2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Leülök Frankie egyik oldalára amikor int. Szétterpesztve, mintha a világ ura lennék, a karjaimat is a háttámlára dobom, teljes természetességgel, meg sem kérdőjelezem, hogy ez ne így lenne. - Persze hogy felzabáltam! A szakítás nehéz dió. - szakad ki belőlem miközben vágok egy pofát Frankie felé és még kézzel is gesztikulálok, de ennyivel el is engedem. Nem vagyok megsértődve vagy ilyesmi. Azért Ashton szabadkozására pislogok egy sort. - Ugyan már ne kéresd magad! Szerinted egy végig zúzott koncert után hogy festünk? Csüccs! - biccentek Frankie másik oldala felé. Hallgatom a dobosunk hogyan foglalja össze mi is lehet a bátyjával. Frankie a levél után hajol én meg elkapom Ashton tekintetét. És ahogy vissza néz rám, bár az arcom teljesen nyugodt még egy érdeklődő mosolyféle is játszik a szám sarkában, mégis az egyébként világosbarna szemeimben most pillanatra megvillan a jégkék vékony pupillás sárkányszem. Apró néma célzás, amolyan… “rajtad tartom a szemeimet… Barátom”. De az egész épp csak egy villanás és nincs is benne valódi fenyegetés vagy ilyesmi, maximum egy kis szívózás. Bár borzasztóan birtokló tudok lenni, alapvetően nincs bennem, hogy Frankie-t kisajátítsam, hiszen csak barátok vagyunk és sosem mondtam meg neki mit csináljon és kivel.. valószínűleg be is verné az orrom érte. Nem is most fogom elkezdeni, még annak jogán sem, hogy gyerekkorunk óta ismerjük egymást, kvázi együtt nőttünk fel. Egyetlen kérdés mégis.. felmerül bennem, hogy Ashton vajon tudja egyáltalán, hogy Frankienek a csajok jönnek be? Na de ez megint olyasmi, amit szintén Frankienek kell tisztáznia a sráccal. Nagylány már, eddig is tudta intézni a dolgait, most is meg fogja tudni oldani. Ashton kérdésére először Frankie-re nézek, nagyjából mintha engedélyt kérnék tőle, végül folytatom. - Mauro időnként elég rossz társaságokba keveredett, sokmindennel küzdött is. És ha hónapokra eltűnsz majd futtában ennyit írsz ráadásul a világ másik feléről, az nem a legbíztatóbb. - nem mondom ki, de ott van a pakliban a kérdés, hogy mi van, ha megint rossz társaságba keveredett..? És így tovább..
A helyzet valóban enyhén félreérthető, de több ok miatt sem féltékenykedem. Egyrészt Frankie nem a tulajdonom, igazából pont az lenne a lényeg, hogy szakítsak a korábbi berögződésekkel, miszerint nyomulok, tapadok. Másfelől ő zenész, nyilván rengeteg fiút ismer, mindenkivel közvetlen, nem kéne személyeskedésnek vennem, hogy velem is az, mert vélhetően nem érez semmi komolyabbat. Harmadrészt simán el tudom képzelni, hogy ezzel a Rocco-val, a frontemberrel egy ideje már össze vannak gabalyodva, akkor pedig minek emészteném magamat? Úgyhogy elegánsan átsiklok a dolog felett, megvárom, amíg feltápászkodnak, ajkaimon meghagyom a derűs mosolyt, ahogyan megropogtatjuk egymás kezét a frontemberrel. - Igen? - Pattan a tekintetem egyből a lányra, mert mintha ő is meglepődne. Valami olyesmiről van szó, amiről sem tud? Ám hamar kiderül, hogy csupán nem igazán egyeztették a sztorit. - Nos, ebben lehet valami. Ahogyan nekem sem menne, hogy kiállok a színpadra, és előadok valami zúzóst. A suszter maradjon a kaptafánál. - Értek egyet, s érdeklődve felvonom a szemöldökömet, ismét egy kapcsolódási pont, ami emeli a kapcsolatunkat, de ez most valami, ami a zenekarral kapcsolatos lehet, ezért beszélnek többesszámban. Azt hiszem. - Ugyan, nem fontos. Különben is le kéne tusolnom, le se ülök, mert tiszta mocsok vagyok. - Azért közelebb lépek, de csak módjával, mert tényleg csatak izzadt vagyok a futástól. Esetleg Ninont nem zavarná, hiszen edzőpartner, na de a két zenészt? Mindenesetre azért megnéztem, hogy maradt-e tényleg valami üdítő, elég nekem a töklé is, úgyhogy elcsaklizok egy csuporrral, és nagyokat kortyolgatok. Közben azért hallgatom a történteket, nem is tudtam, hogy Frankie-nek bátyja is van. Ahogyan lehajol, akaratlanul is követem a teste ívét, de aztán visszakapom a pillantásomat Rocco-ra, mielőtt feltűnne a dolog. - Kenya? Mitől bonyolult? - Kérdezek rá, mert hirtelen nem is tudom, azt várják tőlem, hogy elindulok Afrikába, és visszahozom a srácot? Próbálom a levélből kihámozni, hogy mi okozhat aggodalomra okot? Jobb lenne először tényleg átöltözni, mert a bakancsom meg tiszta sár, és végigtopogom nekik a zenetermet.
Repülnek a párnák, kócolódnak a hajak és jó eséllyel hamar már valaki minimum a földön köt ki, én erősen visítva. Mindig is csikis voltam és ezzel Rocco tökéletesen tisztában is van, szóval amikor Ashton megérkezik valószínűleg azért kissé meglepi a helyzet, bár ezt igen jól titkolja. Kell néhány pillanat, amíg magamhoz térek. Azért még egy utolsó párna telibe kapja Roccot, amikor tápászkodik fel, de aztán elfogadom a kezét és én is felállok kicsit megigazítva a pólómat, meg a hajamat. Egy villanás csak, ahogyan Roccora nézek... talán néhány hónapja még ott lett volna az érzés, de engem is meglep, hogy most valahogy nincs. Nem rándul görcsbe a gyomrom a zilált külsejét látva, ahogyan a ruháját igazgatja, ellenben fura érzés lesz úrrá rajtam, hogy itt van Ashton, amit nem tudok pontosan hová tenni. Zavar? Nem szoktam zavarban lenni, de most valahogy mégis pirosabb az arcom a kelleténél, amit a testmozgás következményének is bemutahatunk, ha nagyon akarunk. - Oh hello! Mi? - kapom a fejem újra Rocco felé, bár néhány pillanat kell, hogy leesen, hogy mire is gondol és hogy miről beszéltünk csekély néhány perccel ezelőtt. Végül veszek egy mély levegőt, a torkomat is megköszörülöm kicsit és... hát már nincs más, mint belekezdeni. - Szóval jah, meg akartunk keresni, mert neked lehet, hogy jobban mennek az efféle keresgélések, meg... kalandok, mint a magunkfajta... zenészeknek. - keresem a jó szót, pedig talán a hülyék, vagy az infantilisek lett volna a jobb, de csak nem kellene magamat, mert szegény Roccot is ennyire leszólni, még ha többnyire azt hiszem stimmel is a dolog. Kicsit még habozok, de aztán csak leülök és intek a többieknek is, hogy talán az lenne a tuti, ha ők is ezt tennék. - Bocs, de a kaját Rocco felzabálta, de talán még innivaló van... - na nem mintha Ashton e miatt jött volna ide, vagy ilyesmi, csak azt hiszem egy kicsit már megint húzom az időt. - Szóval kaptam a bátyámtól egy levelet. Nem sokat meséltem még róla, ő elég bonyolult eset és már jó ideje semmit se tudok róla, azóta, hogy apa kitagadta, meg minden. Néha írt, de csak futólag, vagy egy képeslap, de már hónapok óta semmi és most jött ez a levél... - a zsebembe nyúlok, de nem találom ott, amit keresek elsőre, jó eséllyel azért, mert a nagy csatározásban valamerre elszállhatott a levél. Csak néhány pillanat mire kiszúrom a földön az egyik párna alatt. Felveszem hát és Ashton kezébe nyomom az eléggé kapkodva írt levelet. Kissé macskakaparás, meg nem is valami tiszta a papír és csak annyi jön be belőle, hogy Kenyából jött és hogy ez alapján a bátyámmal minden rendben van. Én mégis aggódom.
Nem kérdőjeleztem meg, hogy a csajok jönnek be Frankie-nek, csak gondoltam cukkolom azzal, hogy esetleg Ashton mégis bele eshetett a képletbe. Sosem piszkáltam azzal, hogy pasikat vagy csajokat kezdtem volna tukmálni rá. Ez egy kivételes alkalom amiért elkalandozott. Nevetek, ahogy ő is - Kérdezd az angolokat! - de már repül is a pofámba a párna. És persze, hogy kapható vagyok egy adag baromkodásra. Mit számít, hogy már nem vagyunk kölykök! Ügyelek azért arra, hogy ne zúzzam le meg úgy amúgy is az erőviszonyokra és hogy könnyed hülyeség tudjon maradni az egész. Persze azért annyira könnyen nem adom a győzelmet neki. Küzdjön csak meg érte! Jól le is csúszunk a kanapéról, valóban kissé félre érthető helyzetbe keveredve külső szemlélő számára. És nem is pont beszélgetés hallatszik ki, sokkal inkább harsány röhögések-vihogások, diadalittas kiáltások és némi tompa csitt-csatt-piff-puffal… Ééés nyílik is az ajtó. Oda fordulok, cserébe esélyesen kapok még egy párnát a pofámba puffanni. Tökéletes ébresztő. - Nah.. Emlegetett szamár.. - motyogom oda Frankie-nek még sunyin össze húzott szemekkel. De aztán csak felkászálódom, Frankiet is talpra állítva és szétzilált fizimiskával köszöntöm az idegent. Rajtam egyébként ing van egy azóta levedlett nyakkendővel, öltönynaciban feszítek, a kanapéra dobva az elázott öltönykabáttal, ki tudja honnan jöttem éppen. Elfogadom a kezét, megszorítom és végig is mérem. - Olyasmi. És nem zavarsz. Eredetileg is meg akartunk keresni. - és itt Frankie-re pillantok mintegy átadva neki a szót. Hát igen, lehet, hogy ezzel kicsit direktben csaptam a közepébe, de ha eleve ez volt a gondolat, minek még sokszor körbe körbe járni? Csak megállok a lány mellett keresztbe font karokkal és Ashtonra függesztem a tekintetemet. Mintha Diego azt mondta volna, hogy elkapta pont mikor átvedlett és szinte egyből egymásnak feszültek..
Nem is tudom, hogyan keveredek a zeneteremhez, hiszen csak bandukolok a griffendél torony felé, de amikor meghallom Frankie hangját bentről, akkor felmerül bennem, hogy beköszönök. Ha beszélget, akkor biztosan nem próba közben zavarom meg. Edző cuccban vagyok, mert futni voltam ebben a mocsok időben, de hát egy férfinek bírnia kell ilyen cudar körülmények között is, nem? Nem mondom, hogy bőrig áztam, de azért itt-ott sáros a cipőm, egy térdig érő, testhezálló futónadrágot, és egy ujjatlan pólót viselek, aminek úgymond mindegy. A borostám most kissé hosszabb, már-már szakáll, sötétszőke tincseim még valamennyire ázottak, de a szemem - mint mindig - hittől csillog. Kopogok, de már be is nyitok, anélkül, hogy megvárnám, hogy kiszól valaki. Mintha valami pasi hangot is hallottam volna, ez be is bizonyosodik, amikor végre szembetalálom magamat velük. A fickót is felismerem az egyik plakátról, a frontember az, aki úgymond a bandát összefogja, Diego testvére lehet, már kezdem így összerakni a képet. Barátságosan bólintok, különösen nem akarok beljebb lépni ilyen férfiállat külsőmbe, úgyhogy csupán intek. Különös érzés látni ismét a lányt, mintha minden egyes ilyen alkalom megduplázná ezt az amúgy nemtetsző vonzódást, mert eltökéltem magamban, hogy minden lány céda, de ott van például a régen látott Seraphine, akivel nagyon jó barátok vagyunk, s talán Frankie-vel is hasonló alakulhat ki. Csak valahogy ki kéne addig írtanom magamban a repdeső pillangókat, már csak azért is, mert ő maga mondta, hogy lazán, ne vegyem olyan komolyan az életet. Naná, hogy nem veszem, leszámoltam a romantikus baromságokkal. - Áh, sziasztok! Most végre testközelből is. Üdv, Ashton. - Nyújtok kezet Rocco-nak, Frankie-re pedig igyekszem nem túl sokat mondó pillantást vetni, a rohadtul cuki gördöcskékről az arcán pedig tudomást sem venni. - Csapatmegbeszélés? Csak beköszöntem, nem akarok zavarni. - Lépek végül hátra, mert igazából nem hazudtam, mennék is, csak valahogy nem tudtam kihagyni az alkalmat.
A kard hallatán hümmentek és bólintok végül. Na igen lássuk be még a varázsvilágban is szokatlan manapság, hogy valaki ilyen külső kvalitással bír, de hát Ashton nem mondható éppenséggel átlagosnak. Lehet, hogy pont e miatt érdekel. - Ő lesz az igen, a kardos. - felelek végül szavakkal is, de amikor aztán Rocco húzni kezd kissé elkerekedik a szemem, hiszen azt hittem mindenki úgy tudja rólam, hogy a lányokat szeretem. Camillelal ezt elég jól elhitettük mindenkivel, így nem volt olyan egyértelmű, hogy nekem pont, hogy valaki más tetszik. Furcsa állapot ez, mert ha most ránézek Roccora... létezik, hogy elmúlik egy érzés? Lehet, hogy baráti rajongás volt? Nem is tudom, de talán már enyhült bennem és akárhogy is, ha mostanában valakin jár az eszem, hát az nem Rocco, az hétszentség. - Na ezt a hülye dumát meg honnan szedted?! - nevetem el magamat a fánkos szavak hallatán, de még szinte az előtt, hogy megkérdezné úgy pofánvágom egy párnával, ahogyan azt tanítani kellene. Na jó párna esetén azért nem csattan ez akkorát, csak puffan a fején, de ha visszatámad bizony könnyen lehet, hogy ha valaki most toppan be akkor igen érdekes helyzetben talál meg minkdet, itt-ott egymáson, lefogva, párnákkal püfölve. Ez még lányok között oké, gyerekek között is, de lássuk be, hogy mi már nem vagyunk gyerekek és csak egyikünk lány.
Nem bánom, hogy Andrearól meg Alexről végül átterelődik a téma inkább a bátyjára. Bár általában egy önző szar vagyok néhány helyzet kapcsán, de utálok szenvedni, főleg sokáig, szóval ez kiüti, hogy az én dolgaimat feszegessük tovább. Másfelől itt a remek lehetőség, hogy újra kapcsolódjunk Frankie-vel. Nem csak azért, hogy a csapat maradéka együtt maradjon, hanem mert mint embert nem akarom elveszíteni. Sokszor számíthattam rá, szeretnék vissza adni ebből neki valamit. Nem érzem, hogy tartoznék neki. De azt hiszem valahol itt kezdődik az alapozás. Amikor nem elvárás vagy bűntudatból teszünk meg valamit a másikért.. Persze hogy ez a gyakorlatban az én mentalitásommal és időnként furcsa hozzá állásommal dolgokhoz, hogy fog sikerültni, az egy teljesen más kérdés. De a szándék már itt van. - Há’ mittudomén’.. - húzom fel a vállaimat őszinte tanácstalanseggel és arccal, de semmi felcsattanással. Tényleg nem ismerem - Ha ez a neve, akkor igen. Középmagas, szőke, borostás. És időnként karddal rohangál. - idézem vissza, hátha segít valamit. Azért elgondolkozva vonom össze a szemöldökömet, amikor kibukik, hogy Diego nincs is jóban vele. Aztán Frankie-t kezdem vizslatni és valami villan egyet bennem, mintha valamin vívódna. Ennek örömére alattomos kis dögvigyorra húzódik a szám, mondhatni fültől fülig - Olyan típus…? Szóval ő az a fánk akit az ujjadra húznál mi? - lököm meg a combját lábbal a nagy tespedés-meg fetrengésünk közepette a kanapén. Persze nem úgy, hogy kárt okozzak benne, de azért kicsit “megboruljon” és felbosszantsam, az bele fér. Az se baj ha cserébe hozzám vág valamit, vagy esetleg megpróbál megfojtani egy párnával.. Csak ránk ne nyissanak közben… Realizálom, hogy a kezembe került valami kerek diszpárnaféle és miközben feldobom meg elkapom, kibukik belőlem - Régen párnacsatáztunk. Mit gondolsz? - megemelgetem a szemöldökömet egy nyelvöltés közepette. Igen ez felhívás keringőre. Aztán ráérünk gyakorolni meg visszatérni a komolyabb vizekre némi baromkodás után.
Csak hümmentek egyet végül és picit a fejemet csóválom, de nem akarom még jobban szidalmazni az exeit, pedig lenne mit mondanom, hiszen ezek szerint ez az Alex is tudott a dologról, de nem mondta meg neki, pedig azért ez nem valami kis apróság. De talán jobb, ha lapozunk, megváltoztatni már úgy se lehet a helyzetet, de azért tényleg belegondolni, hogy lett volna egy gyereke. Basszus, már durva, hogy akár gyerekünk is lehetne, miközben még cseppet sem érzem magamat annyira felnőttnek. A bátyám ügye már legalább a jelenben játszódik és talán lehet vele kezdeni valamit, bár dunsztom sincs, hogy mit is pontosan. Végtére is a bátyám és fontos nekem, de nem vagyok egy kalandor alkat. - Egy ereklyevadász srác, akit Diego ismer... te most Ashtonra gondolsz? - lepődöm meg, bár őszintén szólva keveset beszéltünk arról, hogy mit tanul, de nagyjából vágom, hogy valami ilyesmit és azt is, hogy Diego amúgy nincs épp jó viszonyban vele, de tény, hogy ismeri. Azért az meglepő fordulat, hogy Rocconak pont ő jut eszébe, de igaz, hogy nem nagyon ismerek én se mást. A legtöbb haverom nem kifejezetten komoly és kutató alkat, Ashton ellenben a maga lovagias stílusával tuti, hogy segítene. Viszont, hogy nekem mennyire lenne furcsa helyzet pont ezzel a két sráccal felkerekedni és megpróbálni megtalálni a bátyámat... az már másik kérdés. Ezért is nyúlok inkább a pohárért és kortyolok párat mielőtt még beszédre nyitnám a számat. - Diego nincs jóban vele annyira, de én bírom, azt hiszem megérhet egy kérdést. Valószínűleg segítene, olyan típus. - felelek végül. Talán tényleg lenne rá mód kideríteni honnan jött a levél, legalábbis az biztosan jobban ért az ilyesmihez, aki gyakorlott a kutatásban és ez tényleg Ashton lesz. Bólintok végül még egyszer mintha csak magamat akarnám megerősíteni, hogy nem hülyeség, aztán viszont felhajtom a poharam maradék tartalmát és felállok. Kicsit kinyújtózom és leülök a dobhoz. Várakozó pillantást vetek Roccora. Nem most rohanunk el Ashtonhoz, az amúgy is pofátlanság lenne, hiszen neki is tuti van élete, ellenben gyakorolni jottem, szóval megtehetnénk, legalább valameddig, aztán utána írok Ashtonnak, vagy felkeresem személyesen, ezt még nem döntöttem el.
Morranok egyet már csak, holott tudom, hogy Frankie-nek igaza van. El kell fogadnunk, Camille akárhogy is dönt. Nézem ahogy a mellkasára bök és kissé elcsigázottan biccentek amikor kimondja, hogy lehetett volna egy gyerekem. - Nyilván nem én vagyok a világ legszuperebb apajelöltje, meg az ő teste, az ő döntése meg mittudomén, de azért egy beszélgetés róla, jó lett volna. Meg ha nem hazudik a pofámba utána és tesz úgy mintha minden rendben lenne. - kissé sikerül felhúznom magamat. Valamiért még mindig felcsesz ez az egész és nem is az a része ahogy végül döntött, hanem, hogy ha ilyesmiről nem szól valaki az aktuális párjának és még kamuzik is a környezetének, hogy jobban megértsék vagy tudom is én! akkor mi jött volna még?! - Ha Alex nem szólja el magát, soha nem derült volna ki. - zárom még le a sztorit. - Hjaa.. azt hiszem Afrikában. - dünnyögöm amikor ő is elbizonytalanodik. - Akkor tavasszal folytatjuk, vagy a nyáron. Majd körbetelefonálok. - benne van a pakliban, hogy a jelenlegi szponzorunkat ezzel el fogjuk veszíteni, de.. addig csak lesz idő újat találni. Ami pedig a bátyja esetét illeti - Van egy ereklyevadász srác, elég jó hírben áll, mintha Diegonak is lett volna valami köze hozzá.. Ő emlegette valamikor. - kezdek hangosan gondolkozni. Persze arról fogalmam sincs, hogy Frankie mostanában ezzel a sráccal lóg és Diego is valójában össze rúgta vele a port és nem pont baráti a viszonyuk - Csak ért a nyomolvasáshoz is. Talán tudnánk segítséget kérni tőle. Már persze ha nem gond, hogy bevonjunk még valakit bármennyire is. - a levél lehetne az első állomás, hogy kiderítsük honnan jött eredetileg. Aztán az egész biztosan beindulna. Nem hiszem el, hogy valaki nyom nélkül képes eltűnni, hacsak olyan helyre nem ment, ami nincs a muglik és a varázshasználók által már felfedezett területeken..
- Nem tudom Rocco, talán ha végül így is dönt el kell fogadunk, ha akkor boldog és nyugodt élete lehet. - sóhajtok egyet én magam is, mert azért hiányzik Camille. Ő volt az egyedüli, aki tudta az én kis titkomat és most egyáltalán nincs senki, akivel beszélhetnék erről, ami azért fájdalmas helyzet. Nekem is a barátom, az egyetlen lány a csapatban és hiányzik, hogy nincs itt, de tudom, hogy nem volt így jó az élete. Ha neki más kell, akkor engedni kell, hogy így legyen jobban. - Hű, azért ez durva. Jó sok mindent tartottál odabent. - ha nem lenne messzebb, akkor még meg is paskolnám a mellkasát, de így csak a sajátomat tudom jelezve, hogy mire értem. - Szóval lehetett volna egy... gyereked. - foglalom össze, mert végülis most épp erről beszélünk, hogy a csaj terhes lett, de elvetette és még csak beleszólást sem engedett Rocconak. Na persze kétlem, hogy most hirtelen apaszerepre vágyna, vagy mi, de akkor is részben belőle is lett volna az a baba, akit mondhatni kinyírtak még születése előtt. Basszus, azért ez nagyon durva! Nem is tudom, hogy hirtelen mit mondjak, mert ha neadj isten én kerülök hasonló helyzetbe, gőzöm sincs, hogy mit tennék. Aztán meg Alex is lelécelt. Úgy tűnik, hogy a szerelmi életünk nem épp felfelé ível, na nem mintha én akár csak törekednék is rá, hogy így legyen. Úgy végülis igen nehéz, ha az ember pont olyanba esik bele, akibe nem kéne, meg közben mindenki azt hiszi, hogy a másik oldalon tolja a bicajt, közben meg nem is. Az élet állati zűrös! - Gőzöm sincs, vagy hogy mibe keveredett ott, valahol Afrikában... ugye? - kérdezem, mert én sem épp a földrajz tudásommal szereztem magamnak eddig hírnevet. A távolság is problémás, meg itt a suli, meg a zenekar, de abban igaza van, hogy az új tag miatt se rossz ötlet, ha inkább várunk ezzel még valamennyit és tolunk azon a turnén. Most elég sokminden összejött annyi hétszentség. - Hja tényleg jobb lenne tavasszal, de hogy Kenyába menni? Talán már nincs is ott, és nem is tudom pontosan honnan jött a levél. Gőzöm sincs hogyan lehetne megtalálni, főleg ha nem akarja, de... akkor is aggódom. - sóhajtok egyet és ott a ki nem mondott pár szó is a mondat végén, hogy mégis csak a bátyám, hiába hogy jócskán pipa voltam rá, amikor lelépett és az én vállamra tette az egész családo nyomást a tanulmányok, meg a cég terén. Neki kellett volna átvenni, de így most nincs más csak én, akinek gőze sincs az egészről és cseppet sem érdekli az üzlet. Na nem mintha őt érdekelte volna, e téren értem, hogy miért lépett le, de... nem tehetem meg én is.
Megcsóválom a fejemet Camille helyzetének kérdésére - Szerintem nem… Azért remélem ezzel nem ér véget a barátság vele. - bár attól, hogy én nem szeretném, minden esély meg van rá. Persze első sorban reménykedem abban is, hogy jól lesz, a gondolat mégis nyomaszt, hogy lehet nem csak mint bandatagot vesztettük el..- Hát mindegy. Be kell érnünk Zac-el. - dobálózok a mondattal, mintha Camille már nem is számítana, pedig csak a mellkasomban érzett nyomással birokra kelt dac beszél belőlem. Aztán a téma átterelődik Alexra - Jelentkezett itteni sulikba is, de itt nem vették fel, egyikhez sem. És ő is túlságosan karrier orientált meg én is.. Két dudás egy csárdában, meg ilyen hülyeségek tudod… - emésztem kicsit, hogy akarok-e egyáltalán ennél többet mondani. Annyira nem szokásom a gondolataimat vagy az érzéseimet különösebben mélyen osztogatni. De Frankie-nek valahogy sikerül olyan hangulatot árasztania, ami mellett ez időnként azért feloldódik. Ráadásul amióta a Roxfortba kerültünk valahogy sokkal inkább meglazultak a szálak közöttünk. Mindannyiunk között.. - Igazából elég viharosan indultunk, sok volt a se veled se nélküled meg a családi szarságok.. Neki az anyja.. nekem még az előző csaj az előző nyárról. Andrea-t sikerült.. khm.. felkoppintanom, de egy hangot nem szólt róla, csak elment és elintézte. - Frankie-re nézek de csak futólag, mintha amúgy valahol lenne bennem egy adag szégyen, hogy nem vigyáztam eléggé a csajra és közben némi düh is ott kavarog bennem, hogy nem is beszélt velem semmiről.. - Mindegy.. ez miatt tűnt el a közelemből lényegében Andrea azon a nyáron és ez után a katyvasz után került képbe Alex. - szusszantok még egy utolsót, nem is tudom igazán mit kellenne ezzel az egésszel kezdenem. - Majd valahogy pótolom, ígérem. - villantok egy ártatlan vigyort, kissé olyan, mintha mindent félvállról vennék most, de inkább csak el akarok határolódni attól, hogy túlságosan lehúzzam a hangulatot. Viszont ahogy elkezd beszélni ő is, felülök és komolyan figyelek rá, főleg, hogy elismeri az anyja jóvoltából alatta is rezeg a léc. Nyilván nem csak ez üti belém a szöget, hanem az is amit utána mond és valahol beigazolódik, hogy egy dologra koncentráljak, lerakva az előzőket, vagy valami olyasmi. És az az egy dolog most ő és a helyzete. Átveszem a levelet, elolvasom és csak erősen megszívom a fogam - Hogy a picsába keveredett Kenya-ba? - egy pillanatnyi csönd után - Hol van egyáltalán Kenya?! - háborodok fel hirtelen tudatlanságomban, de aztán fejben valahova Afrikába pakolom legalább és nem Mexikóba. - Figyelj, úgy is minden felborult, halasszuk el a turnét tavaszig.. Legalább ennyivel kevesebb nyomás lesz mindenkin és Zac-el is össze tudunk szokni.. - hátra simítom a vizes tincseimet és közben a levélen agyalok végül komolyan nézek fel Frankie-re. - És.. lehet ideje lenne megkeresni a bátyádat is.
Nem mondom, hogy én vagyok a világ legprofibbja vígasztalás terén, de egyelőre nem tudom, hogy Rocconak erre van szüksége, vagy csak néhány baráti jó szóra, netán hogy szórakoztassam. Ezért hát most a dobolás várhat, amíg kiderül, hogy mitől olyan fancsali a képe, persze azon kívül, hogy picit odaszólok a túlságosan divatos kinézete miatt, ami tudjuk jól mindketten, hogy nem jellemző rá... sőt egyikünkre sem, bár néha úgy érzem, mintha Diego azért előfordulna, hogy élvezi az efféle puccos stílust, vagy csak így szeret felvágni, a jó ég tudja. - Igen tudom. Cinkes, hogy mi a zeneterápiás köre lettünk volna, de sajnos pont az ezzel járó életstílus vissza el őt rossz irányba. Sejtelmem sincs, hogy valaha visszatérhet-e ehhez az életmódhoz egyáltalán, ha hajlamos... szétcsúszni. - én bizony simán kimondom nyíltan, hogy pocsék érzés, hogy pont a zenével próbálják őt segíteni, amire itt voltunk mi, csak hát sajnos mi túlságosan vakok voltunk, főleg a srácok, hogy lássuk mennyire nagy a baj. Mások kellenek hozzá, idegenek, hogy segítsenek neki és simán van rá esély, hogy sosem térhet vissza a bandába, mert akkor csak úgy visszaszippantaná ez az élet, aminek akár még a mostaninál is rosszabb vége lehet. Ő még egészen enyhe állapotban került be, láttam ott olyanokat, amikor nála voltam, akik valószínűleg csoda, hogy éltek és gondolom vannak bőven, akik ennyire sem szerencsések. - Mondtam Diegonak, hogy amikor fotózgatni jött nem úgy tűnt, mintha csak fotós lenne. De miért megy vissza Rómába? Tény, hogy ott melegebb van, de... - elakadok. Nem akarom kimondani, hogy nem volt neki elég fontos Rocco, mert nem tudom, hogy egyáltalán milyen szinten voltak. Meg aztán én ne osszam az észt szerelmi fronton, hiszen soha sem volt igazából senkim sem. Aki tényleg fontos volt nekem most itt ül a teremben, de mostanság már abban sem vagyok teljesen biztos, hogy ez nem valami felerősített testvéri rajongás volt-e, hiszen itt van Ashton, aki... Áh, na ez végképp bonyolult! Eljön majd egy koncertre, ott valaki elkotyogja neki, hogy engem a lányok érdekelnek, ami ugye nem is igaz, aztán fuccs az egésznek. - Rendesen elpusztítottad a készletemet haver! - kapom el az utolsó fánkot és majszolni kezdem, ezzel kicsit a kérdést is elodázva. - Nem is tudom, talán csak kicsit ki kell tisztítanom a fejemet. Túl sok gondolat... női izé tudod. Nektek könnyebb egy dologra koncentrálni, én csak akkor tudok kikapcsolni, ha verem a dobokat. - sóhajtok egyet és tovább majszolom a fánkot. - Egyre inkább úgy érzem, hogy az anyám nem sokáig bírja, hogy nem vagyo a jó kislánya és a napokban kaptam ezt... - előhúzom a gyűrött levelet a zsebemből. Látszik rajta, hogy már jónéhányszor elolvastam. A bátyám írta, ami végülis jó, hiszen hónapok óta az első hír róla. A levél néhány sora alapján jól van, de nem derült ki, hogy hol pontosan, csak hogy valahol Kenyában és az egész annyira macskakaparás, hogy nekem ebből totál nem úgy fest, mintha annyira jól lenne. Anyuéknak persze nem mutathatom meg, hiszen gyakorlatilag kitagadták, de akkor is aggódom.
Egy grimasszal forgatok szemet amikor a kinézetemet firtatja, persze tudom hogy nem rosszindulat van benne. Csak szívja a vérem - Egyszer öltözök ki, akkor is véget ér a világom egy része.. - emelem égnek a karjaimat, kezeimet, hogy aztán drámaian ejtsem le őket. Általában nem vagyok egy dráma queen de most nagyon érzem, hogy valami az agyamra ment. Egy kicsit hiányolom, hogy nem folytatja a gyakorlást, de ugyanakkor annyira egyenesen megnyilvánul a törődés Frankie felől hogy végül csak veszek egy mély levegőt, nagyjából olyan mélyet, mintha az egész teremből ki akarnám szippantani, és egy nagyjából ugyanilyen hosszú kilégzés követi. Még talán valami nyöszörgő-szisszenő sípolás is távozik belőlem. A szemeimet le kell csuknom ameddig tart mert érzem, ahogy sárkányosodik.. Nem akarom a frászt hozni rá a jégkék hüllő szemekkel, akkor sem, ha el lehetne ütni valami kamuval.. Hallgatok, azt sem tudom hol kezdjem végülis valahol mégis bele kezdek, közben a mutatóujjamra húzom az egyik fánkot és pörgetni kezdem. - Voltam bent Camille-nál. Egész jól fest ahhoz képest.. Bár amiket mesélt még sok idő lesz mire felépül.. Azt mondta zeneterápiás körbe került, hogy feldolgozza a veszteséget. - nem mondom, hogy nincs bennem féltékenység azzal kapcsolatban, hogy bent bezzeg talált csapatot akikkel zenél továbbra is.. De persze meg kellett értenem azt is, hogy ezt miért csinálja. Hogy számára ez a gyászfolyamat része. Amiatt csinálja, hogy képes legyen elengedni.. A mutatóujjamon pörgetett fánkot is betömöm a fejembe. Félig még teli szájjal folytatom - Aztán találkoztam ma Alex-al… - itt hallgatok egy jókorát, de valójában csak próbálom lenyelni a falatot, ami pillanatra esküszöm olyan mintha a torkomon akarna akadni. - Tudom, hogy be sem mutattam nektek, szerettem volna, csak úgy, amikor tényleg komolyra fordul.. De már mindegy. Vissza megy Rómába tanulni. - titkolni sosem titkoltam, hogy vele vagyok, de tény, hogy általánosságban volt hogy hajtottam a csajokat, nem csodálom, ha senki nem tartotta számon ki van épp mellettem. Végül a maradék két fánk közül az egyiket Frankie-nek dobom. Aligha hiszem, hogy nem fogja tudni elkapni. - És te? Hogyhogy így bevackoltál? - intek egy hanyag mozdulattal az ital-sütemény halmok felé, de nincs bennem lefitymálás, csak most ez a maximum motorikus mozgás amire képes vagyok.
Már épp lendül az első ütem, amikor meghallom, hogy nyílik az ajtó. Az első szó persze majdnem a számra is jön, afféle "Húzz el, foglalt!" megszólalással, de amikor meglátom az ismerős arcot természetesen nem zavarom ki annak ellenére, hogy megdézsmálja a kajámat. Inkább elkapom a cintányért, mert mint tudjuk jó sokáig ki tudja tartani a hangot, ha egyszer jó erőből megütötte az ember. - Hű, de puccosak vagyunk! - mérem végig hümmentve egyet. Furcsa érzés, de talán pár hónapja még más gondolatok is tolakodtak volna a fejembe, de most valahogy nem. Ezt magam is meglepetten tapasztalom, de aztán el is hessegetem az ezzel kapcsolatos lamentálást és inkább Roccora figyelek, aki látványosan pusztítani kezdi az én fánkjaimat. Elhúzom a számat egy pillanatra, de persze inkább csak szórakozom vele. Nem vagyok irigy, na meg igazából lehet, hogy nem is ettem volna meg mindet. Mondom, lehet! A felvetésére bólintok, bár őszintén szólva valahogy úgy érzem, hogy ha már itt van, akkor még sem kellene nekiállnom zúzni egyet, főleg mert nagyon úgy látom rajta, hogy valami... van. - Na mesélj mielőtt mindent felzabálsz! Mi a franc ez a szerelés? Előre hoztad az év végi vizsgákat ennyivel? - huppanok le inkább én magam is a mellette lévő másik fotelbe, megpörgetve a dobverőket az ujjaim között. Egyelőre még nem vagyok éhes, de a kezeimet lefoglalom a játékszereimmel addig is. A lábaimat lazán feldobom a fotel karfájára és elterülök. Hát igen ez jellemzően az a fajta ülési mód egy fotalben, amitől az anyámat kiverné a veríték. Otthon effélét nem igazán művelhetek, de nagyjából mindenhol máshol ilyen módon használom a kényelmesebb ülőalkalmatosságokat. A tekintetemet pedig kérdőn Roccora függesztem. Sok minden jött össze mostanában annyi szent. A turné, meg az új tag, meg Diegoval sincs minden rendben, én magam is látom. Túl sok a zűr a banda körül, pedig épp csak most kezdenénk befutni. Azt hiszem kezdünk felnőni, hogy ennyi minden van az életünkben, hiszenek jelenleg a világ is elég zavaros, pedig én aztán baromira próbálom magamat távol tartani a politikától, de van, ami ennek ellenére hozzám is eljut az újságokból. Szívás. Határozottan olyan érzésem volt karácsonykor, mintha még az apám olyasmit is pedzegetett volna, hogy nem kellene visszajönnöm a suliba. Persze ezt gond nélkül elengedtem a fülem mellett, nem reagáltam rá semmit és visszajöttem. De ez még nem jelenti azt, hogy tényleg ne hallottam volna a burkolt célozgatást. Gőzöm sincs, hogy mi lenne, ha azt mondanák, hogy menjek haza és punktum.
Azzal a feltett szándékkal tartok a zeneterem felé, hogy ha bárki is tanyázik ott, azt kivágjam onnan és pillanatnyilag kisajátítsam magamnak a helyet. Csak úgy pattog körülöttem a levegő. Feldúlt vagyok és kezdek a határaimra érni, pedig én aztán nem arról vagyok híres, hogy ez bekövetkezzen. A csapatot csak hajtom, ahogy magamat is, de én is érzem, hogy kezdem őket megint elhanyagolni emberileg. Kezdek tőlük nagyon eltávolodni, pedig Camille kilépése után megígértem nekik, hogy vigyázok rájuk. Diegon viszont egyre inkább érzem, hogy ő is menne. Az itteni időjárással pedig épp annyira meggyűlik a bajom ahogy a Nápolyból, anyánk képében felénk kúszó felhőkkel.. Odakint is jó nagy felhőszakadás van, akkora, hogy Londontól Skóciáig ér az a rohadt eső.. Bár ha arra gondolok, hogy legalább lehűtött valamennyire, ameddig vissza értem a kastélyba, még akár úgy is vehetem, hogy jól esett. Nem mintha ez vissza tartana attól, hogy szinte izzó aurával tépjem fel a zeneterem ajtaját, és már majdnem nyitnám a számat, hogy kiparancsoljam akárkit is érek ott, de amikor meglátom Frankie-t igazából olyan gyorsan lenyugszom és megszűnik az aurámba sűrűsödött indulat, mintha szó szerint elvágták volna. Még egy kis megilletődött “Ó” is elhagyja a számat, de aztán csak becsukom magam mögött az ajtót. Magamhoz képest meglehetősen “ki vagyok öltözve”, ahogy öltönyben meg nyakkendőben feszítek. Bár azt nehéz lenne megmondani, hogy temetésről, vagy egy rosszul elsült randiról jöttem-e mert az ábrázatom alapján akár mindkettő is lehetne. Mindenesetre amikor meglátom a fánkokat és az italos témát automatikusan arra veszem az irányt. Frankie-vel nem erőltetem meg magamat, hogy angolul beszéljek, vissza váltok az anyanyelvünkre. - Nem baj ha veszek belőlük ugye? - kérdezek azért rá félig igazából utólag, mert két fánkot máris nagyjából egyben betömtem a fejembe. Úgy nyelem le hogy csak úgy koppan és közben az italosztót tekergetem addig, ameddig valami kevésbé gyerekbarát koncepciót nem ad ki és persze nem igazán foglalkozom a pohár gondolatával, lehúzom fenékig a “kancsóból”. Mielőtt vissza tenném az asztalra, vissza állítgatom. Magamhoz veszek még úgy négy-hat fánkot és a Frankie-vel szembeni szék-fotel-pihenősarokba vetem le magamat, de olyan elánnal, hogy csoda, hogy nem rogy össze alattam az a bútordarab. Lecsúszok annyira, hogy szinte feküdjek benne és a fánkokat egyszerűen a mellkasomra pakolom, mint egy kis bánat-tornyot. - Eskü csendben leszek. Már persze ha nincs kedved később jamelni. - vetem fel tele szájjal, egyben a tudtára adva, azt a hatéározott szándékomat, hogy maradnék. Én igazából mindig is szerettem hallgatni ahogy játszik. Annyi energia van benne és ráadásul a játéka számomra mindig is olyan volt, mintha a zenéink szívverését keltené életre vele.
Lássuk be a dob nem tipikusan az a hangszer, amit az ember bárhol gyakorolhat, vagy magával vihet, mint egy gitárt, vagy hasonlót. A tetejében pedig sokkal kevésbé "barátságos" hangszer, mint a zongora. A legtöbben legalábbis nem értékelik, ha a szomszéd szobában gyakorolsz és lenyomsz egy fél órás dobszólót. Valószínűleg öt perc után agyfaszt kapnak a zajtól, míg egy zongoraszólót a legtöbben szívesen hallgatnak akár háttérzajként is a tanulás mellé. Szóval, amikor a Roxfortba jöttem megpróbáltam utána járni a dolognak, hogyan oldhatnám meg, hogy gyakoroljak és ne kelljen hozzá elmennem mondjuk Roxmortsba külön próbaterembe. Belekerült pár hétbe anno, amíg sikerült végül a zeneteremben kialakítani egy dobsarkot. Persze azóta is egyeztetnem kell, hogy ne akkor jöjjek, amikor próba van, de legalább itt nem zavarok senkit sem, mert a terem eleve hangszigetelt, meg hát az alagsorban van viszonylag távol a lenti klubhelyiségektől. A mai napot is bizony arra szántam, hogy kipróbálok egy ötletet. Meg hát, ha már végre visszakaptam a dobverőimet, akkor pár attrakciót is begyakorolok. A dobolás ugyanis nem feltétlenül csak arról szól, hogy zajt csiholsz, hanem néha nem árt egy villantás, mondjuk dobverő pörgetés a levegőben, meg hasonlók, aztán persze a dobok sem egyformák és már régóta merengtem rajta, hogy a kollekciómat se lenne rossz bővíteni, egy-egy új formát betenni a készletbe és persze azokon is profin játszani. Néha nem rossz belevinni egy kis plusz extra hangzást a számainkba. - No ti itt vártok a sorotokra... - teszek le egy tálcát első körben, amit sikerül leegyensúlyozni az ajtón úgy, hogy ne borítsam le. Azt terveztem, hogy ha már nem jönnek ma próbálni ide, akkor elfoglalom nagyjából egész napra a termet. Mégis csak szombat van, sokan lementek Roxmortsba, én meg baromira ráérek. Ehhez viszont kell bőven kaja. A dobolás, mint tudjuk azért eléggé leterheli az embert fizikailag, ha aktívan műveli. Szóval a tálcán ott van egy újratöltőd kancsó, ami attól függ mivel tölti újra magát, hogy hogyan fordítod el az alját, aztán pár szendvics, meg néhány muffin. Tök jó fejek tudnak lenni a manók, ha az ember rendes velük, én pedig általában mindenkivel rendes vagyok. Lepakolok hát, magamhoz is veszek egy muffint, hogy aztán persze jól lenyalogassam a maszatos ujjaimat és a nadrágomra töröljem kulturált módon mielőtt a kincseimhez nyúlnék. A dobverőket még sem fogom összekenni! A gatyámat kevésbé sajnálom.
Ami engem illet, én csak szeretnék minél hamarabb túlesni ezen az egészen... Valamiért úgy érzem, Camillet senki se lesz képes pótolni, még abban az esetben sem, ha a világ egyik legjobb zenészét kapjuk kézhez az ismeretlen személyében. Elvégre, mindannyian gyermekkorunk óta ismerjük egymást, együtt alapítottuk a bandát és az, hogy ő kilépett belőle, elég keserű szájízt hagyott bennem a mai napig. Azzal pedig, hogy ma megtartjuk a "válogatót", valahogy annyira véglegesnek tűnik az egész... Innen már nincs visszaút, Camille nem gondolhatja meg magát, elvégre nem fogunk valakit az ő szeszélye miatt kipenderíteni. Hónapokon keresztül lett volna lehetősége visszatérni, mégse tette, a mai nappal pedig lezárul a türelmi idő. Pasqual pedig... Nos, nem állítom, hogy meglepett a húzása, hiszen valahol mélyen sejtettem, hogy ismét bele fog köpni a levesünkbe. Valahogy sose bír a vérével, ha arról van szó, hogy Roccónak összejöhet valami. Ahol csak tud, keresztbe tesz a bandának is, mivel ez az egyik olyan dolog, amiért nem kap anyánktól. Amint pedig észrevettem, hogy Rocco nekimegy, hirtelen összeállt bennem a kép és szinte szavak nélkül kitaláltam, miről is lehet szó tulajdonképpen. Mindenesetre, én megőriztem a hidegvérem, szóval segítettem anyámnak szétválasztani az ikreket. Ebben nyilván az is közrejátszott, hogy Pasqual - még ha nem is tudatosan -, de időt nyert nekünk. Időt arra, hogy Camille meggondolja magát. Igazság szerint még most is abban reménykedem, hogy az utolsó pillanatban beesik az ajtón és közli velünk, hogy vissza akar térni. Fogalmam sincs, hogy Frankie és Rocco mit szólna ehhez a fejleményhez, de én szívesen látnám őt viszont és rúgnám fel a meghallgatást rögvest. A kedvcsináló zenéket szívvel-lélekkel tolom végig, még abban az esetben is, ha némileg levert vagyok a történtek miatt és folyamatosan az zakatol a fejemben, hogy Camille nélkül már a banda se lesz a régi. Az új tag esélyesen csak akkor fog bekerülni, ha nem csak tehetséges, hanem mindannyiunk számára szimpatikus is, hiszen ki szeretne együtt dolgozni valakivel, akit ki nem állhat? Ez pedig némi extra kihívás elé állítja a jelentkezőket, olyasvalami elé, ami nem szerepelt az apró betűs részben sem. Elvégre, a Cherry Bomb nem csupán egy zenekar, hanem annál sokkal, de sokkal több. Négy ember álma, amelyet együttesen alkottunk meg még évekkel ezelőtt és amely - a kezdetekhez képest - igenis kezdi immár kinőni magát. Tény, ami tény, hogy ez az egész tagtoborzó sokkal inkább Rocco vágya volt, semmint az enyém vagy Frankié... Én valóban halasztottam volna a turné utánra, hiszen addig már nem sok időnk van, szóval egy új tagot elég kemény kihívás elé állítanánk az idő szűke miatt. Összecsiszolódni velünk, betanulni a dalokat, eljárni a próbákra, amelyek - az időpont közeledtével - egyre sűrűsödnek és egyre keményebbek. Ezt azért nem lehet félvállról venni... Kellően kitartónak kell tehát lennie az új tagnak, úgyhogy már most igyekszem én is kellő komolysággal és szigorúsággal állni a meghallgatáshoz. Mit ne mondjak, azért akad egy-két csinos lányka is, akiket már most tárt karokkal fogadnék, de igyekszem lehűteni a gondolataimat és igenis arra koncentrálni, hogy itt az alkalmasság a kritérium, nem a szexi dekoltázs.
Sürgök-forgok, téblábolok és sűrű bocsánatkérések közepette "menekülök" odébb, amint sikerül néhány embernek nekitolatnom, miközben szorgalmasan kattintgatom a gépemet. Tény, ami tény, elég ügyetlen vagyok még az emberek kikerülésében az idő alatt, amíg a kamera a kezemben van. Olyankor ugyanis nem figyelek semmi másra, csakis a pillanatra, hogy minél több olyan mozzanatot kaphassak el, amelyet végül megéri lehozni az iskolaújságban. Elvégre, ha a Cherry Bomb népszerűsítéséről van szó, mindenben benne vagyok. Na, nem mintha annyira rászorulnának az iskolán belüli PR-ra, de hát mindig jól jön egy kis ingyen reklám. Egy új tag berobbanása pedig elég sokat dobhat a hangulaton, főleg ha az a jelölt kellően jól is néz ki ahhoz, hogy már csak a fényképe révén lányok tucatjait vonzza be mágnesként a banda nyílt próbáira vagy éppen magára a fellépésükre. Látom én Roccón még távolról is, hogy kezdi elveszíteni a fókuszt és ahelyett, hogy a jelentkezőkre figyelne, inkább firkálgat. Persze, a jelöltek simán hihetik azt, hogy róluk jegyzetelget, de számomra elég sokat elárul már maga az arckifejezése is. Ismerem már annyira, hogy tudjam, ha a Cherry Bombról van szó, mindent elég komolyan vesz, vagyis magát a válogatót se kezelné ennyire félvállról, de a fellépők nagy része, nos... kritikán aluli? Még az én botfülem is képes elkapni a hamis akkordokat vagy a nagyon béna próbálkozásokat és ez azért eléggé kedvét szeghette a srácoknak...
Amit a nyár elején tartottunk volna meghallgatást végül nem sikerült és azóta az összes tervezett meghallgatásunk meghiúsult. Hiába vártuk azokat akik jelentkeztek, konkrétan senki nem jelent meg. Minden alkalommal más helyszínen tartottuk volna és mindig jelentkeztek új emberek, de hiába.. Minden egyes nyomorult alkalommal hoppon lettünk hagyva. Mivel mi a próbatermekben vagy a folyosókon vártunk az érkezőkre, nem igazán voltunk képben azzal, hogy mi történhetett.. Persze augusztus közepén, amikor össze ült a kis család kibukott, hogy Pasquale unatkozott túlságosan és a sárkány aurájával megfűszerezve a makacsabbakat is elküldte a francba. Minden alkalommal ott volt ő is és mivel ikrek vagyunk nyugodt szívvel újságolta mindenkinek, hogy a meghallgatás bocs de véget ért megtaláltuk az emberünket! Hiszen olyan volt mintha én mondtam volna… Diego tudja mi történt, hiszen ott volt ő is amikor újfent neki mentem annak a rohadéknak… Hiába ígértem meg a húgomnak hogy nem csinálok balhét, megint eldurrant az agyam.. Megint erősödött a feketebárány szerepem és megint közelebb kerültem ahhoz, hogy teljesen elvágjam magamat a családomtól. De miután sikerült lenyugodnom, felkerestem Frankie-t. Beszéltem vele és elmondtam neki, hogy mi történt. Számomra ő az egyik fele annak a családnak amit választottam. Együtt nőttünk fel, tud rólunk Diegoval. Már csak amiatt is, mert amikor kicsik voltunk rohadtul lebuktam előtte.. Már akkor is túl nagy volt az arcom és túl sokmindent megengedtem magamnak. Persze a legszigorúbb kisujjesküt neki is le kellett tennie. Ha valahogy kiderült volna hogy tud rólunk, anyánk lehet még azt is kitörölte volna az emlékeiből, hogy ismer minket, nem csak a titkunkat. És sajnos ez a kockázat még most is fennáll.
Mindenesetre, miután kiderült mitől vagyunk ennyire balszerencsések beszéltem a csapat többi tagjával és kikönyörögtem tőlük egy utolsó meghallgatást, annak ellenére is, hogy mindenki inkább húzott afelé, hogy mivel öt hetünk maradt a turnéig inkább mondjuk le az egészet vagy játszuk azokat amiket a nyáron írtunk és hoztunk össze három emberre hangszerelve.. Nem mondom, meglehetősen jól sikerültek azok a dalok is! Lehet hogy egy kettőt bejátszunk belőlük amikor oda jutunk. Mégis azt mondtam, hogy vágjunk bele, próbáljuk meg újra utoljára! A Roxfortba Pasquale már nem tud bejönni észrevétlenül így az esélyünket sem tudja elvenni ezúttal!
***
Szóval most itt vagyunk… Öt héttel a turné előtt. Mindent közösen raktunk össze az új emberek fogadására Frankie-vel és Diego-val. Mindenki hívhatott plusz embert pusztán vendégnek is. Üdvözlésként pedig egy rövid bemutatkozás után, lenyomtunk egy két három számot kedvcsináló gyanánt ameddig mindenki nagyjából megérkezett, aki jelentkezett. Ezt követően levonultunk és elfoglaltuk a helyünket a “zsűrik székében” a vendégek között. Általánosságban elég faarcom van minden kapcsán, most viszont azért próbálok magamból kicsikarni ettől többet is és még a nagyon rossz teljesítmények kapcsán se inkább kizónázni mielőtt elvéreznék a fülemen át… De kezdem úgy érezni, hogy Diegonak és Frankie-nek volt igaza.. Komolyan ennyire elkéstünk és már minden valamire való- varázs-előadónak tanuló alak pályára lépett?? Persze azon, hogy ne zónázzak ki Alex jelenléte sem segít, hiába csak fotózni van itt amit csinál is szorgosan, de végülis szerencsére csak a tekintetemmel követem erre arra, ahogy fotózgat.. Így annyira talán nem feltűnő. Hát ha eddig nem is gyakoroltam, most bizony olyan szorgosan imádkozom, hogy lassan feloldozást nyerek megkeresztelés nélkül is. A lábam folyamatosan jár, képtelen vagyok kikapcsolni. Lassan pedig azon kapom magamat, hogy nem is a meghallgatottakról írok, hanem egy új dalt kottázok a papírjaimra… Ritkán vagyok szét esve, vagy ha mégis, azt sem ennyire nyilvánosan szoktam kivitelezni, de az azt hiszem most egy ilyen pillanat.
A zene mindig is a lételemem volt. Most azért mégsem felejtkezem bele annyira meg nem is kezdem produkálni magamat ahogy színpadon szoktam, most közönség sincs akit hergelni kellene vagy bevonni bármibe. Most inkább a többiekre figyelek, meg arra amit csinálok. Bár így is van egy elég erős hangulatom, de tagadhatatlan, a gitárban Diego és Camille vannak otthon inkább. Vagyis Camille csak volt. Ez a rengeteg össze vissza hangszer amikor képes össze hangolódni és ráállni arra a dallamra amire kell, az egész vissza repít egy kicsit a nagyon múltba. Abba az időbe amikor még csak jammeltünk hülyülésből, vagy simán unaloműzésből a bandával. Ennek nyomán átjár mondhatni az Isteni szikra vagy ilyesmi és pár dologgal kapcsolatban megihletődök, ezeket az apró kis ihlet szikrákat pedig jól elraktározom. Minden kórusnak nagy hatása tud lenni hát még ha hangmágiával van átitatva. Megborzongok az egésztől. Közben valami beüt és a jelenet eléri a “katarzisát”. Ahogy “berobban” az egész automatikusan eltakarom az arcomat egy pillanatra, de sikerül kipislognom az előző látványt és már valami mesebeli réten is vagyunk. Ott ácsorogva, a hercegnő beszéde közben kezdem magamat feszélyezve érezni, de amikor kimondja hogy most akkor ébredjünk fel, leplezetlenül hatalmasat sóhajtok. Nem rosszmájúságból. Csak valahol megnyugszom, hogy tényleg csak egy álom volt az egész és sikerült a végére jutnunk. Ahogy magunkhoz térünk felülök és első körön végig nézek magam körül hogy mind megvagyunk-e. De amikor látom, hogy igen, szintén megkönnyebbülök. Az egyetlen amit önkénytelenül is megérintek és megmozgatom minden porcikáját az a bal kézfejem és az ujjaim. Jó hogy újra a helyén van és érzem is, hogy ott van. A zsebemet egyenlőre nem kezdem matatni. Cserébe Alex szavai kissé késve, de eljutnak hozzám. - Jól vagyunk. És Alba remekül helyt állt. - pillantok a kicsi lány felé elismerően amikor a nővére neki áll kiosztani a parancsokat - Legalább olyan talpraesett mint te. - mondok ennyit miközben felkelek a földről, nem titkoltan kicsit szívva a vérét Alexnak. Persze a többiek is kellően kitettek magukért. Miután már újra talpon vagyok és mielőtt lelépnénk azért még oda biccentek nekik és intek is egyet, elköszönésképp, de nem igazán foglalok szavakba semmit egyenlőre. Dorina üzenete elér még és válaszolok is neki nagyon röviden. - Holnap órák után, Roxmortsban. - az, hogy ennyire konkrét vagyok azt is megüzenheti a lánynak, hogy valóban lesz miről beszélnünk. A nővérekkel tartok a gyengélkedőre, meg.. Eddie-vel. Akinek a jelenléte valamiért egészen frusztrálóan hat most rám, de csak gyerek ő is és úgy is főleg Albaval foglalkozik. Sokkot azért nem kapok tőle. Bár egyáltalán nem érzem, hogy szükségem lenne a gyengélkedőre mégis visz a lábam és az, hogy most azért úgy jól esik Alex közelében lennem. - Csak beütött egy kollektív álomszerűség. De hidd el, jól vagyunk. - karolom át vállát. Innentől viszont igazából Albára bízom a mesélést, biztos, hogy nagyon lelkesen fogja elregélni mi történt.
//Nagyon köszönöm a mesét, szuper volt. A rímelés jól megdolgoztatottXDD örültem hogy félúton belinkelted a rímszótárt!!! Jó érzés volt ilyen kis chill mesén részt venni.
Loki kígyós pántját egyenlőre megtartom Rocconál, de köszönöm a lehetőséget, majd Karácsonykor ha lehetséges átköltöztetem
A türelmem valahol már igencsak kezd megfogyatkozni ebben a kalandban, még ha valahol érződik is, hogy ez már a "végjáték" lehet. A Holló viszont elég idegesítő. Úgy természetre, beszédmodorra, és mindenhogyan. Talán egy kicsit maga ez a mese világ is kicsit sok számomra. Szóval, nem könnyíti meg a dolgom az sem, hogy így a végére egyedül maradtam. Valahogy magányos érzés. Na nem mintha különösebben meg tudna ijeszteni a madárember. Az apám sokkal félelmetesebb alak nála, ami azt illeti. A vulkán hőjét meg talán rajtam kívül egyedül ha Rocco lenne képes elviselni. Láttam Guido arcán azért, hogy rendesen leizzadt, úgy szó szerint, mielőtt eltűnt a csapóajtón. Valahogy most mégis bánom, hogy nem sikerült a többiek felé megmutatni a valódi énem, legalábbis a mindig, mindenkivel kedves, segítőkész, türelmes, és nagyon barátságos felemet, amilyen úgy az esetek 99%-ban vagyok. Ez a hely viszont azt hiszem mindenből a legrosszabbat hozza ki, talán az átok miatt. Talán, ha visszatérünk a saját világunkba azért kapok majd még egy esélyt a csapattól, hogy lássák, egyáltalán semmilyen szinten, semmiben sem hasonlítok arra Demonaszerű lényre, akit itt az arcommal kezdtek párosítani. Most viszont ideje a Hollóra koncentrálni. - Tényleg nem vagyok. - vonok vállat közömbösen, amikor a Holló megállapítja a nyilvánvalót. Én nem az ő Demónája vagyok. Engem érdekelnek az emberek, sosem voltam zsarnok típus. Ugyanakkor legalább részben működik a terv, amíg velem diskurál, addig sem foglalkozik Guidoval, és a többiekkel. Az sem hátrány különösebben, hogy elég jelentősen lebecsül. Bár a kis lángocska nem sokra elég, és viszonylag tényleg ügyesen tér ki. Én viszont kezdem unni ezt a macska-egér játékot. A következő pillanatban viszont kicsapódik a csapóajtó, és a többiek is felbukkannak valami jóleső dallammal együtt. A Holló látványosan lesz a zenétől rosszul, azt hiszem ez lehet a gyenge pontja. Így kihasználhatom a pillanatnyi gyengeséget, hogy véget vessek ennek az egésznek. Elveszem és Hollóra öntöm a saját lötyijét, amitől lilás köddel telik meg a tekintete. Hmm... érdekes. Aztán már jön a mágikus átalakulás, és máris egy sokkal szebb, kellemesebb környezetben találjuk magunkat. Csipkerózsika szavaira csak mosolyogva bólintok egyet. Jöhet végre az ébredés. Úgy tűnik, hogy a teremben csak pillanatok teltek el, ami talán valahol megkönnyebbülés. Én az öcséim társaságát keresem azonnal. Gondolom ők is megijedhettek, ahogy a többen elterültünk a padlón. De szerencsére vége ennek az egésznek. Bár valahol igen megnyugtató, hogy van logikus magyarázat Alison gömbjére. - Később még beszélhetnénk a közös titkunkról. - üzenem még meg mentális úton Rocco felé, mielőtt mindenki szét széledne, de lényegében jelenleg nem tartom fel ennél tovább. Azt hiszem mára ennyi próba bőven elég is volt. ------ Eddie közben már Alex mögött toporog, és aggodalmaskodik, hogy ugye nem lesz Albának semmi baja sem? Látványosan könnyebbül meg, amikor Alba magához tér, és ha tud, akkor még a másik oldaláról segít is neki felállni, miközben kérdezgeti, hogy minden rendben van-e? Illetve kifejti, hogy szerinte is meg kéne nézni azt a gyengélkedőt a biztonság kedvéért. Ebben most egyetért Alexszel. Szívesen el is kíséri a Maroni testvéreket. Bár tudja, hogy Alexnek nem megy valami jól ez a nővérkedés dolog, de ez talán lehet egy jó kezdő lépés, hogy belejöjjön. Talán Alba is enyhülhet valamit, ha látja, hogy Alex tényleg megijedt, és aggódott érte. Jó lenne, ha kibékülnének végre. Tényleg nagyon szorít nekik.
//Köszönöm szépen a mesét, és a jutikat is! Nagyon színes, és fordulatos volt! A mocsárgázok egész viccesek is, bár nem szegény Dorinának, és Rocconak. A +20 Ic-t Paulonak szeretném kérni. //
₪ Dallam ₪ ₪ "Az életben a játék az egyetlen dolog, ami komoly." ₪
Hát igen, még ha sejtette is esetleg Alba, nem avattam be, hogy kényszerből vagyok a musicalben és eszem ágában se lenne magamtól ilyesmit elvállalni, úgyhogy valahol nem csodálom, hogy megbotránkozik. Bár ha az én helyemben lenne, lehet, hogy ő sem lenne annyira lelkes, mint amilyen egyébként, viszont annak örülök, hogy most itt a végén nem röhög ki vagy valami, mert tényleg az egész éneklősdi nem az én terepem, és nem is vagyok magabiztos ilyenkor, már pedig kerülöm az olyan helyzeteket, ahol a gyengeségeimet fel kell fedni. A zenekarunk viszont tényleg irtó vicces, úgyhogy mire befejezzük az éneket-zenét, addigra egy vigyor azért csak megjelenik az arcomon, és muszáj lefelé néznem, hogy ne lássák, amikor elhangzik, hogy hercegnők vagyunk, mert már alig bírom a nevetést visszatartani. Én aztán tényleg jó kis hercegnő lennék. Azért azt elismerem, hogy a feltörő mágia még engem is lenyűgözött, durva, hogy ezt mi, vagyis hát a mi segítségünkkel hozták létre, és hogy ennyire erős. Következő pillanatban a padlón térek magamhoz. Feltápászkodok, és nézek körbe, keresem a többiek tekintetét, hogy ez most tényleg megtörtént-e, vagy csak álmodtuk, de ahogy látom, ők is hasonlóan zavartak, sőt, még a tanár is. Alba felkiáltására azért elröhögöm magam. - Jól megnőttél - jegyzem meg nevetve, és hát így hirtelen tényleg furcsa a normális méretében látni. De ebből arra is gondolok, hogy nem lehetett álom, ha emlékszem rá, hogy milyen kicsi volt. Egyelőre az sem foglalkoztat, hogy most akkor lesz-e musical vagy sem, a gondolatimba merülve hagyom el a próbatermet, ha végeztünk, mert ezen azért van némi agyalnivaló.
//Befutottam, köszi nagyon a mesét, élveztem, nagyon jó volt most Morticiával lenni, és neki kérem mindegyik jutalmat, hadd legyen meg emlékbe //
Nem különösebben zavar, hogy nem tudok énekelni, hiszen soha életemben nem képeztem magam ilyen téren és nem is értem különösebben, hogy Jade mit is hallott ki a hangomból a próbaének során. Azt hiszem, engem lepett meg a legjobban, amikor beválogattak a darabba, az pedig, hogy Pán Péter szerepét kaptam meg, aki nyilvánvalóan a legtöbbet van szerepeltetve és beszéltetve, egyenesen lesokkolt egy pár percre. Talán Adammel most többre menne a csapat, de hát ez van, velem kell beérniük. Persze, ha mindenkinek énekelnie kell, akkor eldobom a sípot és megteszem, ami szükséges, de amíg nem kötelező jellegű, addig igyekszem magam kivonni a forgalomból ilyen téren. A dal maga ismerős, mivel régi meséről van szó, én is láttam annak idején, habár sok részlet elég homályos számomra. Nem érdekelt különösebben, leginkább Vittoria miatt néztük meg mindannyian, de - lévén, fiúkról volt szó - végigökörködtük az egészet. A szövege nem is rémlik, de maga a dallam a mai napig ott cseng a fülemben, mivel Vittoria rengeteget dúdolta annak idején, néha az őrületbe kergetve vele mindannyiunkat. Mindenesetre igen váratlanul ér a zenénkből kiszabaduló erő, az pedig teljes mértékben meglep, amikor aranyszínben kezdünk el szikrázni, magamban pedig önkéntelenül is Alison ruhájára asszociálok, de nem kapunk új ruhát... Fogalmam sincs, mennyi idő telt el az egész óta, de a földön fekve térek magamhoz és a fülemben még mindig ott cseng Csipkerózsika hangja. - Áú... - szisszenek fel, hiszen a fejem borzasztóan hasogat, esélyesen beverhettem, amikor földet értem, de más bajom nincs, szerencsére. Körülnézve látom, hogy a kis bagázsunkon kívül senki más sem észlelte a történteket. - Szerintem elmegyek a Gyengélkedőre, megnézetem magam - jegyzem meg, voltaképp csak félvállról, hiszen mindenki más jól láthatóan még a történtek hatása alatt áll, különösen Alba. Mindenesre ezek után tényleg nem lenne rossz döntés Madam Pomfreyt is felkeresnünk...
Alex
Riadtan hőkölök hátra, amikor Alba a semmiből pattan fel, hiszen éppen fölé hajoltam, hogy megnézzem, minden rendben van-e vele, de ezek szerint majd' kicsattan, úgyhogy egy megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem. Attól függetlenül, hogy csak pár pillanatig tartott ez az egész, mégis megijedtem és jó hogy aggódom érte... értük. - Hé! Óvatosabban! - fakadok ki azért ismét a szokásos stílusomban, amelynek nagyrészt az iménti felesleges gyomorideg lehet az oka. - És irány a Gyengélkedő! Fogalmam sincs, mi történt itt, de ha kell, én magam viszlek fel oda - pattanok fel én is immár álló helyzetbe, a lehető legszigorúbb tekintetemmel méregetve a húgomat. Távol áll tőlem ez a nővérke szerep, de azért kifejezetten élvezem is. Azért, ha már ennyire belejöttem, Rocco is kap részemről egy szigorú pillantást. - Te is! - szólítom fel. Hiába sárkány, mégis aggódom... - És menet közben talán el is mesélhetnétek, mi történt - teszem azért még hozzá, hiszen nagyon furdalja az oldalamat a kíváncsiság... Szóval, ha Rocco is csatlakozik, akkor bevárom, ha pedig nem, abban az esetben Albának rágom addig a fülét, amíg be nem adja a derekát, Rocco irányába pedig eltátogok egy "Később találkozunk"-ot, amely mondat magában hordozza annak az ígéretét is, hogy alaposan ki lesz faggatva ő is.
(Loki kígyós pántját Guidónak kérem, a +20 IC-ét pedig Melinda Matthews karakteremnek És még egyszer nagyon szépen köszönöm a mesét, szuper volt )
Elsőre azt mondanám, hogy naná, nem is volt kérdés, de eszembe jut, hogy olykor tudok nagyképű lenni, mint azt ahogyan Etta is sugallta, s hogy jobban bírt engem, amikor jámborabb voltam, ezért most a szuperhős szett ellenére visszaveszek az arcból, és cukin biccentek egy aprót. Az embernek nem kell megtagadnia önmagát, csak mert boldogabbra fordul az élete. Lehet, hogy engem sokáig elnyomtak otthon, de talán ezért is alakult ki egy békésebb, törődőbb oldalam, amit kár lenne feladni. Nekikezdünk hát a közös muzsikának, Rocco elég képzetten nyomja, ha nem lenne ott Corvus a szívemben, akkor még nyelnék is egy nagyot. – Ugyan, semmiség, örülünk, hogy segíthettünk. – Illetődöm meg, hiszen úgy vélem, hogy inkább Guido mint Pán, vagy Rocco, mint Hook volt a vezető, ehhez képest valahogy mégis egy hercegnős sztori kerekedett ki belőle, amely engem állított középpontba. Mit ne mondjak, jól esik, sosem éreztem hasonlót, hiszen otthon szinte kuss volt a nevem, a Mardekárosok között pedig amolyan csatlós voltam csupán, most azonban rajtam a rivaldafény. Talán némi büszke mosoly is kiül az arcomra, ahogyan végül távozom az álomból, s felébredve azon kapom magamat, hogy borzasztóan fáj a nyakam. Fáj? Nem is fáj.. Tényleg olyan, mintha csak egy pillanat lett volna, amíg nem voltunk magunknál. Miközben összekaparjuk magunkat, bontogatom a levelet, s közben Albára villantok egy telifogas mosolyt. – Én is emlékszem rá. Ha álom volt, akkor valami közös. Nem volt semmi! – Szétnyitom a papírt, s lényegében könnyek szöknek a szemembe, sosem gondoltam az otthoniakra igazi családként, ehhez képest megismertem Eleanort, az apám ugye halott, de most úgy fest, hogy van egy nagybátyám is. Ő küldte volna a gyűrűt? Ezt el kell majd mesélnem Abbie-nek és talán Corvusnak is! Megtörölgetem a szememet, s elbúcsúzom a többiektől, hiszen ez tényleg nem volt semmi! A gömböt majd megnézegetem csendes magányomban! Anyával pedig beszénem kell, ez nem is kérdés!
//Nagyon szépen köszönöm a mesét, fantáziadús volt, az biztos, ezer hála érte, és a jutalomért is. Mivel nincs választási lehetőség, Alisonnak mindent!//
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Azért az meglep, hogy Morticia ennyire nehezen veszi a kanyart, hogy énekelni kell, pedig mégis csak egy musicalben fog szerepelni, ahol gondolom szintén lesz énekes része, bár való igaz, hogy nem tűnik annak a tipikus színész palántának. - Majd segítek. - maradok mellette, miután megszereztem a mini csörgődobot. Hát ezt simán eltenném emlékbe, bár van egy olyan sejtésem, hogy erre nincs semmi esélyem. Belekezdünk a dalba. Azért nehéz nem megmosolyogni, hogy mennyire fura zenekart sikerült összerakni. A gitár és a csörgődob még viszonylag általános hangszer, na de a harmonika, a pánsíp, meg a xilofon... Nem pont szokványos annyi szent. Mindent beleadok, kiengedem a hangomat, ami azért szép, de persze még nem kiforrot és érezhetően gyerek hang, időnként pedig követve az ütemet megszólaltatom a csörgődobot is. Különös, de kellemes érzés, ahogyan végigszalad rajtunk a mágia és megérzem, hogy bizony most már újra megy a repkedés is. El is rúgom magamat a talajtól, hogy a csörgődobolás mellé időnként egy-egy repülő-forgó attrakciót is beszúrjak. - Azta! - tátom el a számat, amikor avarázslat mindenen végigsöpör. Azért ez elég menő és végre megszűnik a láva, amiről sikerült éneklés közben el is feledkezni. Csillogó szemekkel figyelem a hercegnőket, bár egy csepp irigység befészkeli magát az érzésbe, amikor Csipkerózsika Alisonhoz megy oda elsősorban. Azért igyekszem legyűrni magamban, főleg mert nem sokkal később magunkhoz térünk újra a teremben és már normális a méretem is. Remélhetőleg nem fejelek meg senkit, amikor felpattanok. - Hű! Ez valami állati volt! Most akkor álom volt, vagy sem? Én voltam tényleg Csingiling és ilyen picike voltam és voltak szárnyaim! - mutatom a kezemmel, hogy mennyire pici voltam és persze lelkesen hadarok, amit valószínűleg most nagyjából senki sem ért. Nem is nagyon nézem, hogy a gömb újra összeállt. - Ez valami gyakorló teszt volt ugye? A végén egy dal mentette meg a mesevilágot! - fordulok a végén már Jadehez. Nagyjából abban a hitben ringatom magamat, hogy valami feladat volt és bizonyára ő csinálhatta. Biztosan alaposan meglep majd, hogy még sem. A zsebemben egyelőre tényleg nem turkálok, ha csak nem Mickey mellett jelenik meg és dugja ki a fejét a kis kulcstartóval az épp egér alakban gubbasztó familiárisom.
//Agyaltam, hogy hagyjam Albánál a tárgyat, de végül arra jutottam, hogy Abigail Smallwood lesz a szerencsés, a kígyó illik is hozzá, mégis csak Mardekáros. Egyszer hátha elindul a Mortimer szál. A plusz 20 ic-t pedig Trinity Weasleynek szeretném adni.
A mese pedig nagyon szuper volt, nagyon élveztem! Tetszett, jól összeraktad, és Alba is jól vette a kanyarokat. Lesz még musicalas mese ugyeeee? //
Alba felolvassa a sorokat és a hangjegyek alapján a dallamot is be tudják lőni, főleg, amikor Rocco, mint zeneileg képzett végig énekli egyszer. Alba talál egy icipici bájos csörgődobot a méretében, Alisonnak pedig a kardja alakul át egy billentyűkkel ellátott klasszikus harmónikává. Guido egy pánsípot - bár aközben énekelni már nem is tud -, Morticia egy xilophont, Rocco pedig rutinosan ragad gitárt. A világ legmulatságosabb leg-szedettvedettebb bandája alakul, és még is, ahogy elkezdenek énekelni és használni a tárgyakat, a mágia viszi a dallamot és egyre erősebbé és erősebbé válik. Mindannyian elkezdenek olyan aranyosan szikrázni, ahogy néhány perccel ezelőtt Alison tette az üvegcipellős átalakulással, bár nekik nem lesz új hacukájuk. Alba szárnyai egy csapásra megszáradnak, nem kell taxiznia, könnyedén felröppenhet, sőt, még pereg is le a hártyás szárnyáról a por. Mintha valami epikus hangmágia indulna az útjára, a varázslatos energia elkezd ömleni felőlük és szó szerint látják, ahogy a ködösen kiüresedett tekintetek újra megtelnek élettel. Viszont a varázslat nem áll meg itt, minden hercegnő, minden indián, minden elveszett fiú, minden MÓKUS beszáll a kórusba és egy csapatként mindannyian megindulnak kifelé a csapóajtón a vulkánhoz, hogy tovább zengjék.
Dorinával szemben a holló megrázza a fejét, újra kicsit rosszindulatúan felnevetve. - Látszik, hogy nem az én királynőm vagy, a te tudatod eltűnik és visszakapom őt, ő pedig szabadon fog uralkodni. Kit érdekel, hogy a sok alattvaló mit gondol, ameddig követik a parancsainkat. - neveti a képébe, miközben ahogy Dorina közelít, úgy ő egyre jobban tér ki előle. - Csodával teli és csak a miénk. - válaszol végül csak ennyit, a tettetésre pedig a legkevésbé sem dől be. A kis lángragyújtás alapvetően semmire se lenne elég az ég világon, viszont ekkor csapódik ki a csapóajtó, amin Guido eltűnt és rengő erőséggel száll ki egy kellemes, erőt adó dallam. Már Dorinának erőt adó, mert a holló a fülére tapasztja a kezét, amiközben a lány így már könnyedén elveheti az üvegcsét és kipattintva rálocsolhatja az utolsó cseppet. A holló teljesen elveszti a kontrollt az átok felett, amit a dal elkezdett és a tekintete lilás köddel tellik meg, ami Dorinának újdonság, de a lentről érkező csapatnak - vagy inkább hadsereggé duzzadt tömegnek - már kevésbé!
Epilógus
A dal utolsó szavaival az egész környezeten végigszalad egy mágikus robbanás és egy szempillantással később már nem egy vulkán forrongó belsejében állnak, hanem egy kellemes, zöldellő, gyönyörű napsütéses és szivárványos egű hegycsúcson. Csipkerózsika lép oda hozzájuk, egészen pontosan Alisonhoz, akin még mindig ott a harcicipellő, de valójában mindannyiuknak szólnak a szavak. - Köszönjük a segítségeteket, nélkületek a Sohaország és lakói végleg elvesztek volna. Mindannyian egytől egyik varázslattal teli hercegek és hercegnők vagytok, igazi hősök. - mondja hálás, gyengéd hangon, mindannyiuknak előre kell hajolnia, hogy bizalmasan hallják egyáltalán, amit mond. Aztán egy mosollyal suttog újra. - Most pedig ébredjetek fel.
Az epilógus epilógusa
A diákok a teremben térnek magukhoz, a gömb, amit Amy olyan szerencsétlenül adott volna át Alisonnak a földön hever, de már nincsen összetörve. Jade és a többiek, akik a hátsóbb körökben ültek körbeugrálja mindannyiukat, egyértelműen nem érti, hogy mi történhetett, viszont mindenki úgy emlegeti, mintha csak pillanatok teltek volna el. Semi nyoma nincs a történteknek első látásra, de van aki pillanatokkal, van aki percekkel, van aki órákkal később észreveszi, hogy egy kis üvegcipellős kulcstartó került a zsebébe. Miután nagyjából összeszedik magukat Alison megtalálja a dobozba csúsztatott üzenetet is, ami talán megmagyarázza, hogy a mesében miért éppen ő volt Aurora és miért éppen ő kapta meg a varázslatos fegyvert és mágikus erőt.
Itt volt az ideje, hogy rád találjak. A nagyanyád csodálatos színésznő volt, Alison, minden főszerepet megérdemelsz, vedd el, ami jár. A gömb majd segít, hogy amit csak elképzelsz, valóra válthasd. Nagybátyjád, X. Y. Z.
UI.: Üdvözlöm édesanyádat
// Köszönöm szépen a részvételt, remélem élveztétek. <3
A gömb egy látványmágus tárgy, főként Alison képes ráhangolódni és elképzelni jeleneteket, akár gyakorolni, hogy mi hogyan nézne ki jobban, színeket, ruhákat, díszleteket próbálgatni, esetleg ábrándozni vagy ha elkalandozik, akár csillagképeket nézegetni, mintha minden hologramként megjelenne benne, de más ereje nem akad, szinesítő tárgy.
Jutalmak:
Morticia, Alba és Rocco (akik a legtovább és legszebben verseltek derekasan, számon volt tartva) esetében lehet választott karakter, mindenki másnak a mesén részt vevő karaktere:
Loki kígyós pántja (MSZ): Arany ékszer, hordható nyakláncként, karkötőként, fejpántként vagy felkarpántként. A viselője naponta egyszer megduplázhatja a szerencséjét, ezzel valószínűtlen helyzeteket is megoldva amikor már minden kötél szakad. A hatás maximum öt perc és a helyzet nehézségétől (vagy az ötlet abszurditásától) is függ, meséken a mesélő belátása szerint módosíthatja.
+ 20 IC választott karakternek.
Kérlek miután megírtátok az utolsó hozzászólást jelezzétek benne a végében, hogy mit kinek kértek és azután összesítek majd. //
//
Ruci 
