2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A Mardekár klubhelyisége a pincében van, a helyiséget egy falba rejtett kőajtó védi. A Mardekár klubhelyisége hosszú, alacsony mennyezetű terem. Durva kőfalait láncon lógó, kerek, zöld lámpák világítják meg. A míves kandallópárkány alatt lobog a tűz, fényében faragott székek és üldögélő mardekárosok körvonalai rajzolódnak ki.
- Ne mondd meg senkinek. – Viszonzom a mosolyát, az ajkamra tapasztva a mutatóujjamat. Ha tőlem elvárja, hogy a farkast, mint a félelemkultuszának a középpontjaként kezeljem, úgy vélem én is kérhetek tőle hasonlót. Legilimentornak lenni nem feltétlenül nyilvános dolog, s nem is sütik rá az emberre, mint mondjuk a látókra, akiknél ugye igazi, kézzelfogható jóslatok születnek. Azt sem akarom, hogy Corvus afféle csodabogárként tekintsen rám, noha tényleg én voltam a kívülálló még Noah csapatának tagjaként is. Engem nem vonzott a vágy, hogy gáncsot vessek valakinek, ámbár széles mosolyra húzodott a szám, amikor valaki elterült. Nem volt szép tőlem! – Először otthon vettem észre, amikor anyám egy gyilkos pillantással kiküldött a szobából, én pedig engedelmesen mentem, és csak meghökkent, hogy meg se szólalt. Ez nyolc évesen derült ki, azóta erősödött.. Néha próbálom gyakorolni is. Nem vagyok éppen profi. – Hihetetlen, hogy Corvus az első ember, aki rájött, hogy talán ezért is vagyok jó tanuló, mert olykor bizony kiterjesztem a képességeimet. A tanárokra nyilvánvalóan nem megyek rá, de a diáktársaim körül azért oda szoktam szimatolni, hátha valamire nekik van valami csattanós válaszuk. Azért nem akarom nagy dobra verni, valahol a korosztályunkban napi szintű a vérre menő játszmázás, s csak rossz vért szülne. Kedvesen elmosolyodom, amikor elengedi a számmisztika elemzés kérdését, nekem alaposan elment a kedvem az újrázásról, ám valahogy jó lenne megtorolni egykori barátnőim tették. És fizikálisan is kiállni magamért. Az elismerő pillantása zavarba hozhatna, de nem így lesz, csupán szélesedik a mosolyom, engem cseppet sem izgat, ha gyerekesnek tart. Nem vagyok az, mindössze szeretek a fintoraimmal játszani, néha még tükör előtt is gyakorlom a különböző pofákat. Nem vagyok hozzászokva, hogy valaki komolyan vegyen, ilyen szempontból Noah volt az első, de talán ő is csak fel akart vágni velem. Tudomisén. – Nem akartalak vele megbántani, nyilván nem látok rá. Az egész szigor az otthoni dolgokra emlékeztet. Talán ezért is mertem jobban elengedni magamat. Már tudom, hogy nem éppen a jó emberekkel barátkoztam. A napokban viszont megvédtem egy alsóbb évest, egy ötödikest. Véla felmenői vannak, és vagy három kisebb gyerek cikizte, hogy korcs, meg effélék. Vele egészen jól elvoltam. – Bólogatok karba fonja a kezeimet a melleim előtt, elgondolkozva forgatom a szememet, szegény Alex számomra sem volt éppen egy szimpatikus egyén, lehet, hogy aki véla, alapból taszítja a többi lányt. Én mégis le tudtam gyűrni az ellenérzéseimet, talán mert jobban kezelem az érzelmi mélységeket. – Ugyan, én hiszek abban, hogy a szükség törvényt bont. Ha a bátyád az erejével, és a félelemkeltéssel tudott érvényesülni, hát jól tette. – Lehet, hogy tényleg valami hugrabugosnak kellett volna sikerülnöm, én amolyan mindenkivel jótét lélek vagyok. Megbocsájtok, felemelek, s még csak haragtartó sem tudok lenni. – Nekik? Mindenkinek te tanítod meg ezt a varázslatot? Ki az a Kathrine? – Elég általános név, biztosan van belőle az iskolában vagy egy tucatnyi. Lehet, hogy valami évfolyamtárs lehet, rémlik is, hogy ki, de jó eséllyel nem mardekáros. Corvus más házbeliekkel is barátkozik? Engem annyira lekötött, hogy csakis a tömlőcök környékén lófráljak, meg olykor kimászkálni katatézni, hogy a diákság nagy részét csak közvetve ismerem, Noah áldozatai révén. Na neveket végképp nem.
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.] - Nem tudtam, hogy legilimentor vagy. - mosolyodom el, ezúttal azzal a hideg mosollyal, ami képes rengeteg embert kihozni a sodrából, az akkor is én tudom jobban mosollyal. Nem tudhatja, hogy kinek mi jár a fejében és hogy a barátnőből ellenséggé vált lánynak van-e valami keresztje vagy valami kétely a szívében. A házunkra jellemző a titkolózás, hogy másnak mutatjuk magunkat a szüleink, vagy más miatt és sose lehet tudni, hogy kinek mi az igazi arca. Ahogy a farkasom agressziója is megjátszott és annyi minden még az én életemben is. Minden esetre együttérzés csillan a szememben azért a munkáját illetően és lassan bólintok. - Értem, de ne érezd szükségét, hogy újra elkészítsd, nem akarom, hogy feleslegesen dolgozz újra. - válaszolom, hiszen fogalmam sincs mennyi időt töltött vele, de semmi szükség rá, hogy még egyszer nekiüljön. Ahogy elém festette az eredmény ugyan érdekelne, de annyira nem, hogy ennyi energiát fektessen bele, főleg, mert nem garantálhatom, hogy megbékélek azzal, amit mond. Nem véletlenül nem feküdtem rá soha a Számmisztikára, sőt, az egyetlen olyan tantárgy, amiben tényleg tehetségtelen vagyok és ezzel a ténnyel a szorgalmammal se tudnék változtatni. - Mindenkinek. - válaszolom egyszerűen, de jól érzi, hogy ezen a kérdésen nem fogok tovább elindulni. Talán túl mély lenne az a beszélgetés, amiben taglalom, hogy mit várnak el tőlem a szüleim, hogy mennyire ellenzik a barátságomat olyanokkal, akiket nem ők válogattak, hogy az érzelmi intelligenciám miatt még akik igyekeznek befogadni azoknak is milyen nehéz dolga van velem, mert vagy előbújik belőlem a sértegetés, az ördög ügyvédje, amit nem igazán értékelnek az emberek, vagy valami egészen mással kavarom fel az állóvizet. - Nagyon helyes. - konstatálom, hogy sikerült elhatároznia magát és a sarkára állnia egy elismerő pillantással. Egyidősek vagyunk, mégis olyan gyermetegnek tűnik, ahogy a szőke tincseivel játszik vagy éppen fújtat, ha az arcába hullik. Pontosan tudom, hogy nem ő az, aki a korától eltérően viselkedik, hanem én. Hiszen Katherine is éppen ilyen könnyedén söpörné ki a haját, nem törődve azzal, hogy porcelán tökéletességgel nézzen ki közben. - Ha csak a prefektus témánál maradunk, akkor a teljesítménye és magatartása alapján, hiszen ötödik év elején nevezik ki a prefektusokat, tehát már az előző négy évben letettek valamit az asztalra. Legalább is ezt tartom logikusnak, de nyilván nem tárgyaltam meg soha ilyesmit a tanárokkal, gyanítom a házvezetők döntenek, hogy ki a kiválasztott lány-fiú páros ötödikben. - válaszolom, aztán kicsit elmosolyodom a biztató szavaira. Talán tényleg nem fog teljesen összezúzni, ha rajtam gyakorol, ki tudja, de hogy kezdésből nem állnék be elé, akkor sem, ha eddig csak formagyakorlatozott, az biztos. - Segítek, amivel tudok. Ritka, hogy elismerik a bátyám kviddics tehetségét, elég ronda árnyékot vetett a Roxforti életére, hogy megbukott és azóta, hogy befejezte az iskolát túl sokan nem veszik Flint-számba. - jegyzem meg és tényleg egy kicsit talán ott a hála a tekintetemben. Hiszen együtt nőttünk fel, hiába volt a viszonyunk igen viharos, hiszen ő nagyobb darab, fizikailag agresszív, de nem valami okos srác, míg én mindig is egy sápadt, szálas fiú voltam, aki inkább fürge, mintsem erős, de pláne agyafúrtsággal kerül ki minden ütközetet, amit lehet. Ég és föld vagyunk, de azért valahol mélyen szeretem, hiszen csak mi ketten tudhatjuk, hogy milyen a mi szüleink gyerekei lenni. - Mire vagy pontosan kíváncsi? Én egy rúnázott főzetes metódust használtam hozzá, talán már több, mint három éve, és egészen sikeresre sikerült fejlesztenem, mert Katherine-nek és McGalagonynak is sikerült elsőre, amikor megtanítottam nekik. - kerül újra egy kis büszkeség az arcomra, de az, hogy az előbbi lánnyal milyen friss sebeket szereztem magamnak nem olvasható le az arcomról, szerencsére. Még csak egy nap telt el, vélhetően hetek fognak, mielőtt hozzám szól, vagy én hozzászólok, aztán hogy abból békülés lesz-e, vagy csak egy kör veszekedés…
- Jasmine-ben nincsen. Különben pedig lehet, hogy most sikerült kiragadnom a legklisésebb mondatot az elemzésből. A számmisztika több mint jellembeli leírás. Kár, hogy elveszett. – Csóválom a fejemet, azért megjegyzem magamban, hogy Corvusnak határozottan jól áll, ha mosolyog. Egyébként sem szeretem, ha valaki mindig komoly, én magam vidám alkat vagyok, szeretem, ha szétterül a kerek fejemen a nevetés rázkódása. Nem is értem, hogy hogyan lehetek Fawley, a szüleim inkább latinosabb beütésűek, sötét haj, sötét szem, én pedig inkább valami északi, skandináv típus volnék. Biztosan valami felmenőm volt ennyire szöszi. Követem a tekintetét, látszik, hogy nagyon bonyolultat kérdeztem, számomra viszont egyszerű megérteni. – Vagyis legtöbbször. És ez kinek jó? –A kérdés költői, nem akarom én faggatni, biztosan neki is megvannak a saját démonai, hogy a könyveket, a magányt választja. És igen, lepattant Noah mellől még harmadik környékén, valamiért nagyon összeveszhettek, abból teljesen kimaradtam. Ám most, hogy én is megismertem Noah ilyen arcát, amit felém mutatott, már látom, hogy olykor bizony még a magány is jobb, mint olyanhoz tartozni, aki valójában megvet, semmibe sem vesz. – Nem akarom, sőt.. nem fogom hagyni, hogy ez tovább folytatódjon. Ahogy mondod, végre vissza kéne ütnöm. – Nem akarom kimondani ismét, hogy igaza van, mert ha tovább simogatom az egóját, még valami Supermannek képzeli magát. Határozottan kedves a maga morgós módján, de ezt nem akarja a külvilág tudtára adni. A miérteket pedig ne kutassuk, ha lehet. Eljászadozom kicsit az egyik loknimmal, aztán amikor az arcom elé esik, bosszúsan fújtatva söpröm ki, hogy lássak is valamit. Tudom, hogy meglehetősen mókás látványt tudok nyújtani, amikor amolyan hörcsög módra felfújom magamat, de Corvushoz hasonlóan én sem arra rendezkedtem be, hogy másoknak tetszem.– Érdekes elgondolás. Szerinted miből gondolják, hogy alkalmas lesz, ha még sosem volt vezető? Belelátják? – Pillantok magunkra a klubhelység egyik tükrében. Valahogy magamról el sem tudnám képzelni, amit most Corvus mondott, hogy öt pont a mardekártól! Másoknak bátorítást, támogatást adni, az még talán, de hogy parancsolni? Talán túl sok év telt el otthon, ahol szinte cselédszámba vettek. Vajon én is így fogok bánni a gyerekeimmel puszta berögződésből? – Ugyan, lebecsülöd magad Mr. Kviddics csapatkapitány. Ráadásul a véredben van, nem az első Flint vagy, aki ilyen teljesítményre képes. Aranyos tőled, ha segítesz. – Bólintok, meg sem rezzenve, hogy a vállamhoz ér, kezdünk barátok lenni, s ami nekem természetes, remélem neki is. Még ha nem is szó szerint érintett meg, csak amolyan vállal noszogatós bájjal. – Mesélsz akkor erről a familiáris varázslatról? A számmisztikás elemzés úgyis kútba esett, de engem is érdekelne a dolog. – Áfonyakék szemeinben kérlelő cinkosság villan, nem akarnék csak úgy elválni, ám ha neki felülírta a terveit a jegyzetek elégése, hát megértem.
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.] Amikor meghallom, hogy nekem volt igazam elégedetten elmosolyodom, kicsit elfelejtve az iménti incidenst, hiszen ez a legszebb, amit valaki mondhat nekem. Szeretem, ha igazam van, talán egy kicsit túlságosan is és délelőtt óta se békültem meg nagyon azzal, hogy “egyszerű” lennék, szóval nyilvánvalóan jól nyit. - Mindenkiben van kétely. - jegyzem meg, rámutatva arra, hogy ez tényleg akárkinek a leírása lehetne, hiszen aki a legmagabiztosabban látja a szakmai jövőjét az lehet, hogy a magánéletében kételkedik, vagy fordítva. Hogy velem mi a helyzet? Hiába mutatom a magabiztos, hideg, számító arcomat, lényegében az életem minden aspektusa kész káosz. Nem tudom teljesíteni, amit a szüleim elvárnak, a barátaimmal állandóan összeveszek valamin, legyen szó az eómról, vagy a lépésemről Kath felé, a tanulmányaimban hiába állok jól, fogalmam sincs, hogy merre tanuljak tovább, szeptembertől jön az All-star és nem tudom mennyi esélyem lesz hetedikesként az akár 5 évvel tapasztaltabb játékosok között és így tovább. Nem öntöm ki neki hirtelen a szívemet, bár látszik, hogy kissé elgondolkozom és ahogy visszakérdez lassan bólintok. - A farkas marcona morgása és vicsorgása jó pár diákot elriaszt mellőlem, amikor semmi kedvem szocializálódni, félnek tőle, és jobb, ha így is marad. - válaszolom, még egy kicsit tovább magyarázva. Mindketten mardekárosok vagyunk és még évfolyamtársak is, sőt, Prefektus vagyok és harmadikig Jenkinssel is bandáztam, eléggé feltűnő jelenség vagyok, még akkor is tapadnak rám szemek, ha csak egyszerűen egy könyvet olvasok magányosan. A farkasom pedig ott van, hogy megőrizze az önkéntes magányt, amikor arra van szükségem. Amikor belebokszol a vállamba nem nyögök fel, az ciki lenne, de a gondolataim között azért felsejlik egy kósza “aú”, mielőtt válaszolnék. - És amikor visszaszerzed talán egy kicsit elcsendesednek. A Mardekárosok elméletben nem hülyék, sőt, minden évben meghallgatjuk a Teszlek süvegtől, hogy milyen agyafúrtak vagyunk, ha valaki hozzásegíti a házunkat a győzelemhez azt nem fogják ellehetetleníteni. - jegyzem meg, hiszen én azok közé tartozom, akik minden évben tesznek azért, hogy megszerezzük a házkupát, hiszen a kviddiccsel is lehet pontokat szerezni - de öt teljes éve nem nyertünk. A sasok és a borzok megtáltosodtak és azóta felváltva adogatják egymásnak a győzelmet. Nem is tudom mi a rosszabb, az, hogy nem nyerünk, vagy az, hogy a Hugrabugosok nyernek. A Hollóhát kevésbé fáj, hiszen ki másnak lenne a legnagyobb esélye egy iskolai pontgyűjtőversenyt megnyerni, mint azoknak, akik a legjobban a tananyagba vetik magukat. - Nem, nem csak azért. - válaszolom, de kissé szűkszavúan, mert korábban is úgy éreztem, hogy túlságosan a jót akarja bennem látni, amit nem érdemlek meg. Azért nem véletlen, hogy a farkast ijesztgetésre használom és az sem, hogy ugyan tökéletesen teljesítek minden felvett tárgyamból, de soha, egyetlen pillanatig sem tűnök ki a Legendás Lényeg Gondozása órán azzal, hogy mennyire kedvelem a varázslényeket, mert a legtöbben Hagridot és az egész tárgyat viccnek tartják a bestiák babusgatása pedig visszavetne a presztizsemből. Ahhoz képest, hogy azt mondta nem szeret vitázni és nem szereti a nézeteltéréseket egy olyan témába megy bele, amit nem tudok csak úgy elengedni, hiszen a Prefektusságomra büszke vagyok - még ha sokan azt is rebesgetik, hogy csak a nevem miatt kaptam meg, mint évekkel ezelőtt Draco Malfoy, aki teljesen inkompetens volt - és rendszeresen járőrözök, nem húzom ki magam a felelősség alól, hogy csak dísz legyen a jelvény. - Nem attól lesz valaki vezető, hanem az arra alkalmassága miatt választják meg a posztjára. - fordítom meg logikáját, hiszen minden évfolyamon minden szakon egyetlen fiú és egyetlen lány kapja ezt meg, nem csak úgy dobálóznak vele. Persze van, amikor olyan kapja meg, aki nem érdemli, éppen ezért akarok én példát mutatni és kiemelkedni. Mindenki tudja, ha egy mondat úgy kezdődik, hogy “nem sértésnek szánom”, akkor a tulajdonosa pontosan tudja, hogy szemétséget mond, de felveszem azt a bizonyos márványarcot, amit reggel olyan könnyedén levetettem magamról vele és nem megyek bele mélyebben. A kérdése kicsit meglepetésként ér, de lassan, megfontoltan bólintok. - Nem tudom, hogy miben segíthetnék, hiszen soha nem űztem harcművészetet, még a futást is csak muszájból, de talán… A párbajteremben lehet, hogy életre tudok hívni néhány bábut, amiket módszeresen elverhetsz. - vetem fel, hiszen én magam nem feltétlenül szeretnék kék-lila foltokat a védőruha pedig eszembe se jut. Bár… - Vagy esetleg engem is, ha előtte keresünk valami jó védőbűbájt, hogy ne nyomoríts meg hátralevő életemre. - mosolyodom el, megtörve talán a keménységet, amit a megfélemlítés és a hatalom témája miatt magamra öltöttem és ez alkalommal én érek a vállához, csak nem belebokszolva, hanem a vállammal meglökve kicsit mellette ücsörögve azon a kiszögellésen.
- Hát jó. Emlékezetből azért nagyon nehéz, de lássuk. Az előzetes elgondolásaimmal ellentétben neked volt igazad, a farkas familiáris nem jelent egyszerűséget. Sok tekintetben szeszélyt mutatnak a számaid. Eltökéltség, igaz, az van benned, és mégis, mintha megannyi kétely is. Nehéz kiismerni. – Nem húzom el a számat, mert a nehéz lehet jó és rossz is, de mintha Corvus olyan érzékeny lélek lenne, nem tudom, hogy mire hogy fog reagálni. Az elmúlt pár hónapot leszámítva én lényegesebben linerárisabban gondolkozom, s ha nem is vagyok egy határozott alkat, de tudom, hogy miről mit is gondolok. - Játék? Nem is figyeltem eddig, talán nem mozogtunk hasonló körökben. – Veszek egy nagyobb levegőt, az első alkalommal azért beavathatott volna, amikor a farkas is hagyta a közeledésemet, hogy azért figyeljek rá, hogy ki van még a közelünkben. – Akkor is levontad volna a pontot? Ejnye! Ugye tudod, hogy így is úgyis nekem kell majd valahogy visszaszereznem a levonásaidat. – Bokszolok bele játékosan a vállába, de azért tényleg nem túl erősen, hiszen nem vagy nagydarab srác, sőt, kifejezetten szikár. Nem szeret enni? Én csak vagyok vasgyúró, nem csoda, hogy Jasmine ütése úgy betalált, hogy szinte szikrákat láttam. A formagyakorlatok nem készítenek fel valódi ellenfélre. Nem is tudom, hogy a szőkeség honnan ilyen erős, lehet, hogy ő is valami hasonlót űz, csak a lelki dolgok nélkül? – Remélem nem csak azért szóltál közbe, mert prefektus vagy. Talán a barátaidat is megvédenéd, nem? – Teszem fel talányos mosollyal a kérdést, ő egy kedvelhető illető, a múlt alkalommal olyan kellemesen elbeszélgettünk, ez jelenthet annyi táptalajt, hogy ne essen jól, ha bánják a másikat. – Hatalom? Ne bántódj meg, én ezt nem érzem hatalomnak. Lehet hogy mások igen, vagy félni kell attól, akinek jelvény van a talárján. A tisztelet vagy van, vagy nincs. Azt hiszem, hogy nem attól lesz valaki vezető, mert a posztja ruházza fel. Sokkal inkább attól hogy mennyien hallgatnak rá önszántukból. Vannak olyan tanárok, akiket még én sem veszek komolyan. – Emelek aprót a vállamon némi pírrel az arcomon. Jó tanulónak számítok, az biztos, ám az iskolában lényegesen öntörvényűbb vagyok, hiszen otthon teljes az elnyomás. Észre sem veszem a pillantását, amely lejjebb táncol a hasamra. – Ha úgy döntök, hogy megpróbálok ráedzeni a következő.. bántásra, tudnál segíteni? – Kérdezem bizakodó pillantással. Nem azt akarom, hogy prefektusként tekintélyt kölcsönözzön nekem, de jó lenne, ha mellettem tudna lenni, hogy kicsit összekapjam magam.
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.] A pontlevonást kimondtam, a következményeket sorra vettem és ha nem állnék rá készen akkor nem is folytam volna bele - sőt a prefektusi jelvényem is csak dísznek lenne. Van persze olyan ház, ahol a prefektusok lényegében semmit nem csinálnak az elsősök pesztrálásán kívül szeptemberben, de én nem ez a fajta vagyok és nagyon is kényelmesen élek vissza a hatalmammal, amit nem véletlenül rám ruházott a házvezetőnk. - Vagy hosszan. Ahogy akarod. - teszem hozzá, miközben a morgós farkasincidens után intek neki, hogy vonuljunk el a figyelő szemek elől. Muszáj fenntartani a vadállat látszatot, ez ad nekem esélyt arra, hogy az emberek inkább elkerüljenek és ne környékezzenek meg hülyeségekkel. A magányos elvonulásban jó vagyok, hosszú évek tapasztalata, hiszen mióta kiléptem a bandából és olyanokkal kezdtem el barátkozni, akiket a szüleim a legkevésbé helyeselnének, csak lopott pillanatokban találkozgattam velük, hogy ne jusson vissza a szüleim fülébe. Több kevesebb sikerrel. - Nem haragszom és ő sem haragszik, ez csak egy játék, egy álca, amit fent kell tartanunk. - válaszolom, hiszen egy kicsit meg van szeppenve azok után, hogy a familiárisom legutóbb milyen barátságosan viselkedett vele. Nem is hibáztatom komolyabban, bár van egy olyan sejtésem, hogy valakinek feltűnt az eset, de ez a jövő zenéje. - Zene füleimnek. Szívesen megnéztem volna, ahogy te rakod őket helyre, jobban megérte volna a pontlevonást. - válaszolom az önvédelemre tett megjegyzésére, bár már mondta, hogy csak meditálni meg formagyakorlatokat csinálni szokott, de biztos vagyok benne, ha akart volna tenni valamit, akkor tudott volna, csak túlságosan meglepődött, hogy a barátnői ennyire ellene fordultak. Ami egyáltalán nem meglepő külső szemlélőként, de ha valaki benne van a sűrűjében érthető, ha nehezebben boldogul. Ahogy minden külső szemlélőnek egyértelmű volt, hogy Katherine és Benjamin egymásnak lett teremtetve, csak én nem voltam hajlandó törődni a ténnyel és azért is elloptam a lány első csókját... - Nincs mit megköszönni, prefektus vagyok, ez a dolgom. Másnak talán csak dísz, vagy csak a saját egoját fényezi vele, de nekem jelent is valamit, ha hatalmat kapok, jóra akarom használni. - válaszolom, egészen őszintén és nyugodtan, bár ahogy megfogja a karomat néhány pillanat erejéig megjelenik a zavar az arcomon, aztán tovább is suhan és mivel a klubhelyiségben a lányok bárhol felbukkanhatnak, ezért inkább az alagsor egyik folyosóján ülünk le egy kiszögellésnél és a farkas jó szokásához híven őrt áll néhány méterrel odébb. - Ha valaki jön a farkas majd elzavarja, vagy csak szól és tovább állunk. - nyugtatom meg, bár még néha a tekintetem elkalandozik a kedves, kerek arcáról a hasára, ahova ütöttek. Soha nem voltam a fizikai erőszak híve, olyan barbár, olyan "mugli", mintha képtelenek lennének az állatias ösztöneiket féken tartani, inkább pálcával oldok meg mindent. Persze most tekintsünk meg attól, hogy ha iszom és elszabadul... minden.
Kétlem, hogy Jasmine és Beth visszariadna egy esetleges mardekáros belháborútól, eddig sem érdekelte őket, hogy kiken gázolnak át. Úgy tűnt, hogy elég, ha másokat bántanak, de ha most olyan gengszter uralmat építenek ki, amit rajtam is bemutattak, akkor másoknak is rá kell készülnie. Corvus megpróbálja mindezt csírjában elfojtani, ami jó megoldás lehet, most még csupán a gúnyos kacajt kapta válaszul. Remélem hogy nem lesz folytatása. Fejcsóválva nézek utánuk, a röpke, de éles fájdalom, már múlóban. Mázli, hogy csak ennyi jutott, és nem a karomat törte el egykori barátnőm. Nem túlzottan zavar, hogy mások előtt nem mutatja ki az érzelmeit. Én erre képtelen lennék, az ő álláspontja viszont világos. – Pár szóban.. Nos rendben. – Sóhajtok homlokráncolva. A fejből összeszedett infók még közel sem fogják lefedni a több órás munkát, hiszen minden méricskélésnek megvan az értelme. El is engedhetném a dolgot, pláne, hogy nem vagyok benne biztos, hogy Corvust mennyire érdekli úgy mélységeiben a dolog, mégis oly kedves tőle, hogy érdeklődik. Visszakapom a kezeimet, és ismét elnyílnak az ajkaim, amolyan elnézést kérően, hogy nem akartam én ilyen közvetlen lenni, ha nem lehet. – Oh, sajnálom. – Fú, tényleg Hugrabugosnak kellett volna mennem, ahogyan a fő csapásvonal is viszi tovább a család hírnevét. Valahogy nem illek én ide. Bólintok, s nem igazán értem a dolgot, hogy mi volt ez a morgás, odakapás, ám az biztos, hogy a fenséges teremtmény is csupán meglepődött rajtam, mindössze ijesztgetett, nem akart bántani. – Figyelmetlen voltam, nem tudtam, ne haragudj. – Őszintén szólva lövésem sem volt, hogy ilyen kultuszok vannak a mardekáron belül, ám ha jobban belegondolok, Noah is valami ilyesmit épít. – Lehet, hogy az önvédelmet nem csak elméleti szinten kéne tanulnom. – Egy pillanatra még a bordáim alá illesztem a tenyeremet, már kevésbé zsibong. Ez legalább jó jel, akkor, abban a pillanatban alig kaptam levegőt. – Mindenesetre, így kettőnk között szólva, nagyon kedves tőled, hogy kiálltál mellettem. Másoknak nem szokása. Na nem mintha sajnáltatni akarnám magamat. – Érintem meg hálásan a karját egy szívdobbanásnyi időre. – Nem is tudom, hogy hova üljünk le, akkor pár mondatban összefoglalom számodra a lényeget. – Áfolyakék pillantásommal kérdőn mérem végig, hátha neki van ötlete. A fentiek fényében ki tudja, hogy Jasmine-ék mikor térnek vissza.
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.] Talán rájuk nem hat a pontlevonás, de a környezetükre fog és mivel ők követtek el kihágást és tőlük vontam le a pontot nem tudják Alisonra verni. Ha a lányok közül valamelyik mondjuk a kviddics csapatban szeretne karriert építeni, annak is búcsút mondhatnak és üdvözölhetik a kispadot, mint legjobb barátot, ennél többet nem tudok tenni. Nem fogok a házvezetőnknek panaszkodni, ha Jenkins még mindig szabadon mászkál az iskolában, akkor ők is kivágnák magukat valahogy. Viszont ha minden jól meg és Jenkins elbukik, akkor az egész sleppje zuhanhat vele együtt a mélybe… Nem érint meg, hogy még el is mosolyodnak, már csak Alisont nézem és senki mást. - Azt láttam. - válaszolom, miközben felszegi az állát, bár nem tudom, hogy büszkeségből, vagy csak büszkeséget imitálva, de a célnak megfelel. Kiegyenesedem mellette aztán követve a tekintetét a tűzbe nézek, hiszen én már csak arra futottam be, hogy a falhoz nyomták, azt nem vettem észre, hogy a papírjai hamuvá lettek a kandallóban. Kicsit elhúzom a számat, ami nem neki szól, szóval inkább nem is hagyom a véletlenre, hogy mit olvas le az amúgy ilyen közegben hideg, pókerarcot viselő márvány arcról. - Sajnálom, hogy feleslegesen dolgoztál vele, nem várom el, hogy újra megcsináld. Ha akarsz róla beszélni csak szóban, akkor úgy is meghallgathatom, amire emlékszel. - mondom, de amikor leguggol a farkashoz, akkor egy pillanatra megáll bennem az ütő és a farkas is éppenhogy engedi, hogy egyszer végigsimítson rajta, aztán morgást mímelve kihátrál a kezei közül. Ha a Mardekár klubhelyiségben valaki meglátja, hogy a familiárisom valóban lehet kezesbárány bárki mással is, akkor gyorsan összekötik, hogy a sok morgás és az agresszív odakapás csak üres fenyegetés. - Gyere velem. - mondom egyszerűen, mielőtt elkezdeném magyarázni, hogy a korábbitól eltérően, amikor szinte örült a figyelmének, most a familiáris miért is morog rá. Remélem, hogy nem fog ellenkezni és érti majd, hogy szeretném folytatni a beszélgetést, csak nem mindenki előtt, szóval csak akkor szólalok meg, ha megtaláltuk a klubhelyiség legcsendesebb zugát, vagy ha ilyen jelenleg nincsen, akkor kiértünk egy elnéptelenedett alagsori folyosóra. - A farkas évek óta ijesztgeti el azokat, akik megérdemlik, de ha te szabadon simogathatod, akkor más sem fogja komolyan venni. - magyarázom, ha már senki se figyel, akkor nem annyira hidegen és távolságtartóan, de nagyon is komolyan, hiszen ez nekem fontos kérdés. - Ne aggódj miattuk, a nevem, a rangom, a tehetségem is meg fog védeni velük szemben, ha bármit tenni akarnának. A Mardekár a leghagyománytisztelőbb minden ház közül, aminek akad előnye, akad hátránya, de most előny, hogy vérszomjasak a kviddics kupával, pont versennyel és az aranyvérű családokkal kapcsolatban. - foglalom össze az álláspontomat, aztán komolyan bólintok. - Igen, és te is tudod, hogy képes lennél rá, csak akarnod kell. - válaszolom egyszerűen, hiszen ő maga mondta, hogy évek óta küzdősportot űz, még ha nem is verekedésre, de a gyakorlatok ott vannak a kezében… vagy a lábábam… vagy mindkettőben. A korábbi találkozásunk óta leginkább kipihentem a tegnap estét, nem volt alkalmam a sport után olvasni jobban, így elnézhető talán, hogy nem vagyok teljesen képben.
A gyomorszájam úgy sajog, mintha hetek óta nem ettem volna. Mégsem a fájdalom, sokkal inkább a szégyenérzet jár át. Nem csak, hogy mindenki előtt ismét megaláztak, még az öt elvesztett pont is. Corvus nagyon mellélő, ha azt hiszi, pontokkal lehet fegyelmezni egykori barátnőimet. Ha mások is megtudják, hogy a mardekár az én ügyem miatt vesztett pontokat, megint én leszek a bűnbak. És így is van, Jasmine csupán mosolyogva vállat ránt, aztán pápát intve már lép is ki Beth nyomában. Semmilyen tekintélytisztelet nincsen bennük, csak talán Piton iránt, de majd talán számmisztikából behozom azt, amit most elvesztettünk. Corvus odajön hozzám, éppen akkor, amikor már kezdem magamat összeszedni. Nem is várom el tőle, hogy felsegítsen, viszont valóban mindenki engem, minket néz. Ahogyan az én családom, az övé is aranyvérű, méltóságon aluli cselekedeteket nem illik megtenni, mint mondjuk felsegíteni a másikat. Már az is rendben van, hogy megvédett, kiállt értem, idejön támogatni. Bólintok. – Semmi baj, köszönöm Corvus. Némi nézeteltérésünk támadt a lányokkal. – Szegem fel az államat, hogy ne lássák, hogy bármi bajom lenne. Lényegében a fájdalom már múlik, egy gyomrosba kevesen haltak bele, a szégyenérzetről pedig nekem kell tennem. Corvus jól látja, lassan kiállhatnék magamért. – Azt hittem, lassan leszállnak rólam. Ezt elfelejthetem. – Súgom oda, kissé elhúzom a számat. A többi háztársunk számára ennyi volt a műsor, a többség visszafordul az eredeti tennivalójához, Jasmine ellopta a showt. A találkozónk a pergamenek elégésével okafogyottá vált Corvus-szal. Homlokráncolva figyelem a már teljesen elhamvadt számításokat. Aztán megrántom a vállamat, kár keseregni. – Legközelebb majd újracsinálom, tűzálló papírra. És neked is hálás vagyok. – Gugolok le a farkashoz, szinte búgon hangon megköszönve, amit tett, s most már engedély kérése nélkül, de azért lassan, óvatosan simítok végig a fülei között. – De ügyes vagy, hogy ilyen bátor társat tudtál idézni magad mellé. A gyakorlati varázslatokban nem éppen jeleskedem. Azt ugye tudod, hogy Jasmine-éket ezzel te is magadra haragítottad? Nem akartam, hogy így legyen. Meg kell tanulnom megvédeni magamat. – A fizikai állapotom nem éppen rossz, de az edzéseim nagy része inkább tantrikus formagyakorlatokra épít, s az ütések, rúgások jellege inkább tánc, semmint izomerő függvénye. De talán ha..
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.] Ha a kiállásom és az, hogy prefektus vagyok és a Mardekáros kviddics csapat kapitánya nem elég, akkor a farkasom morgása és a szemfogainak mérete, ahogy felhúzza az ínyét megteszi a hatását, mindig. Addig csattintja feléjük az állkapcsát, míg Jasmine és Beth szét nem rebbennek és ezzel le nem szálnak a falhoz nyomott Alisonról. Én csak figyelek, felvéve azt a gőgös, hideg tekintetet, ami olyan jellemző rám és talán az egész házunkra is, a házvezetőnknél kezdve, de tökéletes fegyver arra, hogy a sértések csak úgy lepattogjanak rólunk. - Ha valaki a ház szégyene, az inkább te vagy. - válaszolom egyszerűen, ezúttal undorral végig mérve mindkettőjüket, jelezve, hogy a kettő az egy ellen és a fizikai fenyítés már nem az én asztalom és ott az ígéret a szememben, hogy pontlevonással hozzam őket szégyenbe az egész házzal szemben. Hatodikosként a jogom megvan hozzá és bármelyik tanár elismeri, hogy megérdemelték, ezzel nem lenne probléma. Várakozóan nézek Alisonra, hátha a sarkára áll, ha nem is úgy, hogy visszatámad fizikailag, de legalább szavakkal megerősödve, de passzív, pontosan azt adja, amire a valaha-volt barátnői oda kaphatnak: gyengeséget és meghunyászkodó megalkuvást. Ez bármelyik más házban valószínűleg értekelendő erény lenne, de itt más a helyzet, itt aki így viselkedik, abba csak még nagyobbat rúgnak… Vagy ütnek? Néhány pillanatra elvesztem a márvány arcot, amikor Jasmine gyomorszájon vágja és összegörnyed, a karjaimat erővel kell lent tartanom, hogy ne szaladjak oda és cibáljam meg én, de ezzel csak még jobban rámutatnék, hogy a szemükben milyen jellemtelen és gyenge, megmentésre szorul. Ökölbe szorul a kezem, de ha bármit is cselekszem csak még lejjebb fogom ásni a megítélését és vele együtt én is elsüllyedek. - Öt pont a Mardekártól. - hagyja el hidegen a számat, éppen, amikor a két lány a farkast és engem megkerülve távoznának, olyan hangosan, hogy ők, de mindenki más is hallja a teremben. Érezhetően megfagy a levegő, de nem mutatom semmi jelét annak, hogy ez vita tárgya lenne, lényegében rá se nézek a két távozóra, csak a familiárisom morog rájuk, hogy eszükbe se jusson visszafordulni és további patáliát csapni. Csak Alisont nézem, aki a fájdalommal küszködik, míg végül egy mély sóhajjal közelebb nem lépek, de nem segítem fel, leguggolok hozzá. - Minden rendben? Fel kell állnod, minden szem rád tapad. - szólalok meg, hátha erőt tud meríteni abból, hogy figyelik, megérti, amit eddig nem vehetett észre, mert egy volt az aranyifjúkkal és semmi sérelem nem érte: a házban az agyafúrtság és a ravaszság mellett mindennél fontosabb a tartás és a lelkierő. Vagy annak a látszata. Sajnálom a lányt, de éppen azzal segítek, ha nem pátyolgatom, hiszen az ex-barátnői már így is elkönyvelhették, hogy a megjelenésem nélkül nyert ügyük lett volna, hagyta volna magát összezúzni. Azt hiszem legalább is, hogy ezzel segítek és erre van szüksége, de már többször jelezték nekem, hogy az érzelmi intelligenciám a közelébe sincsen az értelmivel, így hát tényleg lehet is benne valami - vagy csak a rossz nevelés teszi és tanítható vagyok.
A két lány nem rezzen meg, amikor Corvus megérkezik, mondhatni egy mardekárossal több vagy kevesebb mint sem számít most. Nem lépnek ugyan oda hozzá, de az odaugró farkas látványa szétrebbenti őket. Jasmine gyűlölkődve mered Corvusra, majd pedig rám. – Na szép, a két áruló, szépen egymásra találtak. Flint, te se tudtad, hogy mi a jó neked. Vesztesek vagyok. Menjetek csak a Hugrabugba. – Sziszegi Jasmine az erkölcsi fölénye teljes tudatában. Corvus viszont jól látja, én aztán nem fogok erőszakot alkalmazni. Ugyan járok karatére, de sosem élő ellenfél ellen, csupán meditatikus formagyakorlatokat, katákat alkalmazok, a benső békére törekszem. Ezért sem akarom, hogy bárki úgy ítélje meg, hogy visszaélek a tudásommal. – Jasmine, én nem akarok veletek veszekedni. Nem hagyhatnánk annyiban? – Emelem most a tekintemet rá és Bethre, aki csupán vigyorog, nem éppen egy szuperbünöző elméjével rendelkezik. Jasmine viszont felkacag, nem foglalkozva a farkassal. Vállat von, mint aki távozni akarna, majd lendületből vág gyomron. Összegyörnyedve kapok oda, a szőke lány pedig lehajol hozzám. – Legközelebb, Fawley. – Atyaég, elértem azt, amit mások annyira nem szeretnek a mardekárosokban. A családnéven nevező kiközösítést. Egykor egy voltam közülük, most pedig olyan a helyzet, amit álmomban sem kívántam magamnak, de még másnak sem. Pedig azt hittem, hogy pár nap, és mindenki túl lesz rajta, de ez csak egyre rosszabb, és rosszabb. Fémes ízt érzek a számban, jól felkavarodott a gyomrom, szinte kapkodom a levegőt. Egyetlen pontra fókuszálok a szőnyegen, Jasmine és Beth a farkast nagy ívben kikerülve távoznak a folyosóra, ahol Corvus bejött. Szegény fiú, én nem akartam belekeverni, és már másodszorra kerül miattam a figyelem középpontjába. Nem kéne vele barátkoznom, mert a végén még őt is előveszik miattam. Ráadásul a számmisztika pergamek is elégtek, de hát kinek jutott volna eszébe másokat készíteni róluk? Végül felemelem a tekintemet, és sajnálkozva próbálok felemelkedni, de most még nem megy.
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.] Pontosan érkezem, de nem azért, mert nem szeretek néhány perccel hamarabb befutni, hanem azért, mert éppen pár órával azelőtt sikerült álomba merülnöm, hogy jött volna a találkozó és kicsit későn tértem magamhoz. Persze mondhatnám azt is, hogy késéssel fogom büntetni azért, mert hirtelen faképnél hagyott, miközben még lettek volna kérdéseim, válaszaim, de nem erről van szó. A ruháim élükre vasalva, egy bőr oldaltáskát dobok a vállamra néhány pergamennel és pennával, mert fogalmam sincsen, hogy pontosan milyen elemzést csinál - olyan hamar leadtam a tárgyat, amilyen hamar csak lehetett, azt hiszem harmadikban -, de szükség lehet rá. A rosszullétem elmúlt, de egy kicsit még el vagyok kenve a délutáni alvástól, ezért ahogy lépcsőzök le a fiúk hálókörletéről a farkasomat előre engedve, hogy tegye a dolgát és morogjon, ha valaki szembe jönne, elsőre nem is figyelek fel az árulkodó hangokra. A farkas hátracsapja a fülét és sietni kezd, én meg összeráncolva a szemöldökömet követem, hogy betoppanjak a kibontakozó jelenetbe, amikor is Alison kezéből kiszedik a papírokat és a tűzbe vágják, hogy még utána oda is nyomják az egyik szekrényhez. Meghunyászkodik, tűri, pedig ott van benne a lehetőség, hogy erőt és magabiztosságot merítsen. Komolyan meglepne, ha az a két fruska is küzdősportot űzne, tehát könnyedén kikerülhetne a karmaikból és a földre vihetné őket. Gondolom, vagy az egy másik sport? Az állkapcsom kissé megfeszül, ahogy a régi énem kissé szembeáll azzal, amit ez a pár éves barátság tanított nekem a többiekkel. Régen tovább sétáltam volna, és végül azzal indokoltam volna, hogy azt lehet bántani, aki hagyja, hiszen pontosan tudom, hogy Alison is megvédhetné magát, de most még is, ahogy látom a szekrénynek szorítva inkább az a pillanat jut eszembe, amikor az erdő mélyén mindannyian megidéztük a patrónusunkat, van, aki először, és Benjamin vállára tettem a kezem, hogy biztosítsam, hogy most sincs, és soha nem lesz egyedül. - Esetleg ha elengednétek, akkor tudna is válaszolni, de úgy sejtem, hogy amit mondana, azt úgy sem tudja felfogni az egysíkú agyatok. - szólalok meg, összeszűkített, szúrós szemekkel, összefont karokkal, mint valami sötét árnyék közelebb sétálva hozzájuk, de a farkasom messze nem ilyen visszafogott. Vicsorogva ugrik meg közéjük, fenyegetően villogtatva a szemfogait, szinte rájuk, hogy kénytelenek legyenek hátraugrani, már ha nem akarják, hogy odakapjon. A familiárisomnak meg van a maga kis híre, hogy mindenkinek odakap, aki a közelembe akar jönni és nem adok rá engedélyt, bár természetesen az, hogy ilyen meg is történt az mind csak pletyka és tévhit, hiszen egy másik diák megtámadása familiárison keresztül is támadás, én pedig prefektus és a kviddicscsapat kapitánya vagyok, nem engedhetek meg magamnak ilyen balhét, hiába érdemelné meg ez a két idióta is. Ellenben ők sem engedhetik meg velem szemben azt, hogy szájaljanak, mert prefektusként - és a sötét praktikákkal, amikkel ugyan igyekszem nem élni - kezemben a hatalom. A számmisztikás kimutatása érdekelt a lánynak, de már por és hamu, viszont az, hogy kiálljon magáért még menthető, még úgy is, hogy közbeszóltam, meg van az alkalma. A tekintetem rávillan, neki nincs félnivalója a farkastó, ahogy tőlem se, bár valószínűleg ezt már a beszélgetésünkből leszűrte, nem vagyok én olyan hideg és “rossz”, mint amennyire mások hiszik az alapján, amit megmutatok magamból.
Van némi lelkiismeretfurdalásom, hogy csak úgy ott hagytam Corvust. Őt alig ismerem, Vector professzor felé rengeteg kérdésem merült fel, amire azonnal választ kellett kapnom, ezért aztán remélem a fiú nem rágott be rám nagyon. Van most bőven ellenségem, nem hiányzik még egy, aki rólam terjeszt butaságokat. Ez elég sűrű nap, hiszen a beszélgetésünkkel nem kevés idő ment el, aztán még Corvus számmisztikai jellemzését is össze kéne állítanom, edzenem sem ártana, végül pedig ott az esti találka, ahol meg tudjuk vitatni, hogy bizony a délután készült jellemzés mennyire helytálló. A megbeszéltek szerinti időre el is készülök, semmi komoly cicoma nincsen, csak annyi, hogy nem egyenruhában vagyok, hanem az általam megszokott kényelmesen sportos farmer, póló, a ruhatáram sem erre enged sejtetni, hogy túlzásba vinném az alakom kihangsúlyozását. Szolid sminket rakok fel, amolyan lesz ami lesz alapon. A hónom alá csapom a pergameneket, amin körzőkkel rajzoltam, s csillagok állása alapján belőttem, hogy Corvus számai mikre adnak garanciát. A lányok hálókörletéből lépdelek le a lépcsőn, hogy bevárjam a fiút, amikor látom, hogy a bejáraton át nem ő, hanem Beth és Jasmine lép át. Gúnyosan néznek össze, közelebb lépnek, előbbi meg is szólít. – Mi a helyzet te kis lotyó? Most valaki mást szédítesz? Nem volt neked elég, hogy Noah jóhírét tönkreteszed? – Kérdezi éles hangon, miközben Jasmine a már elvont figyelmemet simán kihasználva kikapja a karom alól a pergameneket, s egyetlen mozdulattal a kandalló tüzébe dobja. Falfehér hápogással nézem, ahogyan a több órás munkám válik hamuvá. Már éppen szóra nyitnám a számat, amikor Beth szinte odanyom az egyik szekrényhez. – Akartál valamit mondani Alison? – Sziszegi amolyan kígyó módjára. – Én.. én.. – Csak ennyit tudok kinyögni hirtelen. Bennem van a késztetés, hogy megütöm egykori barátnőmet, de továbbra is úgy vélem, a sport csak önvédelemre szolgálhat. Amíg fizikailag nem bántanak, addig nem használhatom fegyverként. Szavakból viszont nem vagyok túl acélos, inkább lesütöm a tekintemet. Hogyan juthattunk idáig? Vagy.. ők mindig is ilyenek voltak, csak mivel nem voltam áldozat, nem vettem észre?
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Rossz? Attól függ. Honnan nézzük ezt a szót. Talán rossz dolog elrejteni a világ elől az igazi törékeny Janie-t, aki kétségbeesetten keresi az apját. Félti a családját. Aggódik az unokanővére miatt, aki egyáltalán nem aurornak való, mégis ezt várják el tőle is. És egyébként is olyan súlyos döntések előtt áll, ami az egész életét, és a családja életét és jó hírét is komolyan befolyásolhatja. Rossz ezt a lányt egy olyan külsőbe csomagolni, aki fellengzős, arrogáns, és lekezelő a nála gyengébbekkel. Talán. Talán az sem túl megnyerő, mások számára, hogy még mindig hiszem, hogy az olyanok, mint Kylie azért vannak, hogy kiszolgálják a náluk magasabb pozícióban lévőket. Ettől persze tekinthetném embernek. De csak akkor, ha nekem is hasznom van a dologból. Ez önzőség? Nos. Önző vagyok. Egy elkényeztetett gazadag lány, aki mindig mindent megkap, amit akar. Ez pedig így van jól. Ellenben nem feltétlen taposok át mindenkin, vagy rúgok bele a gyengébbekbe. Ezt meghagyom a Jenkins féléknek. Nem mondom néha elég szórakoztató tud lenni az a srác, de nem az én stílusom a felesleges agresszivitás. Sokkal kifinomultabb módszerek is léteznek ennél. Talán emberségesebbek is. Néha a legjobb módja a dolgoknak, ha elhiteted másokkal, hogy nekik is jó, ha téged szolgálnak ki. Különben sem tudhatja soha az ember, hogy ki mikor és mire lesz még hasznos. - Csak nehogy megint elveszítsd a hirtelen meglelt önbecsülésed. - szólok még a lány hátának, ahogy kisétál. Nocsak. Mégis összeszedte magát. Ki sem néztem belőle, hogy be merne szólni egy olyannak mint én. Talán most először még szórakoztat is valamennyire. Mindenesetre a szavai jobban lekötnek, mint sem az, hogy a pimaszságával foglalkozzam. Amikor végre magamra maradok, akkor újra bezárom magamra a termet, és hátra sétálok egy a terem végében álló páncélhoz. Rákoppintok a pálcámmal, mire a páncél arrébb áll, és utat enged egy titkos kis szobába. Úgy tűnik a Roxfort tele van titkos helyekkel. Ez az enyém, amit még harmadikban fedeztem fel. Teljesen véletlen persze, amikor Frics elől kellett egy búvóhely. Most arra használom, hogy ide gyűjtsek minden információt a nyomozásomhoz az apám után. Elég kis szoba. Talán takarító szertár volt valamikor. Mindegy is. Most csak egy kis asztal van benne, meg a falak tele ragasztva újságkivágásokkal az apám eltűnéséről, a családomról. Az asztalon pedig minden nyom, amit eddig sikerült fellelnem. Phaisztoszi korong rajza, rúnanyaklánc, az apám kézírásával felírt számok, melyek utolsó jegye, vagy jegyei nyilván hiányoznak: 0, 1, 1, 2, 3, 5, 8, 13, 21, 3... Most pedig melléjük helyezem a Kylietól kapott lapot is. Ki kell derítenem a pontos helyet, és megszervezni a figyelését. Talán feleslegesen, ha a múltat látta. Ráadásul ez még nekem sem olyan egyszerű. Nem állíthatok oda egy embert, hogy 24 órán át figyelje a helyet, és szóljon, ha bármi történik... Lassú fájdalmas sóhaj szakad fel belőlem. Apám... hol lehetsz most? Mi akadályoz, hogy vissza térj hozzám? Minden esetre nem vagyok annyira hálátlan, mint amilyennek látszom. A következő napokban Kylie azt a fura változást tapasztalhatja, hogy hirtelen már nem mutogatnak rá ujjal a folyosókon, elültek a goromba pletykák, sőt mintha a mardekárosok is egyszerre sokkal kedvesebbek, de legalábbis udvariasabbak lennének vele. Egy lány még amikor neki ment, akkor bocsánatot is kért, és felvette Kylie elejtett könyvét, mielőtt tova sietett volna, pedig ez előtt mindig igen csak lekezelő volt a hollóhátas lánnyal, ha véletlen egymásba futottak. Így talán Kylie is segítőkészebb lesz, ha esetleg legközelebb is szükségem lesz rá. Ha barátnők nem is lehetünk a társadalmi különbségek miatt, azért lehetünk még egymás hasznára. Főként mert még csak most szedegetem össze egy ismeretlen kirakós darabjait, amihez most a lány is hozzá tett egyet...
Sejtem azért valahol, vagy talán csak remélem, hogy az előttem álló lány nem feletétlenül rossz, csak igen pocsék életet lehetett, vagy túl sok elvárásnak kellett megfelelnie és e miatt viselkedik így. Persze ettől még az ember nem fogja az ilyen típusú embereket jobban kedvelni, vagy akár jobban kezelni. Nekem is rosszul esik a stílus és nehezen is kezelem. Az is kész csoda, hogy az évek alatt már fejlődtem annyit, hogy legalább valamennyire ki tudjak állni magamért, de persze végül odaadom neki a papírt és elteszem a táskámba a kis füzetet is. Ellenszenves igen, de biztos vagyok benne, hogy mégis csak aggódik az apjáért, ezért is kelt ki ennyire magából. - Igen ennyit láttam. - bólintok végül ellökve magamat a padtól, aztán kissé elhúzom a számat. Hát igen ez a rossz ebben az egészben, e miatt merült már fel bennem, hogy ha lehetne kiírtanám magamból. Mégis mi értelme, ha nem tehetek soha semmit? Mi értelme van, ha nem tudok másoknak érdemben segíteni, csak morzsákat adni, hogy aztán mindig lelépjenek? Miért nem olyanokkal kapcsolatban látok dolgokat, akik tényleg segítségre szorulnak, akik... nem csak kihasználnak? Legutóbb az a Selene, aki azóta fel is szívódott, hogy megpróbáltam neki segíteni, most pedig ez az újabb lány. - Hát jó... - lököm el magam végül a padtól, aminek támaszkodtam és végül az ajtó felé indulok. A feszültség mégis érzem, ahogyan egyre gyűlik bennem. Mindig meghúzom magamat, a képességemet világ életemben átokként éltem meg. Jonas volt az egyetlen, aki tényleg segítségként tekintett rám, aki úgy gondolta, hogy ez érték és hogy kihozhatunk belőle valamit, aztán eltűnt, azt hittem talán meghalt és amikor legutóbb visszatért akkor is csak egy rövid időre bukkant fel. - Talán segíthetek, ha egyszer majd nem hordod annyira fenn az orrodat. - vetem még oda, de aztán ki is viharzom a teremből és bevágom magam mögött az ajtót. Összeszorítva a fogaimat indulok el a folyosón, próbálva nem sírni. Nem tehetek róla, a düh és a feszültség általában ilyen módon jön ki rajtam, nem tudok mit tenni vele, és most kellőképp dühös vagyok. Miért olyanokat találok meg, mint ez a lány is, miért nem olyanokat, akik érdemesek rá?
Végre valahára csak jutunk valamire. Legalábbis látom a tekintetén, a mimikáján, ahogy összeszorítja az ajkait, hogy amit mondtam talált. Ő biztosan nem tudna mit kezdeni a lelkiismeretével, ha miatta történe nagy baj. Szeretem igazam van. Most úgy tűnik vele is igazam lesz végül. Nos, ami a stílusom illeti, nem kérek elnézést érte. Pláne nem tőle. A kedvéért pedig nem is fogok megváltozni sem. Nem mintha tudná, vagy bárki sejthetné, hogy milyen is a valódi Janie. A felengzős stílus nélküli lány. Az akinek nem kell a nap 24 órájában tökéletességet, magabiztosságot, és elvárt viselkedési formákat muatatnia. Van-e lelkiismeretem? Természetesen. Mint mindenkinek. Hogy el tudnám-e viselni, ha az apámnak miattam esne baja? A külvilág nem tudhatja meg. A külvilág felé muszáj a tökéletesség álcáját fenntartani. Amikor pedig végre magamra maradok... az egy másik kérdés. Most viszont joban leköt, hogy a kezét figyeljem, ahogy egy kis füzetet vesz elő, és kitép egy lapot. Amit aztán át is ad szépen. Ezt már szeretem. Jó kislány. Alaposan megnézem a rajzolt skiccet, és próbálom azonosítani a helyet magamban. Az biztos, hogy Lndon a helyszín. Talán sejtem is hol, de nem lehetek ott napi 24 órát, és az is lehet, mint ahogy a Kylie rá is világít, hogy ez már valamikor megtörtént. Ha múltat látta, akkor nem sok esélyem van. - Ez minden? - nézek rá kérdőn, ahogy befejezi a mondandóját. Hagyok időt, hogy átgondolja a választ. Úgy érzem a tovbbiakban, most már hogy együtműködik felesleges volna ijesztgetni, vagy fenyegetni. Magától is elmondja, ami tudnom kell. Ez pedig az ő jól felfogott érdeke is. - Ha nincs más mondandód, akkor elmehetsz. Köszönöm. - egy pálcaintésel kinyitom az ajtót. Így már bármikor távozhat, amikor akar. Nem kényszerítem tovább. Inkább a szavain töprengek. Minden szón, és a skiccen. A mélyebb jelentésükön. Meg kell találnom az apám, méghozzá úgy érzem sűrgósen. Egy biztos, innentl figyeltetni fogom azt a helyet, amit a rajz mutat. De vajon ennyi elég lesz? Ennyi elég lehet a reményhez, hogy megtaláljam, és újra lássam őt?
Nagy levegőt veszek és összeszorítom a számat. A fenébe is igaza van! Tényleg nem tudnék mit kezdeni a lelkiismeretemmel, ha nem segítek neki és aztán miattam történik valami, amit már nem lehet visszafordítani, de akkor is úgy gondolom, hogy számára is fontos az apja, tehát nem csak rólam van itt szó. Ő se hiszem, hogy tudná kezelni, ha a nagy fellengzős stílusa miatt történnte valami komoly baj. Láttam, hogy mennyire hatással volt rá, amikor az apját említettem. Fontos neki, bármennyire is magasan hordja az orrát. Tehát van benne valamennyi emberi és vannak érzései is, akármennyire is igyekszik úgy tenni, mintha nem így lenne. Végül a táskámban kezdek el kotorászni, hogy elővegyem a jegyzet füzetet, amit általában ilyen célzattal szoktam használni, hogy még véletlenül se felejtsek el valamilyen részletet és persze nem vagyok profi rajzból, de az utóbbi években már ilyen téren is elég sokat fejlődtem, hogy használható skicceket készíthessek, ha mondjuk egy helyszínt kellene lerajzolnom. Annyira viszont nem bízom a lányban, hogy csak úgy odaadjam neki az egész füzetet, hiszen abban azért igen sok minden van az elmúlt évekből. Szóval fogom és kitépem a lapot, amin az infok vannak és a kezébe nyomom. Persze nem azért, hogy elolvassa az egyébként jó eséllyel macska kaparásomat, mivel kapkodva írtam fel, amit fontosnak véltem. - Ezen a helyen láttam őt. Sérült volt, de azt hiszem nem komolyan, csak mintha elesett volna, a térde és a könyöke. A fal tövében ült, menekülhetett valaki elől és épp rejtőzött. Azt fontos tudnod, hogy nem tudom, hogy ezt megtörtént, vagy meg fog történni. Talán most is ott van, de talán csak ott lesz, ez... elég ködös. - ott van a papíron néhány kevéssé olvasható szó is, meg persze a kép a helyről. Egy londoni utcát mutat, akad néhány kivehető cégér is, ami alapján hozzávetőleg meg is lehet találni. A lámpák világítanak, tehát annyi biztos, hogy nem nappali eseményről van szó.
Az hogy Kylie végzős még nem jelent önmagában semmit. Ettől a ténytől függetlenül nem hiszem, hogy képes lenne komoly ellenállásra, ha arra kerülne a sor. Persze azt sem mondta senki, hogy megkínoznám az információért. Az olyan durva dolog. Én jobban szeretem az elegánsabb, és kifinomultabb módszereket. S mint említettem ezekből akad szép számmal. Példának okáért, mondjuk egy pár csepp veritaserum a reggeli sütőtöklevecskéjébe máris mindent megold. Ne legyen senkinek kételye afelől, hogy el tudom készíteni a fent említett bájitalt, vagy a hozzá hasonlóan nehézkes, és macerás bájitalokat, vagy ha másként nem megy akkor be tudom szerezni. Egy Troops előtt nem léteznek akadályok. Viszont már tényleg kezd fárasztó lenni a hollós lány akadékoskodása, és a türelmem is fogytán vele. - Persze. De vajon a kis lelkiismereted elbírná a súlyos terhet, hogy szánt szándékkal hagytál meghalni egy ártatlan embert, akit megmenthettél volna? - mutatok rá egyszerűen az információ visszatartás lehetséges következményére. Igaza van. Lehet késő is, mire kiszedem belőle a megfelelő információkat. De nem tűnik olyan lánynak, aki egykönnyen szembe tudna nézni a ténnyel, hogy ő okozta egy ártatlan ember halálát, vagy esetleg többét, akit meg is menthetett volna, ha időben kinyögi, nekem amit látott. Nem. Ő nem az a lelkiismeretlen, és kegyetlen típus, aki szívesen nézi mások szenvedését, és kínhalálát. Az arcára, a tekintetébe van írva. Ehhez pedig még csak legilimentornak sem kell lennem. - Rendben. Hallgatlak. - sóhajtok fel egy kis szemforgatással. Ha csak ennyit akar. Igazán tehetek úgy néhány percig, mintha figyelembe akarnám venni a kis érzelmi világát. Ami egyébként teljesen hidegen hagy. Még jobb is így, hiszen gyakorlatilag semmit sem kell tennem az információért, amit jelenleg mindennél jobban akarok, csak kezdjen csipogni végre a hollós lány. Éppen eleget vártam már, hogy megtudjam az apámról az igazságot. Tudom, hogy védeni akart. Jót akart azzal, hogy elküldött. De mitől, és miért? És hol volt eddig? Igen, még egy Troops is félhet és aggódhat a szeretteiért. Még ha a külvilágnak ezt nem is szabad meglátnia.
Nem mondom, hogy profi vagyok ebben a legyünk határozottak és álljunk ki magunkért dologban, de azért nagyon igyekszem megmutatni, hogy nem úgy megy ez, hogy simán elhord itt mindennek, kússzak a lábai előtt és mondjam el, amit tudok. Végzős vagyok, idősebb is nála, ha jól sejtem, muszáj kiállnom magamért és az utóbbi években megtanultam azért egy s mást, még ha nehezen is tudom még mindig alkalmazni. Azért most megpróbálok kiállni magamért és nem hagyni, hogy teljesen elnyomjon a színes hajú lány. Tudok dolgokat és fel kell fognia, hogy sokkal szívesebben segítek neki, ha nem kezel valami alattvalóként. Márpedig a reakciójából úgy sejtem, hogy fontos neki az apja és szüksége lenne a segítségemre, és nem feltétlenül csak olyan téren, hogy elmondom neki, hogy most mit láttam. Nem hat rám hát a fenyegetőzése sem. Azért valahogy azt nem tudom elképzelni akármennyire is Mardekáros, hogy megkínozna, vagy ilyesmi, és hát tényleg meg tudom védeni magamat, ha arra lenne szükség, pár hónap múlva pedig már nem is leszek az iskolában, hiszen végezni fogok. Ő viszont tudni szeretné, hogy mit láttam és... láthatok még akár a jövőben is. - Talán, de lehet késő is, amikor megtudod, ha nem mondom el azonnal. - bár igaza van, nem tehetem meg, hogy egy álommal egyáltalán nem foglalkozom. Volt már, hogy próbáltam, de nem volt jó vége. Azt hiszem megtehetem, hogy húzom halasztom valameddig, ameddig bírom legalábbis és akkor akár késő is lehet számára, vagy haszontalanná válhat az információ. Az ilyen alakokkal szemben megéri kockáztatni. Így is pont miattuk vannak a rendes diákok sokszor terrorban tartva, mert azt hiszik, hogy nekik mindent lehet. - Nincs szükségem segítségre és alkura sem. Csak viselkedj kevésbé lekezelően. - jelentem ki mostmár egészen határozottan kissé még ki is húzva magamat. Nem kell nekem a segítsége, az iskolát hamarosan befejezem, a Minisztériumi gyakorlatom miatt pedig már lényegében meg van a hely, ahová dolgozni megyek majd. Cedric édesapja is nagyon sokat segített és talán még egy kis lakást is ki tudunk majd venni Londonban ketten. Az életem most egészen normális ütemben halad és azt leszámítva, hogy az utóbbi időben megint több mindent tolakszik be az álmaimba, egészen kiegyensúlyozottnak érzem magamat.
Mardekáros vagyok, és tökéletesen büszke is rá. Troops vagyok Erre is tökéletesen büszke. Akkor is, ha ez a két dolog épp elég terhet rak a vállamra, hogy ne legyen könnyű és egyszerű az életem. Minderről persze fogalmuk sem lehet azoknak, akik nem ebben nőnek fel. Mint például ez a Kylie lány is. Mit tudnak a hétköznapi szürke egerek a rengeteg társadalmi elvárásról. A gyerekkortól megtervezett életről. A családi nyomásról, hogy mindig a legjobban teljesíts abban is, ami nem érdekel. Mindig úgy tegyél, ahogy a család érdeke kívánja. Közben pedig vigyázva cserepeken lépkedve éld az életed, nehogy a külvilág előtt bármiben hibát ejts. Elvégre fenn kell tartani a tökéletességet, vagy legalább annak látszatát. Ők talán látják a goromba, és lekezelő stílust, de nem láthatják meg sohasem, hogy mi van az mögött. Nem láthatják, hogy elvárt dolog ez tőlünk, hogy megválogassuk, hogy kivel és miért állunk szóba. Még ebben sem szabad hibáznunk. Nem szabad leereszkednünk, ha nem akarunk felesleges bonyodalmakat. Kis korunktól olyannyira belénk nevelik ezt, hogy mire a Roxfortba kerülünk a Süveg alá, már-már természetes dolognak számít. - Ugyan. Kérlek, ne most támadjon fel a nem létező önbecsülésed. Ne legyen illúziód. Mindenképpen megtudom, amit akarok. Számtalan módja van, pusztán idő kérdése. - próbálok türelmet, és magabiztos nyugalmat erőltetni a pimasz kis vakarccsal szembe. Ez pedig igen nehéz, tekintve, hogy apám kapcsán mennyire feldúlt vagyok. És senki sem lehet, annyira bolond, hogy meg akarja ismerni egy Troops haragját, ha ennyire feldúlt. Jól látja, hogy ideges vagyok. Éppen ezért nem kéne játszadoznia a türelmemmel. - Ezen felül mindketten tudjuk, hogy az ilyen képességek nem úgy működnek, ha akarom elmondom, ha akarom nem. Nem igaz? - vetek rá egy fürkésző, átható pillantást. Jake-t sem hagyták a szellemek békén, amíg nem segített nekik. Láttam éppen elégszer. A világon mindenkinél jobban tudom, hogy mennyire nem volt könnyű neki. Még ha egy idő után megtanulta meglehetősen jól kezelni, akkor sem. Szerintem a kis Kylie helyzete sem sokkal másabb. Persze csak egy felvetés tőlem. Vagy blöff, ha tetszik. A szellemek, és látomások, álmok, vagy akármik kissé más területet képeznek. - Viszont, hogy lásd, milyen engedékeny hangulatban vagyok, ha segítesz nekem, és szépen elmondod, amit tudni akarok, akkor én is segítek neked. Jelentősen megkönnyíthetem a Roxfortos kis életed. Vagy az utána következő részét az életednek. Csak kérned kell. - néha célravezetőbb nyújtani egy keveset, hogy valami nagyobbat kapjunk, mint maga az fenyegetés, megfélemlítés. Nem is nagyon szeretem ezeket a módszereket. Persze ettől még némely helyzetben lehetnek szükségesek. De ettől jobban szeretem az elegánsabb megoldásokat. Sokkal könnyebb volna, ha beszélne végre. Sőt akkor még kaphatna is valamit az információért cserébe. Felesleges körök nélkül.
Mardekáros, bár nem vagyok a sztereotípiák híve, de mégis mit vártam? Pont úgy viselkedik, ahogyan ők szoktak, pont annyira goromba és lekezelő, mint amennyire vártam, hogy lesz, de akkor is meg kellett tennem, bármennyire is nem volt ínyemre, hogy itt legyek most. Nem is kellene meglepődnöm, hogy az első döbbenet után, ami az arcára ül egyszerűen berángat egy üres terembe és ránk zárja az ajtót. Azt gondolja, mint mindenki más, hogy akármit tehet csak azért, mert felsőbbrendűnek érzi magát és én nem is fogok ellenállni. Nagyot nyelek, de végül kicsit kihúzom magamat. Az elmúlt években megerősödtem, ha nem is tűnik úgy külsőre, de sok mindent láttam és képes voltam utána felkelni és hát ott van Cedric is. Nagyon sokat számít, ha az ember mögött van egy háttérország, nem valami slepp, akik csak a félsz, vagy a kényszer miatt teszik meg, amit kér. - Láttam az apádat, ez nem kérdés. - köszörülöm meg kicsit a torkomat. Bár végül leülök, de csak a pad támlájának a szélére és nem rendesen, ahogyan minden bizonnyal ő kérte, várta volna azt. - A... azt viszont csak akkor mondom el, hogy mit tudok, ha nem... nem kezelsz úgy, mint egy darab szemetet. Meg tudom védeni magamat, ha kell és neked kell az én segítségem, jól sejtem? - ideges és nem olyan módon, hogy én idegesítem, hanem aggódik. Amit mondtam neki felzaklatta, tehát tudni akarja mi történt az apjával, hogy hol van az apja, de azt igazán nem várhatja el, hogy mint valami kutya szaladjak majd utána, ha azt szeretné, hogy segítsek. Persze azt is megtehetem, hogy elmondom neki, amit láttam, aztán faképnél hagyom, de nagyon gyakori, hogy ha valaki ilyen módon betolakszik a fejembe, akkor nem tűnik csak úgy el. Láthatok mást, álmodhatok róla újra, kaphatok több információt is, de csak akkor, ha nem próbál meg közben terrorban tartani. Bár nem vagyok olyan heves, mint ő, még így is kissé elakadok, dadogva kezdek egy-egy szót, de már hamarosan befejezem a Roxfortot, felnőttem és már nem az a félős kislány vagyok, aki mások csúfolódása miatt elmegy egy sarokba sírni.
Igazság szerint szeretem megváratni azokat, akik alattam állnak a táplálékláncban. Már ha efféle költői képpel akarunk élni. Ez a Kylie és én, pedig elég nyilvánvalóan nem vagyunk egyenrangúak. Azt pedig senkivel sem árt tudatni, hogy hol is van a helye. Tulajdonképpen a kis sleppem tagjai szerint még arra sem jó ez a lány, hogy a csicskásaim csicskásainak a csicskása legyen. Ennek pedig bőven elegendő oknak kéne lennie, hogy elutasítsam a találkozót. Az én társadalmi helyzetemben az ember megválogatja, hogy kivel áll szóba. De végül mégis úgy döntök, hogy megnézem magamnak, ha másra nem levezetni a feszültséget pont jó lesz. Így végül is megteszem azt a szívességet, hogy kimegyek hozzá. - Jó, ezt már tudom. A lényegre! - intem le a dadogós kis bemutatkozását. Erre tényleg nincs türelmem. Persze az egyértelműen érződik, hogy nálam alacsonyabb rendűnek érzi magát a jelenlétemben. Ez pedig tökéletesen rendjén is van így. Aztán egy másodperc alatt fagy le az arcomról a felsőbbrendű mosoly, ahogy végre kiböki, mit is akar. Ahogy kiejti az apámat a száján, szinte reflex szerű mozdulattal, fogom be a száját az egyik kezemmel, a másikkal nem túl kedvesen, sőt mondhatnánk elég durván ragadom meg, és terelem, szinte lököm be az első üres terembe, ami a folyosón van. Többen már azt gondolják a jelenet láttán, - talán maga a lány is - hogy most bizony hülyére fogom átkozni, és nagyon megbánja, hogy meg mert szólítani. A termet természetes belülről zárom be egy pálca intéssel, és egy hangszigetelő bűbájt elhelyezek rajta. Mennyi hűhó egy senkiért. Végül szembe fordulok a lánnyal, és a tekintetem semmi jót sem sugallhat számára. De valami mást is felfedezhet. Néhány szóval sikerült neki, ami az emberek 99%-ának nem. Mérhetetlenül felzaklatnia. - Rendben. Két dolog lehetséges. Vagy tényleg totál őrült vagy, hogy egyáltalán a szádra merted venni az apám, és ezzel felzaklatni, vagy tényleg olyasmit láttál, amire mások nem képesek. A te érdekedben ajánlom, hogy az utóbbi legyen igaz. Egyenlőre tételezzük fel, hogy hajlandó vagyok meghallgatni, talán még hinni is neked. Most pedig leülsz a picsádra, és mindent elmondasz, amit láttál, tudsz, vagy csak sejteni vélsz az apámról. - mutatok ellent mondást nem tűrően az egyik hozzá legközelebb eső padra. Jobb, ha rögtön tisztázzuk, hogy nem vagyunk egyenlő játszófelek. Felesleges bármivel próbálkoznia. A legbölcsebb, amit most ebben a helyzetben tehet a kis senki, hogy leül, és azt teszi, amit mondok. Akkor talán, ha hihetőnek bizonyul, amit mesél, akkor lehet, hogy szemet hunyok az előbbi arcátlansága felett. Sőt, talán még jól is jöhet ki ebből a helyzetből, ha hasznosnak bizonyul a számomra. De nagyon megbánja, hogy velem kezdett, ha kiderül, hogy ez csak egy nagyon morbid vicc a káromra.
Nem tudom, hogy meddig várjak. A lány, aki bement az előbb egy szót sem szólt, egyáltalán nem biztos, hogy segít nekem és még ha esetleg meg is tenné, az sem biztos, hogy ez a Janette egyáltalán odabent van. Idegesen toporgok egyik lábamról a másikra állva, miközben a kezeimet tördelem magam előtt. Jajj tényleg inkább írnom kellett volna neki és akkor maximum nem jön el. Talán most az egyszer abbamaradnak az álmok is, ha nem én tehetek róla, hogy nem tudom továbbítani, amit láttam. Aztán nyílik a klubhelyiség ajtaja és meglátom a színeshajú lányt. Igen, az alapján amire jutottam a kérdezősködés során ő lesz az. Épp szóra nyitnám a számat, hogy köszönjek, de ő kezd és cseppet sem kedves stílusban indít. Nem kell, hogy ezen meglepődjek, Mardekáros és velem nem is szoktak kedvesek lenni. Ettől függetlenül persze ugyanúgy nagyon kicsinek érzem magamat a stílustól, ahogyan hozzám szól. - Szi... szia! Kylie vagyok. - bököm ki végül, aztán nagyot nyelek és kicsit kihúzom magamat. Nincs baj, csak elmondom, amit akarok, aztán faképnél hagyhat. Az én részemet megteszem, a többi már végül is nem az én dolgom. - Muszáj volt beszélnem veled, azt hiszem álmodtam az apádról. Igen... biztos, hogy ő volt, Troops és hasonlít is rád. - bólogatok a végén, magamat is szinte győzködve. Nem voltam teljesen azért biztos magamban. Elkaptam néhány futó mondatot és persze képeket, mint mindig. Ezekből nem egyszerű összerakni a dolgokat. Az álmok zavarosak, szólhatnak múltról is, jelenről, vagy jövőről. Sokszor nagyon nehéz kideríteni, hogy mit jelentenek, azt pedig még inkább hogy miért is kapom őket. Az még nehezebb, hogy nem ismerem ezt a lányt, nem tudom, hogy milyen a viszonya az apjáról, így azt sem, hogy érdekelni fogja-e, hogy álmodtam róla. Lehet, hogy eleve rosszban vannak, akkor pedig ahogyan idejött, ugyanúgy fog majd faképnél hagyni.
A klubhelyiség egy kényelmes fotelében ülök. Már jó ideje ugyanazt a pergament bámulom. Közben pedig a bácsikám uhuja a kis kerek asztalkán vígan csipegeti a neki kitett bagolycsemegét. A levél ezúttal nem a szokásos üdvözlő üzenet, amiben azért a bácsikám megpróbál rávenni, hogy váltsak szakot. A levél egy új 8 hetes auror képzésről szól. Mellékelve a már előre kitöltött jelentkezési lapommal, amire csak a nevem kéne ráfirkantanom az aláírás részre. Gyakorlatilag egyértelmű parancs kibúvok nélkül. Szeretem Jake apját, akárcsak a sajátomat, de néha nagyon nem könnyű Troops lánynak lenni. Tudom, hogy elégedetlen a szakválasztásommal bármit is mondjak. Ez pedig néha rányomja a bélyegét a kapcsolatunkra. De tényleg így kell rátérnem a számomra kijelölt Troops útra? A gondolataimból egy fiatal lány ránt vissza a valóságba. - Kylie Bryson vár rád odakint. - Az meg ki? - pillantok fel a lányra. - Ha engem kérdezel csak egy flúgos. - azzal sarkon is fordul és eltűnik a hálószobák irányába. Ellenben az állandó sleppem tagjai közül ketten is véletlen meghallják a nevet, és rögtön egymásra kontrázva próbálnak lebeszélni a találkozóról. Az a lány meg sem közelíti a mi köreink szintjét. De az igazat megvallva már unom hallgatni őket. Egy lassú kimért mozdulattal hajtom össze a levelet, és a jelentkezési lapot és teszem el. Az egyik lányt utasítom, hogy vigye a baglyomat a bagolyházba, később válaszolok a levélre, a másikat meg elküldöm egy könyvért a könyvtárba. Ha végre megtisztult tőlük a levegő, akkor valami furcsa megérzéstől vezetve úgy döntök, hogy mégis megnézem azt az őrült, flúgos lányt, aki vár rám, és a sleppem szerint nem méltó rá, hogy szóba álljak vele. Így kilépek a klubhelyiségből, és ide nem illő elemet kezdek kutatni a tekintetemmel. Relatíve gyorsan kiszúrva azt, aki csak itt toporog látszólag cél nélkül. - Szia! Te kerestél? Mond gyorsan. Nincs sok időm rád. - mérem végig a lányt. Talán enyhén lekezelőbben is, mint szükséges volna. Mindenesetre remélem, hogy jó oka volt megzavarni a délutáni elmélkedésemben, és nem csak az időm pazarolom rá.
Türelmetlenül toporgok a Mardekár klubhelyiségének bejárata előtt. Nagyon nem szeretek itt lenni, nem is igazán szoktam erre járni. Eleve kifejezetten rossz hírem van, elég sokan mondtak már rólam csúnya dolgokat a szemembe és a hátam mögött is, de hát mint tudjuk a Mardekárosok az ilyesmiben élen járnak. Talán butaság volt idejönnöm, de ismerem ezt az érzés. Ha nem mondom el, amiről álmondtam annak a színeshajú lánynak, akkor addig nem lesz nyugtom és csak egyre rosszabbak lesznek az álmok és a képek, egyre erőteljesebbek. Volt már, hogy próbáltam figyelmen kívül hagyni, de soha se vezetett semmi jóra, úgyhogy nem kockáztatok. Végül is nem kell mást tennem, csak elmondom neki, aztán ő már azt kezd az infoval, amit akar. Ha nem hiszi el, az sem az én bajom. Próbálom meghúzni magamat, hogy minél kevésbé tűnjek fel az időnként ki- és bejárkálóknak. Nem jó, ha feltűnést keltek, abból nem sok jó sülhet ki, már így is hallottam egy-egy "na itt az őrült lány" típusú suttogást, pedig talán csak tíz perce szobrozok a Mardekár bejárata előtt. - Bocsánat... nem tudod esetleg, hogy hol van Janette Troops? Nincs odabent véletlenül? - próbálok megállítani egy közeledő lányt, aki legalább egyedül van. Nem túl kedvesen néz rám, de végül mintha bólintana és eltűnik a bejárat mögött. Sejtelmem sincs, hogy ez azt jelenti-e, hogy megnézi, vagy utánajár, vagy hogy nem érdekli az egész és húzzak el, de úgy döntök azért még várok kicsit. Esetleg még öt perc beleférhet. Tényleg butaság volt ez így igaz? Ha nem sikerül vele beszélnem, akkor írok neki levelet, de gondoltam így mégis csak gyorsabb és ha netán ő sem egy kedves típus, akkor legalább biztosan el tudom mondani neki, amit akarok és nem pedig írok egy levele és nem jön el.
Ruci 
