2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A ház tehát csak úgy kong az ürességtől. Csupán a bútorok vannak a megszokott helyeiken, minden más holmi bedobozolva várja a további sorsát. Apám titkos szobáját egyelőre nem bántottam, elvégre nem visz rá a lélek. Ott kísérletezett anyám feltámasztásával, amely számomra annyira morbid, mégis - talán a sors iróniájaként - végül nekem sikerült végre hajtanom ezt. Pedig soha életemben nem érdekelt a téma, még csak nem is jutott eszembe, hogy ezt szeretném. Minden más körülmény úgy alakult azonban, hogy meg kellett tennem. És, ha az ember tud váltani pár szót a halott szeretteivel, akkor már nem is olyan egyszerű másodjára is búcsút venni tőlük. A kopogás hallatán kelletlenül bár, de elindulok a bejárati ajtó irányába, itt-ott lábammal félresöpörve az útba eső dobozokat. A házimanók továbbra is serénykednek, a ház legkisebb zugait is kitakarítják, hogy minél hamarabb képes legyek túladni rajta. Nem szeretném ugyanis, ha hónapokig üresen állna a kúria és nekem lenne alkalmam visszamenekülni ide. Elég kellemetlen emlékek kötnek ehhez a helyhez, soha életemben nem volt valami boldog gyerekkorom. Pont ez az oka annak, hogy a hátam mögött szeretném tudni. Apám Let ellen elkövetett tettét pedig inkább már ne is taglaljuk. A szőkeség bizonyára soha többé nem tenné be a küszöbön a lábát. - Will, ez... - tárom ki szélesre az ajtót és szinte tiltakozni sincs időm, a kis seggdugasz máris beljebb is tessékeli magát. Az nem zavarja, hogy évek óta szóba se állunk egymással, az iskolában pedig nagy ívben elkerüljük a másikat, most mégis úgy suhan át a házon, mintha az egész az övé lenne. - Pofátlanság - fújom ki mérgesen a levegőt, majd vágom be egyetlen mozdulattal a bejárati ajtót. Remek. Még ilyenkor se képesek békén hagyni az embert. - Apám meghalt - közlöm némileg rideg hangon, amint befejezi az értelmetlen szócséplést, majd lazán támasztom neki vállam az egyik falnak, hogy onnan nézhessek farkasszemet vele. A két család már évek óta nem beszél egymással, szóval Will csak vérrokon, de semmit se jelent számomra. Én is követtem apám szabályait, büszke voltam arra, hogy aranyvérű vagyok, kellőképpen szemét is voltam, de Willian megint más. Sokkal másabb, mint én valaha is volt. Úgy érzem, apám olyan fiút szeretett volna magának, mint ő. A tökéletes aranyvérű, gazdag kölyök. Nem a legpedánsabb ugyan, ettől függetlenül viszont igencsak követi azt a meg nem írt aranyvér szabályzat könyvet. - Van még valami, amiben a segítségedre lehetek? - vonom fel a szemöldököm egy alig kihallható gúnyos éllel a hangomban. Ha nincs más, akkor viszonylag hamar kipenderítem innen, mert most tényleg nem rá lenne szükségem. Nyugalom kell, nem egy szőke energiabomba, aki ráadásul a világ urának képzeli magát. Komolyan gondolom, hogy jól kijöttek volna apámmal. Will talán még az elborult, agyament kéréseibe is szó nélkül belement volna. - Mint látod, éppen pakolok. Eladom a házat - teszem azért még hozzá. - Beköltözöm Londonba. Fogalmam sincs arról, miről is szeretett volna beszélni apámmal, de már úgyis teljes mértékben mindegy. Gordon McKinney halott és már nem is jön vissza soha többé. Hála az égnek.
A kapcsolatom a család nagyrészével eléggé elenyésző, hiszen már bele se mertem gondolni abba, hogy ha ilyenek az én szüleim akkor a többi hozzátartozóm milyen lehet? Igen, egyből általánosítottam, hogy mindenki ennyire defektes, mint kedves édesanyám és édesapám. Csak hírek keringtek, mindig félfüllel el tudtam csípni egy-egy információmorzsát Gordonról, hogy milyen is ő valójában. De amint megláttak egyből befejezték a beszélgetést a szülők. Nagyon nem akarták, hogy közösködjek vele talán éppen ezért láttam őt és az unokabátyámat olyan ritkán. Csak a kötelező, etikett szerű családi látogatásoknál találkoztunk futólag és akkor is csak néhány percre. Pedig nagyon szívesen lefutottam volna egy eszmecserét Gordi bácsival, de sajnos erre nem volt eddig lehetőségem. Most viszont reményeim szerint lesz elég időnk átbeszélni a sárvérű és mugli összeadási témát. Tudom, hogy ő megfog ebben érteni, hogy miért jöttem el és nagyon remélem, hogy segíteni is fog ebben a helyzetben azzal, hogy fedelet nyújt majd. Megtehetném hála a hátteremnek elég sok megspórolt pénzem van a Gringottsban, hogy elköltözök és egyedül élném az életemet. De viszont igénylem a társaságot, mentem agybajt kapnék ha nem tudnék kihez szólni vagy valakit bántani egy-egy mondatommal. Persze, ha minden kötél szakadna akkor tudom, hogy Viviékhez is tudnék menni. A helyzet ott is hasonló, elég jól gondolkodik az ő apja. Osztja a nézeteimet úgy, ahogyan a lánya is. Viszont nem szeretnék Viviennenek egy olyan ütőkártyát adni, hogy én náluk lakok. Ez a lépés egy elég erős öngól lenne a részemről. Így hát most csak egy hátizsákot vettem magamhoz és akasztottam a vállamra. Persze bűbájjal van ellátva így sokkal több minden belefér, mint egy mugli gondolná. A legfontosabb dolgaimat magammal hoztam, a többiért majd elküldetek valakit ha egyáltalán bebocsátást nyerek a Mckinney család életébe. Hopponálással érkezem a birtok kapujába és onnan szépen lassan besétálok, az egyik kezemet a zsebembe pihentetem és út közben csak figyelem a kertet. Szép-szép meg kell hagyni, de olyan elhagyatottságot tükröző, félelmet keltő maga az épület és ezzel a kerttel az összhang. Az ajtó előtt sóhajtok egy nagyot és bekopogok. -Csá Jens, Fater itthon? - És már lököm is el az utamból az unokabátyámmal, hogy beszélhessek Gordonnal, de nagy meglepetésemre nagyon úgy tűnik, hogy készülődés van. Költözés. Furcsa erről nem is értesültünk. - Wao, költöztök? Miért? Olyan szép ez a hely, ez az épület. TiszteletparancsolóNézek végig a bútorokon és leteszem a táskám az egyik székre, hogy felmérjem a terepet. - Beszélnék Gordon Bácsival, megmondanád, hogy merre találom? Fordulok végül a fivérem felé egy hanyag félmosoly tekintetében. - Amúgy meg jól nézel ki, tesó. Eddzel? A hanyag félmosoly pedig most már egy szemtelen vigyorrá alakul. Igen, soha nem fogom megunni mások csesztetését. Lehet az akár családtag is.
A költözés rengeteg időt és energiát emészt fel részemről, ez nem is kérdés. Járkálni az új házak után, mindennap megnézni egy másikat, szemügyre venni, melyik milyen helyen van... Mindezt pedig úgy, hogy közben fogalmam sincs a muglik világáról. Elvileg olyan helyen fogok lakni, ahol a szomszédok varázstalan emberek, hiszen szándékomban áll kiszakadni némileg az olyannyira megszokott közegből. Világot látni, más életmódot megismerni és valamennyire a hátam mögött hagyni ezt az egész aranyvér-mániát, amit apám annyira belém nevelt az évek folyamán. Sohase hittem volna, hogy a történtek után lesz még kedvem visszatérni ide. Főleg azok után nem, amit Lettel tettem. Anyám lelke jelenleg is az ő testében van, a lány tudta nélkül. Talán rosszul döntöttem, hiszen ez igen könnyen elsülhet visszafelé is, elvégre egy lélek visszahozatala nem mindig a lehető legkönnyebb dolog. Én azonban megtettem, ami pedig igazán gyanús számomra ebben az egészben, az a mindent körülölelő csend. Nem történt semmi és ez nem jó így szerintem. Ennek valami nyomot kell hagyni a túlvilágban vagy bármi is van odaát. A szőkeség azonban mindezek ellenére él és virul, mi több, semmi baja sincs. Ez csak számomra lenne gyanús? Mindenki más zokszó nélkül elfogadná azt, hogy sikerült és kész? Nem, továbbra is úgy gondolom, hogy itt valami nagyon nincs rendjén, szóval figyelemmel követem a lányt. Csak állok az üres szoba közepén, kezemben anyám fényképével, majd azt is egy dobozba hajítom végül. El kellett jönnöm, hogy összeszedjem a kisebb tárgyakat, amelyeket magammal szeretnék vinni az új házamba. A bútorokat mind itt hagyom, nincs rájuk szükségem. Újabb emlékek csupán, amelyek eléggé kínoznak néha. Apám asztala, ahol a leveleit írta. A kanapé, ahol az ismerőseit fogadta vagy azokat a kétes alakokat, akik rendszerint megfordultak a birtokunkon. Úgy érzem, lassan végzek mindennel. A legtöbb doboz már össze van pakolva egy helyre, a házimanók pedig készségesen álltak rendelkezésemre mindenben. Nekik továbbra is Jensen úrfi vagyok. Nem tetszik a név, de már mindegy. Évek alatt képtelen voltam kiverni belőlük ezt a megszólítást, ez a pár óra már igazán nem számít. Nemsokára jön egy mugli cég és elvisznek innen mindent. Borsós összeget kérnék érte ugyan, de mivel én nem varázsolhatok, nincs más választásom. Apám emlékét pedig mindennél jobban ki szeretném törölni magamból, efelé pedig ez a legelső lépés.
Talán tényleg igaza van, hogy így meglepődik, de őszintén szólva a szavai utá féltem kicsit, hogy mit tenne és mit nem. Túl sok minden történt vele és nem egy estetet hallottam már, akik ilyenkor az önpusztítás útjára léptek, mert az volt a könnyebb megoldás. Nem mondom, hogy én nem csináltam jónéhány galibát anno a spanyol suliban, főleg az elején, csak hogy felkeltsem a figyelmet, bosszantsam az apámat és megpróbáljam mindenáron kirúgatni magamat... Nem akarom, hogy Jensen valami hülyeséget csináljon és talán, ha mellette vagyok akkor erre kisebb esély van. Azt hiszem ezt apa is megértené. Végül is ő világ életében másokat mentett meg. - Esetleg London szélén valahol és tényleg nem. Én... Na jó őszinte leszek, aggódom érted és azt hiszem így nyugodtabb lennék. - még ha ez azzal a fura helyzettel is jár, hogy technikailag összeköltözünk, miközben még azt sem tudjuk pontosan jelenleg hányadán is állunk egymással és a rémségek előtt se volt csóknál több közöttünk. Nem is akarok már jobban belemenni ebbe a feltámasztás dologba, meg hogy ára van a fekete mágiának. Nagyon ijesztően hangzik, hogy ő tényleg úgy gondolja, hogy ez normális dolog és hogy rendben van, ha az ember ilyesmiket gondol. Abban reménykedem, hogy tényleg csak a gyász mondatja vele. Talán, ha elveszíteném anya után apát is, én is másképp gondolkodnék... nem tudom. - Remélem. Egy kicsit olyan jó lenne ezt az egészet elfelejteni és csak élni, nem? - ez szinte már költői kérdés. Ki tudja talán ez az összeköltözés nem is lenne olyan rossz. Kicsit közelebb kerülnénk egymáshoz, kiderülne, hogy működnénk-e együtt, vagy sem. Persze az sem utolsó szempont, hogy tudnék figyelni rá, hogy ne csináljon butaságot, de közben az is jó lenne, ha tovább lépnénk. Egy kis kikapcsolódás, szórakozás, hiszen úgyis halasztom ezt az évet, tehát már ráérek egészen szeptemberig. Egy kicsit ki kellene engednünk a gőzt, mindkettőnknek jót tenne.
//Én is köszönöm szépen a játékot, szuper volt! //
- Tudom, de akkor is felelősnek érzem magam miatta – sóhajtok egyet komor arccal. Tisztában vagyok azzal, hogy apám tettei nem engem minősítenek, de nem értem a dolgot, ha közben meg a McKinney-családnév az én vállamat is nyomja. Mindig azt a nevelést kaptam, hogy az ember neve sokat jelent, érthető hát, hogy némileg magamra veszem a bűneit. A pillantások, melyeket másoktól kapok, ha kiderül az igazság... Nem, ebbe bele se merek gondolni. Talán az lenne a legjobb lépés, ha elfelejteném, honnan is jöttem és más nevet vennék fel. Mi is volt anyám családneve? A tenger említésére csak elmosolyodom. Mindig is Angliában éltem, megszoktam már az itteni időjárást. Tisztában vagyok azzal, hogy Spanyolországban teljesen más az emberek hozzáállása a dolgokhoz, ami talán pozitív változást hozhatna az életembe, de szeretem ezt az országot. Szép hely, kissé más időjárási körülményekkel. - Komolyan nem mondasz nemet? - kerekedik el a tekintetem egy pillanatra, amikor Let felveti, hogy lehet róla szó. Heves ellenkezésre, esetleg egy határozott nemre számítottam részéről, ez pedig őszintén meglep. Mármint az, hogy megfontolja az ötletemet. - Ebben az esetben... nézhetnénk együtt házat valahol. Persze, nem kötelező Londonban lennie, nekem egy kisváros is megtenné. A gondolat, hogy a szőkeség talán velem fog lakni, szinte egyből felvillanyoz, ez pedig nem csak anyám miatt van így. Jó, nem párként fogunk együtt élni, azt hiszem, ezt ő se így gondolja, de mégis nálam fog lakni. Ami azért valamilyen szinten csak előrelépést jelent bizonyos szempontból. Voltak már barátnőim, de egyik se élt velem egy percig sem. Még közös szobám se volt senkivel sohasem. Leticia pedig... Nos, ő többet jelent számomra, mint valami röpke kapcsolat. Igaz ugyan, hogy kimondottan nem járunk és egy csóknál tovább sose jutottunk még, de mégis. És nem amiatt, mert akkora a hasonlóság közte és anyám között, hiszen erről soha életemben nem is tudtam semmit sem. - Ez azért nem egy és ugyanaz – csóválom meg a fejem a szőkeség felvetése hallatán. - Nyersz valamit, de ugyanakkor veszítesz is. Ez az élet rendje. Itt látszik, mennyire különböző nevelést kaptunk mi ketten. Az én apám sötét mágiával foglalkozott, míg az övé auror volt. Ez akaratlanul is kiütközik a véleményünkön. Engem apám arra tanított, hogy a hatalmat tiszteljem és ami vele jár. Ha pedig ezt emberélet árán érhetem csak el, akkor ölnöm kell. Eddig a pontig azonban úgy érzem, soha életemben nem fogok eljutni. Nekem van bűntudatom, azt képtelen volt kinevelni belőlem, pedig mindig is igyekezett. Gyengének tartott, betegesnek, mégis én voltam az, aki képes volt anyámat egy élő testbe helyezni, míg ő évtizedeken át kutatta a megfelelő varázslatot. - Nem lesz semmi gond – vonom magamhoz a szőkeséget, miközben elindulunk. Tényleg jó lenne pihenni egyet, sok minden történt a mai nap folyamán. Én és Let is kimerültünk, nem is vágyom hát másra, mint egy forró zuhanyra és a kényelmes ágyamra. Ráérek később is visszatérni anyám lelkének a problémájára. Egyelőre pihennünk kell és felejtenünk.
(Köszönöm a játékot, szuper volt )
Megjegyzés Ruha Zene [You must be registered and logged in to see this link.]
Régen is tudtam, hogy Jensen nem igazán büszke az apjára. Amióta csak ismerem, azóta, hogy sikerült elérnem, hogy itt folytathassam az iskolát tisztában vagyok vele, hiszen nem sokat mesélt nekem az apjáról, vagy a családjáról, én pedig nem erőltettem. Aztán amikor apának meséltem róla és kiderült a családneve, akkor már egyértelmű volt, hogy mi az oka a hallgatásának. Most is látom, hogy ahogyan róla beszél szégyelni magát, ami butaság, hiszen nem az ő hibája, hogy az apja miket tett. - Figyelj ez... nem a te sarad. Az apád csinálta ezeket, de pedig nem ő vagy ugye? Nem kell szégyellned magad miatta. - öntöm szavakba is a gondolataimat, miután befejezte. Persze azért értem én őt, hiszen apa miatt én is igen sokáig fura gondolatokkal viaskodtam. Nem tetszett, hogy csak úgy magamra hagyott, dühös voltam rá, hogy anya halála után nem összefogtunk, hanem úgy éreztem, hogy ellök magától, de már értem az okait. Végül is a rossz ellenére Jensen apja is végül jót akart, még ha nem is épp a legjobb módon. - Az tényleg ideális és a tenger... Néha azért hiányzik Spanyolország. Itt sokkal komorabb az idő, nem csodálom néha, hogy az emberek is komorabbak. - jegyzem meg egy félmosollyal. Na igen egy ilyen országban azért nehezebb jókedvűnek lenni, hiszen szinte mindig kell, hogy legyen nálad esernyő, mert esélyes, hogy nélküle rommá ázol akármikor, még ha reggel épp napsütésben is indultál el otthonról. Aztán meglepetten kerekedik el a szemem, amikor lényegében azt javasolja, hogy költözzem hozzá. Nem is tudom, hogy apa mit szólna hozzá. Tény, hogy kicsi az a lakás és egyébként se sok időt tölt ott nyáron sem. Auror, nem teheti meg, hogy ki vesz két hónap szabadságot, főleg a jelenlegi időkben, sőt mintha valami lenne még a háttérben. Legutóbb, amikor írt olyan érzésem volt, mintha lenne valaki... nem is tudom. Vajon az apámnak barátnője van? - Mármint költözzünk össze? Nem is tudom... gondolkodom rajta jó? - talán nem lenne rossz, úgyis van még idő a nyárig és úgy döntöttem inkább halasztom ezt a félévet és nem próbálom magamat utolérni. Bár elmegyünk arra a világversenyre, de az nem több hónapos program és tény, hogy apa kis lakásában egyedül nem lenne valami érdekes hónapokig. - Nem, én nem tudnék elszámolni magammal, akkor se ha nem ismerném az illetőt, de miattam halna meg. Ennyi erővel bárkit megölhetsz az utcán csak mert nem ismered. - rázom meg ezúttal elég hevesen a fejemet és látszik is rajtam, hogy nem nagyon tetszik az, hogy Jensen ilyesmiken gondolkodik. Egyelőre még nem fakadok ki jobban, betudom annak, ami érte most, biztosan sokkos és azért fordul meg ilyesmi a fejében. Végülis kiderült az apjáról, hogy vissza akarta hozni az édesanyját, és egyébként is végleg árva lett. Még ha rossz véleménnyel van is az apjáról, akkor sem könnyű elveszítenie gondolom. - Jól van, akkor menjünk. Egy kicsit jó lenne ezt elfelejteni és pihenni egyet. - nem tetszenek az elkalandozó gondolatai és az sem, hogy én is elgondolkodtam rajta, hogy nem vágtam rá azonnal, hogy butaságnak gondolom, amit mond, hogy nem próbálom meg róla határozottabban lebeszélni. A jó ég tudja, hogy mi jár a fejében. Elcsendesedem hát és csak fürkészem időnként oldalt pillantva az arcát, miközben lassan kiérünk a házból. - Oké legyen, beszélek apával erről az együtt lakás dologról. - bólintok végül határozottan. Úgy érzem szemmel kell tartanom Jensent, mielőtt még valami hülyeséget csinálna.
Ha azon kezdenénk el vitatkozni, hogy mi az én hibám és mi nem, akkor nagy eséllyel estig se végeznénk, szóval csak beleegyezőleg hallgatok. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy egyetértenék Lettel, most azonban más körül járnak a gondolataim. Anyám feltámasztása és az, hogy a szőkeség testébe helyeztem a lelkét... Oka van annak, hogy aggódom érte. Túl sok minden történt a mai nap folyamán, vele pedig minden a lehető legnagyobb rendben. Talán a fekete mágia mégse olyan veszélyes, amilyennek gyakran be van állítva. Apám ugyan beleőrült és végül ez okozta a halálát, de vele se a mágia sötét oldala végzett, hanem a saját ostobasága. - Mondjuk úgy, hogy teljes mértékben szembement a minisztérium elveivel – foglalom össze egy mondatban apám legfőbb tetteit, ami elárulhatja Let számára, hogy egykor talán még halálfaló is lehetett. - Sokat tanulmányozta a tiltott átkokat, talán még alkalmazta is másokon. Vagyis, nem talán, inkább biztos – javítom ki magam habozás nélkül. Szégyellem azt, amit apám tett annak idején és soha se állt szándékomban mindezt elmesélni a szőkeségnek, de úgy érzem, ennyit megérdemel. Amit ma átéltem vele... Átéltünk, bár ő semmire se emlékszik jóformán. - Hát, nekem a kúria után megfelelne egy kisebb ház is, olyan három szobás – töprengem el egy pillanatra. Ez nem hangzik túl kicsinek ugyan, de a birtok után kész felüdülés lenne számomra. Az a sok rejtett folyosó, rejtett szoba, sötét zúg... Gyerekként rengeteget bóklásztam idehaza, de még mindig nem sikerült teljes mértékben megfejtenem a falak között rejlő titkokat. Mondjuk, ha apám el akart rejteni valamit, akkor általában igen jó munkát végzett. - De a tengerpart nem lenne ellenemre – vonom meg a vállam. - Mindenesetre, egyelőre marad London. Ha túl kicsi számodra az a lakás, nyugodtan költözz hozzám. Soha életemben nem éltem még egyedül, szokatlan lenne. A Roxfort, a birtok... Mindenhol volt valaki körülöttem, a gondolat pedig, hogy egyedül kelljen élnem, némileg riasztónak hangzik számomra. Letnek kissé furán hathat a kérés, hiszen több is volt már köztünk, nyilván úgy érzi, szintet szeretnék lépni ezzel, de ebben most téved. Eszem ágában sincs egyelőre komolyabb irányba terelni a kapcsolatunkat. Egyelőre csak a közelemben szeretném tudni, leginkább anyám miatt is. Egy londoni ház pedig tökéletes lenne erre. Talán megsajnál annyira, hogy belemenjen a dologba. - Ha nem ismered, akkor nem is túl nagy ár egy szerettedért képest, nem igaz? - teszem fel a kérdést. - Mármint, naponta halnak meg emberek, akiket nem ismerünk és nyilván a tudat, miszerint a mágia miatt halt meg valaki, egy ideig nem hagyna nyugodni, de hamarabb képes lennél túltenni magad rajta. Cserébe pedig melletted lenne az édesanyád. Annyira nem is hangzik szörnyűnek, igaz? Ha egy ismerősöm halna meg, nagy eséllyel fontolóra venném a dolgot, de úgy, hogy a világ másik végén, egy számomra nevenincs személy hajtja örök álomra a fejét... Annyira nem is rossz. Let világnézete persze teljes mértékben más, de ez azért érdekes témafeszegetés számunkra. Nincs tétje, hiszen nem történt semmi ilyesmi. - Dehogy - csóválom meg a fejem gyorsan, talán túl gyorsan is rávágva ezzel a válaszomat. - Nyilván tájékozódnék előtte, de ha anyámat visszahozhatnám és nem veszíteném el egyik szerettemet sem, akkor igen, habozás nélkül megtenném. Let következő kérdése hallatán hátrapillantok, a titkos szoba irányába. Az ott történt eseményeknek titokban kell maradniuk előtte. Ha rájönne, ha bármit is megneszelne, soha többé nem kapom vissza az anyámat. Az apja minden bizonnyal gondoskodna róla. - Nem. Apám kísérlete egyértelműen zsákutca volt – jegyzem meg egy keserű mosoly kíséretében. - A halottakat nyilván nem lehet feltámasztani. Nem próbálkozom meg vele, ne aggódj.
Megjegyzés Ruha Zene [You must be registered and logged in to see this link.]
- Nem a te hibád, én döntöttem úgy, hogy jövök, még csak nem is kértél meg rá. - rázom meg a fejemet, amikor mentegetőzni kezd és egyértelműen érezhető, hgy bűntudata van. Nem akarom, hogy úgy érezze, hogy az ő hibája és végül is csak elájultunk, legalábbis én csak ennyiről tudok, az meg nem olyan hatalmas nagy dolog. Nem érzem, hogy bármi bajom lenne. Talán tényleg lehetett volna nagyobb baj is, de az a lényeg, hogy nem lett, azon kár gondolkodni, hogy mi lehetett volna. - Nem sokat, csak ami édesanyáddal történt és... hogy az apád nem valami jó ember, rossz dolgokat tett, de nem részletezte. - nem mondom, hogy nem kérdeztem, amikor kiderült, hogy ismeri Jensen apját, de csak a szomorú históriát mondta el az anyja haláláról, arről bővebben nem mesélt, hogy az apja miket művelt. Viszont, ha az én apámat állították rá, hogy kapja el, akkor biztos vagyok benne, hogy elég komoly dolgokat tehetett. Nem tudom, hogy ha Jensen maga kérdezné meg az apámat, akkor beavatná-e most, hogy már meghalt. - Talán jobb is, hogy nem tudtál mindent. - teszem még halkan hozzá. Azt hiszem néha tényleg igaz az, hogy boldogabbak a tudatlanok. Nem biztos, hogy jó tenne neki, ha tudná, hogy az apja akár bántott is másokat. Ki tudja, talán ölt is. Azt hiszem ezt jobb lenne nem tudnia. - Még anyával egy kis tengerparti házunk volt régen, nem nagy, de nem is túl kicsi. Aztán minden időmet a suliban töltöttem miután meghalt, apa meg... Most meg egy kis lakása van csak Londonban, olyan legénylakásféle. - ezért is olyan fura nekem ez a méretes épület. Az én családom nem gazdag, nem születtünk kiváltságosnak, bár soha sem szenvedtem semmiben hiányt és a spanyol suli is magas szintű oktatást nyújtott, ahová jártam. Na ott tényleg sok volt a tér, bár nem akkora, mint a Roxfort, de nem marad el mögötte sokkal, viszont ott eleve rengetegen voltunk, hogy kitöltsük a helyet. - Nem tudom Jensen, ezt nehéz lenne eldönteni. Talán... de ha közben folyton attól kellene félnem, hogy komoly következménye lehet? A fekete mágia azért fekete, mert mindig van valami csúnya következménye. Mi lenne, ha visszahoznám az anyámat, de azzal akaratlanul is megölnék valakit, akit nem is ismerek akár a világ másik végén? Nem tudnék együtt élni vele. Már... elfogadtam, hogy meghalt, ennek valami miatt így kellett lennie. - még ha tény, hogy hiányzik is. Az elején, amikor apa is lelépett és a spanyol suliba kerültem iszonyú nehéz volt, nagyon szenvedtem, de idővel ez javul és az ember tovább lép. Hiányzik persze most is, de már nem gondolok rá olyan sokszor. Élem az életemet. - De miért kérdezed? Te megtennéd habozás nélkül akármi is lenne az ára, még ha nem is tudnád mi az? - pillantok rá komolyan, mert a szavaiból úgy hallom, hogy igen. Ott volt az apja kísérlete... láttuk mindketten, nem csoda, hogy megtorpanok ezúttal én már odafent majdnem az ajtóban. - Ugye nem akarsz visszajönni és megpróbálni befejezni azt... odalent? - nézek rá kétkedéssel teli komolysággal. Na jó kicsit talán most már aggódom, hogy lehet hogy képes lenne rá? Az apja talán beleőrült a felesége halálba, Jensen próbált ettől távol maradni, az apja üzelmeitől, erre most a nyomdokába lépne valami őrült kísérletet folytatva?
- Talán jobban jártam volna, ha így is teszek – sóhajtok egyet gondterhelten. - Nézd, tudom, hogy nem az én hibám, de sajnálom, hogy ez történt az imént. Érhetett volna nagyobb baj is, nem kellett volna iderángatnom téged. Kissé igenis bűntudatom van, amiért magammal hoztam, habár nem történt volna meg egy-két dolog, ha nem így teszek. Mindenesetre, a terepet igenis biztosítanom kellett volna, mert – apámat ismerve – tényleg könnyen belefuthattunk volna néhány csapdába. Csoda, hogy csak anyám szelleme jelent meg előttünk. Előttem. Vajon Let számára rémlik bármi is a történtekből? - Mennyi mindent mesélt rólunk az apád? - torpanok meg egy pillanatra, a szememben talán némi harag is fellángolni látszik, de igyekszem gondolatban lecsillapítani a kedélyeimet. Arra azonban tényleg kíváncsi lennék, hogy Mr. Samuels mennyit mondott el a lánynak a családomról. Képben vagyok ugyan egy-két dologgal, de közel sem annyira, mint Leticia apja lehet. Talán a szőkeség több mindent tud apám ügyeiről, mint én magam. - Tudod, apám engem sose avatott bele az ügyleteibe. Amit tudok, arra magamtól jöttem rá. Mi mást tett még ezeken kívül? Szégyellem, hogy ilyesmiből kereste meg a családom a vagyonát és hogy ilyesmivel tett szert hírnévre is, de ebbe születtem, semmit se tehettem ellene. A birtok eladása az első lépés lesz részemről annak érdekében, hogy megmutassam, nem tartozom hozzájuk. A McKinney csak egy név és noha mardekáros vagyok és tisztelem a hagyományokat, nem áll szándékomban azon az úton járni, mint az egykori családfő. Másként is képes lehetek megreformálni a mágusok világát. - Sose féltem a helytől – csóválom meg a fejem, miközben visszapillantok a birtokra. - Itt nőttem fel, számomra nem volt ijesztő. Ti mekkora házban laktok? - pillantok kérdőn a lányra, elvégre – a hozzánk hasonló, vagyonos mágus családok többsége ilyen épületben él, akár évszázadokon át. Számunkra teljesen megszokott az ilyesmi. Igazság szerint, nem tudnám magam elképzelni egy két szobás kis lyukban. Na, számomra az lenne az igazán nyomasztó. Kell a tér, még abban az esetben is, ha nincs rá teljes mértékben szükségem. Nagy eséllyel, ha elkel a kúria, nem egy kis odúba fektetem majd a pénzem. Egy kényelmes házat veszek majd. - És ha egyszer az öledbe hullna a lehetőség? - vetem fel, hiszen képtelen vagyok megérteni a szőkeség érveit. Igyekszem megértően hozzáállni, de valahogy nem megy számomra. - Ha ott lenne előtted egy varázslat, amivel vissza hozhatnád? Csak fel kellene olvasnod és ott teremne, melletted. Mennyit haboznál? Mert én nem sokat mérlegeltem, habár az idő is sürgetett. Nem mérlegeltem kellően a következményeket, de egyelőre semmi gond sincs. Let semmit sem sejt, anyám egyelőre a lelke mélyén pihen valahol. Legalábbis így gondolom. - A fekete mágia talán nem mindig ártó szándékkal készül – morfondírozom el egy pillanatra. - Talán néha csak megbélyegzik, mert olyan dolgokat bolygat, amelyet mások nem szívesen tennének. Minden, halállal kapcsolatos mágia tabu és tiltott. Pedig a szellemekkel való kommunikáció nem tilos, noha az is a fekete mágia része. Arra még nem gondoltál, hogy mi közelítünk rosszul hozzá?
Megjegyzés Ruha Zene [You must be registered and logged in to see this link.]
- Ahhoz ide kellett volna jönnöd... egyedül. - és hát lássuk be pont azért jöttem vele, mert nem lett volna könnyű egyedül szembenéznie azzal, ami itt történt és ezt meg is értettem. A rengeteg emlék, mert akármennyire is problémás volt az apja, attól még az apja és azért biztosan akadtak jó emlékeik is. Én is sokáig haragudtam apára, de pont azért, mert hiányzott és pocsék érzés volt, hogy leadott a spanyol suliba csak azért, hogy ne kelljen velem foglalkoznia... mármint én így gondoltam, de tudom, hogy közben inkább azért tette, mert ott voltam biztonságban. Talán Jensen édesapja is valahol mélyen óvni akarta a fiák a rossz dolgok egy részétől, azért nem avatta be minden egyes apró részletbe, mint appa, hogy visszaakarta hozni a feleségét. - Igen tudom, különben az apám nem... tudod... - tisztában vagyok azzal, hogy a történtek miért voltak, apa elmesélt nekem sok mindent azután, hogy rendeződött a kapcsolatunk, hogy eljöttem a Roxfortba és persze, hogy megemlítettem neki Jensent. Kétlem, hogy elfelejtette volna valakinek a nevét, aki ha nem is szándékosan, de végzett a feleségével, úgyhogy egyből tudta, hogy ki az a Jensen McKinney, és elmesélte nekem, hogy mi is történt azon a végzetes napon. Valószínűleg tehát bár Jensen apjának már előtte is voltak gondok az élethez való hozzáállásával, de a felesége halála végképp eltört valamit benne. - Megértem, de fura is lenne ilyen helyen élni. Mármint... nem volt gyerekként neked ijesztő? Olyan nagy és rengeteg a hely és totál el lehet veszni benne. - pillantok körbe, ahogyan haladunk felfelé a lépcsőn, hogy újra elérjük a nappalit és lassan kijussunk a friss levegőre. A mi házunk egy egyszerűbb kis ház volt még régen, azóta pedig apa talán Londonban bérel csak egy kis lakást. A spanyol suliból eleve nem mehettem haza, úgyhogy nem volt rá szükség, hogy nagyobb helye legyen, azóta pedig már egészen megszoktam a kis lakást, ahol él, neki meg gondolom jó, mert sok időt úgyse tölt ott. - Talán, de okkal hívják fekete mágiának a fekete mágiát. Olyan dolgokat mozgat meg, amiket talán nem tudunk teljesen megérteni és felfogni és ezért durva következményei lehetnek. Nem is tudom... nekem is hiányzik anya, de sose próbálkoznék ilyesmivel. - rázom meg a fejemt, bár persze a jó ég tudja, hogy ha adódna egy lehetőség, akkor mit tennék. Vállalnám a kockázatot inkább, vagy lebeszélném magamat tudva, hogy akár rosszul is elsülhet? Jensen talán csak tudat alatt az apja tettét próbálja magyarázni, védeni őt, hiszen mégsem mondhatja csak úgy nyíltan ki, hogy megőrült a saját apjáról.
- Semmi gond, ez nem a te hibád – csóválom meg a fejem, miközben átvillan az agyamon, hogy talán mégis jobb lenne megosztani a lánnyal a történteket. Mindenesetre, visszatart ettől az a tudat, hogy még nem jött rá arra, mi is történt vele, szóval talán nem is fog. Ha itt és most bevallok számára mindent, annak elég kellemetlen következményei lennének. - Nekem nem volt annyi eszem, hogy nem térképeztem fel előtte mindent alaposabban. Ereklyevadászként ezt kellett volna tennem, amit Let is nagyon jól tud, hiszen ő is ugyanerre a szakra jár. Ezt nevelik belénk, habár ebben az esetben anyám szelleme se jelent volna meg számomra. Vagy ha mégis, akkor nagy eséllyel elbúcsúztunk volna egymástól, hiszen nem lett volna ott a szőkeség, hogy a testébe költözhessen. Őszintén szólva, minden a lehető legjobban alakult. Számomra. Leticiának semmi baja fizikailag, anyám pedig hamarosan ismét az élők között lesz. Ha szükséges, visszajövök és vetek némi bővebb pillantást azokra a szobrokra is. - Tényleg nincs semmi bajom – csóválom meg a fejem Let kérdése hallatán. - Mármint, jó lett volna válaszokat kapni, de ez itt... - bökök fejemmel a titkos szoba irányába. - Talán jobb is nem bolygatni. Egyszerűen nem akarom tudni, miben mesterkedett apám. Igen, ez teljes mértékben hihető magyarázat. Nagy eséllyel Leticia is ugyanezt tenné, ha ő kerülne hasonló helyzetbe. Normális, emberi reakció. Főleg abban az esetben, ha az ember apja titokban ilyesmiben mesterkedik. - Tudod, apám mindig is sötét mágiával üzletelt, ezzel tisztában voltam, de ez már tőle is sok – folytatom némi habozás után. - Elég komoly kapcsolatai voltak az alvilágban, annak idején halálfaló volt. Őszinte vallomás ez részemről, hiszen a lány ennyire nem ismerte apámat, vagyis leginkább semennyire sem. Nyilván sejtett néhány dolgot, de ez a halálfalós múlt... Nos, nem híreszteltem, hiszen én is csak véletlenül tudtam meg. Apám ugyanis ilyen jelentéktelen információkat sose kötött az orromra. Az pedig, hogy talán embert is ölt már, többször is felmerült már bennem. - Nem lennék képes egy ekkora birtokot irányítani – dörmögöm az orrom alatt némileg kelletlenül. Itt azért kiütközik az az önbizalomhiány, amelyet annak idején még apám ültetett el bennem. - Túl sok felelősséggel jár és igen, fogalmam sincs arról, milyen meglepetést tartogat még számomra. Egy kisebb házzal tökéletesen beérném. A családunk igen komoly múlttal rendelkezik, az alvilágban betöltött szerepünk pedig ugyancsak legendás. Én azonban nem szeretném folytatni ezt a hagyományt. Nem akarok beállni a következő generációba. Inkább élek szerényen ereklyevadászként. - A szoba alapján elég komolyan próbálkozott – biccentek egyet Let kérdése hallatán. - Ez a pletyka pedig, hogy balul sül el... Honnan tudhatnák? Hiszen még csak pár embernek sikerült, de azok is leginkább megalapozatlan pletykák. A minisztérium hivatalosan még sohasem tett próbát ezzel. Pedig lenne bőven emberük erre, azt pedig nem hiszem el, hogy nem lennének képesek előkaparni valakit a föld alól, hogy életre keltsék. Szóval, ez az egész számomra csak mese habbal. Mondjuk, ezzel leginkább magamat nyugtatom, hiszen Letnek sincs baja. Él és virul, miközben anyám a testében tartózkodik. Nem tűnik úgy, mintha annyira veszélyes lenne. Talán csak túl nagy hatalom lenne élet és halál uraként élni egyesek számára. Kell az elijesztés.
Megjegyzés Ruha Zene [You must be registered and logged in to see this link.]
Őszintén örülök neki, hogy lelépünk innen. Magam sem tudtam mit gondoltam. Nézz szembe a félelmeiddel... micsoda baromság! Vannak dolgok, amikkel nem kell szembemnézni, csak el kell kerülni őket és ez a ház pont ilyen, hiszen soha az életen nem fog szembejönni az utcán, vagy ilyesmi, ettől nem kell tartanom, szóval nem nehezíti meg az életemet, ha nem jövök ide többet. - Nem, tényleg semmi baj. Kicsit kótyagos vagyok, de még a fejem sem fáj. Nem tudom, hogyan estem el így. - morfondírozok kicsit, és talán leheletnyit azért értetlenül állok a nagy aggodalom előtt, de minden bizonnyal Jensen csak eleve aggódik, mert nem is volt benne biztos, hogy jó ötlet idejönni és hát most meg ez lett a vége. Az tényleg fura, hogy nem ütöttem be a fejemet, ahogyan ő, pedig az ember ha elájul akkor ez lesz belőle, de mindennek van magyarázata és őszintén szólva én most elsősorban szeretnék lelépni innen és nem feltétlenül a magyarázatokat keresgélni. - Akkor jó. Nekem azért kicsit fura érzés, de még nem tudom hová tenni, csak nem tudtam neked nem az-e. Azért ez... Na mindegy, csak lépjünk le. Sajnálom, hogy nem jutottunk sokra. - teszem végül hozzá. Nem tudom, hogy neki segített-e ez most így bármit is, mert hát az is volt a cél, hogy megbékéljen az apja halálával, de lényegében csak ki tudja mennyi időre kiütött minket valami, aztán kész. Az édesanyja képét mutatta csak meg, de ennél több nem történt. - Azért... jól vagy? - torpanok meg végül egy pillanatra, hogy rendesen a szemébe nézhessek, mert eddig leginkább erős tempót diktálva siettem az ajtó felé, de ő azon túl, hogy beverte a fejét mást is remélhetett ettől az egésztől és hát gondolom nem kapta meg. Jensen sosem volt kifejezetten nyugodt típus, most már árva is, gondolom, hogy ezt nehéz feldolgoznia és csak úgy nyugodtan kezelnie, miközben itt se lelt válaszokra, csak hogy az apja totál megzakkant. - Oh, biztos vagy benne? Biztos vannak azért jó emlékeid is, bár tény, hogy nem tudni miket rejt még a ház. - és mondjuk én se nagyon tenném be ide többet a lábamat és nem tudom Jensen mennyire akarná újra megpróbálni. Lehetséges, hogy több a rossz, mint a jó emlék és utóbbiak miatt nem érdemes megtartani egy ekkora birtokot és házat. Azért szomorú ez az egész és igyekszem együttérző lenni még úgy is, hogy az apja majdnem végzett velem ezek szerint valami őrült varázslatottal. - Szerinted az apád tényleg megpróbálta visszahozni édesanyádat? De hát szinte mindenhol azt írják, hogy az ilyesmi nem normális és hogy sose sül el úgy, ahogyan akarták. - ott van csak a három testvér meséje például. Visszahozni valakit, aki meghalt nem lehet következmények nélkül. Jensen apja tényleg teljesen szét volt már esve, hogy mégis meg akarta próbálni.
- Hát, eléggé lüktet, szóval esélyes – suhan át egy fintor az arcomon, miközben továbbra is a tarkómat masszírozom, mintha tényleg fájna. Ezek szerint Let semmire se emlékszik, ami elég szerencsés ebben a helyzetben. Habár, ha csak sejtené is, hogy mit tettem, már itt se lenne. - Biztos nem érzed magad rosszul? - teszem fel azért még a kérdést, hogy megbizonyodhassak a dologról. Azért egy test megszállása nem könnyű menet senki számára sem, az pedig, hogy a lány ebből semmit se érzékelt, csodaszámba megy a szememben. - Nem émelyegsz vagy valami? Nem igazán aggódom, hogy gyanút fogna a kérdezősködésem hallatán, hiszen hasonló helyzetben – szerintem legalábbis – teljesen természetes az ilyesmi. Elvégre, eltalált minket valami, amit egyikünk sem tud mire vélni elvileg. Teljesen normális hát részemről ez a reakció. Mindenesetre, nem látok rajta külső sérülést, szóval nyilván valóban nem esett nagy baja. Bár, ezt a teljesen rendben vagyok dolgot mégse vagyok képes mire vélni. - Nem, semmi gond, én is számíthattam volna rá – sóhajtok egyet, mintha teljes mértékben magamat okolnám amiatt, hogy egy ehhez hasonló csapdába rohantunk bele. - Gondolhattam volna, hogy a halálával nem szűnik meg minden átok, amit a szobára helyezett. Még azelőtt vissza kellett volna jönnöm megtörni őket, mielőtt idejöttünk. Nincs itt semmiféle átok, nem is volt, de annak határozottan örülök, hogy Leticia ennyire könnyen elfogadta ezt a magyarázatot. Más érvem aligha akadt volna a történteket illetően, szóval ez most pont kapóra is jön számomra. Kész szerencse hát, hogy apám ennyire védte a saját tulajdonát. Szóval, úgy érzem, ebben az esetben hálával tartozom számára. Anyámat kiszabadítottam a túlvilágról és még egy tökéletesen megfelelő test is akadt számára. Ráérünk később azon agyalni, innen hogyan tovább. - Nem emlékszem anyámra, szóval el tudok vonatkoztatni tőle, ne aggódj – csóválom meg a fejem Let kérdése hallatán. - Látni egy képen és ismerni teljesen más, mintha vele nőttem volna fel. Nyilván, ha nem halt volna meg olyan korán, nagy eséllyel feléd se nézek, maximum megemlítettem volna itthon, hogy van egy rá nagyon hasonlító lány az iskolában. Most viszont, hogy a lány testében van anyám szelleme, igazán morbid belegondolni, hogy talán ő is hallja a szavaimat. Elvégre, már hosszú évek óta halott és a saját teste már rég elbomlott, erre Letben találja meg önmagát. - Ezt szerintem magammal viszem – lépek az asztalon heverő könyvhöz, majd a táskám mélyébe süllyesztem. - Szerintem eladom a birtokot, nekem nincs rá szükségem – jegyzem meg, immár kifelé menet. - Ez az egész hely csak arra emlékeztet, hogy apám mennyi elvárást támasztott velem szemben annak idején.
Megjegyzés Ruha Zene [You must be registered and logged in to see this link.]
Kicsit még mindig kótyagos vagyok és sejtelmem sincs, hogy mi történt, vagy ami történt mennyi ideig tartott, de úgy tűnik tényleg nagy butaság volt ide visszajönni. A jég ég gondolta volna, hogy ilyesmi megtörténhet. Mintha bűntetne az élet, csak nem tudom, hogy mit tettem, amiért ezt érdemlem. Mégis aggódva pillantok az utánam ébredező Jensenre, aki láthatóan nincs valami jól. - Persze, hát ki más lennék? Beütötted a fejed? - lehet, hogy nagyon rosszul esett és esetleg még a fejét is beverte? Én a kérdésére csak bólintok egyet, most nézek kicsit végig magamon, automatikusan tapogatom meg a fejemet, de nem érzem úgy, mintha bevertem volna az esés közben, amikor elájultam. - Igen, azt hiszem nekem semmi bajom. - azon kívül, hogy picit kótyagos vagyok tényleg nem érzékelek semmi furcsát. Nem érzem magamat rosszul és még csak nem is szédülök igazából. Azt hiszem simán feltudnék állni, ezért végül meg is próbálkozom vele, bár nem sietek, nehogy mégis csak forogni kezdjen velem a világ. Szépen lassan moccanok, és amikor sikerül talpraállni a kezemet nyújtom Jensennek is. Tényleg úgy látom, mintha ő lenne pocsékabbul. - Csapda? Az apádból simán kinézem. Mármint bocs, csak... - akadok el, hiszen az apja meghalt, nem illene ócsárolnom még akkor sem talán, ha majdnem megölt és ha most nem is tudom, hogy pontosan mi történt, vagy mi aktiválódott. - Nem igazán. Egyszerre csak elsötétült a világ és onnantól filmszakadás. - rázom meg a fejemet, kérdőn pillantva rá, hogy neki van-e bármi más részlet, bár úgy látom ő is csak tippelget, úgyhogy kétlem, hogy sokkal többre emlékezne, mint mondjuk én. Segítek tehát felállni neki is és ha kell, akkor még belé is karolok, ha úgy érezném, hogy nehezebben áll meg a lábán, mint én. tényleg lehet, hogy beverte a fejét esés közben. Körbe sem pillantok, nem szúrom ki a könyvet, amiből Jensen olvasott. Végül is eredetileg sem volt érkezésem bővebben felmérni a helyet, igen gyorsan elájultam. - Ez állati jó ötlet! Az egész helyről libabőrös vagyok. Sajnálom, hogy nem jutottunk sokra, csak... - eszembe ötlik a kép és, amit mesélt az anyjától. Na jó ettől azért megint egy elég fura érzés fog el, amikor Jensenre pillantok és elindulunk kifelé. - Neked ez így nem fura? Nem olyan, mintha az anyáddal beszélnél? És ha mást... - kicsit meg is borzongok. Na jó totál abszurd az egész. Én nem tudom, hogy mit csinálnék, ha találnék az apámról egy fiatalkori képet és kiderülne, hogy a pasim pont ugyanúgy néz ki. Nem lenne nagyon hülye érzés utána akár egy csók, vagy... Belegondolva is feláll a szőr a karomon tőle.
Megfogadom anyám tanácsát és eszméletlenséget tettetve várom, hogy Leticia magához térjen. Az elmém azonban folyamatosan máshol jár. Mi lesz, ha a lány rájön? Mi van akkor, ha még így is érzi a másik lélek jelenlétét a testében? Még soha életemben nem voltam még csak hasonló helyzetben sem, szóval nem tudhatom, mi fog történni. A szívem a torkomban kalimpál, a gyomrom pedig öklömnyire szűkül. Ez az egész olyan, mintha lámpalázam lenne. Pont ugyanezt éreztem a vizsgáimnál is, habár itt és most sokkal nagyobb a tét. Hallom, amint nem messze tőlem Let magához tér és megpróbál felállni. Csak reménykedni merek abban, hogy a mágia nem tett kárt benne testileg. Mindenesetre, végül elindul felém, én pedig levegőt is alig veszek. Ha bármit is megneszel abból, hogy csak színészkedem, gyanakodni fog. Az apja auror, ennek révén pedig ő is gyanakvó természet, főleg apám magánakciója óta. - Let? - nyitogatom lassan a szemeim, majd pislogok is párat, mintha csak most élesedne a kép számomra. - Te vagy az? - ülök fel egy óvatos mozdulattal, miközben tenyerem a fejem hátuljához érintem, mintha azt vizsgálnám, nem-e sérültem meg az ájulás következtében. Úgy tűnik, egyelőre nem fogott gyanút, szóval kissé könnyebb lélekkel tehetek úgy, mintha én se tudnék semmiről. - Jól vagy? Aggódó tekintettel pillantok a szőkeségre, ezúttal viszont nem kell szerepet játszanom, hiszen tényleg aggódom érte. Bármilyen mellékhatás járhat ezzel a mágiával és szinte mindig az issza meg a levét, aki teljes mértékben ártalmatlan a dologban. Ha itt és most összeesik, majd meghal, az mind az én hibám lesz. Ha a teste nem bír elviselni két lelket egyszerre, mert túl gyenge hozzá, szintén meghal. - Azt hiszem, nem voltunk elég óvatosak – sóhajtok egyet, miközben a lány segítségével vagy anélkül, de feltápászkodom a földről. A lábaim túl gyengék még ahhoz, hogy megtartsanak, szóval gyorsan megkapaszkodom az asztal szélében. - Vagy valamelyik rejtett csapda talált el minket, vagy pedig az egyik házimanó ütött ki mindkettőnket, nem tudom – csóválom meg a fejem. - Minden annyira gyorsan történt. Te emlékszel valamire? Ezzel a kérdéssel természetesen azt szeretném kideríteni, hogy Let számára rémlik-e még anyám szelleme, hiszen őt hirtelen nem lennék képes semmivel se megmagyarázni. Improvizálnom kell majd, aminek meg van az a kockázata, hogy elrontok valamit. Mindenesetre, a pillanatnyi szünet közben van időm erre is magyarázatot találni. - El kell mennünk innen. Segítenél? - pillantok kérlelő tekintettel a lány felé. Nem maradhatunk itt tovább, hiszen a válaszokat már megkaptuk. Apám anyámat szerette volna visszahozni Leticia testében, nekem pedig sikerült az, amit ő elkezdett és amibe végül bele is halt. A kérdés már csak annyi, hogy a döntésem helyesnek fog-e majd bizonyulni a későbbiek folyamán.
Megjegyzés Ruha Zene [You must be registered and logged in to see this link.]
Leticia, azaz jelenleg Jensen édesanyja a testében csak csendben figyel, amikor a fia válaszol és igen amikor elhúzódik elengedi, bár anyaként talán nem gondol bele abba, hogy milyen zavaros reakciókat válthat ki a fiából a közelségével, miközben épp a barátnője testében van. - Ez jó megoldás lehet kisfiam. Te ismered őt jobban, te neked kell tudnod, hogy vajon elhinné-e, de szerintem hihető a történet. És akkor úgy adnád elő, hogy te is most tértél magadhoz. Így akár azt is kimagyarázhatod, ha kiderül, ami történt, hogy nem tudod hogyan, mert te is aludtál. - bólint a nő a szőke lány testébe zárva, bár egyelőre nem úgy tűnik, mintha neki gondot okozna a helyzet, sőt most hogy már Jensen leült ő inkább feláll, hogy kicsit megmozgassa magát, akaratlanul is bizonyára, de itt-ott hozzáér egy-egy tárgyhoz és asztalhoz. Végül is érthető, sokáig volt szellemként itt, méghozzá a szavai alapján sokáig úgy,hogy nem hallotta más, így most igazán felemelő élmény lehet hozzáérni a tárgyakhoz. - A nagy kérdés az, hogy vajon melyikünk irányít. Ezt jó lenne mielőbb kideríteni... Jól van, akkor lássuk... de hasznos lenne, ha tényleg ájultnak tettetnéd magad. Ha ő ébred előbb hitelesebb, hogy te is aludtál. Akkor megpróbáljuk? - úgy tűnik tesztelni szeretné, hogy ki a főnök, azaz hogy vajon mikor veheti át a lány testét, ha akarja, vagy ha alszik? Egyelőre még ezeket a részleteket nem tudják, de egy mosoly után végül a nő, a lány testében elfekszik a földön. Vár azért néhány pillanatot, amíg nem teszi ugyanezt Jensen is és csak utána csukja be a szemét és nem is kell sok néhány pillanat múlva már újra mocorgást hallhat a magát bizonyára ájultnak tettető Jensen...
Álmosan nyitogatom a szemeimet és igyekszem felfogni, hogy mi történt. A fejem nem fáj, de erősen kótyagos vagyok és persze a helyet is ismerem, felfogom lassan hol vagyunk, hogy aztán ijedten próbáljak feltápászkodni, amikor látom, hogy nem csak én kerültem a földre. - Jensen... Jensen, jól vagy? Térj magadhoz! - finoman igyekszem megrázni kicsit, megsimítani az arcát, hogy felébredjen. Remélem legalábbis, hogy ennyi elég és nem kell paskolgatnom, vagy valami komolyabban alkalmaznom. Ha nem térne magához persze úgyis megnézném, hogy a szív-e ver-e egyáltalán, de nem hiszem, hogy ebben a házban valami baja esne, az apja neki csak nem ártana igaz?
Próbálom felidézni magamban anyámat Let mozdulatai láttán, de egyszerűen nem megy. Túl kicsi voltam még, amikor meghalt, nem emlékszem hát rá. Látom a szőkeségen, hogy nem önmaga, ami némi bűntudatot ébreszt bennem. Eddig minden erőmmel azon voltam, hogy ismét megbízzon bennem, most pedig átadtam a testét valaki másnak. Igaz, hogy az a valaki az édesanyám, de mégis... Van jogom Istent játszani ebben a helyzetben? - Igen, azt hiszem, igazad van – sóhajtok egy nagyot, majd leülök a földre, egyenesen Lettel szemben elhelyezkedve. Vagyis anyámmal. Nem is tudom, kit kellene most a helyében látnom. Iszonyatos dilemma ez számomra, de minden bizonnyal megszokom majd az idő múlásával. Mindenesetre, a fejem iszonyatosan hasogat, miközben a testemben már egy fikarcnyi erő sincs. A lábaim is épp csak megtartottak a varázslat végéig, szóval csoda, hogy képes voltam állva maradni egészen idáig. - Ne érts félre, én is örülök, de... - ennél a pontnál elharapom a mondatot, hiszen átölel, én pedig megérzem Leticia kellemes illatát. Talán némileg furcsa dolog ez, hiszen anyám van jelen pillanatban a testében, de azt hiszem, valami kellemes reakció játszódik le ennek hatására a testemben. A szőkeség mellei a mellkasomhoz nyomódnak, én pedig rájövök, hogy semmire sincs energiám, csakis egy dologra, amit pont nem kellene itt és most megejtenünk. Főleg nem így. Veszek hát egy mély levegőt, majd eltolom a talán megszeppent képet vágó lányt, majd folytatom: - Nem hiszem, hogy díjazná – kapom el a fejemet szándékosan másik irányba, majd igyekszem olyasmire gondolni, ami még véletlenül se vált ki belőlem hasonló reakciót, mint az előbbi ölelkezős jelenet. - De hogy mit mondok neki, még nem tudom – sóhajtok egyet kissé keserű képet vágva. Nem igazán gondoltam át ezt az egészet, amikor belevágtam. - Talán az jó mese lenne, hogy az egyik házimanó mindkettőnket elkábított, amikor meglátott minket a szobában. Ők elég szigorúan vették apám szabályait. Amelyik nem tett eleget az utasításoknak, az ruhát kapott. Kíméletlenül elküldte apám mindegyiküket, aki csak kissé is engedékenyebb volt másokkal szemben. Még velem se tehettek kivételt. - Mit gondolsz, bevenné ezt? - tekintek tanácsot várva anyámra, aki Leticia szemeivel pillant vissza rám. Nem tehetek róla, de egyszerűen képtelen vagyok elvonatkoztatni a lánytól. Talán ő is ugyanilyen testben élt annak idején, de én valaki mást ismertem meg ugyanezzel a külsővel. - Esetleg valamilyen csapdára is foghatnám a történteket – teszem azért még hozzá pár másodpercnyi töprengés múltán. - Bár, elég hamar felmerülne benne az a kérdés, hogy akkor miért nem lépett működésbe hamarabb. A fenébe... Minden tervem valamiféle buktatóhoz vezet, ami nagyon nem szerencsés, ha egy ehhez hasonló súlyú dolgot szeretnék titokban tartani. A lány hamar gyanút fogna és ha rájönne az igazságra... Nem csak őt, de anyámat is elveszíteném, ezúttal pedig örökre.
Megjegyzés Ruha Zene [You must be registered and logged in to see this link.]
A lány mozdulataiban és úgy a gesztusaiban is elég jól látszik annak, aki ismeri, hogy mennyire más most, hogy nem ő van a saját testében, hanem valaki más. Jensen szavaira bólint egy széles mosollyal, még mindig a földön van, de most már nem fekszik, hanem ül legalább, de azt úgy fest jól látja, hogy a srác nincs épp a legjobb állapotban. - Igen drágám sikerült! Annyira ügyes voltál, apa is büszke lenne rád, ebben biztos vagyok, de most gyere, pihenned kell. Teljesen kiszívta az erőd a varázslat. - inti magához, hogy egyelőre legalább a földre üljön le, mielőtt esetleg össze találna esni, mert hát igen Jensen érzi, hogy a lábai talán már nem tartják meg sokáig, maximum néhány percig, aztán felmondják majd a szolgálatot. Nem is biztos benne, hogy jó ötlet lenne épp most megpróbálni beszélnie a lánnyal, hiszen mivel magyarázná neki a jelenlegi állapotát? - Azt hiszem igen, halványan érzem, de ne siessünk úgy. Hadd élvezzem ki, hogy itt vagy. - int egyet, ha Jensen még nem moccant volna meg, hogy közelebb jöjjön. Úgy fest benne nincs semmiféle gátlás, gond nélkül fogja meg a fiú kezét és ha engedi, akkor meg is öleli, hogy megtartsa kicsit, vagy legalábbis segítsen neki kicsit pihenni a megerőltetés után. - Előbb azt is ki kell találnod mit mondasz neki, hogy mi történt, amíg nem volt magánál. Azt mondtad nem szeretnéd neki elmondani, mit tettünk ugye? - a kezét nem engedi el, de az ölelésből azért enged. Persze tényleg furcsa lehet Jensen számára az egész. Leticia az, aki mellett van, de közben még sem, hiszen a mozdulatokból érezhető, hogy nem róla van most szó, főleg hogy a történtek óta Leticia eleve távolságtartóbb lett, az anyja viszont ugyanolyan közvetlen, mint gyerekkorában.
Fogalmam sincs azt illetően, hogy anyám miként fog reagálni, ha ismét az élők között lehet. Őszintén szólva kétlem, hogy ebből még nem lesz gond a későbbiek folyamán, de maga a lehetőség, hogy ismét együtt lehetek vele, minden mást felülír. Talán megzavarodik, talán sokkot kap, noha a mágia sikeressége sem teljesen bizonyos. Bonyolult varázslat, annyi szent, nem képes akárki végrehajtani. Ha apám nem volt erre képes, akkor nagy eséllyel nekem se fog összejönni, de meg kell próbálnom. Ennyivel tartozom anyám szellemének. Fél óra. Összesen ennyi ideig tart az ige felolvasása, ami nem túl sok egy halott feltámasztásának tekintetében, de érzem, amint minden egyes szóval újabb és újabb energia hagyja el a testemet. Mintha a varázserőm fokozatosan csökkenne. Az én mágiám növelné az esélyt arra, hogy mindez sikerrel járjon? De mégis, ki kap belőle? Anyám lelke vagy Let teste? Melyikükbe áramlik? És van elegendő ahhoz, hogy ez sikerüljön? Választ nem kapok a kérdéseimre, de az utolsó pár mondatnál már le kell ülnöm annak érdekében, hogy ne essek össze. Fáradtnak érzem magam, a végelgyengülés kapujában állok és ha nincs elég mágikus erőm, meghalok. Pont ezért nem járkálnak nap, mint nap elvileg már halott emberek a világunkban. A varázslat ritka, egy ember élete folyamán csak egyszer elsüthető, ráadásul kell hozzá az a képesség is, hogy valaki tudjon a szellemekkel kommunikálni. Vajon ez a tulajdonságom megmarad még vagy ez lesz az ára? Mondjuk, ha ma meghalok, akkor már teljesen mindegy. - Anya? - pillantok fel a könyvből, miközben nagy nehezen becsukom azt. Kívülről ugyan nem látszik rajtam semmi, de fáradt vagyok, nagyon fáradt. Az utolsó pillanatokról lemaradtam, nem vettem észre semmit sem abból, amint anyám elfoglalja a szőkeség testét. - Sikerült? Nem tudom, hogy elriaszt-e a gondolat vagy sem, miszerint képes vagyok ilyesmire és még túl is éltem a dolgot. Hirtelen hasít belém ama felismerés, hogy anyám mostantól Leticia testében van, az én jóvoltamból. Mi lesz, ha kiderül? Mi történik majd, ha erre a lány apja vagy maga Let jön rá? - Érzékeled őt? - teszem fel a következő kérdést, amely eszembe ötlik. A szőkeségnek ott kell lennie valahol, hiszen ez az ő teste, anyámnak pedig tudnia kell róla, ha ott van. Talán még az emlékeiben is képes barangolni, nem tudom. Gondolatolvasás? Egy testben két lélek, ilyen esetben könnyen hozzáférhet az egyik a másik gondolataihoz. - Nincs semmi baja? Beszélhetek vele? Ha anyám átadja Let számára a teste irányítását, akkor egy időre ismét kitolódik a viszontlátás fizikai öröme, de most amúgy se lennék képes ilyen kontaktusra. Pihennem kell, a lábaim sem képesek megtartani, egész testemben remegek. Mégis tudnom kell, hogy Leticiának semmi baja sem esett. Elvégre, pont őt szerettem volna megmenteni, most pedig ezt tettem vele...
Megjegyzés Ruha Zene [You must be registered and logged in to see this link.]
A szellem csak csendben figyel, követi a fia mozdulatait és a tekintetét, majd bólint, amikor Jensen a szobrokat nézi meg magának újra. Igen jól sejti ezek arra szolgáltak, hogy megfelelő új testek legyenek, de nem működött a varázslat, így nem. Gordon erre idővel rájött, hogy a szellemet nem lehet visszahozni az élők sorába egy élettelen testbe, ahhoz élő testre van szükség, sőt olyanra, ami valamilyen módon kompatibilis is az eredetivel. Ezért is maradt életben Leticia. - Oh hát persze, ahogy neked a legjobb drágám. Nem szeretnék gondot okozni. - bólint gyorsan, hiszen itt a lehetőség, újra élővé válhat annyi év után még ha ilyen áron is. Aztán az már más kérdés, hogy tényleg betartja-e majd a szavát és nem árulja el magukat, vagy tényleg megoldható lesz az osztozás egyáltalán. - Igen, félek nincs is sok időnk. Ha a kapu bezárul már nem fog működni a varázslat. - egészen közel suhan a szőkeséghez, aki még mindig békésen alszik, vagyis hát ájultan fekszik a földön A varázslat bár igen bonyolult és érezheti Jensen, hogy jócskán kiveszi az erejét a végrehajtása, de amikor az utolsó szavak is elhagyják a száját az anyja szelleme felfénylik, ahogyan Leticia teste is és mintha csak a lélek egy kötére lenne erősítve szinte berántja a láthatatlan erő a testbe. A fény egyesül, így erősebben villan fel egy pillanatra, hogy aztán újra beálljon az eddigi félhomály a szoában Leticia pedig nyitogatni kezdje szépen lassan a szemét. - Hát sikerült! Ügyes voltál kisfiam, oh milyen ülgyes! - a szőkeség most már fel is ül és még mindig meglepetten tapogatja saját magát végig, amiből és persze a szavaiból is teljesen egyértelmű, hogy a varázslat sikerült és jelenleg nem Leticiával beszél, hanem az édesanyja az, aki próbálja felfogni, hogy újra az élők sorába került, még ha ilyen módon is.
Tény és való, roppant furcsa ez az egész helyzet számomra. Apám már nem él, Let a padlón hever eszméletlenül, anyám szelleme pedig itt van, valamiféle szentélyben vagy nem is tudom, minek hívjam ezt a helyet. Én pedig azon igyekszem minden erőmmel, hogy a szőkeség testébe helyezzem valaki másnak a lelkét. Valamiért azonban úgy érzem, hogy mindez igenis lehetséges, elvégre Summer is egy testen osztozik az ikertestvérével. Nem is igazán ez aggaszt, hanem leginkább az, hogy Let mit fog szólni, ha tudomást szerez erről az egészről. Mert előtte aztán nem titkolhatom a végtelenségig, nem igaz? - Még egy rejtekhely? - vonom fel kérdőn a szemöldököm, amint anyám hangjára megfordulok, majd a falhoz sétálok és itt-ott megkopogtatom. Üreges. Vagyis valaminek kell lennie ott, ha nem is egy szobának, de egy falba vájt üregnek mindenképp. Ha azt vesszük, ez teljes mértékben logikus lépés lett volna apám részéről. A minisztérium szemmel tartotta, bármikor beállíthattak volna egy házkutatási engedéllyel. Magát a szobát elkönyvelték volna apám bolond hóbortjának, de egy szemfülesebb auror gyanút fogott volna. Apám pedig soha semmit se bízott a véletlenre. - Az egyik tégla laza, szóval... - szólalok meg, majd ahelyett, hogy elővenném a pálcám és lyukat robbantanék a falba, néhány percnyi erőfeszítés után kiemelem a téglát a helyéről. És tényleg, egy aranyfedeles könyv pihen az üregben. Maga a lyuk pont akkora, hogy a kezem beleférjen és kiemelhessem a helyéről a kötetet. Alaposabban szemügyre veszem a borítót. Magukat a jeleket nem ismerem ugyan, de tanultam pár fordítóvarázst, meg tudom fejteni őket, méghozzá viszonylag hamar. - Igen, bizonyára ez lesz az, látod? - szólalok meg izgatottan, miközben mutatóujjammal a könyv elején díszelgő egyik mintára mutatok. - Ez itt a halál jele, ez pedig... –siklok ujjammal egy másik jelre – a testé. Van pár szó, amit minden nyelven ugyanaz a minta jelöl, szóval felismerem. De csak ezt a kettőt – sóhajtok gondterhelten. Igen, szükségem lesz a fordítóvarázsra, ez nem is vitás, habár valamiért szerettem volna anyám számára megmutatni, hogy mi mindent is tud az ő kicsi fia. Végül azonban előveszem a pálcám és elmormolom a megfelelő igét. A minták alakzatba rendeződnek és noha még mindig nem latin betűs az írás, már sokkal könnyebb dolgom van. - A halál legyőzése és egy új test készítése – olvasom fel a címet, majd pillantásom az anyámat tükröző szobrokra esik. Akkor ezek lettek volna apám kísérletei? Ezekben szerette volna életre kelteni anyámat? - Igen, de... - az ajkamba harapok, majd Let arcára tekintek. Megtehetném én ezt vele? Van jogom ehhez egyáltalán? A beleegyezésére nincs szükség, de immár az is bizonyos, hogy élő test kell a varázslathoz, nem halott vagy mű. Apám kísérlete ezért vallott kudarcot. Anyámat sikerült megidéznie a varázslathoz, amikor rájött a titokra és megpróbálta Leticiát felhasználni minderre, de elkésett, hiszen Let apja közbelépett. Meg van hát a magyarázat arra, hogy miért láthatom ilyen könnyen anyámat. A fátyol még nyitva, apám nem zárta be az átjárót. - Egy szó sem esik arról, hogy mi lesz az eredeti lélekkel, ha ezt megteszem. Van egy barátnőm, akinél szintén két lélek van egy testben, szóval kétlem, hogy Leticia meghalna, de nem tudhat rólad, rendben? El kell bújnod az elméjében, amíg nem találunk egy olyan megoldást, ami tökéletes. Csak akkor veheted át a testét, amikor alszik. Ha ezt akkor tennéd meg, amikor ébren van, hamar lebuknánk előtte. Maga a varázslat nem nehéz, az én képességeimmel legalábbis egyáltalán nem. Valamiféle összeköttetésben állok a túlvilággal, melynek révén képes vagyok látni, hallani és érzékelni a szellemeket. Ennek révén pedig egy lelket egy testbe helyezni. A könyv szerint ezt életem során csupán egyszer használhatom, soha többé, szóval – ha Let testéből helyezzük át anyámat egy másikba, addigra – meg kell találnom, miként tehetem ezt meg ismét. Vagy egy hozzám hasonló személyt találni és akár Imperiussal rávenni arra, hogy megtegye a kedvemért. Anyámért bármit. - Készen állsz? - teszem fel a kérdést, szándékosan kerülve az apámat érintő nyilatkozatot. Erre még bőven lesz időnk.
Megjegyzés Ruha Zene [You must be registered and logged in to see this link.]
A nő elgondolkodik kicsit, de úgy fest, hogy annyira nem érdekli, hogy mi is történhetett odaát, hogy neki most valamivel könnyebb dolga van hogy az élők között járjon. - Ne tudom drágább, én csak örülök a lehetőségnek, hogy talán újra megölelhetlek. - Jensentől is elhessegeti ezzel a gondolatot, vagy legalábbis igyekszik, hogy ilyen aprósággal foglalkozzon. A fő, hogy itt van az édesanyja, aki talán visszatérhet az életbe, ha már az apját most veszítette el. Jensen körbenéz a könyvek között és elsőre nem talál olyat, ami tényleg hasznos lehet, de ahogy a szellem mellé szegődik rövid kutatás után az egyik falnál állapodik meg. - Apád itt tartotta azt, ami igazán fontos volt. Nem tudhatta, hogy nem kutatják-e át a házát. - na igen azért úgy fest Gordon azzal is számolt, hogy a rossz előélet mitt, vagy ha netán nem jár sikerrel a holmijai mások kezére juthatnak, netán a fia nem áll mellé és egyszerűen átadja a helyet valaki másnak, mert nem akar visszatérni ide. A falat, ha megvizsgálja alaposan, az anyja segítségével megtalálhatja a téglát, amit egy kis erőfeszítéssel ki tud szedni a helyéről és mögötte egy arany szegecselt igen régi varázskönyv pihen. Az elején furcsa robosztus minták, egyértelműen a túlvilágra utalóak. - Ezt olvasgatta a legtöbbet, talán ebben lehet a megoldás, de nem hiszem, hogy te alkalmas lennél erre drágám. - a fia mellé suhan, időnként azért oldalt pillantva, mintha igyekezne azért a lányt is felügyelni. A kérdésre csak megrázza a fejét egy szomorkás pillantással - Nem láttam őt, én már egy ideje itt vagyok, ő talán továbblépett. - mondhatni lehet, hogy elkerülték egymást? Mindenesetre, ahogyan Jensen a könyvet lapozgatja tényleg találhat különös sötét varázslatokat, melyek között akad egy, ami alkalmas arra, hogy egy elhunyt lelket visszahozzon vele egy olyan testbe, ami mondhatni egyszerűen fogalmazva kompatibilis a holttal. Ez lenne Leticia. A lány beleegyezése lényegében nem szükséges a varázslat elvégzéséhez, legalábbis a leírásban ilyesmi nem szerepel, ahogyan az sem, hogy pontosan mennyi időre is szólhat a varázslat, vagy milyen hatással lenne az eredeti lélekre. Leticia pedig még mindig ki van ütve, sőt ha egy egész kicsit is figyelmes a srác, akkor láthatja, hogy a hajában lévő ezüstös tincs, ami azért elég jól megbújik a szőke hajszálak között mintha egy leheletnyit vastagodott volna. Alig látható a változás, főleg ha a könyvet lapozgatja épp, lehetséges, hogy fel sem tűnik neki. - Mire jutottál, meg tudnád tenni kincsem? Édesapád is ezt szerette volna, hogy újra együtt legyünk. Talán valahogy utána őt is visszahozhatnánk. - egészen közel suhan a fiához, ahogyan ő is a könyvet nézi, de ugye lapozni nem tud, vagy jobban megnézni magának a varázslatot, sőt végrehajtani sem lenne képes, hiszen ehhez egy élő varázshasználóra van szükség és néhány plusz eszközre, amik jó eséllyel fellelhetőek itt.
- Halványabb lett a függöny? Történt valami odaát? Nem igazán ismerem a túlvilágot, ami annyira nem is meglepő, hiszen még soha életemben nem voltam odaát. Igen, láttam szellemeket, de nem én mentem hozzájuk, hanem pont fordítva. És igen, beszéltem is velük, de mivel számomra ez teljesen természetesnek hatott, soha életemben nem kérdeztem rá arra, hogy milyen odaát. Anyámnak pedig igaza van abban, hogy ilyesmit a Roxfortban nem tanítanak. Mágiát tanulunk, nem halottidézést... - A kérdés már csak annyi, hogy ehhez kell-e Leticia beleegyezése – szólalok meg ismét, miközben óvatosan a padlóra helyezem a lányt, hogy körül tudjak nézni apám könyvei között. Hogy vállalnám-e a kockázatot? Természetesen. - De ha ez beleegyezés kérdése, akkor felajánlom erre a saját testemet is – vetem fel. Fogalmam sincs azt illetően, hogy fontos-e az azonos nem és igazából ez csak egy kényszer megoldás lenne, de sokkal jobban örülnék annak, ha anyám Let testébe tudna költözni, semmint az enyémbe. Elvégre, pont azért térne vissza, hogy velem lehessen, ami – ha az én testemet foglalná el – aligha lenne lehetséges. Az asztalon heverő könyvekhez lépek, majd lapozgatni kezdem őket. Hosszas keresgélésre számítok, elvégre nem mindennap szembesül az ember ilyesmivel. - És mond csak... - szólalok meg óvatosan, miközben egyik könyvet a másik után húzom magam elé, hogy bármilyen információra leljek bennük. - Találkoztál odaát apával? Eszembe jut, hogy őt is vissza kellene hoznom, ha már nem voltam képes megvédeni őt és megakadályozni azt, hogy megöljék. Egyelőre azonban nem igyekszem ezzel, hiszen anya elsőbbséget élvez ebben a tekintetben, ráadásul apámmal soha életemben nem volt felhőtlen a viszonyunk. Csak a fejemhez vágná azt, hogy nem igyekeztem jobban és még neheztelne is rám, amiért egy másik testben kell lennie. Mert neki soha semmi se volt jó... Habár, talán ha anyám oldalán lehetne, egy rossz szava se lenne. Elvégre, én elértem azt, amit ő nem tudott. Még a végén egyszer az életben büszke is lenne rám. - Itt nincs semmi – csóválom meg a fejem tanácstalanul, majd csalódottan csukom be az egyik vastag könyvet. - Minden könyvét itt tartotta? Apámat ismerve az is lehetséges, hogy volt egy titkos rejtekhelye az ennél is durvább dolgok számára, amikre szüksége lehetett volna, ha a terve sikerrel jár. Na, nem mintha ez a szoba már önmagában nem lenne elég egy több éves azkabani bentlakáshoz. - Ha lenne olyan képességem, hogy bele tudnálak helyezni a testébe, megtenném – sóhajtok fel kissé gondterhelten, majd ismét leemelek egy könyvet a közeli polcról. Nem adom fel, nincs az az isten! - Talán Lettel is beszélhetnénk, hátha ő tud valamit és segítene nekünk. Nem hiszem, hogy ezer örömmel a rendelkezésünkre állna, de csalódtam már pozitívan más emberekben is, egy próbát talán megérne a dolog. Ha hisztériás rohamot kapna, elkábítanám ismét, nagyobb baja nem esne. Mire pedig újra magához térne, minden a legnagyobb rendben lenne. És egy ügyes kis bűbájnak köszönhetően arra sem emlékezne, hogy bármikor is magához tért akár egy pillanatra is.
Megjegyzés Ruha Zene [You must be registered and logged in to see this link.]
Úgy tűnik, hogy a szellemnek mindenre akad valami válasza, és nem is gondolkodik túl sokat rajtuk. Persze teljesen jogosak a kérdések, hogy Gordon miért nem látta a nőt, vagy vajon látta-e. Ki tudja, hogy az utóbbi időben mi történt pontosan ebben a házban, amiről az apja nem beszélt neki. - Te különleges vagy, de ezt eddig is tudtad igaz? Próbáltam továbblépni, azt hittem sikerült is, de... biztosan édesapádnak sikerült visszahoznia a köztes állapotba. Az utóbbi időben, mintha valami meggyengült volna, halványabb lett a függöny. - magyarázza, bár kérdés, hogy Jensen mennyit tud a szellemekről, vagy a túlvilágról. Az iskolában erről nem tanítanak sokat, maximum, hogy vannak szellemek, akik itt ragadnak a mi világunkban, de hogy aki tovább lép hová kerül, vagy hogy létezik egy függöny a Minisztériumban... ezek nem kifejezetten nyilvános iskolai tananyagok. - Ideiglenesen? - egészen hirtelen mozdul még szellem létére is, szinte megperdül a tengelye körül, ahogyan Jensre pillant újra, miután körejárta... siklotta a szobát. Még mintha a szeme is felcsillanna az ötlet hallatán. - Apád könyvei között sok mindent találhatsz, talán lehetséges... ideiglenesen. Ő úgy gondolta, hogy képes lenne visszahozni, ha elfoglalnám a testét, mert szinte olyan, mint én. De vállalod a kockázatot értem, kisfiam? Újra megölelhetnélek... olyan rég vágytam erre! - egészen közel suhan Jensenhez, még az arcát is megsimítja, mármint a mozdulat meg van, csak épp néhány centi távolságból teszi ezt. Hívogató a lehetőség, hogy bár Leticia testében, de mégis csak átölelhetné az anyját, újra beszélhetne vele, újra együtt lehetnének. A kérdés, hogy ennek milyen buktatói vannak, vagy vannak-e, vagy hogy egyáltalán a lehetőség mellett most belegondol-e ebbe egyáltalán. Arról nem beszélve, hogy Leticia nincs magánál, vajon ő mit gondolna erről? Nem biztos, hogy csak úgy önként odaadná a testét.
Kissé abszurd számomra anyámmal beszélgetni, aki elvileg még évekkel ezelőtt meghalt. Fel se merül hát bennem, hogy mégis miként lehetséges ez. Soha életemben nem gondoltam arra, hogy különleges képességeim lennének, elvégre – amióta csak az eszemet tudom – mindig is láttam a szellemeket. Gyerekként még elvétve egyet-kettőt, ahogy azonban teltek az évek, mindig egyre több jelent meg előttem. Furának is tartottam, amiért a társaim állandóan csak a házak kísérteteiről hadoválnak, holott jóval több alak is megfordult már az iskola falain belül. Ezt azonban elkönyveltem valamiféle gyerekes hóbortnak, én pedig nem beszéltem másokkal az idegenekről. Apám esete szépen megtanított arra, hogy néha jobb csendben maradni. - Akkor én mégis miként láthatlak? - teszem fel értetlen arccal a kérdést. - Apa éveken át próbált kapcsolatba lépni veled sikertelenül, én pedig belépek a szobába és máris megjelensz előttem. Mi folyik itt? Nem mintha nem örülnék annak, hogy sikerül anyámmal szót váltanom, hiszen ez volt minden álmom, de akkor is ijesztő kissé. A szellemek jelenlétéhez volt időm hozzászokni már, ezért se reagáltam Lethez hasonlóan, de az, hogy valaki ennyi idővel a halála után jelenjen meg előttem... Szokatlan, annyi szent. Mindig a frissen elhunytak szellemeivel sikerült kommunikálnom, na, nem mintha bármelyik esetben is kértem volna őket, hogy jöjjenek el hozzám. Egyszerűen csak megjelentek előttem és kész. - Én nem tudom... - felelem anyám kérdésére válaszolva, miközben én is lepillantok a szőkeség arcára. Vajon mit reagálnék, ha most magához térne és anyám lelke lenne a testében? Fogalmam sincs, de az biztos, hogy már én is eljátszottam anyám feltámasztásának a gondolatával. Apám sokkal messzebbre ment, mint holmi képzelgés, ez igaz, de valamilyen szinten meg tudom őt érteni. - Nincs valami módja annak, hogy egy testen osztozzatok? Ideiglenesen, nem örökké. Csak amíg ki nem találunk valami más megoldást. Anyám jelen volt, amikor apám próbálkozott a feltámasztásával, talán itt-ott még bele is lesett a könyvek szövegeibe annak idején. Hogy örülnék-e annak, ha visszatérne? Nem túlzok, ha azt állítom, hogy ezzel minden vágyam teljesülne, de ugyanakkor Leticia halála nem lenne az ínyemre. Ilyen áron nem szeretném a dolgot, de ha sikerülne egy jobb megoldást találnunk, akkor benne lennék. Nyilván ezt nem osztanám meg a lánnyal, hiszen ő aligha egyezne bele, de amiről nem tud, az nem fáj, nem igaz? - Nem szeretnélek ismét elveszíteni és ha meg tudlak menteni, akkor mindent be szeretnék vetni – vallom be, miközben továbbra is Leticiát ölelem magamhoz. Ha valamilyen úton–módon képesek lennénk anyámat az ő testébe helyezni anélkül, hogy benne kárt okoznánk, már megérte a dolog. Utána ráérnénk megoldásokat keresni.
Megjegyzés Ruha Zene [You must be registered and logged in to see this link.]
//
)
Ruha 
