2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Csak, hogy gondolom ne kotyogjam el, hogy a pasim... angyal. - na jó ezt még egy ideig igen fura lesz kimondani, bár mint kiderült nem is nagyon fogom kimondani, mert nem mondhatom el csak úgy senkinek sem. Furcsa lesz megszokni és talán még egyelőre teljesen fel sem fogtam, hogy mi a helyzet. A tetejében pedig még egy lánya is van, aki annyi idős lehet nagyjából, mint én, vagy talán idősebb, csak nem látszik rajta, hogy Vlad sem tűnik éppenséggel aggastyánnak, pedig mint kiderült már benne van a korban legalábbis emberi léptékkel nézve. - Akkor biztosan nem egyszerű vele most a helyzeted. Én meg mostohaanya lettem hirtelen, abszurd! - mosolyodom el kínomban, mert talán ha nem most kellett volna belőle fémdarabokat kiszednem, akkor nevetnék a tényen, hogy én lettem a mostoha, miközben gőzöm sincs milyen egy gyerek, mert az én gyerekkorom se volt éppenséggel átlagos. Na persze kétlem, hogy az a lány kifejezetten anyafigurára vágyna, főleg nem az én személyemben. Van még mit feldolgoznia itt most mindenkinek, most még azt sem tudom, hogy Vlad már van-e annyira jól, hogy elmenjen, de ezek után bedobja Rómát és nagyon úgy fest, hogy nem valamikor a napokban gondolt rá, hanem ma. Miközben nem rég szedtem őt össze, hiszen majdnem itt halt meg. Még mindig borzongató belegondolni. - Ja, hogy ma? Hat óra... miért pont hat. Jól van, nem kérdezek, lehet, hogy annyi idő kell, hogy ez a műtétféle rendbe jöjjön. Jesszus! Még fel sem fogtam, hogy mit csináltam ma és Rómába akarsz menni. - döbbenek meg, amikor kezdem feldolgozni ezt az egészet, de hogy nemet mondjak? Nem, nem lenne indokolt, így hát végül csak bólintok. Ez a nap azt hiszem már nem lehet furcsább. Miután kiderült, hogy ő egy kortalan angyal, valami más világból jött, van egy lánya és majdnem itt halt meg a karjaim között, hát már annyira nem is fura dolog csak úgy hopp elmenni Rómába. - Jól van, beteget jelentek, vagy ilyesmi. Gondolom holnap nem igen fogok bemenni az óráimra. - gondolkodom el, mert kétlem, hogy hamar visszaérünk. Róma nem épp olyan hely, ahová csak átruccan az ember, aztán vissza, no meg azt hiszem a mai ijedség után rám is fér a kikapcsolódás mindenféle szempontból. Már majdnem megfordulok, hogy távozzam, de aztán visszalépek hozzá, hogy közelebb lépve kicsit pipiskedve megcsókoljam. Nem mondom, hogy így más most a helyzet, továbbra is baromira bejön, de ha belegondolok, hogy eddig csak azt hittem valami különös gazdag fazon, most meg kiderül, hogy annál is jóval több... Talán egy fokkal szenvedélyesebbre sikerül a csók, mint amit eredetileg szánok, ami remélem nem árt a sérülésének meg, de kissé zihálva lépek végül hátra, hogy aztán sietősen távozzam készülődni.
//Köszönöm a játékot, szuper volt! Jó páros, mehetnek Rómába. //
- Még véletlenül sem. Nem lenne rossz, ha félnének tőlem, csak mert tudják, hogy ki és mi vagyok, de ennyire nem fontos az egó. Inkább az árnyékban maradok, ezzel téged is védelek. – Bököm ki, hogy bőven elég, ha csak egy nagyhatalmú varázslónak hisznek, de nem szokásom csak úgy elővenni az angyali képességeimet, mert az még a varázsvilágot is összezavarná, pláne a muglikat. Azt hiszem már ennek a dimenziónak is bőven volt gondja a különféle tér és időhasadásokkal, nem kéne még jobban összemosni a határokat, hogy már közöttük járok. Sadie aranyos lány, de már ő is alaposan meglepődött, pedig ő oda van értem. S lássuk be, Uther nagyon rosszul keverte a kártyákat, s nem olyan végzet felé sodorta az angyalait, mint kellett volna. Engem is alaposan átejtett, azóta óvatosabb vagyok, még ha ez nem is derült ki a sebesülésemből. Vannak ellenségeim, akik rám találhatnak, mint ez az eset is mutatja. – Nos igen, ő az. Ez egy nagyon régi történet, de most ő is védelemre szorul, másfelől nem én neveltem fel, még csak most találkoztunk, el kell fogadnom, hogy csak afféle mentor lehetek az életében, nem pedig igazi apa. Felnőtt, megvannak az önálló döntései. – Azzal vagyok csak bölcs, ha ezt felismerem. Kardoskodhatnék, az asztalra csaphatnék, hogy már pedig én vagyok az apja, de nem érnék vele semmit azt hiszem. Nélkülem is megtanult túlélni, a legtöbb az, hogy támogatom, s elismerem. – Nekik kéne tartania tőlem, viszont.. azt hiszem egy érett nő érett férfit válasszon. Ez így helyes! – Na jó, azért tényleg féltékeny is vagyok, mindent maximálisan lángon élek meg, nekem a holmi játszadozás nem kenyerem. Ha egy halandót választok, akkor az csak az enyém lehet, ha már méltóak vagyunk egymás figyelmére. Éppen ezért, mivel nem tudni, hogy mikor ki les ránk, szerezzünk élményeket, ezért is gondolok egy nagyobb szabású randevúra. – Valamikor, úgy hat óra múlva. Csomagolj, intézd el, hogy le tudj lépni, aztán a birtok előtt felveszlek. – Azt nem teszem hozzá, hogy a karjaimba kapva repülünk, netán kocsival megyünk a repülőig. Majd kiderül, de most nekem sem árt pár óra alvás, hogy a szervezetem regenerálódjon, meg hát nekem is le kell szerveznem az utat. Nyilván a pénz minden kaput megnyit, minden utat felgyorsít, de valamennyi ráfordítást mégiscsak igényel. Meg sem várom a választ, csak odapusszanok a szájára, s már el is sietek szervezkedni. Fel sem merül bennem, hogy netán nemet mond.
- Minő magasztos beszéd! - figurázom ki kicsit, talán ezzel próbálva elvenni a helyzet komolyságának élét. Azt hiszem még eleve idő kell nekem, hogy megnyugodjak és összeszedjem magamat rendesen, no meg hogy feldolgozzam a tényt, hogy ő egy angyal. Eddig is tudtam, hogy fura alak, különcféle és ez cseppet sem érdekli, de most azért ennél sokkal több derült ki. - És gondolom ez... nem afféle nyílt titok ugye? - kérdezem meg végül, mert ha jól sejtem, akkor nem nagyon fecseghetem el csak úgy akárkinek, hogy a pasim angyal. Az apám már lehet, hogy azon is meglepődne, hogy idősebb nálam, mármint ránézésre is, na de ha tényleg tudná, hogy mennyivel! Azt hiszem nem kezelné jól, miután egész életemben óvott és féltett, most pedig nagyon úgy fest, hogy önként mászom bele valami veszélyesbe. Azt azért én is összetudom rakni, hogy ha őt majdnem megölte valaki, akkor ha én vele vagyok, bizony nekem is jó, ha óvatos leszek, mert nem kizárt, hogy idővel célponttá váljak, ha még nem került eleve rám a célkereszt. - Oh a lányod? - azért durva belegondolni, hogy van egy lánya, aztán a tantusz is lassan leesik, hogy a lánya majdnem egykorú lehet velem, legalábbis kinézetre, bár ezek után gőzöm sincs, hogy igazából ki hány éves. - Ja hogy az a lány, akiról pusmogtak az iskolában és egy ideje eltűnt? - kérdezem, bár a hangom valahogy részben kijelentő és csak részben kérdő, mert szinte biztos vagyok benne, hogy így van. Az a lány mindenki azt mondta, hogy nagyon szép és hogy szárnyai vannak, mint egy... angyalnak. Persze a többség úgy gondolta mágia hatása, de én most már tudom, hogy nem egy rosszul sikerült animágusi átváltozás miatt vannak szárnyai. Na bakker! - Szóval tartasz a kiskamaszoktól? - csóválom meg most már végre mosolyogva a fejemet. Láthatóan tényleg jobban van, amikor meg Rómát pedzegeti meg elkerekedik a szemem. Na nem mondom, hogy nem jártam még erre arra, de pont ott még nem. Apa igyekezett sokmindent megmutatni nekem, lehetőséget adni, hogy éljek, amíg lehetőségem van rá és bármiféle kéréssel fordultam hozzá tett róla, hogy megoldható legyen. Nem panaszkodhatom izgalmas életem volt, amikor még azt hittem meg fogok halni. Nem mondom, hogy azóta unalmas, főleg most hogy kiderült, hogy a pasim angyal és meg akarják ölni... de jócskán más, mint előtte volt. - Úgy érted valamikor utazzunk el Rómába? - kérdezek vissza azért óvatosan, mert nem vagyok benne biztos, hogy mennyit kell a sérülése után regenerálódnia, de őszintén szólva simán eltudom képzelni róla, hogy ő akár most azonnal menne. És végülis miért ne?
Valóban van benne némi bókolás, birtoklási vágy, hiszen angyalként ha szemet vetünk egy halandóra, akkor az bizony érezze magát megtisztelve, hogy velünk lehet, ugyanakkor Sadie tényleg különleges, nem kell meghamisítanom az udvarlás mikéntjét. Főleg, hogy mivel már meg is kaptam őt, ha csak arra hajtanék, hogy kiéljem a vágyaimat, akkor ezt gyorsan letudtam volna. Vele azonban társra lelek a magányos évszázadok után, méghozzá olyan társra, aki bár rettentően kishitű, mégis velem egyenértékű. Azok után, hogy még fel is fedtem, hogy ki vagyok, még inkább inába szállt a bátorsága, s azt hiszem ez már feszett fejsze nyele, lehet, hogy amúgy sem tudtam volna ezen változtatni, talán majd idővel. – Nos igen, de az tanulható készség. Valahol pedig a különleges aurád arra utal, hogy mindig is erős voltál, egyedi lélek. Talán kicsit túl filozófikus vagyok olykor, s képes mindenkiben meglátni a jót, de benned nem is olyan nehéz. – Simítom meg az arcát, hogy ha ő is angyalnak, vagy valami hasonló nehéztüzérnek születik, háborúkat tudott volna eldönteni. Így csak egy csapongó, édes leány, aki egyúttal a gyenge pontom is, hiszen ha eddig engem támadott valaki, most bőven felfigyelhet arra, hogy van egy halandó párom. Valahogy el kéne rejtenem őt a külvilág elől, viszont kétlem, hogy Sadie ezt akarná, vagy hogy hosszútávon ez bármit megoldana. Le kell vadásznom a merénylőt. – Elméletileg valóban nem, de ki tudja, manapság annyit szakadt a tér és idő szövete… Viszont a lányom, aki még szintén abból a másik világból származik, itt van. – Nem teszem hozzá, hogy ez hétpecsétes titok, hiszen magától értetődő, hogy amit Sadie-vel beszélek az ilyen természetfeletti dolgokról, az kettőnk között marad. S úgy vélem, hogy ha elkapnák, és elkezdenék vallatni, akkor úgysem ér semmit az életünk, tehát beszélhetek előtte nyíltan. – Ha tippelnem kéne, lesz. Jó pár évig voltam bezárva, most pedig óvatlannak bizonyultam. Ez nem történhet meg ismét. Rákészülök, és ha bárki próbálkozik, akkor nem lesz esélye. – Mondjuk ez sem igaz, de könnyebb Sadie-t így kicsit megnyugtatni. Komoly hatalmam van, de nem végtelen. Ha valaki tudja, hogy kivel áll szemben, igenis le lehet engem gyűrni, megfelelő csapdával, fegyverekkel. Ezért is kell jobban átgondolnom, hogy mit teszek, csak hát a szerelem édes íze, meg a tanítványaim elvitték a fókuszt a védekezésről, s hogy figyeljek arra, hogy ki kémkedik utánam. Lassan tényleg jobban vagyok, akár együtt is tölhetnénk a nap hátralévő részét, pedig biztos, hogy felrúgtam Sadie menetrendjét. De hadd legyek ezúttal (is) önző, hogy kisajátítsam őt magamnak. – Miket beszélsz? Az, hogy már érett nő vagy, az legyen az ő bajuk, nem a tiéd, legalább nem másznak rád mindenféle kiskamaszok. Viszont megértem, hogy élni szeretnél, ezért hát ha éppen nincsen dolgod, akkor elviszlek oda, ahol valóban ki tudod magad tombolni. Róma. Mit szólsz? – Ezzel nem akarom lekezelni a mindennapjait, vagy hogy halandóként nem annyira epikus az élete, ez igazából csak egy ajánlat, hogy ne egy kórházi szobában éljen vagy dolgozzon, kicsit rúgjunk ki a hámból.
Elgondolkodom azért a szavain. Nehéz eldöntei, hogy pusztán afféle bókolás ez, vagy tényleg az alapján, ami képes lehet érezni olyasmit, amit mások nem. Végül csak hümmentek egyet és halványan elmosolyodom. - Én mindig úgy gondoltam, hogy egyszerűen csak sokat voltam gyógyítók között. Valahogy a részemmé vált az egész. Ez van, ha az ember sokat beteg. - még ha nem is volt látványos a problémám, de azért voltak húzósabb időszakok. Nem mondom, hogy kellemes, de mondhatni hozzá lehetett szokni, hogy folyton valami gond adódhat és az néha eltart egy ideig. Egészen furcsa most ez az új élet, hogy a betegségem csodával határos módon megszűnt, bár még mindig azt mondják időnként nem árt, ha megvizsgálnak, de az orvos azt mondta egyre ritkábban van erre szükség. - Valahogy kis esélyt látok rá, hogy rövid időn belül összefutnék valaki mással, aki olyan, mint te. Gondolom nem vagytok itt sokan, vagy de? - na jó azért ez már megint meglep, mert eddig bele sem gondoltam, hogy itt van ő, aki finoman szólve is eltér az átlagtól, de akár még mások is lehetnek, akik olyanok. - Azt a lányt is ismered, aki itt volt egy ideig a kastélyban? - kérdezem aztán, mert eszembe jut, hogy bár én sosem láttam személyesen a szárnyas lányt, de hallottam róla folyosói pletykákat, hogy akadtak, akik viszont igen. Elég különös jelenség volt és csak pusmogás volt róla, hogy ő kicsoda, vagy egyáltalán micsoda lehet. Végtére is akár egy rosszul sikerült százfűlé főzet örök maradványa is lehet két szárny, de sokak szerint ő valahogy másnak tűnt, arról nem beszélve, hogy azt hiszem még a füle is hegyes! Legalábbis ezt pusmogták. - Mert lehet legközelebb? - kérdezem azért jócskán aggodalommal a hangomban, hiszen ez alapján úgy fest, hogy akár még az is felmerülhet, hogy máskor is megtámadják, vagy meg akarják ölni, na de miért? Úgy sejtem, hogy ebbe nem most kellene belemennem. Valószínűleg az élete még jóval bonyolultabb, mint amikor csak azt gondoltam, hogy sokat utazik és valami felfedező féle lehet. - Oh hát az én életem ehhez képest dög unalom! Tanulok és tudod a szokványos dolgok. Elnéztem egy buliba év elején, egész jó volt, de valahogy nehezebb beilleszkednem. Azt hiszem azért, mert idősebb vagyok gyakorlatilag minden évfolyamtársamnál. - egy pillanatra azért elhúzom a számat és igen sejthető, hogy voltak pillantok, amikor bizony felmerült bennem, hogy bár nyitott és kedélyes jellem vagyok, de inkább hagyom ezt a buta ötletet, hogy tanuljak. Eléggé el vagyok késve másokhoz képest, bár erről nem teljesen én teherek, hiszen eddig nem volt érdemi jövőképem, ami motivált volna, hogy kezdjek valamit az életemmel. Ettől még kár lenne tagadni, hogy néhanap bizony elbizonytalanodom, hogy van-e itt keresnivalóm még évekig.
Most, hogy jobban vagyok, elkezd belém visszatérni az élet, a színem is egész értelmes, a sebem pedig láthatóan máris kezd összezárulni. Természetesen nem azonnal gyógyul be, de míg másoknak hosszú hónapokig tart az ilyesmiből ténylegesen visszatérni, nekem elég lesz talán egy hét. Még így sem mozgok tökéletesen, megerőltető felemelni a karomat, úgyhogy nem is próbálkozom, a másikkal viszont megsimogatom Sadie haját, arcát, jelezve, hogy mennyire hálás vagyok mindazért, amit tett. Nem akarok mindig én lenni a bölcs és kortalan angyal, most láthatta is, hogy mennyire szükségem van rá, hogy valaki a társam legyen. Talán van az egészben a részéről egy kis apakomplexus, hiszen nem úgy viselkedek, mint egy átlagos férfi, de azt hiszem már bőven kezdjük áthidalni a generációs különbségeket. Külsőre pedig kész nő, aligha hiszem, hogy ebben bármi fura lenne. Az angyaloknak olykor van halandó szerelme, most nálam is ez merült fel, és még ráérünk azon gondolkozni, hogyan is oldjuk meg, ha hosszútávon komolyan gondoljuk ezt. – Te akkor is különleges vagy, mintha lenne valami a genetikádban, vagy a mágikus lenyomatodban, ami nem engedi egykönnyen, hogy odavessz. Ezért is lehetsz ügyes medimágus, mert ösztönösen ráérezhetsz, hogy hogyan menthetsz meg másokat. – A szavaira most már életerővel telve felnevetek, hogy lekászálódjak az asztalról. Kicsit még meg vagyok meredve, hiszen a szilánkok hatása még a véremben áramlik, de már tisztul, holnapra azt hiszem még jobb lesz. Ha akarnám, elmesélhetném, hogy mi történt, de most kár is Sadie-t ijesztgetni, főleg, hogy most is apró pontnak gondolja magát hozzám képest. Nincsen értelme az ilyen összehasonlítgatásoknak. – Ahogy mondod. Egy másik világból jöttem, több száz évvel ezelőtt. Ám nehogy azt hidd, hogy a többiek is hozzám hasonlóak, mindenki más ronda. – Viccelődöm, mert tudom, hogy van azért egy külsőm, ami megfogta őt, de közben pedig jókat beszélgetünk, a sorsunk egyre inkább összefonódik. Igyekszem nem úgy beszélni, mintha valami kortalan, filozófikus bölcs lennék, sokszor ugyanis én magam sem tudom felmérni, hogy merre tart az életünk. Az ember magára szed némi logikát, emberismeretet a hosszú élete során, ugyanakkor alapjaiban nem változunk. – Még egyszer köszönöm, kár, hogy így megijesztettelek. Bízom benne, hogy ha lesz legközelebb, felkészültebb leszek. Veled mi történt, amióta utoljára találkoztunk? – Nekem valóban elég eseménydús az életem, jelenleg ketté is ágazott, mert elméleti szinten oktatom az angyalokat, másfelől pedig a nyomában vagyok annak, aki Aspasiát elpusztította.
Az én az életem merőben más, mint az övé. A saját halandóságommal megbékéltem, de azóta sokminden változott és nehéz elfogadnom azt, hogy neki itt most akár még az élete is múlhat azon, hogy én mennyire vagyok ügyes és hát nem érzem magamat eléggé annak. Persze igyekszem amennyire tudok, de koránt sem tűnik egyszerű feladatnak valami kis darabokat kiszedegetni valakinek a testéből, még ha ő elég jól viseli is, amikor elkezdem csinálni. - Az... az jó. - hebegem, mert hát most a beszédre tudok a legkevésbé figyelni. Bármennyire is fura ez az aranyszínű izé, mégis csak vég. Ha még rendesen vörös is lenne, lehet hogy még nehezebben viselném a dolgokat. Jesszus és én akarok gyógyító lenni! Lehet, hogy ezt nem gondoltam át teljesen? - Hogy mi? - kapom fel a fejem egy pillanatra, amitől megáll a kezem, de aztán visszatérek a munkához és igyekszem tovább koncentrálni arra, amit csinálok, csak a fejemet rázom meg picit. - Dehogy, nem hiszem, hogy erről lenne szó. Ez csak egy betegség, de nem is biztos, hogy anyának ugyanaz volt a baja, mint nekem, hiszen ő nem gyógyult meg. - habár tény, hogy eredetileg úgy gondolták, hogy én sem fogok és már a halálomat számolták ki, ami végül még sem következett be. Ez persze még mindig kicsit furcsa állapot nekem, de azért azt nem mondom, hogy nem örülök neki, hogy élek. A jelenlegi furcsaságok ellenére is persze. Azért a szavaira elmosolyodom. Érdekes érzés, hogy most már előre is gondolkodhatom, hiszen ez eddig nem volt jellemző, csak éltem bele a világba. Mostmár megfontoltabbnak kellene lennem elvileg. - Viszont ez alapján, te veszélyesebb életet élsz, mint én, jóval. - ami azt jelenti, hogy a saját életem már újra hosszú is lehet, mármint normál emberi léptékkel, viszont az övé.. na arról nem sokat tudok, de az már biztos, hogy nagyon hosszú az enyémhez képest és a tetejében veszélyes is, ha ilyesmire sor kerülhet, hogy valaki meg akarja ölni. - Halandók. Akkor te valami... halhatatlan vagy, tényleg mint egy angyal? Ez durva. - huppanok le egyszerűen csak a földre, amikor készen vagyok. Nekem is kell pihennem, még ha nem is én sérültem meg igazából, hanem ő. Neki persze többet és jó lenne az is, ha nem nyitnának ránk, mert akkor jócskán magyarázkodnom kellene. Motszkál az agyam hátsó szegletében, hogy talán kellene valami varázslat az ajtóra, de egyelőre nem érzem magamat képesnek arra, hogy felálljak és elvégezzem. Egyelőre még a kezemet is, csak szimplán a nadrágomra törlöm, hogy a pálcámat elővegyem és egy egyszerű kötőző varázslatot alkalmazzak rajta. Bár gőzöm sincs, hogy kell-e egyáltalán és nem gyógyul-e be a sebe gyorsan, ha már nincsenek benne a szilánkok.
Attól függetlenül, hogy ennyire vészesnek tűnik a helyzet, én magam nem aggódom. Ha itt van vége mindennek, hát elfogadom. Megismertem őt, s elindítottam az angyalokat valami pályán, most már legalább van esélyük. Így amikor visszatér, láthatja, hogy normalizáltam a légzésemet, kissé még fel is ültem, hogy ne feltétlenül a fejembe tóduljon a vér. Látni is akarom, hogy mit csinál, hogy ne legyen annyira műtét jellege, esetleg még segíteni is tudom, ha mutatom, hogy mit hol vágjon. Csak remélni merem, hogy ez a szörnyűség csak szorosabbra fűzi a kapcsolatunkat, s nem rettenti el tőlem. Angyal vagyok, erről eddig nem szólt a rege, s ez nyilvánvalóan veszélyekkel jár, ami lehetséges, hogy taszítja Sadie-t. Nem szóltam az ellenségeimről, a terveimről, csupán a kéj és a szórakozás jellemezte mindazt, amit adhatok. Ha viszont sötét idők jönnek, kérdés, hogy mellettem marad-e. Ez a főpróba! – Azt hagyjuk csak a szolgákra. – Hárítom el a mentegetőzést, medimágusnak lennie közel sem azt jelenti, hogy ügyesen mozog a konyhában. Ide most gyógyító kell, s a tudásnál többet érhet az érzék, vagy a hit. Ráadásul én is itt vagyok, sokkal komolyabb az állóképességem, mint egy halandónak, ezért mosolyogni próbálok, amit matat, nem szisszenek fel, pedig a természetfeletti tőr szilánkjai égetnek. Ellenem kovácsolták, legalábbis a magunk fajták gyilkosaként. – Alakul, érzem, hogy gyengül a hatása. – Fűzök hozzá egy megerősítő gondolatot, mások előtt nem is akarnék már ilyen kiszolgáltatott lenni. Ha ezzel elárultam a titkomat, hát nem baj, jobb is így, mint egy olyan pillanatban, mint amivel le akarnám nyűgözni. Ha tud segíteni, legalább némi önbizalmat nyerhet, hogy van keresnivalója gyógyítóként. – Igen? Nem lehet, hogy Te is valami másik világból származol? Ki tudja, amióta meghasadt a tér, elég gyakorinak érzem a vándorokat. – Na nem mondom, hogy Sadie anyja is ilyen volt, de ne vessük el a lehetőségét, hogy a különös betegség abból fakadt, hogy anya és lánya nem bírta könnyen viselni az itteni létet. Lássuk be, minden világnak meg vannak a szabályai, és csak a leghatalmasabbak tudnak közöttük következmény nélkül utazni. Végülis a világűrben is meghalnának a legtöbben. – Nem csodálom. Mondanám, hogy most tombold ki magad, de.. azzal lényegében engedném, hogy mindig mással legyél. Na nem Sadie, mondhatjuk, hogy fontos vagy nekem, és csak velem tombolhatsz. – Lassan úgy látom, hogy végez, kicsit le is engedem a karomat, amit a fejem fölé emelve megtámasztottam inkább a tarkómat, hogy most végig simítsak az arcán. – Köszönöm, ügyes voltál! Nos.. valóban nem, de hosszú idő áll még előttünk, hogy meséljek. Tudod.. volt egy ikerhugom, s oly naívan azt hittük az emberekről, a halandókról, hogy gyengék, segítségre szorulnak. Nálunk az angyal tényleg amolyan segítő, de csak hamar rá kellett jönnöm, hogy.. hogy aki a földön jár, a legtöbbje bizony rém önző. Azért vannak kivételek.. – Biccentek, hogy természetesen most rá gondoltam, de maradhatunk itt is, hiszen bár jobban vagyok, még ugrálni nem tudok.
Azért megállok az ajtó előtt néhány pillanatra, amíg kicsit összeszedem magamat lelkileg is, hogy aztán benyissak. Azért ez tényleg elég durva mélyvíz. Gyógyító akartam lenni, mert semmi más nem jutott eszembe, de ettől még most olyan ijesztő ez az egész. Másban kell turkálnom, mármint szó szerint! Kiszedni belőle darabkákat, amik nem oda illene és még a vére is aranyszínű! Újra odatérdelek és nagyot nyelek. A pillantásomból láthatja, hogy legszívesebben elszaladnék, de a tekintetébe próbálok kapaszkodni és hogy nem fordulhat máshoz, akkor pedig nekem kell segíteni, ha tudok, mármint muszáj, hogy menjen! Egész életemben nem volt rajtam sosem nagy a nyomás, nem igazán szoktam hozzá. A betegségem miatt nem voltak komoly elvárások, csak annyi, hogy tartsak ki, erre most meg ez... Nem vagyok felkészülve. - Nem vagyok valami nagy konyhatündér... - motyogom, de miután megitta a bájitalt a kezembe veszem a csipeszt. Elsőre remeg, hát persze. A másik kezemmel fogok rá, hogy megállítsam a dolgot és néhány mély lélegzet után végül csak sikerül. Nem pont így terveztem a mai napot, az holt biztos. Megpróbálom óvatosan csinálni, de az biztos, hogy ha felszisszen, akkor elsőre tuti visszarántom a kezemet és aggódva nézem az arcát. Még rosszabb, ha fájdalmat is okozok, de tudom én, hogy ha nem teszem, akkor még rosszabb a helyzet, csak hát... Jól van, menni fog Sadie! Újra megpróbálom és beletúrok a sebbe, hogy az apró kis szilánkokat sorban szedegessem ki és dobáljam le a földre. - A gyerekkorom... hát régóta ketten vagyunk apával, anyára már nem is emlékszem. Kiskoromban meghalt, beteg volt, de nem tudok róla sokat, talán az volt a baja, mint nekem. - kezdek bele, de azért időnként akaratlanul is felnézek, hogy nem vészesen fájdalmas-e neki, pedig tudom, hogy akkor is tovább kell csinálnom, csak úgy még nehezebb. - Apa mindent megadott nekem, jó életem volt, aztán jött a betegség, úgyhogy nehezen fejeztem be a Roxfortot és onnantól mindenki a széltől is óvott. Azt hiszem én könnyebben fogadtam el, hogy ez a helyzet, mint apa, hogy engem is elveszít. Valahol érthető. - állok meg egy pillanatra, de tényleg csak egy másodpercre, aztán folytatom tovább a keresgélést. Igaza volt, ahogyan így beszélek és csinálom, nem is sokban más, mintha mondjuk a lencsét válogatnám. Na nem mintha valaha is válogattam volna lencsét, de gondolom hasonló lehet. - Gondolom a te gyerekkorod egész más volt. Meg úgy... mindened. Jesszus, gyakorlatilag semmit se tudok rólad. - na most azért tényleg megtorpanok. Valahogy eddig ebbe bele sem gondoltam. Abban a tudatban éltem, hogy ő egy sármos pasi, egy sáromos idősebb pasi, na most ezek szerint a jó ég tudja, hogy mennyivel idősebb, meg egyáltalán honnan jött, mennyit élt, és úgy általában. Nagyot nyelek és tovább folytatom, de mintha lassacskán nem találnék újabb darabokat. Felpillantok, hogy látom-e jelét, hogy jobban kezd lenni, vagy mi a következő teendő.
Még így, sebesülten is erősebb vagyok, mint a halandók, ezért aztán nem szándékozom veszíteni a méltóságomból. Nem Sadie előtt akarok tekintélyt gyakorolni, viszont miért ijeszteném meg ennél is jobban? Megmutattam, hogy mi vagyok, de ettől csak még jobban be van tojva, hogy angyalként én is képes vagyok a múlandóságra. Igaz, ez most engem is alaposan meglepett, hogy valaki ilyen jól rájött a gyengémre. - Csak nyugalom, bízz magadban. Én tudom, hogy képes vagy rá! - Szólok ezúttal is hozzá bársonyos, lelket simogató hangon. A fájdalom ugyan még ott lüktet a vénáimban, de felesleges lenne idegeskednem rajta, hogy mi történik, ha a nem evilági fegyver mérge még jobban szétterjed. Azon majd ráérünk később aggódni, s talán el is kerülhető. Különben is, nem biztos, hogy jól tippeltem Sadie-vel kapcsolatban, inkább csak a saját filozófikus meglátásom mondatta velem, hogy különleges, ha képes volt a mások által halálosnak hitt betegségből felgyógyulni! Pár percre elsiet, én még arra sem pazarolnom az erőmet, hogy gyógyító igéket mormoljak, vélhetően most meg van kötve az erőm annyira, hogy mindennemű saját próbálkozás kudarcra legyen ítélve. Az élet múlandóságán tűnődöm, s mikor aztán visszajön, kellőképpen igyekszem ellazulni, próbababának tettetni magamat, hogy ne akadályozzam, noha lehet, hogy aztán várná, hogy én mutassam, hogy hova vágjon. - Akkor fenékig! - Veszem át a bájitalt, ami igenis jó lépes volt a részéről, máris érzem, hogy valamit gátol, ha nem is gyógyít meg tüstént. - Ez most mélyvíz drágám, és nem ronthatsz el semmit. Készíts oda egy csipeszt, és ha az aranyló vérben oda nem illő fémet látsz, azt kell kiemelned. Hasonlóan működöm, mint te, a vérem színe ne tévesszen meg. És addig, mesélj a gyerekkorodról, hogy elterelje a figyelmedet. Mintha a konyhában főzöcskéznél. Bátran! - Adom meg az instrukciókat a félelem leküzdéséhez. A pillantásom most is erőt ad, hittel tölt meg, elképzelni sem tudom, hogy mi másra lehetne most még szüksége!
Valószínűleg más helyzetbe még inkább kiakadtam volna, de most egyszerűen nincs időm rá, hogy ne higgyem el neki, amit mond, ezért tudom, hogy valahogy muszáj leszek ezen túllendülni, csak még nagyon nehéz kitalálni, hogy ezt pontosan hogyan is csináljam. Lássuk be, azért nem általános hír, ha valaki azt mondja neked halhatatlan, meg angyal, de most mégis gyakorlatilag haldoklik egy komoly sérülés miatt, amire úgy tűnik, hogy nem számított. És akkor kérdés, hogy ki támadta meg, mert ha így megtalálta a gyengéjét, akkor máskor is megteheti, vagy bárkit simán eltűntethet, aki a közelében van. - Jól van... most nem is ez a legfontosabb. - motyogom és megpróbálok a sebre koncentrálni, ami nem megy valami könnyen lássuk be. Főleg, hogy igazából sejtésem sincs róla, hogy pontosan mit kellene kezdenem vele. A szavai azért valamelyest segítenek, hogy lehiggadjak, bár már majdnem kezdenék ellenkezni, hiszen nincs semmi különleges a véremben, soha senki nem mondott ilyesmit, tehát már miért is lenne? De nincs most idő cáfolni, amit mond, inkább a lényeggel foglalkozom, hogy oké akkor csináljuk együtt. - Épp csak egy éve tanulom, te is tudod. - rebegem inkább ezt a tényt erősítve meg, hogy attól hogy gyógyítónak tanulok még nem vagyok gyógyító, hiszen nincs ebben se gyakorlatom, se tapasztalatom. - Vágni? Merlin szakállára...! - nyelek egy nagyot, amikor a sérülés kitisztítását ecseteli, de végül csak moccanok, hogy elinduljak kifelé. Annak ellenére, hogy sietnem illene, odakint mégis megállok néhány sietős pillanatra, hogy megpróbáljam normalizálni a légzésemet. Az agyam hátuljában ott motoszkál egy kellemetlen gondolat, ami mindenáron azt akarja, hogy lépjek le, hiszen nem az én felelősségem és nem is tudok mit kezdeni vele, de megpróbálom ezt az érzést jó mélyre lenyomni és végül megrázva magamat futva indulok el a folyosón, hogy aztán a Gyengélkedőn állapodjak meg. Nem úgy megy az, hogy csak elvisz az ember ezt-azt, ezért beköszönök és igyekszem egy rövid fecsegés, érdeklődés közben lekapni néhány bájitalt a polcról, szekrényről, majd megnézem, hogy mit hoztam el, amikor már kint vagyok. Azért van, aminek a címkéja alapján azért van sejtéem. Végül elköszönve indulok meg vissza, hogy Vladnak fájdalmasan hosszúnak tűnő percek után érkezzek vissza. - Élsz még ugye? - állok meg mellette és most már kipakolom a zsebimbet. Van sebösszehúzó bájital és egy kisebb szikét is elpakoltam, de meginni való gyógyital is akad a készletben. - Azt hiszem ezt meg kellene innod, ha rád is hat egyáltalán... - motyogom oldalt nyújtva neki az egyik üvegcsét, miközben pakolászom a dolgokat, aztán a szikét veszem a kezembe és újra a sebéhez lépek. Naná, hogy reszket kissé a kezem. Gőzöm sincs mit csinálok és még soha az életben nem vágtam meg senkit sem. Nem tudom, hogyan fog menni.
Nehéz nyugalmat erőltetni, sugározni szegény lányra, amikor én ennyire nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Évszázadok óta szinte sebezhetetlen vagyok, Uther valami ármányos csel folytán bezárt ugyan a kútba, de végezni nem tudott velem. Ehhez képest itt van ez a különös alak, aki esélyesen az a sötét angyal, aki ellen fellépni készülünk, és engem, a vezetőt, tanítót támad meg.. Méghozzá sikeresen. Egyértelműen látszik, hogy felkészült, volt ellenem fegyvere. Hogy az eredeti világunkba valahogy visszautazott, és onnan hozott, vagy amikor eljött, onnan tartotta meg végszükség esetére, végülis mindegy. Most itt vagyok, a fegyver szilánkjai bennem, és nagyon úgy fest, hogy tovább roncsolja halhatatlan sejtjeimet. Nem vagyok képes regenerálódni. – De igen, így igaz, csak nem akartalak vele sokkolni. Látod most mégis sikerült. – Próbálom elviccelni a helyzetet, némi vért köhögve kínlódó nevetésem közepette. Elfekszem az egyik padra, behunyom egy pillanatra a szememet, de nem ájulok fel. Amikor kinyitom, eldöntöm, hogy nem rakok ekkora felelősséget Sadie-re. – Akkor csináljuk ketten. Gyógyító vagy, és túléltél valamit, amibe talán bárki más belehalt volna. Lehet, hogy a véred nagyon egyedi, képes a teljes megújulásra. – Vélekedek, de most már nem tűntetem el a szárnyaimat, talán engem is erővel tölt el, ha a halhatatlan oldalamat mutatom. – Igen, menj csak, siess, de ne szólj senkinek. Leginkább olyan szerszámokat hozz, amivel vágni lehet. Ha a tőr szilánkja mélyen van, akkor azt nem elég csipesszel kiszedni, vagy tisztítani. Remélem van hozzá gyomrod. – Az aranyló szivárgás nem a tőr miatt van, az az angyali, eredendően őserő megnyilvánulása, attól nem kell félnie. – Azért nem áll el a vérzés, mert amolyan démoni pengéről van szó, amit kifejezetten angyalok ellen kovácsoltak. Ne aggódj, itt leszek, együtt csináljuk. Ügyes leszel, menni fog! – Simogatom meg az arcát, természetesen nem valami apai stílusban, inkább úgy, mint aki a másik kezébe helyezi az életét, ami tőlem nagy szó, hiszen annak ellenére, hogy tanítom az angyalokat, még nem döntöttem el, hogy mennyire higgyek bennük.
Próbálok nem kiborulni, ami azért elég nehéz. Hiába töltöttem elég sok időt a Szent Mungóban gyerekkoromtól kezdve, nem a súlyos esetekkel találkoztam és egy év gyógyítói szak után még cseppet se mondanám magamat gyakorlottnak. Elég ijesztő látni, hogy ilyen rossz állapotban van, főleg hogy alig tudom tartani, hogy egyáltalán alátámasszam. Nagyobb és erősebb nálam és mivel rámtámaszkodik, nem tudom még a pálcámat is előszedni, sőt igazából alig jut eszembe, hogy azzal lebegtessem be, vagy ilyesmi. Aggasztó az állapota, amikor pedig valami angyalságról kezd el beszélni valahogy automatikusan a fejéhez nyúlok, hogy láza van-e. - Ezt biztos nem mondod... - komolyan, fejezném be a mondatot, amikor megjelennek a szárnyai, amire már kiül az arcomra a döbbenet és kezdem komolyan venni, amit mond, mégha megannyira is abszurd az egész. Méghogy angyal... Sejtelmem sincs, hogyan kellene ezt lereagálni, nem csoda, ha csak pislogni tudok egyelőre. Az egy dolog, hogy betoppant ide sebesülten, de mellette még az egész eddigi furcsaságok is kezdenek összeállni. Elég sokszor ejtett el olyat, amit mindig úgy gondoltam átvitt értelemben érti, vagy csak viccel, de most úgy tűnik, hogy bizony teljesen komoly volt a dolog. Angyal... jesszus! - Jól van... mély levegő... - mondom, bár majdnem egyértelmű, hogy elsősorban magamat igyekszem lenyugtatni, nem pedig őt, pedig neki lenne nagyobb oka az ijedtségre, hiszen mégis csak megsérült. Ezzel szemben ő nyugodt és higgadt és... nem is csoda, hiszen ki tudja hány éves lehet és miket élt már át. Mondta, pedig mondta! Én meg nem hittem el. Azt gondoltam jó idősebb nálam, mondjuk lehet hogy nagyon jól tartja magát és már a negyvenes éveit tapossa, az is markáns korkülönbség, de valójában ennél ki tudja, hogy mennyivel több lehet. - Nem ismerem még olyan erős varázslatokat. Talán, ha hoznék a Gyengélkedőről valamit... nincs nálam semmit, nem szoktam csak úgy bájitalokat tartani magamnál. Lehet, hogy kéne, ha gyógyítónak készülök, a stréberek biztosak szoktak, de én... Oké, megpróbálom, amit lehet, de miért nem áll el a vérzés? A mágukussága miatt? Neked kell ehhez jobban értened! - megpróbálok nem hisztérikussá válni, de azért elég nehezen megy a dolog, főleg hogy elég pocsék állapotban van. Az nekem eszembe sem jut, hogy valami darab lehet a sebben és ki kellene szednem. Hát mégis hogyan? Egyelőre tehát előveszem végre a pálcámat és gyógyító varázslatokkal próbálkozom, bár épp csak most lettem másodéves úgyhogy nem túl nagy a palettám. Végig figyelem a reakcióit és a sebet, ha valami láthatóan nem tenne jót és rontana a helyzeten, akkor azonnal abbahagyom és mással próbálkozom. Gondolom nem lenne elég simán csak bekötözni.
Hagyom magamat bevinni az egyik üres terembe, ami úgy kivitelezhető, hogy rá támaszkodom. Van egy komoly súlyom, az igaz, s most, hogy már nem álcázom a sebet, s el is engedem magamat, az aranyló vér immár nem szivárog, hanem csordogál, ami azt jelenti, hogy hamarosan ömleni fog. Volt pár komoly csatám a hosszú évszázadok során, de itt úgy fest, valahogy mégis sebezhetőbb vagyok, ha az ellenfél tudja a módját, hiszen ezen a világon nem élnek angyalok, más a mágia, ezért nem olyan egyszerű még akár valami védelmet sem beszerezni. Felülök az egyik padra, aztán el is fekszem rajta, láthatóan nehezen veszem a levegőt. - Sadie.. el kell mondanom valamit, amit nagyon kevesen tudnak. Nem erről a világról származom. Az otthonom, amely már oly távoli, hogy a semmibe vész.. Nos az ottaniak angyalnak hívták a népemet. – Foglalom össze, hogy itt láthatóvá is tegyem hófehér tollas szárnyaimat. Attól függetlenül, hogy tettem kétes, megkérdőjelezhető dolgokat, mégsem változtam semlegessé, pláne nem gonosszá. Még mindig hiszek az emberekben, a végzetben, és ami a legfontosabb, az érzésekben. Most éppen Sadie felé tereltek, és úgy gondolom, hogy nem véletlen, hogy gyógyítónak készül, hiszen ő maga is kapaszkodott az életbe, s a el tudja hinni, hogy most már nem fog egyhamar meghalni. Valami próbatétel volt, és innentől nem szabad elpazarolnia mindazt, ami megadatott. – Valaki.. egy ottani fegyverrel meglepett, megszúrt. Nem is hittem volna, hogy vannak itt ilyen.. angyali tőrök, vagy mi lehetett az. Gondolom nem találkoztál ilyesmivel, de a legerősebb gyógyital, varázslat szükséges lenne most, amire képes vagy. Ha csak időt nyerek, az is segítség. Bátorság, menni fog! – Tudom, hogy még nagyon a pályája elején van, de okos lány, és lelkes, hátha most kitalál valamit, ami megmenthet. Nem mondom, hogy rögtön elvérzek, szükséges esetén akár valami mágikus tűzzel ki is égethetem a sebet, a szúrást. De mégis jobb lenne, ha át tudná valahogy hidalni. Ránézésre azért elég mély, nem csak valami felszíni szúrásról van szó, s emiatt nem tud renenerálódni halhatatlan testem, mert a tőrből lehet még bent lehet valami fémdarab..
Azért abból, hogy most itt van már sejtem, hogy valami nem teljesen van rendben, főleg hogy mégis mit keresne ő itt a Roxfortban? Amikor ki is mondja még nem lepődöm meg annyira, de amikor megmutatja a sérülést, főleg hogy a vére nem épp normális színben pompázik, hát akkor azért már sokkal jobban megijedek, hogy aztán ebbe egy kiadós adag döbbenet keveredjen. Már nem egyszer célozgatott furcsa dolgokra maga körül, de valójában eddig egyszer sem vettem komolyan és bizony még mindig ott tartok, hogy bár rejtélyes idegen, de hogy angyal lenne... Ezt még eddig egyszer se mondta ki és jó eséllyel elsősre simán nem is venném komolyan. - Jesszus! Mi történt?! - automatikusan mozdul a kezem és majdnem oda is nyúlok a furcsa aranyszínű vért látva, de végül nem teszem meg, megakadok félúton. A vér színe bizonyára valamiféle mellékhatása lehet... valaminek. Más magyarázat nincs rá, hiszen normális esetben senkinek sem aranyszínű a vére! Azért automatikusan alányúlok, amikor megroggyan a térde, és kicsit fel is nyögök, hiszen hozzám képest azért elég komoly súlya van. Azért csak nem csuklom össze alatta. - Öhm... hát egy üres terem, igen, keressünk egy üres termet. - habogom, mert hirtelen gőzöm sincs, hová vonuljunk el és hogyan gondolja, hogy én segítsek neki, maikor épp csak második éve vagyok Gyógyító szakon és még csak gyakorlaton se voltam még túl sokat a Gyengélkedőn. Azért támogatom és igyekszem segíteni neki, benyitok pár terembe és amikor az elsőnek enged az ajtaja és láthatóan üres is, akkor oda segítek neki bemenni, hogy valami székre, vagy padra ültessem le. - Mi történt pontosan? Mitől lett a véred ennyire furcsa és... miért nem áll el a vérzés? És... és mégis mit tegyek? - teszem hozzá a végén egyre ijedtebb hangon, ahogyan kezdem felfogni, hogy ő bizony tényleg tőlem vár segítséget, amikor én még azt sem tudom, vagy értem, hogy mi történt. Még hirtelen az se biztos, hogy egy normál seb ellátása nem okozna gondot, de ez nem látszik épp normál sebnek. Nem lesz elég egy szimpla ferula. Azért próbálom aktiválni az agytekervényeimet, de a nagy helyzet az, hogy nem épp osztályelsőként végeztem el a tavalyi évet. Jobb érdekelt az egyetemista lét és az újdonsült életem élvezete, mint a sok-sok tanulás. Gőzöm sincs, hogy feltudok-e idézni valamit, ami most segíthet. - Valamilyen átok lehet? - kérdem, de még mindig nem merek hozzáérni a sebhez, pedig tényleg be kellene kötözni, de amíg nem vizsgáltam meg rendesen talán tényleg nincs értelme. Jesszus, mi lesz most?!
Bemehetnék ugyan a klubhelységbe, hiszen minden hatalmam megvan hozzá. Mégsem akarok nagyobb feltűnést kelteni, utána magyarázkodni, felejtésvarázst szórni mindenfelé. Főleg ha pillanatokon belül elvesztem az eszméletemet. A fájdalom sosem tapasztalt, legalábbis igen rég nem találkoztam vele. Természetesen nem lehet egy lapon említeni azzal a világégéssel, ami az angyali ikertestvéremnek a halálával, s az általa tökéletesen érzett fájdalommal járt, hiszen a kapcsolatunknak köszönhetően én is éreztem, hogy a mágikus tűz felemészti a húsát, a bőrét, a csontjait. Más ebbe talán beleőrült volna, én viszont ezzel a tudattal járom az utamat már évszázadok óta. A különös tőr ütötte sebet vehetném semmiségnek, de cseppet sem az! Sadie ugyan gyógyító, de nem biztos, hogy bármit is ért az ilyesmihez. – Reméltem, hogy megtalállak.. Nem minden a legjobb.. – Nyitom szét az öltönyfelsőmet, s hagyom, hogy bepillantson az álca alá. Láthatja, hogy aranyló vér csordogál a ruha alól, s enyhén szólva verejtékezik a homlom. Mély döfés nyoma lehet, amit ha kezeltem is, valahogy nem tud elállni a vérzés. Sadie viszont már visszajött lényegében a halál torkából, s bár halandó, hátha mégis van valami ötlet. Itt megcsuklik kissé a térdem, és mivel nem vagyok egy nádszálkisasszony, durván meg kell erőltetni magát, ha el akar kapni, meg akar tartani. – El tudunk valahova vonulni, ahol gyakorlod a tudományod? Mást ne vonjunk be.. – Mormolom kissé recsegősen, nem akarom megijeszteni, de láthatja rajtam, mennyire egyedi eset, hogy egy halandó ember lányába fektetem a feltétlen bizalmam. Nem merem állítani már most, hogy ez szerelem, de annak kell lennie, ha nem valami lekötelezettemet zsarolom meg azzal, hogy segítsen. Rátámaszkodok a szőke fiatal lányra, így szó szerint érezheti a felelősség súlyát. Ezen a ponton már köhögök is, tehát sürgős lenne bárminemű vizsgálat. Igazság szerint meg sem érdeklődtem, hogy ráér-e, remélhetőleg nem zavartam meg semmit, s elég fontos vagyok ahhoz, hogy bármit félredobjon a kedvemért.
Épp a kluhelyiségben ücsörgök és olvasok, ami nálam nem gyakori, de az utóbbi bő egy évben sikerült már annyira lelassulnom, hogy bizony már ez is megy. Volt időszak, amikor egyáltalán nem olvastam, mert időpocsékolásnak tűnt. Persze sok jó könyv van azt mondják, de én inkább megélni akartam mindent, hiszen nem volt sok időm. Most viszont van, ami azt jelenti, hogy akár egy nagyobb könyvnek is nekiállhatok, mert bizony van értelme és a végére fogok jutni egyszer, sőt igazából nem sürget semmi és senki. Amikor viszont ebbe a nagy csendes olvasásba belehasít az ismerős hang egészen megrezzenek, mint akit kiráz a hideg. Nagyon fura érzés. Nem csoda, ha felkapom a fejemet és körbenézek, de nem látom sehol sem őt. Kell néhány pillanat, amíg felfogom, hogy a hangja csak a fejemben szólt, ezért nem kérdezek meg mást hangosan, hogy szintén hallotta-e, mert akadnak itt még néhányan rajtam kívül. Végül aztán felpattanok, mert olyan aggodalmas volt a hangja. A könyvet a hónom alá csapom, ámbár nem szokása a háztársaimnak csak úgy eltenni ezt-azt, de hallottam szóbeszédet a széthagyott dolgok időnkénti eltűnéséről, szóval jobb félni, mint megijedni. Ha már elkezdek egy könyvet évek után, akkor ne vigye el valaki és ne tudjam befejezni. - Vlad?! - szólalok meg, amikor kilépek a folyosóra. Mázli, hogy nincs most itt senki, ezért megpróbálok ráhangolódni valahogy a hangra, amit előzőleg hallottam, hogy könnyebben betudjam lőni hol lehet, mert gondolom viszonylag közel. Biztosan kell azért néhány futó perc, amíg végül megtalálom a falat támasztva a folyosón, bár nem néz ki rosszul, de a hangja mégis olyan aggodalmasan remegős volt. Nem is láttam még itt az iskolában, ezért jócskán meglep a megjelenése. - Öhm... rendben vagy? Baj van? - lépek közelebb, de ránézésre bizony nem látok rajta semmit, habár az arca azért mégis csak elkínzottabb a megszokottnál, szóval mintha valami lenne, de közben még sem? A fura és szokatlan helyzet az oka, hogy nem lépek egyből közbe, hogy mondjuk megcsókoljam, vagy megöleljem. Inkább csak egész közel lépve vizslatom és várom a választ, hogy miért jött ilyen hirtelen. Valami oka biztos, hogy van. Remélem nem valami búcsú, mert le kell lépnie a fura dolgai, vagy valami újabb ritka maszk, akármi beszerzése miatt.
Kivételesen nem várom meg, hogy a Sadie érkezzen meg a birtokra, vagy hogy valahol randizzunk. Ha bárki is kérdezné, akkor látogatóban vagyok, mint valakinek a szülője, de akár még azt is be tudom dobni, hogy tanárként készülök körbenézni. Viselek némi alap álcát, hogy még az angyalok se ismerjenek fel, semmi kedvem most velük összefutni. A megszokottól ellentétben most cseppet sem vagyok derűs, vagy magabiztos, sőt, járásom igen ingatag, a homlokon verejték gyöngyözik. A lányomat erre a pár órára egyedül tudtam hagyni, nem is tudja, hogy mi történt most velem, kár is lenne terhelni, hiszen a szemében én vagyok a megmentő. Talán nem akkora a baj, mint hiszem, de választottam azt hiszem tud segíteni, noha nem tartja magát túl sokra. Még nem találkoztunk az iskolában, noha több száz évvel ezelőtt benéztem egyszer. Azóta a Roxfort küllemében nem, csak tartalmában változott, igaz, előnyére, hiszen ahogyan én is felvettem a modern stílust, ezt le kellett követni az egyetemmel. Mivel nem tudom, hogy a lány merre lehet, hiszen nem vagyok képben a szobabeosztásokkal, csak az orrom, s az érzékeim felé megyek. Azért kiküldök egy mentális üzenetet, mert a térmágia ugyan nem működik, de a hozzám hasonló emelkedett halhatatlan azért képes a mentális fókuszra, hogy összekapcsolódjon valaki mással. ~Merre vagy Sadie?~ - Nem beszéltük meg, hogy találkozunk, főleg nem itt, de még az éterben is felismerheti a hangomat a fejében, talán még az irányt is meg tudja határozni, hogy az alagsor felé kóválygok, ahol a Hugrabugos klubhelység van. Sima öltönyt viselek, ezúttal nyakkendő és díszzsebkendő nélkül. Annyira vagyok ügyes illúzionista, hogy a durva sebeket még ő sem fedezi fel, csak ha majd megmutatom neki, de mivel gyógyító, egyértelműen azonosítani tudja, hogy nagy baj van. Most karbafont kézzel nekitámaszkodom a falnak, s erőt sugározva várakozom, mintha minden rendben lenne!
- Ne is mondd, erről szól az életem. – Csóválom meg a fejemet aprót rántva a vállamon. Amióta csak az eszemet tudom, igyekszem elszakadni, hiszen úgysem fogok felérni a szüleimhez, ezért inkább a saját boldogulásomat keresem. Jobb összetarthattam volna a testvéreimmel is, de valahogy úgy voltam vele, hogy ha már alfának nem vagyok alkalmas, hogy is nézhetnének rám a hugaim? Mindensetre Talishának abban igaza van, hogy bennem is van egy nagy adag gőg, hogy elismerjenek, hogy csodáljanak. Na nem a csábítási képességeimet illetően, hiszen a szolid sminken túl inkább a kényelmet vagy az eleganciát részesítem előnyben, cseppet sem vagyok annyira kihívó, mint ő. Nézegetem így a távolról az extrás telefonját, itt már szélesebben elmosolyodom, amikor meglátom, hogy milyen néven ír be, hiszen a Joy derűt is jelent, ami rám viszonylag kevésbé jellemző, talán ez alól pont az ő társasága kivétel. Észreveszem, hogy ismételten kitér, lepattintja magáról a kérdéseimet Sidney-t illetően, ám úgy okoskodom, hogy ha találkozunk még, akkor majd ott kutakodom. Azt nyilván elfelejthetem, hogy majd leitatom, hiszen Talisha igazi diszkókirálynőnek tűnik, akinek ez is mindennapos. Köhintek, ahogyan megbámul, de azért állom a pillantását, sőt mi több, pár pillanat múlva már sütkérezem benne. Minek is tagadjam, hogy szeretek tetszeni, noha nem általános, hogy foglalkoznék bármivel is, ami az érzelmekről szól. - Talán. Talán. – Adnék én is kitérő választ. A dolog szépséghibája csupán annyi, hogy közben hevesen bólogatok, libabőrös lesz a karom, ahol megsimít, enyhén meg is remegek, de nem akarok ennyire szabad préda lenni. Mindig úgy tekintettem magamra, mint aki másokat kap el, ehhez képest most kislányos zavarral veszem észre, hogy mennyire jól esik a figyelem. Még emelem is kissé az ujjaimat, hogy belekapaszkodjak, de aztán megakad a mozdulat, mi a jó életet csinálok? Inkább felpattanok, és annak álcázom az egészet, mintha eleve csak a szék támláját kerestem volna. – Rendben, ez egészen jól hangzik. – A fejem már kissé tompult, ami a fájdalmat illeti, de ki tudja, talán én is csinibe vágom magamat, jelezve, hogy tudok én ilyesmit is. – Azért köszönöm az információt, a gyógyszert, meg úgy mindent. Akkor hétkor. – Nyelek egy nem túl látványosat, kiváncsian várom a folytatást, közben pedig ott van a bajtársi eskü, jó lenne valamivel szolgálnom is a másik Piroska irányába. Próbáljunk meg egy csapásra több legyet is leütni. Hátha.. Aztán hátradobom a hajamat, s búcsút intve elsietek. Egészen máshogyan alakult ez a beszélgetés, ahogy elterveztem. Nem látok a jövőbe, de ha ezen az úton megyünk tovább, akkor.. lövésem sincs, hogy mi lesz ebből!
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Én nem ismerem az anyját, nem túlságosan a családját, és a legkevésbé sem zavar, hogy nincsen miniszoknyában és kivágott felsőben, hogy az alakját csodálhassam. Lehet, hogy én szeretek csajosan tetszelegni, de ez nem jelenti azt, hogy el se tudnám képzelni mit fed a ruha. Már amikor éppen nincsen ennyire kiütve, mert persze bájos és csinos, de betegeskedés közben nem feltétlenül van kedve az embernek pajkoskodni. Aztán ki tudja... Lehetséges, hogy az érdeklődésemben az is benne van, hogy addig sem az unokahúgomról beszélünk és a családi balhéról, de csak egy egészen csipetnyit, hiszen én voltam az, aki odalépett hozzá és nem fordítva. - Pedig mennyivel jobb különlegesnek lenni, mint beolvadni a masszába, nem? - kérdezek vissza egy kis mosollyal, habár talán csak egy bólintást várok rá, költői kérdés. Mondjuk rólam is mondhatná, hogy a kis csinos, topdívás, csábítós jellememmel és az alkímiával végül is a Mardekáros tucatba is tartozhatnék, de talán csak nem néz le ennyire, hogy ennyiből álljak. Ahogy én is igyekszem nem elkönyvelni semminek azonnal, hanem szépen felfedezni, amennyit el mer árulni nekem. Határozottan vannak bizalmi problmémái, de kinek nincsenek ma már? A telefonszám cserére egészen felélénkül és teljesen nyitott rá, ami talán egy minimálisan meglep, hiszen néhány perccel ezelőtt még egészen ellenségesen méregetett. Lehet, hogy hat a bogyó, amit kapott, és már kezd elmúlni a fájdalma és ellazulni? Az az igazság, hogy nem lepne meg, ha kicsit túlságosan ellazulna és el is álmosodna tőle, nem egészen volt egy egyszerű aszpirin... Elveszem a telót, beleírom a számomat egy "Tally" névjegyzékkel, megcsörgetem magam és előhalászom a farzsebemből a strasszal díszített telómat és kinyomva a hívást elmentem az övét, ha ráles, akkor láthatja, hogy "Joy" néven, azonnal beceneveket használva magunkra. Megvonom karcsú vállamat, mintha a titkolózásra azt üzenném, hogy milyen misztikus vagyok, pedig valójában csak nem akarok visszakanyarodni a Sidney-s ügyre, se utalni rá. Ebben a pillanatban inkább nagyon mélyre el akarom süllyeszteni és elfelejteni, hogy mi a hazugság és mi az igazság. Viszont mikor betalál egy bók egy kicsit még én magam is eltátom a telt ajkaimat meglepetten. A szemöldököm felszalad, a tekintetem még több fénnyel és élettel tellik meg, zavarbaejtően hosszan nézek a szemébe, míg talán tudatosul benne, hogy milyen jeleket is küld nekem. Először talán zavarbaejtettem, de most nem érzem úgy, hogy egyoldalú lenne akármi is közöttünk, és ez nagyon is jó érzés. - Hmmm, lehengerlőnek találsz? - kérdezek vissza, incselkedve, egészen vidáman kuncogok a bókjára, miközben felbátorodva felállok a székemről és egész közel lépve újra végigsimítok a karján, megállapodva a kézfején. A kezem puha, selymes, kifogástalanul tiszta és a körmeim szépen lakkozva, formázva, igazából látszik, hogy ahelyett, hogy csak valamilyen bezárkózott kutató lennék, nagyon is fordítok időt magamra. - Már a pincében vagyunk, végülis, de magadban már semmiképpen nem fogsz inni. - kacsintok rá, bár az, hogy még úgy se hajtaná le a fejét, hogy tablettát kapott tőlem azt üzeni, hogy tényleg komoly árnyak üldözik. Viszont egyszer már nem akart róla beszélni, szóval hagyok még néhány percet mielőtt újra felhoznék akármit. - Hétkor, A Votré santé előtt aztán egy gyors és könnyű klub-kaja vacsi és tánc? - vetem fel, bár ebben nincs benne, hogy átöltözzön-e, de ez főként annyit tesz, hogy rábízom. Bulizni bármiben lehet, addig van néhány órája ledőlni is, ha nagyon beütne a bogyó, amit tőlem kapott, és persze hagyják aludni a démonai. A kísérletem fázisa biztosan végez valamikor fél hatkor és akkor még van időm zuhanyozni és puccbavágni magamat nekem is. Hétköznap van, tuti kihalt lesz a hely, élőzene meg csak pénteken és szombaton van, de diszkózni attól még simán lehet és ha eléggé kihalt akár még felszabadultabban egymásnak is simulhatunk talán... Elmosolyodom, várva a válaszát, hogy neki jó-e így az időpont, már egészen elmosta az idő azt a kellemetlenséget, hogy miért is keresett meg eredetileg.
Ahogyan észreveszem, hogy mennyire elemez, kissé meghökkenek, még a lélegzetem is beakad. Azt már kontatáltam, hogy mindenre rájátszik, legyen szó a búgó hangjáról, vagy a túltolt mozdulataira, hogy minél többet igyekszik magából adni, ugyanakkor mintha azt lesné, hogy miben tehet a kedvemre. Nem csupán a gyógyszer, készségesen válaszolgat, ötletelget, és van egyfajta felvezetése annak, hogy jobban megismerhetnénk egymást. Nagyon nem vagyok én ehhez szokva, mert vagy féltek tőlem, vagy le kellett dominálnom valakit, így hogy engem udvarol körbe valaki, az teljesen újszerű érzés, nem is tudok vele mit kezdeni. Nem vagyok egy nőies alkat, és most mégis úgy pironkodok, nevetgélek zavaromban. Ha az anyám látna, biztosan lekicsinylő pillantásokkal méregetne, hogy mindez nem méltó egy született vérfarkashoz. – Nem csak az. Bárki, aki egy kicsit is más, különlegesebb, sokak szemét szúrhatja. – Vonom meg a vállamat, engem nem bánt a stílusa, úgy gondolom, hogy inkább a sajátom miatt kéne aggódnom, hiszen nem vagyok éppen simulékony alkat. Kissé az ajkamba harapok, mert most az bukik ki, hogy ő azért nem olyan könnyen elijeszthető, ez furcsa módon jó érzéssel tölt el. Az tudom, hogy nem vagyok egy jó vezető, hiszen sosem sikerült falkát kialakítanom, de most már azt is bele tudom fűzni, hogy talán a lelkemre pályázók ijesztettek el mindenkit, s most új esélyt kaptam, hogy kapcsolatokat építsek. – Hogyne, enélkül már nem is élet az élet. – Nyújtom át a zsebemből előhúzott mágikus kütyüt, hogy be tudja írni a számát, ha akarja. S benne van a lehetőség, hogy akár saját magát is megcsörgeti, ezzel megadva nekem az övét. Talán kicsit felhívás ez a keringőre, viszont amikor visszakapom, már viszonzom a mosolyát. – Vagy.. te még annyira sem vallanád be, mint én. – Valahogy nem nézem ki ebből a lányból, hogy patyolattiszta élete lenne, és itt most nem játszik be az esetleges előítélet a mardekárosokkal szemben. Aki ennyire magabiztos, az valamiben megerősödött. Csak azok szoktak ábrándozni, akiket elkerülnek a pofonok. Túlságosan pesszimista lennék? Nos nem, csak az üzleti életből merítek némi tapasztalatot. – Senki, én csak tapogatózom, hogy miért vagy ennyire lehengerlő. – Talán incselkedek, magam sem értve, hogy miért csapongok a bizonytalan és a kezdeményező között, vélhetően én magam sem tudom eldönteni, hogy megéri-e. Ahogyan nekem sincsen senkim, joggal merül fel, hogy valaki aki egyedül van, saját döntéséből nem köti le magát, vagy nem alkalmas rá. A csajszi nem úgy tűnik, mint aki hagyja magát vezetni, vagy megvezetni, de tudatosan építi a saját megítélését, még a szememben is. – Hát nem a legjobban, az tény, de mi legyen erre a megoldás? Menjek le a pincébe, hogy kábulatba igyam magam? Aludni most úgysem tudnék, túlságosan sötétek azok az árnyak.. – Elhúzom szépen ívelt ajkaimat, éppen csak annyira, hogy tökéletes fogaim egy pillanatra kivillanjanak. Ha akarnám sem tudnám visszafogni, hogy az illető bizony hatással van rám. Karbafonom a kezeimet, viszont ez részemről nem elutasítás, hiszen sütkérezem a pillantásában. Furcsa érzés, de mintha prédának tekintene, s nem úgy mint egy vérfarkas vadász. Nőként tekint rám, jelentsen ez bármit. – Lehet később is, ha most még korai. Átöltözzek?
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Várom a válasza végét, érdeklődően pillázva, de nem igazán érkezik és mivel a kérdésem tényleg kicsit fogós volt nem is rugózok rajta tovább. Azt már észrevettem, hogy a túlzott erőltetésből kitörés lesz, főleg, ha azt vesézném, hogy mitől viselkedik most úgy, ahogyan, szóval inkább arra koncentrálok, amit meg is oszt velem. Beérem ennyivel, egyelőre. - Hát meg gondolom amikor elkezdtek a vérfarkasok pálcát használni meg itt tanulni, meg együtt élni, sokak csőrét kezdte el bökni ez az átváltoztatósdi téma. - vetem fel, szabadszájúan, de nem különösebben bántó éllel, nem arról van szó, hogy leszólnám a családjának a ki tudja hány évszázados hagyományát. Nem igazán volt eddig vérfarkas barátnőm, de ettől függetlenül bennem is inkább az erő ragadt meg róluk, mintsem a hátulütői a vérátoknak, ami persze biztos akad dögivel. Minden érmének két oldala van, ahogy nekem víznimfaként nagyon is kecsegtető a folyadékok kevergetése, de ha távol kerülök sokáig a víztől vagy légmágiával kínálnának meg, gyorsan kifulladnék. Persze, alapvetően is gyorsan kifulladok, mert ugyan annyira törődök az alkatommal, hogy néha kicsit fussak vagy tornázzak, azon felül az erőnlétem már nem túl számottevő. - Akkor te is haladsz a korral, mobilod is van? - kérdezek rá egy ártatlan mosollyal, de nyilvánvaló, hogy mi lesz a következő kérdés, ha igenlő a válasz. Persze, hogy elkérem! Attól függetlenül, hogy anyai ágon nimfák vagyunk, apai ágon pedig "klasszikus" ereklyevadászok, semelyikünk se szigetelődött el a jelentől és a mugli technológiától, bár talán én használom őket a legfelületesebben. - Szép! - dicsérem meg, amikor a választ elhárítja, de azért visszakérdez. Halkan fel is kuncogok, játékos fénnyel a szememben. - Gondolom ez se tartozik az első témák közé. - húzom egy kicsit, de aztán megvonom a karcsú vállaimat. - Egyébként nem, nincsen semmilyen sötét múltam. - mosolyodom el, teljesen őszintén, ami azt sejteti persze, hogy a Smallwood-napló elemelésében még mindig nem látok semmilyen hibát, úgy érzem, hogy megérdemelném, az egész családunk megérdemelné, ha végre egy kis siker ránk köszönne és nem Sidney szüleire. Minél többet mosolyog és nevet, annál inkább kiütközik a fáradtság és merevség mögül, hogy mennyire elképesztően bájos arca van. A sors fintora, hogy azt hittem én nézem ki magamnak, erre valójában ígyis-úgyis megtalált volna, hogy az unokahúgom ügyében szaglásszon. Bölcsebb lenne, ha észrevétlenül minél előbb elköszönnék tőle? Távolságot tartani, hogy a sztorimnak kisebb esélye legyen leleplezpődnie? Lehet. Ezt fogom tenni? Véletlenül se! - Ki mondta, hogy akármilyen pasim vagy csajom vár a szobában senyvedve és aggódva, hogy kivel csalom meg ma éjjel? - vonom fel a szemöldökömet, szándékosan belecsempészve a "csajom"-at, ahogy valamiért minden porcikám azt súgja nekem, hogy ő is szándékosan tette bele a "pasidat". Alapvetően abban igaza van, hogy határozottan az elemem a flörtölgetés és nem is szoktam leragadni egy személynél, sok barátnőm van, akik csak a külvilág felé afféle "szobatársak", de valójában sokszor elszórakoztatjuk egymást. Ettől függetlenül mindegyikkel le van fektetve a szabály, hogy nem kötődünk, nem féltékenykedünk, a pillanatban maradunk aztán éljük tovább az életünket. Nem is annyira köztudott, hogy mi történik vagy történhez az ottalvós bulikon, de ha egyszer már kacsintgatok valaki felé, akkor kár lenne titkolnom vagy nem utalgatni rá. Valahogy muszáj kimozdítanom és bátorítanom, különben a végén annyira ledöbbentem, hogy fogja magát és elszalad. Ugyan nem tűnik olyan ijedősnek a komoly dolgokban, annyira sötéten beszélt magáról és a lelkivilágáról, hogy tudja a franc mivel sokallna be. - Táncolni? - viszshangzom meglepetten, annyira, hogy újra kibukik egy kisebb kacaj, olyan éles a váltás. - Azt hittem rosszul vagy, de nem leszek én semmi jó elrontója. - válaszolom, de a szemem sarkából rászalad a tekintetem az alkímia kísérletre, amin éppen dolgozom és amit éppen felügyelnem kéne. Ez a tudományág nem valami hálás, ha valaki nem figyel oda, akkor nagyon könnyen fuccsba megy órák, akár napok munkája. Még is csak egy-két másodpercnyi oldalra vetett szempillantást kap a munkám és már újra Joyce-ra is figyelek. - Most? Azonnal? Nem tudom mi van már is nyitva, még órák, míg beindulna a buli a Santéban. - gondolkozom el, miközben eszembe jut a húgom és a zenei pályája, de milyen lenne már, ha elhívnám a Zeneterembe, hogy zongorázzon meg énekeljen nekünk, amíg én táncolok ezzel a lánnyal. Határozottan... furcsa lenne Abby előtt így flörtölni, bár valahol kíváncsi lennék az arcára, ha esetleg közel simulok a szőke szépséghez és a simogatásból egy hosszú, érzéki csók bontakozna ki a szeme láttára. A szemeim szinte éhesen csillognak, ahogy Joyce-ot nézem, habár elméletben csak a válaszát kéne várnom, a gondolataim valamennyire kiülnek az arcomra, a pillantásom számtalanul leszalad az ajkára és a nyaka karcsú ívére.
- Nem, csak.. – Miért magyarázkodom? Ennyire sikerült elmarni mindenkit, hogy fel sem merül, ha netán kiváncsi rám valaki? Megszoktam, hogy elveszem, amit akarok, aztán most tényleg meglepődöm, amikor valaki a nyers stílusom ellenére nem sértődik meg, hanem felveszi a fonalat. A fülem mögé tűröm az egyik tincsen, s sóhajtok, mintegy szabadkozva akarnék ismét belekezdeni, ha Talisha nem vinné tovább a beszélgetésünk fonalát. – Ahogy mondod, ez köztudott, mondhatni elfogadott. Amikor kezdődött, akkor még nem volt ennyire érzékeny a világ, a középkorban inkább az erőnek tudta be mindenki, hogy félni kell a Brekinridge-től. Ám a világ manapság zsugordik, nincsenek elzárt klikkek, hamarabb eljutsz bárkihez a telefonodon keresztül, mintha hadüzenetet indítanál a klánja ellen. – Csóválom a fejemet mosolyogva, megváltoztak a prioritások. Megmaradt a varázsvilág létezése, de sokan közülük inkább a technikát részesítik előnyben, nagyvilági életet élnek, és talán így van rendben. Én sem az ír kastélyból fenyegetem a falvainkat, hanem világvárosokban tárgyalok befektetőkkel. – Hidd el, tényleg nem akarod tudni. Ha meg is akarsz ismerni, ez még ráér. A sötét múlt nem tartozik az első témák közé. Miért, neked vannak eltemetett titkaid? – Felejtem rajta a tekintemet, mert hiába fújtam ki az orromat, a finom virágillatot nem lehet kiírtatni Talisha aurájából. Nyelek egyet, mintegy befeszülve, hogy miért is tartom ennyire viccesnek. Mintha ellenkeznem kellene, hogy hatással van rám. Az, hogy sokáig nem tudtam nevetni, most valahogy felszínre úszik, fülig ér a szám már megint, mert a lazán provokatív stílus ellen nehéz küzdenem, mert mindig kibuggyan belőlem a kuncogás, szinte bármit mond. Mert nem a mondandója a lényeg, hanem a felhang, amivel mindig forrón tartja az érdeklődés parazsát. Kiváncsi rám, ahogyan én rá. – Nem is tudom, régen jártam már iskolába, nem tudom, hogyan működnek a pletykák. Inkább visszakérdezek. Nincsen valami pasid, aki rövid vagy hosszú pórázon tart? Egyáltalán hogyan lehet veled együtt élni, ha ennyire csalfa vagy? – Kérdezem magamat is meglepve azzal, hogy mennyire incselkedő hangsúllyal toldom meg. Mintha most meg tudnám engedni magamnak, hogy végre lelazuljak. Itt időzök vele, ahelyett, hogy megszerezném Sidney-nek az infókat. Kicsit mintha olyan érzésem lenne, hogy tényleg rám hajtott, ami furcsa, hiszen régóta vágyok ilyesmire, noha kezelni nem tudom. Ez olyan, mint amikor alfa akartam lenni, egy farkasfalka vezetője, és az sem ment. Valahogy mindent sikerül elszúrnom. Keménynek lenni jó dolog lehet, hogy aztán ilyenkor belegondoljak, milyen az, amikor valóban törődnek velem. Na nem ez a Talisha, mert olyan nagy szája van, hogy holnap már valaki másnak udvarolna. Ám így mégis azon tűnődöm, hogy jó érzés így körbeugrálva lenni. – Táncolni akarok. – Bököm ki, mert ez jut elsőre eszembe. Abban benne van a tombolás, a feszültség levezetés, és valamiféle randi is egyben. Na nem akarom, hogy mindenben átszakadjon a gát, de elsőre talán ki tudnék lépni minden szempontból abból a szerepből, amit már vagy húsz éve viselnem kell.
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
- Annyira nagy katasztrófa lenne, ha érdekelnél és meg akarnálak ismerni? - kérdezek rá kerek perec, nem agresszívan a csípőmre csapva a kezem, de azért tényleg kíváncsi nagy tekintettel, kikerülhetetlenül várakozóan. Az egy dolog, hogy csak Sidney-nek akar segíteni és ezért folytatta velem csak a beszélgetést, amikor tablettákat ajánlottam, de ez nem azt jelenti, hogy feltétlen tovább is kell rohannia. Főleg, mert most nagyon úgy néz ki, hogy nem is igen tudna rohanni. - Ó, igen, a családotokban mindenki vérfarkasnak született, ha meg nem, akkor azzá teszitek, ugye? - billentem oldalra a fejemet, mintha egészen új szemmel mérném végig, mintha már azon gondolkoznék, hogy milyen lehet vérfarkassá változni és milyen lehet történetesen Joyce farkasként. Nincsen semmiféle jele annak, hogy elkezdenék tartani tőle, vagy lenézném azért, ami. Mi sem vagyunk egyszerű emberek, habár a mi különlegességünk kimerül képességekben, az övé kicsit feltűnőbb lehet, amikor átváltozik. - Ó, migrén és szénanátha? - kuncogok, amikor prüszköl egyet és kissé felnevet. Nem számoltam azzal, hogy a kifinomultabb szaglásának túlságosan sok lehet a parfümöm, mindig viselek valamennyit, talán még a feromonokkal is játszva alkimistaként, kikísérletezve azt, amire a legtöbben reagálnak. Valahol jólesik, hogy Sidney-t karótnyeltként jellemzi, egyértelműen ég és föld vagyunk, hiszen én határozottan csajosan öltözködöm rengeteg baráttal, barátnővel és bulival, míg neki nem is tudom akad-e bármilyen könnyed hobbija a világon, vagy csak dolgozik és utazik állandóan, amikor nem az iskolában van. Azért erőteljesen megragadja a figyelmem, hogy akármennyire távolságtartó akar lenni amiatt, mert gyanusított vagyok, és mert belenyúltam abba, hogy a mélabússágát dramatikus világfájdalomnak vettem. A bátyám miatt az ilyesmire egy kicsit háklis vagyok, amikor elvesztette a nagy szerelmét, akit amúgy se bírtam, nagyon sokáig elzárkózott mindentől és mindenkitől és nagyon sokáig próbáltam kihozni a burkából több-kevesebb sikerrel. Az ő esetében egy új lány volt a kulcs, de valamilyen féltékeny érzés ébred bennem arra a gondolatra, hogy Joyce-nak is egy másik csaj lesz az, aki majd átsegíti. Furcsa… olyan szélsőségek dolgoznak benne, ami minden szinten érdekel, a karakánsága és a jelenlegi elesettsége, ahogy ragaszkodik a küldetéséhez, de kizökkentem a viccekkel, érdeklődéssel, simulékonyságommal. - Szóval nem bízol bennem, hogy kiadom a titkaidat, ez teljesen érthető. Akkor ossz meg velem olyasmit, amit nem bánnál, ha visszajut mások fülébe, számolva azzal, hogy egy pletykafészek vagyok. Ami amúgy… ha megkérsz rá, hogy ne legyek, nem vagyok. - sejtetem ezzel azt, hogy tényleg sok ismerősöm van és sok buliban járok, de ha valamit kikötnek, hogy titok, akkor tiszteletben tudom tartani. Persze ott van rajtam a Mardekáros stigma, hogy az érdekemben kihasználjam, amit megtudok, viszont az nem jelenti azt, hogy közben nem figyelhetnék arra, hogy milyen következménye van másokra, mondjuk rá. A rokonaimat bevallom nem tartom annyira sokra, hogy érdekeljen annak a következménye, hogy elvettem a füzetüket, jegyzeteiket, ez talán egyértelmű. - Nem kell bocsánatot kérned, nincsen semmilyen elvárás, amit meg kéne ugranod. - vonom meg a vállamat, de utána érdeklődve húzom ki magam, hiszen ez nem jelenti azt, hogy annak, hogy megnyílik, nem örülnék. Az egy dolog, hogy milyen csinosnak találom és hogy kész rejtély, hogy miért barátkozik az unokahúgommal, de ami igazán fontos, hogy milyen is valójában, ha tényleg önmaga és nem nyomasztja a világfájdalma vagy éppen a fejfájása. - Amúgy nem minden számít panaszkodásnak, ki lehet adni magadból, kiabálni, kocsit szétverni, vagy tanácsot kérni, megoldani, nem is tudom, az a lényeg, hogy én annak a híve vagyok, ha valami fáj, tegyünk ellene, ne csak főjjünk a saját levünkben. - teszem azért hozzá, mert tényleg úgy jöhettem le neki elsőre, mintha teljesen érzéketlen bunkó lennék. Van benne valami, nehezen tudok arra hangolódni, hogy mondjuk inkább egy nyugtató teát főzzek, vagy étellel kínáljam, mint valami házitündér. - Csak azokkal, akik izgalmasnak tűnnek. - mosolyodom el újra, kicsit flörtölősen megbillentve a fejem, hogy még az egyik szemöldököm is felvonjam, ahogy zavarbaejtően sokáig tartom a szemkontaktust vele, félreérthetetlenül. Persze az én oldalamról félreérthetetlen, akinek akadt már nem egy forró és izgalmas éjszakája - nem feltétlenül éjszaka - a barátnőivel, de neki ha jól értettem nem voltak ilyesféle kapcsolatai. Még?
- Mi értelme ezeknek a kérdéseknek? Fogunk mi barátkozni? Csak azért jöttem, hogy segítsek Sidneynek, amíg ő nekem segít. – Kérdezem meg hárítólag, és igyekszem nem belegondolni, hogy Talisha mennyire közvetlen, de talán nem csak velem. Az nyilván fel sem merül, hogy máshogyan is érdeklem, ugyanis Annával ellenétben én azért kifejezetten a fiúk után koslattam mindig is, bár tény ami tény, hogy, hogy enyhén szólva is zavarba jöttem, hogy ez a lány mennyire vicces, s közben méreget is. Nem válaszolok, nem látom értelmét, de erre ő újra kezdi, mintha tényleg valami vallatószobában lennénk. Nem szeretem az ilyesmit, vagy csak nem szoktam meg, hogy bárkit is érdeklek. – A fejfájás az csak szimpla migrén azt hiszem. Nem hat rám a telihold, de valahol mégiscsak ki kell jönnie, ha az ember születésétől fogva vérfarkas. – Még véletlenül sem tartozik rá, hogy esetleg az ékszer az eltávolítása után is csak idővel szívódik fel, addig bizony elszenvedem a maradványait. Sidney bármennyire is ügyes relikviamester, egy ilyen köteléket idő amíg tényleg nyom nélkül eltakarít a belsőm. Nem akarok én teljesen elutasító lenni, mondhatni ki kéne használnom, hogy ha Emma éppen nem ér rá velem foglalkozni, akkor se legyek ennyire magányos, így hát megtörölgetem az orromat, nagyon tömény a parmümje. Jó értelemben, az én érzékeny szaglószervembe benyomakodik valami furcsán jóleső édes illat, sikerül is prüszkölnöm egyet, mint egy bolhás kutya, de csak nevetek rajta, s orrot fújok. – Áh, dehogy, ha úgy is lenne, Sidney nem az esetem. Olyan karót nyelt. Barátnak megfelel, aranyos, de ő nem olyan, aki megnevetteti az embert. – Rázom meg a fejemet, ebben tényleg az van benne, hogy ha egyszer úgy is hozná az élet, hogy valami lánnyal kavarok, akkor el akarom engedni magamat, tényleg lazára venni a figurát, engem aztán nem érdekel, hogy mi a megszokott, vagy mi a más. Ám nagyon elkanyarodtunk, szigorúan keresztbefonom a karjaimat a melleim előtt, hogy visszakérdezzek. – Ez azért kétélű fegyver. Azt mondod, hogy legyek nyílt, nyitott, és ki tudja, hogy másoknak ezt hogy adod vissza. – Nem akarok én mindig dacos lenni, mint valami elkényeztetett hercegnő, de végül sóhajtok egyet. – Jól van, maradok, és tudod mit? Sajnálom, hogy ennyire nehéz velem, szörnyű napjaim vannak, panaszkodni viszont nem szoktam, mert minek? Csak jó volt nevetni egy nagyot, és ezt értékelem. Valahogy minden olyan kúsza manapság, mintha minden, ami valaha voltam, most megkérdőjelezhető. Hagyjuk is! Miért kérdezgettél ennyit? Ennyire szeretsz ismerkedni?
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
//
Aktuális viselet 
