2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Eredeti terve az is volt, hogy nem hagyja magát eltéríteni a saját maga által hozott szabályoktól. Bár nem sejtette, hogy a férfi megjelenik a karácsonyi bálon, de remélte, s így az eredeti szigorú elhatározása is akkor dőlt meg, mikor meglátta Philipet a Nagyteremben. Persze hogy hamar kitalálta a módját, miként tudnának onnan meglépni egy kis időre, hogy megszegjék az egyik szabályt, amit a kapcsolatukkal összefüggésben hoztak. De... néha le kell térni a helyes útról, hogy az ember ne őrüljön bele. Agnese ettől még nem vállalná fel szélesebb körben az érzéseiket, hiszen félti Philipet, félti a saját lányait, és félti Leticiát is. Sors iróniája, hogy valahol Leticia reakciójától is fél, így számos praktikus okot fel tudna sorolni azért, miért is húzzák-halasszák még ezt. - Csak félek... és féltelek. És szeretlek! - Mosolyodik el a végén újra, mert olyan jó érzés kimondani ezt az egy szót, akárcsak hallani. Finoman simogatja meg Philip arcát látván a meghatódottságot a szemeiben. Meg akarja állítani az időt és örökre így maradni. Még a hideget sem bánja! - Ahogy a kedves vendég kívánja! - Mosolyog, s már előre látja, hogy vagy három-négy féle lekvárt is bekészít előre. De nem méltatlankodik, így is rendesebb választ kapott, mint amit általában a férfiak válaszolnak arra, hogy mit főzzön nekik az ember? A válasz konkrét volt, nem pedig "nem tudom", "valami finom" és "kegyedre bízom" nem túl hasznos segítségek. Azért mikor a nyakra kapja a csókot, nem tudja megállni mosoly nélkül, s hogy kicsit hátra ne fordítsa a fejét, hogy így is lopjon még egy csókot a férfi ajkairól. Ujjával finoman simít végig a kapott ékszeren, mely immár a nyakán díszeleg. Mint amikor régen egy-egy tincset ajándékozott a pár egymásnak becses emlékként, ajándékként. - Szerintem a mi meglepődésünk nagyobb lenne... - Jegyzi meg somolyogva, mert azért az gyönyörű jelenet lenne, ha Leticia benyitva nem apját találja meg elébb, hanem a konyhában házitündéreskedő tanárnőjét. A világ legjobb császármorzsáját kellene megcsinálnia, hogy lekenyerezhesse vele a lányt. - Ilyennel ne tréfáljon! - Pillant rá mosolyogva, de némileg megrovón, mikor az eljegyzési ajándékot említi, de nem tudja kifejteni jobban, miért is nem tréfadolog ez, mert tekintete már a kibontott tekercset olvassa és szíve hatalmasat ugrik, hogy aztán ő maga ugorjon Philip nyakába, átkarolja őt és ne tudjon szólni sem. Telhetetlenség, de azt kívánja, bárcsak a férfi is ott lenne a karácsony három napján! Attól tart, olyan álomképet kerget, amivel Edevis-tükre kísérti már jó ideje.
És mi mást is tehetne, mint kapaszkodik ebbe az álomképbe, nehogy kicsússzon kezei közül ez az édes álom, mely még a fülébe suttog egy újabb jégszívet felolvasztó szót. - Örökké... - Suttogja vissza, mikor könnyeitől már szóhoz tud jutni, de nem fogja siettetni az elválást, hogy visszatérjenek az épületen belülre, mielőtt valaki keresné őket. Csak még egy perc... csak egyetlenegyet még így...
- Hamissá válik a dolog, ha az én kedvem szerint változol. Ha kedvelni akarlak, azért kedveljelek, mert olyan vagy, amilyen. Ne azért, mert olyan vagy, amilyennek szerinted én akarnám. Na jó, megint akadékoskodom. És bár nem rendelkezem túl nagy tapasztalattal a kapcsolatok és legfőképp a szerelem terén, ez valahogy megragadt bennem. Emlékszem, még régen anya mondta, hogy ha másoknak akarunk megfelelni, úgy a dolog hamar hamissá, rosszá válik. Mert egy idő után egyik fél sem boldog. Szerinte akkor szép egy kapcsolat, ha a rossz dolgok mellett is felfedezzük a másikban a jót, a szépet, amit kedvelhetünk. - Aham... akkor itt csak neked szabad makacskodnod? - kérdezek vissza vigyorogva. Nem ijesztett meg a fenyegetőzésével, nehéz is lenne, ha közben nevet. Persze azért mélyen elraktározom magamban a jótanácsot. Nem kell mindig ellenkezni, erőltetni a saját gondolatmenetet. Ezt persze teljesen megértem, én sem élvezném hosszú távon, ha feszt magyarázna, rágódna a szavakon, újraértelmezve azokat. Na jó, egyetértünk. A meglógással kapcsolatban viszont hiába vágom ki magam a saját meglátásom szerint okosan, ő még is lecsap a szavakra. Illetve előbb a számra, ezzel teljesen elterelve a figyelmem, igazából már csak akkor eszmélek, mikor kezemnél fogva kezd kifelé húzni a teremből. - De hát... Még meg se ittuk a bólét. Nem is kezdett a zenekar igazán játszani, tánc se volt - habogom, de inkább csak megszeppenve, mintsem valódi ellenkezésként. Végül is, alig egy perce jegyeztem meg magamban, hogy nem kell mindig ellenkezni, sőt olykor okos ráhagyni a dolgot. Na de pont ebben? Mibe másztam bele? Miként mászunk ki ebből? Fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy nem ellenkezek... Megyek utána, vele... Merlinre, mi lesz ebből?!
//Szintúgy köszönöm, remek volt //
♫ Zene ♫ Ruha Mindent a maga idejében: először meghalni, aztán gondolkodni.
A fintort látva gyorsan visszahúzom a kezemet, nem gondoltam volna, hogy nem flörtölésnek veszi. Végülis a lányok egy része imádja, ha kicsit keményebben kezelik, ezek szerint Alisha cseppet sem, nála bizony gyengédnek, finomnak kell lenni. Mondjuk ez már sokszor bebizonyosodott, hogy eléggé szende kis lélek, nekem kell hozzá alkalmazkodnom, bár ha úgy vesszük, incselkedik ő velem eleget, próbálgatja a szárnyait, és olyor bizony fájdalmasan megrándul a férfiasságom a gatyámban ezt látva. - Nem azért... félreértesz. Nem azért dilemma, hogy rád szánom-e az időmet. Sokkal inkább, hogy neked mi jön be. Hiszen végülis az a cél, hogy elkápráztassalak. Nem venném a szívemre, ha nem lennék szórakoztató az irányodban. – A játékos sértettséget azért látom, de most nem túlzottan veszem magamra. Úgy vélem, hogy összességében megértjük egymást, de kell a játékos adok-kapok, hogy fenntartsuk az izgalmat. Azt hiszem az arany középút tökéletes lehet, amelyben igenis én vagyok a domináns fél, de odafigyelek az igényeire. Azonban a családom nagyon nem fér bele ebbe a témakörbe, nem gondoltam volna, hogy vissza fog kérdezni. - Alysha, nem leszünk úgy jóban, ha mindenbe belekötsz. Egy szint a játékosság, de ha állandóan makacskodsz, akkor ezt gyorsan be fogjuk fejezni. – Kacsintok, a nyelvöltögetés azért tetszik, legalább eszembe juttatja, hogy milyen puha az ajka. Nem akarom én itt hagyni, de igenis olykor visszavehetne a szeszélyes visszatáncolásból, mert azt valóban csak egy ideig fogom elfogadni. Aranyos, hogy játsza itt a picit, végülis én választottam pont őt, valamiben viszont igenis illene felnőni a feladathoz, mert nem akarom pont én megbántani azzal, hogy faképnél hagyom, az nem lenne túl jó bemutatkozása a férfi nemnél. - Komolyan? Akkor csináljuk! – Kérdezek vissza, de csak minimálisan elképedve. Ezért a lányért képes vagyok kockáztatni, igenis el akarok vele szabadulni pár napra, hátha ott még bármi komolyabb is kialakulhat. Valahogy még egyikünk sem döntött a jövőnkről, én azt nem, hogy hogyan álljak hozzá, ő pedig hogy elég magányos ahhoz, hogy felvállalja, hogy tetszik egy itteni pasinak. Mégis vércseként csapok le az ajkára, mintha nem túlzottan érdekelne ezúttal, hogy ki lát minket. Ezzel tulajdonképpen felvállalom, hogy most ő tetszik nekem, és a többi csajszi nem számít. És ismét azok a puha ajkak, el sem húzódik, játékos veszekedésünk úgy tűnik csak mesterséges akadályt jelent, a valóságban nagyon is egymásra vagyunk hangolva. - Mivel csak holnap van huszonnegyedike, végtére is nem, ha ma éjjel indulunk. Gyere, ideje összepakolni. – Adom ki a parancsot, és kézen fogva elindulunk a kijárat felé. Lehet, hogy a karácsonyi bál másoknak a fő esemény, én azonban csak vele akarok lenni.
Némi fintorba szalad a szám, ahogy a tincseimet húzgálja. Nem fáj természetesen, erre gondolom ügyel, még is kikérem magamnak, hogy mint valami kislánynak, a copfom húzogassa. Bár anyukám szerint azok a fiúk csinálták, akiknek tetszettem. Csak ugyebár akkor még másként nem tudták ezt kimutatni. De hogy Dylan is? - Elég baj az, hogy gondolkodni kell rajta - vágom csípőre a kezem, persze csak azt, amelyikben nem szorongatom a bólés poharat. Ha üres lenne, az is felháborodásom fejtené ki, így viszont kénytelen vagyok némi felemássággal fejezni ki magam. Azt hiszem, az még jobban rontana a képen, ha magamra borítanám az epres italt. Ugyanakkor kiérezhet némi játékos sértettséget a mozdulatból, hangomból. Kikérem magamnak, hogy azon kell agyalnia, érdemes-e miattam jófiúnak lenni. Én nem kértem, ő tartóztatott fel az Abszol úton, aztán a többit is valamilyen szinten ő kezdeményezte. Persze élvezem minden pillanatát, figyelmét, de akkor is! Kikérem magamnak! Az érzést csak a családjával kapcsolatos szavak csillapítják, vagy inkább terelik másfelé a figyelmem. Végül is, még ha szűkszavúan beszél is róluk, na meg magáról, még is így lehet a legjobban megismerni. Már pedig Dylan-t aztán nem könnyű kiismerni! - Nem értem, mi köze a magasságomnak a szexisséghez. Egyébként meg a kislányt nem a méretre értettem - ellenkezek, talán még egy csipetnyi nyelvöltés is kisikeredik, némiképp rontva az épp képviselni óhajtott nagylány képet. De hát ez van, most épp ezt hozza ki belőlem játékos kötekedésével. És az elrablásra is csak az orrom húzom fel, mármint mimikailag, amolyan "ugyan már" kifejezéssel. Nem hinném, hogy ennyire a középkorban élnénk. Mármint úgy értem, már nem divat a lányrablás, még ilyen mód sem. - Simán! - biccentek látszólag masszív magabiztossággal meglepett kérdésére. Igazság szerint csak a fellángolás van bennem, de hogy tényleg meglépném? Nem tudom... Nem mintha tőle félnék, ez fel sem merül bennem. Sokkal inkább bennem a félsz, hogy mi van, ha valahogy lebukunk? Miféle büntetést kaphatnánk? Nem is annyira a szüleim által, ott talán be tudnám vetni az ártatlan bambi nézést, meg az érzelmi zsarolást. De a suli? Nem akarok már az első hónapokban balhéba keveredni. De visszakozni még lehetőségem sincs, az apró csók, vagy inkább puszi belém fagyaszt minden természetes félelmet. Mintha a föld forgása is megállt volna egy pillanatra. Hiszen itt bárki láthatta! És ezt aztán már nem lehet összekeverni egy baráti puszival, még félhomályban sem! - De azt hiszem, a karácsonyi sziesztáról már lekéstünk - vonom meg a vállam, ahogy túllépek pillanatnyi dermedtségemen, ahogy múlik a torkomban a szívdobogás. És még büszke is vagyok magamra, hisz visszavonuló nélkül fúrtam meg a lehetőséget.
♫ Zene ♫ ♥ Ruha ♥ Mindent a maga idejében: először meghalni, aztán gondolkodni.
Azt hiszem mindig meg tudjuk találni a helyzethez megfelelő kifejezési módot. Balin Agnese szenvedélyesebb csókkal illetett, most finom, megilletődött puszikkal lepjük el egymás ajkát. És ez így szép, nem leszünk egysíkúak. Benne volt a pakliban, hogy a Lady nem hagyja magát ilyen formán elterelni, ragaszkodik a szabályhoz, amit hoztunk, amelynek alapjait ő fektette le. Kész lehettem volna továbbra is plátóin rajongani érte, szeretni szívből. Kész lehettem volna. És nem ment. Itt volt az ideje, hogy végre önző módon felvállaljam, hogy kell valaki, akiért tényleg meghalnék. Nem féltem őt eléggé ahhoz, hogy lemondjak a csókjairól, az öleléséről. Mondhatni, már köpök rá, hogy mi lesz velünk. Leticia megmondta, felnőtt ember, tud magára vigyázni, és amíg élek, én is megteszem. Ám ha Agnese-vel történik valami, az az én halálom is jelenti, ezért amolyan carpe diem életérzéssel lopom most el a szerelmét. Természetesen nem átlépve azt a határt, hogy mindenki előtte tegyem, hiszen az a maradék méltűságunkba kerülne. Hívtam őt már hölgyemnek, Madam-nak, és még megannyi más módon, ám a karácsony, a szeretet ünnepe végletes igazságokról szól. Nem tudom, hogy meddig élünk még, ám mindez már nem számít, csakis ez az egyetlen perc. - Nem az a cél édes hölgyem, hogy az ilyen pillanatokért éljük? Szeretlek én is, hát hogyne szeretnélek? – Kérdezem elfogódott mosollyal. Szürke szemeimben már nekem is meghatódottság csillog. Sosem hittem volna, hogy holmi esetlen udvarlással, apró célzásokkal képes lehetek megszerezni a szívét. És most tegez, holott tudom, hogy ez csupán a pillanatnak szól. Engem nem zavar, úgy vélem, hogy ha kettesben maradunk, olykor megtehetjük, örülnék neki. Kicsit olyan, mintha vagy kétszáz évvel ezelőtt élnénk, ahol a nemesi házaspár ha magára zárta a hálószobaajtót, egy másik világ tárult eléjük, amelyben nem léteztek koncenciók, csakis az, amit egymás iránt éreznek. Ezért sem várok komolyabb ajándékot, mint amit egyébként is adhatna, törődést, odafigyelést. Ezt pedig már az utóbbi hónapokban is megkaptam tőle, nem tudott rám elég ridegen nézni ahhoz, hogy ne lássam a pillantásában, bizony hiányoztam, amikor nem voltam ott. - A lekvár milyensége nékem oly mindegy. Csak kérném a séfet, enyhén tegye, ne legyen túl tömény. – Nem is jó az, ha a lekvár íze dominál, szeretem, ha maga a tészta az, amely szétomlik a szájpadlásomon, a fogaim között, még cukor is mehet rá, a lekvár ilyen téren már csupán adalék, nem meghatározó elem. Amikor a nő félig hátat fordít, nem csupán a gyönyörű tincseken simítok végig, veszem a pimasz bátorságot, hogy lehelletnyi csókot hintsek a karcsú nyakra. Majd miután átvette az ékszert, és elől fogja, hátul összekapcsolom, remélve, hogy gyakorta eszébe jutok majd róla, legalábbis valahányszor a tükörbe néz. - Bármikor. Immár nincsenek titkaim kedves. A lányommal jó eséllyel egyenlőre csakis a Roxfortban találkozunk. Igen meglepődnék, ha megjelenne a birtokon. – Mormolom, már az is komoly előrelépésnek tartom, hogy képes volt rábólintani, hogy legalább elgondolkozzon a dolgon. Végtére is el kell hinnem, hogy a Ladynek is volt ebben szerepe, noha sokáig kardoskodott, hogy túszként tartsa Leticiát. Máig sem értem, hogy miért, hiszen közel sem olyan gonosz, mint beállította magát. Igaz, a lányaiért képes lett volna szörnyűséges, ám érthető tettekre, ahogyan mindez a múltba meg is valósult. - Ezen még nem gondolkoztam, sajnálatos módon nem vagyok nemes, hogy holmi pecsétgyűrűvel lepjem megy kegyedet, ám talán egy esetleges eljegyzési ajándékként szóba jöhet. – Galád vagyok, hiszen özvegyként már egyikünk sem számított ilyen fajta újrakezdésre, és tudom, hogy milyen konzervatív az én szívem hölgye, még tán akkor sem bizonyos, hogy igent mondana, ha annak rendje módja szerint meglepném egy lánykéréssel, az évek valahogy kiölték belőlünk a romantikát. Ám az esélyt mégsem dobhatjuk el magunktól. Ahogyan kitekerí a pergament, már tudom, hogy mindig szeretni fog. Ahogyan azért tettem én is, mert a papír immár szent fogadalom, hogy az életem árán is megvédem a családját. Elhozhatja a lányokat, s bár nem leszek láthatóan jelen, de a közelben fogok őrködni a szent ünnep biztonsága felett. Átkarolom a nő vállát magamhoz szorítom, hogy a fülébe súgjam: Összetartozunk.
- Mondasz valamit.. de csak még nem tudod, hogy mi vár rád, ezért dobálózol felelőtlen kijelentésekkel.. – Túrok bele a hajába kissé meg is húzkodva a tincseit. Azért annyira vagyok elegáns, hogy nem szedem szét a frizuráját, ha lenne. És igenis úgy mérem végig, mint akinek röntgenszeme van. Ha eddig nem pirult el elégszer, akkor alkalmat adok neki az ismétlésre. Bár igyekszem vele gáláns, és figyelmes lenni, lássuk be az udvarlásnak mindig megvan az értelme, csak úgy érdemes, hogy a forrócsokival kezdjük, nem pedig az óvszer előhúzásával. Ám nem hagyom, hogy egy pillanatra is elfelejtse, nőként gondolok rá, és ha tartom is legtöbbször a szemkontaktust, most azért letéved a pillantásom a dekoltázsára, s a csípőjére. - Nem is tudom, ahogy látod, így is komoly erőfeszítésembe telik, hogy jófiú maradjak. Nem tudom eldönteni, hogy érdemes-e. – Nevetek vissza, végigsimítva az állán, lehet, hogy annak is meglenne a varázsa, ha már itt magammal ragadnám, és az egyik sötét folyosón kezdenék el durvulni vele, ám az olvadozó tekintettől mégiscsak úgy érzem, hogy komolyan kedvel, így ha fokozatosan is, de oda juthatunk, anélkül, hogy a szűzeis lelke sérülne. Vannak olyan lányok, akik szeretnek fejest ugrani abba, hogy valaki gyorsan letámadja őket, ám Alisha finom érintéseiből, kuncogós nevetéséből ítélve már attól kapkodja a levegőt, ahogyan ránézek, túl sokkoló lenne az ilyesmi. Olykor azonban mégis érdemes lesz váratlant lépni, de nem akarok mindent megtervezni előre, hiszen bármilyen furcsa is, rám is hatással van, s nem csupán a cuki fiatalsága, hanem az, hogy beszélgetünk, érdeklődik rólam, ami azért elég nagy kincs a mai világban. - Mindegy, már elegem van abból, hogy őket próbáljam megváltoztatni. Felnőttem, a saját utamat járom. – Rántom meg a vállamat, de azért jól sejti, igenis érzékenyen érint a dolog. Maga a téma nem, hiszen nem az a gond, hogy beszélni kell róla. Sokkal inkább maga a helyzet. Ellenben ahogyan elpirul, és sóhajtozik a felvezetésemre meglepetten kapom fel a fejemet. - Egyátalán nem fér meg egymás mellett nehezen szivi. Mi van, ha az olyan pöttömök a gyengéim, mint te? Nem tartod magadat szexisnek? Különben meg.. El kéne rabolni téged, hogy el tudj szabadulni mindenféle engedélyek nélkül. – Felelem nevetve, ám máris valami haditerven jár az agyam. Az utazás nem gond, hiszen én tudok hoppanálni, ám pont az volna az izgalmas, ha mugli módszereket vennénk igénybe, hiszen mondjuk úgy egymáshoz bújni is izgalmas lehet, miközben megyünk valahova. Ám a kislány nagyon huncut pillantásából ítélve mégiscsak kibököm, ez végülis már felhívás keringőre, noha nemsoká amúgy is táncolni akarunk. - Ilyen bátor vagy Alysha? Elszöknél velem? Csináljuk? – Kérdezem hitetlenkedve, és még oda is csókolok az ajkára, igen, itt mindenki előtt. Nem mélyítem el a csókot, igazából csak egy szájrapuszi, de mégiscsak felvállalom itt mindenki előtt, hogy mi most valamilyen szinten együtt vagyunk.
- Nem, az újrakezdéshez sosem lehetünk elég vének. - Megenged kivételesen ő is egy finom mosolyfélét, bár jelenleg ez a szokás szerint csak pillantásában látszódik, kevésbé ajkai mozdulásában. De ez is egy rejtett visszajelzés, hogy ő is újra akar kezdeni sok mindent, s Philip ehhez hitet, reményt és célt adott. De mire elérik ezt az áhított célt, nem rövid és könnyű harc áll előttük, s az ilyen harcokhoz nem árt, ha van miből erőt meríteniük, így hát hamar kitalálják, miként bújjanak kicsit össze elbújva a kíváncsi szemek elől. Mosolyog ő is a fagyöngyön, s vélhetően mielőtt távoznának majd innen, egy levelét el is viszi majd emlékbe, remélvén, hogy nem tűnik majd el, mint a leprikón-arany. A puszikat pedig élvezi, s élvezettel viszonozza, s ízlelgeti az újdonság erejével ható érzésüket is, hiszen eddig csak talán három csókot váltottak, az is mélyebb volt, így minden egyes mozdulat újabb lehetőség a másik megismerésére. Mosolyt csal az arcára, ahogy végül mégiscsak lesz ebből rendes csók is, még ha rövidebb is, s belül picit toporzékol is, hogy ilyen hamar véget ért, meg nem is, mert jól van ez így. Az új megszólítása viszont látható módon ámulatba ejti Agnese-t, s ha lehet, tekintete s mosolya csak még jobban felragyog, hogy egyszerre legyen ott az egészben valami furcsa komor felhő, mely árnyat vet a boldogságára. - Félek kimondani, mert annyira tökéletes így minden és ilyenkor szokott minden tönkremenni, de... szeretlek! Szeretlek! Szeretlek... szeretlek... szeretlek... - A jeges szívén már nem csak finom repedések találhatóak, hanem lassan le-lepotyognak a jégburkolat apró darabkái is. Ott a babonás félelem, hogy mi van, ha Philipnél is akkor fordul minden tragédiába, mikor a legnagyobb a boldogságuk, s mintha számítana bármit is, ha nem mondja ki a szót, akkor nem hallják meg valamiféle lesben álló gonosz démonok. Ugyanakkor tudja, mennyire fontos ez a másik számra is, hogy ő is hallja a vallomást, amit amúgy is tud. Akkor is, hallani is kell az ilyent, s nem tudta tovább elnyomni magában sem Agnese, mert ki akarja már mondani hosszú hónapok óta, s az ilyent magázva nem az igazi mondani. Így vallomása többször is kimondásra kerül egyre halkabban és mindegyik után mintegy megerősítő pecsétként apró csókot nyom a férfi ajkaira. - Császármorzsa? - Valóban mosolyogva vonja fel szemöldökeit, mert erre nem számított, s valóban kacag kicsit halkan, de nem bántásból, pusztán aranyosnak találja a dolgot. Érdeklődve várta, milyen bajor ételkölteményt kell megtanulnia, talán valami sörben pácolt csülök lesz, talán valami ottani sajátos ízesítésű rostélyos, vagy bajor kolbász káposztával, de a császármorzsára nem számított, de nem bánja cseppet sem a dolgot, hiszen kérhetett bármit Philip, ez volt az ajándék lényege. Na meg hogy megismerje ezzel is a férfit, mit szeret például. Agnese-nél amúgy sem elvárás Philip felé, hogy nehezebb, zsírosabb ételeket szeressen, mint amilyeneket John szeretett. - Biztosan jeleskedik ilyenek elpusztításában is vagy ha nem, az sem baj. De még annyit áruljon el, milyen lekvárral találja az igazinak a császármorzsát? - Könnyű dolga lesz, legalábbis receptügyileg, de ettől még éppúgy izgulni fog, hogy tökéletes legyen majd az a császármorzsa. Kérhetett volna Philip nyolc fogásos vacsorát is, vagy egy egyszerű pirítóst főtt tojással, Agnese éppolyan izgatottan és lelkesen állt volna neki mindkét végletnek, szívét-lelkét beleadva. - Ez meseszép, köszönöm! - Éppen csak annyi időre fordít hátat Philipnek, hogy közben levegye jelenlegi medálját, s haját félrevonva megkérhesse a férfit, hogy a kapoccsal segítsen neki feltenni az új függőt. Remek választásnak tratja az obszidiánt. Örül, hogy Philip nem esett túlzásokba, hogy a ladyt rubinnal vagy gyémánttal lepje meg, hanem egy egyszerűbb követ választott, na meg erről a kőről úgy tartják, segít a félelmekkel való szembenézésben. Hát, erre valóban szüksége lesz Agnese-nek! S tény, a sötét színe miatt remek álca is. Meglepődve tapasztalja, hogy nem csak egy ajándékot kap, hanem egy kulcs is előkerül. - Köszönöm! Ön mindenre gondol. Muszáj lesz kitalálnunk valami titkos jelzést rá, mikor mehetek! - Halkan nevetve veszi át a kulcsot, amit igazán szívhez szóló ajándéknak tart, hiszen ennyire az életébe engedi őt Philip, hogy egy saját kulcsot ad neki... A bőrszíj érintésekor még nem vesz észre semmi furcsát, hanem amikor eltenné a kulcsot és annak féméhez ér, akkor újra az a fajta furcsa érzés kerülgeti, melyet már többször tapasztalt az elmúlt pár hétben is. Érzi a tárgyat, annak a mágiáját, hogy ez hozzá lett kötve, hogy ő juthasson csak be vele a londoni házba, de érzi a működési elvet, a mágiát, amely átszövi, s ez korábban nem volt jellemző a tárgyat illetően. Valami furcsa dolog történik ebben az iskolában, ez egyre biztosabb, muszáj lesz beszélnie erről Philip-pel is. De nem most. - Csak nem írásba is adja, hogy tudjam igazolni magam a szomszédai előtt, nem vagyok betörő? - Kérdez vissza mosolyogva átvéve a tekercset, melyet szétgörget és a holdfény felé fordítva kezdi el olvasni. A mágikus fény csak lebuktatná őket, szerencsére nem felhős az éjszaka, így látja is az írást. - Istenem...! - Suttogja, s elolvassa még egyszer a felhatalmazást, mert nem tudja elhinni, hogy valóban az áll a papíron, amit először is olvasott. Pont ezt akarta kérni a férfitól! Sőt, ez több is annál!
Ő csak azt akarta, hogy karácsony éjszakáját és reggelét hadd tölthesse a lányaival a Szent Mungóban, de ez sokkal több, mint amit remélhetett! Ezután mi más is lehetne a reakció, hogy papírostul ugrik Philip nyakába szorosan átölelve őt, de nem mond semmit. Nem is tud, hiszen a férfi is érzékelheti, hogy Agnese sír minden büszkeséget félredobva. A legszebb karácsonyi ajándékot adta a lady-nek, amit csak adhatott. Nincs annyi császármorzsa a világon, amivel ezt Agnese meg tudná hálálni.
Felhúzom a szemöldökömet, ám nem azért teszem ezt, hogy megütközzek a szavain, sokkal inkább azért, hogy adjam az ártatlant. A mosoly ehhez kiváló kiegészítés, mintha sosem akarnám egyértelmű jelét adni annak, hogy pontosan mit is akarok tőle. Ez az örök bizonytalanság amelyben tartom, végülis azt jelenti, hogy én irányítok, és nagyon meg lennék lepve, ha átvenné bármiben a kezdeményezést. Ettől függetlenül ott lapul benne a régi Cyra, aki kacér, aki dögös, nem ilyen kis naív, mint most, még én sem tudom hogy melyik tetszett jobban, igaz, a régi nagyon szemét volt velem, de ha azt leszámítjuk, majd meg tudtam érte dögleni. Most is erőnek erejével kell visszatartanom magamat, hogy ne válljak a rabjává, hiszen ő tett engem szörnyeteggé, ellenben az, amit egykor éreztem, nem múlt el nyom nélkül, és a viszontlátás felett érzett bosszúságom mégiscsak párosul némi visszafojtott vágyakozással. Ám el tudom nyomni, mert egyértelmű, hogy ezúttal nem csak bosszút állok rajta, megkapom majd őt, effelől nincsen kétségem. - Oh, pedig nem cél, hogy sajnálj. Az csupán adalék. Azt akarom, hogy jól érezd magad velem. – Na igen, a gyengeségem álca, hogy bizalmat ébresszek, ám a nem titkolt érintések, a pillantás, amellyel fogvatartom a lélegzetét, mind arról árulkodnak, hogy az, hogy hazavinném afféle pótmenyasszonyként mindössze közjátékul szolgál, nagyon is tudnék vele mit tenni. Adom a bukott hőst, aki annyira felszínes kapcsolat után már valami komolyra vágyik, holott tudom, hogy még ha be is mutatom otthon, a cél, hogy csúnyán belémszeressen, megalázó módon a magamává tegyem, hogy utána üdvözült vigyorral folytassam azt az életet, amelybe taszított. Közelebb hajolok annyira, hogy zavarba jőjjön, hogy a lélegzetünk szinte már egymást süti. – Azt jól teszed. Köszönöm. – Nevetem el magamat miközben oldalba bök, hihetetlen, hogy mennyire játsza most a jókislányt, mintha maga előtt is bizonyítani akarná, hogy már megváltozott. Pedig talán már egyszerűbb lenni sutba vágni ezt az egész színjátékot, felvállalni mindkettőnknek, hogy milyen az igazi természetünk, kiváló tanítványt nevelt belőlem. Alkalmi szinten akár össze is járhatnánk némi összebújásra. De nem, az túl könnyű ár lenne neki, elismerném, hogy helyesen tette, hogy átvert, megalázott. Így játszom a bizonytalankodó rosszfiút, aki a finom ajakbeharapás láttán meg-megremeg. Jó, azért ezt nem kell eljátszanom, hiszen igenis kívánatosnak tartom. Azért mégsem vagyok fából na, a férfiasságom igencsak meg tud rándulni az ilyen gesztusoktól. Elég fájdalmasan. - Olyasmi. Te vagy a jókislány, aki mégis szánja az olyan gonoszat, mint én. Még nem eldöntött tény, hogyan maradjunk a tánctéren, ha ennyire különbözőek vagyunk. – Félmosollyal kacsintok, nem, ez az este nem szólhat arról hogy máris a falhoz szorítva szívom ki belőle a szuszt, bármennyire is akarom, az igencsak elhamarkodott verzió lenne, és tökéletesen értelmét veszítené mindaz, amit eddig tettem. Nem, kell az a szerelem, csak akkor lehet fájdalmas a kiábrándulása. Nem hagyom, hogy ő húzza ki a saját székét, én megteszem helyette, minden szemétségem ellenére elegáns vagyok. Bólintok, szerintem is elegendő lesz a három fogás, én ugyan a desszerteket nem szeretem, de majd a főétel után lehet, hogy valami sajjtálról csenek. - Nocsak, miért nem szereted a családodat? – Ez azért érdekel, hiszen ha nem egy társasági ember, akkor vajon hogy fogja magát érezni nálunk? Ráadásul a jelenéről sem tudok túl sokat, hogy most mi érdekli, így várakozóan figyelem a továbbiakat. Magam elé veszem az étlapot, hogy kiválasszam az első levesemet, amely egy csípős fácánleves lesz ezúttal. Mintegy véletlenül hozzáérek a térdemmel az asztal alatt az övéhez. Hoppá...
Zene: [You must be registered and logged in to see this link.] || Megjegyzés: back to the past ||
Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz. .....................................................................................................
Finom mosollyal köszönöm meg, még aprót biccentek is, ahogyan megdícsér. Vele ellentétben nekem nem kell ridegnek mutatkoznom, habár egy bizonyos szinten felül én sem lehetek a publikum számára kitárulkozó, nem tehetem meg, hogy itt mindenki előtt simítok végig a bársonyos arcon, vagy bizalmaskodva odahajolok, hogy szívem hűségéről biztosítsam. Nem, ha már titokban tartjuk, és az iskolában igenis tartjuk a protokolt, még ha magamban már előre tudom, hogy meg fogom szegni ezt az édes paktumot, egy sötét szegletben igenis megtalálom majd az ajkát, hiszen igazán lehetetlent kíván, ha tökéletes távolságtartásra kér. A meglepő célozgatásra igenis elmosolyodom, mintha csupán a fiatalságnak szólna filozófálgatásunk, én magam már korábban elkönyveltem, hogy minden érzésem, amit a gyönyörű asszony iránt érzek, megmarad plátói szenvedésnek. Ám észre kell vennem, hogy már az elrohanó lányról van szó, aki belepaszírozta a Ladyt ölelő karjaimba, hanem a lányomról, akinek valóban időt kell adnom. - Csak remélni merem, hogy nincsen késő, van még visszaút. Be kell ismernem, hogy nem szándékozom egyedül lenni a továbbiakban. Még van értelme új életet kezdeni. Nem vagyok még olyan vén. – Nem, azért kacsintani mégsem illendő, ezért csupán viszonzom a titkoszatos pillantást, s aztán elindulunk kifelé, hogy megbeszélgessünk azt a fontos ügyet, amelynek részeként csapdába csalhatom. Na nem olyanba, amelyben egy vallatószékben újratárgyaljuk az ügyét. Ha már csatároznunk kell, akkor legyen az csókcsata, hiszen a puha ajkak érintéséből ezúttal nem fogok engedni. Természetesen még a folyosókon sietve sem fogom meg a kezét, csakis akkor ölelem magamhoz, amikor már az udvaron vagyunk, úgy gondolom attól nem kell tartanunk, hogy fázni fogunk. Bár egy stóla lehet, hogy jobb lenne a karcsú vállakra terítve. Tovább már nem várok a köszöntéssel, legyen az verbális, vagy szerelemre éhesen követelző, csupán két csók között pillantok fel az érkező fagyöngyre, és áldom a nő eszét, hogy hozzábújva melegedik a köpeny rejtekében. Ha most látna minket bárki is, elképedne,hiszen ez egy iskola, ahol a tomboló hormonok a tinik vágyairól zengenek ódát, mi pedig a legjobb indulattal sem vagyunk már túlzottan fiatalok. Legfeljebb fiatalosak. És hosszú hónapok gyötrelmes szópárjai kellettek ahhoz, hogy idáig eljussunk. Megmosolygom hát a fagyöngyöt, és ismét kap egy puszit az ajkára. Nem mélyíteném el túlzottan a csókot, abból már rémesen nehézkes szétrebbenni. És a pusziknak is megvan a maga varázsa. Azért évődő nyelvem egy pillanatra mégiscsak utat talál a mézízű szájpadlás felé, ám csakhamar le is zárom a kezdeményezést, és csupán megölelem őt, a vállán s a derekán nyugtatva a kezeimet. - Ahogyan Ön is nekem drága hölgy. Szerelmem. – Harapom be kissé az ajkamat, így még nem illettem őt, de eljött az ideje. Nem csak távolságtartó, virágnyelvbe csavart vallomás ez, amelyet inkább a holdnak suttog el az ember, hanem közvetlenül annak, akinek hallania kell. Az ajándék számomra így nem is fontos, annál komolyabbat úgysem adhat, minthogy most itt tarthatom a karomat. - Az enyémek is csupár apróságok, ám megtisztel vele, ám ha megtudja, hogy mi a kedvenc ételem, bizonyára kikacag, cseppet sem ünnepi. Bajor utazásaim során találkoztam vele: császármorzsa. Biztosan úgy véltem, hogy férfi lévén valami szarvas, vagy efféle vad elpusztításában jeleskednék. – A halk nevetést megmosolygom, még egy pillanatra az ajkára is illesztem a mutatóujjamat, jelezve, hogy csitt, kedves! És itt el kell engednem, hogy előhúzzam a kincseket, amit neki szánok. – Egy obszidián függő, jelezve mindenki felé, hogy milyen sötét a lelke a nemeshölgynek. Tudja adni kell a látszatra. – Nyújtom át a dobozt, ékszer nélkül soha ne merjünk egy hölgy elé járulni. Ám még nincsen vége. – Egy kulcs, amely a szivemé is egyben, ám alkalmasint a londoni házba is bejut a birtokában, ha úgy tartja kedve. Leticiát még nem várom oda, ha csak ez tartaná vissza. – Nyújtom át a bőrszíjra felfűzött kulcsot, amelyet zsebrevághat, vagy akár viselhet is. Mosolyodom el, bár ha úgy vesszük, erről az édes titokról a lányom úgyis tudomást szerez majd, elegem van az előtte való titkolózásból. – S végül ez. – Nyújtok át egy tekercset, amelynek tartalma felhatalmazás, hogy Agnese a két kislány karácsony három napjára elviheti az ispotályból.
A nyomozás az aprómunkák sorozata. Van egy csomó cseréptöredék, abból kell összerakni a korsót.
Agnese Yermouth
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Asztalok 2016-02-28, 18:10
Philip & Agnese
- Csak gyakorlás kérdése, nem lehet elfelejteni. Mint a mugliknak a biciklizést. - Kicsit bizonytalan az utóbbi mondat, hogy tényleg erre mondják a muglik vagy sem? Sosem kerékpározott még Agnese, de biztos az is olyan, mint a tánc: ha egyszer megtanulták, akkor már csak fel kell eleveníteni. - Jó megoldás. Én is csak ezt tudnám javasolni, hogy maradjon elérhető, közeli a számára később is, amennyire munkája csak engedi ezt... s kell egy kis idő, hogy a szívek felolvadjanak. - Pillant a férfira rejtetten sokat mondóan, hiszen mondhatni Philip már rutinos, legalábbis tavaly ilyenkor egyikőjük sem gondolta volna, hogy így fel fogja olvasztani a lady szívét, s erre leginkább Agnese nem számított. Persze, némi önzéssel is szól Leticia érdekében, mert ha Leticiának elérhető közelségben marad az apja, akkor az azt jelenti, hogy Agnese is sűrűbben láthatja a férfit. Jól tippelte meg, hogy a legtöbben inkább valami meghittebbnek vélt folyórészt választanak, vagy a mágikus melegérzettel megbűvölt erkélyeket, ám a téli, hideg udvart nem preferálja most senki. Szinte szúrja az ember bőrét a kinti csípős hideg, de nem törődik ezzel, hanem örömmel lép Philippel arra, amerre húzza őt. Jó választás, ablakból nem látni ide, s ha valaki kijönne az udvarra mégis, előbb fogják ők meghallani az illetőt, minthogy az meglássa őket. Esélye sincs viszontkívánni, mert máris csókot kap, ám kicsit sem bánja, hogy így alakult. Mint éhező a falat kenyérért, a csók után úgy kap még egyért. S a fagyöngy szépen meg is jelenik egy föléjük belógó oszlopfőről lelógva, roxforti karácsonyi sajátosságként karácsonyi szerelmes csók esetén. Tartsa bárki bármilyen giccsesnek, magában azért remélte, hogy egyszer lesz alkalma kipróbálni, megélni ezt is. Átöleli a férfit, s ezzel a köpenyéből őrá is kerül, mert az ujjatlan s némileg vállnélküli ruha nem éppen meleg öltözet, tehát plusz egy oka van odabújni Philiphez, mosolyogva elveszve a szemeiben. - Boldog karácsonyt! Azt hittem, Ön az ajándékom karácsonyra... Annyira hiányzott! - Lop még egy csókot vallomása után, hiszen tudja, hogy az éjszaka nem tart örökké, s ahogy a férfi mondta is, a családi házukba tér vissza a karácsony idejére. Nem volt szükséges hozzátenni, hogy oda nem hívhatja el Agnese-t, s Agnese sem szólíthatja el onnan a férfit, mert mi van, ha akkor megy pont Leticia? Nem játszhatja el Philip esélyét a lányánál. Így csak marad a kívánság, hogy ez az éjszaka örökké tartson, hátha pont elhúz az égen egy hullócsillag, mely valóra váltja az óhajt. - Be kell vallanom egy szörnyű bűnömet Önnek: rémesen rossz ajándékozó hírében állok. Semmi becsomagolhatóval nem készültem, így az ajándékom az lenne, hogy megfőzöm Önnek a kedvenc ételét. Ezt még nem tudom hol és miképp fogjuk megoldani, de kitalálom addig! - Nevet fel halkan, mert egy titkolt kapcsolatnál nem lehet csak úgy átmenni a másikhoz, a Roxfort konyhájába is betéved
néha az éjszaka közepén egy-egy alvászavaros diák. Nem egyszerű eset, de ha sikerül kitalálni a módját, akkor tulajdonképpen együtt el tudnak tölteni egy estét. Természetesen ő is kíváncsi, mit kap karácsonyra, s fogalma sincs, hogy álljon elő ama pofátlansággal, hogy ő kérne még egy karácsonyi ajándékot, hiszen ez az egyik, amiről beszélni kívánt a férfival: Agnese szerda éjjelente látogathatja lányait a Szent Mungóban, de a karácsony idén csütörtök estére esik...
*Nem tudok harcolni két nővel, egyel sem igazán, de már megtanultam otthon, hogy nem is érdemes. Úgyis mindig az van amit ők akarnak, pedig Missynek minden bizonnyal jobb lenne a gyengélkedőn ahol nyugodtan pihenhet anélkül, hogy a szobatársai megzavarnák, bár most javarészt a bálon vannak, de ez nem tart örökké. Másrészt Madame Pomfrey gondoskodna róla, van gyógyitala ami rendbe hozná Missy gyomrát és talán kapna egy kis nyugtatót is amitől jól aludna az éjszaka. Ám Missy inkább a szobai magányt választja, amit egy ponton túl és jobban beleérezve magam a helyzetébe és az állapotába, meg is értek. Én is egyedül szeretek szenvedni, az ember már csak ilyen, akár varázsló akár mugli. Abban viszont nem engedek, hogy egészen a Griffendél házig kísérjem és ott is a húgom gondjaira bízom, csak akkor leszek nyugodt ha ő megerősíti, hogy Missy békésen alszik. A kérdésére határozottan bólintok, majd ha Missy is rábólintott a feltételemre, elindulok kettejükkel az oldalamon. Odafent a toronyban aztán leülök a fal mellé és míg Katherina vissza nem tér, kedélyesen elbeszélgetek a Kövér Dámával a szerelemről. Az sem zavar ha sokat kell várnom, de Katherina viszonylag hamar megjelenik és én aggódó tekintettel vonom kérdőre a kedvesemről, aki már minden bizonnyal alszik. Igenlő választ kapok, így már semmi nem áll a további bálozás útjába, s mivel nem szeretném a húgom szórakozását elrontani, még mosolygok is rá. Csak lefelé menet veszem észre, tudatosul bennem, hogy folt van a szép ruháján.* -Katherina nem vigyázott a ruhájára. Ejnye. Camrise dühös lenni ha látni. *Valamennyire már megismertem a lányt, így tudom, hogy valójában semmi és senki nem fontos neki csak ő maga, mintha Katherina azt említette volna, hogy ő választotta neki, jellemző, hogy még azt sem kérdezte meg, hogy a húgom mit szeretne, de láthatóan tetszett neki. Mivel soha nem megyek sehova pálca nélkül, a zakóm belső zsebéből kihúzva azt a húgomra irányítom a hegyét és egy tisztító bűbájjal eltüntetem a foltot, hogy az est hátralévő részében is szép legyen. A bálteremben aztán megtáncoltatom, még nem kezdődött el az igazi buli ami a meghívott zenekar fülrepesztő de kiváló játékát illeti, úgyhogy maradunk a keringőnél és ami még jön, mindaddig míg el nem érkezik a bál hivatalos vége. Akkor bocsánatkérőn elköszönök a húgomtól, megköszönöm neki a segítséget és azt, hogy mindvégig mellettem állt és nem hisztizett – ezt nem ezzel a szóval fejezem ki – majd puszit adok a homlokára miután bezsebeltem a magamét. Végül visszamegyek a toronyba és újabb bájcsevejt folytatok az opera karrierről álmodozó hölggyel, egészen reggelig, míg Missy meg nem jelenik. Valószínűleg találkozom még a húgommal is mikor visszatér, hacsak nem alszom el a földön ülve, de azt már csak kissé távolabb, mikor az első diákok kezdenek visszaszállingózni a bálról. *
// Imádtalak titeket köszönöm a játékot! //
Demelza Robins
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Asztalok 2016-02-25, 18:34
Ky & Demi
A tánc az egyik legcsodálatosabb dolog, ami létezik a világon. Egyedül csak azt bánom, hogy nem kezdtem el előbb tanulni, mert akkor most még jobban menne, és Liant is még jobban le tudnám nyűgözni. Mert hiába minden próbálkozás arra, hogy elüldözzek magamtól minden érzést, továbbra sem sikerül. - Úgy gondolod? – Csillannak fel önkéntelenül a szemeim a szavaira és, mint ahogy általában minden apró bókra, most is pír kúszik az arcomra. Említettem már, hogy ilyenkor utálom, hogy vörös hajam van? Pedig alapvetően kifejezetten büszke vagyok rá. - Nem bánnám, ha egyszer megmutatnád. – Hát persze, hogy nem, hiszen ez egy újabb lehetőség lesz arra, hogy találkozzunk és, hogy vele legyek. Amit el tudnék viselni az idők végezetéig is, de ezt nyilván nem fogom hangoztatni. Sőt, magamban sem kellene ilyeneket gondolnom.
Na a következő kérdés, valamiért váratlanul ér, pedig annyira nem is meglepő. - Arra gondoltam, hogy amíg nem tudom eldönteni mit akarok csinálni a jövőben, addig itt maradok az egyik szimpatikusabb szakon. Aztán ki tudja, lehet, hogy kiderül, hogy rejtett tehetségem van valamihez és megtalálom álmaim munkáját. Legalábbis, ez az elképzelés. – Mosolygok. Na igen, és általában minden úgy is történik, ahogy azt elképzelem. Bahh. - Eleinte én is gondoltam erre. – Vallom be. - De nem érzem úgy, hogy ez lenne az én utam. Nem tudom magam elképzelni a profi játékosok között, pedig ez a tény az én végtelen képzelőerőm mellett eléggé furcsa. – Hiszen én eddig bármit el tudtam képzelni. - Remélem igazad lesz. – Mosolyodok el újra szélesen, és koccintok vele az időközben újra megtelt pohárral.
Ez is hamar az előző sorsára jut és habár nem ittam sokat, mégis érzem, hogy kicsit a fejembe szállt. Igen, ennyire nem bírom az alkoholt. - Benne vagyok. – Vágom rá egyből a kérdésére lelkesen és már fogom is meg a kezét. Már alig várom, hogy újra a táncparkettre kerüljünk, főleg, mivel látom, hogy közeledik a bál vége. A legnagyobb sajnálatomra. Az egyetlen előnye a dolognak, hogy jóval kevesebben vannak a tánctéren és így még fesztelenebbül tudunk táncolni. Ami nagy mázli, hogy most már főleg lassabb számok mennek, így nyugodt szívvel bújhatok Hozzá szorosan. Nem akarom, hogy véget érjen az este. Nem lehetne leállítani az időt? Csak egy picit. Nem leszek telhetetlen, megígérem. De hiába a könyörgés, az idő kegyetlenül letelik, olyannyira, hogy kénytelen vagyok elengedni Liant, amihez továbbra sem fűlik a fogam. Nem igazság! Hol az a fagyöngy? De ezt a gondolatot, újra elhessegetem magamtól. Észhez kell térnem sürgősen!
- Szerintem ez a várakozás inkább neked kínzó - mosolyodom el pajkos-kihívón. Végül is én már láttam őt lazább, lengébb öltözetben, míg ő csak emlegetni tudta a fürdőruhás partizást. No nem mintha nem jönnék zavarba a lehetőségtől, hogy előtte parádézzak bikiniben. De most szerencsére jól tartom magam, nem pirulok, nem kapom el a tekintetem, hisz a lehetőség most nem veszélyeztet. - A lehengerlés és a nyomás alatt tartás között nagy a különbség, nem gondolod? - fordítom vissza a szavait, ugyanakkor érzem, ahogy finoman olvadozni kezdek a nevetésétől. Nem tudok mit tenni nah, ilyesmi hatást vált ki belőlem. Mert tetszik a figyelmessége, a játékos incselkedése, és bármennyire is igyekszik szavakkal macsónak feltüntetni magát, én ebből semmit nem érzek. Vagy csak nem veszem észre? Eh, nem mindegy amíg élvezem minden pillanatát? A család emlegetése viszont egy pillanatra csökkenti jókedvem. Persze, nem vagyok már kisgyerek, és pont ezért nem is csaptam hisztit, mikor kiderült. Csak hát eddig mindig együtt voltunk, és most a sok változás után jó lett volna legalább az ünnepeket úgy tölteni, mint régen. Talán a bátyám is átjött volna, vagy mi mehettünk volna vissza a szünidőre. De ezen már teljesen kár rágódnom, a dolgok így alakultak, és ha a földhöz verem magam se fog megváltozni. - Hmm... Olyan ismerős nekem ez - mosolyodom el, ahogy beszámol a családjáról. Na persze nem bántani akarom, lehet attól, hogy ilyen flegmán emlegeti őket, még neki is rosszul esik a dolog. Ugyanakkor nem hagyhattam ki, hisz magáról is mindig ehhez hasonló végletekben beszél, vagy a teljes uralkodást akarja hangsúlyozni vagy a totális érdektelenséget. Úgy tűnik, nem pusztán önálló fejlesztés a dolog, otthon látta, megszokta, elsajátította. A melegebb tájak felhozatala viszont már újfent halvány pírt von arcomra, amit csak egy apró, már-már hallhatatlan sóhajjal nyugtázok. Erősebb pirosítót kéne használnom, hogy alapnak tűnjön ez a szín. - A gerjesztő cicus és a túl pici valahogy nehezen fér meg egymás mellett, nem gondolod? Egyébként meg... Nem az előbb mondtad, hogy már nem vagyok kislány? - forgatom ki kuncogva a szavait. Na igen, most akkor nagylány vagyok már vagy még túl pici? Mert nem mindegy, miféle alakot próbál rám húzni, mi az, aminek én is meg tudok és meg is akarok felelni. - Egyébként meg... egyáltalán megkérdezted azt a cicust, hogy veled menne-e? Mert fel nem tett kérdésre nem létezik válasz - incselkedem, noha belül tudom, igaza van. Még ha haza nem is mehettem, azt apáék tuti nem engedték volna, hogy egy egyetemista sráccal, akit alig néhány hónapja ismerek, és akit ők sose láttak elutazzak. De igazából... miért is kellett volna tudniuk? A suliban azt hitték volna, hazamentem, a szüleim pedig hogy a suliban vagyok. Úgy sem látogattak volna meg, a baglyot meg még az ünnep előtt megkaptam a csomagokkal, hogy azokat útközben nehogy elveszítsék. Mert hogy hajlamosak efféle ügyetlenségre, mikor a saját szakterületük és tudományos írásaik körül forognak a gondolataik. És minél inkább játszom a gondolattal, annál inkább tetszetős. Persze már mindegy, és így az ember könnyen bátor. De akkor is, szinte már sajnálom, hogy nem lógtunk el nyaralni valamelyik kellemesen melegebb tájra.
♫ Zene ♫ ♥ Ruha ♥ Mindent a maga idejében: először meghalni, aztán gondolkodni.
Végső soron úgy vélem ez már állandósulni fog, hogy ő pirul, én meg kajánul vigyorgok. Csak egy tényező szólhat bele ebbe az édes körforgásba, ha elkezd incselkedni, hiszen azzal úgy meglep, hogy kissé be is fagyok, és néhány pillanatra abbahagyom azt, hogy húzzam az agyát. Csinos lány, és olyan kis naív, mégis, ahogyan próbál felnőni arra a szintre, hogy értékelje amit foglalkozik vele, ez igen szívderítő. Szándékosan is hagyok szüneteket, hogy összeszedje magát, hiszen ha folyamatosan bombáznám a csábítással, igen gyorsan felőrölném az idegeit. Számára ez még annyira újszerű. Nem sokkal később már vissza is térek hozzá az italokkal, ha jó a gyümölcsdarabos változat, legalább nem kell cserélgetnünk. - Igaz, csak ha belegondolunk, ha valami napsütötte vidéken karácsonyoznánk, nem kéne mindig ennyire felöltözve látnod. Így marad a kínzó várakozás.. – Félmosollyal dobom be az újabb cselt, talán ezen már nem pirul el, hiszen amikor a tóparton találkoztunk, rajtam kevés szerelés volt, az is sportos, pont hogy ráérte, hogy időbe telik, amíg kicsomagolom, bár a mostani báli ruhája már egy komolyabb fokozat, hiszen látszik a válla, megérinthetem a hátát, és lényegében a vékony anyag tökéletesen kirajzolja az alakját. Ha nagyon erőszakos lennék, akkor igen gyorsan felnyúlhatnék a combjáig. Mondjuk az lehet, hogy megtörné a varázst, véget érne a játék. Aztán lehet, hogy csupán meglepődne, és tovább incselkedne. No majd még mindez eldől. - Valahogy akkor nem tudok olyan lehengerlő lenni, mint akartam volna. – Nevetem el magamat. A lányok egy része mintha gerjedne a rosszfiúkra, esetében viszont mégiscsak megtartom azt a lélegzetvételnyi távolságot, hogy ne érezze azt, hogy úgy igazán el akarnám venni amire olyan sokat gondolok vele kapcsolatban. Érdekes módon élvezem a társaságát, már a szavak szintjén is, ami azért valahol komolyan meglepő. A kapcsolataim rövid életciklusában ilyenkor már vagy túlvagyunk a dolgon, vagy régen hagytam a fenébe az egészet, és más préda után néztem. Ez azért bosszantó is egyben, mert nem szeretem, ha manipulálva vagyok. Nem szándékos, hogy ezek után az otthoni dolgaira terelem a szót. Nem akarok bosszút állni azért, mert hatással van rám. Csupán felmerül ez a téma is. S máris lelkiismeretfurdalást kelt bennem, ahogyan elanyátlanodik. Affrancba.. - Ez most nekem is jó.. – Simítok végig az arcán, beleegyezően bólintva. Megpróbálom lerázni magamról a zavar pilléreit, és csupán élvezni az estét. - Végtére is nem vagy már kisgyerek, bentlakásos iskolában élsz, logikus, hogy nekik is megvannak a maguk dolga. – Foglalom össze, majd ami engem illet, megrántom a vállamat, szót sem érdemelne a dolog, de ha már visszakérdezett... - Nálam másról van szó. Hívtak, de én nem megyek. Évek óta csak pár baglyot váltottunk. Azt hiszem mindig is pocsék volt a kapcsolatom velük. Anyám, és apám is megbízhatatlan. Végletesek. Vagy rám akarják erőltetni az akaratukat, vagy tökéletesen hidegen hagyja őket hogy mi van velem. Köztes út pedig nincsen. Rendszerint karácsonykor el szoktam utazni valami melegebb tájra, s bizony nem egyedül. De most... aki igazán gerjesztős cicus, az még túl pici mindenhez, és nem akartam az ünnepek elől elszakítani. Sőt, nem is engedték volna. – Most én vágok keserédes mosolyt, és aprót bólintok, hogy na igen róla van szó.
Megértem én a bátyámat, én se szívesen hagynám magára azt, aki fontos nekem akkor, amikor beteg, de úgy sem tud vele menni a klubhelyiségbe, úgyhogy jó eséllyel kénytelen lesz vagy visszamenni a sajátjába, vagy végül is azt az egy táncot letáncolni velem, főleg ha még Missy is ezt kéri tőle. Én persze nem erőltetem a dolgot, sőt a kissé ingerült reakciót hallva talán még kicsit meg is szeppenek és úgy pillantok Missy-re, de úgy fest ő már tényleg elhatározta magát. Én végülis vissza mehetek a barátaimmal lenni is, nem feltétlenül muszáj a bátyámnak is jönnie, amúgy sem hiszen, hogy most tökéletesen jól tudná érezni magát, amikor eleve ennyire nincs jó passzban. Tényleg megértem, ha nem akar jönni, hanem inkább lepihen. Arra viszont tuti nem fogja tudni rávenni Missy-t, hogy elmenjen a Gyengélkedőre, ha egyszer nem akar és hát talán érzi is, hogy hogyan van, mégis csak az ő szervezetéről van szó, meg minden. - Addig te kint fogsz várni? - azért meglepődöm, de gondolom ilyen, ha tényleg szeretsz valakit, akkor bármire képes vagy érted. Úgyhogy nincs mit tenni, megyek Missy-vel, elkísérem az ágyáig, ha kell akkor még segítek is neki lefeküdni, mert jó eséllyel a szobatársai lent vannak a bálon, úgyhogy más nem nagyon van, aki most ebben a segítségére lehet, csak én. Dariusnak pedig ez fontos és Missy-t én is kedvelem, úgyhogy nem is kérdés, hogy megteszem, amit csak tudok. Csak akkor indulok el kifelé, amikor már elaludt, vagy azt mondta, hogy mindenképpen menjek, aztán irány a bál. Egy tánc belefér, de sokáig úgy sem tartom fel a bátyámat, biztosan aggódik is most épp eléggé és inkább minél előbb aludna, hogy mielőbb reggel legyen és akkor tudjon találkozni Missy-vel és meg tudja nézni, hogyan van. Megértem, ez olyan, mint amikor gyorsan akarsz aludni, mert jön reggel a Mikulás, igyekszek siettetni a reggel közeledését és azt csak úgy tudod megtenni, ha minél előbb ágyba kerülsz. Ő is biztosan minél előbb meg akar majd bizonyosodni róla, hogy a barátnője jól van. Úgyhogy az este végeztével megköszönöm a táncot és persze kap tőlem puszit is, amikor már megy, de amíg még tudok én azért maradok. A barátaim még amíg vannak és persze, amíg a kis virág a karomon nem jelzi, hogy ideje nekem is lefeküdni. Azért még biztosan belesek én is lefekvés előtt Missy-hez, hogy alszik-e és hogy hogyan van, jobban-e, ha netán nem aludna, van-e aki segít neki, ha esetleg segítségre van szüksége.
//Úgy gondoltam, hogy már nem érdemes nagyon húzni, ott a másik játék is, úgyhogy köszönöm szépen a játékot és a táncot is! Missy-nek jobbulást //
Bólogatok, tudom, hogy a távolságtartás csupán álca, amellyel egykor saját magát védte, most már mindkettőnket, s a lányainkat. Ezért így lényegesen boldogítóbb, hogy tudom, az enyém a szíve. Ugyan még csak én vallottam szerelmet, az ő tettei olykor sokkal ékesebb szólóak mintha ki is mondta volna őket. Pontosan tudom, hogy fontos vagyok számára, még kockáztatott is nem keveset, így ha az álcánk részeként olykor bizony belefér, ha csúnyán néz. Szó sincsen itt már arról, hogy pofon csapjon, hiszen tudom a határokat, ez már ismerkedésünk azon szakasza, ahol megismertük egymást annyira, hogy ez fel se merüljön. - Köszönöm hölgyem, ez Önre hatványozottan igaz. – De most komolyan, tudnék én bármi rosszat is mondani erről a csodáról? Nem akarom, hogy minden kiüljön az arcomra, így megmaradok a belső, plátói érzésnél, amit akkor is közvetítettem felé, amikor még látványosan gyűlölt. Vagy sosem volt teljesen így, csupán védte a családját? Sosem fogom megtudni. Így megmaradunk a kedélyes, udvarias csevegésnél. A külső szemlélő számára pusztán két felnőtt, egymástól nem túl sok mindent akaró felnőttről van szó. – A lányommal mint láthatja, nem túl felhőtlen a viszonyom. Nincsen lebeszélve semmi, úgy gondolom időt kell adnom neki. Mindenesetre jómagam visszavonulok a családi házba, s írok neki levelet, hogy várom, hogy ha úgy alakulna. Talán mellémáll a szerencse. – Azt nyilván nem fogom felajánlani a drága Ladynek, hogy ő maga jőjjön, hiszen fog kapni az aurorparancsnokságról egy levelet, hogy bár a szenteste nem szerdára esik, de felkeresheti a kicsiket azon a napon is. Lehet, hogy gyakoribbá kéne tenni a látogatások engedélyezését, ám az gyanussá válhatna. Bár... ha belegondolok, hogy a nő fel lett mentve, lassan teljes mértékben rehabitálható. Az elmondottak ellenére nem tudnék rá mint gyilkosként tekinteni, ha ő az, hát úgy én is az vagyok, én magam küldtem halálba a kedvest. A csevegés közepette érkezik Andie balesete, ami őszintén jól jön, noha én magam is elraboltam volna a szeretett asszonyt egy pár percnyi romantikára, így büntetlenül támaszthatom meg a derekánál, hogy aggódva nézzek rá, holott egy percig sem volt veszélyben. Nem számít, hogy hány éves, ha egy ilyen vénségért van oda, számomra mindig hamvas és üde marad. - Úgy gondolja? – Kérdezem ajakránduló viszontválasszal, oly könnyű most a szívem, a karomba kapnám őt, hogy úgy vigyem át egy bármilyen küszöb felett, vagy akár egy fagyöngy alá, hogy rögvest verhessem az asztalt a hagyományokat betartandó. - Én is köszönöm, hogy megtisztelt. Hát hogyne, végtére is úgy vélem, a bál felügyelete megoldott. – Biccentek kurtán, én mondjuk nem tartottam volna furcsának, ha a hölgy belém karol, de csak tessék; tartsa meg saját stílusát a nő. Elindulunk tehát kifelé, a hátsó udvarra, s csupán remélni merem, hogy másnak nem támad olyan ötlete, hogy ellopja az enyémet. Kiérünk végül, s meghallgatatnak, mert sehol egy teremtett lélek. A kezét megfogva mégiscsak arébb húzom egy sötétebb szegletbe, majd az arcát átfogva rebegem bele a csodás, mézízű ajkakba. - Boldog karácsonyt drága hölgyem. Ajándékot is hoztam, de előbb még.. – Cseppet sem érdekel az esetleges viszakozás. Ezúttal nem vagyok lassú, bizonytalan, hiszen minden pillanat számít. Nem kell most évődni sem, csókom szenvedélyesen indított ugyan, ám nem mélyítem el, sokkal fontosabb hogy a karjaimban tartsam. Egyetlen puszi ez szinte, amely után átölelem, és belesóhajtok a nyomába, a hátát simogatva élvezem a pillanatot. Bár ha nőből van, egy vélhetőleg ékszeren jár az agya, hogy mi is lehet az ajándék. Hiszen engem most nem érdekelnek a grimoire-ok, remélem ő sem munkáról akar velem beszélni. Bár mi sosem tudunk kikapcsolni, így végtére ez is felmerülhet.
A ma este alkalmával igyekszem a legjobb formámat hozni. Nem akarok baklövéseket, melyeket még fiatalkoromban sütöttem el, most arra akarok koncentrálni, hogy jól érezzem magam és ne ártsak senkinek. A naivságom ilyenkor jelenik meg, odaadó vagyok és kedves, mintha valaki kiszippantotta volna a maradék józan eszemet is. Tommy megjelenése sem segít visszarázni a való világba, sokkal inkább ragad el a földtől és nehezíti meg számomra a normális bájcsevejt. Az érintésével csak még inkább összekuszálja a már alapból káoszban lévő elmémet. Szemeimet lehunyva hallgatom hangját, majd óvatosan felnézve rá kerül arcomra egy játékos mosoly. – Féltékeny? Valamit nagyon jól csinálsz, mindig sikerül megsajnáljalak. – húzom szélesebb mosolyra ajkaimat, ám a pillantásától kénytelen vagyok abbahagyni az idétlen vigyorgást. Elmerülök a szempárban, próbálok átlátni rajta, kiismerni, megtudni mit akar tőlem. Egy furcsa bizsergés járja át testemet, ezért is nézek inkább félre. Egyszerre zavarba ejtő és kellemes a társasága, lassan tényleg nem fogom tudni hová sorolni. - Naaa…. – ajkaim lefelé görbülnek, mialatt finoman oldalba szúrom korábban vállán pihenő kezemmel. – Ha mással is lennék elfoglalva, megígértem. Másrészt, veled jöttem el a bálba, nem pedig másokkal. Nálam evidens, hogy nem tágítok mellőled, még akkor sem, ha valaki égve rohangálna. Úgyhogy lazíts, nem szaladok sehova. – mosolyommal igyekszem kifejezni önmagam jóságát, annak ellenére is, hogy az ő ajkain játszó mosoly sokkalta kelt bennem aggodalmat és még el is gondolkoztat. Azt már tudom, hogy számára az élet szinte egy játék, egy bukott hős, egyben szemeiben ott csillog a gonoszkás jellem, ami nagyon is vonzó. – Oh… Férfias ösztönök, mi mást várhatnék. – nevetem el magam a szavain. – Ezek szerint most kivételezel velem és másik kategóriába sorolsz? – harapom be ajkaimat egy pajkos mosoly keretében. Rögtön leesett, hogy mire gondol, nem most jöttem le a falvédőről, a jelleméhez valami hasonlót is társítottam volna. Elvonulni. Nos, ez többnyire nem az én asztalom, így is igyekszem nem csapdába esni a közelében. - A hét fogásos egy kicsit sok, maradjunk a könnyebb verziónál. – adom válaszomat, a családomról való kérdésére egy aprót bólintok, s csak azután szólalok meg ismét, mikor már elértük az asztalokat. Kihúzom a széket és szoknyámat magam alá gyűrve huppanok le. - A szüleim idén családi Karácsonyt akartak tartani, ami annyit takar; minden egyes rokonnak meg kell jelennie. Én nem igazán díjazom ezt, szeretem a családomat, de a tömeget egyáltalán nem. Édesanyám auror, amióta befejezte tanulmányait itt a Roxfortban, apu pedig matektanár egy mugli iskolában. Én viszont egészen más irányban gondolkozok. – magyarázom lelkesen, közben az első fogást ki is kérem a tányéromra, ami egy egyszerű saláta, caesar öntettel és grillezett csirkemellel.
◊ zene: Magic ◊ szószám: 415 ◊ Ruha ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Nem nagy érdem, ha azt tesszük, ami a feladatunk is. Mindenesetre Leticia esetében örömteli e kötelesség. - Feleli kimérten, mintha tényleg annyira nagy feladat lenne ez. Leticia elég önálló, nem szorul annyira Agnese segítségére, amit ő maga bán bizonyos szempontból. Habár ez így kisebb gond, mintha tényleg az eredeti célja szerint lenne itt a lány. Most már csak szomorú tény, csendben a távolból figyelve várhatja, mikor fogja megtudni a lány mindezt és megutálni őt emiatt. Akkor már egész biztos nem fog odajönni hozzá egy ilyen bálon. - Ám legyen. De ne legyen ilyen szigorú magával, jól táncol. - Ezt olyan hangon sikerül kimondani, mintha tényleg csak az udvariasság beszélne belőle, amely megköveteli a finom bókot, hogy elejét vegye partnere szabadkozásának. - Idén csak mint résztvevő, habár nem szándékozom sokáig maradni. A karácsony, köszönöm kérdését, csendesen telik, mint mindig. Ön családi légkörben tölti a karácsonyt? Leticia mégsem marad a szünetre? - Érdeklődik kis idő elteltével, hogy csevegjenek még is valamiről, mert azért elég feszélyező számára is, hogy a rideget kell adnia, s így néznie a másikra, ha meg nem néz rá, hanem a többi táncolót vagy a termet figyeli, akkor az meg nagyon ostobán néz ki külső szemlélő számára és sértő is a partnerre nézve. Márpedig csak távolságtartónak kell lenniük, nem megsérteni és megalázni a másikat. Furcsa pengeél ez, amelyen egyensúlyoznak. Nem eshetnek túlzásba, mert az is gyanúra ad okot, de nem is billenhetnek a másik oldalra. Ezer szerencse, hogy legalább a sors, vagy a véletlen, vagy nevezzük bárminek, de velük van váratlan segítség képében. Valóban őszinte meglepődés látszódik Agnese szemeiben, mikor a lökést érzi a hátában, s előre lendülésében semmi mesterkéltség nincs, főleg, hogy a nem várt mozdulat hatására ruhája elejére is rálép picit, ösztönösen lel hát támaszt táncpartnerében, s jobb kezekbe nem is kerülhetett volna. Ilyen esetben még csak gyilkos tekintetett se kaphat Philip az illetlen közelségért, a derekára simuló kézért, elvégre megmentette az eleséstől hősies lovagként. Szóval kellemesen összesimulva vár egy röpke pillanatot, mint aki arról bizonyosodik meg, hogy megvan az az egyensúly most már. Addig is meg tudja ragadni az alkalmat, hogy e közelségben újra érezhesse a férfi kellemes illatát, hogy aztán szétrebbenve a röpke pillanat után az elhaladó és bocsánatot kérő lány után nézzen. Hát nem tud haragudni rá, az egyszer biztos! - Semmi gond. - Egy hosszabb pillanatig néz Andie után, vajon minden rendben van-e? Olyan zaklatottnak tűnt a lány. Aztán látja, hogy egy fiú is siet utána, legalábbis gyanúsan a lány után, így arra jut, bizonyára csak összekaptak valamin, netán mással táncolt a fiú, s ez érzékenyen érintette a lányt. - Igen, köszönöm, jól vagyok. Úgy tűnik, a szerelem mindig bonyolult... - Néz vissza Philipre ugyanazzal a cinkos pillantással, mintha az csak a véletlen balesetet okozó pároskának szólna. De alig fél percig folytathatják már csak a táncot visszarendeződve az előbbi távolságot megtartva, mikor a szám szép lassan véget ér és az ifjúság számára sokkal jobban passzoló bulizós szám veszi át a helyét. Hát szó se róla, valahol benne van a kisördög, hogy megnézze, a Dumas-testőrnek öltözött férfi erre hogyan ropja, de végülis ő sem lenne sokkal különb látvány földet söprő éjnél is mélykékebb ruhájában. - Köszönöm a táncot, Mr. Samuels. Kár volt aggódnia tánctudását illetően, végül majdnem én léptem az Ön lábára. - Na jó esetleg egy derűsebb, de azért biztonságos távolságtartó pillantást kaphat Philip. Vajon lesz még alkalmuk valaha is együtt táncolni? Ráadásul sokkal meghittebben? Talán túl sokat kér Agnese... - Ha nem bánja, elrabolnám Önt egy kis sétára, míg megbeszéljük, amiért keresett. Itt hamarosan még a saját gondolatainkat se tudnánk meghallani, s talán nem is tartozik mindenkire, amit közölni kíván velem. - Ha már meghitt tánc nem lehet, akkor ideje áttérni a sétára, már csak a megfelelő helyet kellene kiválasztani, ahol nincsenek portrék, mert bosszantóan kíváncsi és pletykás mindahány, s nem kellene így lebukni. Ami köztük van, azt Leticia például ne a Kövér Dámától tudja már meg, ha lehet. Ha Philip beleegyezik a javaslatba, akkor különösebb feltűnés nélkül és anélkül, hogy belekarolna a férfiba, elindulhatnak kifele a Nagyteremből,
s minekután az egész kastély tele van aggatva festményekkel, két lehetőség maradt: Agnese szobája, de ezt rögtön ki is lehet húzni érthető okokból, így maradt valamelyik udvar. Ha Philip sem javasol mást, úgy erre veszik az irányt. - Örülök, hogy sikerült véletlenül összefutnunk, mert két ügyben én is szerettem volna Önnel beszélni... - Marad a kimért stílus, míg látó- és hallótávolságon belül vannak bárkinek.
Úgy fest találtunk valami olyat, ami mindkettőnket érdekel: ez pedig a tánc. Én speciel imádok, úgy érzem tőle magam majdnem mint ha zenélnék, olyankor olyan vagyok mint a szabad madár, ráadásul ha a partnerem is elég jól táncol, akkor kissé megkötve sem érzem magam. Hisz figyelhetek rá úgy is, hogy annyira nem koncentrálok. - Ó hidd el, menne neked is. Amilyen ritmusérzéked van, szerintem nem kellene neked sem sok gyakorlás hozzá. De akkor tudod mit? Egyszer megmutatom, mire gondoltam. - mondom nagyban belelelkesülve a témába. Bár arról fogalmam sincs, hogy mondjuk mikor vagy épp hogy. A kviddicsre terelődik a téma, amihez én nem is értek annyira. De a legutóbbi alkalmakkor alighanem szépen profitált, még ha ki is kapott a csapata. - Nem folytatod itt a tanulmányaidat? - kérdezem kíváncsian. Ezek szerint ha most végez, akkor utána odébb áll és folytatja máshol. - Szerintem a kviddicsben megpróbálhatod a szerencsédet. Olyan hely, ahol szeretsz lenni szinte játék a munka. És szerintem szép karriert futhatsz be vele. - a már kiürült poharamba töltök, majd az övét is csurig és emelem is koccintásra. - Igyunk arra, hogy megtalálod a számításaidat. - mosolyodok el lelkesen, majd le is húzom az italt egyszerre. Nekem ennyi elég is, így leteszem csak a poharat az asztalra és nyújtom felé a kezem. - Még egy táncra? - kérdezem invitálásképpen. Még érzem a szuszt magamban, meg ha már itt vagyunk használjuk is ki. Hamarosan úgyis véget ér az este, lassan aztán visszakísérhetem őt, mert így követeli az etikett, még akkor is, ha fogalmam sincs, hogy mi ez, randi, vagy nem randi. Már jóval kevesebben vannak a tánctéren, ami kedvez ahhoz, hogy még azzal se foglalkozzunk, kire lépünk rá és kire nem. Meglátszik, hogy már lassan a végéhez közeledünk.
*Nem tudok nem aggódni Missy kínján és sápadt arcának látványa miatt. Az, hogy mindez a karácsonyi bálunk idején történt, hát ott egye meg a fene, persze bosszant de csak azért mert a sors Missyvel babrált ki de nagyon. Tudom mennyire készült rá és egy lánynak fontos is egy ilyen bál, az egy dolog ha csak elmarad, lehet pótolni máskor, bár a hiánya azért csak űrt vág a lelkébe. Ám a rosszullét csak fokozza mindezt én pedig tehetetlennek érzem magam. Közben megérkezik a húgom is és bár a mai nap neki is szól, kénytelen vagyok egy kicsit háttérbe szorítani, amit remélem a jelen helyzetben megért. Megkérem, hogy segítsen és ő szó nélkül megteszi, én pedig nem gondolok arra, hogy talán neki is kellemetlen lehet.* -Köszönni Katherina. *Elveszem a zsebkendőt, Missy pedig legnagyobb megkönnyebbülésemre nem ellenkezik mikor törölgetni kezdem vele, látom rajta, hogy jólesik neki és ez valamelyest enyhít a tehetetlenség érzésén. Mivel a bőre tűzforró már fontolgatom a gyengélkedőt és minden más korábbi gondolatomat elvetem melyek a rosszullét okát firtatták, nem mintha bármi gondom lett volna egy sima gyomorrontás helyett valami mással. Akkor is inkább érte aggódnék, hiszen az iskola közepén….tudom mennyire fontosak neki a tanulmányai és az, hogy önmagának bizonyítva végigcsinálja, s majdan mások segítségére legyen. A húgom nálam sokkal egyszerűbb dologra gondol és keresi az okokat, míg én inkább Missy válaszával vagyok elfoglalva.* -Te lenni biztos egy kis hasrontás? Madame Pomfrey segíteni neked, adni gyógyító ital és te pihenni gyengélkedő. *Igenlő választ várok s közben segítek neki felállni, félve attól, hogy még mindig elég gyenge és talán újra kezdődik minden, ám úgy tűnik ennyi volt csupán, ami még önmagában is sok. aggódva tekintek rá s tartom a derekánál fogva, majd felmordulok mikor nem azt a választ kapom amit vártam.- -Én nem hagyni magára Missy betegen. *Közlöm vele kissé talán ingerülten de mindenképp hitetlenkedőn amiért azt hiszi rólam, hogy ilyen állapotban egyedül hagyom. aztán eszembe jut, hogy bármit is tennék nem tudok vele lenni ha a Griffendél házba megy és nem a gyengélkedőre, ám Missy makacs mint egy öszvér, a húgom pedig csillogó szemekkel kérdezi az általa jobban preferált változat kivitelezését.* -Nők! Uporit kato mule! *Korábbi gondolatomat osztom meg velük az anyanyelvemen, nagyot sóhajtok és szemet forgatok mert nem értem mire fel ez a hősiesség és önfeláldozás, de mindketten ellenem vannak. Kénytelen vagyok beadni a derekamat ha azt akarom, hogy Missy minél hamarabb lepihenjen. A medimágusoknál csak egyetlen rosszabb beteg van, a medimágusnak készülő nő, ez kétségtelen. Megadóan bólintok meghajolva a túlerő előtt.* -Missy menni hálókörlet, Katherina megvárni hogy alszik és csak utána tánc. Érteni mindenki? *Dühös vagyok amiért így elbántak velem, de a húgom estéjét nem ronthatom el, legalább egy tánc és utána ott fogok toporogni a Kövér Dáma portréja előtt amíg Missy frissen és üdén meg nem jelenik. Sok lúd disznót győz, avagy a tyúkok diktálnak a kakasnak esete áll fenn és nem tehetek semmit. Elindulunk hát amint beleegyeztek az én feltételeimbe, továbbra is támogatom Missyt egészen a körletük bejáratáig, mielőtt eltűnnének a kép mögött még homlokon csókolom Missyt mert feltételezem nem hagyná, hogy az ajkaira adjak akárcsak egy puszit is, majd mikor egyedül maradok, leülök a földre és hátamat a falnak támasztva várakozom. *
Cseppet sem veszem zokon, hogy most nem velem foglalkoznak, hiszen Missy-n nagyon jól látszik, hogy elég rosszul van, vagyis inkább nagyon rosszul. Kész csoda, hogy én nem dobom ki a taccsot, valószínű azért, mert elég távol állok most még, hogy érezzem a kellemetlen szagokat. Ezt tartanám is, ha a bátyám nem szólalna meg... Na jó, akkor nagy levegő és nem lesz semmi baj, viszem én azt a zsebkendőt, csak ahhoz nem kell nagyon odanéznem és szagolnom a szagokat és akkor nekem se köszön vissza valószínűleg a muffin, legalábbis nagyon remélem. - Persze, hozom már! - azonnal perdülök is és hát más nincs, csak egy sima zsepi, papírból, amit bevizezek jó hideg vízzel, hogy aztán azt adjam oda bátyámnak, azért még mindig tisztes távolból és persze kellő aggodalommal szemlélve az eseményt. Remélem, hogy tényleg jobban lesz és még mindig nem tudom, hogy szegénynek mi lehet a baja, mert valami baja tuti van, az ember nem szokott csak úgy minden kiadni magából, amikor nincs. Lehet, hogy elrontotta a gyomrát, vagy mondjuk beteg, esetleg... jaj remélem, hogy nem a muffinnak van baja! Egy pillanatra azért elkerekedik a szemem, de aztán sikerül megnyugtatni magamat, hogy ezt tuti rosszul gondolom, tehát nincs ok pánikra, amúgy sem érzem, hogy rossz lenne a gyomrom és akkor már gondolom én is érezném. A muffin jó volt... nem volt semmiféle fura íze, ez a lényeg. - Remélem, hogy jobban leszel. Láttam valami fura salátát, abból nem ennék én sem, lehet hogy az volt az oka, vagy ebédnél az a lila...krém, az is fura volt. - magyarázom, bár inkább csak motyogom az orrom alatt, mert hát látom, hogy a bátyám aggódik és ideges és nem akarok én most beleszólni itt ebbe az egészbe. Azért persze kicsit felcsillan a szemem, hogy mi még visszajöhetünk, de aztán megrázom a fejemet. - Az a fontos, hogy jól legyél és... ha nem vagy jól, akkor majd ápollak! Vagy... egy tánc és utána? - tudom, hogy Darius nem jöhet be a klubhelyiségünkbe, szóval e téren neki nehezebb dolga van, nem tud vigyázni Missy-re, de én vigyázhatok. Bár, ha inkább aludna, akkor meg csak zavarnám. Végül is talán jó lenne, amúgy is szólnom kellene a szobatársaimnak is, hogy hová tűntem és láttam Kevint is, beszélnél vele azért pár szót, mielőtt csak úgy felszívódok. A bátyámra pillantok, hogy ő hogyan dönt, vagy mondjuk rá akarja beszélni Missy-t, hogy a Gyengélkedőre menjen. Lehet, hogy gyógyszer kellene neki inkább, akkor lenne biztosan jobban, hiszen nem tudjuk, hogy mi a baja, nem biztos, hogy azt csak úgy ki lehet feküdni.
Én feldobom a labdát, ő gond nélkül leüti. És újfent rajtam a pirulás sora, hisz ahogy az én szavaim félreérthetőek voltak, úgy az övéi is azok. Mármint ha arra akarok gondolni, hogy ő a szó egyszerűbb jelentésére gondolt és nem a pajzánabbra. Bár valahogy nehéz elképzelnem, hogy kihagyna egy ilyen ziccert. Szóval csak pirulok, és örülök, hogy van mit nézni a termen, nem muszáj folyton őt bámulnom, főképp nem égő arccal. Pont ezért örülök annak is, mikor kicsit odébbáll a bólés tálhoz, majd a kezembe nyom egy poharat, aminek szentelhetem a figyelmem. Nem zavar, hogy gyümölcsdarabos, szeretem az epret, azon mód bele is kortyolok, próbálván egy gyümidarabot is kicsenni a pohárból. - Attól, hogy lazábbak vagyunk, még az ünnepi szokások nem változnak - vonom meg a vállam a következtetését hallva. Igen, talán mi amerikaiak tényleg kötetlenebben vagyunk, mint a merev britek. De az ünnep ott is csak ünnep, azt mindenhol szeretik fényesíteni, díszíteni. - Azért házirend az ottani suliban is van - mosolyodom el, majd újabb kortyot nyelek az édes italból, hogy időt hagyjak magamnak a gondolatokra. Nyomás alatt tartana? Még is hogy érti? Hisz én csak a figyelmet érzem, az örömöt, hogy valaki velem foglalkozik, figyel rám. És most bálba hív. - Nem érzem, hogy nyomás alatt lennék - jelentem ki, immár szóval is, miközben vidáman mosolygok rá. Tényleg nem érzem annak, pedig úgy tűnik, ő szeretné, ha kissé fölém magasodna, ha valamilyen fenyegetést éreznék felőle, persze nem feltétlen rossz indulatút. De nem ez van, kifejezetten élvezem a helyzetet. A hazamenetel felemlegetése viszont kissé megcsappantja jókedvem. Hisz igazából ez az első karácsony, mit külön töltünk. Otthon mindig együtt ünnepeltük, együtt bontottuk az ajándékokat, díszítettük a fát, a házat. De amióta ideköltöztünk sok minden változott, és nem minden kedvem szerint. - De, szerettem volna - sóhajtok fel, ujjaim között forgatva a poharat, annak édes-rózsaszín színében merülve el, mintha onnan olvasnám a szavakat. Vagy legalább is látnék bele valamit, ami nincs is. - A szüleim lehetőséget kaptak egy tanulmány útra, ahol a papám a muglikat, míg anyám a rejtve élő varázslényeket tanulmányozhatja. És sajnos nem érhettek vissza, azt pedig nem kérhettem, hogy miattam hagyjanak ott mindent, vagy el se vállalják. Így hát itt maradtam... - vonom meg a vállam, keserédes mosolyt villantva Dylan-ra. Persze annak azért örülök, hogy ő is maradt, így annyira már nem is szörnyű a családomtól távol töltött karácsony. - Persze ajándékot kaptam, egy halommal, azt hiszem némi bűntudattól spékelve. Szóval talán megvan a pozitív oldala is a dolognak.És Te? hogyhogy nem mentél haza?
♫ Zene ♫ ♥ Ruha ♥ Mindent a maga idejében: először meghalni, aztán gondolkodni.
Abban reménykedtem még, hogy látni fogom a jövőben, de bele sem gondoltam, hogy lesz lehetőségem beszélgetni is vele. Úgy voltam vele, hogy lezártuk az ügyet, mert nem emlékszik rám, innentől megmarad a plátói vágyakozás, de hát vérbeli griffendéles, nem hagyják nyugodni a titkok, és idejött hozzám, hogy kicsikarja az igazságot. Azt az igazságot, amelyben egykor nagyon is kimutattam felé, hogy mit érzek. Na nem mintha ezt mostanság el tudnám titkolni. Régen más voltam, vélhetően hasonló, mint az a Jack, aki szavakkal durván bántotta. Már nem is értem az akkori önmagamat, már nem tudnék senkivel így bánni. Andie-vel főleg nem. Hiszen ő olyan törékeny, csak menekülne ebből a világból. - Tudom, és én is rájöttem, hogy tiszteletlenség lenne erőltetni, amit nem szeretnél. – Kimondom a szavakat, noha tudom, hogy úgyis olvas az arcomról, és ez ellen nem tehetek semmit. Komolyan az lenne a megoldás, hogy jól megbántom, hogy még esélyét se adjam, hogy valaha jóban leszünk? Nekem az is megfelelt volna, ha csak barátok leszünk, ha felépül, ám mivel csókkal próbáltam elbúcsúzni, vagy felébreszteni, már nem lehet úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. Ezt már nem lehet kimagyarázni. Mindent elfelejtett, ami köztünk történt, még a saját szellem létét is, így nem biztos, hogy nekem kéne elmondani, hogy mi is történt, ám mintha elvárná, és ebben nem is tűr apellátát. Így hát nem habozom, elmondom, hogy mi is történt köztünk, aztán neki kell döntést hoznia, hogy mihez kezd az információval. Látom, hogy mennyire ledöbben az igazságtól, és ahogyan nézek rá. És mivel a helyzeten már úgysem ronthatok, mellékelem hozzá még azt, hogy megsimítom az arcát. Sosem fogja többé hagyni, hogy megtegyem, akkor talán most utoljára élek így ezzel. És ismét azt kezdi el hajtogatni, hogy ennek semmi értelme. Lemondóan bólintok, és hagyom, hogy elszaladjon, de pár másodperccel később mégiscsak veszek egy nagy levegőt, és átvágok utána a tömegen, én már ügyesen kikerülöm a tanárnőt, meg azt a pasit, akinek a karjába lökte őt Andie. Minden folyosón látom őt, és futok utána. Sejtem én, hogy a kilátóba siet. Nem futok gyorsabban, mint ő, mert nem akarom megijeszteni. Legalábbis ennél jobban. Azt akarom, hogy érje el a célját, legalábbis a kilátóban mindig jól érezte magát. Ott érem csak utól. - Sajnálom, hogy ki kellett mondanom. De.. ahogyan szeretnéd, úgy lesz. Te jöttél oda most hozzám. Azt akarod, hogy soha többé ne beszéljünk? – Kész vagyok alávetni magamat az akaratának. Vagy csak barátok is lehetünk, még az is belefér, vagy ha végképp nem akar látni, akkor elmegyek, akár egy másik medimágus képzőbe. Nem tudom, hogyan fogom túlélni, hogy még esély sincsen, hogy lássam, de megteszem a kedvéért.
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Ezúttal nem munkaügyben zavarom, nem fogok még karácsonykor is grimoire-okról értekezni, bármilyen fontos is lenne. Sőt, pontosan tudom, hogy a Lady rideg lesz, és tartózkodó. Mindkettőnk érdekében így a megfelelő, hiszen méltóságában nem kell lealacsonyodnia hozzám, póri származású nyomozóhoz, s nem érheti még a vád is, hogy elcsavarta a felügyelő fejét, így csikarva ki a felmentési határozatot. S az én esetemben legalább attól nem kell tartanom, hogy a banya őt is célkeresztbe vonja. Leticia után ő az egyetlen fontos még ebben az életben, azt hiszem már nem viselném el, ha elveszíteném őket. Ahogyan Agnese lányai is fontos szerepet töltenek be, hiszen ha közvetve is hatással vannak az életemre, nem tehetem meg, hogy nem veszem őket számításba, s nem csupán a hideg logika vezet, aranyos, helyes kislányok, látszik, hogy a Lady bármilyen sötét titkot is őriz, s kész a veszelmes feketemágiára, egyértelműen bizonyítja az igazamat, érző szívű teremtés. Igyekszem jó mélyen elzárni a bizsergő érzést, amely kikivánkozásra adna okot, amint a csodaszép nő a tenyerembe simítja az arcát. Nem, most még nem tehetjük meg, hogy nyíltan felvállaljuk, kell a távolság. Ám a lelkünk nem is lehetne ennél közelebb, noha kerüli a pillantásomat, vélhetően azért, hogy ne bántson a rideg, szinte gonoszkodó mustrával. Nem kárhoztatom érte, már egy tánc is tökéletes, amelyben megérinthetem, s ha úgy hozza az este hogy néhány percre mégis megszeghetem az általa hozott szabályt, az maga lesz a mennyország. A sötétlelkű boszorkány engem muszáj szavakkal tudna bántani, Balin már megmutatta, hogy egymásé lehet a szívünk. - Merci Madam, az Ön érdeme pedig hogy olykor gondját viseli, igazi tanárhoz illő cselekedet. – Tudom, hogy eredetileg azért tett, hogy engem csaljon úgymond csapdába a saját lányai biztosítékaként, ám már tudom, hogy le tudtam beszélni erről az értelmetlen butaságról. Noha sosem mondanám neki, hogy butaság, nem szoktam megkérdőjelezni a döntéseit. - Egyetlen percre engedje meg a tanárnő, hogy ne a munkával untassam. Szóljon most e perc a táncról, még kénytelen is eltűrni, hogy ily botlábam van. – Egyenlőre még nem léptem a lábára, igazság szerint nem is szándékozom, azért ennyire odafigyelek. S csupán a külső szemlélők számára adom az esetlen nyomozót, aki szinte kirívó figurája az egész bálnak. Az természetesen az álcánk része, hogy majd szándékozom elvonni a bálozók közül, hogy komoly dolgokkal is foglalkozhassunk a szent ünnep ellenére. Valójában cseppet sem érdekel a sötét kódexek mibenléte ezúttal, csupán a finom ajkakakat szándékozom megízlelni, s ebből nem engedek, noha erőszakot sosem tennék a drága szőke asszonyon. - Hogy telik a karácsonya Milady? Talán felügyelő szerepet vállat a bálon, vagy csupán résztvevő? – Ezzel szándékomban áll megtudakolni, hogy mostanság érkezett-e, vagy már evett, nehogy úgy alakuljon, hogy hosszabbra szalad az idő, amíg karjaimba zárom, s szegénynek teszem azt korogna közben a gyomra. Nem, ilyen csúfság nem eshet meg vele, ha még a vacsora előtt állna, lehet, hogy teszek néhány kört, mielőtt elrabolom magammal. Ám ábrándos terveimet félbeszakítja a leányzó, aki leszágulva mellettünk véletlenségből megtaszítja a hölgyet, szinte a karjaimba lökve imádatom tárgyát. Miután mégiscsak nyomozó volnék, nem csupán a Ladyre helyeztem a fókuszt, így a szemem sarkából látom a mozdulatot, s megkésve is, van lehetőségem felkészülni. Ezúttal kissé kevésbé előzékenyen. Megtehetném ugyanis, hogy az utolsó pillanatban elegánsan finoman arébb húzom, ehelyett ellentartok, hogy bizony a hölgy, életem második nagy Ő-je egyenesen a karjaimba omoljon, s mintegy meglepetést színlelve csússzon a derekára a kezem, amely talán sértő lenne egy "tudatos" mozdulatnál, ám a baleset hevében megengedhető. Hagyom, hogy szinte teljes testtel simuljunk össze, majd lépek hátra, hogy mégiscsak megszakítsam a nem várt kontaktust. - Hoppá, jól van Milady? A nagy tömegben ez előfordul. - Cinkos pillantással fejcsóválok.
Ugyan a szó szoros értelmében nem vagyok gyűrűs menyasszony, de a medállal is teljesen jól kiegyeztem, még ezt sem vártam volna, bőven elég, hogy van egy komoly párom, aki hosszútávra tervez velem. A családom kidobott, nem lenne senkim, ha Darius nem vesz komolyan, és neki mégsem volt elég csak az, hogy fontosak vagyunk, és szeretjük egymást, már előre jelezte, hogy majd egyszer a medál átvált gyűrűre. Nem igazán követem a tradiciókat, hogy kinek mit kell tennie a leosztott szerepek szerint, hiszen én csókoltam meg Dariust először, nem vártam rá, s nem gondolom hogy királylány lennék, akinek majd várnia kell szemérmesen, hogy mikor nézi ki valaki egy életre, ám ha már szívem szerelme szólt, hogy majd ilyenben gondolkozik, elég furcsa lenne beelőznöm őt, ráadásul olyan romantikus lélek, amilyen én sosem leszek, így nem akarnám letörni a lelkesedését. Végtére is éveken át nem vettem észre, hogy ha bejövök valakinek, és utána meg voltam olyan szeszélyes, hogy amikor Roy nyomult, gyorsan visszahátráltam, mert erősnek éreztem a közeledését. Most viszont kétségem sincsen affelől, hogy ha Darius egyszer majd meglep valami édes lánykéréssel, nem fogok rajta gondolkozni. Ezttal viszont muszáj, hogy megkönnyebbüljek, s minden ünnepi hangulatom elszállóban van. Hálásan bólintok, amikor megfogja a fejemet, nem is gondoltam, hogy vagyunk olyan kapcsolatban, hogy nem tartja undorítónak, ami történik velem. Szerencsére csupán egy hullám van, másodjára már csak öklendezem, de megtörlöm a számat a zsepimmel, és felé fordulok, mert közben megérkezik a pöttöm leendő sógornő a bevizezett kendővel is, és Darius elkezd megtisztogatni, meg lehűteni egy csöppet. Medimágus leszek, már tudom, hogy ennél rosszabb biztosan nem lesz, csak pihennem kell, aludni, és renegerálódni. - Köszi. Már nem jön több... Nincsen semmi baj Kath, csak egy kicsit elrontottam a hasamat. – Nyújtom a kezemet Dariusnak, s már kevésbé imbolygok, mint korábban. A homlokom még mindig forró, majd beveszek rá valami gyógyítalt, van ilyesmi a szekrényemben. – Azt hiszem megkérlek titeket, hogy kísérjetek fel a griffendél toronyba, ledőlök mára. Utána még gyertek vissza, Darius táncoltasd meg a hugit ha megkérhetlek. – Halvány mosoly, mert az ő estéjüknek még nem kell véget érni, én meg úgyis kidőlök majd, de majd elmesélik, hogy mi volt még, Darius úgyse tudna bejönni a hálókörletbe, nem tudta velem lenni. Akkor kialszom a betegséget. Elindulunk kifelé.
//Részemről én köszönöm szépen a játékot, nagyon tetszett, ti még vigyétek majd tovább^^//
Köszönöm a játékot!//
//
Ruha 
//
//
Missy-nek jobbulást 
