2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Alexal szétmentünk már egy ideje. Vissza ment Rómába tanulni. Végső soron ki vagyok én hogy az útjába álljak? Az már más kérdés, hogy egyikünk sem éppenséggel egy távkapcsolat kompatibilis élőlény. Persze azt nem mondom, hogy nem haragszom rá, vagy nem ért váratlanul a bejelentése. Valamiért abban a naiv hitben voltam, hogy valahol itt Angliában fog varázs-média szakot nézni vagy ilyesmi. Persze tudom hogy én is elbasztam. Sok volt a se veled se nélküled az első kritikus időszakban és mire jött a levél a jelentkezésére, úgy tűnik addigra már hiába kezdtünk megszilárdulni.. Nemes egyszerűséggel azóta próbálom magamat bele fojtani a zene írásba és a dal szerzésbe, de mivel ez volt mindig is az elsődleges önkifejezési eszközöm cseszhetem. Született pár olyan dal amit valószínűleg soha senki nem fog hallani, de.. végülis legalább kijött. Jelenleg pár órával vagyunk a bandával fellépés előtt Á Votre Santé-ban és ahogy mindig most sincs különösebben agyam a beadandókkal szórakozni. Általában megoldom kútfőből, vagy amiket az órákon leadtak azok alapján, esetleg másoktól nyúlok be jegyzeteket, de hogy könyvtárazzak.. élettelen, száraz dohos, poros papírokat tapinyáljak össze, olyan varázstechnikák után olvasva amiket aligha hiszem, hogy valaha is fel fogok használni, az nagyon nem én vagyok. Próbáltam tételt cserélni mással, de ezt a szutykot senki nem akarta!! Nem is értem miért.. Már csak abból is látszik, hogy nem is itt vagyok valójában, hogy teljes menet felszerelésben feszítek, készen arra, hogy egy órával kezdés előtt már ott álljak a mikrofon mögött és melegítsek és hergeljem a népet, meg magunkat is. Fejben is totál máshol járok, simán megnézem a betévedő korban kompatibilisnek kinéző csajokat. Bár sokmindent nincs mit néznem rajtuk, a nagy részüket mind ismerem, talán kicsit közelebbről is mint kellene. És persze amikor kiszúrja az egyik hármas lánycsapat, hogy ott vagyok és látványosan felém indulnának én abban a szent minutumban állok fel és teszek úgy mintha mit se láttam volna egyikből sem és a sorok közé indulok. Ha leállok velük csacsogni és smúzolni, abból tuti nem lesz egy darab beadandó sem és lehet nem kéne megbukni. Megígértem a csapatnak, hogy azért ennyire nem szarok bele a suliba. Meg.. nekem se lenne jó igazából. Épp csak félre biccentem a fejemet, hogy megbizonyosodjak, mindenki ment a dolgára, nem csak én amikor is valaki a mellkasomra kenődik, a kezei-karjai meg a képembe csattannak. Nem mondom, az egyik szememet telibe veri, de azért van annyi bennem, hogy utána kapjak. Reflexből tudom, hogy általában aki nekem jön, az le is szokott pattanni.. Persze azért ha sikerült talpon tartani eleresztem - Kehh.. lehet az önvédelmet nem a könyvtárban kéne gyakorolnod, de azért.. jól vagy? - villantok egy kajla dögvigyort és persze csak pár pillanat múlva tűnik fel, hogy mintha valami meleg csordogálna a szemöldökcsontomonról..
[You must be registered and logged in to see this image.]Van annak haszna, hogyha muglik a szüleid és nem is rejtegeted. Mardekárosként ugyan sárvérűnek lenni nem egy kéjmámor, de mindennél jobban szeretem a családomat úgyhogy ezt már nagyon zsenge iskoláskoromban lemeccseltem azokkal, akikkel kellett. Persze nem az agresszív módon, hanem sokkal inkább okosan. Példának okáért milyen menő már néhány mugli holmi, amit becsempészek a Roxfortba, nem? Na jó, nem a szó szoros értelmében tettem ilyet, mert azért alapjában véve szófogadó kislány voltam, de rajzokkal illusztráltam a tételeket, melyek elmeséléseim listáján szerepeltek. Aztán kíváncsiságból reprodukáltam is párat és ez a szokásom a mai napig megmaradt. Itt van például a fülhallgató, amit jelenleg is viselek. Nem más, mint egy téli fülvédő, melynek eredeti célja a fül melegítése csupán, de ha megbűvöltük, akkor képes volt arra, hogy egy beleültetett dallamot lejátsszon. Persze ehhez állandóan fenn kellett tartani a bűbájt, ami azért nem egyemberes feladat, s nem is kivitelezhető, de a feeling akkor is megmaradt, hogyha már nem szól. Szeretem feltenni, s így elvonulni a világtól kissé. Büntetlenül dúdolni, hogyha a fülemen van, mintha csak az otthon a rádióban széthallgatott zenék szólnának belőle, melyekre táncolva szoktunk takarítani. Szeretem, ahogy apa néz Denisere közben. Még ennyi év után is felfalja a tekintetével, s bár más azt mondaná erre, hogy fúj, engem nem zavar. Szerelmet látok benne, őszinte és el nem múló szeretetet és pontosan tudom, hogy én is ilyen férjre vágyom, s hajlandó vagyok a tűzön is átmenni azért, hogy megkapjam, hogyha megtaláltam őt. A takarítás pedig sokkal jobb, ha közben szól a zene és táncolunk. A fiúk már nem csinálják, nekik derogál és inkább olyanok, mint apa aki sose táncol, de Maiával és az anyukájával a mai napig így végezzük a nyári nagytakarítást. Vagy ha Maiának nincs kedve hozzá, akkor csak én táncolom körbe a házat Denisezel. Táncolok most is, ahogy a polcsorok között térülök-fordulok. Tudom, ez egy könyvtár. Nem szórakozóhely. Tanulni kell idejárni. Igen, én is amiatt vagyok itt, hogy tananyagot szedjek össze, de közben ugyan kit zavarok, hogyha nem lépkedek, hanem pörgök és forgok? Na ugye, hogy senkit? A szerterebbenő szőke loboncom se vághat arcon senkit, hisz épp tegnap volt a napja, amikor állig érőre vágtuk barátnőimmel a tincseim. Nagy táncolásomban nem igazán mérem fel jól, hogy merre is haladok, így könnyen megeshet, hogy út közben valakit letarolok. De csak nem esik meg ilyen, nem igaz?
Nem firtatom tovább a dolgot. Vannak ugyan fenntartásaim azt illetően, hogy Guido egy teljes hónapra képes lenne minden aggodalmát félre tenni a pihenés, és kötetlen szórakozás kedvéért, de ha ő bele megy ebbe akkor én is. Nekem is nehéz lesz megtenni, nem kérdés. Még a saját apám szerint is túl nagy a köteleség tudatom. Vagyis ő a "lenyűgöző" szót használta, de ez csak szemantika. Mármint Gray szerint. - Telefon nélkül egy hónapig? Ez inkább hangzik valami gyerekkori büntinek, mint nyaralásnak. - nevetem el a dolgot. Persze van ráció abban, amit Guido mond. Ha bekapcsolva hagyom a telefonom, akkor a bácsikám, az anyám, Alex, vagy az apám tuti megtalál valamivel. Bár jobban belegondolva, már Alba is elég nagy ahhoz, hogy kezelni tudja a telefont. Ez pedig tudjuk mit jelent. Mindig van valami. - Biztos vagy te ebben? Alex mindig képes meglepő dolgokat produkálni. - és itt némileg kiérződik a hangomból, hogy a "meglepő" szót itt nem éppen pozitív értelemben használtam. És hát igen, valahogy még mindig kötelességemnek érzem, hogy vigyázzak Alexre, és ha bajba keveri magát, akkor én húzzam ki onnan. Még ha ez Guidonak nem is tetszik sokszor. De neki nincsen húga, ő ezt nem értheti. Ami Paulot illeti, nos tudom, hogy Guidonak, mivel mindig nehéz anyagi körülmények közt éltek, ezért nehéz elfogadnia Paulo segítségét, vagy úgy bármit, ami tőle jön. Pedig valahol ennek nem kellene kellemetlennek lennie, hiszen barátok közt normálisnak kellene lennie, hogy megosztjuk, vagy kölcsön adjuk, amink van. Például egy nyaralót. Én is odaadnám nekik, ha rendelkeznék eggyel, és kérnék a kulcsokat. Szerintem az ügyvédek gyöngyének se lesz kifogása. - Te! Láttad már valaha Paulot kerek 5 percig a telefonja nélkül? - ugrik be valami, amin nem tudok, nem vigyorogni, amikor Guido végül belemegy a játékba. - Csajszi? Mármint olyan, aki után Paulo jár? Miféle csajszi? Mit hallottál? - csapok le a témára jókedvűen, és talán egy picit hangosabban a kelleténél, hogy a környéken ülők lepisszeghessenek. De azért rajtam is tisztán látszik, hogy éppen annyira kételkedem az információ hitelességében, mint Guido. Az ügyvédek gyöngye nem épp a hosszú monogám kapcsolatokról híres. A következő kérdésre csak sóhajtok egyet. De nem vagyok képes válaszolni. Jelen esetben pedig a hallgatásom is éppen elég beszédes. Noha abban azért kételkedek, hogy Guido képes lenne megállítani, ha a csapattal pályára kellene lépnem. - Nem. Azt hiszem Cody gyerekotthonában van. Tudod, a familiárisa halála óta... - sóhajtok fel gondterhelten. Bár az információ hitelességében azért nem vagyok teljesen biztos. Mármint abban, Gina fizikailag hol is tartózkodik. Nincs Rómában az biztos. Arról tudnék. Akkor bocsánatot kérni is könnyebb lenne. - Szólj nekem is, ha erre rájöttél. Azóta töprengek ezen a kérdésen, amióta az apám kisétált az életünkből. Mármint Grayson. - csóválom meg a fejem. Bár fogalmam sincs mért érzek kényszert rá, hogy pontosítsak az "apám" kifejezést illetően. Vélhetően Guido enélkül is képes lenne kitalálni kire is gondolok. Nagyjából Grayson volt az egyetlen normális pasi anyám életében, ami hát elég cinkes. Tudom, anyám nem tökéletes, közel sem, de egy normális férfit, és párkapcsolatot megérdemelne. Jó aláírom, gyerekként nem könnyítettem ezt meg. Hiszen akkor nagyon dühös voltam rá emiatt, és nem is nagyon értettem, hogy mért nem apára vár hűségesen. De már nem vagyok gyerek. A rossz tapasztalatok miatt viszont vannak fenntartásaim. Nem is tudom, hogy mivel lenne képes meggyőzni egy férfi, hogy az anyámhoz való. Guido életböcsességéhez nem igazán tudok már mit tenni, így csak bólintok rá. Talán igaza van. Talán meg van még valahol az az egykori kisfiú, csak az elvárások miatt már nehezebb megtalálni, és szabadjára engedni, mint akkoriban. - Nem is tudom. Talán attól, hogy visszatér az az alak, vagy hogy megint megbántja az anyámat, vagy anyám rám lesz dühös, mert nem szóltam neki egy szót sem. Tudod, mint amikor arról hallgattam, hogy Grayson a sulimban tanít. Vagy hogy titeket is megkeres, és bántani fog. Legalábbis érzelmileg. Talán mindtől. - csóválom meg a fejem. Csúnya dolog így érezni magam. Egyszerre érzem azt, hogy jobb hallgatni anyám előtt, és van bűntudatom, mert ezt teszem, és így próbálom védeni. De félek is, hogy rosszul sül el, mint Gray esetében is. Ami meg Guido anyját illeti, én tényleg nem hiszem, hogy pár napnál tovább tarthatna a mosolyszünet kettejük közt, még akkor sem, ha minden kiderül. Anyám hősszerelmes alkat, de azért nem ostoba. Tudja, hogy a barátnőjére mindig számíthatott, míg arra az alakra nem. Legalábbis szeretném ezt gondolni róla. - Hát ez az. Kérdés, hogy meddig került ki a képből? És ha visszajön? - Paulo talán azt is el tudná intézni, hogy soha többé ne kelljen ez miatt aggódnunk. Nem szeretnék én plusz munkát adni neki, de nem is akarok a lehetőségtől félni egész életemben, hogy mi lesz ha mégis felbukkan az az alak. - És ha tizenév múlva, amikor már vezető gyógyító vagy a Szt. Mungoban, van egy szép házad, szép feleséged, és szép gyerekeid, akkor bukkan fel? Mit teszel, ha a fiad vagy a lányod uzsipénzét nyúlja le a suliba menet, mert a nagypapinak jár ennyi? Nem lenne jobb ezt valahogy megelőzni? - nem értek én az ilyesmihez. Paulo a jogász. De abban biztos vagyok, hogy ha az én jövendőbeli gyerekeimet környékezné meg, akkor olyat tennék, amiből még az ügyvédek gyöngyének is nehéz volna kimosnia...
- Ha te igen, akkor én is képes leszek rá - biccentek egyet igencsak komor képet vágva, hiszen mindkettőnk számára fontos a család, nem csoda hát, ha Daniel kételkedik bennem. Mégis, ha ő félre tudja tenni a problémáit, akkor nekem is képesnek kell lennem ugyanerre, ez számomra nem is kérdéses. - Nem lesz könnyű, ebben biztos vagyok, de a telefonjainkat ki tudjuk kapcsolni, nem igaz? - kúszik végül a képemre egy halovány mosoly-féleség. - Az unokatestvéreid elég nagyok ahhoz, hogy ne kelljen folyamatosan a körmükre nézned, Albára pedig bizonyára lesz más is, aki vigyázhat. Bár, ahogy megismertem, feltalálja ő magát, néha talán még jobban is, mint Alex vagy Roberto. Jó, Robyt nem ismerem annyira, Alexről is csupán annyit tudok elmondani, hogy rettentően ügyesen bújt folyamatosan Daniel háta mögé, ha valamiféle bajt okozott és nyilván ez is az oka annak, hogy nem kedvelem őt annyira. A legjobb barátom miatta volt szinte állandóan büntetésben a nyári szünetek alkalmával, szóval nem életem legkellemesebb emlékei közé tartoznak azok a pillanatok, amikor Alex és az anyja gépe Rómában landolt. - Paulo? - húzom el a számat, mintha éppen az imént tolt volna az orrom alá Daniel valami rettentően büdös holmit, habár ez nem a barátunk személye ellen szól, hanem sokkal inkább annak, hogy megint egy újabb dolog, amiben rá kell támaszkodnunk. - Hát jó - adom be végül a derekam a nyaraló ötlete hallatán. - Az pedig alap, hogy ő is velünk tart - nevetem el magam, majd Daniel következő kérdése hallatán csupán a fejemet rázom: - Nem. Tudtommal valami ügyön dolgozik és a rossz nyelvek szerint egy csajszi után kajtat, bár ezt kétlem. Paulo nem kajtat senki után sem... - sóhajtok egyet. Hát igen, részemről nem elég életszerű az a helyzet, hogy ügyvéd haverunk bármiféle nőbe is időt vagy energiát fektessen. Ha az egyik nem áll meg neki, reppen tovább a másikra és nagyjából ennyi. Sose láttam még senkinek se hosszabb távon udvarolni. - Ezt csak úgy mondod vagy el is hiszed? - sandítok Daniel irányába. Valamiért annyira semmilyenek a szavai... Mintha ő maga se hinne ebben, szóval azt hiszem, végig aggódni fogok, amíg vissza nem térnek. De ha ez a dolog újfent megismétlődik, abban az esetben szinte biztos, hogy én magam állok annak az útjába, hogy ismét pályára tehesse a lábát az Allstar színeiben. - Jut eszembe... Nem láttad mostanában? - teszem fel az engem napok óta foglalkoztató kérdést, amint Gina neve is a felszínre bukkan. Mintha tényleg a föld nyelte volna el őt. Igaz, egy ideje nem is sokat tudok róla, de jó lenne már végre hallani felőle. Aggódom és csakis akkor nyugszom meg, ha ő számol be a vele történtekről. Nyilván nem esett nagy baja, hiszen az abban az esetben is a fülembe jutott volna, ha nem hallgatózom, de mégis... - Egyáltalán miként képes ilyen alakokat összeszedni? - csodálkozom rá a dologra. - Anyukád egy nagyon kedves nő, miért nem képes találni magának végre valami normális figurát? Elvégre, akadnak ugyan hibái neki is, ez vitathatatlan. A rajongásig szereti a fiát, de mint anya, néha elég csapnivaló. Nem is értem, miként volt képes összehozni ezt... Mármint, egyszerre olyasvalaki, akiről minden gyerek álmodozik, hogy milyen engedékeny, stb, de aligha hiszem, hogy örülnék annak, ha Angela néni lett volna az édesanyám. Én mellette tuti elkallódtam volna. - Sose késő azzá válnunk. Én hiszem, hogy lélekben még mindig azok vagyunk. De mivel testileg felnőttünk, az elvárások is nőttek irányunkba és nem mindig egyszerű hozni azt, amit mások szeretnének - hümmögök egy sort amolyan napkeleti bölcs stílusban. És igen, az élet néha szívás, de hát vállaltunk mindent annak idején, ki kell tehát tartanunk a döntésünk mellett. - Ha nem attól, akkor mitől? - emelem a tekintetem Danielre. Kedvelem az anyját, tényleg. De amilyen romantikus alkat, minden bizonnyal megharagudna anyámra, ha kiderülne, hogy kavart valakivel, akire a barátnője is be volt "gerjedve". Csúnya dolog ilyesmit állítani két felnőtt nőről, de hát ők is voltak kamaszok és fiatalok, ahogy ők se libbentenek csak úgy fátylat semmi felett sem. Nem hiszem, hogy Daniel, akár húsz év távlatából is megbocsátaná, ha felkoppintanám a barátnőjét és neki erről nem szólnék egy szót sem. - Ne haragudj, de erre szerintem nem lesz szükség - csóválom meg a fejem az ötlete hallatán. Paulo eminens a jogi dolgokban, nyilván fel is izgulna, ha össze kellene ütni valami ilyesmit, hiszen fura dolgokra indul be, de ezúttal valóban csak plusz terhet raknánk a vállára. - Nem kapott pénzt, kikerült a képből - rántom meg a vállamat egyetlen, laza mozdulattal, mintha az a nyári kis kaland mit sem jelentene. Pedig benne marad az emberben az ilyesmi. - Meddig is nem keresett fel minket? Tizenévig? Azt hiszem, ennyi időközönként még képes vagyok elviselni. De ha nincs pénzünk, nem fog tovább üldözni minket.
Persze. Régóta vagyunk barátok. Együtt nőttünk fel. Úgy ismerjük egymást, ahogy senki más. Valószínűleg Guido előtt képtelen lennék bármit is sokáig elrejteni. Talán ezért is kerültem a négyszemközti helyzeteket az utóbbi időben. De én is látom, hogy ő sincs rendben. Éppúgy túlhajtja magát, mint én. Talán mások az okok, de az eredmény ugyanaz. Ebben egyformák vagyunk. Még csak médiumnak se kell lenni hozzá. - Gondoltam, téged ismerve, még ez ellen is tiltakozni fogsz. - vonok vállát enyhén mosolyogva. - Kibírnád az egy hónapot? Úgy hogy nem aggódsz a munka, a szüleid, a suli és a többi miatt? - valahogy nehéz ezt elhinnem. Guido túl lelkiismeretes ehhez. Tuti, hogy egy pár nap után visszatérne a gondolat, hogy így nem segít a szülei eltartásában, vagy valami hasonló. De ha már felajánlotta nem fogok elzárkózni a gondolattól. - Elkérhetjük Paulotól a tengerparti nyaralót, vagy rávehetnénk, hogy ő is jöjjön velünk. Rá is ráférne a pihenés. Láttad mostanában? - dobom be csak úgy a harmadik muskétás nevét is. Legalább nem csak egymást csesztetjük ezzel. Bár talán nem teljesen fair olyasvalakit is bevonni a dologba aki itt sincs. De legalább nem szándékozom kibújni az ajánlat alól. Nehéz lesz nem a cukrászdára, az egyetemre, és a kviddicsre gondolni. - Ne aggódj. Kétlem, hogy meg mernék ismételni. - oké. Most hazudtam. Valahol azért kissé aggódom az miatt, hogy a VMS-hez hasonló, életveszélyes háttérsztoriba botlunk. Én pedig nem akarok újra olyan helyzetbe kerülni, és Lizzyt és Gillyt sem akarom ilyesmi közelében látni. Egyik lányt sem. Ami meg azt illeti Paulo inkább tologat aktákat, és érvel halálra valakit a bíróságon, mintsem bűnözőket hajkurásszon. Bár tény, hogy ő legalább a jogi vonatkozásokkal tisztában van, amiről nekünk lövésünk sincs. Nos, talán még nekem is be kell látnom, hogy van amin a viccelődés nem segít. Az, hogy a vérszerinti apánk, hogy eltolta a dolgainkat, pont ilyen. - De csak rajtunk múlik, hogy mennyire engedjük, hogy ezek a körülmények rányomják magukat az életünkre. Utálom a titkokat. Ha belegondolok, mindig a titkok fájtak az életemben a legjobban, ezek miatt voltam a legdühösebb. Talán ezért is viselkedtem olyan csúnyán Ginával. Azt hiszem tartozom egy bocsánatkéréssel neki is. - csóválom meg a fejem. Látszik rajtam, hogy Gina dolga tényleg bánt. Főként azok után, ami a familiárisával történt. Azóta meg egyszerűen mintha a föld nyelte volna el azt a lányt. Szinte már hiányzik, hogy röptében jelenjen meg valahol, vagy szurkálódjon valamin. - Legfeljebb ha újra felbukkan anyámnál kidobom megint. Mint azt a múltkori fickót is. Egyszerre kezdett ki Lizzyvel és Alexszel az ebédlőben, miközben anyám a konyhában volt. Elég para volt... - ingatom meg a fejem. Anyám majd pityereg kicsit, aztán túl teszi magát ezen is. Bár gyűlölők fájdalmat okozni anyámnak, ez esetben, és apáméban is jobb így. Jobb nekünk ilyen alakok nélkül. - Mért ilyen nehéz felnőtté válni? Néha szeretnék megint csak a tengerparti homokban szaladgáló kisrác lenni, akinek a legnagyobb baja, hogy elvágta a lábujját egy kagylóval, a húga meg a nyakán lóg, amikor a haverjaival focizna... - sóhajtok fel, és Guido emlékezhet arra a most valószerűtlenül távoli napra. Akkoriban még minden rendben volt. Bár olyan egyszerű lehetne az élet, mint akkoriban. - Én nem attól félek, hogy nem bocsátana meg. Szerintem még ha haragudna, és kiakadna anyádra, néhány nap után lehiggad, és majd megbocsát. Nem haragtartó típus. Különben is régen volt már, és az az alak mind kettejükkel csúnyán elbánt. - ismerem anyám gyenge pontjait. A szerelem, és a rózsaszín köd ilyen. De egy ezeréves barátságot kétlem, hogy felrúgna egy hazug, csaló alakért, aki őt, a fiát, a barátnőjét, és az ő fiát is bántotta már. Legalábbis lelki értelemben. - Azt hiszem egyre jobban tisztelem apádat. Mármint az igazit... aki felnevelt. - teszem még hozzá gyorsan. Bár azt hiszem felesleges, Guido így értené, hogy Mr. Rossira gondoltam, és nem arra a semmirekellőre. - Talán megkérhetnénk Paulot, hogy írjon egy olyan távoltartási izét, amivel kötelezi azt az alakot, hogy maradjon távol tőlünk, és a családunktól. Biztos ki tudna találni rá valami jogi blablát. - vetem fel még egy gondterhelt sóhajjal az ötletet.
Daniel téved, nem is kicsit... Attól, hogy nevetéssel és humorral üti el a dolgok élét, én és Paulo még tudjuk, hogy baj van. Másokat talán becsaphat, de minket nem. Minél szélesebb a mosolya, annál nagyobb a gond, ezt már volt alkalmunk kitapasztalni részéről. Hiszen majdnem két évtizede ismerjük egymást, mégis mit várt? Nem véletlenül került engem, ahogy én sem őt, immár hónapok óta. Elég csupán egymásra néznünk ahhoz, hogy lássuk, komoly bajok adódtak. Nem szükséges ehhez gyógyító szakra mennem... Minden normális, épkézláb ember rájönne. - Szerinted egy nap elég lenne? - vonom fel kételkedve a szemöldököm. - Legalább egy hónap szabadságra kellene mennünk, jó messze a tankönyvektől és munkától - csóválom meg a fejem lemondóan. - De nem bánom, kezdjük kis lépésekkel... megígérem - adom be a derekam. - A következő lépcsőfok pedig lehetne az részünkről, hogy a nyári szünet alkalmával egy teljes hónapig nem csinálunk semmit sem - hangsúlyozom ki a "semmi"-szavacskát. - Se munka, se védelemre szoruló unokahugik, se tankönyvek. Elmehetnénk valamerre pihenni... Persze, mindezt csakis abban az esetben, ha Daniel a titkom kiderülése után még hajlandó lesz szóba állni velem. Közös nyaralás? Mivel nem sok pénzünk akad még így sem, esélyesen az olasz tengerpartot célozhatjuk meg csupán, de már az is valami, nem igaz? Egy kis kikapcsolódás, távol mindentől. Daniel esélyesen nem szívesen hagyja majd ott a cukrászdát, de talán az is motiválja ebben, hogy én is vele tartok, méghozzá önszántamból. Ritkán bújok ki a csigaházamból, de sikerült belátnom, hogy ennyi bőven elég. - Ha a legutóbb történtek után nem lesznek, akkor azt ajánlom, ne is lépjetek pályára - adok azért egy jó tanácsot Daniel számára. - De igen, a tömeg esélyesen nagy visszatartó erő lesz. Bármilyen erős is a mágia, minél több az ember, annál nagyobb az esélye annak, hogy valamit elszúrnak és máris bukik minden - próbálom meg kisakkozni a tényeket. Nem vagyok auror, soha nem is vonzott az a pálya, hármunk közül csupán Paulo az, aki valamilyen formában kapcsolatban áll ezzel a szakmával, de ő is leginkább az igazságszolgáltatáson keresztül. - Hát, ha te se tudod, akkor abban az esetben tényleg elég nagy bajba cseppentünk mindketten - állapítom meg félig-meddig viccelődve, habár ez az egész helyzet inkább kellemetlen, semmint szívderítő. Nem így akartam. Jobb lett volna simán csak barátnak maradnunk és semmi több. Az "apánk" durván elcseszte mindkettőnk életét. - De a körülmények igen - mutatok rá a nyilvánvalóra. - Ugyanazok maradtunk, éppen csak olyasmit vittünk az életükbe, amit senki se gondolt volna - csóválom meg a fejem. - Ebben az esetben tényleg az lenne a legjobb, ha hallgatnánk - állapítom meg némi magamban való huzavona után. - Nem mintha félnék Angela néni túlzott szeretetétől, mert nem, de attól én is sokkal jobban tartok, hogy visszafogadja azt az alakot, aki így a közelünkben lehetne - ráz ki a hideg is a gondolatra, hiszen - talán érthető módon - nem vagyok rá kíváncsi, mi több, egyetlen porcikám se kívánja az apai jelenlétet. Van nekem apám, éppen elég és mást nem is lennék képes szeretni helyette. - Nem tudom, valahogy ezt se tartom túl jó ötletnek - ismerem el kelletlenül. Tisztában vagyok vele, hogy Daniel feltétel nélkül bízik mindkét férfiban, mégse érzem úgy, hogy szükséges lenne beavatnunk őket. - Azt hiszem, ez a saját felnőtté válásunk első próbája - jegyzem meg. - Ezt nekünk kell a helyén kezelnünk. A titkok nem minden esetben jók, de néha szerencsés nem mindent világgá kürtölni. Mi tudni fogjuk, mások nem. Ki tudja, talán soha nem is derült volna ki, ha az az alak nem ég le anyagilag és jelenik meg mindkettőnk ajtajában... Mert a fene se hitte volna, hogy nem az a férfi az apám, aki felnevelt, hiszen soha életemben nem éreztette velem, hogy bármi is sántítana a családunkban. Anyámmal szeretik egymást a mai napig, ahogy engem is. Mégis ki a fene gondolta volna? - Anyám kifejezetten megkért arra, hogy Angela néninek ne mondjam el - sóhajtok egyet. - Fél attól, hogy nem bocsátana meg számára, hiszen tudod, mennyire romantikus képes lenni néha... Ezer fokon ég, ha szerelmes és mindent felad. Emlékszem, hányszor hagyott Luca bácsira téged, hogy egy pasi után menjen a világ távoli pontjára - ingatom meg a fejem. Daniel anyja jó anya, de ha leülepedik a pink köd, akkor megy, csapot-papot-gyereket hátrahagyva. Nyilván nem úgy indult neki egyszer sem, hogy hónapokig távol lesz a fiától, de ezek az alkalmak folyamatosan úgy sültek el. - Apám pedig teljes mértékben ki szeretni maradni ebből. Azt mondta, bárhogy is döntök, ő mindenben támogat, de rám bízza... Egyáltalán nem áll szándékában belefolyni - hallgatok el. Rengeteg áldozatot hozott értünk, noha nem is lett volna kötelessége, mégis megtette. Én őt tekintem apámnak, nem azt a pénznyelő senkiházit.
Guidonak talán igaza van. Szeretem elviccelni a dolgokat, ha rólam van szó. Talán, ha humorral veszem el az élüket, akkor kevésbé tűnnek rossznak. Így talán késleltethetem, hogy kimerültnek látszódjak, vagy legalábbis azt, hogy a környezetem aggódni kezdjen. Hiszen mi gond lehetne, amíg még humoromnál vagyok? Szemmel láthatóan Guidonál már nem jön be egy ideje ez a taktika. Igaz is, ő gyógyítónak tanul. Arra képzik igen keményen, hogy minden apró kis árulkodó jelet észre vegyen. - Jól van, ha megígérem, hogy vasárnap sokáig ágyban maradok, és kialszom magam végre, és te is megígéred ugyanezt, akkor ejtjük a témát? - vetek fel ezúttal komolyan egy alternatívát, amire talán mindkettőnknek szüksége van. Sejtem, hogy már vasárnapra Guidonak is megvan a betáblázott programja, hajnalban keléssel, tanulással, aztán melóval késő éjjelig. De talán mindkettőnkre ráférne egy lazítós vasárnap. Az utazás pedig nem olyan rossz. Paulo is állandóan ingázik valahova. Hol Amerikában, hol Rómában, hol Londonban, hol itt bukkan fel. Mégis ki tudja használni az időt tanulásra, és alvásra. Talán nekem is menni fog. - Hát, egy egész stadionnyi ember előtt csak nem lehet gond. Gondolom aurorok is lesznek. Ezúttal talán megússzuk, hogy nekünk kelljen nyomozni is. - válaszolok Guidonak a kviddeccsel kapcsolatos felvetéssel. Köszönöm de nekem éppen elég volt egy koponyát bezúzni a VMS-en. Noha erről a részletről mindenki előtt gondosan hallgattam, akik nem voltak jelen a VMS csapatában, és az eseménynél. Jobb is így. Próbálok nem bűntudatot érezni a koponya miatt, és hogy lényegében gyilkossá váltam ez által. Viszont Elena megülte volna az edzőt, a társaimat, engem, talán magát az uralkodó család tagjait is, és ki tudja miféle szörnyűségeket követett volna el, azon túl, amiket addig tett. Még Paulo is azt mondaná, hogy önvédelem volt, de ettől még nem jobb érzés. Szóval köszönöm, de ezek fényében Guidonak már aligha kell óvatosságra intenie. A sportot szeretem. A kutatást is, amolyan Indiana Johnsos módon, na de pszichopata gyilkosok kergetése? Köszönöm, de ezt intézzék az aurorok. Fentiek ellenére is hamar eljutunk ahhoz a témához, ami a legnehezebb az összes közül. Mindkettőnknek. - Nem tudom. - fáj kimondani, de tényleg fogalmam sincs, hogy mi legyen ezután. Mindez mitt jelent számunkra? A szüleink számára? És én? Talán abban is igaza van a féltestvéremnek, hogy minden felelősséget a nyakamba veszek. Talán mert próbálok a vérszerinti apám szöges ellentéte lenni mindenben. Ő semmiért nem vállal felelősséget, én pedig mindenért. Valahol mégis megkönnyebbülök, hogy Guido nem dühös rám. Vagy nem tűnik annak. Inkább ugyanolyan bizonytalannak, mint én. Hiába ismeretlen és ingoványos talajon járunk. - Másként kezelnek...? Mi nem változtunk meg. Az érzéseink sem. Sem egymás iránt, sem irántuk. - próbálom mérlegelni a dolgokat. Mi nem változtunk ettől. Semmi sem változott. Valami viszont mégis. A tudat. Nem hiszem, hogy anyám ne bocsátana meg gyorsan a barátnőjének egy ezeréves történet miatt. Sőt inkább elkezdené ugyanolyan idegesítő túlféltéssel körülrajongani Guidot is, mint engem. Elvégre mégis a féltestvérem, családtag. De amitől igazán félek, hogy az anyám még az apámnak is képes lenne megbocsátani, és visszafogadni, akkor is, ha csak a pénze kell neki. Ezt nem akarom. Ezért sem mondtam eddig semmit. - Maradnánk Daniel és Guido. Szimplán. Lehetséges ez egyáltalán? Valószínűleg anyám elkezdene téged is túlfélteni, és túlanyáskodni feledted, mint felettem. De amitől jobban félek, hogy talán visszafogadná azt a gazembert, aki megint csak kihasználná. Tudod milyen. Ami azt illeti, még Graysonnak is meg tudtam bocsátani, adni egy második esélyt. Nem volt zökkenőmentes és könnyű, de ő legalább mindig igyekezett jó apa lenni a közelemben, bármilyen messze is került. A vérszerinti apám csak pénzt akart. Semmi mást. Nem érdekli, hogy milyen érzéseket hagy hátra. Neki valahogy képtelen vagyok megbocsátani, és adni egy második esélyt, úgy mint Graysonnak. Ezért nem mondtam el anyámnak. Eleget szenvedett már. De talán Lucának és Graysonnak elmondhatnánk. Talán ők tudnák, hogy mit csináljunk most. - osztom meg a saját legbelsőbb félelmeimet. Igen, ha a családomat nézzük, akkor a bácsikám, és a nevelőapám voltak mindig is azok, akikhez leginkább fordulhattam az efféle érzelmileg és erkölcsileg is zűrös ügyekben. Gyűlölők titkolózni az anyám előtt, de ezt nem mondhatom el az ő érdekében. Ugyanakkor teljes titok sem maradhat az egész. Talán mondhatnánk, hogy véletlen derült ki egy rutin vizsgálatnál, hogy egyforma a vércsoportunk, és minden más tulajdonságunk is nagyon hasonló. Mármint orvosbiológiai szempontból. Mármint oké, ez így eléggé sánta, de anyám nem orvos, talán elhinné, és el tudná fogadni. Jobb mintha azt mondanám, hogy a vérszerinti apánk keresett meg minket, és mondta el, mert így remélt egy kis pénzt kicsalni. - És a te szüleid? Ők mit mondanak? - pillantok ezúttal tényleg elbizonytalanodva a féltestvéremre. Vajon mennyire lesz nehéz elfogadni ezt a helyzetet, túltenni magunkat rajta, és újra normálisan élni ezzel együtt is?
Daniel válasza hallatán azért összevonom a szemöldököm, hiszen nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy próbálja elviccelni mindennek a súlyát, mégse nyeri el a tetszésemet. Én legalább elismerem, hogy van abban valami, miszerint túlhajtom magam, hiszen még érzem is, de Daniel... Ő is tudja, mégse veszi komolyan. Valahogy képtelen megállj-t parancsolni a testének és az elméjének, ez pedig kimeríti, ahogy engem is. Ezért is igyekszem az ösztöndíjat bezsebelni, mivel - ha sikerül - utána nyújtózhatok egyet és valamilyen szinten élvezhetem az életemet is. - Nevet a vakbelem - jegyzem meg fapofát vágva a válasza hallatán. - Ez nem vicces, Daniel - csóválom meg végül a fejem. - Hiszen te is aggódsz értem, az ilyesmi pedig oda-vissza alapon működik normális esetben... Pedig tudtommal ők nincsenek is annyira nehéz anyagi helyzetben, mint az én családom. Persze, ott a cukrászda, ahol Daniel évek óta besegít, érthető, hogy így szeretnének faragni a költségekből, de mindezek mellett még a kviddics is... Túl sok. Ráadásul, ez az Allstar dolog elég mobilis, Danielnek esélyesen sokat kell majd utaznia miatta és szinte el nem tudom képzelni róla, hogy az edzések után még ne üsse fel desszertként a tankönyveit is. - Talán - hagyom ennyiben az ösztöndíj kérdését, elvégre én se vagyok jártas benne és lehet, hogy Paulo tudna mit mondani, ha kérdezném, mégse teszem. Valahogy utálom kihasználni azt, hogy ügyvédnek készül, éppen elég, hogy annak idején segítettek számunkra. Nyilván most is ugrana, de van neki éppen elég baja. - Az a lényeg, hogy vigyázz magadra és ha bármi gyanús is történik, ne hősködj és másnak se hagyd - ingatom meg a fejem. Mesélt valamit Daniel, de hát én és a fókusz... Mit ne mondjak, nem vagyunk haverok, amikor lehúztam egyben tizenkét órát és utána még két órát tanultam. Kikapcsol az agyam. Megmaradt egy kis része, de nem az egész, ez pedig elég kellemetlen tud lenni. De a lényeget azért vágom és cseppet sem nyeri el a tetszésemet. - Bár, az ilyen rendezvényeken elég nagy a nyüzsgés és esélyesen aurorok is lesznek ott, főleg a Belfastban történtek után - veszem sorra a lehetőségeket. Így aligha lehet gond, nem igaz? Senki se lehet annyira elvetemült, hogy néhány kamaszért cserébe az Azkabanba kerüljön. Elvégre, ez csak egy játék. Azonban a kviddics és az anyjának írandó levél sem elegendő ok arra, hogy ne kerüljenek felszínre azok a sötét titkok, amelyeket eddig rejtegetnem kellett magamban. Nincs nálam időnyerő, amellyel visszapörgethetném az időt újra meg újra, hogy számomra ne legyen kellemetlen egyetlen helyzet sem. Ezen túl kell esnünk... - És? Mi lesz ezután? - túrok gondterhelten a hajamba, hiszen fogalmam sincs, mit kellene tennünk. Barátok vagyunk, voltaképp mindig is testvérként tekintettünk egymásra, erre kiderül, hogy valóban azok vagyunk. Könnyedén kellene kezelnünk, hiszen azt hihetnénk, nem változik semmi, mégse vagyunk képesek csak úgy félvállról venni a dolgot. - Elmondjuk? Teljes mértékben megértem ugyanis, ha az anyjával nem szeretné mindezt közölni, hiszen Angela néni és anyám mindig is jóban voltak, egy ilyen hír pedig minden bizonnyal éket verne közéjük. Pont a titkolózás végett... A titok, amely most derült ki csupán. - Igen, nyilván a te hibád az is, hogy felkoppintotta anyámat - nevetem el magam reszketegen, majd legyintek egyet: - Nyugi, nincs vész. Az a te legnagyobb bajod, hogy mindent úgy kezelsz, mintha te lennél érte a felelős. Bár, abban igazad van, hogy már semmi se lesz ugyanolyan, ha pedig mindent elmondunk a családnak, máris másként kezelnek minket. Mit gondolsz? - pillantok Danielre, hiszen mindig is ő volt az, aki reálisan átlátta a komolyabb élethelyzeteket is. Most pedig igenis szükségem van a híres-neves hidegvérére, mér abban az esetben is, ha egy ehhez hasonló szituációban ez nem annyira egyszerű. - Talán az lenne a legjobb, ha nem vernénk nagydobra - jegyzem meg halkan. - Nehéz lesz napirendre térnünk felette, de elég, ha ez a mi kis titkunk marad. Ha a családod is megtudná, minden bizonnyal fenekestől felforgatnák az életedet és az enyémet is. Igen, a titkok miatt jutottunk el idáig, de még a hasznunkra is válhat, ha hallgatunk róla. Nem lennének felénk elvárások és nem is kérdezősködnének... Maradnánk Guido és Daniel. Szimplán. Mit gondolsz? Anyám és apám tudja ezt a titkot, mindig is tudták, de Dany családja esetében már más a helyzet. Lennének felénk elvárásaik, ez nem is kérdés. Tisztában vagyok azzal, miszerint Daniel nem szereti az ilyesmit, de néha elkerülhetetlen és könnyebb...
El kell ismernem igaza van Guidonak, én is mondhatnám saját magamnak is, amit neki. Mégis valahogy miatta jobban aggódom, mint magam miatt. Akkor is, ha szerinte felesleges dolgokkal forgácsolom szét magam, mint például a sport. - Hmm.. Had gondolkozzam... soha? - próbálom elviccelni a dolgot magamról. Bár való igaz, nehéz lenne megmondanom, hogy mégis mikor aludtam ki magam rendesen utoljára. Vagy csak lazítottam pár napot minden kötöttség nélkül. Guido azonban még annyit sem pihen mint én. Én legalább néha hagyom Paulonak, vagy valamilyen baráti társaságnak, hogy elcsábítsanak egy kis szórakozásra. Ő viszont ezt sem engedi meg magának. - Annál jobb. Legalább több ösztöndíjat kaphatsz. - mosolyodom el. Na nem mintha tudnám, hogy hogyan is zajlik az ilyesmi, mert valójában fogalmam sincs. Lehet hogy sztenderd keret összegek vannak, és mindenki azt kapja a jelentkezők számától függetlenül. Akkor meg hülyeséget mondtam. Persze az is lehet, hogy beletrafáltam, és így több jut annak, aki mégis jelentkezett. Majd kiderül. Úgyis kiszedem majd Guidoból, hogy mire jutott. - Két hét múlva. Eléggé izgulunk miatta. Legalábbis én. Remélem ezúttal minden simán megy majd. De legalábbis pályára léphetünk egyáltalán. - csóválom meg kissé fejem. Nem emlékszem pontosan, hogy mit is meséltem el Belfastról a barátimnak, de azért az újságok egész szép történeteket kerekítettek a dolog köré, amit akár Guido is olvashatott. Minden esetre nem volt egy kellemes élmény élve eltemetve lenni. Azonban ez kevés ahhoz, hogy eltántorítson minket. Az edzések rendben mennek, kezdünk a pályán legalábbis összecsiszolódni. Szóval, tényleg remélem, hogy ezúttal tényleg megmutathatjuk majd, hogy mit tudunk. Sajnos azonban a kviddics, csak átmenetileg képes elvonni a figyelmet a komolyabb, és kellemetlenebb témákról. Vagyis egy bizonyos témáról. Igaza van Guidonak. Gyűlölöm az apámat, és azt amiket tett. Az anyámmal, velem, másokkal is minden bizonnyal. Legalábbis Guido anyjával. De ezért nem a féltestvéremet okolom. Ahogyan saját magamat sem tehetem felelőssé annak az alaknak a tetteiért, úgy a őt sem. Ezen túlmenően jól ismerem Guido humorérzékét. Együtt nőttünk fel, együtt nevettünk, és együtt sírtunk egy rakás dolgon. Pontosan tudom, hogy mivel nem viccelne soha. - Rendben, rendben. - adom meg magam, ami anyám levelét illeti. Bár arról még mindig fogalmam sincs, hogy mikor is szakítok rá időt. Talán ma este két beadandó megírása között. Ami a Paulot illeti, nos van egy stílusa, de már az évek alatt őt is megtanultam jól kezelni. Bár néha tényleg túl sok. Azt hiszem velünk igyekszik pótolni azt az énjét, amit nem mutathat meg a külvilág előtt. Meglehetősen nehéz lehet úgy élni, hogy folyton a látszatra kell adnod, és nem lehetsz igazán önmagad. A "féltestvérem" szó még nekem is irtó furcsa, főleg hangosan kimondva, szemtől szembe pontosan az említett féltestvérnek. Egyenlőre még én se nagyon tudom, hogy mit kezdjek ezzel. Félek tőle, hogy már semmi sem lesz ugyanolyan Guido és köztem, mint régen. Bármennyire is nem szeretném, hogy ez éket verjen közénk. Talán hibáztatni fog, és meggyűlöl azért, amit nem mondtam el neki, és amit az apám tett vele, és legfőbbképen az anyjával. Főleg amikor ilyen helyzetben vannak. Tudom, hogy az édesanyja sokszor nagyon beteg, és gyenge, és Guido folyamatosan aggódik érte. Akár látszik az arcán, akár nem. Ráadásul ki tudja milyen hatással lehet ez az egész Mr. Rossira, aki sajátjaként nevelte fel Guidot, és mindig kedves volt velünk is Pauloval. Szóval azt hiszem, jelenleg mindketten ugyanolyan zavartan keresünk valami mást, amit nézhetünk, kivéve a másik tekintete. - Tudom. Amikor nálunk járt elmondta. Én... Én.. - keresem a szavakat, némileg zavartan. Ami rám nem túl jellemző. Guido talán egy kezén meg tudja számolni, hogy hányszor sikerült engem elhallgattatni, úgy hogy ennyire ne találjam a szavakat. Még olaszul sem. Nem tudom mikor váltottunk nyelvet, talán a kviddics, és az apánk közti témafelvetés közt fél úton, de nem is fontos. Az ilyesmit mindig könnyebb volt olaszul kimondani. Talán mert kifejezőbb, érzelmesebb nyelv, mint az angol. És az sem hátrány, hogy nem túl sokan beszélik az iskolában. Főleg, ha még annyira hadarunk is, mint Guido. Legalábbis tudtommal. Noha azért meglepetések még érhetnek. - Talán attól féltem, ha hangosan kimondom valóság lesz. Olyan valóság, amiben minden megváltozik, és többé semmi sem lesz ugyanolyan. Tehát nem mondtam ki, és próbáltam úgy tenni, mintha nem tudnám, és semmi sem történt volna... - nehéz megtalálni a mondandómat. Nem könnyű szembesülni, és kimondani mindazt, amit hónapokon át gondosan magamban tartottam. Még Lizzy előtt is. Még ha kérdezett is, csak azt vallottam be neki, hogy fáradt vagyok, vagy elúsztam a házi dogákkal az edzések és a cukrászda miatt. - Nem akartam elveszíteni a legjobb barátomat. De féltem is, hogy majd utálni fogsz azért, amit az apám veletek tett, próbált tenni, és én meg sem próbáltam megakadályozni... Talán ha nem dobom ki olyan durván, és adok neki egy kis pénzt, akkor nem zaklat titeket... Én... sajnálom. - tudom, hogy Guido normál esetben nem arról híres, hogy sokáig haragot tartana, de a család az más. Az család. A legfontosabb. Valószínűleg az édesanyjához sokkal jobban ragaszkodik, mint hozzám. Ugyanakkor emlékszem rá, hogy kik voltak mindig mellettem. A húgom halálakor, amikor lelépett a nevelőapám is. Amikor ezért fattyúnak csúfoltak a suliban, és szörnyen vállalhatatlanul viselkedtem fájdalmamban, és dühömben. Itt a Roxfortban népszerű srác vagyok. Sokan keresik a társaságom. De az nem ugyanaz, ha az egyetemi szaktársaiddal egy este lehúzol pár rövidet, és sztorizol néhány felszínes, és vicces történetről. Közel sem. - Hát nem nevetséges ez... lényegében ugyanattól féltünk, és pont ez a félelem távolított el egymástól... Pedig... nem kéne, hogy így legyen. - ezt így még mindig elég kínos kimondani. Ahogy azt is, hogy Paulonak végig igaza volt, amikor azt hajtogatta, hogy üljünk már le megbeszélni ezt a kérdést. Most mégis nehéz még mindig felnéznem Guidora a nevetségesen semmit mondó asztallapról. Vajon hogy lesz ez után? Tényleg minden megváltozik?
- Hallottad már azt a mondást, hogy bagoly mondja verébnek? - sandítok fel kíváncsian Danielre, de azért egy felemás mosoly még így is megjelenik az ajkaimon. - Mikor is pihentél utoljára egy igazán kiadósat? - ingatom meg a fejem egy sóhaj kíséretében. Össze lehetne kötni minket, hiszen ebben nagyon is hasonlítunk. Daniel azonban szétforgácsolja magát, hiszen rengeteg olyan dologba is belekap, ami nem lenne kötelező, mégis jelen van benne. A kviddicset példának okáért nem helyeslem részéről, hiszen rengeteg időt elvesz tőle, de ha ő élvezi, abban az esetben elfogadom. Már gyerekkorunkban is szeretett sportolni, minek fosztaná hát meg magát ettől az örömtől? Jó játékos és tudtommal nem tör ugyan ilyen babérokra, de legalább örömét leli benne és ez egy igenis nagyon fontos szempont. - Ha hihetünk a folyosói pletykáknak, idén nem is pályázták meg olyan sokan - dőlök hátra a székemben beszéd közben. Nem büszkeség ez számomra, hiszen tényleg csak a legvégső esetben támaszkodom mások pénzére, hiszen Paulótól se fogadok el anyagi segítséget. Nem élhetek örökké mások jóindulatából! Ráadásul, gyógyítónak készülök, szóval jó, ha időben megszokom, hogy túlhajszolt és fáradt vagyok. Jobban fogom bírni a kemény munkát. - Hogy áll a válogatott? Mikor lesz a következő meccsetek? - kezdem el faggatni, magamban kissé abban reménykedve, hogy nem merülnek fel a kellemetlenebb témák és ezzel elódázhatom a vallomást. Gina figyelmeztetett, de ő nem ismeri olyan régóta Danielt, mint én... Gyűlöli az apját, utál mindent, ami hozzá köthető, nem hiszem hát, hogy repesve fogadna a hír hallatán. Még talán az lenne a legjobb, ha viccnek venné és elhajtana ezzel együtt a fenébe. Van ugyan humorérzékem, de ehhez hasonló komoly dolgokkal nem szoktam előhozakodni. - Ha mégse és ismét nekem fog írni... - csóválom meg azért a fejem, amint eszembe jutnak a következmények. - Abban az esetben odaállsz Paulo elé és tartod a hátad helyettem is - vetek egy álszúrós-pillantást Daniel irányába. Paulo csak ugratott, de néha nem túl kevés hiányzott ahhoz, hogy ráförmedjek és leállítsam. Néha hajlamos a kelleténél jobban túllihegni a dolgokat és poénra venni őket. A "féltestvérem" szó hallatán azért meghűl az ereimben a vér és minden szín kifut az arcomból, hogy végre valahára olyan sápadt legyek, mint egy vámpír. Ezek szerint tudja... De vajon mennyit? - Ah-ha... - nyögök ki egyelőre csupán ennyit, hiszen többre valóban nem vagyok képes és zavartan keresek valamit a tekintetemmel, csak ne kelljen Dany szemébe néznem. Vajon nekem esik majd? Nem tűnik mérgesnek, de ki tudja, mi járhat a fejében ebben a pillanatban. Egyelőre talán csak nyugalmat erőltet magára és utána robban? - Nem... vagyis de - csóválom meg végül ismét a fejem lányos zavaromban. - Keresett - szögezem le pár pillanat és egy torokköszörülés múltán. - És én vagyok az a bizonyos féltestvér - hadarom el végül az információt olyan gyorsan, hogy szinte csoda, ha nem akad bele a nyelvem és Daniel akár egy szót is ért belőle, de egyelőre nem stresszelem magam ilyen apróságokon. - Jött és elmondta, de tartottam tőle, hogy ez mindent megváltoztat... Mármint... te a barátom vagy, mindig is az voltál, de az apád... az apánk... tudom, mit tett veled és nem szerettem volna, ha amiatt fordítanál hátat nekem, mert én... mi... - feszülök meg egy pillanatra és fogalmam sincs, miként folytassam. A szívem zakatol, félek attól, hogy Daniel felpattan és elviharzik, majd soha többé nem beszél velem. Vannak barátaim, de ő és Paulo más... Mindig mellettem álltak, nekem pedig eszem ágában sincs megbántani egyiküket sem, még abban az esetben sem, ha nem én vagyok a hibás. A rossz hírt közölni pedig nem éppen kellemes feladat, de értelme már nincs játszani a hülyét. Nyilván ezt Daniel is sejti és nem róhatom fel neki, hogy miért nem szólt eddig. Elvégre, én is halogattam.
Az egyetem nehéz. Nem könnyű jó időbeosztást találni. Főleg, ha az ember még dolgozik is közben, és az anyja miatt is aggódnia kell. Én aztán tényleg megértem ezt. Nem mondanám, hogy annyira felvetne a pénz, mint Paulot, de azért amire kellett a bácsikám mindig előteremtette. Nem szenvedtem soha hiányt semmiben. Legalábbis anyagi szemmel nézve. Azt is tudom, hogy mennyire nehéz a megszokott mókuskerékből kiszállni. Néha viszont kell a pihenés és a kikapcsolódás. Vagy csak egy kis szünet, hogy feldolgozzuk a minket ért érzelmi hatásokat. Legyen az pozitív, vagy negatív. - Az egészséged fontosabb, mint a pénz, vagy hogy túl hajtsd magad. - csóválom meg a fejem. Bár ezt a tanácsot éppen saját magamnak is adhatnám, ami azt illeti. Az én szemem alatt is ott éktelenkednek a karikák az éjszakai dolgozatírás, és magolás okán. Guidonak talán nem is esne nehezére észrevenni, hiszen gyógyítónak készül. Néha úgy érzem, ha 48 óra lenne egy nap, se lenne elég. De úgy tűnik, hogy most a magolásnál valami sokkal fontosabb témánk akad. És még csak nem is a kinti bizarr dementorok. Valahogy most teljesen jelentéktelennek tűnnek a saját titkaink fényében. Én aztán egy szót sem szólok, hogy a pálcáját használja a lába és a keze helyett. Én is szoktam ezzel így lenni, mi tagadás. Nem szépítem a dolgot. - Biztosan megnyered. - mosolyodom el biztatóan. Na nem mintha ismerném a profot, aki kiírta, engem nem tanít. De Ha valakinek szüksége van rá, és megérdemli, az Guido. Mondanám, hogy kérjen Paulotól, ha ennyire nehéz anyagilag, ő biztosan adna, de szinte már hallom a fejemben, hogy mit mondana erre Guido. Nem fogadná el. Talán még a kölcsönt sem. Ami elég nehézzé teszi a helyzetet. Pedig ami az igazat illeti, elég rég ismerjük már egymást, olyanok vagyunk, mint a testvérek. Bár kettőnk esetében ez így is van. A testvérek dolga pedig segíteni egymásnak a nehézségekben. - Jól van, jól van, megírom. - emelem fel megadóan a kezem, de közben nem tudom nem elnevetni a dolgot. Mira azért a környező asztaloktól kapok néhány rosszalló lepisszegést. Na igen, az én drága túlféltős anyukám. Folyton aggódik valamiért, akkor is, ha nem kellene. Viszont valóban a következő téma már sokkal kevésbé szívderítő. Sőt, egyenesen olyan mély, és feszítő érzéseket hoz fel, amikkel hirtelen nem is tudom, hogy mit kéne kezdenem. Ki akar bukni belőlem egy sötét titok, éppen csak fogalmam sincsen, hogy hogyan oszthatnám ezt meg Guidoval, és ő vajon miként fogja ezt megélni? Egy valami biztos. Ha belemegyünk ebbe a beszélgetésbe, akkor utána már semmi sem lesz olyan mint régen. A kérdés csak az, hogy jobb, vagy sokkal rosszabb lesz-e minden? - Már el kellett volna mondanom. - csóválom meg kissé bűnbánóan a fejemet. Megbeszélhettük volna. Akkor is kényelmetlen lett volna persze, mint most, de legalább nem őrlődünk ennyit. Sem ő, sem én. - Ismerős történet. Nálunk is ugyanez. Éppen csak félvállról megemlítve, hogy ha én nem adok pénzt, majd a féltestvérem fog, akinek véletlen elejti, hogy mindent tudtam. Gondolom érzelmi zsarolásra játszott, amikor látta, hogy nem jön be a terve. - fogok bele a saját részembe. Őszintén szólva eddig sem gondoltam a vér szerinti apámról sok szépet. Ezzel viszont végleg elvágta magát. Az érzelmi zsarolás nagyon rossz taktika. Egyébként pedig milyen ember az, aki egyszerre szédít két kamaszlányt, majd lép le, amikor azok terhesek lesznek. Csak hogy évekkel később, amikor a fiai már felnőttek követeljen pénzt. Miért is? Mert nem volt része az életünknek... - De mivel nem kerestél, reménykedtem, hogy legalább titeket nem zaklatott ezzel. Ezek szerint tévedtem. - nem, velem sem volt szerencséje. Pontosabban én voltam otthon szerencsére, és nem anyám. Ő valószínűleg bevette volna a dumáját, és megesik rajta a szíve, de nekem nem. Átláttam rajta. Bár fogalmam sincs, hogy honnan a fenéből tudta meg egyáltalán anyám címét. És igazából csak abban reménykedek, hogy mivel most is van valami pasija, ha meg is találta anyámat, amikor nem voltam otthon, ő nem engedett neki. Nem szeretném, ha hátam mögött, hogy engem védjen, még neki is pénzt adjon, amit tőlem nem kapott meg. Ezek szerint pedig Guidoéktól sem. Bár náluk egyébként is reménytelen ötlet volt próbálkozni. A kérdés inkább az, hogy ez az egész szar miként fog hatni a kettőnk kapcsolatára. Hogy kéne ezt felhozni? Mit mondjak? Csá, tesó! És mit is fog jelenteni? Igaza van Guidonak, olyan ez, mint egy roppant kínos foghúzás.
Valóban elég ritkán csattanok fel, általában idegenekkel szemben is, nemhogy a barátaimmal... Mégis, a sötét titok, amely a vállamat nyomja immár hónapok óta, a munka, a tanulmányaim és az ezek miatt keletkezett stressz miatt egy pillanatra elpattan bennem valami. Tényleg lassítanom kellene és visszavennem, de annyira régóta benne vagyok már ebben, hogy szinte nem is ismerem a módját. Vajon mihez kezdenék a hirtelen felszabadult temérdek szabadidőmmel? Esélyesen sokkal több hangsúlyt fektetnék a tanulmányaimra, noha ez se feltétlenül egészséges. Ki kell alakítanom egy egészséges életrendet, ebben viszont ismét csak az akadályoz, hogy szinte idegen számomra a "pihenés" fogalma. - Kellene, de nem megy - csóválom meg a fejem, majd szedem össze a jegyzeteimet és csukom be a könyveimet. Ha Daniel itt van, szemtől-szembe velem, abból aligha lesz magolás vagy odafigyelés. Ezeknél jelenleg sokkal fontosabb témánk akad. Legalább egy "probléma" lekerül a vállamról, bármivel is jár majd az a későbbiek folyamán. - Nem, kösz, ezt szerintem mára befejeztem - legyintek egyet a pálcámmal, mire a könyvek egyenesen a helyükre reppennek. Máskor megoldom ezt saját kezűleg is, de elég sok és vaskos kötet landolt az asztalomon ezúttal. Még akkor is egy örökkévalóság lenne visszacipelni őket, ha Danielt is megkérném. - Igen, én is olvastam, már megírtam a pályázatomat - biccentek egyet Dany javaslata hallatán. - A jegyeim egész jók, nyilván megkapnám a maximális összeget, ami kevesebb, mint a pultos fizetés, de legfeljebb meghúzom magam - vonom meg a vállam. Bár, hogy min tudnék spórolni, az már így is egy hatalmas kérdés számomra. A tankönyveimet használtan veszem, egyedül a talárra nem sajnálom a pénzt, de minden más másodkézből kerül hozzám. Az viszont szinte biztos, hogy az ösztöndíjat teljes egészében a szüleimnek fogom elküldeni. Legalább ne fájjon a fejük, amikor befutnak a számlák. - Ne nagyon halasztgasd - csóválom meg a fejem. - Emlékszel, amikor nekem írt rólad érdeklődve, mert egyszerűen nem jutottál el odáig, hogy válaszolj neki? - idézem fel a történteket. A mi szemünkben tök poén volt, Paulo egy ideig azzal is ugratott, hogy én és Dany anyja titokban kavarunk, mindezt szigorúan csakis akkor felhozva, amikor anyuci pici fia hallótávolságon kívül volt. Olyan két hét lehetett, Daniel nem jutott el a levélírásig, mert folyamatosan a vizsgáira készült, az anyja pedig már azt vizionálta, hogy valami baleset érte, csak titkoljuk előtte. Az ezt követő téma már cseppet sem szívet melengető, mi több, a felismerés, miszerint Daniel is tud róla, arcon csap és teker egyet a körülöttem lévő világon. Hirtelen megszédülök, de egyelőre tartom magam, viszont a bőrömbe kell csípnem ahhoz, hogy ne ájuljak le a székről. A hónapokon át tartó ideg egyelőre így próbál távozni belőlem, hogy aztán átadhassa a helyét valami másnak, ami ki tudja, mi is lesz pontosan. - Igen - felelem végül, bár a sajnálatát én se tudom hova tenni. Nekem vannak titkaim előtte, nem neki! - Nem a te hibád - csóválom meg a fejem, habár egyelőre mást képtelen vagyok számára mondani. - Apád és anyám kavartak annak idején, ezért keresett fel minket is - osztok meg vele végül egy szeletet a múltamból, noha még csak nem is sejtem, hogy Dany is tudja azt, amit én. - Pénzt kért tőlünk, sokkal inkább anyámtól - mesélem el neki a történteket. - Szerintem arra épített, hogy a régi érzelmek még ott vannak benne és segíteni fog, de rossz lóra tett - mosolyodom el keserűen. Ha csak engem talál otthon, szerencséje lett volna, hiszen - ha szenvedő embert látok - megesik rajta a szívem és hát elég szépen előadta magát. - Mit mondott? - szegezem végül Danielnek a kérdést. Immár elkerülhetetlen, hogy elmondjam neki az igazat, de azt mégis miként tálaljam? Vágjam a képébe, hogy helló, tesó? Vagy rágjam át alaposan és apránként hozzam a tudtára? Mindenképp olyan, mint egy foghúzás, a kellemetlenebb fajtából, a kérdés csupán annyi, hogy gyorsan esünk-e túl rajta vagy pár óráig szenvedünk még vele...
Mindenkinek jól esne több szabadidő. Főleg az elfoglalt egyetemistáknak, akiknek ott van a suli, a munka, gyakorlatok, sport, magánélet. Ezeket nem könnyű egyensúlyban tartani. Senkinek sem. Nekem sem egyszerűbb. Így azt hiszem egy közös probléma könnyen terel egy irányba minket. Egy pillanatra felvonom a szemöldököm Guido felcsattanására. Ő ritkán ennyire ingerült. Szinte soha. Talán tényleg kellene már neki is az a pihenés. Persze aztán gyorsan észbe kap, és én is enyhülten elmosolyodom. - Semmi gond. Talán tényleg többet kellene pihenned. Segíthetek valamiben? - kérdezem, bár talán most nekem is jól jönne némi segítség, ami az időbeosztást illeti. De legalább a kobold felkelésekkel segíthetek. Bár, hogy egy gyógyítószakosnak mért erről kell esszét írnia, arról fogalmam sincs. Legalábbis az asztalon lévő könyvekből ítélve valami ilyesmi lehet a téma, amin Guido rágódik. - Esetleg a pultozás helyett kereshetnél valami kevésbé megterhelőt. Láttam valami ösztöndíj hirdetést a hirdetőfalon. Megpróbálhatnád. - vetem fel alternatív ötletként. Bár nem tudom mennyit fizet egy ilyen ösztöndíjas meló, de csak jobb lehet, mint a bár. Elvégre így egyszerre dolgozhat, és tanulhat az ember. Talán így is tudná Guido segíteni a szüleit, és nem zsigerelné ki saját magát annyira. Ezzel pedig el is érkeztünk a következő kényes témához. Bár nem tűnik túl meggyőzőnek Guido érvelése, mintha csak saját magát győzködné, de bólintok rá. Ha nem jött rossz hír, az csak jó lehet, nem? Legalábbis remélem, hogy jól van az anyukája. Kedves nő. - Mindig van. - forgatom meg a szemem, amikor az én anyám kerül szóba. Sajnos ő reménytelenül romantikus alkat. Ha egy pasi mond neki valami kedveset, anyám máris reménytelenül belé szerelmesedik. - De amennyire tudom jól van, azt hiszem új állása is van, amit szeret. Épp tegnap kaptam tőle levelet. Írnom kéne, mielőtt túlságosan aggódni kezdene, csak nem tudom mikor. - sóhajtok fel. Anyám mindent túl tud reagálni. És túlságosan félt még most is. Pedig nem kellene. Nagy fiú vagyok már, tudok vigyázni magamra. Legalábbis az esetek legnagyobb részében. Viszont Guido következő szavai igencsak meglepnek. Mondhatni sokkolnak. Egy pillanatig még levegőt venni is elfelejtek csak bámulok magamam elé, mint aki szellemet lát. Aztán végül lehajtom a fejem, és mélyet sóhajtok. - Téged is megkeresett? - kérdezem csendesen, szinte suttogva, bár ez valahogy mégis inkább tűnik kijelentésnek, mint kérdésnek. Ha felhozta, akkor minden bizonnyal megkereste. Akkor már tudja. Talán tényleg ideje lenne beszélnünk erről, akármilyen nehéz is. - Sajnálom. - toldom hozzá csendesen. Bár hogy mit is sajnálok pontosan azt nehéz lenne megmondani. Talán, hogy az apám őt is zaklatta ezzel. Talán hogy eddig nem volt bátorságom vele beszélni, arról, amit az a mocsok mondott. Talán mindkettő. Valahogy mégis inkább bűntudat, mint harag érződik a hangomból, abból, hogy kerülöm a tekintetét. Az egész testtartásomból. Még abból is, hogy pótcselekvésként felveszek egy ceruzát az asztalról, hogy az ujjaim közt forgassam. Igaza van Guidonak, ez nem olyasmi, ami mellett könnyen el lehet menni, ha egyszer a felszínre kerül. De talán éppen ideje... Így talán annak a mocsoknak már egyikünk felett sem lesz hatalma. Már ha Paulo szavaival akarok élni. Szerinte csak így akar minkettőnket sarokba szorítani. Micsoda egy szemétláda!
Azt hiszem, Daniellel egy rugóra jár az agyunk, hiszen valóban szeretnék már egy kissé több szabadidőt, mert lassan be kell látnom magamban, hogy ez így nem fog hosszú távon működni. Ha van is pár órám magamra, akkor azt vagy tanulással vagy alvással töltöm, ami rohadtul nem egészséges... Pedig néha nekem is jólesne kiülnöm a lelátóra, hogy megnézzek egy meccset vagy csak úgy punnyadni az unalomtól. Mégis, a bűntudatom folyamatosan riadót fúj, ha csak egy kis időre is jól érzem magam, hiszen a szüleim - hiába van állásuk - még továbbra se lábaltak ki teljes mértékben abból a pénzügyi helyzetből, ami jóformán az egész életüket végigkísérte. Én pedig valamiért kötelességemnek érzem, hogy részt vegyek a talpra állásukban még ha ennek a tehernek nem is az én vállamat kellene nyomnia. - Nem, igazság szerint nem sok időm volt még arra sem - felelem végül némileg paprikásan, habár ez inkább szól annak, hogy még ezt se tettem meg ma, semmint Danielnek. - Még a kastélyból se tettem ki a lábam már napok óta, nincs időm még az időjárást is folyamatosan lesni - sóhajtok egyet, mintha ezzel bármi is le lenne rendezve. - Rengeteg beadandóm van, holnap ismét a pult mögé kell állnom, muszáj utolérnem magam - lapozok egyet a tankönyvben, majd pillantok fel végül Danyre. - Bocsi, ez nem neked szól - túrok bele a hajamba az ujjaimmal. - Csak nagyon leterhelve érzem magam és kezdek szétesni. Valamihez kezdenem kell ezzel a helyzettel... - ismerem el végül, ami némileg talán meglepő lehet, hiszen a barátaim éveken keresztül erről próbáltak meggyőzni, nagyjából semmilyen sikerrel sem. Azt hiszem, kellett ez a pont ahhoz, hogy én is belássam a rendszer hibáit. Jó érzés a szüleimet anyagilag támogatni, de ez nem mehet a tanulmányaim rovására. Elvégre, most a jövőmet alapozom meg. - Jól, azt hiszem - felelem végül és teszem le a pennám a beadandóm mellé az asztalra, majd dőlök hátra a székemben. - Utoljára akkor kaptam tőle levelet, amikor elküldtem nekik a szokásos összeget, úgy két hete - ráncolom tűnődve a szemöldökömet, magamban az időpontokat visszapörgetve. Amilyen sűrűek a napjaim, majdnem minden dátum egybefolyik. - De nem aggódom, mindig ír, ha van valami esemény - vonom meg a vállam, nem is túltúráztatva a gondolataimat. - És a te anyukád? Van már valaki az életében? - ugratom egy kissé Danielt, ha már így összefutottunk. Angela néni mindig is az igaz szerelmet kereste, folyamatosan összeszedett valakit maga mellé, Dany élete voltaképp évekig a költözésről szólt és az új apukák megszokásáról. Érthető tehát részéről, hogy van benne némi aggály, ha az anyja aktuális partneréről van szó. - De ha már így szóba került, azt hiszem, beszélnünk kellene valamiről - költözik némi komorság a tekintetembe, nagyjából olyan, amit utoljára akkor láthatott a szememben, amikor beismertem számukra, hogy valójában szegények vagyunk, mint a templom egere. Attól függetlenül viszont, hogy hirtelen ennyire elszántam magam, mégsem találom a szavakat... - Tudod, megtudtam valamit, ami mindkettőnket érint - vezetem fel a témát, noha fogalmam sincs, ez jó-e vagy sem. - Az apáddal kapcsolatos... - nyelek végül egyet, hiszen Daniel számára ez az a téma, amit soha se feszegettünk, mert nagyon nem szeretett róla beszélni. Az viszont, hogy azt mondjam, az apánk, már tényleg nem működik. Évek óta olyan vagyunk egymásnak, mint a testvérek, de ez azért mégis más... Olyasmi, amin az ember képtelen túltenni magát, ha egyszer minden a felszínre bukkan.
Azt hiszem nem túl meglepő, ha itt futunk össze. Mindkettőnknek fontos a tanulás, és hogy megfelelő szakmai alapokat kapjunk a jövőnkre nézve. Az egyetem, és a szüntelennek látszó beadandó írás ennek normális része. Éppen csak nem teszi könnyebbé a szociális háló, és a baráti társaságok fenntartását. Néha időt kéne szakítani a kikapcsolódásra, és a lazításra is, de ez az edzések, Lizzy és a tanulás között ingadozva egyre nehezebb. Főként, hogy mostanában egyre többet kell otthon a bácsikámnak is besegítenem a cukrászdában. Ami Ginát illeti, hallottam, hogy mi történt vele, és a familiárisával. Bár azóta sem nagyon beszéltem vele. Talán kicsit a saját bűntudatom miatt is. A nyáron elég gyakran kerültem, és elég bunkón viselkedtem vele, be kell látnom, amikor éppen nálunk lógott. Pedig talán éppen csak tartozni szeretett volna valahova, amit nem könnyítettem meg neki. Azonban most amennyire Lucától tudom, Gina az ideje nagy részét Cody gyermekotthonában tölti, vagy valami bűvös gyógyító erdőben. Az ilyenekben nem vagyok jó. Nem csoda hát, ha Guido nem igen fut vele össze mostanában. Még a barátai se nagyon. Meglehet az sem volt túl szerencsés tőlem, hogy egy időbe mindkettőt a másikkal húztam, bár fogalmam sincs, hogy hányadán állnak egymással. Talán a vöröskének tényleg szüksége lenne egy helyre, vagy éppen egy társra akihez kötődhet. Minden esetre nem vagyok gyógyító, nem az én tisztem ezt megítélni. Ámbár szerintem Guido is túl sokat vállal. Túl sok a kocsma, és az egyetem. Talán beszélhetne egy-két tanárral, és kereshetne valami ösztöndíj programot is az állandó pultozás helyett, hogy legalább néha ki tudja aludni magát. - Általában így is van, de néztél ma már ki az ablakon? Ezen felül a beadandóim se írják meg saját magukat. Kész csoda lenne ha eggyel időben végeznék egyszer. Bár gondolom erről te is mesélhetnél. - bökök vigyorogva az egyik oldalsó ablak irányába a fejemmel, amin még mindig ütemesen kopognak az esőcseppek. Nem veszem magamra a cukkolódó hangnemet. Egy viszonylag vidám mosollyal húzom ki az egyik széket és ülök le vele szemben. Bár az utolsó megjegyzésre egy aprót sóhajtok. - Sajnálom. Csak kicsit sűrű az élet mostanában. Gondolom neked is. - látszik rajtam, hogy valahogy bánom, hogy kevesebbet futunk össze, és dumálunk, mint régebben. Vajon mikor kezdünk el így elsodródni? Régen minden szabad pillanatunkat együtt töltöttük? Igaz, akkor még gondatlan gyerekek voltunk. A dolog pedig nem maradnak úgy örökké. Fel kell nőni. - Hogy vannak a szüleid? Anyukád? - ezt meg vajon minek kérdeztem meg? Mármint persze, tudom, hogy Guido pénzt küld nekik, segíteni próbál. Alapvetően kedvelem is a szüleit, kedves emberek. Talán tényleg érdekel is, hogy mi van velük, főként mert tudom, hogy Guido mennyire aggódik az édesanyja betegsége miatt. Csak nem biztos, hogy a legjobb ötlet a szüleinkről beszélgetni... noha talán Paulonak igaza van, és ideje lenne elmondanom neki, amit tudok, miközben fogalmam sincs, hogy ő tudja-e?
Van egy olyan hülye szokásom, hogy amikor éppen nem a pult mögött ténykedem, akkor a roxfort könyvtárának egyik zugába vackolom be magam és igyekszem bepótolni mindent, amire a munka mellett nem jutott időm. Talán ez is az oka annak, hogy mostanában egyre kevesebbet lógok a barátaimmal vagy éppen Ginával, akiről még mindig nem tudom eldönteni, milyen minőségben is van jelen az életemben. Jól érzem magam mellette, habár néha a depresszív megmozdulásait némileg kínosnak találom, leginkább amiatt is, mert a néma segélykiáltásait aligha fogom tudni értelmezni. Nem ismerjük egymást valami régóta, ahogy hallottam, mostanában össze is jöttek számára a dolgok minden téren, emiatt az iskola folyosóin se nagyon látom. Ha pedig mégis, akkor olyan gyorsan illan tova, hogy még csak köszönni sincs időm számára. Hogy ezt szándékosan teszi-e vagy pusztán a véletlen műve, azt képtelen vagyok eldönteni. Talán a nyári szünet alkalmával rájött volna arra, hogy mégse kedvel annyira, mint eleinte hitte azt? Mindenesetre, egyelőre nincs energiám még ezen is rágódni, hiszen kismillió más gond akad az életemben, amelyre reagálnom kellene. A vizsgák a nyakamon, a munkahelyemen pedig fel is mondott néhány ember, akik helyett nekem is be kell ugranom, ennek okán pedig sokkal több szabadidőm megy a levesbe, ami az igazat illeti. A fejem tehát még most is elég meggyötört, hiszen hiába keresek némileg több pénzt, ha egyszerűen hulla vagyok még az élethez is. Ennyit pedig nem ér a dolog, ezt lassan belátom magamban. Valahogy muszáj lesz megoldanom, hogy csakis a tanulmányaimra koncentrálhassak, bár hogy ezt miként közlöm a szüleimmel... Nos, egyelőre ez még számomra is rejtély. Valamiért kötelességemnek érzem, hogy segítsem őket, ugyanakkor viszont szándékomban áll a saját jövőmet is megalapozni. Éppen egy nagyon fontos kobold felkelésről jegyzetelek a füzetembe, amikor meghallom Daniel hangját, amire szinte rögtön fel is kapom a fejem és némileg talán a kelleténél jobban el is csodálkozom a jelenléte láttán. - Hali! - köszönök végül, kissé megköszörülve a torkomat, habár az én fejemben is pont ugyanaz a gondolatmenet fordul meg, mint Danielében. Már semmi se lesz ugyanaz egy ilyen információval a birtokomban. Ráadásul fogalmam sincs arról, hogy mindezt ő is tudja. - Azt hittem, mostanában minden szabadidődet leköti a sport és a szöszi barátnőd duója - erőltetek egy vigyort a képemre, mintha annyira nagyon cukkolni szeretném ezzel, noha egy jó ideje már együtt vannak Lizzievel, vagyis - mondhatni - lejárt lemez a téma. - Rég láttalak - térek végül vissza a komoly "énemhez" és látszólag ismét a könyvbe merülök, de szinte minden gondolatom Daniel és a kis titkom körül forog. Elmondjam neki? Gina szerint ideje lenne, de mégis... Az ilyesmit nem olyan könnyű csak úgy benyögni. Kellene egy alkalmas pillanat, habár az mikor lesz? Daniel esküvőjén? Van egyáltalán erre alkalmas pillanat?
Október közepe lévén már azért kezd kicsit borúsra fordulni odakint az időjárás. Most is éppen szép nagy cseppekben ütemesen kopog az eső a Roxfort ablakain. Azt hiszem ma már nem igen jutunk ki Lizzyvel a pályára egy kis extra gyakorlásra. Talán mondjuk nem is annyira nagy baj ez. Van egy rakás beadandó házidolgozatom, és nem éppen könnyű számomra sakkozni a határidőkkel. Bár talán ezt minden egyetemista elmondhatja magáról. Ki ne állt volna neki késő éjjel irodalmazni, amikor másnap reggel nyolcra már kész dolgozatot kellene leadni, de még a téma sincs meg? Csodák persze akadnak. Effektíve esetemben az lenne a csoda, ha egy nappal előbb adnám le a dolgozatomat Thorne professzornak a határidő előtt, és nem éppen utolsónak becsúsztatva a többi közé. Ehhez a manőverhez pedig kb. az egész délutánomat itt fogom tölteni. Mondhatjuk, hogy ez egyszer a szeszélyes időjárási viszonyok kedveznek nekem, bár sok alsóbb évesnek éppen ez szegi kedvét. Képzelem például, hogy Alba, vagy éppen Alex mennyire örülhetnek, hogy bent kell gubbasztaniuk a kastély falai közt, mert nem lenne szerencsés kimenni. Már ha nem akarnak összeszedni egy kiadós megfázást. Bár Alexből még ezt is kinézném, csak hogy elkerüljön valami dolgozatot, amire nincs kedve tanulni. Talán mielőtt belefogok a saját dolgomba esetleg meg kéne néznem, hogy a drága unokahúgaim hol vannak és mit csinálnak? Nem rég fejeződhetett be az utolsó órájuk. Ilyen az, amikor jó bátyusként folyton a húgaidon kattog az agyad. Na, nem mintha amúgy nem lenne ezer más dolog, amin agyalhatnék, vagy rágódhatnék, miközben leemelek pár vaskos könyvet a polcokról, és vonulok hátra velük egy tanuló sarok irányába. Ahol véletlen meg is pillantom az egyik legjobb gyerekkori haverom. Guido-t. Nah, rajta is agyalhatnék éppen. Vagyis agyalok, nagyjából pár hónapja. Tudom, hogy oda kéne hozzá mennem, és beszélni vele. Na nem mondom, hogy hónapok óta kerülöm, mert nem, éppen csak egy bizonyos témát kerülök gondosan. Egy igen kényes témát. Nem tudom, hogy miként kezdhetnék bele, vagy mondhatnám el neki, vagy hogy esetleg ő sejt-e valamit. Hiába győzköd róla Paulo hónapok óta, hogy fejezzem be a gyerekeskedést, és beszéljek Guidoval. Mindenkinek jobb lenne. Általában nem zavarnak a tanácsai, nagyon jól ki szoktuk beszélni Alexet és Camillát is. Most azonban nem igazán vagyok képes megfogadni a dolgot. Túl mélyre vágó dolog ez. Gondoltam arra is, hogy kifaggatom az apámat, vagy talán még jobb lenne ha a bácsikámat, hogy mit tudnak. Szerintem apám nem túl sokat. Anyám nem hiszem hogy ezzel traktálta volna. Főleg éppen szerelem mámorban úszva. A bácsikám meg nagyjából sejtem, hogy mit gondolhat. Eléggé ismerem már az észjárását. De végül Paulon kívül senkivel nem osztottam meg azt, amit megtudtam. - Szintén egy véget nem érő házidolgozat? - lépek oda végül Guido asztalához, vidám mosolyt erőltetve magamra. Vajon hova tűntek a könnyed gyermek évek? De hát ha csak a házidolgozatok borzalmairól beszélgetünk, abból csak nem lehet nagy baj. Csak úgy elsétálni mégis bunkóság lenne. Nem tudnám megtenni pont vele... a féltestvéremmel...
Azért erre felhúzom kissé dacosan az orromat, de nem felelek. Csak, mert lány vagyok máris azt gondolja, hogy ijedősebb, mint más? Egyébként is ő az, aki itt ül a könyvtárban és biztosan nem túl gyakran jár odakint, ahol pedig sokkal érdekesebb dolgok vannak, mint a könyvekben, ahol csak olvas róluk. Lehet, hogy csak nagy a szája, de ha élőben látna mondjuk egy thesztrált, akkor inába szállna a bátorsága. - Igyekszem tanulni, elvégre azért vagyok itt. - vonom meg a vállamat, mert tudom én, hogy ez a hely új és fura és szokatlan is, de azért én tényleg nagyon próbálok beilleszkedni. Az más kérdés, hogy Bobby eléggé olyan fiúnak tűnik, aki magasan hordja az orrát és mintha kissé lenézné azt, aki mint én mugli születésű, de próbálom ezt annak betudni, hogy Mardekáros, mert hogy ők nem valami kedvesek. Viszont ennek ellenére segített és időnknt egészen rendesnek tűnik, úgyhogy talán adhatok neki egy esélyt... - Az előbb inkább úgy tűnt, hogy pont hogy megvédett a könyvtől, nem? Akkor nem veszélyes, hanem hasznos. - jelentem ki, mostmár egészen határozottan, hogy úgy fest hajlandó elengedni a kezemet és az egész rohanjunk egy tanárhoz dolgoz is. Azért az se apróság, hogy őt meg valami ijesztő dolog látogatja éjszakánként, mert mi van, ha egyszer rosszat akar neki? De ezt nem mondom ki, a végén még megijedne, bármennyire is úgy állítja be, hogy a lányok az ijedősek. - De rendben van, megkérdezem apukámat karácsonykor. - engedek végül neki, ha csak ennyivel is. Apunak nem írhatok csak úgy levelet, hiszen mugli és hát nem értek a baglyokhoz sem, úgyhogy nem is tudom, hogyan kellene. Dany pedig nem biztos, hogy tud bármit is erről az egészről, bár úgy tűnt elég felnőttnek gondolja őt apu és sokmindenről szoktak beszélni. Lehet, hogy őt is megkérdezhetném, egyelőre még nem tudom. - Hű ez izgalmasan hangzik! - na jó a hangomban azért ott van egy jó adag cinizmus valójában, szóval nem, ténylegesen nem tartom izgalmasnak azt a mérkőzést, amire annyira készülni szándékozik, de nem az én dolgom. Ha neki ez a fontos és nem a sárkányok. - Jól van, hallgatok mindenről, amiről kell, ígérem és akkor holnap. Találkozzunk itt? - ha már úgyis a könyvtár előtt sikerlt megtorpanni, akkor nekem megfelelő lehet. Nem tudom, hogy mi a következő lépés, hogyan találjuk meg azt a sárkányt, de valami módja biztosan van, hogy a nyomára bukkanjunk. Kideríteni ki vitte ki azt a könyvet, vagy ki járt arrafelé a könyvtárban... bár lehet, hogy az a lap évek óta hiányzik. Hát ez nem lesz egyszerű! - Akkor szia! - köszönök el végül Bobbytól és elindulok találomra a lépcsők felé. Még nincs konkrét célom, hiszen ha már leléptem a büntetésről, akkor ki kell élveznem a szabadságot, mert ha kiderül, hogy nem pakoltam el minden könyvet, akkor lehet, hogy megint bajba kerülök... Viszont a sárkány téma miatt egészen ki is megy a fejemből, hogy bizony néhány darab még maradt rendezetlenül odabent.
- Hidd el, valamennyit tudok. Lány vagy.- a felállított sztereotípiáknak hiszek, úgyhogy szegény Albának nagyon nincs sok esélye meggyőznie engem arról, hogy mennyire vagány és bátor ő valójában. Lányból van, a lányok pedig ijedősek, nekem ez épp elég. El se tudom képzelni mi lesz vele, ha majd szemtől szembe találja magát egy sárkánnyal. Én biztosan meglepődnék, de csodálnám is a hatalmas varázslény minden porcikáját. Meg aztán, nem mindegyik sárkány gonosz, ez tény. - Biztosan megszokod majd idővel. Bár lesz mit tanulnod.- azt azért már nem teszem hozzá, a mugliszokásait jobb is lenne ha kint hagyná az ajtóban, mert a végén még bedurcázik. Mondjuk az is igaz, hogy eddig egész normális volt, csak éppenséggel a mugliskodása az, ami nekem idegen. Na jó, nem annyira idegen, de elég furcsa az én hétköznapjaimhoz hasonlítva. A mumusomról pedig nem vagyok hajlandó tovább beszélni. Érje be szépen ennyivel, de ha valakitől visszahallom, akkor tudni fogom hol keressem a probléma forrását. - Pontosan, ő. De miért? Azért az én mumusom és a te tudjuk mid ég és föld. Mi van, ha ez veszélyes rád nézve?- ki tudja milyen erő lappang benne, amiről még ő se tud. - De ha nagyon nem akarod, hát jó, nem az én gondom... Azért én a helyedben rákérdeznék a családomtól, hogy ez mi. Lehet ők tudnak valamit.- torpanok meg a folyosón és engedem is el Alba kezét. Engem érdekelne, hogy mi történik vele, de csak azért, mert érdekesnek találom az egészet. Csak úgy átesnek rajta a könyvek, ő pedig mit sem sejtve áll tovább. Na nem, az ilyen nem normális, hacsak nem valami fura képességgel vagy megáldva. Amire pedig nekem nincs válaszom, arra másnak tuti van. Puszta kíváncsiság még nem ölt meg senkit. - Hacsak vissza nem hallom mástól a mumusomat, akkor nem, nem árulom el, hogy segítettem.- pillantok rá fejcsóválva. - A sárkányról pedig egy szót se senkinek. Az maradjon a mi küldetésünk. Holnap ilyenkor pedig el is kezdhetjük a nyomozást. Ma még van egy Gobstone mérkőzésem az egyik háztársammal, amire ki kell fejlesztenem egy taktikát.- gondolkozok is el egy pillanatra. A golyók készen állnak, már csak azt kell kiagyalnom melyik technikát alkalmazzam az idősebb Mardekáros ellen. Le kell vernem őt...
- Nem is ismersz, hogy tudd mennyire vagyok ijedős. - húzom azért el kicsit a számat, hiszen kissé úgy érzem, hogy eleve lebecsül, hogy megijednék, ha meglátnék egy kákalagot, pedig igazából azt sem tudja, hogy ki vagyok, vagy milyen. Tény, hogy kissé morcos voltam az elején és az is, hogy a sárkányok elég ijesztőnek tűnnek most, hogy kiderült, hogy tényleg léteznek, de... ez még nem jelenti azt, hogy tényleg mindentől megijednék, mert mondjuk nagy, vagy csúnya, vagy szimplán ijesztő. Gondolom még úgyis sokféle lényt fogunk megismerni majd itt az iskolában, ha nem is mindet testközelből. - Tudom, de nekem attól még időbe telik megszokni. - és még mindig azon a véleményen vagyok, hogy igenis hasznos lenne, ha szólna erről a mumusról valakinek, mert még komoly baj lehet belőle, ha nem teszi. Felelőtlenség, azért lássuk be. Szerintem mindenképpen jó lenne, ha legalább megpróbálna eszélni valakivel, akár nem felnőttel. Végülis nekem elmondta, bár biztosan nem örülne neki, ha tovább adnám valakinek, én se örülnék a helyében, ha elmondana olyat, amit nem akarok. Nehéz eset ez a fiú, néha olyan ellenséges és barátságtalan, máskor meg egészen érdekes. - McGalagony? A Griffendél házvezetője, a csúcsos süveges idős hölgy ugye? Neki mindig olyan szigorú a tekintete... Nem maradhatna ez kettőnk között, mint a... a mumus? - azért elindulok vele, de eléggé vonakodva, hiszen bár a könyvpakolás se tetszett, mint lehetőség, de a szigorú nővel beszélni még kevésbé tűnik annak. Habár az is igaz, hogy érzem, hogy apáék valamit nem mondtak el akkor, amikor történt a baleset. Mármint az a néni, aki értem jött olyan furán beszélt apuval és nem tudom, hogy mi lehet a háttérben. Azért esett át rajtam a könyv is? Ráncolom kicsit a homlokomat, de végül nem mondom ki a gondolatokat hangosan, csak lassan lépdelek Bobby után. Bevallom azt sem tudom, hogy hol lehet megtalálni ezt a McGalagonyt, de Bobby elég határozottnak tűnik, úgyhogy ő minden bizonnyal tudja. - Remélem nem kerülök még nagyobb bajba, hogy nem csinálom, amit kellene. Ugye nem árulod el, hogy segítettél? - mert akkor lehet, hogy csak még inkább gondban lennék, mivel én kaptam a feladatot, és hát segítséget kértem tőle. Lehet, hogy úgy lenne a biztos, hogy azért egyeztetnénk szépen a sztorit, nehogy esetleg mást mondjunk. Nem lenne jó például véletlenül elkotyogni, hogy úgy gondoljuk van egy sárkány az iskolában és meg akarjuk keresni. Kétlem, hogy a szigorú tekintetű nő támogatná a dolgot.
- Nem akarod tudni...- sóhajtok fel.- Ha egyet meg is látnál, valószínűleg kiszaladnál a világból.- teszem még hozzá. Én azért ennyire nem vagyok félős, de hát ő lányból van, a lányok pedig nagyon is azok. Már amúgy is félelmetesnek tartja a sárkányokat, amivel egyáltalán nem értek egyet. Jó, úgy könnyen beszélek, hogy még nem találkoztam eggyel sem, de na, előbb vagy utóbb annak a pillanata is el fog majd érkezni. Főleg így, hogy nyomozni is fogunk utánuk. Most már csak idő kérdése és én is szembetalálhatom magam egy sárkánnyal. Lehetne ennél bármi más is izgalmasabb? Óh! Egy hatalmas Gobstone bajnokság! Az talán izgisebb lenne. - Ez nem a muglivilág, Alba.- jegyzem meg a végére. Attól még nem kell mindent átvinnie a varázsvilágba, csak azért, mert ő mugli. Rá kellene jönnie, hogy itt bizony másképp vannak a dolgok és el kell fogadnia. Be kell illeszkednie, mert a hely nem fog az ő kedvére formálódni. Neki kell változnia. - Ki tudja. Az is lehet, hogy majd kinövöm.- vonom vállat könnyedén. Ijesztőnek ijesztő a Mumusom, de még sosem bántott. Mondjuk arra szívesen keresném a választ, hogy miért nem támadott meg még sosem és hogy egyáltalán mi is ő valójában. Csak egy árny vagy ennél többről van szó? Dementor tuti nem lehet! Alba viszont akár még lehet szellem is. Nem kicsit ijeszt meg az előbbi eset. Mégis milyen más magyarázat lehetne minderre, mint az, hogy ő egy szellem?! -Ha nem szellem vagy, akkor mi? A könyvek nem esnek át az emberen csak úgy. Beszélnünk kell McGalagony professzorral. Ő talán tudja mi folyik itt. - dobok be egy ötletet. - A könyvek most várhatnak, gyere.- ragadom meg Alba kezét és kezdem el kifelé húzni a könyvtárból. Legalább egy felnőtt meg tudja mondani, hogy ő mi, ha már én nem. Ha tényleg nem szellem, akkor McGalagonynak lesz rá válasza. Vagy akárki másnak, de inkább az öreg nőhöz mennék először. Lehet, hogy szigorú, de roppant okos nő.
A végén még jól sül el ez a könyvtári pakolás, bár ez a Bobby néha kifejezetten undokul viselkedik, de összességében nem is annyira problémás. Meg aztán nagyon izgalmas lenne találni egy igazi sárkányt, főleg ha nem rossz sárkány, mert akkor mondjuk a kaland végén nem enne meg minket és hát az nem lenne jó. Nem terveztem mostanában sárkány eleségnek lenni, főleg hogy nem rég még azt se tudtam, hogy tényleg léteznek sárkányok és nem csak a mesékben írnak róluk. - Kákalagok? Gondolom ne kérdezzem meg, hogy az meg mi. De nincs itt semmi más, ami sport? Kosárpálya, vagy mondjuk nem lehet íjászkodni? - kérdezem kissé csalódottan, mert úgy fest a varázslók nem igazán vannak oda a mugli sportokért, pedig azok is izgalmasak és a mozgás azért nem árt. Lehet, hogy itt még tesi óra sincs?! A Mama még a baleset előtt elvitt egyszer íjászkodni és azt mondták, hogy nagyon jól célzok, szóval nem lenne rossz folytatni, de ha itt semmi ilyesmi nincs az elég gáz, pedig apu azt mondta, hogy ez a leghíresebb varázsló iskola és persze a legjobb is. Annyira mégse jó, ha nincs semmi más sport, csak a kviddics. Nem akarok beállni a sorba. Kviddicsezik a bátyám és Dany is, meg Alex is be akar kerülni a csapatba, én meg elsősként még lehet, hogy kicsi is vagyok hozzá. - Azért ez nagyon ijesztően hangzik. Én tuti, hogy szólnék valakinek a helyedben. Lehet, hogy vannak fura dolgok a varázsvilágban, de a szavaidból úgy érzem, hogy ez nem általánosan elfogadott. - értem én, hogy nem akar szólni egy felnőttnek sem, de lehet, hogy mégis csak jó ötlet lenne, mert elég ijesztően hangzik ez az egész. Én tuti nem akarnék szörnyet látni éjjel. Bár lehet, hogy csak képzeli és nincs is ott igazából? Mármint esetleg azért nem akar szólni senkinek, mert nem hinnének neki és az meg rossz érzés lenne? A kérdésére azért felszökken a szemöldököm eléggé szkeptikusan, és csak kissé karbafont kézzel rántom meg a vállamat, hiszen tudja, hogy nem hallottam még a Roxfortról az előtt, hogy ide jöttem, más mágus sulikról meg főleg nem. Nekem ez az egész még nagyon új és ismeretlen. Persze ettől még lehet, hogy eltudna valaki dugni itt egy sárkányt. Nem mondom, hogy esélytelen. - Szellem? - nézek rá megrökönyödve most már teljesen normális kinézettel, cseppet sem áttetszőn, de még mindig éretlenkedve bámulra a hátam mögött a földön heverő könyvre. - Már miért lennék szellem? Ha szellem lennék át tudnék menni a falakon és... és átlátnál rajtam nem? - nem sokon múlik, hogy ne lépjek oda hozzá és érintsem meg a vállát, hogy bizonyítsam nem vagyok szellem, de ha esetleg kötné az ebet a karóhoz, akkor simán megteszem. - De akkor ez mi volt? - nézek vissza újra a könyvre, mert vagy nincs védelmi mechanizmus, vagy csak Bobby szivat és azért nem mondja el, hogy butának érezzem magama. Ez viszont eléggé gonosz dolog lenne tőle.
Aztán lehet csak mellé lövünk a találgatásokkal, ámbár én szeretném azt hinni, hogy valóban egy sárkány járt közöttünk. Csak tudnám hogyan lehetséges az ilyen! Kicsit azért hálás vagyok, hogy Alba kalandtársnak tekinthető ebben. A legtöbben nagyon unalmasak és rögtön hátat fordítanának egy ilyen nyomozósdinak. Pedig nem tudják milyen jó buliból maradnak ki.- Legyen egy kicsit szélesebb a fantáziád. A sok negatív gondolattól összeszűkül az agyad.- forgatom meg a szemeimet lemondóan. Nem fogok nekiállni érvelni neki. Én hiszem, hogy minden rosszban van valami jó, ergo egy méretes sárkány is lehet még jó! - Öhm...A kviddicsen kívül? Hacsak nem akarsz úszó lenni a Fekete tó vízében az is egy opció. Már ha a kákalagok nem fogják meg a bokádat és rántanak le a mélybe.- somolygok ördögien, s még ráadásképp változtatok is a hangomon egy kísérteties mélységet megütve, hogy aztán két kezemet kicsapjam az irányába ijesztés gyanánt. - Bú!- kiáltok fel rögtön ráadásként, aztán csak szórakozottan felkacagok. - Olyasmi.- vonom meg a vállamat, mintha nem is lenne annyira nagy kunszt, pedig az, de amikor tovább kérdezget, inkább már a büszkeség szólaltat meg. Nekem van ilyen, neki nincs. Érdekes egy felállás, ha épp büszkélkedni szeretnék. Lehet pont nem ezzel kéne, de üsse kavics. - A részleteit sose látom, de olyan...három méter magas lehet, hosszú karokkal és lábakkal. Meg talán fekete színű? Vagy valami nagyon sötét, bár eddig csak éjszaka láttam, akkor mindig sötét van.- azt nem mondom, hogy nem ijesztő, mert nagyon is az, főleg, amikor látod közeledni, de meg se tudsz moccani. Akárcsak egy árny, ami valahogy fogást tud rajtad találni. Anyunak egyáltalán nem szóltam róla. Ez az én küzdelmem és amúgy is roppant kíváncsivá tesz, hogy miféle lény az én Mumusom.- Még nem akarok. - zárom le ennyivel a felnőttes dolgot. Majd ha jónak látom az időt, akkor anyu lesz az első, aki megtudja, ám egyelőre ilyesféle terveim nincsenek a közeljövőben. - Simán. Hallottál már a Roxfortról? Vagy akármelyik másik varázslósuliról? A lehetetlenek itt nem léteznek.- biztosan el tudnak rejteni egy sárkányt is, ha nagyon akarnak. Még a Gringotts épületén is egy sárkány van, lehet az is igazi, csak mi nem tudunk róla. Egy kővé dermesztett sárkány! Amíg ő kutakodik én is lapozgatok egy ideig, csak hogy hátha találok valami extra infót, aminek végül az a vége, hogy én is felállok és nekiállok keresgélni a könyvespolcokon. Hallom ahogy megcsúszik a könyv Alba kezétől és még a szemem sarkából is látom a zuhanó könyvet, így hát az irányába kapom a fejemet. Pillanatok telnek el, ám az ábrázatom a másodperc töredéke alatt változik át színtiszta döbbenetté. Hosszú-hosszú másodpercekig úgy nézek rá, mint aki szellemet látott, mert hát mégis mi más lehetne? Láthatatlanná vált az orrom előtt! Most akkor honnan tudjam, hogy élő-e vagy halott? - V-védelem?! Figyi már... Te biztos, hogy nem szórakozol velem? Szellem vagy?- pislogok rá és még lépek is egyet hátrébb tétován, na persze a kíváncsiságom alapból győz, mert nem megyek én sehova, de azért jó tudni mennyi a tisztes távolság a meneküléshez.
Ráncolom azért kissé a homlokomat a fejtegetésére, ami a sárkányokat illeti. Azért lássuk be valami, ami hatalmasra nő, éles fogai vannak és tüzet okád... hát nehéz elképzelni, hogy kedves legyen, meg jó sárkány. Nem mondom, hogy nem izgalmas utána járni a dolognak, de akkor is eléggé hihetetlenül hangzik. Habár tény, hogy számomra fél órája még az is teljesen irreálisnak tűnt, hogy egyáltalán léteznek valódi sárkányok és nem csak a mesék lapjain rajz formájában. - Persze, mint egy jófej T-Rex a brutálisan nagy fogaival és szájával. Nem tudom... - ingatom a fejemet kétkedőn. Nem akarom lelombozi, meg hát tényleg izgalmasan hangzik, hogy van egy sárkány a suliban, csak hát tényleg nehéz elhinni, hogy ez ilyen nagy és veszélyes valami rendes legyen és ne legyen... nagy és veszélyes ténylegesen. - Nem is tudom... annyira nem tűnik izgalmasnak. Mármint csak ücsörögni és bábukat pakolászni. Sportpálya nincs erre? - annyira még nem mértem fel a birtokot, de jó lenne valami sportot is űzni, vagy mozogni valamit, mert hát a bent ücsörgés és bábuk pakolgatása annyira azért nem vonz erőteljesen. De nem akarok genyó lenni és letörni nagyon a lelkesedését, vagy leszólni a játékát. - Meglátogat? Mint valami szellem? - értetlenkedem már megint, mert hát szellemeket már láttam itt az iskolában, úgyhogy az már egyértelmű, hogy szellemek bizony léteznek, na de mi az a mumus? A gyerekmesékben valami ijesztő szörny, ami az ágy alatt lakik, de itt minden olyan más. - Hogy néz ki? Ijesztő? - kérdem végül kíváncsian pislogva, fel sem fogva, hogy neki erről talán kellemetlen beszélni, főleg ha rossz emlék, akkor nem is csoda. De hát érdekel, ha már bedobta ezt a mumus dolgot, akkor persze, hogy tudni szeretném, hogy pontosan mire is gondolt ez alatt. - És, ha szólnál róla egy felnőttnek? - vetem fel tovább gondolva a dolgot, hiszen ha nem tud mellette megszólalni, akkor mégis csak félelmetes lehet. Ha pedig félelmetes, akkor biztos hogy nem normális dolog ez az éjszakai találkozás. - Nem is tudom. Pedig valami módja csak van, hogy utána nézzünk. Azért nézzük meg a listát, meg a többi könyvet is. - egyezem bele és most már én is felállok, hogy keresgélni kezdjek a polcon sárkányos könyvek után. Jó nagyok és persze jó magasan is vannak. - Az is lehet, mert a kastély elég nagy, úgyhogy el lehet rejteni valahol benne egy sárkányt gondolom. - húzkodom szépen továbbra is a könyveket, amíg meg nem sikerül annyira billenni, hogy egy jó méretes darabba kapaszkodom meg, aminek persze az a vége, hogy kicsúszik a többi közül és nagy igyekezettel próbál a fejemre esni. A még inkább meglepő a dologban viszont az, hogy a könyv egyszerűen átzuhan rajtam hiába húzom be a nyakamat és már azzal számolok, hogy ez bizony nagyon fog fájni egyszerűen leesik a földre a hátam mögött abban az ívben, ahogyan indult. Azt persze nem látom, maximum Bobby, hogy néhány pillanatra, amíg a könyv átesik rajtam kb. úgy nézek ki, mint egy áttetsző szellem. - Van valami védelmi izé a könyvtárban? - pislogok meglepetten a könyvre lassan megfordulva, ami hangos puffanással kötött ki a földön és történetesen sárkányokról szól. Legalább valami, ha már majdnem agyon ütött.
Azért be kell vallanom, hogy nem tűnik ő annyira unalmasnak, bár az is igaz, hogy most így az elején egyáltalán nem tetszik a hozzáállása egy-két dologhoz. A képregényekről pedig inkább nem is beszélek tovább, még a végén belefájdul a fejem is. Ami viszont örömmel tölt el, az az ő érdeklődése a sárkányok iránt. Vagyis ha nem is érdekli őket, legalább most hosszadalmasabban beszélgetünk róluk és nálam ez már most piros pontot jelent nála. Adhatok neki egy esélyt, de csakis ma. Szerencséje van. -Lehet... De mi van, ha ártalmatlanok? Biztos vannak olyan sárkányok, akik kedvesek és nem fognak bántani. A méret az egy dolog, de az számít, hogy ők milyenek legbelül és szerintem nagyon kafa lenne egyet látni élőben. Tuti léteznek jó sárkányok. - felelem a végére összeszedettebb hangvétellel, mert azért lehet én is berezelnék egy kicsit, ha találkozhatnék egy sárkánnyal. Mondjuk erre addig nem kapunk helyes választ, ameddig meg nem történik. Remélhetőleg hamarabb meg is fog, mint gondolnám... -Majd megtanítalak.- jelentem ki hezitálás nélkül. Tényleg szeretnék végre játékostársat találni és ha ez Albán múlik, ám legyen. Amúgy is ki tudnám belőle nézni, hogy a végén még egy született Gobstone játékos, csak titkolja. -Ó... - formálom a betűt is ajkaimmal. Nem feltétlen akarom elmesélni neki a Mumusos sztorimat, főleg amilyen butácskán néz vissza rám. Nem mintha bármi bajom származna belőle, mert ez nem olyan, hogy ha tovább adod, akkor a másikkal is megtörténhet.- Néha esténként meglátogat a Mumus. Nem beszél, de sokat hallgat. Először ijesztőnek tartottam, mert akármikor megjelenik, nem tudok megmoccanni. Aztán rájöttem, hogy ártalmatlan, csak szereti a társaságomat. Mondjuk könnyebb lenne ezt eldöntenem, ha tudna beszélni. - sóhajtom így a végére. Na persze az alvás paralízisről már olvastam, de ha úgy adom elő, hogy a Mumus az, sokkal színesebbé teszem az amúgy sem mindennapi történetemet. Meg aztán az én szememben az a fekete valami a szemem sarkából igen is a Mumus. Már megszoktam, de azért néhányaknak ijesztő lehet elsőre, mint ahogy nekem is az volt. Persze más, ha az emberrel történik meg és az is más, ha valaki csak hall róla. - Hm... Fura. Megnézhetjük akár a listát is, hátha belefutunk egy névbe, ami valami támpontot adhat. De ha tényleg a második esetről van szó, akkor nem tudom hogyan keresgéljünk... Lehet vannak több könyvek? Megnézhetnénk, hogy azokból hiányzik-e egy fontos lap.- vetem fel az ötletet én is. Nagyon felcsigázott most ezzel és szerintem adhatnánk is egy esélyt ennek. Bele is feledkezek Alba büntetőmunkájába és inkább a sárkányos könyvek után kezdek el nézelődni a kupac és a sorok között.- Fogalmam sincs. Lehet van valami képessége, amivel alakot tud változtatni, bár ilyenről nem olvastam még... A varázsvilágban akármi megtörténhet. Hiszen hogyan tépte volna ki a róla szóló lapot sárkányformában? Be se férne ide... Hacsak nem szövetkezett egy varázslóval, aki megtesz neki mindent, amit kér.- dörzsölgetem államat, amíg elgondolkodó fejjel meredek le magam elé. Akármelyik opcióról is legyen szó, mi leszünk az elsők, akik kiderítik hol a sárkány.
