2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Azon túl, hogy Paz játssza a szobanövényt most, azok közé tartozik, akit egyébként simán kedvelek, bármikor be tudok vonni a beszélgetéseinkbe. Most azonban nem is akarnám zavarni, hogy lement alfába, öngyógyít, messze jár. Én magam is nagy álmodozó vagyok, csupán én a csillagokban, meg a romantikus regényekben találom meg a választ. Ha tudnám, hogy Paz most nem is annyira van belefeledkezve a gondolataiba, vidáman ráköszönnék, de bárhogyan is lett volna, mindenképpen keresztbe húzza a számításomat az egykori barátnő-duó, Jasmine és Beth érkezése. Ezek még mindig össze vannak nőve? Akaratlanul is görcsbe rándul a gyomrom, ahol a szőke gonoszka odavágott múltkor, olyan szépen csuklottam össze, hogy öröm volt nézni. Corvus viszont griffendéleseket megszégyenítő lovagiassággal sietett a segítségemre, mintha valami modernkori lovag lenne. Ám ez is kissé komikus, mert bár mint kiderült, én magam nem is vagyok elit származású, de még mindig ragaszkodom az aranyvérű társasághoz. Vajon ha nem Flint lett volna, hanem csak valami sérvérű, akkor nem társítanám inkább valami sorozatgyilkososos perverz zaklatással, hogy pont a jó helyen, jó időben volt? Amilyen naív tudok lenni, egyszer még valaki elcsal a Tiltott rengetegben, s már a halakkal vacsorázom, miközben csúnyára puffadt hullám suhan le a folyón. Nem vagyok olyan jó az improvizációból mint Paz, döbbent pofimra ráfagy a csodálkozó mosoly, ahogyan vissza is kérdezek. - Hogy mi? - Aztán látványos mozdulattal a homlokomra csapok, ahogyan leesik a dolog, én aztán nem lennék auror ilyen logikával! - Ah, és tényleg! Aktuális! Nem, én velük nem maradok! - Jegyzem meg kategórikus tagadással, visszanézve egykori véreimre biggyesztve az ajkamon karba is fonom a kezemet. - I-i-igen hugica? Akarsz még egyet? Ha nem lett volna ott Corvus.. De hogy vele helyettesíted? - Sziszegi Beth amolyan hiénás, hisztérikus kacajjal, hogy nekifutásból akarjon mondjuk bármelyikünket leverni a lábáról.
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]Ki tudom zárni a külvilágot. Könnyedén merülök el a saját világomban, mert gyakorlott meditáló vagyok, ám nem minden egyes alkalommal sikerül avagy nem ugyanannyi ideig. Ha különleges célom van a meditálással, akkor koncentráltabb tudok lenni, de ma azon túl, hogy a bal lábbal kelt mivoltomat akartam csak leküzdeni és kisimítani a rezgésszintemet nem volt egxéb célom. Éppen ezért kevésbé zárkózom be a fejembe, tehát eljut hozzám, hogy motoszkálnak körülöttem. A szememet ugyan nem akarom kinyitni egyelőre, de amint megcsapja fülemet némi igencsak ellenszenved tónus mégis felvetődnek pilláim. Metsző tekintetet villantok Jasminere, aki számára mintha láthatatlan volnék, s így csak a hátába tudom fúrni pillantásomat maximum. Bár ha azzal sebezni lehetne kapna a kisasszony rendesen vérserkentést. Rossz napon talált meg, hiányzik belőlem a béke szigete oly mértékben, ahogy szokott. Pláne, mert a jelek egyértelműsége szerint olyas valakit akar cseszegetni, akit kedvelek. - Mi a baj az önállósággal? - teszem fel a kérdést tettetett könnyedséggel a hangomban, miközben felkelek a helyemről, s Alison mellé sétálok, hogy köszönés gyanánt egy puszit jobbról és egyet balról cuppantsak arcára. - Bocsi, elszaladt az idő, elfelejtettem mikorra beszéltük meg, hogy összefutunk itt a klubhelyiségben. Aktuális még, hogy megnézzük a srácok edzését? Persze ha maradnál a csajokkal én is szívesen csatlakozom. Maradna a halál, tenném hozzá, de a színjáték kedvéért teszem a naiv kis butát. Merem remélni, hogy Beth és Jasmine lekopik a vérbe, de van egy olyan sejtésem, hogy nem ússzuk meg ilyen egyszerűen. Mindenesetre nem fogom hagyni, hogy inzultáljak Alisont, az száz százalék.
Mivel Vector professzor nyomja az ágyat, engem küldött be a harmadikosokhoz órát tartani, lévén én magam is tanárnak tanulok. Egészen érdekesen sikerült, ez egyértelműen az én utam. Mivel nem vagyok éppen gyakorlatias leányzó – leszámítva a karatét – nem igazán tudtam annak idején választani az egyetemi szakok közül, így mert a számmisztika a mindenem, adta magát a helyzet, hogy majd én is ezt fogom tanítani. Na nem mondom, hogy a csillagok állásából mindent ki lehet következtetni, de azért a világűr hatalmas és végtelen, felfogni sem tudjuk, viszont hiszem, hogy a számításainknak van jelentősége a varázsvilágra. Engem akkoriban megfogott ez a világ, a mostani harmadikosokat viszont azt hiszem kevésbé érdekli, sokkal inkább az én személyem, mert a tizenhárom éves fiúk teljesen befagytak, amikor én mentem be a szokásos virágillatú felhőmben. Az óra első felében csak lányok jelentkeztek, hogy után a fiúk kitalálják azt, hogy ha véletlenül leesik a pennájuk, amikor lehajolnak érte, akkor megpróbálnak.. alám nézni? Hm.. nem kellett volna szoknyát felvennem! Na sebaj, ez is tanulópénz volt! Amikor vége az órának, felmegyek átöltözni valami fiúsabba, mára elég volt a megbámulásból, a hajamat is kissé összefogom, lehet, hogy futnom kéne egyet, vagy egy katát legyakorolni. Viszont határozottan éhes is vagyok, ezért találomra lefelé indulok a klubhelységbe, hátha összefutok valakivel, akinek elmesélhetem a napomat. Magát Pazt találom az egyik sarokban, de nagyon el van merülve a saját kis világában. Én aztán tudom, hogy ilyenkor nem jó, ha megzavarják az embert. Lehet, hogy le is ülnék a közelébe, becsatlakozva a meditációba, de feltűnik két egykori barátnőm – ma már ellenségem – akikkel legutóbb eléggé alulmaradtam, s még rosszabbul is járhattam volna, ha Corvus nem lép közbe. Viszont most Corvus kint edz a többiekkel, még a kastély ablakából láttam is, így nem fog megvédeni, magamra maradtam. Beth és Jasmine összenéznek, s gúnyos mosollyal közelednek. – Nolám.. A kicsi Allie.. Önállósodunk? – Kérdezi Jasmine, megkerülve Pazt, akivel nem is törődnek, én elsőre csupán felemelem a kezemet, hogy nem akarok bajt, de már hevesen agyalok rajta, hogy vajon mi sülhet ki ebből. – Lányok.. azt hittem, hogy a régi idők emlékére békével válunk el.
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]Ma úgy keltem, hogy utálom az egész világot. Nem segített ezen az sem, hogy kihagytam a reggeli 15 perc énidőt, mert egyszerűen úgy éreztem, hogy úgyse tudom lecsendesíteni az elmémet, akkor meg minek kezdjek egyáltalán bele a meditációba? Hülyeség volna, nem? Hát kihagytam. Így esett, hogy az élő fába is képes voltam belekötni, s kivételesen nem a bátyám volt az, aki az elsőt ütötte, hanem én. Ezer éve nem kapott már Pax pofont, de ma öten is látták a haverjai közül, ahogy lecsavartam neki egyet pusztán azért, mert megkérdezte, hogy bal lábbal keltem-e. Most én vagyok a nap hőse, de amúgy meg tökre szégyellem magam. Hiszen csóri nem tett semmi rosszat és amúgy nekem sincs semmi baj az életemben. Egyszerűen nem jól aludtam, kimaradt a megszokott rutinom és lám, Denisenek mégis igaza van abban, hogy elképesztően sokat számít, s megérzem majd a napjaim alakulásán, hogyha a rituáléimat elhagyom. Alig vártam, hogy vége legyen az óráknak, s végre megint a klubhelyiségben lehessek. A zaj és az, hogy sokan vannak körülöttem sose zavart a meditálásban, hiszen nagyon klassz füldugóim vannak, búbájhasználat nélkül tudom majdnem teljesen elsüketíteni magam. Amint letettem a cuccaimat a hálóteremben már fel is martam a füldugókat, s kikötöttem az egyik sarokban törökülésben, itt vagyok most is. Kezeim a combomon, tenyérrel lefelé mert nem útmutatást szeretnék kapni, hanem elcsendesedésre vágyom. A mantra pedig amit tátogok hangtalanul az nem más, mint hogy a boldogság, az öröm és a siker könnyedén áramlik felém. Ez a legrégebbi mantra, amit beemeltem, ehhez tudok a legkönnyebben kapcsolódni, hát ezt tátogom már vagy 10 perce csukott szemmel. Lehet, hogy kicsit motyogok is, de nem csendes a klubhelyiség, ugyan ki hallaná meg? És amúgy is. Nyolcadik éve járok ide, meditáltam én már mindenhol megerősítéseket mormolva. Nem ma fogok elkezdeni fura lenni, az bizonyos. Meg amúgy nem is érdekel. Rendben vagyok önmagammal, hála a mozaikcsaládi mintámnak, amit hordozok. Tehát nincs más hátra, mint előre. Még pár perc ebben az önnön szívdobogásomat hallgató, lélegző csendben és utánam a nyugalom, s a jó délután..
- Teljes mértékben megértelek, én anyámmal vagyok pont ugyanebben a helyzetben - sóhajtok egyet Dietrich szavai hallatán. Lydia hülye ötlete a házassággal kapcsolatban... Na, nem, nem fogok kötélnek állni ebben. És igen, én talán nem utálom anyámat, de nem is úgy szeretem, ahogy egy gyereknek illene azt tennie. Bár, ő is leginkább a pénzforrást látja bennem, szóval ebben a tekintetben igenis kvittek vagyunk. Az élet szép! - Pletyka, Dietrich, nyugi már - forgatom meg a szemem, miközben lemondóan fújom ki a hajam az arcomból. - A folyosókon sok mindent pletykálnak, nem ez az egyetlen... - Azért egy röpke pillanat erejéig felötlik bennem, hogy ráuszítom Noah Jenkinsre, hadd verje laposra, de abban az esetben nyilván nem az a kis féreg jönne ki rosszul a helyzetből. Pedig Dietrich minden bizonnyal alaposan helyben hagyná. - Engem például egy nyalókáért el lehet vinni egy körre - fintorodom el. - Mégse veszem a lelkemre - teszem még gyorsan hozzá. - Mondjuk, aki ilyesmivel ajánlatot tett számomra, azt hamar megmogyoróztam... És nem pont a szó jobbik értelmében gondoltam. Az egyik srácot úgy tökön rúgtam, hogy nőies oktávban károgva kellett felmennie a Gyengélkedőre egy kis adag fájdalomcsillapítóért. Madam Pomfrey nem győzött csodálkozni. Nos, igen, ha rólam terjesztenek ilyesmit és még van olyan hülye, aki el is hiszi, akkor számolnia kell bizonyos következményekkel. Már csak azt kellene megtalálnom, aki ezt a szóbeszédet terjeszti. Szép halála lesz, ebben biztos vagyok. De azért Dietrich maradjon csak a seggén. Ha ő verekedne, annak komolyabb következményei lennének holmi büntetőmunkánál. Drága unokatestvérem ugyanis örökös, az ilyesmi pedig azzal jár, hogy figyelik, nem is kevesen. - Ha annyira beszélgethetnéked támadt, akkor dumcsizz egy jót Noah Jenkinsel - paskolom meg egy lágy mosollyal Dietrich arcocskáját. - Colettel boldogulok én is - Na jó, nem, de igazság szerint Jenkins sokkal, de sokkal keményebb dió, mint az a picsa. Inkább veretem hülyére őt és majd utána a női megfelelője is sorra kerülhet. - Ez nem lenne olyan meglepő tőlem - villantok egy ördögien bűbájos vigyort unokatesóm szavai hallatán. Soha életemben nem voltam szívbajos, szóval nem kapnék szívszélhűdést, ha a fiúk szobájában találnám hirtelen magam. Talpraesett vagyok, amit nagyrészt anyámtól örököltem. És igen, a véla mágia miatt nagyon meg kell válogatni, kivel állok le, de élvezem azt is, amikor mások csorgatják rám a nyálukat. Egy miattam kialakult féltékenységi jelenet pedig... Nos, mindenképp feldobná a napomat. Ismertem jól Dietrich régi oldalát is, de igazság szerint az én szememben semmit se változott. Világéletemben jóban voltam vele, sohasem tekintettem rá szemétládaként vagy selyemfiúként. Oké, akadtak hülye dolgai, volt egy olyan időszaka is, amikor nem szívesen mutatkozott velem a haverjai előtt, mert jaj, mit fognak szólni, de abból szerencsére elég hamar kilábalt. Nem mintha annyira érdekelt volna, de na... Én akkor is odamentem hozzá beszélgetni. - Velem jól megértené magát. Valamikor bemutathatnád - öltök rá nyelvet játékosan, hiszen még én se ismerem a lányt. Mégis, ha már Dany barátnőit meg kell ismernem, akkor Dietrichét is. Ő is a családom vagy miafene... - Nekem lakat a számon - teszem a kezem a mellkasom elé egyetlen, színpadias mozdulattal. - Különben is, alig találkozom a szüleiddel. Én nem beszélek ki nekik semmit sem. Nem mintha egyébként megtenném a dolgot. Romantikus alkat vagyok, szóval az én szememben a Dietrich-Sheilah páros afféle modern Rómeó és Júlia. Imádom mindenre ezt a köntöst húzni, de komolyan... - Elképzelésem rengeteg van, de az ilyesmi mindig annyira spontán - sóhajtok egyet, mintha olyan kemény dolog lenne a ruhavásárlás. És egyébként az is. Az alakom tökéletes, minden feljön rám, pont ezért is vagyok gyakran bajban. A bőség zavara. - De majd igyekszem pénztárcabarát darabot szerezni - biccentek egyet, hiszen mégse szeretném Dietrich családját csődbe vinni. Van pénzük, de azért akadnak olyan ruhák is, amelyek igazán drága darabok. A drága alatt pedig baromi drágát értek.
- Igen a nagyapámmal, nem igazán akarok közösködni vele. Úgy nagyjából semmiben. – vágok mellé egy pofát is. Ténylegesen hányinger környékez csak attól is, ha rá gondolok miatta volt ez az egész elcseszett ügy. Nem vettem a szívemre Alex reakcióját, azért ki mondaná azt, hogy utálja a saját nagyapját?! - Igen járunk, egy éve már. – felelem neki teljes nyugalommal újfent majd azért csak megüti a fülemet az úgy hallottam már nem című mondatrész. Így nézek rá felhúzva a szemöldökömet. Egyértelműen leolvasható a válaszokat akarok kifejezés. – Ki volt az a valaki? Szívesen elbeszélgetnék vele egy kicsit. – húzom összébb szemeimet ami nem jósol semmi jót a delikvensnek. Sok minden van amiről a többiek nem tudnak kettőnket illetően. Ami jól is van így. Viszont rohadtul utálom mikor pletykálnak és főleg ökörségeket. Azt hiszem a makacsság és eme velejárói családi vonás lehet. - Még mindig kellemetlenkedik? Ha akarod szívesen elbeszélgetek vele, kezd irritálni, hogy folyamatosan téged pécéz ki. – látszott rajtam, hogy nem rajongok a lányért. Aki a családomba köt bele annak velem is szembe kell néznie. – Lehet megette, ki tudja titkon szereti a pergament… - próbálom azért némi viccel elterelni a dolgot. Nem mintha ettől kevésbé lenen bosszantó a kis bajkeverő, de elképzelni egy ilyen szituban már megéri. - Jaj kérlek ne! Örökké hallgathatnám, hogy mert te bemertél jönni. Amúgy is egy fiúnak mutogasd a csodás bájaidat. Végén még féltékenységi jeleneteket okozol itt a klubhelyiségben. – fújom ki a levegőt. A véla vérvonal egyszerre áldás és átok. Meg kell nagyon válogatni azokat akik tényleg téged látnak és nem a képességed csili-vili oldalát. Ettől még a hideg is kiráz, de van amit te választasz és van amit nem. - Azért néha egy-egy önzetlen vitéz is feltud tűnni a színen, nem gondolod? Mármint oké én is szivatlak a kis fogadásokkal, de szívesen segítek bármiben ezeken felül. Bár tény ami tény, hogy nem mindig magunkból kell kiindulni. Amúgy is néha önzőnek is kell lenni. – legyintettem. Régebben igazi szemétláda tudtam lenni. Nem voltam éppenséggel az angyali élet mintaszobra. Flancoltam, ha úgy volt és igazi kis selyemfiú, gazdag ficsúr képét éltem. A betörés és a majdnem halál eléggé helyrepakolt. Persze innen az is adódik, hogy a pénz nem minden és általában a rossz sül ki belőle nem a jó. Nekem van egy elég elcseszett példám erre mégpedig a nagyapám. A szüleim mások, de olykor a rossz tanácsadó mélyebb lenyomatot hagy benned így vagy úgy. Persze ezzel nem arra utalok, hogy mindenki egyforma. Mindenki más és mást vesz előre érdemlegesen. Ez alól Lydia néni sem kivétel vagy éppen Alex. Néha úgy érzem, hogy Dany-vel mi vagyunk a testőrei. Erre elnyomok egy mély sóhajt. Kezdem még jobban érteni a nagytesó szerepét. Két húgom van egy helyett. - Szerintem szénné röhögnéd magadat rajtam. Nem vagyok valami jó a barátnők bemutatásában. – hümmögtem fel. Persze megtudom játszani a mindig magabiztos fiút, de belül nagyjából a gyomrom megszűnik létezni. - Nincs. Nem nemesi családból való és jól is van ez így. Ez az egyik amit szeretek benne. – vállat vontam. Nem néztem le sohasem Sheilah-t mert mugli születésű. Imádja a testvéreit is és ettől is olyan édes. Persze mindenki másképp látja ezt az egészet. Aki meg beakar szólni erre úgy is velem gyűlik meg a baja. Sosem értettem ezt az aranyvér bolondériát. Nem mindegy? Mágia az mágia így is úgy is. - Tudod milyenek a szülők ilyen tekintetben. Lehet jobb lenne a fokozatos dolog, de ezt még Lilah-val is meg kell beszélnem. Amúgy is ti tudjátok már az igazat. Mármint Alfie, Simon, te és a hugi… meg azt hiszem már Dany-nek is említettem. – filózok el a dolgon egy röpke pillanatig. Egyszóval, ha nagyon akarják anyámék bárkiből kiszedhetik a baromságukat ami cseppet sem tölt el örömmel. Mármint megbízom bennük, hogy nem kotyognak, de a az ősök olyan praktikákat is bevetnek amiről nem is álmodnánk. Csak hát a Lilahval közös titkunk és a felmerült dolgok bennem eléggé keményen szét tudnak csapni. - Hmm te vagy a másik hugim szóval néha kicsit kaphatsz kényeztetést. – mosolyogtam kicsit rá azért. Hiszen olykor nem kell marha komolyan venni a dolgokat. Élvezni is kel laz életet még, ha nekem mostanában nem igazán akar ez sikerülni bármennyire is próbálom. - Van elképzelésed milyen ruhát is akarsz vagy majd az üzletbe szembe jön az igazi? – tudakolom tőle felhúzva a szemöldökömet érdeklődve. Talán könnyebb, ha már van egy előre elképzelt dolog a fejében. Bár ki tudja a lányoknál miként mennek ezek a dolgok, ez számomra mindig is nagy kérdőjel volt amit sose bírok megfejteni.
- Hm? - döntöm oldalra némileg kérdőn a fejem a kijelentése hallatán. Nevezzetek ostobának, de néha teljes mértékben kihagy az agyam. Egyszerűen nem vagyok képben és kész. Ennek révén pedig nem igazán értem, mivel is szeretne célozni ezzel Dietrich. Plusz egy ember? Ki? - A nagyapáddal? - nyögöm ki végül a végső következtetést. Oké, Alex, te sík hülye tudsz néha lenni, de komolyan. Hogy a fenébe nem hajtott el még a maga közeléből Dietrich, azt én sem értem. - Jártok? - pislogok párat meglepetten. - Jaaa... - jelenik meg végül egy röpke fintor a szám szélén. - Tényleg - biccentek párat, mintha ezzel minden egyes szavát nyomatékosítanám magamban. - Nem mindig lehetek én se képben. És különben is, mintha valakitől azt hallottam volna, hogy már nem - teszem azért még hozzá ezt a kínos kis információmorzsát. Tisztában vagyok azzal, hogy a pletykákra nem adunk, szóval most elég szépen beleestem ebbe a hibába. Dietrichet is megkérdezhettem volna, de mindegy. A lényeg, hogy ismét mindenről tudok és még azelőtt tisztázta a dolgot, még mielőtt nagyobb félreértés születhetett volna belőle. - Ja, ott van például az az Outterridge is - forgatom meg a szemeimet bosszankodva. Talán Dietrich számára nem újdonság, hogy mennyire nehéz dolgom van a mardekárban, mivel apám révén mugli születésű vagyok. - Azóta se tudom, mit tett a dolgozatommal... - dohogok magam elé mérgesen egy kört. Nyilván eltüntette. A fenébe azzal a ribanccal! Egyszer megfejelem, abban biztos lehet. - Engem nem zavarna különösebben - jegyzem meg a hálókörletes dolgot illetően. - És szerintem a srácokat sem - vigyorodom el szélesen. - Örülnek, ha látnak egy jó nőt a szobájukban... Nem ismerem Dietrich szobatársait, de véla vagyok, jól nézek ki, csinike vagyok és szexi. Rengeteg előnyöm van, szóval esélyesen mindenki rajtam csüngene a tekintetével. Mi több, ruhát se kellene válogatnom, mert készségesen segítenének számomra benne. Codyval járok ugyan, de más fiúk segítségét elfogadhatom, nem igaz? Ha az ember jól néz ki, használja is ki annak az előnyeit. - A gond itt csak az, hogy a világ az anyagiakra épül - tárom szét a karjaimat. - Senki sem fog önzetlenül segíteni, ezt elhiheted - eresztem le végül a kezem. - Senkit sem érdekel más nyomora, ha nem csinálhat pénzt belőle magának - söprök ki az arcomból egy kósza tincset. Dietrich családjának van pénze, szóval ő ritkábban szembesül ilyesmivel, de ettől függetlenül a probléma maga jelen van. Mindenhol. Sok problémás ügyem van ugyan, de a család szent és sérthetetlen a szememben. Dany mellett nőttem fel, ő mindig mellettem állt, megmutatta, milyen gyereknek lenni és ezért a mai napig hálás vagyok számára. Anyám ugyan nem a legjobb anya a világon, de az ő családját is szeretem. Vannak ugyan fura dolgaink, de kinek nincsenek? Dietrich és én pedig szinte együtt nőttünk fel. Annak viszont kifejezetten örülök, hogy a kapcsolatunkat illetően nem áll szándékában nyaggatni. Lydia és én két külön világ vagyunk, majdhogynem ugyanolyan személyiséggel megáldva. Ez így elég ütős bomba-alapanyag lehetne, ami az igazat illeti. - Majd rajtam gyakorolhatsz, ha esetleg be szeretnél mutatni otthon valakit - kacsintok egyet, ezzel természetesen Sheliára célozva. - A barátnőd otthon van az ilyesmiben? - teszem fel a kérdést. Egy bálon nem olyan egyszerű részt venni a sok formaság miatt, amelyeket pontról-pontra be kell tartani. Herbs mellett volt ugyanis alkalmam végigjárni ezt a tortúrát. Bájologni és kacagni minden egyes ostoba poénon... Nehéz. Főleg nekem. De magát a rendezvényt imádom a csillogás és gazdagság miatt. Igen, az én szememben sokat ér a pénz és noha nem perdöntő abban, hogy kivel vagyok együtt, azért egy hajléktalannal nem állnék le párkapcsolati értelemben. - Miért nem Sheliát? - pillantok rá. - Nem kötelező rögtön a barátnődként bemutatnod, ha nem szeretnéd - vonom meg a vállam. - De talán megmutathatnád neki, milyen az a világ és mondhatnád azt, hogy régi ismerősöd - adom a tippeket. - Legalább szoknák és nem szakadna össze a világ, ha kiderül, hogy együtt vagytok. Fokozatosan a legkönnyebb beadagolni. Ha pedig időközben szétmennének, akkor nem kell magyarázkodnia, hogy miért szakítottak. Nem lesznek kínos kérdések, hiszen senki sem fogja tudni, hogy együtt voltak. Olyan gyakran azért nem rendeznek bálokat, szóval Dietrichnek és Sheliának lesz bőven ideje eldönteni a következőig, hogy menne-e hosszabb távon vagy sem. Bár, egy év azért mégis egy év. - Igen-igen, az jó lenne! - bólogatok lelkesen, csillogó tekintettel. - És köszi - teszem azért még hozzá. - Majd meghálálom. Nem vagyok ostoba, ismerem már őt annyira, hogy tudjam, pénzt nem fogadna el ezért cserébe. Ajándéknak szánja, de igen drága holmi az ilyesmi, szóval egy apróbb gesztusra számíthat még részemről, még abban az esetben is, ha nekem nincs lehetőségem ilyesmire kiadni a pénzt.
Megforgatom a szemeimet a mondatára, de csak legyintek egyet mint akit amúgy marhára nem érdekel az egész. Persze a kérdése jogos és nem nagyon lehet megcáfolni viszont valljuk be, hogy nem csak a világra haragszom… meg leginkább nagyapámmal van kínom. - Inkább a világ mellett plusz egy emberre haragszom igazán. Mert elrendezte a saját életét másét is elakarta. – fújok egyet erre az egészre majd el is húzom a számat. A feltételezésére miszerint valakivel megkéne ismerkednem vágok megint egy pofát. Ugyanis Sheilah-val „járunk” egy éve. - Meg se haragudj kuzin, de nem esett le, hogy Sheilah és én járunk? Már egy éve boldogítjuk egymást és elég neki elviselni ezt a szarságot pluszban. – figyeltem Alex-t és megrázom a fejemet. Bár elég furán hat, hogy pont ő aki a folyosókon lófrál sokszor nem hallott erről, mindegy is. - Még a szépséggel nem is lenne baj, csak sok az ostoba vadbarom. – húzok egyet a számon. A vélaság és azok leszármazottjainak szívás az élete. Nem mintha különösebben meghatna a dolog mert szó sincs róla. De olykor elég idegesítő ez az egész. Igaz ezért senkit sem hibáztathatunk, hogy minek született. Azok akik pedig az állatkertből szabadultak és mégis elítélik ezért a másikat vagy kihasználják… nos gyulladjanak fel spontán belülről. - Jól van, nyugi mondom kapsz ruhákat. Csak elég hülyén venné ki magát, ha becsörtetnél a fiúk hálókörletébe szóval összeszedek egy rahedlit és valahol válogatsz. – válaszoltam neki. Túl jól ismerem ahhoz, hogy ne tudjam miszerint a nyakamra járna napestig és hallgathatnám, „De amúgy te mondtad, hogy adsz!”. Kösz inkább megelőzném eme hurrikánt. - Talán lehet róla szó, de mindent is pénzzel nem lehet megoldani. A pénz okozta ezt az egész gond halmazt is aminek a tetején ülünk anyámékkal. Nem mintha ők tehetnének róla, de van elég családtag akinek kevesebb az IQ-ja kettőnél. Tisztelet a kivételnek… mielőtt még mellre szívod. – nézek rá jelentőségteljesen, hogy ne kapja fel a vizet. Van elég gondunk mind a kettőnknek anélkül is, hogy vitáznánk emiatt az egész miatt. Inkább legalább mi tartsunk össze… nem kérek a plusz drámából. Így is eléggé az van körülöttem. - Tényleg hálás vagyok. – néztem rá valamivel értelmesebb ábrázattal mint a komor és ingerült vonások. Megpaskoltam a kezét és kicsit megszorítottam a kezét. Tényleg hálás vagyok, hogy gondol ránk és nem is vehetem rossz néven, hogy próbál velünk törődni. Megnyugtató és valahol kedves gesztus. Ezért jó, ha az ember nem marakodik az unokatestvérével, hanem kibírnak jönni egymással. Számíthat egyik a másikára. - Majd lesz ez másként… talán. – hümmögtem halkan elgondolkodva. Nem tudom miként lehetne ezt közöttük rendbe pofozni. Az idő és majd a távolság talán megoldja, de persze vannak esetek amik javíthatatlanok. Fintorogtam is erre egyet belegondolva a dologba. Nagyapámmal én például soha a büdös életben nem lennék hajlandó kibékülni. Amikor belém karol és elindulunk fel is vetem számára a bált hátha kicsit felcsigázza a dolog vagy ilyesmi. Végülis miért ne? Legalább nem csak a nemesség arcát kell bámulnom naphosszat. Kiver tőle a víz az fix. - Persze, bál. Ha gondolod vehetünk elkísérlek és olyat választasz amilyet akarsz. Amolyan uncsitesó ajándék, ha úgy tetszik. – adom be a derekamat mert biztos rágná a fülemet, meg amúgy is ennyit megtehetek. Nem hiszem, hogy beszakadna valami is és valószínűleg Sheilah-val is végig megyünk ezen a procedúrán csak jussak el oda, hogy megkérdezzem ezt tőle. Remélhetőleg nem kap sikítófrászt és az egyéb gondról is terelődne a gondolatunk. Főleg az enyém… az első csók óta eléggé… hümm furán érzem magamat. Na jó tudom miért érzem furán magamat mert szerelmes vagyok belé, de ez más kérdés és más lapra tartozó dolog. - Akárkit hozhatsz akit jónak látsz. Mindig a plusz egy fő megengedett. – pillantok rá miközben bandukolunk. Nem tudom kit akar hozni, de ez már az ő dolga meg azé akivel lepárbajozza. Nem sokan szeretik a felfordulást, de ki is hibáztathatná az embereket ezért? - Én is majd viszem magammal Lilah-t már, ha eljutok odáig, hogy megkérdezzem. – felelem neki. Elég hülyén jönne ki, ha nem vinnék senkit és egy nyafka kisasszonyra nem vágyom. A legtöbb nemesi lány kész vicc és hamarabb mennek az agyamra minthogy egyáltalán beszéljek velük érdemlegesen. A tipikus letörik a körme és sírórohamot kap meg hisztizik. - Mikor akarsz menni ruhát venni? Valamelyik hétvége? Lemehetünk a Roxmorts-ba van egy rakat jó üzlet. – ajánlom fel neki, hogy minél hamarabb túl legyünk ezen a dolgon. A férfiaknak amúgy is haláluk a vásárlás.
- Nem vagy az esetem, bocsika - füllentem szemrebbenés nélkül Dietrich következő szavai hallatán. Igen, tényleg lehetne kedvesebb, de hát én se a cukiságomról vagyok híres, szóval ezt miért is várjam el a rokonaimtól? Dany elég mézes-mázas tud lenni, ha azt kívánja a helyzet, eme tényező pedig bőven elég a szememben. Majd ő kiveri a cukiságfaktort helyettem is, ebben teljes mértékben biztos vagyok. - Inkább csak az egész világgal? - vonom fel a szemöldököm és vágom csípőre a kezem, miközben igyekszem amolyan "nekemelmondhatodmibánt" fejet vágni. Nincs bajom a stílusával, tényleg, de ez annyira nem passzol hozzá. - Szerintem jó lenne megismerkedned valakivel, mert különben ez az egész dolog fel fog emészteni - csóválom meg végül a fejem cicegve. Egy lány kellene Dietrich életébe és máris minden a helyére kerülne. Abban az esetben ugyanis aligha lenne ideje ilyesmiken kattognia. - Nekem mondod? - nevetem el magam a szavai hallatán. És igen, vélaszármazékként sokkal, de sokkal nehezebb a dolgom, mint egyébként. - Ki hitte volna, hogy ennyire nehéz szépnek lenni? - sóhajtok egyet, mintha valamiféle katasztrófa történt volna azzal, hogy egy ilyen bájos pofival láttam meg a napvilágot annak idején. A felnőttek még tartják a szájukat és általában nem bunkóznak velem a szépségem miatt, de a kamaszok, akik között egyébként is a külső számít... A lányok egyértelműen kinéznek maguk közül, csak azért, mert én szenvedés nélkül érem el azt, amiről ők csupán álmodozhatnak. Bármelyikük pasiját az ujjaim köré tekerhetném pillanatok alatt, ezzel pedig ők is tisztában vannak. - Dehogynem. Külön listát vezetek az ilyen csajokról - sóhajtok egyet. - Mindegy, annyira talán nem is fontos - legyintek. - De a ruhákkal kapcsolatban még keresni foglak - emelem fel a mutatóujjam, mintegy ezzel is súlyt adva a szavaimnak. Vigyázz, Dietrich, mert én mindenkin behajtom az adósságát, ehhez kétség sem fér. Nem felejtek egykönnyen, de ezt ő is igazán sejtheti. A hatodik érzék pedig... Hát, fogalmam sincs, engem mennyire érint ez az egész dolog. Sohasem állítottam magamról, hogy rendelkeznék ilyesmivel. - Esetleg vehetnél magánórákat - vetem fel a lehetőséget. - Sok olyan ember van, aki jó pénzért olyasmire is megtanít, amit itt nem mutatnak vagy csak később - folytatom végül. - Neked az anyagiak nem jelentenek gondot. Keress valami alakot, aki nem az ijedős fajtából való és készséggel mutat számodra egy-két olyan átkot, amelyet elsajátítva biztonságban érezheted magad... Én kétségtelenül ezt tenném, főleg abban az esetben, ha annyi pénzem lenne, mint az ő családjának. Elhiszem, mennyire ijesztő és kilátástalan lehetett a helyzetük akkor és ott. Nyilván azt hittén, nem jutnak már ki élve többé onnan. Én is féltem volna és a mai napig megviselne, még abban az esetben is, ha ezt senkinek se mondanám. - Ne viccelj, ő szerintem szívesen lát titeket. Bármikor - Igen, elvégre apám olasz és tőle nem áll messze a jövés-menés fogalma. Ha nem az ő haverjai csöveznek nálunk, akkor a mieink, ergó igazán megszokhatta már a jelenséget. És általában még örül is annak, ha van kire főznie-sütnie. Komolyan, mintha a cukrászdában már nem robotolna így is eleget. - Hááát, néha elég sok az a fűszer, amelyet az orrunk alá tud törni - sóhajtok egyet gondterhelten. Anyám stílusa és a hülye házassági tervei... Mit ne mondjak, néha eléggé ki tudja verni nálam a biztosítékot. Nyár óta nem találkoztam vele, de azóta is folyamatosan bombáz az ostoba leveleivel. Egy ideje már el se olvasom, mert szinte mindben az áll, hogy menjek haza és ismerkedjek meg a vőlegényemmel. Hát, azt lesheti. Megírtam neki, hogy van már valakim és hagyjon békén az ilyen hülyeségekkel. Akkor küldjön baglyot, ha valóban fontos a mondandója, mert egyébként csak feleslegesen pazarolja a tintát. - Azt inkább megtartom neki - öltök nyelvet az unokatestvéremre, majd a sétáljunk egyet-felvetése hallatán belé karolok. - De. Benne vagyok - biccentek egyet ártatlan képet vágva. Brutálisan jót tenne már egy kis friss levegő, annyi szent. - Komolyan? Bál? - csillan fel a tekintetem a szavai hallatán. Én - vele ellentétben - imádom a hasonló eseményeket. - Veszünk ruhát is? - csimpaszkodom belé. - Kérlek, mond, hogy veszünk ruhááát is! - meredek fel rá kérlelő tekintettel. Imádom a puccos, báli ruhákat és az ottani fényűzést és azokat a díszes termeket! Hercegnőnek érzem magam, a kislány-énem pedig szinte egyből elő is bújik belőlem. Olyankor átélem azokat a meséket, amelyeket annak idején csak olvashattam. - Vihetek magammal valakit? Na, nem Galent, isten ments! Majd kitalálok valamit azt illetően, hogy miért nem ő tartott velem. Cody sincs oda a hasonló rendezvényekért, de mellettem muszáj lesz megkedvelnie őket. Mert hogy én elrángatom mindenhova, az biztos.
- Ilyen bókot is rég kaptam bárkitől is. Nem lennénk unokatestvérek akkor azt hinném, hogy akarsz valamit. – forgatom meg a szemeimet. Na jó talán nem kellene harapósnak lennem, de hát mit tehetnék. Mostanában annyi türelmem van mint egy robbanni kívánó bombának. Tény, hogy sokat változtam az eset óta. Elég, ha nagyapám egy igazi szemétláda, nem kell még plusz ilyen a családba, még több bajt hozzak magunkra? Valahogy nem kecsegtet. - Lássuk csak… ha több mindent megtudhatnék egy-két érdekes varázslattól. Akkor talán érdekelne is, de amúgy nem veled van bajom szóval… - sóhajtottam fel és beletúrtam a hajamba. Kicsit ciccenek az egészre, hisz idegesítő és lehet jobb lenne, ha nem a klubhelyiség közepén beszélnénk ezt meg. Akkora füle van egyik-másik háztársnak mintha elefánttal kereszteznék. - A lányok között ugyan akkora a rivalizálás mint a fiúknál. Ősi ösztön amit egyik nem sem tud elnyomni. Ennyire egyszerű. – mutatok rá a dologra. Jó a vélaság is rátesz egy jókora lapáttal, de már ki izgatja magát ezen? Amúgy is nem éppen a képesség miatt nézzünk ki akárkit is. Figyelem, hogy mit mond majd bólintok rá egyetértően. Hiszen valahol igaza van, ámbár lehet valamelyik csaj még lazán is kezelné. - Figyelj, ha úgy van próbálj olyat megtalálni aki talán poénnak fogná fel. Használd a jó kis sas szemeidet és menni fog. Hiszen a nőknek erre is van valami külön radarja, nem? – húzom fel érdeklődve a szemöldökömet. Mindig azt mondja mindegyik lány, hogy biza nekik megvan a hatodikérzékük, hogy ezt meg azt megérezzék. Nem mintha annyira értenék az ilyesmihez. Talán ezért is jó, hogy van lány unokatestvérem. Azért a húgom is meg van áldva három báttyal. - Mondhatni ikrek vagyunk. Szóval most már akkor hívj bátyónak. – vigyorodom el húzva én is az agyát. Hiszen én előbb születtem meg pár perccel mint ő ez a durva. Komolyan néha olyan érzésem van, hogy valamit jól megkutyultak biológiailag. Mindegy is lényegében, hisz mi kovácsoljuk a magunk sorsát. Csak talán ezt a gondolkodást jobban magamba kellene integrálni és nem hülyeségeken aggódni talán. - Attól félek, hogy ez újra megtörténhet és ugyan olyan tehetetlenek leszünk mint akkor. Vagy másokat belerángatunk ebbe az egész katyvaszba. – mondom ki hangosan is a gondolataimat és figyeltem őt. Kis mosoly jelent meg az ajkaimon. – Én benne vagyok és szerintem a többiek is szívesen szellőznének egyet. Majd beszéld meg apáddal a dolgot aztán egyeztetünk. Olykor a család nehéz ügy, de valahol ez adja meg a sava-borsát a dolgoknak, nem? – húzom fel a szemöldökömet kérdőn. Talán még abból nem lehet baj, hogy elmegyünk Rómába. Na meg gondolom nagyapám ügyeit intézik a szüleim ami nem éppen könnyű feladat. Bele sem akarok gondolni, hogy milyen akadályok kerülhetnek még elénk. Lévén mert viseljük a címet és egyéb ilyen ostobaságok. Na meg igazából Mr. Maroni agyára sem akarunk menni… nem mintha mi annyit találkoznánk Lydia nénivel lévén, hogy az időnk nagy részét vagy a Roxfortban tengetjük, vagy pedig valami estélyen parádézunk amin halálra unjuk magunkat. - Nem kell emiatt rosszul érezned magadat, ha az alap dolgok megvannak úgymond már az is bőven elég. Aztán az idő eldönti merre sodor titeket. – vállat vonok. Nem akarok én Alex-ra erőltetni semmit, hiszen ő van többet Lydia nénivel. Mi csak látjuk mint rokont mondhatni és semmi egyéb. Bár szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy anyánk eltérő személyiség tőle azt hiszem. Lennének nálunk is problémák, ha hasonló cipőbe járnánk mint Alex. Talán nem csak nekem lenne jó az a kiszellőzés, de Alex-nak is. - Hát ez igazán szenvedélyes vallomás volt… - mondom árnyalatnyi kis gonoszkodással, de inkább moderálom magamat. Nem akarom, hogy lecsapjon itt ezért, hiszen biztos előjön a védem a pasimat dolog. - Amúgy nem megyünk sétálni? Úgy érzem a falnak is füle nő itt lassan. – fintorodom el. Utálom, ha sokan vesznek körül ilyen témák levitatása közben. Láthatólag többen pillantgatnak felénk amit én cseppet sem kedves pillantással díjazok. - Nem akarsz majd valamikor eljönni hozzánk? Van annyi szoba, hogy belefulladsz a választékba. Talán még egy hülye puccos bált is kifogsz amin szétunhatod a fejedet. – hát a kedvem ettől nem lett jobb. Ámbár elhatároztam, hogy Sheilah-t magammal hívom majd az egyikre, hogy legyen a partnerem. Aztán, ha nem sikítófrászban akar otthagyni akkor berendszeresíthetjük a dolgot. Anyámék csak nem dobják le a láncot emiatt.
- Elég hervasztó mostanában a közelséged, ugye tudsz róla? - csusszan fel a szemöldököm a homlokom közepére egy apró fintor kíséretében, ezzel is lereagálva a téma iránt (nem) mutatott lelkesedését. Ennél sokkal, de sokkal másabb szokott lenni, én pedig - szerintem - értek az emberekhez. De ha mindhez nem is, hát Dietrichez nyilván. Elvégre, ő az unokatestvérem vagy mi a szösz! Ha én nem ismerem, akkor mégis ki más lehetne képes rá? - Van egyáltalán olyan téma, ami egy kicsit is feldobná a kedved? - csusszan ki a számon a kérdés. Ha kell, beszélek én vele a nőkről is akár, csak ne legyen ennyire... ennyire... áh, nem is tudom, mi lenne rá a legmegfelelőbb szó. Igenis a régi Dietrichet szeretném, még abban az esetben is, ha néhány esetben elég sznob tudott lenni másokkal szemben. Neki még ezt is képes voltam elnézni. - Annak készültem - vonom meg a vállam a szavai hallatán. - Mindig is fiúk vettek körül, a lányok nem igazán kedveltek - Komolyan úgy beszélek, mintha mára olyan sokat változott volna a helyzet... - Mindegy, a lényeg az, hogy velük jobban kijövök, mint a csajokkal - vonom meg a vállam. Igaz ugyan, hogy a vélaságom miatt felettébb nehezen megy a beilleszkedés számomra, de amíg a fiúk kedvelnek, addig a lányok ki nem állhatnak. És ki keresi önszántából azok társaságát, akik kígyót-békát köpnek rá? Nem én! Vagyis, de, mindezt viszont csakis a népszerűség miatt teszem. Menő szeretnék lenni, ez az igazság. - Kénytelen leszek, mivel én nem rendelkezem azzal, amivel ti - sóhajtok egyet. - Nyugi, nem áll szándékomban ágyba rángatni. Amint sikerül a színjáték, bevallom neki, hogy mi is a harci helyzet pontosan. Csak remélem, hogy nem bántom meg a kelleténél jobban - teszem még hozzá, hiszen tényleg nem áll szándékomban senkivel sem hosszabb távon a bolondját járatni. Tisztában vagyok azzal, milyen szerelmesnek lenni és elég kellemetlen is lehet a szituáció, ha esetleg komolyra fordul a dolog, majd koppan a kiszemeltem. - Azt sose tennéd meg a legdrágább unokatestvéreddel - húzom az agyát vigyorogva. Ismer engem, tudja, mennyire fontos számomra a pénz, de közben azt is, hogy engem nem csak ez éltet. Igen, az anyagiak nélkül nehéz az élet, ezt bevallom, de senkit se használnék ki csak azért, hogy meggazdagodjak. Galen ugyan más tészta, de az is csak üzlet, nem valamiféle akaromapénzed-dolog. Kölcsönösen jót teszünk egymásnak. - Félsz? - teszem fel az eszembe ötlő kérdést és szinte ugyanarra gondolok, amire ő is. Hogy ez az egész talán ismét megtörténhet. Újra és újra az életükre törhetnek. - Figyelj, én nem tudok ebben segíteni, de ha gondolod, valamikor eljöhetnél hozzánk Rómába - vetem fel végül az ötletemet. - Eljöhetnétek... - csapom még hozzá, hiszen mindannyiukat szívesen látom. - Apám nem különösebben van oda Lydiáért, de szerintem veletek semmi baja se lenne... Dietrich nem ismeri még az olasz családomat, nekem pedig egyébként is szándékomban állt meginvitálni őt oda valamikor. Így pedig lesz némi terápiás célzata is a dolognak. Távol lesz attól a helytől és közegtől, ahol ez az egész történt. Nyilván nem megoldás, de ha csak kis időre felejti is el, amit átélt, akkor már megérte. - Nem is tudom... - harapok az ajkamba bizonytalanul. - Már kiskorom óta nem valami jó a viszonyunk és nem hiszem, hogy ez már valaha is változna... - Maximum csak akkor, ha Lydia lejjebb adná az irányításmániáját olyasvalakivel kapcsolatban, aki meg pont erre allergiás, de nagyon. Nem szeretem, ha elnyomnak. - Szeretem őt, de nem anyaként - jegyzem meg végül. - Ez az egész marhára bonyolult így - legyintek egyet végül. Sose voltam valami jó az érzelmeim szóba öntésében. Érezni érzek, de az, hogy beszéljek róluk... Lydia pedig pont ebben gyenge. Az emberek lelki oldalát képtelen átlátni, hiszen számára a külsőség a minden. - Engem nem érdekel a pénze - Meg Galen sem, de ez maradjon inkább az én kis titkom. - Nyilván van neki, de nem azért vagyok vele - Hanem az üzlet miatt. - Más értékeket láttam meg benne - A sok-sok knútot meg galleont, amit majd fizetni fog nekem. - Szeretem őt - Vagyis a pénzét. De hogy majdnem elnevetem magam beszéd közben, az is biztos. Csakis az ment meg a csúfos lebukástól, hogy eszméletlen fapofákat vagyok képes néha magamra ölteni. Halleluja!
A fintorára csak egy legyintés volt a válasz semmi egyéb, nem olyan rossz a wc mint amilyennek beállítják. Szerintem a lánymosdók sem egy tündérmesében felépített bódékból állnak. Ámbár ez csak saját vélemény semmi egyéb. - Nem is gondoltam, hogy képes lennél esetlegesen megkukkolni őket. – morgom az orrom alatt kicsit sem lelkesen. Miért kell a lányoknak olykor túlkombinálni a dolgokat? Mintha ez valami berögződés lenne náluk. Legalább Sheilah nem megy nonstop az agyamra. Ami nagy szó mert a lányok nagy felét elszoktam hajtani magamtól, ámbár vele első perctől kedves voltam. Nem mintha amúgy csak a találkozásunk lett volna erre kifogás, egyszerűen nem akartam vele szemétkedni, hanem végre valakinek megmutatni azt aki vagyok. Aztán rajta múlott, hogy elfogad e így vagy elküld a bús bánatba. Lehet nem én vagyok a legjobb fogás személyiség téren, de hát istenem. Nem lehet senki sem olyan makulátlan és mindent tudó patyolat tiszta. Így is hagyján a régi személyiségemmel lehet ténylegesen elkergettem volna magamtól. Na az más kérdés, hogy tuti kapok tőle oltást, ha olyat teszek, de még ez is aranyosnak hat mint bántónak. - Azért nem kell ám rögtön gengszterbe átvedlened mint aki most szabadult valami zárt intézményből. Még a végén én kapok miattad mert elkezdesz nagymenősködni a folyosókon. Elég, ha valami értelmes fiú figurát kitalálsz nem kell túlgondolni a dolgot annyira. Még a végén azt hiszem srácnak készültél csaj helyett. – húzom fel a szemöldökömet amolyan kérdő fennhanggal, de nem igen kapok erre se választ. Vagy csak szimplán kiakad aztán én meg gondolkodhatom, hogy most mi a baja. Szerintem kellene írni a nőkről egy kézikönyvet. Lehet biztonságosabban élnénk mi hímneműek. Így nagy az esélyi rátája annak, hogy megfojtanak minket egy kanál vízben. - Amennyiben sikerül lehet róla szó, de azért remélem utána beismered a csajnak, hogy miújság. – nézek rá jelentőségteljesen, hiszen úgy is majd később kiderülne, hogy ő öltözött be faszinak. Abból meg később csak még nagyobb felesleges dráma alakulna ki semmi egyéb. Dany pedig a fejemet venném amiért Alex-t valami hülyeségbe megint belekevertem. Na kösz nem, abból nem kérek. - Ez az egyetlen szerencséd máskülönben már kitettem volna a szűrödet… - mondom neki egy kis mosoly kíséretében, hogy azért elvegyem a szavak élét. Hiszen, ha úgy látnám, hogy csak hátsószándékai vannak kíméletlenül küldeném el a fenébe és hátra se néznék bármi is történjen. Nem vagyok általában egy jótékonysági alapítvány személyiség semmilyen téren. De a család az mégis csak család bárhonnan nézem. - Nincs semmi ilyesmi és ugyan a korosztályunkból honnan akasztanék én le pszichiátert? Jelenleg jó nagy titok alatt őrzik a szüleim ezt. Lehet jobb is így hiszen nem tudhatjuk mi történhet. – erre utalok arra is, hogy simán megint ránk támadhatnak. Akár az iskola falai között is olyan helyszíneken amiről azt hinnénk tök biztonságos. Nem hiába kezdtem el magamat fejleszteni. Kell a védelem és ez alól nem képez kivételt a mások védelme sem. Amennyiben a közelemben vannak lehet ők is veszélybe sodródnak. - Azt hiszem neki sem könnyű ez az egész, hiába nem volt ott. – nézek el egy kicsit Alex feje felett egy pontra ami csak úgy random elém került. Nem tudom, hogy közöttük azóta történt e valami, de nem feltétlenül kell ellöknünk a szüleinket még, ha problémások is. Talán mindenkinek meg van a maga keresztje. Van aki megosztja másokkal, van aki nem és gyökérségeket produkál. Nos az esetek nagy százalékában talán a gyökérségek halmozása sikerül. - Ki tudja, lehet beszélned kellene vele és megtudnád. Olykor kretének a szülők, de nekik köszönhetjük, hogy élünk. Nem azt mondom minden baromságot be kell nyelni tőlük, mert az fizikai képtelenség lenne, de olykor jó, hogy vannak. Nem vagy annyira hontalan… vagy ilyesmi. – sóhajtok fel ezen. Hiszen ez az aranyvérű idiótaság már az én agyamra is kezd rá mászni. Mintha valami díjnyertes uszkárt akarnának megszerezni. Egyre idegesítőbb és amúgy is talán a belsőt kellene nézni nem azt, hogy mennyire vastag a bankszámlája. Nem mintha ismerném a srácot akivel összeállt hiába vagyunk háztársak. Szerintem úgy mind a kettőnknek van jobb dolga mint egymás után koslatva szimatolni. - Szerintem meg a személyiséget kéne megnézni mert a külső változni fog, de a belső valószínűleg nem fog gyökeresen átalakulni. Nem éppen a pénztárca vastagsága a lényeg… tudod a vagyonos ficsúroknál olykor előjön az undoritisz emiatt. – dörmögöm most már egy kicsit morcosabban, hisz nekem is van ebből elég vaskosan részem. Olyan mintha piócákat akarnál levakarni magadról és nem, hogy fogynának szaporodnak. Szóval inkább jobb lassan járj tovább érszet játszani mint futni fejetlenül a baromságba.
- Hát, azt inkább hanyagolnám, köszi - fintorodom el egy pillanatra, amint feldobja azt a lehetőséget, miszerint a fiú WC-be is bemehetek. - Valahogy nem különösebben érdekel, ki milyen módon végzi a dolgát - forgatom meg a szemem. Különben is, el tudom képzelni, miként nézne ki az a mosdó, ha a házimanók nem takarítanák szorgalmasan a kastély azon szegleteit. Elméletileg a fiúk hanyagabbak, mint a lányok, ami nyilvánvalóan felérhet egy természeti katasztrófával, ha azt vesszük alapul, hogy az én szobám is úgy néz ki néha, mintha egy tornádó csapott volna le rá a közelmúltban. Ha apám nem tudna a cukrászdai melóval fenyegetni, akkor esélyesen nem is raknék rendet magam után. Amolyan kamaszos felfordulás, ami szerintem még tök cuki is, csak hát ezt a negyvenes korosztály már sokkal, de sokkal nehezebben értékeli. Csak remélni merem, hogy én nem leszek ennyire begyöpösödve öregkoromra. - Ha téged és Danielt veszlek alapul, akkor elég lesz morcosan néznem és néha egy-két hegyi beszédet felböfögnöm - állapítom meg. Persze, a ruházat az azért már teljesen más tészta. Azt muszáj lesz lecserélnem. - Esetleg még pár verekedés is belefér és talán egy-két csajok után való füttyentés is. Ja, plusz keresnem kell egy-két havert, akikkel lóghatok a folyosókon órák alatt, hogy elszívhassunk egy-két slukkot... A menőbb srácok ezt csinálják, számomra pedig egyértelmű, hogy abban az egy hétben nem valami unalmas kockát fogok alakítani, hanem egy vérbeli macsót. Izmaim ugyan nincsenek és nagy eséllyel nem is a lányos arcvonásaim illenek ebbe a képbe, de mégis megpróbálom. Van pár haverom, akik nem pont a mintatanulók életmódját élik és órák alatt leginkább egy félreeső zugban cigiznek vagy robbanós snapszliznak. Ők simán bevennének maguk közé arra a kis időre. Csak még azt kell elintéznem, hogy ez ne jusson vissza Daniel fülébe. - Ha jól csinálom, talán még egy lányt is fel tudok majd szedni egy kamu-randira - ráncolom a szemöldököm. - Abban az esetben kapok bónuszt esetleg? - pillantok reménykedve Dietrichre. Vagyok annyira jó színész szerintem, hogy valakit ennyire átejtsek a palánkon. Nyilván nehéz dió lesz, de megoldom. Százfűlé-főzettel sokkal könnyebb lenne, de abban mégis mi a kihívás? Annyira azért nem vagyok felelőtlen, hogy ne vigyázzak a cuccaira. Már csak azért sem, mert nekem nem lenne pénzem megfizetni őket. Dietrich családja eszméletlenül gazdag és nem lenne valami jó ötlet részemről tönkretenni a méregdrága ruháit valami vad buli kedvéért. Arra nekem is vannak gönceim és hát szórakozni nem pasiként áll szándékomban menni. - Csak amikor tényleg úgy gondolom - simogatom meg szórakozottan azt a pontot, ahol a homlokomra pöckölt, majd engedem le ismét a kezem. - De egyébként tényleg bírlak titeket - teszem hozzá, még mielőtt úgy érezné, hogy csakis a pénze miatt ragaszkodom hozzá. Nem állítom, hogy néhány esetben nem jön jól az anyagi háttere, de egyébként is szeretem őket. Csak hát na... Vannak napok, amikor jó hasznot is húzni belőlük. - De így teljesen összeroppantok lelkileg - fintorodom el a szavai hallatán. - Tényleg nincs semmilyen mód sem arra, hogy valakivel megbeszéljétek ezt? Egy legjobb haver esetleg? Akinek véletlenül van pszichiáter végzettsége is? Mert itt egy egyszerű ember nem képes segítséget nyújtani, ebben biztos vagyok. Dobálhatnám Dietrichnek a jobbnál jobb javaslataimat, de mégis mit mondhatnék, amikor még soha életemben nem kerültem ehhez hasonló helyzetbe? Engedje el? Valóban ennyire egyszerűen működne az ilyesmi? Nem hiszem, hogy egyik pillanatról a másikra el lehetne felejteni az ilyesmit. - Szerintem majd megpróbálok beszélni velük - sóhajtok egyet gondterhelten. Nem vagyok Daniel, akinek kapásból minden érzelmi helyzetre van valami megoldása, de tudok hallgatni, ami talán ebben a helyzetben aranyat érhet. Bár, esélyesen a húgával lenne jobb kezdenem, hiszen mindketten lányból vagyunk, ennek révén pedig a lelkivilágunk is közelebb állhat egymáshoz. - Nem - csóválom meg a fejem. - Én és Lydia nem beszélünk valami sokat. Hívhatnám anyának is, csak itt az a gond, hogy nem megy. Amióta időm nagy részét Rómában töltöm, kissé leszakadtam anyámról érzelmileg és a hülye gyerekkorom miatt szólítom őt a keresztnevén. Lehetne Lydia őrmester is, mivel annyira szigorú volt, de ennyire azért ne menjünk bele ebbe. - Szerintem jelenleg is ujjong örömében, amiért egy aranyvérű pasival álltam össze - utalok itt Galenre és anyám mániájára, miszerint valami gazdag pasival kellene leállnom, hogy neki annál jobb legyen. Fogalmam sincs, mit szólna, ha rájönne, hogy ez az egész csak egy jól felépített üzlet és semmi több.
- Jól van, legyen. – mondom neki tökéletes pókerarccal. Amúgy is szerintem, ha megpróbálnám lebeszélni róla nagyjából nulla lehetőségem lenne az egészre. Úgy is kitalálna valamit, hogy megszerezze azt a növény darabot. A kiskutya nézésre egy sóhajt azért kieresztek mert tudom jól, hogy ezzel is szeretne hatni rám. Pedig aztán én sem vagyok könnyebb falat mint Dany. - Felőlem aztán a fiú WC-be is bemehetsz… vagyis legalább egyszer. Ugyan ki venné észre? Hiszen akár még parókát felvéve is megoldható a haj problémád legalábbis. – fixíroztam őt elgondolkodva. Meg biztos van valami cucc amitől megoldhatja a nagy fejtörést. Nem igen tudom elképzelni, hogy pont neki ne lennének ilyesmi dolgai. Igaz vannak az embereknek olyan oldalai amit mi nem igazán ismerhetünk, nem igaz? Végülis nem vagyunk egymás szüleje. A kérdésére kiszökik belőlem egy apró nevetés. - Esetleg, ha ezt érzed jónak az is simán megoldható! Légy kreatív. Végülis a fantáziád biztos nagy. – vállat vonok. Biztosan már meg figyelt egy-egy fiút vagy úgy Dany-t, hogy miként viselkedik. Nem lehet annyira nagyon nehéz menet ez az egész. Persze mit is tudok én erről, eddig nem igazán gondolkodtam, hogy nőnek öltözzek és igazság szerint ezután sem fogok. Mégis jó murik ezek, érdekes szitukkal főleg, ha valaki bekajálja, hogy ő fiú. Na akkor szerintem teljesen kifogok sülni! - Adok, azzal nem kell bajlódnod. – szemeibe néztem majd azon filóztam vajon egybe kapok e mindent vissza, de nem is nagyon számított. Majd maximum veszek újakat, ha odáig eljutok. Nem mintha szándékomban lenne nagyon elkóricálni mostanság. Így is kissé idegesített, hogy mi lehet anyámékkal. Az még oké is, hogy minden testvérem itt lebzsel, de anyáék csak otthon vannak. - Vajon hányszor is mondtad ezt valamelyikünknek? – húzom fel egy kicsit a szemöldökömet majd gyengéden megpöcköltem a homlokát, természetesen ne úgy, hogy nagyon fájjon vagy nyomot hagyjak. Röhejes, de olykor úgy érzem mintha minimum a bátyjaként mozognék pedig jó, ha pár perccel vagyok idősebb. Talán túlságosan agyamra ment a testvér szerep mostanában a húgomnál. Egy kicsit erre még el is húzom a számat. Őt is eléggé megviselték a történtek és mit ne mondjak eleinte még itt is félt, hogy nehogy ránk találjanak. A szívem mindig elszorul erre a gondolatra. Sokan azt hiszik valami szívtelen dög vagyok, pedig mennyire is tévednek! - Szerinted nem azon ügyködöm félig? Viszont a húgomnak ott kell lennem és támogatnom kell. Itt nem csak magamról van szó. – fújtam ki a levegőt egy kicsit majd próbáltam nem felhúzni magamat ezen az egészen. Túl sokszor volt már, hogy emiatt robbantam, de kifejezetten látszik, a rossz hangulatom. Figyeltem a kérdésre meg legyintettem egyet. - Ebbe szakembert most nem lehet belerángatni. Esélytelen, hogy bármit tudjon csinálni és amúgy is ez olyan szar ügy amibe egy pszichológus nem mászhat bele. – még a végén őt is belerángatnánk ebbe az egész szarba és annyit érnénk el, hogy valami rosszul sülne el. Végén még őt is megakarnák támadni azt pedig én nem viselném túl jól. Így is elég élet veszett oda aznap este ettől még a hátamon is feláll a szőr. - A két bátyám próbálja tartani magát konkrétan leginkább miattunk… a húgom sem azt mondom, hogy drámázik, de egyértelműen látszik nem érzi magát biztonságban. – kicsit szenvedő arcot vágok mert azért valljuk be elég kellemetlen így látni őt. Jobban örülnék, ha újra mosolygós lenne, de ez azt hiszem csettintésre nem megy. Azt sem tudom miért pofázok most erről. Lehet már az agyamra ment az álmatlanság. - Nagy nehezen, de már mindegyiket elkapták. Apám kettőt leszerelt mielőtt értünk jött. De így is… annyian haltak meg… - mondom szinte egy távoli pontra révedbe és érzem, ahogy a testemet átjárja valami hideg érzés. Valahogy a tekintetem is sokkal keményebbé és ridegebbé válik önkéntelenül. Közben az álkapcsom is megfeszül. - Jelenleg is folyik a dolog, de … néha úgy érzem nem megyünk semerre sem. – mormogom és kicsit elhúzom a számat. Próbálok lerázni magamról ezt az egészet, de nem ment és még jobban kezd elharapózni a kezdve, de próbálom gyeplőre fogni. - Gondolom a nagynéném nem mondott neked erről semmit sem… - nézem őt kissé fáradt tekintettel. Nem is testileg voltam fáradt jelenleg, hanem lelkileg. Főleg a folyamatos gyakorlás és tanulás ami beteszi a dolgokat. Nem mintha ebből amúgy is bárki bármit észrevenné. Jobb bizonyos dolgokat hallgatásba burkolódzva csinálni. Ez is pont egy olyan dolog.
Nem szeretem ugyan az iskolát, de még nekem se jutna eszembe felgyújtani. A Mágiaügyi minisztérium emberei ugyanis hamar ráakadnának az elkövetőre, úgyhogy nem is áll szándékomban kockáztatni. Különben is, van még két évem, amíg kötelező itt ücsörögnöm, utána akár búcsút is mondhatok ennek a baromi nagy hodálynak. Megéri hát az áldozatot? Aligha. Szívás lenne pont a sitten megöregedni, amikor annyi minden áll még előttem. - Mert eszméletlenül fontos és szükségem lenne rá - dünnyögöm a lehető legkomolyabb arcomat elővéve beszéd közben. Igenis kell az a fránya növény, szóval nekem bármit megér, ha arról van szó. - És ez az egyetlen olyan dolog, amiben tehetséges vagyok, szóval szépen kérlek - vetek irányába egy kérlelő pillantást, amolyan ártatlan kiskutya-nézéssel megspékelve. Ezt még Danytől tanultam el egészen kiskoromban és azóta néha-néha be is szoktam vetni másokon. Apámnál ugyan nem jön be, de még így is jó az arány, ami az igazat illeti. - Fiúként kell léteznem egy hétig? - ismétlem meg alaposan megrágva a szavait. - Ez ugye nem azt jelenti, hogy még a mosdóban is a fiú WC-be kell mennem? - kérdezem meg némileg ledöbbenve. Remélem, nem lesz a válasza, habár Dietrich néha képes igen kellemetlen meglepetésekkel is szolgálni számomra. Nem mintha amúgy nem lennék pont elég fiús, habár mostanában inkább kezdek én is a nőies vonal irányába topogni. Kell ez a fajta kiteljesedés, erre öltsek magamra fiú ruhákat? - Meg amúgy is... Mégis miként kellene viselkednem? Káromkodjak? Nem mintha ez nem menne számomra, elég cifra szókincsem van ebben a tekintetben, de elég hamar ki lehet szúrni rajtam, hogy nem pasiból vagyok. A testalkatom vékony, talán túlságosan is, egy fikarcnyi erő sem szorult belém. - Adnál kölcsön néhány ruhát? - meresztek végül hatalmas szemeket az irányába. Azért Dietrich cuccai elég menőek és drágák, bűn lenne hát számomra kihagyni ezt a lehetőséget. Ha srácként szeretne viszontlátni engem a folyosókon, akkor tegyen is érte valamit. A kedvére teszek ezzel, szóval tényleg nem lehet oka panaszkodni. - Köszi - vigyorodom el végül, amikor mindenféle különösebb faggatózás nélkül belemegy a kölcsönbe. - Te vagy a legjobb uncsitesó - teszem azért még hozzá, habár ebbe a csoportba tartozik Daniel is, de őt azért nem ilyen könnyű leszerelni, ha kérni szeretnék valamit. Mindig mindenről tudni szeretne, nekem pedig ebben a tekintetben véges a türelmem. Ha minden kötél szakad, nyilván őt keresem fel, de Dietrich megmentett ettől a kellemetlen szituációtól. És ennek még az extra kérései ellenére is örülök. - Sejtem, hogy mennyire nehéz lehet, de meg kell próbálnod túllépni a történteken - szólalok meg végül a válasza hallatán. Ja, pont én osztogatom itt a kéretlen jótanácsokat, akinek az anyja miatt van önbizalomhiánya... Dietrich azért nálam ezerszer nagyobb sokkot élt át, szóval talán igyekezhetnék némileg empatikusabb lenni, nem igaz? - Beszéltél már erről szakemberrel? - puhatolózom, hiszen aligha gondolom, hogy egyedül, mindenféle külső segítség nélkül képes lesz átlendülni a holtponton. Ez egész egyszerűen nem így megy. - A többiek hogy viselik? - teszem fel a következő kérdésemet, utalva ezzel a számtalan unokatestvérem közül Dietrich tesóira. Ők is jelen voltak az ominózus éjszakán, ráadásul még a húga is. El se merem képzelni, mennyire félelmetes lehetett az az egész szituáció. Abban a helyzetben én se hősködtem volna, annyi szent. Más Noah Jenkinsel szembeszállni és megint más képzett varázshasználókkal. A kettő még csak meg sem közelíti egymást. - Legalább elkapták azokat, akik akkor és ott rátok törtek? Nem igazán vagyok képben az eseményekkel, hiszen anyám nem szívesen ír erről a leveleiben, ami érthető is olyan szinten, hogy a nővére majdnem meghalt, ez a gondolat pedig igencsak megviselhette. Az egyedüli forrásom ebben a témában Dietrich, de őt - érthető - okokból nem szívesen kérdezem ki erről. Bőven elég volt számára jelen lenni, de hogy újra meg újra beszélnie is kelljen róla... Teljesen érthető lenne, ha inkább lerázna és hárítana.
Megjegyzését el is engedem a fülem mellett és nem nagyon akarok rá reagálni igazából, hiszen valljuk be a fenének sincs kedve most vitázni. Majdnem én is megforgatom a szemeimet, de lemondok eme csodálatos lehetőségről. Így is néha úgy érzem, hogy olyanok vagyunk mint az ikrek csak éppen más anya szült minket. Na jó azért ez úgy túlzás mert én lényegesen kevesebb bajt zúdítok a nyakamba. Van elég hála az otthoni háztájnak. Amikor viszont tovább futtatja a gondolkodást, hogy miként is lehetne felújítani ezt a kócerájt csak felhümmögök amolyan mellékesen és figyelem őt. - Amúgy sem igen fog ilyesmi történni. – szögeztem le én is végszóként, hisz ki az-az idióta aki felgyújtaná a sulit? Elég címeres ökörnek kell lenni vagy iszonyat nagy szerencsétlenségnek, hogy ilyesmi előfordulhasson. Na meg, ha a Roxforttal történne valami van egymillió és egy iskola ahova be lehet dugni az ember, ha nagyon akarják a szülők. Mindenesetre ennyi gondolatot is akarok erre pazarolni, hiszen én nem kívántam nagyobb galibába belekeverni a családot mint amiben amúgy is vagyunk. Elég rendesen belemászva a kulimászba konkrétan nyakig. Viszont az igen határozott kijelentés kizökkent a gondolataimból szinte annyira, hogy majdnem felnevetek, de mégis az is bennem reked. - Megkomolyodtál? – visszhangzik a szó az én ajkaimról és csak nézek rá. Nem mintha értetlen lennék, de ez elég komikusan jött ki. – Hát, ha te mondod… így is van elég. – sóhajtok. Amúgy is nem értem miért jó ez, de ki vagyok én, hogy előírjak másnak bármit? Na jó ez eléggé kétélű, hiszen otthon konkrétan egy köhintésemre ugrik bárki, de itt azért más a helyzet. Amit nem is bánok eléggé irritáló, ha mindig van aki figyeli a mozdulataidat. Mintha csak mikroszkóp alá tennének és te hangyaméretűnek éreznéd magadat olykor. Még a végén paranoiás vagy dilis leszek esküszöm! - Nem túlzok én semmit hiszen a drámázás messze áll tőlem. Amúgy sem készültem színésznek sem… - mondtam mogorván. Nem vagyok éppen a kedvesség mintaképe ez lehetséges, de hé ugyan ki az aki azzá tud válni? Amúgy sem igazán kenyerem, hogy cukipofa legyek és én legyek az akit körbedong mindenki. Pfú, kösz nem! Most éppen az ellenkezőjén ügyködnék, ha hagyná az univerzum. - Ez nem is illegális tényleg, de azt sem értem miért kockáztatod érte a bőrödet. – sóhajtok ezen egyet hiszen mindig valami kisül az ilyen kis magánakciókból. Viszont tényleg nem szoktam engedni az alkunk ezen feléből. Valamit mindig teljesítenie kell, ha tetszik neki, ha nem. Jó móka ez még, ha ő általában úgy is gondolja, hogy nem, hiszen valljuk be elég érdekes komédiák bírnak ebből kikerekedni. Amikor viszont kikerekednek a szemei nem bírom visszafogni a mosolyomat és csak állom a tekintetét. - Igen fiúként, jól értetted! Hát ezt már teljesen rád bízom, hogy bajszot rajzolsz magadnak vagy éppen valahogy növesztesz, de fiúként kell létezned egy hétig. Csak menni fog, hisz oly sok mindent megoldottál eddig! – vigyorogtam, mint valami ördög aki jelenleg kitervelte a tökéletes tervet. Az is elég érdekes lesz, hogy miként fog kinézni, de még mennyire jó lesz a kép! Ami örökre megmarad róla és nem is fogja tudni letagadni sohasem, hogy amúgy igenis volt egy ilyen korszak ebben az évben. Fú! Imádni fogom a reakciókat, de lehet az lesz a legjobb, ahogy a lányok fogják lereagálni mikor meglátják a hálókörletben! Kár, hogy nem lehetek ott megnézni a hüledező arcokat. Bár ez a nagyon jókedv is csak ideiglenes állapot. - Jól van, akkor áll az alku. Majd mond, hogy mennyi kell és még ma oda adom, ha tényleg ennyire égetően sürgős azért a növényért. – forgatom meg a szemeimet. Bár lehet jobb lenne azt is kiszedni belőle, hogy mi a fenét akar abból kutyulni, de lehet így is gyereknap volt amiért annyit elárult egyáltalán mire kell a pénz. Igaz megfordult a fejemben a barátja akivel jár, de gondolom biztos megbeszélték ezt és nem az én reszortom erről kikérdezni mint valami parancsnoknak. Amúgy sem vagyok valami lelkiző típus még, ha meg is hallgatom az adott embert a nyűgje vagy baja felől. Ez is nagy szó tőlem szóval ezt illendő hálaként felfogni. Viszont, hogy én magamról beszéljek… Nos minimum mintha a fogamat kéne kihúzatni. - Fura lennék? Talán csak rossz hatással volt rám az-az éjszaka mikor majdnem mind otthagytuk a fogunkat. – vállat vontam. Nem akartam én nagyon kitárni az egészet így is a család nagy fele nem igen tud arról, hogy miért is akartak minket lemészárolni. Kicsit megmasszírozom a tarkómat és rá pillantok Alex-ra. - Lehetséges, hogy olyan változásokat indított el ez bennem amire úgy őszintén nem is számítottam. Olykor az élet eléggé nagy sallert képes leküldeni az embernek. Azt az éjszakát nem kívánom senkinek Alex. Még a megölő ellenségemnek sem. – arcom komoly semmi nyoma egy ördögi mosolynak vagy bárminek. Nem tudom meddig tart nálam ez az állapot. Az is lehet, hogy örökké. Bár lehet addigra minden emberi lényt elfogok már üldözni magam mellől. Kis Fekete Szalamandrám a vállamra mászva néz rám majd utána Alex-ra. Azt hiszem ő maga is feszült akárcsak én.
- Váó, meg ne egyél, ha egy mód van rá - forgatom meg a szemeimet válaszul a mogorva pillantása láttán. Tisztában vagyok azzal, hogy mostanában elég kemény időszakon megy át és tényleg szándékomban állt addig halasztani a témát, ameddig csak lehetséges, de idő van. Most van meg a növény és most kell a pénz, így sajnos nem kerülhetem el Dietrich zaklatását sem, bármennyire is nehéz ez most neki. - Hát azért egy ilyen bazi nagy kastélyt nem hiszem, hogy két nap alatt helyre lehetne állítani - fintorodom el egy röpke pillanat erejéig. - Egy hónap minimum kellene hozzá, hiszen már a védővarázslatok felállítása sem pont gyerekjáték - esem gondolkodóba, miközben úgy ráncolom a homlokom, mintha az életem múlna ezeken az információmorzsákon. - Na, mindegy, nem olyan fontos - csóválom meg végül a fejem. Ennél sokkal, de sokkal égetőbb problémám van jelen pillanatban és az nem pont az iskola lehetséges renoválása. Ha úgy is alakulna, tuti nem engem kérnének fel, úgyhogy mosom kezeimet. Meg ha rajtam állna, akkor évekig úgy maradna, ahogy volt. Sőt! Még sóval is behinteném, annyi szent. Na, nem mintha abban az esetben apám nem íratna át máshová. Anyámat ismerve nagy eséllyel a Beauxbatons-ban kötnék ki. Az se a lehető legjobb végkifejlet, szóval talán maradhatna a Roxfort. - Megkomolyodtam - vágom rá habozás nélkül és igen, ez valamilyen szinten igaz is. Mármint, próbálok nem bajba keveredni, de komolyan. A fenének van kedve egész nap összezárva lenni Noah Jenkinsel valami idióta büntetőmunka miatt. - Már nem kapok lépten-nyomon büntetést, szóval nyugi, nincs semmi baj és nem is lesz - sóhajtok egyet. Szükségem van arra a pénzre és ha Dietrich pont most kezd el akadékoskodni a kölcsönnel kapcsolatban, akkor komolyan nem tudom, kihez fordulhatnék. Daniel egyértelműen kilőve, hiszen ő sokkal, de sokkal nehezebb dió, mint anyám testvérének a fia, Galent pedig egyáltalán nem áll szándékomban belevonni a dolgaimba. A végén még képes és ő is kiselőadást tart. Ja, nem, ahhoz túlságosan el van foglalva önmagával. - Nem kell eltúlozni a dolgot, hiszen tudtommal még áll a falu - jegyzem meg némileg bosszúsan. - Az, hogy én odamegyek, még semmit se jelent. Semmi olyasmit.... - harapok az ajkamba. - Mármint, nem okozok automatikusan galibát - teszem még hozzá némileg bizonytalanul. Oké, a véremben a bajkeverés, ezt aláírom, de akadt már egy-két olyan alkalom is, amikor tényleg nem történt semmi baj, ha lementem. Rendben, ez a ritkább eset, de mégis jelent valamit, nem igaz? És határozottan kezdek komolyodni. Most is csak annyit tervezek, hogy találkozom a taggal, átveszem a növényt és tovább is állok. Lehetőleg sietek vissza a kastélyba, hogy elrejthessem a legújabb szerzeményemet. - De ha annyira tudni szeretnéd, akkor csak egy bájital alapanyagot szeretnék beszerezni - adom be végül a derekam. - Ez tudtommal nem illegális, de elég borsós az ára, szóval muszáj kölcsönkérnem - toporgok egy helyben. Nem tartozik a kedvenceim közé a terveimet illető faggatás, habár ebben vélhetően része van a sok évnyi rossz tapasztalatnak is. Folyamatosan összekapcsolnak valami hülyeséggel. - Mi van? - kerekedik el a tekintetem. - Fiúként? - ismétlem el az iménti szót, mintha nem hinnék a fülemnek. - Én, mint pasi? - nevetem el magam végül egy szempillantás alatt. - Rajzoljak bajszot magamnak vagy mi a fenét szeretnél? Azért ezt a gyönyörű pofit nem áll szándékomban takargatni a világ elől, habár nem pont mindennapi ötlet, azt meg kell hagyni. Ha lenne százfűlé-főzetem, akkor egészen könnyedén venném az akadályokat, de mivel nincs, be kell szereznem ruhákat és még a hajamat is le kell vágnom a szent cél érdekében. Bár, hogy a melleimmel mit fogok kezdeni, az még számomra is rejtély. Mondjuk, legalább nem dinnye nagyságúak, így azért határozottan könnyebb lesz a dolgom. - Mindegy, benne vagyok - rántok egyet a vállamon. Igazság szerint tiltakoznék, de nem kerüli el teljesen a figyelmem Dietrich bosszús hangulata sem. Szóval egy szempillantás alatt rendeződnek az arcvonásaim, majd tűnődve méregetem őt. Ez annyira nem vall rá! - Egyébként mi bajod? - teszem fel a kérdést hirtelen. - Ez annyira nem te vagy. Mármint, elég fura vagy. Mi történt? Mert csak az unokatestvérem és hát hiába a pénz miatt keresem fel leggyakrabban, azért az is érdekel, mi van vele. Ha pedig valami aggasztja, azt nyugodtan elmondhatja számomra. Tényleg. Talán anyám családja nem pont a kedvencem, de Dietrichel speciel semmi bajom sincs.
Nem tudom, hogy miért hittem azt, hogy egy ideig úgy kb mindenki békén fog hagyni. Nem mintha bárkit is hibáztatnék azért, hogy nagyapám egy igazi lúzer szemétláda és miatta majdnem kinyírták az egész családomat. Viszont a magam kis lelkisebeit is el kell látnom nem mindig bébicsősznek képzelve magamat segíteni másokon. Ezért is próbálom egyre jobban fejleszteni a mágiámat is, ha én nem teszek a dolgok ellen akkor ki fog? Azt pedig semmiképpen sem veszíthetem szem elől, hogy a nagyapám útjára eszem ágában sincs rá lépni. Nincs az-az isten! Ezekkel a gondolatokkal olvastam amikor Alex konkrétan elkapott és elvonszolt mint valami rongybabát mindenféle ellenkezést meggátolva. Pedig olyan csábító volt az a fiú hálókörlet! Főleg, ha hamarabb meghallom a hangját. Eléggé mogorva voltam jelenleg és méricskéltem őt mikor a suli felgyújtása felé kanyarodnak el a dolgok. - Szerintem, ha ilyen történne hamar megoldanák, hogy renoválják szóval nem sokáig örülhetnél a szabadságodnak. – fixíroztam őt nekidőlve az oszlopnak. Anyám testvére sok tekintetben érdekes figura, de a családját nem választhatja meg az ember. Ez több szempontból is igaz. A mondás is úgy tartja, hogy madarat tolláról, embert barátjáról. Hiszen a barátaid magad válogatod össze és állítólag sokat levonhatsz a személyiségéből egy embernek, hogy milyen barátok veszik körbe. Én sem vagyok egy szent bárány, de néha elgondolkodtató, hogy Alexandra Maroni merre is csapong folyamatosan. Nem mintha én egy ma született bárány lennék, ugyan. Dietrich Konstantin von Oldenburgnak is megvannak elég vaskosan a dolgai. Kezdve az istenverte családi vagyonnal és címmel. Hipp-hipp hurrá! Ja ez nem az a rész? Egy igen mély sóhaj szakad fel belőlem hiszen tudom jól, ha hozzám fordul akkor konkrétan utánam csak Daniel jöhet számításba. - Nem is tudom, hogy melyik hülyeséget kezdjem el sorolni pontosan…? – tettem úgy mint akinek nagyon el kell gondolkodnia ezen. Ugyan valljuk be kapásból tudnék mondani egy jó párat azokból amit éppen magára szabadít. A Roxmorts említésére azért kicsit összeszűkülnek a szemeim. - A nincs semmi baj rész ott kezd dugába dőlni, hogy te és a Roxmorts egylapon vagytok. Szóval… mit is akarsz te ott? Legalább egy ember tudja rajtad kívül, ha már megint valamit kitalálsz unaloműzésnek. – morogtam kelletlenül. Hiszen valljuk be, ha mégis bemártja valamibe magát én is elő leszek kapva mint valami bűntető lap. Olykor azért is adok neki hülye feladatokat hátha átgondolja, de eddig mindig valami jó móka jött ki belőle amitől most majdnem felröhögtem belegondolva egy-két szituációba. Mégis rendezem a vonásaimat és próbálok egy teljes komoly arcot vágni mintha nem szórakoznék előre jól. - Egész egyszerű kis feltétel és nem igen fog zokon esni… gondolom. Egy hétig fiúként kell öltöznöd és erről persze kép is készül amit nem semmisíthetsz meg. – mosolyogtam rá tök nyugisan mit sem törődve, hogy esetleg megpróbál megfojtani, ha meg is teszi akkor csak ő jár rosszul. Nem igen lesz aki kölcsön adjon. - Ha így elfogadod akkor csak azt kell mondanod, hogy mennyi kell és oda adom. – mondtam most elkomolyodva. Mégis azért latolgatom nem e mászik bele valamibe. Inkább el is hessegettem ezt és arra gondoltam én miként kivitelezzem a saját bajaim megoldását. Abból pedig bőven van elég. Kezdve egy báltól egészen addig, hogy fejlesszem magamat a kettős élet eléggé megerőltető főleg, hogy a Roxfortban próbálom minimalizálni ennek reklámozását. Nem apám rangjával és nevével szeretnék én előnyt szerezni. Az nem fog megvédeni, ha újra gyilkosok jelennek meg az oly biztonságosnak vélt házban. Valahogy arcom komorabbá várt és tekintetem is leginkább óvatossággal telt meg. - Viszont annyit megígérhetek, hogy ameddig nem hozol az én fejemre is bajt a kis kiruccanásoddal nem szólok Danielnek. Van így is elég vaj a fejeden meg a füled mögött is már. – legyintek egyet majd elrugaszkodom a faltól és zsebre vágom a kezeimet. Talán a szokottnál is harapósabb vagyok, mostanság a kevés alvás azt hiszem nem tett jót a kedélyállapotomnak. Azt hiszem egy éppen menstruáló nőt is megtudnék szégyeníteni azzal, hogy bárkit ketté harapok aki jelenleg úgy szól hozzám, ahogy nekem épp nem tetszik. Ilyen ez a felnőtté válás, rögös az út és senki sem mondta, hogy arannyal, selyemmel vagy bármilyen más frinci-franccal lenne kikövezve.
Nyugis? Ez a hónap? Ugyan, kérlek! A naptáram már most tele van büntetőmunkákkal, szóval igazán termelékeny voltam a júniusi hónapban. Persze, ennek is meg volt a maga oka. Az a balhé Jenkinsel nem volt pont a legjobb ötlet részemről, de már eléggé rá volt szorulva egy kiadós leckére, miszerint egy sárvérű is képes kiállni maga mellett. Oké, ha nem préselt volna a falhoz, akkor nem teszem meg, de ami történt, megtörtént. És őszintén szólva, annyira nem is bánom a dolgot. Talán ezek után kétszer is meggondolja majd, mikor kössön belém. Dietrich pedig... Nos, egy házba járunk, egy napon születtünk, ami csak azért nem mókás, mert sokkal jobban jártam volna abban az esetben, ha az ő családjánál pottyant ki az a bizonyos gólya. Akkor pedig ikertestvérek lennénk, szóval nonstop egymás nyakán lógnánk, mert ugyebár abban az esetben még inkább el kellene viselnie maga mellett. Így azonban nem zaklatom olyan gyakran, de ha megteszem, akkor is komoly okaim vannak rá. Mint amilyen most is... az a növény. Kell! Szükségem van rá! Meg akarom szerezni! Alexandra Bianca Maroni pedig a világ végére is képes elmenni, ha szeretne valamit. Mert én és a nemleges válasz nem vagyunk kompatibilisek. Hát igen, mire észbe kapna, már vonszolom is magam után, de ezt abban az esetben se úszta volna meg, ha időközben célba veszi a fiúk hálókörleteit. Mindenféle szívbaj nélkül követtem volna őt felfelé és ebben az se akadályozott volna meg, ha meztelen pasik verik a seggüket a földhöz a lépcsőkön. Képes vagyok úgy tapadni, mint egy pióca, ezt pedig Dietrich is megtapasztalhatta volna már részemről. Ha szeretnék valamit, képtelenség levakarni, mert úgyis addig járok a nyakára, amíg meg nem kapom. Egy igazi kis túlélő vagyok és nem pont a jó értelemben. - Hm... éghetne - bököm ki némi gondolkodás múltán. - Egy életre megszabadulnánk az iskolától - mosolyodom el szélesen. Nem titkolt vágyam ugyanis, hogy minél hamarabb leléphessek innen. Amint sikerül letennem a R.A.V.A.S.Z.-okat, úgy itt hagyom ezt a kócerájt, hogy csak úgy füstöl majd utánam a levegő. Egyetem? Röhög a vakbelem, de komolyan. Úgyse jutok be, bármennyire is szeretné Daniel, hogy folytassam a tanulmányaimat. Na, nem mintha annyi beleszólása lehetne, hiszen a nyár vége óta Londonban lakom. Cody legalább engedélyezi a házibulikat, amit apám és Lydia finoman fogalmazva is tiltott. Összejönnöm ugyan nem sikerült vele, de legalább jóban vagyunk. Meg hát egyébként is... Volt más. - Úgy ismersz engem, mint aki állandóan valami hülyeséget csinál? - tárom szét a karom egy tanácstalan arc kíséretében. - Nyugi, nincs semmi baj - vonom meg végül a vállam, majd mindkét kezemet zsebre vágom. - Csak hát tudod... Van olyan, hogy anyagilag megszorul az ember és szeretnék egy-két cuccot beszerezni Roxmortsban. Ami lehet penna, tinta, pergamen, bármi egyéb az illegális kis üzleteimen kívül. Nem hiszem ugyanis, hogy Dietrich ugrálna örömében, ha esetleg tudomást szerezne az igazi szándékaimról. Általában senki sem ugrál. De ő az egyetlen pénzforrási lehetőségem, mert Daniel képes külön vallatószobát berendezni, ha végső kínomban tőle kérek kölcsön. - Nem lehetne most az egyszer mégis elfelejteni? - fintorodom el, mintha legalábbis az imént nyomtak volna le a torkomon egy elég keserű pirulát. Dietrich és az ő feltételei... Kezd derengeni, miért is kérek kölcsön tőle annyira ritkán. - És tudhatnád, hogy az csak számodra mókás. Valamiért mindig én szívok az apró betűs résszel - dünnyögöm magam elé. Galentől még nem kaptam meg a pénzem és hát a fene se tudja, mennyire állja a szavát. - De oké, halljuk, mit szeretnél? - vonom fel a szemöldököm némi gúnyos éllel a hangomban. Azt azonban már előre tudom, hogy bármi is pattan ki abból a hülye fejéből, én tuti megteszem. Mert az a növény mindennél jobban kell nekem.
Nem tudom mi történt az iskolával, de még most elég nyugisnak mondható ez a hónap talán az iskolakezdés teszi ezt, esetleg benne van a levegőben a még ébredező fiatalság, tudja fene, de most örültem a nyugalomnak. Amióta megtörtént a merénylet a családunknál nem éppen vagyok önmagam és nem sikerült teljesen felépülnöm belőle ez abban is megmutatkozott, hogy a személyiségem is valamelyest változott. Nem azt mondom, hogy minta gyerek lettem vagy hasonló, de lejjebb adtam a pökhendi viselkedésből. Most is a Mardekár klubhelyiség egyik egész csendes részét fényesítem szerény személyemmel, hogy jelenleg senki sem legyen a nyakamon. Vannak itt bőven testvéreim, hiszen ugyan kérlek miért is maradnék én ki ebből? A két bátyám is idejár meg a húgom is így nem igen van hiány családi összejövetelekből az unokatestvéremet már ne is emlegessük! Nagy pechemre nem elég, hogy egy napon születtünk, de még egy házba is kerültem vele mintha ezzel akarna verni valami felsőbb hatalom, hogy ne legyen nyugalmam. Szó se róla család, szeretem őt, de olykor az idegeimre tud menni. Na persze ki ne tudna a másik idegrendszerén táncolni? Én nekem is meg van ez a jó szokásom és régebben még kiállhatatlanabb voltam akár egy igazi bájgúnár. Hányni tudnék saját magamtól! Szinte a hideg is kiráz és egy fintor is átszalad az arcomon. Mindenesetre szépnapokon jó drága unokatestvérem agyára menni vagy éppen heccelni valamivel. Fiatalságunkat éljük nem igaz? Ki az hát aki megállíthat bárminemű csínytevésben? A tanárokat leszámítva… amiről meg a szülők nem tudnak nem fáj nekik. Valami kiálltást hallok az én nevemet használva, de nem igazán mozgattam meg rá a fülemet. Elvoltam a jelenleg megszerzett kis olvasmányommal amit már elég régóta kutatgattam az-az igazság. Valljuk be a kivételes napok egyike amikor nem akarok bajt keverni. Ilyenkor jönne jól valami dicsfény, na jó azért ennyire ne legyünk giccsesek. Mégis a hirtelen hallgatásra felemeltem a fejemet és érdeklődve szétnéztem, hogy amúgy mégis mi a franc folyik körülöttem és bezártam a könyvet. Azután meghallok hirtelen egy igen csak ismerős hangot mely mondanám, hogy zene füleimnek, de jelenleg egyet jelent a talán baj lesz felkiálttással. - Ah, ne már ember! – nyögöm ki ám nem igen van időm elpucolni a hálókörlet felé mert konkrétan úgy csapódik belém mint valami rakéta és atombomba keveréke. Próbálok nem hátra vágódni mikor elkezd odébb húzni mintha minimum valami plüssállat vagy házikedvenc lennék. Morgást lehet hallani az orrom alól válaszként. - Kíméletesebben! Mi a fene van? Ég a ház? – kérdezem tőle kissé bosszúsabb hangon mint ami talán kellene. Miért van az, ha éppen elakarok bújni a lelkibékém vagy mi a fene miatt akkor rögtön valaki csodás módon felbukkan?! A beszélnünk kell kijelentést egy nyögéssel konstatálom mivel az oldalam jelenleg szabadnapot vesz ki fájdalmában. Szúrósan nézek rá és olykor elgondolkodom tényleg jó ötlet volt e vele egy napon születni? Amikor kertelés nélkül bedobja a nehéztüzérséget a szemöldököm hirtelen szalad fel a homlokom közepébe ahogy megsimogatom sajgó testrészemet amit konkrétan letarolt. - Hát ma sem vagy szívbajos az a napnál is világosabb. De áruld el nekem mégis mire kell neked a pénz már megint? Remélem nem óhajtasz valami idiótaságot csinálni. – szalad ráncba a szemöldököm és méregetni kezdem közben megnyugodva veszem tudomásul, hogy minden bensőszervem a helyén maradt a csontokat is beleértve. A könyvet belesüllyesztem az oldalamon fityegő táskára és nekidőlök az egyik oszlopnak a vállammal úgy nézem érdeklődve Alex-t. - Szóval… miért kell? Na meg mennyi? A feltételt meg ugye ne felejtsük el, hiszen a móka része nem maradhat el. – mosolygok úgy mint egy kisgyerek aki most kapott nyalókát az anyukájától. Mindig szeretem heccelni és azt hiszem talán ez kölcsönös. Természetesen, ha belemegy ebbe akkor majd elmondom a feltételeimet addig pedig hagy gondolkodjon vajon milyen marhaságot szabadítok rá már megint.
A pénz nagy úr, esetemben pedig hatványozottan igaz eme állítás. Anyai ágról egy elszegényedett nemesi véla-családból származom, míg apám családjának többségét muglik alkotják. Ennek köszönhető tehát, hogy kénytelen vagyok fogadásokkal pénzt szerezni magamnak, azt pedig kétes alakokkal megosztani, egy-egy ritka, bájitalokhoz való növényért cserébe. Voltaképp semmi illegális sincs ebben, Danielnek egyszerűen csak az nem tetszik, hogy azok az emberek, akiktől beszerzem a kísérletezgetésekhez szükséges alapanyagokat, nem pont a legbecsületesebbek. Azt azonban ő is tudhatná, hogy embercsempészekkel, gyilkosokkal és szervkereskedőkkel nem állok szóba. Ők amúgy se fordulnak meg Roxmortsban, mert viszonylag hamar lebuknának. Nekem pedig egyébként is orrom van az ilyesmihez. Szag alapján azonosítok én bárkit. Most viszont ismét lehetőségem lenne egy igen ritka növény megvételére. Az egyik srác ugyanis küldött egy baglyot, miszerint sikerült szereznie egy hegyi ormánt, ami igen ritka jószág és jóformán minden növény helyettesíthető vele a bájitalokban. Komolyan. Ha nincs a készletemben bíborka, akkor csak fogom az ormánt és azt hajítom bele, hiszen képes alkalmazkodni és más növények tulajdonságait felvenni a főzetekben. Már egy jó ideje nyaggattam vele, a baglyok a nyakára jártak a jóvoltamból, de egészen eddig nem jártam túl sok sikerrel. De ez... Ez a lehetőség nem csúszhat ki az ujjaim közül! - Dietrich! - kiáltom el magam, még azelőtt, hogy észrevenném az imént említett delikvenst. Danielen kívül ugyanis vannak még nekem rokonaim, az egyik ilyen pedig pont az iménti srác. Anyám nővérének a fia, ráadásul eszméletlen jó anyagi háttérrel rendelkezik, köszönhetően az apja családjának. Na igen, csak nekem van olyan szerencsém, hogy egy kiállhatatlan mardekáros srác csaját kell eljátszanom annak érdekében, hogy kerüljön valamennyi knút a tarsolyomba. - A fenében vagy már... - mormogom az orrom alatt türelmetlenül, amikor az első másodpercben nem érkezik válasz. Persze már mindenki más engem szemlél, nyilván azt találgatva, mégis mi a fenét ordítozok én a klubhelyiség kellős közepén. - Mi van, nem láttatok még fehér embert? - vakkantom oda nekik, mire néhányan elfordulnak és ismét beszélgetni kezdenek, megint mások azonban jót nevetnek rajtam és az indulataimon. Őszintén szólva hidegen hagy. Régebben érdekelt volna, de most már nem hat meg, mit gondolnak rólam. Galen Herbs csajának úgyse mer senki se beszólni. Nekiindulok tehát, hogy szerény személyem kutassa fel a kis ficsúrt. Amikor pedig megtalálom, úgy csapódok neki, mint egy túlméretezett rakéta és rángatom el a könyökénél fogva egy jóval csendesebb sarokba, mindenféle magyarázatot nélkülözve. Ő is az unokatestvérem, ergó neki is kötelessége mindenben a rendelkezésemre állni, akárcsak Danynek. És mivel most az idősebbik kiesik a képből, marad a gazdag arisztokrata. Na, nem mintha tőle annyira szeretnék kölcsönkérni. Voltaképp, addig halogatom, ameddig csak lehet, hiszen állandóan képes valami őrült követeléssel elém állni, aminek sosincs valami jó vége. És valahogy biztos vagyok abban, hogy most is én húzom majd a rövidebbet. Miért is lenne ez másként? - Beszélnünk kell! - jelentem ki eltökélten, miközben olyan lendülettel fordulok szembe vele, hogy - miközben elengedem a karját - sikeresen oldalba vágom. Nekem nem fájt, szóval nem visel meg különösebben a véletlen esemény. Zavartalan arccal folytatom hát tovább a mondandómat: - Adj kölcsön! - dobom rögtön a mély vízbe. Hát, mit ne mondjak, soha életemben nem voltam az a finomkodós alkat.
- Hogyne. Nem azt várom, hogy téged üsselek. Nekem inkább valami motivációs társ kell, aki tanácsokat adhat. – Bólogatok kedves mosollyal, máris felvillanyozva érzem magamat Corvus ötletétől, hogy mégsem zárkózik el attól, hogy valahogy felhozzam magamat az elméleti karate szintjéről addig, hogy ki tudjam védeni Jasmine bántalmazását, és akár vissza is üthessek. Nem lenne rossz, ha nem csak önuralmat tanulnék, hanem a fiúhoz hasonlóan nekem is lenne némi tekintélyem. Most biztosan nincsen. Talán azok között, akik egyébként sem zaklató típusok. - Oh, tényleg, az is. – Bólogatok, nem vagyok éppen egy gyakorlati ember, amint lehetett, leadtam a legendás lények ismeretét is. Kész szégyen, hogy mardekárosként pont ilyen ügyetlen vagyok bájitaltanból, ám nincs mit tenni, Piton elvárja, hogy legalább kikínlódjam magamból a megoldásokat, a szüleim pedig még inkább, hogy csupa jó jegyem legyen. Nálam a magolás segít, Pitont pedig nem érdekli, hogy ha az óra végén úgy nézek ki, mint akit megnyúztak, ha nagyjából tűrhető a főzetem. Corvus esetében viszont meg sem lepődhetek, hogy ehhez is ért, lévén az udvaron pont a tündérsárkányokról beszélt nekem. Hiába tűnik könyvmolynak, lényegesen világlátottabb mint én. – Várom! – Nem teszem hozzá, hogy alig, vagy hogy nagyon, mert a végén még valami tapadós kis fruskának hinne. Jelen állás szerint szívesen barátkoznék, hiszen kedves, érdeklődő srác, össze kell magamat most szednem lelkileg, mert Noah és a lányok támadása után padlót fogtam. Apró gödröcskék jellenek meg az arcomon, ahogyan búcsút intve fordulok el, hogy aztán egy gazella szökkenésével lendüljek vissza, ismét megérintve a vállát. – I-igen? – Nehéz levakarnom a mosolyomat, ami jelenthetné, hogy örökké vidám vagyok, holott rám inkább a komolyság, a fókuszálás jellemző. Valahogy mosolyt csal az arcomra, na. – Kerülném én, csak ha ők.. – Ha megtalálnak, provokálnak, akkor valóban nem lehet mindig ott velem valaki, hogy mellém álljon. Abban igaza van, hogy legalább addig, amíg készen nem állok, hogy szembenézzek velük, nem érdemes belemennem semmibe. Mégis, oly kedves tőle, hogy így belegondol, hogy most már nem csupán lelkileg, fizikálisan is megindult a terror. Ismét elfordulnék, amikor a farkas dörgölőzni kezd, hát esküszöm ellopom magammal! Szélesedik a mosolyom, mintha minimum valami ragadozó lennék, le is hajolok hozzá, immár átkarolva a nyakát, én is odaérintem az arcomat a pofájához. – Sziasztok! – Most már semmi sem tarthat vissza, csupán a levél aggaszt, nem szoktak még magukhoz képest sem ennyire hivatalosak lenni, de haza kell mennem, nem vitás. Vajon mi vár rám a hétvégén?
//Én is köszönöm, alakul ami alakul^^//
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem igazán erősségem a barátságkötés, rendszerint ez úgy alakul, hogy vagy összekényszerítenek valakivel, ahogy a szüleim Bex-szel tették vagy pedig inkább ellentétből alakul ki és kényszerűségből, mint az évekkel ezelőtti büntetőmunka. Éppen ezért az, hogy Alison azok után is keresi a társaságomat, hogy nem lenne kötelező, egy igen csak új élmény. Szokatlan, de talán ideje lenne bevallanom magamnak, hogy nem rossz. Próbálom elképzelni, hogy milyen is lehet egy karate verseny, ahogy leírja, de látszik rajtam, hogy a fizikai dolgok nálam tényleg kimerülnek a kviddicsben, az ahhoz tartozó erőnléti edzésben - amit rendszerint gyűlölök - és szökőévente egyszer a biciklizésben. Bár mióta a Morgan birtokon azzal siettünk Sasha nyomára lelni... már bicajra se nagyon nézek.
[You must be registered and logged in to see this image.]- Biztosan teljesen más. Ahogy a Párbajszakkör is más, mint az egyszerű tanórák, ahol csak tárgyakon gyakoroljuk a varázslatokat, nem egymáson. Ha nem is értek a fizikai részéhez, a párbajban legalább rutinos vagyok és onnan átemelhetek elemeket, hogy tanácsokat adjak. Ha megfogadod. - biccentek lassan, hiszen nem tudom mekkora segítség lehetek, de ahogy én is meghallgattam, hogy ő miket olvasott ki a számokból, mert ahhoz ért, úgy én is elvárom tőle, hogy meghallgassa a tanácsokat, amiket arra alapozok, amihez én értek. -... és Legendás Lények Gondozása professzor. - teszem hozzá, kicsit elmosolyodva azon, hogy úgy említi meg Hagridot, mintha nem tudnám kicsoda. Persze a tantárgy nem kötelező és nem is mindenki veszi fel, de engem ez volt az egyetlen valójában, ami érdekelt a másodikban választható tantárgyak közül. Soha nem barátkozom az óriással, nem lógok ki a sorból legkevésbé se, de figyelek rá és tanulok tőle. - Igen, változik a világ, csak azt nem tudom, hogy jó, vagy rossz irányba. - teszem hozzá, egy kicsit összevonva a szemöldökömet, hiszen a tanításaim olyan régimódiak, az aranyvér minden felett, a sárvérűek és a muglik kevesebbet érnek, pláne egy óriás-vérű, a keveredés nem jó, mindenkinek meg van a helye... Lépésről lépésre bomlott fel az összes eszme, ahogy megismertem a barátaimat. Lassan bólintok neki, bár akárhányszor kimondja Noah nevét megjelenik a tekintetemben valami hidegség, ellenségesség, talán azért, mert ugyan pontosan nem kérdeztem részleteket, de eldobta maga mellől Alisont és emiatt fordultak ellene a barátnői. Vagy talán féltékenység, hogy egészen idáig volt közük egymáshoz és hogy még egy olyan gyengeelméjűnek is van szerelmi élete, mint Noah Jenkins, nekem pedig rendszerint csak a pofonok járnak? Kicsit megnyugtat a tudat, hogy nem kérdez tovább Katherine-ről, de amikor ennek talán hozadékaként teljesen visszavonulót fúj egy kicsit megcsap valahogy a hiány érzése, mintha egy feketelyuk szippantaná ki mellőlem a melegséget, ahogy felvetül a távozása. - Rendben, hétfő délután. - bólintok, miközben felállok és még utoljára végigpillantok a csinos, szőke lányon, akibe most a családja miatt is belebújt a mélabú. -... és Alison... - kitartást és sok sikert a családodhoz. Nem, ezt nem mondhatom, egyértelműen kiérezné belőle, hogy saját tapasztalatból megértem a szenvedését és a végén visszakérdezne, pedig családomról csak kifogástalan dolgokat illik mondani, semmi mást. -... addig is kerüld azokat az idióta libákat, mert nem lehetek ott mindig közbelépni. - fejezem be egészen mással a mondatot, mint amit a szívem diktálna. Ettől függetlenül egy kis félmosoly bujkál a szám sarkában és nem felejtettem el, hogy nem szereti, ha a vezetéknevén szólítják, hiába áll alapvetően a számra a megszokottabb Fawley. Mielőtt elindulna a farkasom szinte lopva bújik bele a lelógó kezébe - vagy ha nem éri el, akkor a combjához - néhány igazán rövid pillanatra. Nem tartom vissza, de a tekintetemmel immár a mai nap másodszorra nézem végig, ahogy távozik.
***
Mikor végül visszatérek a hálótermembe egy ismerős bagoly kopogtat az ablakomon egy még ismerősebb pecséttel lezárt levelet veszek át tőle. A szüleim hazahívnak a hétvégére, mert beszélni akarnak velem. Hm. Először Alison említi meg, hogy a szüleink találkoztak, aztán mind a kettőnket hazahívnak hétvégére? Érdekes... de most arra kell koncentrálnom, hogy a pizsamaparti fiaskó után a tanáriba való betörés zökkenőmentes legyen. Aztán lesz időm visszatérni erre is..
// Köszönöm szépen, nagyon imádtam a játékot, alig várom a folytatást velük! //
Nem, nem viccelek, még ha tudom is, hogy ezt nehéz eldönteni ilyen rövid idő alatt. Az elmúlt években alig beszéltünk, most pedig szinte együtt töltöttük az egész napot, azt a pár órát leszámítva, amikor a számmisztika elemzésén dolgoztam, megjegyzem nem volt kárbaveszett munka, mert örömmel tettem, egy picit talán jobban megismertem a számok mögött rejlő embert is. Kár érte, hogy nem tudom ajándékként átadni, ám Corvus a maga bezárkózott módján meghálálja mindezt, már csak azzal is, hogy a társaságával jutalmaz. Cseppet sem érzem magamat feszélyezve, a karót nyelt magatartás, ami mások számára riasztó lehet, nekem cseppet sem. Talán igaza van, ahogyan többedszer megjegyzem, a hugrabugban is helyem lehetett volna, meglehet ezért is borzos a legtöbb Fawley. Én vagyok talán a kivétel a szüleim révén. – Legtöbbször próbababákon gyakorlok, önfegyelmet tanulok. Voltam már pár versenyen is, ám azok konktakt nélküli, lassított mozdulatos párharcok voltak, inkább csak meg kellett mutatni, hogy a másik katáját hogyan védenéd ki, te hova ütnél. Más lehet ez egy igazi ellenfél ellen. – Nyilván fel tudnék rúgni Corvus feje tetejéig is, de látszik, hogy Jasmine ütése úgy betalált, hogy arra meg nem vagyok felkészülve, hogy ne csak meditatív jelleggel használjam a tudásomat. Talán itt az ideje, hogy továbblépjek. Ha már sportolok, akkor meg tudjam védeni magamat, s ne csupán a testmozás, a lelki béke legyen a fontos. – Változnak az idők. Azt hiszem az egyetem miatt. Kitolódik, hogy mennyit töltünk itt, olyanok is megjelennek, akik korábban nem mertek. Tegnap láttam egyetemi jelentkezést leadni egy olyan sráctól, aki több mint két méter magas volt. Mint az a Hagrid, tudod, a vadőr. – Fűzöm össze az ujjaimat, s tarkómra kulcsolom elgondolkozva. Nem elég önmagában, hogy Noah igyekszik megalázni másokat, csatlósokat gyűjt maga köré, manapság mindenkin lehet fogást találni. Én kiestem a kegyelt körből, így új barátokat kell találnom. Még az sem biztos, hogy a mardekárosok között. Alex kezdésnek jó, s napokban a zeneteremben megálltam hallgatni a zeneteremnél az egyik zongorázó háztársunkat, Abigailt, ő sose volt Jasmine és Beth barátja, rendesnek tűnik. Na így ugyanúgy leragadok a Mardekárnál! – Nem, még véletlenül sem. Azt mondtam, hogy aki jó valamiben, az lehet akár túlságosan is magabiztos. A bátyád kétlem, hogy ügyetlen lett volna, csak féltek tőle. Noah viszont.. Csak a szája nagy azt hiszem. Neki nem szokása tenni másokért, vagy a csapatért. – Csóválom a fejemet, vélhetően én is ilyen voltam, a saját boldogulásom érdekelt, s nevettem, vagy elfordítottam a fejemet, ha mást bántottak. Amolyan inkább ők mint én jelleggel. Még egyszer VIP szülinapot is szerveztettem magamnak, és halálosan meg voltam sértődve, amikor mások is eljöttek, akik véletlenül megtudták, hogy bulizni készülünk. Rég volt már. Nem vagyok rá büszke. Felugrik a szemöldököm hogy nem ingyen tanít, kiváncsi lennék, hogy mit kér cserébe. Pénzt? Szívességet? Bólintok azért egy ühüm mellékelésével, még a fejébe se kell látnom, hogy tudjam, ez zsákutca téma lenne. Egyébként se akarom feltartani, mielőtt még úgy érezné, hogy rá akaszkodtam. – Köszönöm a beszélgetést, jól éreztem magamat. Akkor, ha áll, amit kiköveteltem tőled, akkor mondjuk hétfőn délután a gyakorlótermekben? Most hétvégére haza kell mennem. – Zárom mondandómat kissé kedvetlenül, a hetem egész jó volt a gyomrost leszámítva, most pedig önként vonulok be a családi pocsék hangulatba, de muszáj, anyáék tényleg beszélni akarnak velem.
♬ Brave ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.] A humorérzékem egyesek szerint furcsa, mások szerint nem is létezik, így kicsit elgondolkodva nézem, ahogy a lány az ajkaihoz emeli az ujját. Természetesen tudok titkot tartani, ezzel nincsen probléma, de első körben nem tudom eldönteni, hogy most vicces, vagy tényleg ennyire bele találtam a dologba. Adora igen gyakorlott legilimentor és nem véletlenül azt kértem tőle, hogy eddze az elmémet a gondolataim védelmére cserébe, hogy megtanítottam neki a familiárist, de nem gondoltam volna, hogy mással is találkozom ilyen hamar. Talán mégsem olyan ritka ez a képesség, mint mondják, talán mégis csak változik a varázsvilág minden egyes generációval, hiába akartam olyan vadul vitázni mindenkivel, aki az evolúcióval akarta elbizonytalanítani a kemény tanításaimat a muglik és a varázslók különbségeiről. Végül a története teljesen meggyőz, hogy nem viccelt és az arcomról a zavarodottság kisimul. Lassan bólintok neki, nekem is vannak olyan képességeim, amiket nem reklámozok és csak magamban gyakorlom, így persze, hogy megértem. - Egy harcos, aki még meg is érezheti az ellenfelei szándékát. Tudtam, hogy sok benned a potenciál, Alison, de nem gondoltam volna, hogy ennyi fegyver lehet a kezedben. - mosolyodom el, természetes, hogy azonnal a harcra gondolok a képességével kapcsolatban, hiszen az imént beszéltünk arról, hogy gyakorolni akar és felvenni a kesztyűt azokkal, akik az elmúlt napokban ellene fordultak. Nyilvánvalóan nem kéne pártolnom a lehetőségét, hogy bunyó alakulhat ki, hiszen prefektus vagyok, de ha a gyakorlatok magabiztosságot szereznek a lánynak, akkor nem feltétlenül van ténylegesen rúgásokra szüksége, hogy kiossza az ex-barátait. Figyelem a játékot a hajával és az arcával, majd elgondolkozva hallgatom a szigort. Milyen furcsa, hogy ő inkább lázad ellene és nem hódol be a tekintélynek, a prefektusoknak, míg én valószínűleg pont azért vagyok olyan, amilyen mert otthon ezt tanultam és csak ezt ismertem. Persze így sem vagyok olyan, mint amilyennek elvárnak, a megfélemlítés is jórészt csak egy álca, amit felveszek, bár akad, hogy néha azt veszem észre magamon, hogy élvezem az egészet és ez hirtelen hideg zuhanyként ér. - Hm, amikor elsősök voltunk mindenki inkább csodájára járt a Beuxbatons-os bajnoknak és a kishúgának, mintsem csúfolják őket. - jegyzem meg, ahelyett, hogy magára arra koncentrálnék, hogy belém is a vértisztaság elvét verték. Ma már nem kezdenék el cikizni egy sárvérűt, még akkor sem, ha nem ismerem, de azzal, hogy megcsókoltam Kath-et eléggé nagyot kockáztattam és valljuk be, egyáltalán nem érte meg. - Ilyen alapon az is rendben van, amit Jenkins csinál és az is, amit a barátnőid. A volt barátnőid. - jegyzem meg, de azért még mindig ott a mosoly a számon. Nem feltétlenül beszélek a bátyámról, nem is állunk olyan közel, de ez nem jelenti azt, hogy teljesen kifogásolnám a lényét. Már nem említem meg, hogy rossz házba került, inkább csak elkönyvelem, hogy a Fawley-k alapvetően is Hugrabugosok, így hát valószínűleg kiütközött rajta a véreiben csörgedező jellem, amit az apja annak idején megtagadott és a Mardekárban kamatoztatta a tudását majd nem éppen bájos foglalkozásba kezdett, Alison elmondásai szerint. - Nagyon úgy tűnik, de nem ingyen, természetesen. - válaszolok az első kérdésre, majd a kíváncsiskodásra kicsit megtorpanok és habár előfordul, hogy átgondolom a válaszaimat, most ez mégis feltűnőbb. McGalagonyt a vezetéknevén hívtam, a másik lányt pedig a keresztnevén, persze, hogy felvontam rá a figyelmet… - Griffendéles, egy évfolyammal fiatalabb nálunk. Néhány éve közös büntető munkára kerültünk és azóta… hm… barátok vagyunk. - zárom le ennyivel, legalábbis részemről érezni, hogy nem szeretnék tovább beszélni róla. Egyrészről még friss a ronda elutasítás és a hiszti, ami vele járt, másrészről pedig a lelkivilágomat féltve őrzöm, és itt vissza is kanyarodhatunk az Okklumenciához, amivel védelmezem a titkaimat.
Ruci 
// 