2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Tárgy: Könyvtár (IV. emelet) - Asztalok, tanuló zugok 2019-01-03, 12:07
First topic message reminder :
Asztalok, tanuló zugok
Az iskola könyvtára, ahol igen sok és igen ritka kötetek lelhetőek fel. Hasznos minden diák számára, aki az iskolai órákon túl is fejlődni szeretne, vagy csak magánkutatást végez. A könyvtáros jelenleg: Savannah Elinor Harper
Eszem ágában sincs tiltakozni Alison tettei ellen, még akkor sem, amikor látom, hogy a könyveimet kapkodja össze. Pedig erre rohadtul allergiás vagyok, ami azt illeti. Még Danynek se engedem, hogy a cuccaim között nyúlkáljon. Akaratlanul is fintorba rándul hát az arcom, amikor a lány felkapja, majd a kezembe nyomja a holmimat. Nem teszem azonban szóvá, helyette körülnézek, vajon figyel-e minket valaki. Senki. Néhány diák pusmog egymás között és felénk pillantgatnak, de ők nyilván nem fognak beleavatkozni az ügyünkbe. Félnek Jenkinstől, aki elvileg Alison pasija. És persze nem értik, hogy a lány most miért engem szeretne kirángatni ebből a helyzetből. - Várj, nem értek semmit, mégis miért csúfolnak téged? - vetek egy döbbent pillantást a szőkeség felé. Pedig eddig annyira népszerű volt! Mindenki kedvelte, aki csak számított, én pedig... Hát, soha életemben nem viselkedtem vele valami szépen. Oké, ebben főleg az játszott szerepet, hogy a gyűlölt mardekáros barátnője volt és soha nem is próbáltam meg jobban megismerni őt. - Aha – bököm ki végül a válaszát hallva, miközben engedelmesen követem őt. Nem tudom, mennyire szeretném az okokat firtatni, nyilván nem igazán, elvégre, ha ő maga se szeretne beszélni róla, akkor amúgy se lenne semmi értelme. Az elhalkul magától kifejezés hallatán azonban akaratlanul is felnevetek. Igen, mindenki ezt hiszi, én is ebbe kapaszkodtam a beosztásom után. Azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy itt minden évekig tart. Bár, a lánynak talán szerencséje lesz, mert ő az elitben volt benne, míg én egy véla anya és mugli apa egy éjszakás kalandjából jöttem létre. Ha a családfáink összecsapnának, kétségtelenül ő nyerne. - Hát ez nem menne, mert az unokatesóm hamar ránk akadna – nyögöm ki, miközben a Szükség Szobája felé tartunk. - Prefektus és talán pont őt fogja megtalálni az a két kis taknyos. Istenem, hogy lehettem ennyire hülye? - fakadok ki, de nem torpanok meg egy pillanatra se, nehogy lemaradjak a lány mögött. Mindenesetre, már előre hallom Dany és apám hegyi beszédét a kisebbek elgyepálása című alfejezet révén. - Melózhatok ingyen a cukrászdában egész nyáron! - morgok még egy sort az orrom alatt. Igen, apám jól bevált büntetőeszköze a fizetés megvonása. Ha jól emlékszem, eddig minden nyáron ingyen kellett besegítenem a tanulmányaim és a büntetőmunkáim révén. Fenébe! - Évek óta piszkálnak napi rendszerességgel, de hármat tippelhetsz – válaszolom a szokásos stílusomban, habár szinte bele se gondolok abba, hogy Alison csak segíteni szeretne nekem. Annyira fura számomra ez az egész sziutáció, szinte fel se fogom. És ami az igazat illeti, egyelőre kételkedem is a lányban. Talán ez az egész csak egy színjáték, hogy ismét lejárassanak valamivel. Jenkins eljátszotta már velem, hogy lehetek a bandája tagja, majd mindenki előtt megalázott. - Rendben – biccentek a lány utasításait hallva, majd a csobogó csap alá lépek, hogy rendbe tehessem magam. Az előttem elhelyezkedő tükörben észreveszem, hogy mennyire ijedt arcot vágok ebben a pillanatban is. Mindenesetre, mire Alison visszatér, már teljes mértékben készen állok.
Amilyen gyorsan tudom, elrángatom onnan a háztársat, hogy ha kis esély van rá, hogy nem őt hozzák összefüggésbe a történekkel, akkor éljünk vele. A könyvei egy részét én kapom fel, a maradékot a kezébe nyomom, ha pedig ott marad valami, akkor mindegy, majd elpakol a könyvtáros. Akit most nem is látunk sehol, és ez a mi szerencsénk. Mardekárosok vagyunk, kevesen mernek velünk nyíltan szembeszegülni, és akkor is megmarad mindez a szócsaták szintjén. A kislány, akinek Alex véresre verte az orrát, szipogós, de mégis vészjósló tekintettel siet el, a másik pedig őt rángatja, szerintem máris tanárhoz, vagy prefektushoz mennek.. Ennyire vagyok összetartó, hogy egy korombéli háztársat simán megpróbálok kimenekíteni a szorult helyzetből. – Oh, engem csúfoltak úgy, valójában nem vagyok az. – Felelem szórakozott vállvonással, Alex pedig már ki is rántja a karját, amint látótávolságon túlra érünk a helyszíntől. Még kilesek a folyosón, nem jár erre senki, de még festmények sem lógnak a falon, a lovagi páncélnak pedig semennyi tudata sincs. – Hosszú, és nincs kedvem beszélni róla. Különben sem tudom elcsendesíteni, majd hátha elhalkul magától. – Én nem lovaltam bele magamat annyira, de az is igaz, hogy nálam csupán pár napja tart az egész. Babaarcomon a higgadtság látható csupán, én úgy vélem, azzal tudok a legjobban idegesíteni másokat, ha nem veszem magamra a pletykát. Lehet, hogy erősködnöm kéne, hogy meg se történt, amit rólam terjesztenek, ám feleslegesnek látom a harcot. Felülemelkedek, és majd csak megunják. Alex viszont lehet, hogy jó ideje nyögi, hogy így becsmérlik, ezért szakadhatott el nála a cérna, hogy még ő is megrémült rajta. - Én azt mondtam volna, hogy menjünk olyan publikus helyre, ahol tanuk vannak, és el tudjuk hitetni, hogy mi is ott vagyunk már régebb óta. De legyen a szükség szobája. – Bólintok, és mellette futólépésben sandítok olykor hátra, talán van annyi előnyünk, hogy le tudjunk lépni. Pitonból még azt is kinézem, hogy falaz nekünk, olyan részrehajló, hogy simán megtenné értünk. – Hát azért csak nem ölted volna meg. Mitől fogyott el ennyire az önuralmad? Meg kell tanulnod kezelni az ilyesmit, később még nagyobb baj lehet ebből. – Nem vagyok kioktató, inkább segítőkész, bátorító. Arra gondolok, hogy a szükség szobája adhatna netán valami hideg borogatást, kötszert az öklére. És imádkozni kell, hogy üres legyen, mert ha foglalt, és nem tudjuk ki van bent, nem is nyílik meg. Ám most mázlink van, egy kis gyógyító helységbe érünk. – Mosdd meg az arcod, kerítek valami ferítőtlenítőt, gyorsan letisztítom a kezed. – Dobom le a táskám, s máris keresgélni kezdek.
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem szólok Alishonhoz, nem az én barátnőm, majd a kis csatlósai szóval tartják. Mindenesetre, a távozás mellett dönteni ezúttal talán nem is lenne túl nagy hülyeség részemről. Nincs hangulatom most is szemet hunyni afelett, hogy kinevetnek, de nekik menni se szeretnék, mert Jenkins az ilyesmit nem nézi jó szemmel. Újabb balhé lenne belőle és az már sokadik a héten. Azért a büntetőmunkák száma is véges, én pedig igencsak súrolom a felső határt ebben a tekintetben. Az olajra lépés mellett teszem hát le a voksom, még mielőtt azonban ezt megtehetném, váratlan akadály gördül elém két fiatalabb diák társaságában. Az agyam elég szépen elborul, szinte pillanatok alatt. A több éves cikizés és piszkálás mindig megteszi a maga hatását, az pedig, hogy Jenkins ellen képtelen vagyok fellépni, most ütközik ki rajtam a legjobban. Anélkül, hogy számolnék a várható következményekkel, állok fel az asztaltól, majd indulok meg a két alsós irányába. Az elmémre köd telepszik, semmi mást sem érzek, csak haragot. Éveken át korcsnak hívtak és úgy is kezeltek, ami nekem mindig is rosszul esett. Nem elég, hogy a családom nagy része is idegen számomra, de még hogy a diáktársaim többsége se fogadjon el, az már sok. - Hé, mégis mit... - szalad ki a számon a döbbent kérdés, amikor valaki megragad, majd visszaránt, én pedig csak a hang hallatán térek némileg magamhoz. Döbbenten pislogok néhányat, hogy legalább ezzel realizáljam a valóságot magam körül, majd rémülten veszem észre a kislány vérző orrát. Na jó, ennyire durvát tényleg nem szerettem volna ütni. - Te jó ég, jól vagy? - szólalok meg úgy, mintha nem pont én lettem volna az, aki az imént orrba találta szerencsétlent. A vöröslő fehér ing azonban jóval rémisztőbb a kelleténél. - Sajnálom! - kiáltok még utánuk, amikor villámgyorsan elindulnak, minden bizonnyal keresni valakit, akinek panaszkodhatnak. A kislány tekintete, akinek bevertem az orrát, nem pont arról árulkodott számomra, hogy egy szimpla bocsánatkérés elég lesz neki. Ha ez a szülei fülébe jut, akkor minden követ megmozgatnak majd annak érdekében, hogy kicsapathassanak innen. Ami pedig az én szüleimet illeti... Irtó nagy balhé lesz, annyi szent! És mivel mindketten külön élnek, duplán élvezhetem a dolgot. Fenébe! - Mi az, hogy te vagy a kurva? - szólalok meg, amint Alison hajlandó elengedni, majd fordulok szembe vele egy hirtelen mozdulattal. Láthatja rajtam, hogy már magamhoz tértem, de a tagjaim még mindig remegnek. Az imént vertem be valaki orrát! Balhés személyiség vagyok, de azért a testi erőszak még számomra is idegen. Inkább csak szóban szeretek nekimenni másoknak. - Miről beszélsz? Mert a pletykákról teljes mértékben lemaradtam. Mardekáros vagyok ugyan, de nem azokban a körökben mozgok, melyekben eddig Alison részt vett. Én valahol legalul helyezkedem el a ranglétrán. Ergó, hozzám sokkal később jutnak el az ilyesmik, mivel az én véleményem mindenkit hidegen hagy. Nekik aztán teljesen mindegy, mit gondolok a szőke mardekárosról. Nincs beleszólásom semmibe, a szüleim nem vagyonosak és nem is aranyvérűek. Egyszerűen nem számítok. - Igen, azt hiszem, ez jó ötlet – egyezem bele szinte pillanatok alatt Alison ötletébe. Nyilván ez az első olyan alkalom, hogy valamiben egyetértek vele. Villámgyorsan a kijáratnál termünk, majd indulunk el a folyosókon. Ha sejteném, hogy a Dany által adott karkötő milyen mágiával lett megbűvölve, útközben még attól is megszabadulnék. - Menjünk a Szükség szobájába! - vetem fel az ötletet hirtelen. Ott azért minden bizonnyal el tudunk tölteni egy kis időt minden gond nélkül, amíg minket keresnek. A büntetés így is teljes mértékben biztos, de legalább leülnek a kedélyek. - És köszi, hogy nem engedted, hogy még nagyobb hülyeséget csináljak. Nem is tudom, mikor álltam volna le magamtól. Mert az időérzékem teljesen elveszett, amíg a kislányt csépeltem és még az agyam is kikapcsolt egy pillanatra. Minden dühömet ebbe öltem bele, ami meg is tette a maga hatását. Pedig én csak egy pofont terveztem.
Nem igazán reagálja le, hogy pont a közelében ülök le, amit nem értek túlzottan, mert ő az aki annyira fennhordja az orrát, bár sokan meg rólam vannak ilyen véleménnyel. Mondhatni mardekáron kívül nem vagyunk túl népszerűek, de tekintve, hogy esetemben ez még inkább zuhant, inkább meg sem szólalok, meghúzom magam. Leülök, és igyekszem kizárni a tudatomból, hogy a két kis taknyos minket szid. Azt hallottam már korábban is, hogy Alex a korcs, csak mert van benne némi véla vér, talán ezért is nem kedveli sok lány, én igyekszem ezen felül emelkedni. Összerezzenek, pedig elég jók az idegeim, de úgy az asztalra csapja a könyveket, hogy teljesen elszakad nála a cérna. Én is felpattanok, igyekszem visszafogni őt, mert már a kislányt üti-vágja, a vállánál, a karjainál fogva rángatom az ellenkező irányba. – Alex, ne! Nem éri meg. Különben is, nem csak neked szólt, én vagyok a kurva. – Próbálom észhez téríteni. Remélem, hogy azért tudja, hogy nem vagyok valójában az, csak engem csúfoltak valamivel. A két lány immár nem szól semmit, a vihogásnak nyoma sincs, ám akinek Alex beverte az orrát, nagyon panaszosan néz, látszik rajta, hogy megtorlást akar, és nem számolt vele, hogy a véla ennyire kiakad. Az ő tekintetét keresve rázom a fejemet, hogy hagyják ennyiben, nem kell itt árulkodni. Azt nem tudni, hogy mennyire volt fogantatja a mondandómnak, mert gyorsan lelépnek, ekkor ismét a mardekároshoz fordulok, már ha nem könyökölt engem is orrba. Mondjuk az érdekes lenne, tekintve, hogy milyen régóta járok karatéra. – Inkább húzzunk el mi is, mielőtt még visszajön McGalagony. Vagy Bimba.. nem kell ide büntetőmunka, ugye? – Rángatom magammat, bedobálva mindkettőnk könyveit a táskába, remélve, hogy Alex útközben lehiggad, és képes felfogni, hogy bajba kerülhet, s vele együtt én is. A fizikai tetlegesség olyan, amiért ki is csaphatnak valakit. S tekintve, hogy nem vagyok túl jóban a szüleimmel, már csak ez hiányozna.
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Jól gondoltam, a könyvtár a lehető legunalmasabb hely mind közül. Mindenki csendben pusmog, miközben igyekszik felkészülni a következő vizsgára. Nem mintha nem lenne jó, hogy nyugodt körülmények között lehetek, de ami sok, az sok. Egy csendes helyet kerestem, nem pedig egy temetőt! Komolyan mondom, ennél még Dany monológjai is jobbak lennének. Na, nem mintha nem lenne képes két szó után kiakasztani, de talán – most az egyszer – ezer örömmel rohannék hozzá hegyi beszédért. Erőt veszek azonban magamon és a bájitaltan jegyzeteimre igyekszem koncentrálni. A szavak azonban elég nehezen állnak össze a fejemben, hiszen a gondolataim folyamatosan máshol járnak. Az emeleten vagyunk ugyan, de néhányan annyira jól érzik magukat, hogy ide is felhangzik a nevetésük. A májusi, meleg levegő pedig csábítóan tódul be a nyitott ablakon át. Valóban itt szeretnék ülni? Nem messze tőlem felcsendül a jól ismert, gúnyos nevetés, én pedig megkönnyebbülten sóhajtok fel magamban. Remek, ezúttal sikerült találniuk valaki mást céltáblának, szóval egyelőre leszállnak rólam. Nincs hangulatom lábtörlőt játszani, kaptam már eleget az évek folyamán, most legyen valaki más a soros. Belefáradtam már abba, hogy én legyek az, akit megbélyegeznek, abba pedig végképp, hogy pont ebbe a házba osztott be a süveg. Igazán végiggondolhatná néha a szavait... Egy sárvérű a mardekárba? Megőrült? A szemem sarkából nem sokkal később megpillantom Fawley-t, egyedül. Azt hiszem, ez az első olyan alkalom, amikor nem látom mellette a barátnőit. Még el is csodálkozom kissé, hiszen szinte állandóan egymás sarkában voltak, most pedig egymagában ül le, nem messze tőlem. Az intését nem viszonzom, annyira jóban azért nem vagyok vele, hogy köszöngessek neki. Különben is, minden bizonnyal hamarosan megjelenik a trió másik két tagja is és akkor elkezdenek ők is sugdolózni, nevetgélni. És lehet tippelni, ki kerül ezúttal a célkeresztbe. Szóval, talán jobban teszem, ha gyorsan összerámolom a cuccaimat és távozok innen. Jenkins csajával nem érdemes ujjat húzni, hiszen a banda hamar megbosszulná a dolgot. Már pont pakolnám össze a holmimat, amikor felbukkan két mardekáros srác és piszkálni kezdenek. Fogalmam sincs arról, hogy Fawley nemrég kiesett a köreikből, ennek révén pedig elég hamar magamra veszem a szavaikat. A szemöldököm felszökik a korcs kurva jelző hallatán, ez azért teljesen új számomra. Egy pillanatra se esik le számomra, hogy a második szó talán Alisonra vonatkozik. - Oké, ismételjétek meg, ha meritek! - csapom le a könyveimet az asztalra, az agyam ugyanis immár elég szépen kezd eldurranni. Azt hiszem, itt telt be a pohár. Éveken át tűrtem és tűröm a mai napig is Jenkins piszkálódását, de az, hogy egy nálam is fiatalabb srác tegye meg ugyanezt, az már tényleg túlzás. Amikor pedig másodjára is elhangzik az ostoba korcs jelző, robbanok. Olyan lendülettel kerülöm meg az asztalt, hogy esélyük sincs elszaladni előlem, majd lendítem is a kezem. Az első ütésem telibe kapja a kisebbik orrát, amely szinte abban a pillanatban vérezni is kezd. Ha nem lennék ennyire mérges, észbe kapnék és próbálnék bocsánatot kérni, leginkább attól tartva, hogy ez visszajut Dany fülébe, de egyelőre a következmények miatt aggódom a legkevésbé. Hirtelen mozdulattal fordulok a másik srác felé, gyilkos pillantásokat vetve irányába. - Kérsz te is? - veszem elő az udvariasabb énemet egy pillanatra. - Ha nem takarodtok innen azonnal, megnézhetitek magatokat! - csattanok fel ismét, magamban viszont számítok arra, hogy hiába iszkolnak el innen perceken belül, nemsokára egy tanár kíséretében jönnek vissza.
Vissza tehát a könyvtárba. Egyre eltökéltebb szándékom, hogy egyszer majd én leszek az új számmisztika tanár Vector professzor helyett, de ahhoz először végig kell járnom a ranglétrát, példának okáért évfolyamelsőnek, majd iskolaelsőnek lenni ebből a tárgyból. Aztán egyetemi szakot felvenni, tanársegédnek pályázni, aztán szépen kivárni, hogy az öreg nyugdíjba vonul. Addig rengeteg csillagállást kell megvizsgálnom, másokat is bevonni, tanítani. Ám mégis elvonja kissé a figyelememet, hogy a szüleim mit üzletelgetnek Corvus szüleivel. Elképzelésem sincsen róla, mégis zavar, hogy idegenek járkálnak a házunkban. Ráadásul mintha a nevemet is hallottam volna, talán rólam beszéltek? Lehet, hogy csak üldözési mánia. Ezúttal nem húzok egyenruhát, csak egy sima sötét farmert, és egy méregzöld blúzt viselek, egyedül a hajamat fontam be, hogy legyen valami tartása. Körbenézek, hátha látom valahol Noah bandáját, de Beth és Jasmine nem olyan alkatok, akik a könyvtárban múlatják az időt. Ám hiába ülnék le, valaki mégis rajtam nevet. Alsósok, vélhetően olyan negyedikes mardekársok lehetnek, egykori barátnőim alaposan elterjesztették rólam, hogy mekkora céda vagyok. Savanyú képpel veszem vissza a válltáskámat, és indulok másfelé, nem akarok most társaságot, ám úgy fest, kellően sokan vannak most a könyvtárban, nem úszom meg. Ha csak nem találok valakit, aki legalább semleges az irányomba. Megtehetném azt is, hogy inkább levezetem a gőzt, a gyakorolóteremben egész jókat tudok edzeni. Ám nem sok választásom van, csak Alexet látom, aki szóba jöhet. Azt a múltkorit biztosan félreértette! Láttam, hogy valami bájolós trükkel próbálkozott, felhúztam magam rajta, de nem löktem fel, csak elsiettem mellette, vélhetően elsodorhattam, mert szándékosan nem szoktam másokat inzultálni, még akkor sem, ha megérdemilik. Igaz, nem is segítettem fel, de magára vessen, ha itt játssza a szexbombát. Mindenesetre anélkül, hogy kérdezném, leülök az asztalához, de azért intek neki. Ám hiába ülök le, és csapom fel a számmisztika könyvet, magam elé húzva a jegyzeteimet, a két kicsi felpattan, követnek engem, és most már a közelemben vihognak, de mutogatásuk átterjed Alex-re is. Mintha mindkettőnkben célpontot találtak volna, elhangzik szájukból a korcs és a kurva szó is. Behunyom a szememet, nem akarom őket leordítani, mégiscsak egy könyvtárban vagyunk.
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Van egy olyan kósza sejtésem, hogy Dany akkor se keresne pont itt, ha én magam írnék számára levelet arról, hogy merre is tartózkodom jelenleg. Minden bizonnyal csak nevetne egyet a dolgon, de hogy ide jönne utoljára... Hát, arra a fejemet merném tenni. A könyvtár az a hely, ahol ritkán szokott látni, vagyis – őszintén szólva – soha. Erről árulkodik az is, hogy az imént sikerült is eltévednem a rengeteg szekrénysor között. Ez a hely tele van könyvvel és csendben pusmogó diákokkal, akik a szabadidejük helyett ezt élvezik. Tanulás. Most komolyan? Még csak nem is lehet rendesen beszélgetni! Mi ebben olyan jó? Mindenesetre, nem fordulok hátra, hiszen ha ezt tenném, akkor nagy eséllyel belebotlanék drága unokabátyámba, aki minden bizonnyal az udvaron rója a szokásos köreit. Vagy tanul. Erre a két lehetőségre felkészülve vettem az irányt pont ide, a leghátsó, eldugott zugba. A hely egyébként is tele van mardekárosokkal jelenleg, akik nagy eséllyel a vizsgáikra készülnek, nekem pedig semmi kedvem a hülyeségeiket hallgatni. Itt pedig pont nem látnak, szóval lassan el is felejtik majd, hogy itt vagyok. Lehajítom hát a táskám az egyik székre, majd előveszem a pennáimat és néhány tekercs pergament. A bájitaltan az egyetlen olyan tantárgy, amelyből ösztönösen jó vagyok és szándékomban is áll tartani az átlagom, mivel feltett szándékom méregkeverő-szakra menni. És mivel ez az R.B.F. éve és már május közepénél járunk, talán nem ártana kissé nekilendülnöm az elméletnek. Pont ezért sem hiányzik a nyakamra Daniel... Annyira belelelkesedne attól, hogy magolni lát, hogy fél órás szentbeszédet tartana arról, mennyivel jobb lenne, ha minden tantárggyal kapcsolatban így tennék. Nekem pedig semmi kedvem végighallgatni a fülrágását. Az a fél óra pedig a rövidített verzió lenne, még csak nem is a teljes. Ha Dany belelendül, képes egész napos előadást tartani a témára vonatkozóan. Kényelmesen elhelyezkedem hát, miközben óvatosan kilesek a polcok mögül. Remek, egyelőre senki se foglalkozik velem. Amint belelendülnek, képtelen leszek majd itt hagyni a könyvtárat. Szokásuk ugyanis körbeülni engem a teremben, óra előtt és úgy gúnyolódni rajtam, hogy még véletlenül se lóghassak el előlük. Különben is, mire mennék vele? Az osztálytársaim, szóval merre mehetnék? Leginkább csak igyekszem elengedni a fülem mellett a szavaikat... Korcs félvér. Mugli ivadék. Most komolyan? Miért mindig csak a családi hátteremmel piszkálnak? Lehetnének kissé egyedibbek is, nem igaz? A lányok általában az öltözködésemmel szurkálódnak, de ők leginkább – sejtéseim szerint – inkább irigyek rám. Egyszer ugyanis levettem a karperecem és majdnem megcsókoltattam magam Fawley pasijával, csak hogy megmutassam számára, hogy elég lenne egyet csettintenem és ő már rohanna hozzám. A csókból persze nem lett semmi, mert még időben eltoltam magam elől azt az undorító Jenkint, de a szöszi arca! Na, az mindent megért. Másnap meg is lett a böjtje, mert fellökött a folyosón, de őszintén szólva, nem érdekelt. A felháborodott képét mélyen elraktároztam magamban és bármikor ismét elővehetem.
Ajkaimba harapok ahogy szóba jön, miért is vagyok olyan amilyen. Nem akarom beavatni, hogy amióta az eszemet tudom apám mindig is vert, kínzott. Sőt egy átkozott kísérleti patkány vagyok számára. Arról nem is beszélve, hogy kihinne nekem? Még, ha el is mondom valakinek, miért hinné nekem? Senki sem kedvel, teljesen egyedül vagyok és egyáltalán nincs kedvem visszamenni oda, de kénytelen vagyok. Nem az izgat mi lesz velem, én Aident féltem. Ha mégis védi magát ő jár rosszabbul azt meg nem akarom. Nem akarom elveszíteni. - Én inkább tejes vagyok. Mindent szeretek, amiben van tej. - kakaó, süti, tejbegriz. Minden, amiben van tej azzal lelehet kenyerezni. Régen Aiden mézes tejjel nyugtatgatott, ha rémálmom volt. Azóta is szeretem a tejet.
Egy embert a leghatékonyabban nem pengékkel, hanem könyvekkel lehet eltörölni.
Azért mondjuk növénytani könyveket kihajítani az ablakon meg egy... iskolatársat, nem teljesen ugyanaz, de isten ments, hogy eljátsszam ezt. Elég gáz lenne, ha időt áldoz rám, meg én is, nem is keveset, hogy valamit végre megértsek és erre megbuknék... Biztos hogy nem! - Nem is tudom.. Te valahogy érettebbnek tűnsz a korodbelieknél. De, hogy pontosan miért azt nem tudnám megmondani.. - legalábbis nekem nagyon ezt a benyomást kelti. Hiszen fogalmam sincs mi van a háttérben, nem ismerem, számomra épp annyira új személy mint még nagyon sokan. Az első benyomás pedig csalóka tud lenni, aztán persze ki tudja? Ha tudnám, hogy hogyan érzi magát, biztosan vissza kérdeznék, hogy dehát ide az apja nem ér el és az iskolai szüneteket sem kell otthon töltenie, jó valószínűleg a nyár is épp elég. Biztosan ledöbbentene, hogy ilyen szintű negatív mentális hatással lehet egy apa a gyerekére, hogy jelen sincs, de ő nem érzi magát biztonságban... Ez rettenetes lehet... - Oh király! Nincs is jobb egy esti teánál.. vagy te mit szeretsz? - kérdem nyugodt, halk de lelkes hangon. Nem tehetek róla, hajlamos vagyok nem észre venni magamat, de hát ha zavarom, úgy is szól nem? Bizonyos szempontból hihetetlenül kölyök vagyok még.
A válaszára csak biccentek. Ha meglesz az már jó. De, ha így is megbukik kihajítom az ablakon üvegestül. Megmerem tenni. Aiden tudná tanúsítani. Azóta is keresi a növénytani tankönyveket a kertben. A humoros megjegyzésre húzom a szám. Nem is emlékszem mikor nevettem utoljára. Azt tudom, hogy kicsi voltam akkor és Aidennek mutattam a vigyorog. De fogalmam sincs mikor volt az. Aiden...vajon most mit csinál? - Hogy érted? - kérdezek rá a következtetésre. Nagyon nem szeretek kitűni. Otthon is, ha nyugton maradok akkor nagy eséllyel apám elfelejti, hogy élek és békén hagy. Kissé bánt, hogy sehol sem vagyok biztonságban. Éppen hogy csak kilépek ismét rám akaszkodik akárcsak egy parazita, de nem szólok, nem szívesen sérteném meg. - A konyhán gyakori vendég vagyok. - nem, nem azért mert édesszáju volnék. Szimplán csak alvási zavarom van és egy meleg tej megnyugtat. A felügyelő tanár sokszor talált ott egy bögrét szürcsölve. Van egy olyan érzésem, hogy ha kell magával húz egészen a konyháig. Szóval túlsok választásom nincs.
Egy embert a leghatékonyabban nem pengékkel, hanem könyvekkel lehet eltörölni.
- Nem. Így már rendben leszek! - mondom egy széles vigyorral. Úgy érzem zsibog az agyam és azért határozottan örülök, hogy már nem tanulunk. Nem miatta. Alapból szenvedek néha. De mivel muszáj megcsinálom. Utólag cserébe mindig zseniális következtetéseket vagyok képes levonni a beépült anyagból. Hallgatom amit a pletykákról mond. - Igen az feltűnt, hogy kimért vagy. De ez szerintem nem negatívum. Tuti van humorod is. Ha meg nem érdekelnek azok amik a korodbelieket.. - vállat vonok aztán egy cinkos mosollyal csettintek és rá mutatok. - Ez bizonyára azért van, mert cserébe sokkal jobb dolgokat tudsz! - na tessék kiléptünk a könyvtárból, már nem tanulunk én meg mint a búgócsiga letámadom mindenféle hülyeséggel. - Konyha? - teszem fel hirtelen a kereszt kérdést. - Az nem olyan feltűnő és túl messze sincs a házainktól... Nem mintha bele sajdulna a lábam a hosszabb távokba, vagy tartanék a büntetéstől, de anya így is épp eleget hallhat rólam... Nem akarom, hogy miattam szólják meg. - egészítem ki egy kisebb, személyesebb gondolatmenettel. Mégiscsak itt tanít, nem kéne kihúznom a gyufát túl gyakran...
Próbálok türelmes lenni és megőrizni hidegvérem. Aiden is mindig türelmes volt velem és nem csak a tanulásnál. Én sem vagyok mindenható, én a növényekhez nem értek. Emlékszem mennyire féltem mikor először kértem segítséget Aidentől. Ő nagyon örült, hogy végre kértem tőle valamit, de ez csak a tanulás, a magánéletben még nem kértem. Nyugodt hangnemben magyarázom neki a dolgokat. Ha kell hagyok neki kis szünetet, hogy ne legyen neki túlsok. Az órát a könyvtáros néni zavarta meg és ez kicsit még is lép. Az ablakon kinézve konstatálom, hogy igen tényleg késő van. - Elnézést máris megyünk. - állok fel és a cuccaimat kezdem szedni. - Van még valami, amit nem értesz? Kérdezem tőle, hogy ha kell tudjak tanácsot adni. A pletykás megjegyzésére túl sokat nem reagálok. Tisztában vagyok a részletekről, de nem izgatnak túlságosan. - A pletyka csak pletyka. A vélemény meg egy személyes gondolat. Vannak melyek alaptalanok, de vannak igazak is. Én nem vagyok egy barátkozó típus, így gyakran leszek legtöbbször akaratlanul bunkó leszek. Meg közönyösnek tartom magam. Nem igen izgat mit mondanak rólam. - sok embernek ez nem tetszik, hogy nem húzom fel magam ilyeneken. Kilépve a könyvtárból megállok és nézni kezdem merre is mehetnék. Konyha, folyosók, birtok, erdő? Mihez lenne kedvem?
Egy embert a leghatékonyabban nem pengékkel, hanem könyvekkel lehet eltörölni.
Mindenképpen a miértekig kell elmennünk, nem érem be csak a felszínnel, pont ez a baj, hogy valahol elsiklottam és meg kell találnom a válaszokat. Leülök hát a kínált helyre és neki állunk felfejteni mindent is. Én ezt kifejezetten élvezem, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy nem megyek a másik agyára mindeközben. Mivel szana szét hullik folyton a figyelmem a legkönnyebben, minden vizuálisan fog megragadni. Főleg ha mondjuk velem csináltatja inkább a rajzokat és amit magyaráz mellé azt lejegyzetelem. Jó késő lehet már mire végzünk, bőven ránk esteledett és a könyvtárosnő jön oda hozzánk. Épp még nyúznám szegény srácot pár kérdéssel, amikor a Miss felbukkan. - Lassan takarodó. Épp ideje mennek. Ennyire egyetlen dolgozat sem lehet fontos! - a hangjában van valami különös él, ami arra sarkall, hogy valóban le kéne lépnünk. Így elkezdem össze szedni a cuccaimat. - Hű.. jól elment az idő. - Pakolok tovább, közben lopva a mardekáros srácra nézek. - Tudod.. egyáltalán nem olyan vagy, mint amilyennek mondanak. - aztán vicceskedve hozzá teszem - És nem mellékesen az életemet mentetted meg! - fogalmam sincs hogy ő rögtön a hálókörlete felé akarja-e venni az irányt, de én tuti tennék még pár kört... Mondjuk a konyha felé. Hátha kapható ilyesmire. Jó lenne beszélgetni valamiről, mert jelenleg annyira a fejemben zsongnak a rúna-bűbájok, hogy képes lennék alva járva az egész szobára valami fasza varázst tenni.. aminek ki tudja miféle hatása lenne!
♫★♫
A hozzászólást Alistair Wilson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2020-07-04, 15:30-kor.
Kissé fura nekem ez a korrepetálós dolog. Sosem tanítottam senkit és a legtöbbször segíteni sem segítettem lévén vagy elküldtek melegebb éghajlatra, vagy a lányok esetében elfutottak. De nem igen értem miért. Tudtommal nem tettem semmi olyat, amivel ezt érdemelném. Vagy de csak nem emlékszem rá? Mikor elmondja mi is leginkább a problémája elgondolkodom. Úgy kell elmagyaráznom neki, hogy megértse. Elvégre mindenkinek van úgy mond egy saját nyelvezete, amit jobban megért. Valaki a tényszerű dolgokat szereti, valaki pedig a miértekre is kíváncsi. A kérdés az ő milyen. Gondolataimból a magáról alkotott képe húz vissza. Ránézek, mintha a szemeiből próbálnék olvasni. - Nem baj, megoldjuk. - biztatom kicsit, hogy nincs elveszve. A székre mutatva kérem, hogy üljön le, majd vele szembe helyet foglalok. Úgy határoztam, hogy az alapokkal kezdem, azokat elevenítem fel. Így az alap kérdéseire választ kaphat. Majd egy kicsit a bűbájokról is mesélek és a legvégén összehasonlítjuk a kettőt. Jegyzeteket és illusztrációkat is rajzolok a füzetembe és úgy magyarázom neki a dolgokat, hogy vizuális képe is legyen, mi hogy működik és így magától is rájöhet a különbségekre, hasonlóságokra.
Egy embert a leghatékonyabban nem pengékkel, hanem könyvekkel lehet eltörölni.
Örülök, amikor kiderül, hogy nem lőttem mellé. Bár valahol zseninek tartom magamat, hogy a szóban történt személyleírás alapján tényleg be tudtam azonosítani a srácot. De elég az ön-örömnek. Elég lestrapáltnak tűnik így igyekszem nem lefárasztani. Ami azt jelenti, hogy a széteső figyelmemet kordában kell tartanom! A kérdésére egy pillanatra elgondolkozom. Aztán szusszantva oda húzok egy széket. - Igazából az a rész nem teljesen tiszta, hogy mi a különbség a végeredményt tekintve a rúna varázslatok és bűbájjal végzett varázslatok között.. meg egy kissé kusza a működési mechanizmusuk... - nem teljesen vagyok hülye a témában, de lényegesen másképp tanultuk az alapokat mint itt amik vannak. - Ömm és előre is bocsi, van némi figyelemzavarom, de.. majd igyekszem nem szétesni. - ha esetleg furcsállva néz rám egy kissé szerencsétlen mosollyal hozzá teszem - Csak gondoltam szólok, mielőtt szétátkoznál, ha ötödszörre kérdezek vissza.. - na igen jobb felkészíteni őt is, hogy attól mert nem konkrétan az egész anyagot kérdeztem, cseppet sem lesz egyszerű menet ez. Remélem azért nem küld el a francba ennek örömére, hogy jó akkor próbálkozzak ezzel másnál!
Kétségek, kérdések, szenvedés, fájdalom, kevéske öröm. Ebből áll az életem. Míg itt vagyok az első kettő érvényesül, olykor egy kicsi öröm is rám talál, mikor a kedvenc órámon ülhetek, vagy mikor vacsoránál a kedvencemet ehetem. De a nyugodtság csak délután, vagy este talál meg, mikor egyedül sétálgatok a birtok területén és nem gondolva semmire csak a természet nyugtatgatja vérző szívem. A szél suhogása, ahogy simogatja gyönge testem. A víz hideg érintése, mely sebeimet megnyugtatja és ápolja, csak úgy mint ő. Igen, a boldogság csak mellette talál meg, mikor vele lehetek és csak vele. Mikor apám nem ólálkodik a közelben és a nyomás kisebb lesz. Emlékszem, kicsiként mennyire is ragaszkodtam hozzá. Belekapaszkodtam lábába és el nem eresztettem. Azt veszem észre, hogy már nem is a könyvre figyelek, hanem gondolataimban, emlékeimben úszkálok. Hiába próbálok a jóba kapaszkodni és nem lehúzni magamat a mélybe a kínzások, a sikolyaim emléke mindig előtörnek. Vajon, mikor nyugszom meg végre? Egyáltalán megtudok nyugodni? Vagy egész életemben rettegni fogok olyas valamitől, ami már nem létezik? Ezt, majd az élet eldönti. Hiába bámulok a könyvbe, amit már nem is olvasok így is észre veszem a körülöttem ólálkodó diákot, akire már akkor rászegezem a tekintetem, mielőtt leszólítana. Kissé meglepő, lévén engem pont, hogy nem kedvelnek a gyerekek néha okkal. Elvégre még én is tudom magamról, hogy bunkó szoktam lenni olykor. És még csak nem is direkt. Kérdésére ösztönösen felszökik a szemöldököm és habozva, de kezet fogok vele. - Igen....miért? - érdeklődöm meg miért keres fel. Pont engem az antiszociális hülye gyereket, akit a fél iskola gyűlöl a másik fele meg csak azért nem, mert azok a tanárok. Bár ha pontos akarok lenni akkor csak a negyede nem utál. Bár a gyógynövény tanárom agyára mehetek még. Azaz egy tantárgy, amit megszenvedek minden évben. De jó, hogy nálunk sem én foglalkozok a növényekkel, hanem Aiden. Így tovább élhetnek és "boldogan". Meghallva, mit is kér tőlem pislogok párat. Most vagy álmodom és bármelyik pillanatban megszólalhat az ébresztőm, vagy ez a srác még nem hallotta azokat a dolgokat, amik többségében alaptalanok, de igen is erőszeretettel léteznek. - Persze.... - válaszoltam hirtelenjében át sem gondolva a dolgot. Szegény gyerek...mit vállalt be... - Pontosabban, mely részéből kéne segítség? - ha azt mondja az egészből nagy rá az esély, hogy halálra átkozom magamat. Pláne, ha kinyögi hogy holnapig kéne megtanulni az egész éves anyagot. Míg a válaszra várok addig fejemben már össze is állítottam a dolgokat, miként kéne hozzá látni.
Egy embert a leghatékonyabban nem pengékkel, hanem könyvekkel lehet eltörölni.
Órák óta kóválygok a könyvtárban, hiába vannak rendszerezve és elvileg egyszerűnek kéne lennie megtalálni mindent... mégis egyik könyvet a másik után felnyitva -első körön a tartalomjegyzéknél, hogy tudjam, benne van-e egyáltalán az amit keresek- pörgetem őket. Kezdek fáradni. Ahogy nyitom egyiket a másik után, azzal a lendülettel csukom is be őket. Szelektálok, nagyon vadul és igencsak tempósan. Persze találok pár könyvet az adott témában, amivel a kezemben le is ülök hol ide hol oda, nincs kiszemelt asztalprédám amihez mindig vissza térnék. A fáradtságomat abból is érzem, hogy hiába jegyzek meg mindenféle apró hülyeséget, valójában nem fogom fel amit olvasok. Cserébe az agyam valahol nagyon brutálisan hol erre, hol arra száll és azon kell kapnom magamat, hogy már semmi köze a rúnaismerethez azoknak a könyveknek amik felé elcsapongtam. Végül magam is belátom, hogy ha még pár órát maradok itt, azzal a címszóval, hogy "de hát rúnaismeret házihoz kerestem anyagot" akkor biztos, hogy holnapra marhára egy hangot nem fogok írni! Márpedig így is kaptam a tanárnőtől egy hetet, mert alapból le vagyok maradva. Hiszen az előző suliban teljesen máshogy tanultunk mindent.. Félig kifolyt aggyal meredek állva egy éppen felnyitott kisalakú verseskötetbe... fogalmam sincs az, hogy került a kezem ügyébe de tényleg! - És ekkor megérkezik a felismerés, hogy muszáj segítséget kérnem, ha nem akarok elvérezni ezen a tárgyon. Amarának bezzeg olyan az agya mint a szivacs! Nagyon könnyen meg is ért mindent nem csak megjegyez mint én.... Szusszantok egyet kisstílű, de végülis nem rosszindulatú agonizálásomon a testvérem irányába, mikor is észre veszek valakit a szemem sarkából egy pár asztallal odébb. Pillanatra csak nézek rá, majd leteszem a könyvet a kezemből, felnyalábolom a vállamra a táskámat és nem levéve a szememet a srácról -mintha csak attól tartanék, bármikor köddé válhatna- megindulok felé. Szinte minden felvezetés nélkül úszom be a látóterébe és a könyvtárra tekintettel, halkan szólítom meg. - Szia! Ömm... Te vagy Arthur West? - kezet nyújtok neki. Igyekszem nem ideges lenni, pedig mindig az vagyok ilyenkor. - A nevem Alistair Wilson és ööö... még a nagyteremben kérdezősködtem és azt mondták, te elég jó vagy rúnaismeretből és... Tudnál esetleg segíteni? - megvillantok egy esetlenebb mosolyt is, de az idegességem miatt rögtön villanthatok is egy pár hegyes fogat.. nem ám mint a vámpíroknak csak a szemfoguk.. ugyan... Nem is értem miért ez az idegesség.. Mintha nem beszéltem volna még más emberekkel. Lehet azok a pletykák hatnak ilyen hülyén amik minden bizonnyal tök alaptalanok róla..?
A mai délutánt a könyvtárban töltöm. Könyveket keresgélve járom be a sorokat, hiába tudom, mit is akarok. Távolról úgy nézek, ki mint egy elveszett bárány, aki elvesztette a nyáját és aggódva pislog merre is induljon. De közelebbről nézve egyértelművé válik, hogy csak az idővel játszok. Olyan könyvek címeit olvasgatom, melyek hidegen hagynának csak azért, hogy a kezembe kerülve a könyv gyorsabban teljenek az órák és kiolvasása után ne csak üljek ott, mint egy darab fa várva, hogy takarodó legyen. Míg az otthon nekem a Pokol, ahol reszketve bujdosom apám elől, aki olykor nem fél egy tőrrel felsérteni hamvas bőrömet, addig az iskola a Mennyország is lehetne számomra. De az igazság az, hogy nem találom a helyem. Valami hiányzik, aminek közelsége már-már lételemmé fejlődte ki magát. Ha pontosabb akarok lenni akkor inkább ki. Hiányzik mellőlem Aiden. A nyugodtsága, a szeretete, a türelme. Ő az egyetlen, aki megért engem és pátyolgat. Vajon, vele minden rendben? Lassan a fájdalmas kérdéseimet elhessegetem és célirányba veszem azt a polcot, ahol a kiszemelt könyvecske pihen. A súlyos könyvet az egyik üres asztalhoz cipelem, gyönge, törékeny testemmel. Tisztelve a könyvtárat, annak dolgozóját, a diákokat és magát a könyvet óvatosan nesztelenül lefektetem, meg ne zavarjam a tanulókat. Lapjait lassan forgatom, olvasgatom. Hagyom, hogy megszűnjön az idő és akár estig itt üljek. Nincs lelkierőm más elfoglaltságot keresni, így beletemetem magam a fejemnél kétszer nagyobb könyvbe varázslókról és boszorkányokról olvasgatva. Egy kis szerencsével meg is marad bennem valami. Ahogy halad szemem a könyv belsejébe és nem csak pozitív mágiahasználókról tudomást szerezni kérdések árasztják el fejemet. Tényleg ennyire mocskos lenne a lelked, apám? Vajon én is olyan vagyok, mint te? Olyan leszek, mint te? Vagy eltudom kerülni és jobb emberré válni? Mekkora hatással lehetsz rám? Tényleg ennyire gyűlölsz és hibáztatsz, azért amit akaratlanul tettem? Ekkora élvezetet, lelki békét nyújt neked az, ha szenvedni látsz? Vagy csak a gyász elvette a józan eszed?
- Aha, nagyvonalakban - bólintottam, amikor összefoglalta két szóban. Az meg ismét egy másik dolog, hogy bizonyos szempontból még segítség is lehet, ami a másik bizniszemet illeti. Külföldi utazások alkalmával könnyebb beszerezni egy-egy ritka növényt, ami az angliai éghajlaton nem él meg valamiért, mert mondjuk túl hideg van, túl meleg, túl sokat esik... de akkor ezeket megtalálom máshol, ahol jelentősen olcsóbb is, mint ide akár hivatásos kereskedők által beszállítva, akár a feketepiacon, és senkinek még csak gyanús se lehet, mivel aki ismer, annak köztudott, hogy érdekel a bájitaltan, és a legtöbb alapanyagot azért nem arra használják alapvetően, hogy drog legyen belőle. Akinek nem kell tudnia, az jobb esetben nem is tudja, hogy nálam nem éppen gyógyfőzetek készülnek. Persze amikor a szakra jelentkeztem, ez nem volt szempont, de be kellett látnom, hogy az utazgatásnak ez a típusú előnye is megvan. - Persze, tudom - feleltem, hiszen ezért is mondtam, hogy inkább meg se kérdezném. Elég nyilvánvaló, ha az ember egy ilyen családban nő fel. Valószínűleg ha az én családomnak nem ilyen halál unalmas meg szentfazék hagyománya lenne, akkor én se fordultam volna el tőle, de így... Nem, így a legkönnyebb hatalmat szerezni, és egyébként is behányok a politikától. - Nem is feltételeztem, hogy pisztolyt fogtak a fejedhez, hogy márpedig ezt fogod csinálni. De százalákosan nyilván magasabb az esélye - vontam vállat. Közben lassacskán ki is értünk a kastélyból, már csak a kapun kívülre kell jutnunk, ahol már szabad a terep a hoppanáláshoz a faluba. - Akkor Roxmortsban az üzletsoron találkozunk - mondtam, bár nem mintha nem egy-két másodperces művelet lenne az egész... de amint befejeztem a mondatot, már hoppanáltam is az említett helyszínre, ahonnan már csak keresnünk kell egy helyet, ahol kapunk zsupszkulcsot, a neheze meg még csak ekkor kezdődik.
Ezzel azért nem teljesen értek egyet, de végül ezt nem teszem szóvá. A könnyebb út lehet az okosok döntése is, bár tény, hogy aki nem meri nagy fába vágni a fejszéjét az is hajlamos inkább a könnyebb utat választani. Mi a nehezebb mellett döntöttünk, ami azt is jelentheti, hogy elbukunk majd. Nem vagyok öntelt, és nem gondolom úgy, hogy amit előttünk sokan nem találtak meg az majd nekünk sikerülni fog, de lehetünk okosabbak, mázlistábbak is és lehetésges, hogy mégis mellénk pártol majd a szerencse és ez egy próbát mindenképp megér. - Akkor jó, így legalább jóval gyorsabbak leszünk. -bólintok, habár persze nem ugorhatunk egyből az idős fickó kertjébe, hiszen sosem jártunk még ott, de azért ez már haladás, hogy nem kell lesétálni egészen Roxmortsig, hogy gyorsabb legyen a haladás. Persze a legtöbb zsupszkulcsot engedélyeztetni kell, de ha elég ügyesek vagyunk akkor találunk olyan alakot Londonban, akinél ez nem telik olyan hosszú időbe és könnyen gyorsan célba érhetünk. Legalábbis remélem, hogy a szüleim általi kapcsolatokat ilyen esetekben ki tudom használni. - Világos, tehát az izgalma és az érdekessége miatt. - bólintok és persze a gondolataimat ezúttal is megtartom magamnak. Az ereklyevadászat elhivatottság, csak azért ezt a szakot választani, mert izgi, meg mert nem egysíkű... Oh ha tudná hányszor jártunk a szüleimmel vakvágányon, hogy hányszor kellett poros könyvtárakban ücsörögni naphosszat, vagy utatkeresni ott, ahol még a madár se járt és valószínűleg nem is fog soha... Nem olyan kis sétagalopp ez, és a legtöbb diáknak olyan romantikus elképzelései vannak a kalandokról és az izgalomról, amin én mindig csak magamban mosolyogni tudok, hiszen én ebben nőttem fel, pontosan tudom, hogy miről is szól az ereklyevadászat minden árnyoldalával és nehézségével együtt. - Családi hagyomány, de gondolom ezzel tisztában vagy. - bóintok, hiszen ha kicsit is ismeri az ereklyevadászatot, akkor hallhatta már a Smallwood nevet. Akadnak kutatások, ahol a tankönyveinkben is szerepel itt ott egy-egy felmenőm neve, a szüleimé csak azért nem, mert ők még elég fiatalok hozzá. - De persze ettől még csinálhatnék mást ,senki se erőltette rám, de szeretem és már ismerem is elég jól, hogy tudjam milyen hátulütői vannak. Legalább tiszta képem van róla mivel fogok foglalkozni és nem ringatom magamat valamiféle fiatalkori ábrándba. - nem teszem hozzá, hogy mint sokan, mint talán ő is, de... tehetném. Végtére is akár még hálás is lehet, hogy mellém osztották be, tanulhat valamelyest a szakmáról, már persze ha akar.
- Ja, azért mondom, hogy kicsit méltatlannak tűnik, hogy ennyire nem elterjedt - vontam vállat, ezzel le is zárva ennek a fazonnak a megtárgyalását. Majd meglátjuk, élőben milyen lesz, addig felesleges róla beszélnünk. - A gyengék mindig a könnyebb utat választják - fűztem hozzá, hiszen tényleg hallottam egy-egy ügyet, amit választottak mások. Nagyobb eséllyel indulnak az ereklye megtalálásával kapcsolatban, az tény, de az is, hogy a dicsőség is kisebb. Csekélyebb történelmi jelentőségű cuccokat, kvázi kacatokat bárhol találok, ahhoz nem kell ereklyevadásznak lenni. Éppen ezért nem is értem, miért nincs meg ez a bizonyítási vágy mindenkiben. - Persze, már egy jó ideje - feleltem. Igazából azonnal nekikezdtem a tanulásnak, amint elértem a minimum korhatárt, hogy minél gyorsabban meglegyen és ne függjek egyéb tényezőktől. Kényelmesebb és gyorsabb, mint bármi, úgyhogy most sincs ellenemre természetesen, ha ezt az utazási formát választjuk gyaloglás helyett. - Egy kicsit mindig is érdekelt, bár az utolsó évig még nem teljesen voltam biztos benne, hogy mit akarok - magyaráztam. Még az is megfordult a fejemben, hogy kihagyok egy évet, vagy szimplán hagyom az egyetemet a francba, de mindkettő elég futó gondolat volt. - Részemről a sokoldalúság fontos volt, egyrészt, hogy ne váljon unalmassá, másrészt hogy feszegessem a saját határaimat is, és persze ne csak egy szürke arc legyek a tömegben. Szóval végül itt kötöttem ki. - Ezeken kívül benne volt az is, hogy olyasvalamit csináljak, amire a családban még nem volt példa. Ha azt a vonalat követtem volna, könnyebb dolgom van feljebb lépni a ranglétrán, de ezt is el akartam kerülni, illetve... én a politikában, egy ispotályban vagy az auror parancsnokságon? Haha. Jó vicc. Persze az apám ennek még mindig jobban örülne, de tudom, hogy tisztában van vele, nem tudja megváltoztatni a terveim. - Azt hiszem, azt inkább meg se kérdezem, te miért ezt választottad - tereltem át a szót a lányra, akinél nagyon is egyértelműnek tűnt az indok.
- Olvastam már róla én is, de valahogy még sose fordítottam rá nagyobb figyelmet, de próbáljuk meg. Végül is egy nyom és ezzel akár nyerhetünk is, a többiek szerintem vagy nem érnek el semmit, vagy könnyebb feladatot választanak majd. - na igen a szokásos hozzáállás meg van a részemről. Mondhatnánk, hogy nagyképű vagyok, de úgy gondolom, hogy igenis nagy fába vágtuk a fejszénket és hogy meg fogjuk majd oldani a dolgot, legalábbis mindent megteszünk majd érte. Ezzel azért elég nagy hírt is szerzhetünk magunknak. Tény és való, hogy épp elég cikkben merült fel a nevem már a világverseny kapcsán is, de én nem mint sportoló akarok híres lenni, soha sem ez volt a célom, hanem a szüleim nyomdokaiba lépve szeretném tovább vinni a nevüket és én magam is híres felfedezéseket szeretnék tenni. Ha az első nem egyedül a sajátom lesz, hát egye fene, majd a következő az lesz. - Letetted már a hoppvizsgát igaz? - pillantok a srácra, remélvén, hogy nem kell legyalogolnunk egészen Roxmortsig, hanem hoppanálhatunk a faluba és ott elég lesz szereznünk egy zsupszkulcsot. Nem mondom, hogy nem menne hoppanálással, de mivel olyan helyre megyünk, ahol még sosem jártam és nagyobb távolságokat még nem tettem meg gyakran azért nem kockáztatnánk, hogy mondjuk egy kerítésben kötünk ki, vagy ilyesmi. Ehhez jobb lesz, ha Roxmortsban szerzünk egy megfelelően beállított zsupszkulcsot, amivel eljutunk a fickóhoz, de persze előbb el kell sétálnunk az iskolán kívülre. - És miért ez a szak? Miért akarsz ezzel foglalkozni? - nem mondom, hogy első ránézésre nem néz ki úgy, mint egy ereklyevadász, de na előbb illene be egy varázsrockbandába, mint ereklyevadásznak. Persze tény, hogy ez a szakma rengeteg izgalommal jár, sokan választják, akik mondjuk úgy lázadók, de kérdés, hogy ő csak lázadásból választotta, vagy komolyabban kötődik hozzá, netán csak kalandozni akar és ki nem állhatja a komolyabb kutatást, hiszen ez azért ezzel is jár.
- Cillian Mullarkey a neve. Benne van a pakliban, hogy csak egy vén bolond, akinek egy ideig túlzottan felkapták a nevét, na meg ismerjük a firkászokat is... - vontam vállat. - De nekem egészen hitelesnek tűntek a róla írt cikkek. Nem fűződik a nevéhez ezernyi ereklye, mint sok más kincsvadásznál, de ez leginkább annak köszönhető, hogy lassan dolgozott, de biztosan. Kicsit méltatlannak is érzem a mellőzését... - magyaráztam, amit róla tudni, hátha így többet mondok. Aktív éveiben se volt egy szószátyár alak, akár a magánélete, akár a felfedezései voltak a téma, legalábbis nekem az jött le, ahogy eddig utánanéztem a munkásságának. Aztán meglátjuk, milyen is valójában, mennyire segítőkész, van-e normális információja, vagy egy rakás kamu az egész, és a kutatása megbukott, azért adta fel. Végülis vagy többet tudunk, vagy ugyanannyit, veszíteni tényleg nem tudunk. Lehet, hogy többet tud a faszi, mint azt bárki gondolná, akkor meg elég nagy szám lenne, ha mi folytathatnánk a kutatást az eddig összeszedett anyagai után. - Írország - bólintottam megerősítésképpen, és amíg Sidney a cuccait szedte össze, addig én is így tettem a sajátjaimmal, aztán meg a pálcám segítségével raktam a helyére a leszedett könyveket, hogy mégse hagyjuk így itt az egész kupacot. Ha úgy tűnik, hogy van értelme, meg esélye, hogy valami összefüggést találhatunk bennük a későbbiekben, amit eddig nem... hát akkor majd visszajövünk átnyálazni ezeket, de most inkább jobb lenne a tettek mezejére lépni. - Akkor indulás - mondtam és máris a kijárat felé vettem az irányt, hiszen hasonlóan tettrekésznek tűnt, mint én. Sok cucc ehhez nem kell, elvégre egy ártatlan látogatásról van csak szó, oda meg egy jegyzetfüzetnél megy egy táskánál több aligha kellhet, az meg mind nálunk van. És remélhetőleg a szerencse is.
Csendesen hallgatom a szavait, időnként hümmögök, de főleg a térképet figyelem. A feljegyzések szerint igen régi az info, hogy látták a kesztyűt, vagy a pörölyt, úgyhogy kicsi az esély, hogy még ott van, de egy próbát tényleg megérhet a dolog, viszont több az esélyünk, ha vannak plusz információink, ezért természetesen felkapom a fejemet a szavai hallatán. - Végül is mindenképpen megér egy próbát. Nem emlékszem az illetőre, mármint a nevét nem láttam sehol és nem ástam még bele a témába annyira mélyen magamat. - mint talán ő, ha már régóta érdekli a pöröly, úgyhogy kíváncsian várom, hogy ki lehet az illető. A családom ismert ereklyevadász, a felmenőim is azok voltak, úgyhogy ki tudja még az is lehet, hogy ismerem a visszavonult fickót, vagy már hallottam róla. Na persze ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ez jó hír számunkra, mert voltak azért olyanok már a történelemben, akik nem a rajongói a Smallwoodoknak, arról nem is beszélve, hogy ha jól tudom volt, akivel összerúgta az apám a port már az évek során. Sose lehet tudni, hogy ez az illető mennyire fog örülni, ha bemutatkozom, de ha más nem hát nem árulom el a nevemet. - Akkor Írország? - kezdek el összepakolni szépen mindent a táskámba, ami úgy nyeli el a jegyzeteket, mintha nem is lenne benne semmi. Nem tudom, hogy van-e más info, vagy ő fel akar-e részletesebben esetleg készülni, de ha nem akkor részemről akár indulhatunk is. Nem szoktam húzni az időt és mivel egyetemisták vagyunk oda megyünk, ahova akarunk, amikor akarunk. Tény, hogy nem kis út vár ránk, de a londoni hopphálózat azért segít, hogy gyorsabban tegyünk meg nagy távolságokat, csak addig kell vonatra szállnunk.
- Jobb biztosra menni - mondtam, hiszen tényleg próbálkozhatunk varázslattal is, ha befuccsol, akkor már kisebb lelkesedéssel hagyjuk ott a pörölyt és kezdjük el keresni a kesztyűt. Fordítva még megvan a maga varázsa ennek. - Valahogy így gondoltam én is - válaszoltam, amikor Sidney is kifejtette, hogy előbb a kesztyűt kéne keresnünk. Utána ráér a többi. Figyelmesen nézem, mivel rukkol elő a füzetből, és hogy hogyan áll össze a térkép - és milyen információt is rejt ez számunkra. - Jó - feleltem egyszerűen. Ha ott látták utoljára, akkor van esélye, hogy még mindig ott legyen, de természetesen annak is, hogy egészen máshol, így próba szerencse. - Megpróbálhatjuk. Viszont ha minden igaz, volt egy varázsló, Írországból, azt hiszem. Viszonylag sokáig kereste Thor ereklyéit, és oda jutott az ezzel kapcsolatos nyomozásban, mint azelőtt senki - taglaltam a sztorit, amit esetleg hallhatott is. Nem túl meglepő, hogy kereste ezeket rajtunk kívül más is, lehetne csak egy a sokból, de az a tény, hogy ő jutott a legtovább, eléggé kiemeli a többiek közül. Valamit biztos tud, amit mi nem, csak az a kérdés, hogy ezt megosztaná-e mással is. - Már felhagyott a kutatással és totál ki is öregedett, visszavonultan él, de talán megtudhatnánk tőle valamit... - vetettem fel. Elvileg nem tilos az efféle segítségkérés, elvégre nem vele akarnánk megcsináltatni a feladatot, elég lenne egy-két jegyzete, ráadásul az is elég nagy szám lenne, ha egyáltalán sikerülne a formából kihúznunk valamit így, hogy már vagy tizenöt éve senki nem hallott róla szinte semmit. - De persze kezdhetjük a nulláról is a keresést - tettem hozzá, mivel ez tényleg csak egy ötlet, és lehet, hogy amúgy a faszi legkevésbé sem akarná az orrunkra kötni, mire jutott korábban, és csak egy felesleges látogatást tennénk. Időben nem lenne sok, hátrányt nem jelent, vagy előnyt, vagy semmit.
Ruci 
