"
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Város széli dombok 2020-10-29, 17:41
Daniel & Galen
“You won`t win until you learn how to lose”
[You must be registered and logged in to see this image.]Pár nap már eltelt mióta Paisley tanácsát kértem Fridával kapcsolatban. Azóta a nővéremmel is találkozhattam, ám az nem túl fényes végződést vont maga után. Másrészt ott van még a halott nővérem utáni nyomozás azzal a fiatal lánnyal Roxmortsból, úgyhogy eléggé mozgalmas napok elé nézek. A mai nap viszont a kikapcsolódásról, lazításról szól és persze a versengésről. Tudom jól, hogy egy kviddics csapatkapitány ellen talán fikarcnyi esélyem sincs, ám én sem panaszkodhatok seprűlovaglás terén. Tudok én úgy száguldani, hogy soha nem érsz utol. Régebben még apám is ösztönözni próbált, hogy lépjek be a Mardekárosok kviddicscsapatába, csak egyetlen bökkenője volt a dolognak. Nem vagyok csapatjátékos. Ez a sport pedig pontosan a csapatra épült, így én kiestem ebből a listából, amit nem is bánok. Van épp elég dolgom a suli körül, mintsem seprűnyélen cikázni ide-oda. Kösz, kihagyom. Most viszont a szabadságérzet miatt is meginvitáltam Paisleyt egy baráti versenyre és épp elég távoli pontot választottam az iskolától, hogy még véletlenül se ragadjanak ránk a kíváncsi szemek. Természetesen az újonnan kiadott Nimbus példánnyal a kezemben állok a domb tetején várva partnerem felbukkanását. A nap félig-meddig lemenőben van, de még van egy-két óránk sötétedésig. Szerintem viszont hatalmas poén lenne éjsötétben versengeni, csak abból még komolyabb bajunk is lehet és nem most akarnám felvakarni magunkat a földről, ha netalán beleszáguldunk valamibe. A szellő így is kellemes, nem túl meleg, nem túl hideg, pedig éppen évszakváltás van. Így késő délután még kellemesebb lehet a szabadban lenni, így direkt ezt az időpontot választottam és küldtem baglyot Danielnek még kora reggeli órában. Remélhetőleg felbukkan, ha pedig nem, akkor ellenfél nélkül, saját magammal szállok szembe... Naná, hogy győzni jöttem, de leginkább ki akartam mozdulni a szürke falak közül és végre érezni azt, hogy élek! - Gyerünk már, Paisley...
Szerencsére visszafelé nem ér minket semmiféle plusz attrocitás, amiért nagyon hálás vagyok. Egy biztos, hogy ezt a kalandot nem az apámnak fogom elsőnek elmesélni, mert tuti megkapnám tőle a beosztásomat, amiért felelőtlen voltam. Persze jogos volna, de attól még nem vagyok rá kíváncsi, hogy kiosszon a maga katonás stílusában. Mert ilyenkor mindig azt veszi elő. A házhoz érve amit csak tudok segítek a testvéreknek, nem akarok rossz vendégnek minősülni, hiszen hát nem ők tehetnek arról, hogy a köpködő fekete izékkel laknak együtt és arról se, hogy én a kelleténél kíváncsibb természet vagyok. Ben ötletére bólogatok lelkesen. - Jó gondolat! - fejezem ki egyetértésemet, s bár szerintem Corvus hisztis picsaként viselkedett most, ezt inkább megtartom magamnak. Reggel a palacsintának nagyon örülök, meg is mondom, hogy ez a kedvenc reggelim. Azért illendően nem eszem ki a vagyonukból - jelen esetben a palacsintájukból - őket, bár úgy érzem egy lovat is meg tudnék étkezni. - Azért vigyázzanak magukra! - búcsúzom a testvérpártól, miután megköszöntem a reggelit és az éji vendéglátást. A többiektől pedig majd csak akkor, ha visszaértünk a Roxfortba. Ha Kathnek nincs másfelé dolga, vele együtt csattogok el a Griffendél toronyig, s persze ahogy már megszokhatta, végig be nem áll a szám.
Csak mosolygok és fel-felnevetek picit, jó érzés azt látni, hogy most már mindenki megkönnyebbült, mindenki meglátta a fényt az alagút végén. Ugyan még mindig olyan álombéli ez az egész történet, és kissé rémisztő is visszagondolni, de komolyan túl vagyunk a dolgokon, ami pedig most már csak egyet jelenthez: hogy visszatérhetünk az iskolába, valamilyen úton módon. A többiek kijelentése, miszerint minden nap ilyen náluk, nem nyugtat meg, sőt, egy apró fintor-félmosoly is kiül a számra, amit remélem, hogy nem fognak rossz néven venni majd. Mindig is szerettem a kalandokat, de őszintén? Az álmodozást és a saját fejemben eldöntendő meséket, történeteket sokkalta jobban. És egyébként sem volt túlságosan megszokott, hogy valakikkel együtt, akik már-már barátok, ilyen nagy dolgokat vigyünk véghez. Mondhatjuk, unalmas volt eddig az életem? De nem bánom, hogy ez most megváltozott. Kicsit ódzkodom még mindig attól, hogy vissza kell mennünk a mézeskalács házba, de csak csendben igyekszem ezt legyűrni magamban, mert nem vagyok önző, se nem kívánom másnak ezt a rosszat amit mi átéltünk. Kath mellett haladok, majd mögé ülök a seprűn és most olyan gyorsan, olyan könnyedén érünk vissza a tetthely helyszínére... mintha az előtt óráknak tűnt volna a másik irányba az út. Igyekszem a magam módján pálca nélkül is segíteni és mindent megtenni azért, hogy mihamarabb a két ember is biztonságba kerüljön, és amikor megszűnik a veszély, már csak jobbnál jobb hírek érkeznek hozzánk. - Pizsama és szülinapi parti egyben? Ez szuper szórakoztatóan hangzik! Ránk férne valami könnyű ezek után... - Nevetem el magam ismét picit kínosan, picit zavarban, de örülök, hogy már ezen gondolkodunk és végre lepihenhetünk, hogy holnap folytassuk az életünket, a Roxfort falai között.
Kimerülten ébredek, mint aki alig néhány órát aludt, de a palacsinta az üres gyomromat azonnal felébreszti. Jólesően eszem belőle, hasonlóképp köszönöm meg mint a többiek és miközben az elmúlt eseményeken jár a fejem, hálás vagyok, hogy ebbe a csapatba sodort az élet és remélem, hogy a jövőben még sokkal jobban is megismerhetem őket, hiszen mind különleges, érdekes személyiségnek tűnnek.
//Köszönöm szépen!! Szuper élmény volt *-*
♫ Zene ♫ • Aktuális viselet • [You must be registered and logged in to see this link.]
Örülök, hogy végre hallom Maisie-Bee cserfes hangját, úgy fest, hogy több mint egy barát számomra, minimum testvér számba megy, csak hát ez kellett hozzá, hogy ezt magamban is beismerjem. És Gabyt nem akarom megrémiszteni, de esetünkben mindig történik valami rémületes, jó lenne, ha most már lenne néhány olyan napunk, amikor nem történik semmi halálos. Kezdi már megterhelni a lelkemet, hogy mindig a halál jár a nyomunkban. - Pedig csak mindannyiunkat védtem. Őt is. – Felelem kedvetlenül, mert azért sikerült végül jól kijönnünk a dologból, és lehet, hogy Corvus csak azért ment el, hogy ne legyen útban a gyűrűjével. Kétlem, hogy a kinevetés sokkolta ennyire. Már kezdünk felnőni, ezt is mutatja az, hogy keményen álltuk a sarat, bár azért én rendesen összeomlottam, és a többiek is, de együtt sikerült urrá lenni az őrületen, megoldani, csapatként. Sietünk vissza, mi négyen a seprűkön, Gina pedig karvalyként a testvérekhez, ahol még éppenhogy vissza tudják szorítani a sötétséget, majd a bogyókkal el is tűntetni. Mondjuk én is azt hittem, hogy Corvus itt lesz, viszont a levél alapján ő már varázsolhat, és hamarosan mi is. Ezek szerint ő köztünk a legidősebb. - Mit szólnátok, ha a pizsamapartyt összekötnénk egy szülinapi ünnepléssel? – Utalok arra, hogy talán fel is vidíthatnánk őt, ám nem tudom, hogy ezek után eljönne-e. És hát kérdés, hogy kinél tartsuk? Nálunk ugye nem lehet, mert a birtok leégett, a komor nagybátyám pedig nem az az alkat, aki engedne ilyesmit. Reggel jól bekajálok a palacsintából, aztán némi útmutatás után visszaindulunk a kastélyba. Ha az utolsó pillanatig is gyanakodtem a testvérpárra, most már alaptalan mindez, csak hát egy sötét erdő mélyén ritkán laknak rendes emberek.
//Köszönöm szépen a játékot, és mindkettőtöknek a mesét! Nagyon tetszett, szuper volt //
Nem igazán tudom hogyan történnek a dolgok, vagy miért. Egyszerűen csak érzem, hogy jobban vagyok. Talán a nimfa hatása. Talán azzal, hogy felerősítette a gyógyítói képességem, az öngyógyító képességem is erősödött. Hiszen, ahogy Ben karjaiból kibontom magam, szinte meglepetten veszem észre, hogy a korábbi sérüléseim is eltűntek. Csakhogy meglepődni is alig van időm máris kapok a nyakamba egy Maisie-Bee-t. Úgy látszik ma nem menekülök a testi kontaktusok elől. Nem mintha ebben az esetben ezt nagyon bánnám. Pusztán nem nagyon vagyok hozzászokva az ilyesmihez. De azért ahogy Ben-t sem, úgy Maise-t se lököm el magamtól. Valahol talán jól is esik a törődésük. Elvégre egy csapat vagyunk. Nem hagyjuk cserben egymást. - Kezd alakulni a nem túl illendő szavakból álló szókincsed. Büszke vagyok rád. - jegyzem meg MB szóhasználatára viccesen. Hiszen engem is hallhatott már nem egyszer istenesen káromkodni. Mások talán inkább szégyellnék, hogy miket hallanak tőle a fiatalabbak, de én nem. A temperamentumomhoz tartozik, hogy kiadom magamból, azt ami kikívánkozik. Még ha az nem éppen baráti, vagy szalonképes válogatottan irodalmi kifejezéseket takar akkor is. Azért még Gaby is kap egy bátorító vállveregetést tőlem. Corvus említésére csak felszalad a szemöldököm, de nem kommentálom igazából a lelépését. Egyszerűen remélem, hogy semmi baja, és ott lesz a mézeskalács háznál. Ha a többiek seprűre ülnek, akkor én is átváltozom, és követem őket. Meglepően könnyen megy a dolog. Mintha a nimfa az egészségemmel együtt az erőm is visszaadta volna.
Így minden gond nélkül térhetünk vissza a házikóhoz. Végül a testvérpár a maradék főzettel és bogyóval visszaszorítják azt a sötét izét a pincébe. Corvus persze nincs itt. De a levele ide jön. Nos azért ha a kastélyban majd összefutok vele, akkor majd megjegyzem neki, hogy legalább üzenhetett volna, hogy minden rendben. Nagyon is aggódtunk érte. Bár nem tűnik úgy, de igenis érdekel, hogy mi van vele, és mi a helyzet a gyűrűjével? Végül maguktól elmúltak a képek, ahogy a háztól elég messze került? Persze az kérdéses, hogy mennyire fog válaszolni. Minden esetre nem fogom forszírozni, ha hárít. Ami engem illet bár újra érzem a kimerítő kaland utáni fáradtságot, ébren várom ki, amíg mindenki nyugovóra tér a házikóba. Amolyan éber őrként nézem őket, és bár nem illik igazán, de felülök az ablakpárkányba (már ha elég széles rá) és rágyújtok egy cigire. Lassan fújom ki a füstöt, miközben az alvó barátaimon nyugszik a tekintetem. Végül a csikket egy kis fém hamutárcába nyomom el, és eltüntetem egy mellékzsebembe. Végül a fejem az ablaknak döntve ér a jótékony álom... Reggel feltűnő csendességgel eszek egy kis palacsintát, de igazából már az otthonomra vágyom... a jól ismert, biztonságos kastélyra...
Jól vannak és ez a lényeg. Igazán nem az ő hibájuk, ami történt, bármelyikünk lehetett volna, aki véletlenül valami rosszba tenyerel. Lássuk e, egyikünket se kell különösebben félteni attól, hogy bajba keveredjen. - Azért ennyire nem durva, nem mindennapos az ilyesmi. - javítom ki gyorsan Ginát, hiszen azt már észrevettem, hogy a szőkeség elég rosszul viseli a nehézségeket, ami amúgy teljesen érthető, én is be lettem volna a helyében tojva, hiszen majdnem... Nem erre nem is gondolok inkább, hogy mi lett volna ha. Viszont félek megijedne, ha tényleg elhinné, amit Gina mondott. Tény, hogy elég sokszor kerültünk már bajba, de igazán nem lenne jó, ha tényleg úgy gondolná, hogy ez mindennapos. - Az a fő, hogy már jól vagytok, Corvus pedig... ő ilyen, és nem könnyű tőle bocsánatot kérni. - húzom el a számat MB szavaira, ami igazából nem rá vonatkozik, mármint a szájhúzás, de én aztán tudom, hogy mennyire nehéz Corvust kiengesztelni és igen jó eséllyel nagyon rossz néven vette, hogy Ben kiütötte, aztán pedig még nevetség tárgya is lett. Közben pedig biztosan ő is meg volt ijedve, mert nem tudhatta, hogy mi történt a gyűrűjével. Akármennyire is mindig olyan komolynak és keménynek mutatja magát, azért én már talán mondhatom, hogy ismerem annyira, hogy a lelke mélyén annyira még sincs kősziklából. Most viszont tényleg sietnünk kell, ha kell még támogatom azért Gabyt, újra kicsit magasabbra nyúlva, mint a megszokott magasságom, hogy aztán sietősen szeljük át az erdőt. Nem nagyon nézek oldalra, csak előre és remélhetőleg ezúttal Bennek is gond nélkül sikerül átszelni az erdőt.
- Köszönjük, isteni volt! - köszönöm meg immár reggel a palacsintát. Azért határozottan bántónak is érzem egyben, hogy Corvus mindenféle köszönés nélkül lépett le, de ha nem ugrik más érte, akkor a levelet, amit kapott elteszem és majd odaadom neki az iskolában, már ha egyáltalán hajlandó szóba állni velem, pedig kivételesen azt hiszem én pont nem tettem ellene semmi rosszat. Mondjuk, ahogy ismerem simán egy kalap alá vesz mindannyiunkat, vagy ez már csak rossz előítélet a részemről?
//Kösznöm szépen én is a mesét, szuper volt! Szegény Corvus tényleg mindig besértődik. //
A két lány egy percen belül teljesen helyre kerül, elmúlik a gyengeség és a feketeség minden nyoma, tökéletesen felgyógyultak hála a nimfának és a kis gyógyító tanoncoknak. Kettesével felülhetnek a két seprűre és Gina egyébként meglepetten konstatálhatja, hogy amíg a vízbe nyúlt, addig a saját sérülésének is eltűnt lényegében minden nyoma, tehát könnyedén felveszi a madár alakját.
Az erdőben visszafelé ugyan még mindig érezni, hogy nincsenek egyedül, de talán a patrónusos mutatványuk az oka, talán a nimfa áldása tart még ki, de eseménytelenül és fürgén sikerül visszaérniük a mézeskalácsházhoz, ahol a testvérpár már bejárati ajtónál hadakozik, hogy a sötétséget legalább megfékezzék és ne törjön ki az épületből az egész világra.
Felhasználva minden megmaradt vérbogyót sikerül visszaszorítaniuk a masszát, szinte nyomtalanul visszatér a pince padlójába és az ikerpár azok után, hogy látták, hogy egy kis balesetből mi tud kisülni tényleg fontolóra veszik, hogy elhagyják a házat, vagy legalább is véglegesen elpusztítják ezt a sötét mágiát, ami védelmezte ugyan őket a sötét varázserdő közepén, de mint a példa is mutatja, kissé szeszélyes - és leginkább gyilkos -, ha erőre kap.
Corvust nem találják a Mézeskalácsháznál, ám éppen akkor, amikor éjfélt üt az óra egy igen csak elszánt bagoly jelenik meg és ejti az ölükbe a csinos, ezüst-zöld keretes levelet benne a díszes papírral, úgy tűnik szegény pára mindjárt kileheli a lelkét és képtelen tovább keresni a levél jogos címzettét.
Örömmel értesítjük, hogy mától nagykorúnak számít, így a pálcáját felelősséggel használhatja a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola falain kívül is, illetve leteheti a Hoppanálás vizsgáját.
Mikor a testvérpár megtudja a fiú nevét mindenkit megnyugtatnak, hogy a Flint családnak vannak szoros barátságai Little Hangletonban és valószínűleg a fiú felkereste a kapcsolatait és teljesen biztonságban van.
A gyerekek végre nyugovóra térhetnek, hogy a kimerítő kaland után reggel palacsinta illatára ébredjenek házilekvárokkal és utána biztonságban hazajussanak a Roxfortba, ahol megbizonyosodhatnak arról, hogy az elveszett feketebárány valóban visszatért, ám ismét mufurcabb, mint valaha.
// Köszönöm szépen mindenkinek a játékot és a részvételt, remélem élveztétek a mesét! A játékocska alapjához a közös mesélést pedig köszönöm Katherine-nek. ^^
A különleges jutalmat (egyszer használatos 7. szintű képesség) elhasználhatjátok további Tekergős játékokon és további jutalmat mindenki záró hozzászólása után közlök még egy mesélői offban jövőhéten/ahogy írtok. )) //
//
//
