2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem mondom, hogy minden áron ellenkezem, mert ha így lenne, akkor minden szavára kategórikus nem lenne a válaszom, de mégis időnként határozottan elgondolkodom azon, amit mond nekem. Nem tudom valóban, talán volt idő, amikor szerettem volna, hogy másképp legyenek a dolgok. Gyerekként, amikor Peterrel és Danenel lógtam másképp láttam mindent. Szerettem volna, hogy jóban legyünk a nővéremmel, hogy Leslie ne legyen velem mindig olyan undok, hogy a szüleim ne marják egymást, de aztán Peter tettével mindez szertefoszlott. - Ha az árt az embernek, akiről azt hiszi, hogy a legfontosabb az életében akkor már minden mászínben tűnik fel. - rázom meg végül a fejemet, ezzel talán egy egész leheletnyit megmutatva magamból, vagy abból, hogy miért vagyok olyan, amilyen és ez már így is egy nagy lépés a részemről, és nagy teljesítmény tőle, hogy eltudta érni. Nem szokásom kiadni magamat és most is gyorsan elhessegetem a dolgot, hogy inkább koncentráljunk a feladatra. Egyébként is veszélyes környéken járunk, ahol az ember nem beszélhet holmi érzelmekről. Arra pedig egyébként sincs szükségem, hogy bárki sajnálni kezdjen. - Valószínűleg igen. Nem elég pusztán befogni a fülemet. - fújok egyet, amikor már kellő távolban vagyunk és nem hat rám a bűverő. Nem jól viselem a kudarcot és főleg, hogy ez az egész most rajtam ment el. Fel kell készülni, de ha már tudjuk, hogy mire akkor talán könnyebb dolgunk van és legalább Charles izmai nem most mondták fel a szolgálatot. Azt hiszem ez is valami. - Sajnálom, hogy ez most... nem úgy alakult, ahogyan kellett volna. - nehéz kimondani, de mégis megteszem, mert mérges vagyok magamra, hogy nem voltam erősebb, ellenállóbb és hogy ilyen könnyen a hatalma alá kerített holmi szirén éneke. Remélem, hogy tényleg rájövünk, hogy az érzékeny farkas hallást hogyan tudjuk tompítani, vagy legalábbis kevésbé fogékonnyá tenni engem a szirén énekére. Az biztos, hogy ezúttal még szótlanabbul térek vissza a lovakhoz és a birtokra végül a sikertelenség miatt, de aztán majd újult erővel vetem bele magamat a megoldások keresésbe. Valahogyan biztosan meg lehet közelíteni azt a tavat úgy, hogy ne legyen rám hatással a varázs.
Kifejezetten szép nő, kísértetiesen emlékeztet arra a fiatal lányra, akit még Kansasban ismertem. Ismertem? Komoly túlzás. Láttam párszor, csak éppen mindig volt valami más teendőm, máshová fújt a szél, nem volt alkalmam leszólítani. A család, a kemény munka, a vámpírvadászatra való felkészülés mindig előrébb való volt, mintsem az, hogy a szoknyákat üldözzem. A bátyáim sikereinek jobban örültem, előbb nekik volt illendő megházasodni. Kettő közülük pont azt a Jessabelle-t nézte ki magának, aki az én elveszejtőm is lett, a középső ellenben mintha sosem érdeklődött volna a nők iránt, ellenben a lovaszfiúval nagyon ment a susmus. Ám ez a fivér is Jessabelle keze által veszett el, most már tudom. – Igaza van a hölgynek. Nem is akarom arról meggyőzni, hogy az ember társas lény. Felhívnám ellenben arra a figyelmet, hogy a társalgás előbbre visz, mint az önként vállalt magány. Születésünk és halálunk pillanatában egyedül vagyunk, a köztes időt érdemes talán olyannal eltölteni, aki meghallgat, és értékel. – Egy picit, éppenhogy, de bátorítóan hozzáérek a vállához, lehet ez csupán baráti gesztus, netán annak méltatása, hogy elismerem őt erős, független nőként is. A csábító dallam hatására ki kell vonnunk magunkat a szörnyű varázs alól, rám talán még nem hat, felkapva Lorelai-t átveszem a testőr szerepet, noha fel sem merül bennem, hogy akkor már nem is fizetem ki a jussát. Vállalta hogy megvéd, de eddig nem volt rá érdemben szükség. Legalább érzékelem, hogy neki is van gyengéje, nem annyira erős, mint azt mutatja magáról. – Még bírom. A vérfarkas hallás miatt ennyire érzékeny a hölgy, igaz? – Nézek rá fel a vállam felett, egy pillanatra összekapcsolódik a tekintetünk, igen, ő az aki Kansasban is volt. Megállok egy pillanatra, itt már óvatosan le tudom tenni, hogy a partot kémleljük. – Nos nem, a szirének ellen nekem sincs ötletem, pont ezért veszett el a családom. A szirén más, mint a vámpír. Ha valami hallástompító varázst alkalmazunk, egymást sem halljuk. Elmevédelem kellene, a legerősebb fajtából. Azt javaslom, hogy térjünk vissza a birtokra, találjuk ki, hogy mi véd a szirének éneke ellen, és úgy térjünk vissza. – Ha elfogadja, akkor visszasétálunk a lovakhoz, hogy a családi kúria felé vegyük az irányt.
//Szerintem itt zárhatunk, nagyon cukik voltak^^//
"Nem nagy baj, ha az ember ellenséget szerez magának, legalább otthon érzi tőle magát."
Önkéntelenül is elmosolyodom a megjegyzésén, még ha egyébként nem is vagyok az a mosolygós típus. Hát igen a savanyú ábrázatunk, de ő mégis reménykedik valami szebb, jobb jövőben. Én valahogy úgy vagyok ezzel már, hogy ilyesmi úgy sem fog bekövetkezni és ki tudja, talán ha így is lenne akkor folyton csak rettegnék, hogy mi mehet tönkre. Vajon milyen lenne az életem, ha nem történnek a fiúk rivalizálása miatt meg velem azok a dolgok? Bár ki tudja, lehet, hogy a nővérem akkor is elintézte volna, hogy rosszul járja, ha Dane és Peter nem kap össze magától. Sőt gondolom azért suttogott ő épp eleget Dane fülébe, hogy keresztbe tegyen Peternek és az egésznek végül persze én ittam meg a levét. Ki tudja, hogy ha az életem rendeződne, nem bukkanna-e fel a testvérem, hogy mindent tönkre tegyen. Bár jó ideje eltűnt és a saját útját járja, de sose lehet tudni. - Láttam, tapasztaltam. Akiket ismerek azok nem élnek épp boldog szerelmi életet, ahogyan a szüleim sem. Több a rossz példa aránya, mint a jó és a jó is ezek szerint csak a szüleid, akiket meg nem ismerek néhány óránál régebben. - vonom meg a vállamat. Azóta persze arról nem tudok, hogy például Dane szerelmi élete komoly fordulatot vett és már menyasszonya van. Hogy fájna-e a hír? Talán... hiszen az én jussom az volt, hogy majdnem meghaltam, a másik lány az a Sophia pedig lényegében gyűrűt kapott. Pech mi? Legalábbis számomra, mert ő úgy fest jól járt. Nem mintha még éreznék bármit is Dane iránt, de attól még savanyú a szőlő, hogy nekem csak egy ezüst tőr jutott a szívem fölé, a kis barnának pedig jóval több. Sokáig viszont már nem is gondolkodhatok ezen, hiszen megérkezik a hajó és vele együtt a csábító dallam, aminek jó eséllyel a vérfarkas hallás miatt nem tudok ellenállni, hiszen jóval erősebb, mint egy átlag emberé, hiába teszem a kezemet a fülemre. Egy kis idő múlva viszont már csak arra eszmélek, hogy Charles a vállán cipel, én pedig a fejemet rázva próbálok magamhoz térni. - Ez így jóval bonyolultabb lesz, mint gondoltuk. Előbb a bűbáj elől kell védelmet találni, aztán jöhet minden más. Bírja még? - pillantok azért rá, hogy egy futás és az én cipelésem után azért mennyire lesz neki megterhelő a dolog. Itt már tényleg nem hallani a dallamot és ha kellő védelemmel indulunk neki, akkor kitudjuk zárni a dalt. Visszatérve a partra már csak a hajó látszik, de abban biztosak lehetünk, hogy nagyon óvatosan kell a fedélzetre lépni.
- Legalább megértjük egymást, és nem kell mentegetőzni a savanyú ábrázatunk miatt. – Bólogatok, ezt nem bántásnak szánom, inkább amolyan nyers őszinteségnek, úgy lehetünk a másikkal megértőbbek, hogy közben nem kell képmutatónak lenni. Az szokott a nehézség lenni az emberi kapcsolatokban, ha valami örökvidám pátyolgat egy búskomort, és egyik sem érti, hogy a másik mitől olyan, amilyen. Alapjában véve egyszerű ember vagyok, konzervatív eszmékkel, mint a család, összetartás, igazság, és őszinteség, de a naivitásból már kezdek kinőni. Még mindig hiszek az emberekben, és talán abban is, hogy egyszer megadatik majd nekem az, amit a fivéreimmel Jessabelle oldalán hittünk, de a mai világban nagyon nem mindegy, hogy kivel kezd az ember. Főleg a varázslók között, ahol egy csinos pofi bármilyen sötét bestiát rejthet. Hinni kell, ez egyértelmű, hiszen nem lehet rettegés az életünk, de közben egy bizonyos ideig óvatosnak is lenni. Talán akkor fordul igazán a kocka, amikor a másikat kiszolgáltatott állapotban látjuk, mert fény derülhet az igazi arcára, a valódi természetére. Ha akkor is emberi, és szerethető, akkor főnyeremény. Ha nem, akkor nyilván meg kell ölnünk, még ha ez kicsit beteges túlzás is. Egy vámpírvadász minimum tartsa a puskát az ágya mellett. – Talán a szüleim. Bár.. nekik meg három fiúk oda. Ám a szerelemben nagyon egymásra találtak, közel negyven éve házasok. Ha nem is azt mondom, hogy gyakori, megtörténhet. Hinni azért még lehet. Ön csakis negatív példákat látott hölgyem? – Vélekedek bátorítóan, mert úgy látom, hogy nagyon megsebezték lelkileg. Egy vérfarkas élete sosem egyszerű, de felesleges következetés lenne abból kiindulni, hogy azért lett magányos, mert űzött vad volt. Nekem is van olyan farkas ismerősöm, aki teljes életet tud élni, igaz, a védelmemet nem is bíznám rá. A szüleim viszont valamiért hisznek ebben a hölgyben, én látatatlanul is, és ahogyan kezdem megismerni, egyre jobban. Igaz, hogy egy pár órás ismeretségből korai bármit levonni, de merek hinni abban is, hogy nem csak rossz napja van, megbékélt már az életével, csupán nem akar csalódni. Morogva bólogatok a szavaira, amikor a vitorlás feltűnik, és hiába is tapasztom a fülemre a kezemet, a nő bizony feláll, és elindul a hajó felé. A végén még begázol a tóba, és belefullad. Mivel neki is javasoltam, hogy tapassza be a fülét, vélhetően a mágikus hívó szó nem a fülön keresztül támad, ráadásul az is furcsa, hogy a szirének rendszerint férfiakat csábítanak el. Ezek pasi szirének? Afrranc! Mindenesetre odapattanok a nőhöz, felkapom, mint valami ősember, és a létező legtávolabb igyekszem vinni őt a vállamon, hogy kizárjuk a látó és hallótávolságot is. Ha közben rúgkapál, orrbavág, azt igyekszem nyers erővel lekezelni. Sietek be a fák közé. Csak most ne álljon be a sóbálvány!
"Nem nagy baj, ha az ember ellenséget szerez magának, legalább otthon érzi tőle magát."
- Ne sajnálja, biztosan minden okkal történik. Egyikünk élete sem hiszem, hogy úgy alakult, ahogyan szerettük volna. - vonom meg finoman a vállamat. Nem tudok mit kezdeni az együttérzéssel, pedig tudom, hogy nem akar ezzel rosszat, nem néz vele gyengébbnek, vagy hasonló, de attól még nem tudom kezelni. Bizonyára oka van rá, hogy még mindig ennyire pozitívan látja a világot, pedig vele is történtek nagyon is rossz dolgok, de nekem nem érzem úgy, hogy ez menne. A világ kegyetlen hely, ezt egyre inkább megtapasztalom és nehéz úgy nézni rá, mintha ez nem így lenne. - És, ha nem csak az ember saját hibái számítanak? Ismer ön olyat, aki tényleg boldogan élt, amíg meg nem halt? Szerintem ez csak a mesékben létezik. - rázom meg a fejemet. Talán szomorú, hogy fiatal korom ellenére már ennyire csalódtam az életben és úgy nagyjából mindenben, de attól még sajnos így van. Nem hiszek abban, hogy létezik boldog befejezés és e miatt nem sok értelmét látom álmokat kergetni és terveket szövögetni a jövőre. Minek, ha a dolgok aztán úgyis elcsesződnek valahol félúton. Nem hiszem, hogy van rá esély, hogy nekem valaha is normális életem lesz, talán nem is vagyok rá alkalmas. Lehet, hogy Charles egyszerűen naiv, hogy úgy gondoloja ez lehetséges. Egyébként is, jó eséllyel most is az oroszlán barlangjába sétáltunk be önként, hát miért tervezgetnénk jövőképet, amikor még az sem biztos, hogy ezt megúszuk ép bőrrel. Ő meg főleg, hiszen az a nőszemély elsősorban rá és a családjára vadászik és ha ennyire különlegesek, akkor mi a garancia rá, hogy nem lesz más is a jövőben, aki ugyanezt akará? - Az biztos, hogy ez nem valami tábori mutatvány része. - mormogom szinte csak magamnak, de aztán hasonlóan cselekszem mint ő. Kár, hogy az érzékeny farkas hallásnak nem elég pusztán a fülünkre tapasztott kéz, így hát mire Charles észbe kapna addigra bizony gond nélkül felállok a bokor mögött és megpróbálok elindulni a hajó felé, amit egyértelmű, hogy normális esetben nem tennék meg önszántamból. Egyértelmű, hogy valami bizony hatással van rá és azért vonz annyira magához az a hajó és nem tudok neki ellenállni. Pedig abszurd egy kis tavon egy ekkora tengerjáró, főleg hogy láthatóan nem is mai csirke. Ki tudja, hogyan került ide.
- Mindez olyan furcsa, hölgyem. Bíztam benne, hogy az Ön személyében egy támogató testőrt kapok, mindazonáltal sajnálom, hogy nem úgy alakult kegyed élete, ahogy szerette volna. – A sajnálat nem lesajnálás, ezt látnia kell a tekintetemből. Bátorító, sőt, gyámolító én vagyok kettőnk közül, valahogy engem nem tört meg a múlt, csak némiképpen gyanakvóbbá tett, viszont Lorelai McGregor személyében nem látok semmi kivetnivalót. Igen, vérfarkas, de köztudottan az, és biztosan van testőr engedélye is, a szüleim alaposan utánanéztek. Olyat pedig nem is minősítene be a minisztérium, aki mondjuk a védencei életére tör. Bizhatok benne, ez elég hamar kiderül. – Tulajdonképpen igaza van, rágódni én sem szoktam. Tervezgetni viszont mindezek ellenére merek. Az embernek tanulnia kell a hibáiból, de építenie a holnapot. – Ha ő vállat vonogat, én picit bólintok, valahogy olyan egykedvű, amivel ronthatná az én állapotomat is, ám ebben az esetben lehet, hogy csupán iránymutatásra van szüksége, valakire, akiben akár kősziklát láthat. Talán nincsen romantikus felhangja a bókjaimnak, hiszen mindketten láthatóan kiábrándultunk már a gyengébb nemből, de ez nem jelenti azt, hogy nincs is remény. Talán a nyomozás a szirén után leköti a figyelmét annyira, hogy ne a gondjaival törődjön, az enyémet legalábbis mindenképpen. Nem feltétlenül a bosszúállás, a megtorlás izgat, hanem az, hogy a nő többé nem árthasson senki másnak. Ha egy másik világból jött, akkor ha nem is tudjuk megölni, visszaűzni talán. Legalábbis ebben bizom. Lorelai elvileg testőrnek van felfogadva, nem fejvadásznak, mégis kinézem belőle, hogy ha lesz alkalma, örökre elpusztítaná Jezabelle-t. Attól pedig nem kell félnie, hogy én viszakoznék útközben. Ahogyan ácsorgunk, és keresgélünk a tóparton, akartatlanul is a szőke hajzuhatagon felejtem a pillantásom, ahogyan belekap a víz felől érkező szellő. Az udvariasság viszont megkívánja, hogy ne bámuljak csak úgy valakit kéretlenül. Ő sem tette, amikor alig volt rajtam ruha. - Igaz, ne kockáztassunk! – Egyezek bele, egymásba kapaszkodva sietünk el, elbújva a bokrok között. Legugolok, magam mellé húzva a nőt, még a lélegzetünk sem hallatszik, amikor a tó közepéről, ahonnan a furcsa köd indult, két árbocos hajó jelenik meg a semmiből. Mintha valami kísértethajó lenne. Elképzelhető, hogy Jesabelle mint szirént, ezeket is elveszejtette egykor. A hajó felől viszont furcsa dallam indul útjára, automatikusan a fülemre szorítom a kezemet.
"Nem nagy baj, ha az ember ellenséget szerez magának, legalább otthon érzi tőle magát."
Talán igaza van, talán nekem sem kellene általánosítani és mindenkire negatívan tekinteni, aki pasi, de olyan nehezen megy. Majdnem meghaltam az érzelmek miatt, úgyhogy evidensnek tűnik, hogy inkább hagyjam az egészet fenébe és ne is akarjak érezni többet semmit, mert nem lehet jó vége. A szüleim sem mutattak e téren nekem semmiféle pozitív példát, úgyhogy talán nem csoda, hogy nem hiszek a szerelemben. Lássuk be éppenséggel Charles is olyan kapcsolatban keveredett, ahol a szerelem nem adott neki semmit, csak elvette a testvéreit. Meglepő, hogy ennek ellenére úgy fest ő mégis képes még hinni benne. - Én... ennél azt hiszem negatívabb vagyok, vagyis biztos. Végülis ki tudja, az is lehet, hogy innen vissza se térünk élve, akkor meg minek a jövőn rágódni? - vonom meg a vállamat finoman, hogy aztán már a tóra és környékére koncentráljak, hiszen bárhonnan veszély leshet ránk és ha ennek vége is, akkor is vámpírvadászként ő is veszélyes életet él, én pedig szintén nem vagyok egy otthonülő típus. Egyikünk sem biztos, hogy túlságosan hosszú életű lesz, bár én aztán cseppet sem bánom. Ha nincsenek nagy céljaid a jövőre nézve, akkor sokkal kevésbé gátol a félsz, hogy mit veszíthetsz, ha valahol útközben utolér a vég. - Egyáltalán létezik béke manapság? Az újságok túl sokat cikkeznek és ez is azt jelzi még valószínűleg csak a felszínt kapargatják. Ki tudja, hogy mikor jön egy még kegyetlenebb világ. - túl sötéten látom a jövőt? De hát lássuk be, ha valaha felfednék a varázsvilágot akkor ránk milyen sors várna, akik még egy átlag boszorkányhoz, varázslóhoz képest is mások vagyunk? Kétlem, hogy egy átlag mugli jól kezelé, ha tudná, hogy a vele szemben álló vérfarkas, netán vámpír és mellette még varázsolni is tud. Azt hiszem komoly sötétség ereszkedne a világra, ha kiderülne, hogy a varázsvilág bizony létezik. A szavaira a tó partján aztán csak csendben bólintok. Az orromat nekem is facsarja sokkal jobban is, mint neki a szag. Talán valamiféle védővonal fedte el, hogy a távolból nem jutott el hozzám, hogy ne bukkanjanak rá olyan könnyen. - Vagy, ha mágikus, akkor ki tudja, hogy milyen varázslatot rejt. - ráfogok inkább a parjára és a part mentén indulok el sietősen, hogy beelőzzük a ködöt és megtaláljuk az épületeket. A nő, hiába hogy netán szirén, mivel van szárazföldi teste, lehetséges, hogy az egyik épület rejt fontos dolgokat, amiket idekint hagyott, vagy legalábbis nyomokat. Azért még varázsolok egy-egy buborékfej bűbájt is a fejünk köré, ha a köd netán mérgező lenne, akkor ne lélegezzük be. Ha egy módon másikus, netán hallucinogén, akkor már nagyobb bajban leszünk, mármint ha nem szükséges a hatás eléréséhez a belélegzés.
Nem ismerem a múltját, de valahogy annak ellenére, hogy nem vagyok éppen jó emberismerő, most mégis azt látom, hogy már csalódott hozzám hasonlóan, és nem igazán tud másokra építeni. Védi a saját hátát, csak magában bízik, és ezzel nem is nagyon tudok, nem is nagyon akarok vitatkozni. Az ember a tapasztalataira épít, és ha negatív a hangulatunk azért, amit magunk mögött hagytunk, nehéz bizakodva tekinteni a jövőbe. Azt sem tudom, hogy ki, miért tette őt farkassá, de azért már nem először mérem végig, hiszen nem csak az erős, független nőt látom benne, hanem a törékeny teremtést is, akit ha nem lett volna ez a Jezabelle-es fiaskó, akkor simán már most magamhoz szorítanám. Ám így megvan a magunk keresztje, küzdünk a démonok szorításában. – Én pedig nem akarok általánosítani. Tudja hajlamos vagyok bárkit, akiben nem csak emberi vér csörgedezik, a fivéreim halála óta csakis szörnyetegként aposztrofálni. Üldözési mániás lettem, de.. úgy érzem Önben mégis bízhatok hölgyem, vagy ha nem, akkor az lesz a végzetem, hogy nagyon akartam hinni. – A mosoly már kezd állandósulni az arcomon. Kimért, de udvarias vagyok vele, valahol viszont mégiscsak érdekel, hogy mi bántja, mitől lehet esetleg jobb az élete. Talán éppen attól, hogy lefoglalja a gondolatait, nekem pedig attól, ha elpusztíthatom a családunk átkát. – Ez azt hiszem inkább döntés, semmint lehetőség kérdése. Ha a szüleim is elfogadják, hogy lezárult az a korszak, amelyben vámpírvadászok voltunk, akkor a Jezabelle-ügy lesz az utolsó. Igen, vágyom a békére, az idilre, ahogy Ön mondta. Talán unalmas lehet, nem éppen izgalmas, de azt hiszen rövid életem alatt már annyi szörnyűséget láttam, hogy jó időre elég volt. – Kiváncsi vagyok, hogy mik a reakciói, mert sejtem, hogy hasonlóan gondolkozhatna, csak ő mégis a magányos út mellett döntött. Akkor nem kell kötődni senkihez, bátorságot venni ahhoz, hogy higgyünk a másikban. – A vámpírokhoz értek, a szirénekhez nem. Egyre valószinűbb, hogy nem vérszívó. Fú, ez nagyon büdös… - Kapom vissza az orromat, és csodálom, hogy az érzékeny szaglású vérfarkas még nem kerülte el messziről a helyet. Bár az is esélyes, hogy ha sokat látott már, akkor a foszladozó szirén bőr, halpikkelyekkel kirakva mindennapos eset lehet. Felpillantok, leárnyékolva a kezemmel a szememet a homlokomnál, a közeledő ködre pillantok. – A köd.. nem mozog ilyen gyorsan. Mintha.. valami méhraj lenne. Vagy.. még rosszabb? – Oldalt pillantok, hogy várjuk-e be, vagy inkább siessünk, bújjunk el.
"Nem nagy baj, ha az ember ellenséget szerez magának, legalább otthon érzi tőle magát."
Azért azt értékelem, hogy nem próbál meggyőzni róla, hogy mi a fontossága a kapcsolatoknak. Talán tényleg túlságosan fiatalon vagyok kiábrándult, de hát mit lehet tenni? Aki érdekelt, akit szerettem átvert, akit szintén szerettem megpróbált megölni. Nem igazán alakultak jól a dolgaim, bár Charles se panaszkodhat, hiszen gyakorlatilag rokkantátt tette a nő akit szeretett és, aki megölte a testvéreit. Nem is értem, hogy e mellett mégis hogyan képes hinni a kapcsolatokban, vagy a kötődésben. Talán egy pillanatra látszik is az arcomon, hogy újra és újra meglepnek a szavai, de nem szinte alig észrevehető a dolog. És furcsa módon nem nevezném naivnak sem, csupán másképp gondolkodik, mint én. - Ez esetben köszönöm. Nézze el nekem, azt hiszem... elszoktam az emberi kapcsolatoktól. Foghatnám a vérfarkas létre, de nem erről van szó. - vonom meg végül a vállamat, hiszen nem elvadultam, vagy ilyesmi, csak túl nagyot csalódtam és már nem tudom egy könnyen helyretenni ezt magamban, még ha akarnám se. Az élet csúfosan kiszúrt velem és a családi hátterem sem épp az a csodás boldog valami. Neki legalább megadatott a támogatás, még ha testvéreit el is veszítette, de nekem csak egy olyan testvér jutott, mint Leslie és olyan szülők, akik nem mondhatnám, hogy boldog és kiegyensúlyozott életet biztosítottak. Nincs előttem jó példa, amiben hini tudnék. - Végülis igaza van, a többség szerint ez az élet rendje, de nem mindenki él így. Ön még mindig erre vágyna? Ha a problémát sikerül megoldani és utána jobban lenne, akkor úgy gondolja volna lehetősége ilyen idilli életere? - nem is tudom, hogy miért kérdezek ennyit. Talán csak jó hallani, hogy van aki pozitívan gondolkodik olyan emberek társasága után, mint Peter és Dane, akik hát nem voltak a pozitív gondolkodás éllovasai sosem. Dane sosem mesélt szép jövőre, inkább csak elvarázsolta az embert a kiállásával, engem meg főleg, amikor még megszeppent voltam és fiatal. Peter pedig mindig is ingadozott a vicces fiú és a megszeppent ideges kamasz között. Szerintem máig nem tudja eldönteni, hogy ő melyik is igazából, vagy talán már egyik sem. De már nem is számít, ők élik az életüket, én pedig keresem a veszélyt, mint most is a régi elhagyott tábor mellett, ahol igyekszünk kideríteni valamit, hogy itt van-e a nő és mi köze van a vízhez. - Ez az övé lehet? - kiveszek egyet a vízből és megszaglászom, jól megnézem magamnak. Nagy egy átlagos halhoz képest, tehát tényleg lehetséges, hogy szirénről, valamiféle sötét sellőről van szó. - Lehet sellő is, akit elragadott a sötét mágia, vagy valamiféle hibrid. - tamadkodom szinte csak magamban. Charles viszont, ahogyan közelebb lép a vízhez nagyon is érezheti, hogy van itt valaki és ahogyan eltekint a víz felett bizony halvány ködöt láthat a felszín felett szétterülni, ami lassan, de határozottan közelít felénk.
- Oh, értem én az indokat, ám a hölgy olyan szenvetlenül mondja mindezt, hogy meg kell követnem, nem akartam tapintatlan lenni. – Pillantok rá bocsánatkérően, az én ügyem miatt jött, nem azért, hogy kioktassam, vagy hogy belemártsam magamat a motivációiba. Vélhetően nem vagyok jó emberismerő, nekem az állatokhoz, a kinti, fizikai élethez van érzékem, jobban szeretek lovakat csutakolni, marhákat terhelgetni, mint ez a túlbonyolított élet. Jezabelle csak átkot hozott mindenkire, de most mégiscsak van egy olyan fura érzésem, hogy ez a Lorelai nevű hölgy is komoly terhet cipel a hátán. Mintha az lenne a keresztje, hogy érzelmileg elhatárolódjon. Nem akartam én faggatni, valahogy egyszerű lélek vagyok a magam módján, a család a mindenem, éppen ezért is akarok bosszút állni a fivéreim halála miatt, ezért fogadom el a rám rótt felelősséget is, hogy én vigyem tovább a vámpírvadász mentalitást. S pont ez az oka, hogy nehéz megértenem, ha valaki mögött nem áll senki. Sajnálatos, és nagyon szomorú. – Nos nem, úgy vélem, hogy ha akart, már megölt volna. És Jezabelle egyedül is erős, kétlem, hogy beépített emberekre volna szükséges. Csupán bók volt, hogy egy ilyen szép hölgy még testőrnek is kiváló, így ez valóban erős párosítás. – Hárítom el azt, hogy csupán a külsőségekre figyeljek, bár szó mi szó, szemrevaló teremtésről van szó. Tényleg arra a fiatal szőke lányra emlékeztet, akit utoljára a vonatra láttam felszállni. És előtte is megakadt rajra párszor a tekintetem, de kétlem, hogy ő lenne az, ennyire nem lehet kicsi a világ. – A családot elhagyni egy másik családért. Igen, azt hiszem ez az élet rendje. Akik nemzettek, felneveltek, meg kell, hogy értsék, hogy ez egy ilyen körforgás. Ha az imádott nő tőlem távol akar élni, nem érdeklik a szüleim, de szerelmes vagyok, természetesen őt választanám. Ahogyan mondani szokták, porból lettünk, és porrá leszünk. Ezt a rövid időt jó lett volna annak oldalán kihasználni, akivel.. működik mindez. Ilyen az én szerencsém. – Nevetek fel férfias vidámsággal, már nem sírok, nem bánkódom, immár a feladatra kell koncentrálnom, de ahhoz képest, hogy ez a Miss McGregor milyen negatívnak állítja be magát, nagyon kellemes utazó és beszélgetőtárs. Fel tud villanyozni, de lehet, hogy mindez betanult dolog, hogy úgy legyen testőr, hogy közben afféle lelki segítséget is ad. Bár azt mondta, még sosem csinálta ez. Furcsa. De kellemesen furcsa. Amikor a közelben vagyunk, kikötöm a lovakat kicsit messzebb a tótól, hogy lassan közeledjünk a vízparthoz. Egy nagyjából lekopott festékű tábla jelzi, hogy hol is vagyunk, SummerLake Camp. Valami nyári tinitábor lehetett egykor. – Igen, mindig lesből támad, vagy valami illúzió, hangmágia, bármi, ami elrejti az igazi valóját. Nézze csak. – Hajolok le suttogva a part közelében lévő különös anyaghoz. Olyan, mintha valami halpikkely lenne, de durva, edzett, mintha.. levedlette volna valaki, vagy valami.. Szirén? Jezabelle tényleg ide jár vissza?
"Nem nagy baj, ha az ember ellenséget szerez magának, legalább otthon érzi tőle magát."
- Nem feltétlenül értek egyet. Az nem feltétlenül támogató háttér, ahol minden túlságosan kötött és elhal a kreativitás, mert mindig csak kell tenni dolgokat, de ha választanom kellene a kötelezettség és a magány között, akkor inkább leszek egyedül. - vonom meg végül a vállamat, bár talán ez számára furcsa vélemény, de előttem nincsenek jó példák. Ő is a szüleinek akar megfelelni, miközben a saját vágya másfajta élet lenne. A nővérem is talán azért lett olyan, amilyen, mert az anyánk elvárásainak hódolt be. Ezek nem valami jó példák előttem arra, hogy ez a dolog működik. Azt hiszem igenis jobb a szabad élet és ha ez magánnyal jár, hát akkor legyen. Eddig egyébként se működtek valami jól a kapcsolataim. Végtére a szerelembe is majdnem szó szerint belehaltam. - Köszönöm, amennyiben bóknak szánta és nem finoman tapogatózna, hogy nem vagyok-e belépített ember, de az ilyesmi tényleg nem az én stílusom. - túl sokáig voltam én magam is mások taktikázásának áldozata, amikor Dane szórakozott, mert Leslie bujtogatta, vagy épp csak azért játszott, hogy Peternek kellemetlenséget okozzon, vagy már tudom is én! Nem, én inkább egyenesen a szemébe mondom valakinek, ha idióta, de nem kenyerem az, hogy másokat átverjek. Nem is hiszem, hogy menne nekem a színészkedés. Megtehettem volna, hogy amikor visszatérek megpróbálom átverni Danet és Petert, de én inkább kínoztam őket nyíltan, hogy tudják, hogy én vagyok. Ez számomra sokkal tisztább út. - Tehát szembe menne a családi elvárásokkal egy nő kedvéért? - pillantok oldalt, ahogyan lassan leszállunk a lovakról, amikor elérjük a célt. Különös egy alak. Család... bevallom nincs ebben tapasztalatom, úgyhogy talán ezért nem is képzeltem el magamat anyaként. Nem menne nekem. Túlságosan hideg lettem hozzá azt hiszem és nem bízom az emberekben annyira, hogy ilyen mélyen elkötelezzem magamat. Arról nem is beszélve, hogy a gyerek örökölhetné a vérfarkasságot is. Nem hiszem, hogy okos lenne kockáztatni, mert ezzel jól nem járhat. Én már csak tudom. Mindenesetre én magam is megkötöm a lovat, hogy körülnézzünk kicsit. Talán nincs is itt, de ha igen, akkor jó, ha óvatosak vagyunk. - Gondolom nem kenyere a szemtől-szembe harc ennek a Jezabellenek. - mondom most már azért jóval halkabban besorolva a férfi mellé egyelőre csak pálcával a kezemben. A vizet figyelem elsősorban, de egyelőre nem hallani zajt. Viszont számíthatunk csapdákra. Kétlem, hogy ha itt rejtőzik akkor ne védte volna be magát valamilyen furfangos módon.
- Akár aurorokról van szó, akár családról, valakinek meg kell felelnünk, nem gondolja? Csak akkor élhetünk teljesen szabad, önálló életet, ha magányosak is vagyunk egyben. És itt vágom közbe a tapintatlan kérdést, Önhöz ez a magányos út áll közel? – Nem akarok én nyers lenni, eddig is messzemenőkig úriember voltam, kivéve talán azt, hogy félmeztelenül edzettem előtte, de ott nem a csábítás, a magamutogatás volt a cél. Inkább időt akartam nyerni, hogy a fizikumom olyan szinten álljon, hogy meg tudjam acélozni, ha beütne a merevség. Mélyebb témákról beszélgetünk, mint hittem volna, mégis, most erre van szükségem, hogy félszavakból is megértsük egymást, hiszen ha ismerjük a másik rezdüléseit, akkor tudunk együtt mozdulni, ami akár az életünket mentheti meg. Jesabelle életem ellenfele, a családom már ősinek mondható ellensége, aki tudja, hogy milyen régi, másvilágbeli sérelem miatt keresi a bosszút, amely egyben hatalomszerzéssel is járhat. Bárhogy is volt, most el kell pusztítanunk. Mondhatni, hogy akit egykor szerettünk, sosem gyűlölhetjük, ám amikor tudatosult, hogy ő sosem volt az enyém, és a fivéreimet is ő gyilkolta meg feneketlen étvágyában, megláttam az igazi arcát. A szerelem pedig így tünékeny illúziónak tetszik csupán. - Pedig Önből simán lehetne. Nem csak az a vérengző gyilkos, aki zsákot hord a fején. Aki ilyen szép, az verhet át másokat a legjobban. És persze ne vegye magára, bóknak szántam, nekem Jesabelle ebben keserű tapasztalat. – Próbálom enyhíteni a témát, egymásra mosolygunk, valójában én sem számítottam ilyen kellemes társaságra, amikor anyámék a testőrt intézték. Valahogy az jutott eszembe, hogy egy magas, tar, és kigyúrt alak, netán megannyi tetoválással, ilyesmi lehet az, aki majd megvéd, ha mozdulatlan leszek. Ehhez képest a ruganyos termetű nyúlánk szépség meglepően magabiztos, amit a mondandója alapján meg is értek. Egyrészt vérfarkas, másrészt olyan tudatos, elszánt teremtés, hogy neki aztán elhiszem, hogy előbb ránt pálcát, aztán kérdez. És amilyen csúnyán tud nézni, biztosan fél győzelem, hiszen már ezzel elrettenti bizonyos mértékben az ellent. - Nos igen, de én mindig családban gondolkoztam, és attól függne, hogy mit akarok magammal kezdeni, hogy mit akar a leendő ara. Nem tartom magamat behódolós papucsnak, de számít, hogy ha a hölgy gyermekeket szeretne, lehet, hogy a békésebb út a fontos. Ha pedig az illető amolyan kalandor lélek, akkor folytathatnám a vámpírvadász életmódot is. – Lassacskán megérkezünk az elhagyatott tábor tópartjára, ez a legközelebb víz, elképzelhető, hogy Jessabelle, ha valamilyen másvilági szirén, akkor ezen keresztül érkezett? Lepattanok a lóról, hogy megfogom Lorelai kantárszárát is, hogy mellém tudjon pattanni. Most még erőm teljében vagyok, addig kéne alkotni, amíg ez így marad. A víztükör sejtelmesen fodrozódik, de nem történik egyelőre más. A nőre pillantok, vajon hol nézzünk körül?
"Nem nagy baj, ha az ember ellenséget szerez magának, legalább otthon érzi tőle magát."
A fő, hogy megbeszéltük a dolgot és tudjuk kezelni, ha esetleg mégis hatással lenne majd rá az a nőszemély. Nem szeretném, ha e miatt keverednénk bajba, vagy dőlne dugába egy jól kialakított terv. - Igazán nincs jogom ebbe beleszólni, nem is szándékozom. Természetesen ez az ön döntése, hogy mennyire akar megfelelni a családi elvárásoknak. - jegyzem meg, de tényleg igazán nem az én dolgom beleszólni. Az én családomban nincsenek komoly hagyományok, mármint ott az anyám és a nővérem, de ők mindig jobban megértették egymást és bár én nem örököltem a vérfarkasságot, de azért a nővérem tett róla, hogy addig kavarja a szálakat, amít végül én is az lettem. Mondjuk ez nem épp olyan családi hagyomány, mint esetükben. Én se szívesen adnám tovább a saját gyerekemnek, na nem mintha akarnék. Ez egy kemény világ, én pedig nem érzem úgy, hogy anyának teremtett volna az élet. - Aki az, úgyse szokta mások orrára kötni. - mosolyodom el halványan, talán most először, hogy viccelni próbál. Nem igazán szokásom túl gyakran mosolyogni, vagy nevetgélni. Jól gondolja, az életem rokoman, bár már a magam módján újra építettem, csak épp a jelenlegi sokkal komolyabb lett, és ezáltal erősebb is, mint amilyen volt. Mindenkinek szüksége van valamire a túléléshez, nekem így megy. - Ez tényleg az ön dolga, csak ön hozhatja meg ezt a döntést, bár ha magyarázkodik, akkor talán még nem sikerült véglegesen. Bár az már látszik, hogy nem pont a hosszú és békés életet jelenti ez az út. - de, ha ő mégis ezt választja az a saját dolga. Lehet, hogy mélyen, titkon mégis csak szereti csinálni, vagy mindkettőt élvezi, de az tény, hogy a testvérei példája azt mutatja, hogy nem feltétlenül várhat hosszú és nyugodt életet. A farmerkodás valószínűleg nem összeegyeztethető a vámpírvadászattal. - Itt az a fő kérdés, hogy ki akarok-e kapcsolni. - vonom meg finoman a vállamat, hiszen igen foglalkozhatnék mással is, pihenhetnék is, de hogy szükségem van-e rá, az már egészen más tészta. Ebben egyáltalán nem vagyok biztos. A jelenlegi életvitelem legalább leköt és elvonja a figyelmemet minden másról, ami esetleg zavaró lehet, vagy problémás. Talán pont e miatt nem szokásom pihenni, mert akkor nagyobb eséllyel gondolnék arra, hogy talán valaha régen gyerekként én se épp így képzeltem el az életemet, de hát az a Lorelai már a múlté, aki naivan azt gondolta, hogy majd Peter Greenwood feleségül veszi és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Mennyire naiv is voltam! - Auror? Nem is tudom mindig úgy gondoltam, hogy az túlságosan kötött lenne. Sok szabály és gyakorlagilag mások döntik el helyettem, hogy mit kell tennem. És mi van akkor, ha én másképp gondolom? - megrázom a fejemet. Jelenleg is mindig átgondolom azt, amit teszek és azt akit elfogok. Talán ez így lassabb, de mindennek utána nézek és nem viszek senkit sem a keresői elé, amíg nem vagyok abban biztos, hogy tényleg megérdemli, ha esetleg komoly kellemetlenség éri majd.
Igen, sajnos teljesen jól látja, a férfiak egyszerű lelkek, így vagyunk felépítve, hogy könnyedén el lehessen csavarni a fejünket. Mondhatni párzási rítus, hogy ha egy nő kicsit megerőlteti magát, bezsonganak utána a hímek. A három testvérem közvetlenül vagy közvetve ennek lett az áldozata, és ha nem éltem volna túl; én is. Mindettől függetlenül én is bedőltem, és nagyon észnél kell lennem, hogy így sebesülten, keserű tapasztalatokkal, de egy védelmezővel felfegyverkezve ellen tudjak állni a sötét teremtmény csábításának. Éppen ezért is szögezem le, hogy az alap parancsom ír felül mindent, teljhatalmat kap, ami azt jelenti, hogy veszekedhetek, üvöltözhetek, de vélhetően nem önmagam leszek, ha a szirén valahogy mégis elcsavarja a fejemet. -Eddig is igyekeztem következetes lenni hölgyem, csak tudja, rémesen nehéz kitörni ebből az egészből. Én vagyok a legkisebb fiú, sosem én voltam az úgynevezett trónörökös, ezért nem gondoltam bele különösebben, hogy milyen is lehet egy vámpírvadász élete. – Bólintok vissza én is, megértem, ha eléggé tartózkodó a témában, nem véletlenül vagyok én is úgy vele, hogy nem árt mellém egy testőr, hiszen én nem kaptam még olyan mély képzést mint a fivéreim. Ám nagyon sokat gondolkozom, hogy van-e értelme, vagy inkább engedjem el a családi üzletet, folyt már elég vér, inkább menjek farmernek. Békésebb élet lenne, a munka szeretete engem mindig körülvett, bár valóban lényegesen unalmasabb lenne. Lehet, hogy most már csak azért is nekem kéne a család fejének lennem. Ám még mindig rólam beszélünk, valahol természetes, hogy az én stílusomat kell megismernie, de ha fél mondatból meg akarjuk érteni egymást ha halálos lesz a veszély, nem ártana, ha én is tudnám, hogy mire számíthatok. - Nem vártam, hogy beismerje, hogy sorozatgyilkos. – Nevetem el magamat vidáman, de azért megértően sóhajtok egyet, a mondandója vége nagyon is igaz, manapság senkiről sem tudni, hogy mi rejlik a lelkében. A gonoszság elképesztően jól álcázható némi magamutogatással. A nő a keménysége mögött oly törékeny, csalódott, hogy bíztatóan állom a tekintetét, ha valaki, hát én aztán megértem, hogy milyen az, amikor valakinek romokban van az élete. És nehéz összeszednie ezeket a darabokat, hogy újra egy egészet alkosson. – Tulajdonképpen volt is, meg nem is. Anyám egyszerű varrónő volt Kansas külvárosában, apám pedig szintén nem a legidősebb gyermek, farmerként dolgozott, de ő fel tudta vállalni az idősebb testvérek után, hogy ő viszi tovább a családi kötelességet. Úgy gondolja, hogy ha ő megtette, én mondhatnék nemet. – A komoly hangot persze értem, láthatóan Lorelai nem éppen családcentrikus, emögött elképzelhető, hogy komoly veszteség húzódik. Gondolok egyet, és mégiscsak visszafűzöm a szót. – Szó sincsen róla. Ha nem lenne olyan, aki alkalmas lenne erre, akkor csak várakozna a sarokban, mint egy tényleges testőr. Ön több ennél. Na nem azt mondom ezzel, hogy dajkának vettem fel, aki esti mesét olvas, de.. talán Ön is ki tudna kapcsolni, ha nem mindig ugrásra készen áll. – Engem aztán nem sértene meg, ha visszaszól, netán ellenkezik, sokkal jobban örülnék, ha társként tudnám kezelni, nem pedig beosztottként. Még akkor is, ha én fizetek. Viszont nem holmi kurtizán, hogy a társaságát fizessem meg, ebben valahol igaza van. Nyeregbe pattanunk, hogy meginduljunk a tó felé. Amolyan félgyors tempóban ügetve, hogy tudjunk beszélgetni is, mégis azért odaérjünk mihamarabb. – Szökevényeket? Mint Kentuckyban a rendőrbírók? Itt nem akart volna valami hasonló auror lenni?
"Nem nagy baj, ha az ember ellenséget szerez magának, legalább otthon érzi tőle magát."
Nem mondom, hogy rettegek, de azért igenis van bennem egy kis félsz és jobb az ilyesmire felkészülni. A férfiak időnként nehéz esetek, főleg ha egy nőről van szó, főleg ha már máskor is elcsavarta a fejét ez a Jezabelle. Ezért is értékelem azt, amit mond, hogy ha arról van szó, akkor igenis cselekedhetek, ha a kettőnk épsége a kérdés. - Rendben, ez már egyenesbeszéd és tiszteletben is tartom. - bólintok végül, hiszen így legalább pontosan tudom, hogy mi a teendő, ha mégis meginogna végül, hiszen akármit is mond, ha erre csak egy csepp esély van, akkor is fel kell rá készülni, hogy abban az esetben mit teszünk. Az én életem is meglehetősen labilis és tisztában vagyok vele, hogy a dolgok időnként rosszul is elsülhetnek, de kellemetlen lenne, ha pont a miatt történne így, aki a megbízóm és akire vigyáznom kellene. - Ha úgy véli bárki békésen elfogad egy átkot akkor naivabb, mint gondoltam. Egy átok akármit teszünk, akkor is átok marad, maximum megbékélhetünk vele. De nem, sorozatgyilkos nem vagyok és a falka híve sem. Egyedül tevékenykedem. A bizalom... botorság. - teszem végül hozzá a végén, bár halkabban mint az előbbieket, amiből azért sejtheti, hogy valamikor valakiben elég nagyot csalódtam, úgyhogy nem véletlenül állok így hozzá a dolgokhoz és az emberekhez. Nem hiszem, hogy tudnék egy falka része lenni, alfa pedig végképp nem vagyok. Bár változtam az utóbbi időben és fejlődtem is sokat, erősebb lettem, de nem vagyok a nővérem, aki szeret uralkodni mások felett, az alfák pedig lényegében vezérek és irányítók. Én sosem akartam az lenni. Botorságból, szerelemből, vagy már nem is tudom féltékennyé tevés miatt lettem az, ami. Azt megtanultam belőle, hogy az érzelmek nem sok jóra vezetnek, bár ha jól sejtem, akkor erre már Charles is rájött. - A szüleinek nem volt élete Ön előtt? Saját döntéseik, saját életük? Önnek miért kellene az egész jövöjét a kezükbe adni áldozatul azért, hogy felnevelték? Ha ezt várják el, akkor önzőek. És nem hiszem, hogy támogató lennék, csak a munkámat végzem. - komolyodik meg a hangom, bár talán a véleményemben az is benne van, hogy nem épp a legjobb a kapcsolatom a szüleimmel. Az anyám sosem érdeklődött irántam, hiszen a született farkas, a nővérem volt az igazi gyerek számára. Az apám pedig gyenge volt, aki próbált az anyám kedvére tenni, de sose ment neki, pont azért, mert annyira igyekezett. Nem vagyok hát túl jó véleménnyel a szülőkről. - Hogy felolvassak? Védeni vagyok itt és nem... Na jó, esetleg. - de főleg azért, mert jól fizetnek és nem érdemes elvágni magamat már az elején, főleg hogy igen elég keményen megmondom a véleményemet a családjáról, az elvárásokról és a többiről. Hasznos lenne, ha azért nem esnék túlzásba, a végén még kiadja az utamat és keres valaki mást helyettem. Az nem lenne valami ideális. - Igen, így a legjobb. - bólintok végül és választok magamnak egy halványabb almásderest. Nem a legmagasabb első ránézésre, de erős és masszív testalkatúnak tűnik, és nekem ez fontosabb, mint hogy karcsú legyen és formás. Kivezetem az istálló elé, hogy indulhassunk is, így a kérdésre már a ló hátáról válaszolok, ahová gyakorlott mozdulattal húzom fel magamat. - Ön az első, akit védenem kell. Eddig főleg szökevényeket kutattam fel. Bár ez is hasonló, csak ezúttal azt a nőt keressük, és mellé bónusz a védelem. - magyarázom, bár még a fejvadászatban is viszonylag új vagyok, de van hozzá érzékem és azért van már benne néhány évem. Aztán persze ott a tény is, hogy vérfarkas vagyok. Mondhatni természetemből adódóan, elég jó a szimatom.
Nem is akarom győzködni a testőr hölgyet, elég számomra az, hogy figyelmeztet többedszerre, hogy ne hagyjam magamat meggyőzni, ha netán Jessabelle próbálkozna. Igen, eszembe kell, hogy jusson, hogy elvesztettem a fivéreimet, és hogy talán bele is halok a harapásába. Ezek azért nem olyan emlékek, amiket csak úgy el tudnék feledni. Ráadásul tudom már, hogy egy gyönyörű külső nem lehet számomra elég. Ezt persze eddig is tudtam, de azóta már igyekeztem az elmémet még inkább megerősíteni varázslattal. – Felhatalmazom, hogy üssön ki, kábítson el, ha meginognék, mert akkor nem magam vagyok. Nem akarok ártani kegyednek, és másoknak sem. Inkább pusztuljak a szirénnel, mintsem megkapja, amit akar. – Kemény szavak, ám itt az ideje, hogy valóban felvállaljam azt, hogy áldozatot kell hoznom. A szüleimnek is meg kell érteni, hogy nem az örökös az elsődleges, hanem hogy Jessabelle elpusztuljon erről a világról. Jó, azért megértem őket, már így is idősek, jó lenne, ha lennének unokák, de őszintén szólva úgysem ismerek senkit, aki a hitvesem lehetnek, évekig összeszokni pedig túl hosszú folyamat, s nem akarom a kényszert, hogy gyorsan beleugorjak az utódnemzésbe, még ha kötelességből is. – Ahogy mondja kisasszony. Nem csak az emberiség terjed rohamosan, hanem a különféle természetfeletti lények aránya is. Ön tehát békésen elfogadja az átkot, nem alfa, vagy sorozatgyilkos? – Kérdezek vissza némi viccelődő éllel, nem tudván, hogy mennyire mászok bele a lelkivilágába. Úgy vagyok vele, hogy muszáj oldanom némileg a hivatalos kört, bár én magam szólítom úgy, hogy kegyed, vagy kisasszony. Ez nálam inkább elvi udvariasság, mint érdemi távolságtartás. Egyszerre vagyok vidéki farmer, és vagyonos elit, mindkettőt le tudom fedni különösebb erőlködés nélkül. – És akkor ki fogja továbbvinni az Angelthrone nevet, mint híres vámpírvadász? Nem tartozom ennyivel a szüleimnek? Mindenesetre Ön nagyon kedves, hogy így bátorít. Biztosan a környezete is rendkívül támogatónak tartja. – Nem akarok én faggatózni, de valahol mégis jó lenne megismerni, és ez a mondat afféle átkötő elem is lehet, eldöntendő út, ahol megválaszthatja az irányít, mennyire akar megnyílni. – Kioktat Miss? Nem sokan szoktak erre vetemedni. Mindenesetre ebben igaza van, és most, hogy mellettem van, törödhetek vele, miközben Ön nekem segít. Rendszerint olvasni szoktam helyette, de megoldhatjuk, hogy oldom az ideget, ha addig olvas nekem. – Döntöm oldalra a fejemet cinkos, sötét pillantással, határozottan nem az a csábos, behízelgő alkat, mint Jessabelle, aki eljátszotta a mindenkivel közös témát találó született rokont. A kansasi vérfarkas testőr nyers, de lássuk be, csakis erre van most szükségem, hogy valaki inspiráljon a gyógyulásra, és tettekre sarkaljon. – Vannak lovaink, legyen akkor az. Legfeljebb ne menjünk végig a táborig velük, mert ha sötét mágia lakja a helyet, a paripák megbokrosodhatnak. Kikötjük őket értelmezhető távolságban, és onnan séta. – Indulok el az istálló felé, hiszen udvarházunk hátsó részében az kocsifelhajtó mellett kisebb istálló is van. A vállamon átvetve a táska, a hátamon pedig a mágikus tűzzel feltöltött puska. Hagyom, hogy a nő válasszon magának a lovak közül, addig sem hagyom csevegés nélkül. – Pár órányira. Gyakorta kap efféle felkéréseket?
"Nem nagy baj, ha az ember ellenséget szerez magának, legalább otthon érzi tőle magát."
Az nem merül fel bennem, hogy ellenem fordulna. Vérfarkas vagyok, a telihold a gyengém, az pedig nem csap le olyan gyakran, mint a vámpírok vérszomja és már elég jól tudom kontrollálni magamat. Attól viszont azért jobban tartok, hogy mi van, ha a kulcspillanatban esetleg mégis elgyengül és a nő megpróbálja meggyőzni, hogy bocsásson meg neki, akkor megteszi, ami pedig a vesztünket is okozhatná akár. - Rendben, csak... tudja azért sose lehet tudni. Az ilyen alakok tudják, hogyan kell hatni a szívre és nem csak a csábítás létezik a világon. - jegyzem még meg, de nem akarok én mindenáron kötekedni, vagy azt sugallni, hogy túlságosan naiv, netán gyenge lenne, de azért lássuk be, hogy az a nő átejetette az egész családot méghozzá elég csúnyán. Nem tudni, hogy milyen trükkjei és praktikái vannak még és hogy mivel tudna hatni a józan ítélőképességre. Mi van akkor, ha sírva esedezik, netán megpróbálja meggyőzni őt arról, hogy esetleg nem volt választása, mert valamiféle kényszer alatt állt. Jobb, ha mindenre felkészülünk és ezt akkor tehetjük meg, ha előre gondolkozunk. - Értem már, bár erről bevallom nem sokat tudok. A magamfajták száma pedig talán átjárók nélkül is nőne. Épp elég hozzá néhány olyan ember, aki terjeszteni akarja a kórt. - vonom meg a vállamat. Vagy mondhatnám elég hozzá olyasvalaki, aki naiv annyira, hogy belemenjen, hogy beharapják, ahogyan én is tettem Dane mellett, bár cseppet sem lepne meg, ha Leslie suttogott volna a fülébe, hogy megtegye, netán csak Peter bosszantására történt az egész. Azt hiszem már mindegy is. Volt idő, amikor tudni akartam az okokat, aztán már nem érdekeltek a miértek csak azt akartam, hogy megkapják a büntetésüket. Most viszont... nem is tudom, talán amikor a szemükbe néztem elpattant valami és üresség vált. Már nem érdekel. - És kötelező továbbvinnie a családi bizniszt? Menjen vissza farmernek, ha azt szereti csinálni. - bár persze tudom, hogy ez egyáltalán nem ilyen egyszerű. A szülei talán nem értékelnék, vagy hát jelen esetben nem is nagyon teheti meg, hiszen valószínűleg Jesabelle utána menne, ha ki akarja írtani az egész családot. Előbb meg kell oldania ezt a problémát, aztán persze majd eldönti, hogy szembemegy-e a családjával, vagy sem. - Inkább vállalja a bénulást, mint hogy hallgasson egy gyógyítóra. Ez nem vall okos hozzáállásra, már ne haragudjon. - teszem azért hozzá, mert nem akarok bántó lenni, de lássuk be elég buta hozzáállás, főleg ha azt nézzük, hogy az élete is múlhat azon, hogy a kellő pillanatban képes-e rendesen mozogni, vagy sem. - Akkor legyen a tábor, ha elhagyatott akkor jó búvóhely lehet, de a közlekedés... Ön jobban ismeri a környéket. Mennyire van messze? Nincs egyszerűbb járgányuk, motor, seprű vagy... ló? - végülis tudok lovagolni és lóháton is gyosabb, mintha gyalog mennénk. Mégse hívhatunk egy taxit. Esetleg még mehetünk seprűvel is, az viszont jóval feltűnőbb, ha esetleg muglikkal futnánk össze. A tetkintetében azért látom a ki nem mondott kérdést, de nem kezdem el fejtegetni az életemet. Már régóta nem vagyok nyílt, sem cserfes típus. Kinőttem belőle.
El tudom különíteni, hogy kit kezelek prédaként. A nő nagyon is tudatosnak tűnik, kontrollálja a képességét, ezért kétlem, hogy odáig eljutnánk, hogy a testőr ellen kellene fordulnom. Lehet, hogy ő nem is magára érti, hogy megmaradtam pozitívnak, hanem a szirénre, aki talán vámpír, de lehet, hogy nem. Mindenesetre nem látok a hölgy fejébe, de látom a kétkedő pillantásokat, hogy mindenkiben a jót látnám. Éppen ezért igyekszem kihangsúlyozni, hogy ez nem naivitás, csupán elfogadtam, hogy a világunkban élnek olyan vámpírok is, akik nem feltétlenül gyilkosok. Amíg nem bizonyosodott be róluk, hogy menthetetlenek, addig él az esély. Jessabelle ezt többszörösen eljátszotta, és a kínban, mozdulatlanságban töltött napok alatt bőven elátkoztam már a nevét, hogy nincs az az édes mosoly, hogy megenyhüljek, futni hagyjam. – Nem leszek. Túl sokat vesztettem már a fivéreim lévén. Azóta gyakoroltam a legilimenciát is, noha nem születtem elmemesternek. Le kell zárnom az elmémet a csábítás ellen, hiszen nem tudhatjuk, hogy a nő mikor milyen álcában van. – Bólintok, értem Lorelai nézeteit, ezért is magyarázok türelmesen, nem megsértődve, hiszen ha gyenge pontokat keresünk, én magam nem lehetek az. Úgy kell szembeszállnunk vele, hogy erőm teljében vagyok, és mindez főleg az elmémet illeti. Ha pedig nem vámpír, hanem szirén, akkor is valami erőteljes harcmodor válhat be, éppenséggel a tűz. - Azt hiszem az elmúlt évtizedekben több hasadék nyílt meg a világok között, a fajok keverednek, s olyannal találkozunk, ami még nekünk varázstudóknak is természetfeletti. Ötven éve nem voltak ilyen gyakoriak a vérlények sem. Már ne vegye magára kegyed. – Természetesen nem megsérteni akarom, de benne van, hogy a vérfarkasok sem magányos teremtmények, akik elbújnak a rengetegek mélyére. A városokat járják, társakat harapnak be, falkába rendeződnek. A vámpírok is nagyvilágiak lettek, klánjaik vannak, már nem csupán a sikátorban megbújó sorozatgyilkosokként kezeljük őket. Lassan oda jutunk, hogy külön vérlény jogokat fog biztosítani az a bizottság, amely egykor a likvidálásukért felelt. – Valójában szerettem volna farmer lenni, a szénabálák pakolása, a lovak csutakolása, ez volt az életem Kansasban. A testvéreim lettek volna a vámpírvadászok, de az élet közbeszólt. – Felelem csevegő hangon, valahol jól is esik, hogy a nő nem csak az eredményre megy, hogy megvédjen, hanem az okot is keresi, meg akar ismerni, hogy jobban az összefüggések mélyére lásson. Én talán túlságosan következetes vagyok, ha hozok egy döntést, hogy valakit menthetetlennek vélek, akkor már a másik oldalra került, s nem nézem a miérteket. Ám ennek a másik fele az, hogy túlságosan hiszek abban, hogy valaki még nem szörnyeteg, hiszen részemről utána már nincs visszaút. – Bár így lenne. Valahol a gerinc környékén indul a bénulás. Egy medimágus azt mondta, hogy egy teniszlabdával kéne gyakorta elfeküdve inger alatt tartani, de erre valahogy a napi munkák, nyomozás közepette nem éreztem ihletet. – A szüleimet nyilván nem kérhettem meg, hogy segítsenek ebben, annyira azért már nem közeli a viszonyunk, nem vagyok gyermek. – Nos van a közelben egy elhagyatott ifjúsági tábor, az pont egy tó partján van. Ám nem ismerem a pontos odautat, hogy hoppanáljunk. Valami mugli közlekedési eszköz? - Ezen a ponton elgondolkozom, hogy visszakérdezek, hogy ő miért lett vajon testőr, hogyan keveredett egyáltalán a sötét ügyek közelébe, de az arcára van írva, hogy olyan titkot őriz, amit nem biztos, hogy érdemes lenne bolygatni. Így csak marad részemről a kérdő tekintet, ami nem is feltétlenül az útvonalnak szól, hanem egy kimondatlan érdeklődés.
"Nem nagy baj, ha az ember ellenséget szerez magának, legalább otthon érzi tőle magát."
Igen azért azt érzékelem, hogy bár sok rossz érte azért nem feketedett meg a lelke és ez azért valamilyen szinten óvatosságra int. Lássuk be, sose lehet tudni, hogyan alakul ez a vadászat. Egyelőre még az sem egyértelmű, hogy ki a vadász és ki a vad. Nem tudom, hogy a nő hatással van-e még a fickóra. Elég kellemetlen lenne, ha helyben derülne ki, hogy igen és megpróbálna neki kegyelmezni, ami aztán csak nagy bajba sodorna mindkettőnket. Én ennél azért jóval gyanakvóbb természet vagyok. Talán valahol mélyen irigylem azért, hogy az évek hatása nem rakódott úgy le rá, mint rám, de talán az én majdnem halálom ebben azért nagyon közrejátszott. Ő végülis életben van, én viszont gyerekkoromtól néztem végig, ahogyan Leslie elmarja egymástól a szüleinket, ahogyan behálózta Danet, aki aztán minden erejével azon volt, hogy jól megszívassa Petert. És persze ezeknek a játszmáknak ki itta meg mindig a levét? Hát persze, hogy én. Ez elég volt arra, hogy már ne akarjak naivan mindenféle játszmák részese lenni. - Remélem is. Nem szeretném, ha egy kényes pillanatban lenne mégis csak túlságosan elnéző. Tudja, hogy annak nem lenne semmi értelme ugye? De, ha az a nő olyan, amilyennek elmondja, akkor mindent be fog vetni, ha netán vesztésre állna. - próbálom finoman elmagyarázni, hogy mi az, amitől azért mégis csak tartok egy kicsit. Azért igenis benne van a pakliban, hogy megenyhül majd és aztán mégis elengedné a nőt, ha rimánkodni kezdene. Hivatkozhat szerelemre, hogy a többieket nem szerette, de Charlest igen és hogy hibázott és a többi. Az ilyen alakok képesek a csillagokat is lehazudni az égről, ha az életükről van szó. - Más világok... mintha ebben a világban nem lenne épp elég rossz. Nem értem miért nem lehet elzárkózni. - morranok fel csak szinte magamnak, ahogyan befejezem a pakolást a válltáskámba, hogy lassan indulhassunk. Tényleg így is gondolom. Leslie is mennyi machinált élete során és volt értelme? Hatalom... tudás? Soha sem értettem, hogy mégis mire jó ez és miért akarják annyira. Ez a nő is vajon mit szeretne pontosan? Csak tudást elvenni, vagy a lehetséges veszélyt akarja előre kiiktatni? Egyszerűen csak szórakoztatónak találja mások szenvedését? Hányszor elgondolkodtam már ezen a nővérem esetén is. Állítólag ő csak szabadságot akar, de... mindig úgy éreztem, hogy ez csak egy felületes indok arra, hogy szórakozhasson mások kárára. - Nem is csinált mást, mint hogy ezekkel foglalkozzon? Bár ebben a családban... és nem is akart mást csinálni? - kérdem óvatosan kifelé indulás közben, bár nekem igazán nem tisztem véleményt formálni, de olyan, mintha az egész élete erről szólna. Harcról és vajon ez jó dolog? Peter esetén se voltam sosem biztos benne, hogy tényleg a vadászat érdekli, vagy csak az apjának akar mindenáron megfelelni. Vajon nem lenne sokkal jobb valami másban? Nem élvezne sokkal inkább valami békésebb életet? - Értettem. Azért, ha bármi előrejelezné szóljon, talán könnyebb, ha felkészülünk rá. - pillantok rá, hiszne tényleg eltökéltnek tűnik. Tudom, hogy milyen ez. A sérülésem után csak az tartott életben, hogy visszaadom a kölcsönt, pedig valahol mélyen tudtam, hogy bármennyire is kínozni akarom őket, úgy se leszek képes elvenni az életüket. Azt hiszem ennél gyengébb vagyok, vagy csak nem vagyok olyan, mint a nővérem. - Azt mondta, hogy a vizet kedveli, akkor a legközelebbi tó, ahol gyakran megfordult. Legyen az első, ahol körülnézünk. - javasolom, bár ő is ismeri a nőt a legjobban, de az is hasznos, ha még akadnak kis kuckói és azokat felmérem kicsit. Jobban megismerem általuk, és így könnyebb is lesz megtalálni, sőt az se lepne meg, ha végül inkább ő találna meg minket. Erre is fel kell készülni.
A nő határozottan kellemes társaság, még azt is beleszámítva, hogy a gyengébbik nemmel igencsak hadilábon állok, lévén Jessabelle, aki talán vámpír, talán szirén, három fivéremnek is részt vállalt az elveszejtésében. Mondhatnám, hogy nehezen bízom, viszont a családomhoz hasonlóan mindenkinek megadom az esélyt, talán éppen ebben rejlett is mindig a gyengeségünk, hogy hiába vagyunk vámpírvadászok, próbálunk hinni a jóban. Egyikünk sem az a mogorva, sötét lelkületű gyilkos, akinek az okoz élvezetet, hogy vér fröccsen. Ha ez naivitás, hát dolgozni kell rajta. Én mindezt sosem gondoltam túl, jól tudok bánni a fegyverekkel, de lehet, hogy nyomozónak már nem lennék olyan ügyes, az emberismeretem lényegesebb rosszabb. Ellenben ha itt van a szőke testőr, akkor némi támogatást is kaphatok tőle. – Amit csak lehet, elmondok róla. Higgye el hölgyem, a szerelem már végképp oda, nem tart vissza semmi, hogy kiteregessem a szennyest. – Húzom el a számat, legalább már azon túlléptünk, hogy netán cikinek lásson, lekezeljen, szerencsére teljesen objektív, profi a hozzáállása. Sőt, akár még megértőnek is mondhatnám a sötét szempárt. [color=#630808]– Igen, erre jutottam. A másik világban pedig ki tudja, hogy milyen természetfeletti képességek birtokában született, amire nekünk halandóknak még rálátásunk sincs, nem foghatjuk fel ép ésszel. – Jómagam megtanultam bánni a közelharci fegyverekkel is, a tűz alapú varázslatokat is kedvelem, na meg a távolsági harcmodort is. – Igazából polihisztor vagyok, nem válogatok, ütök és vágok azzal, amivel sikerül. Pont azért nem lettem specialista, mert még egy kardforgató is elveszítheti a kezét. A jobb az, ha minden kezem ügyébe akadó eszközzel el tudom pusztítani az ellenfelet. A vámpírok teste pedig főleg a fa ellen igen törékeny, még egy széklábbal is át lehet ütni a szívüket. Egy tértágított táskába dobálok be pisztolyt, kardot, néhány varázskönyvet, karót, tűzszerszámot, kötelet, no meg összecsomagolva némi váltó ruhát. A tárcám eleve az oldalamra felkötve egy bugyelárisban. Kényelmes, de egyszerű öltözék feszül most rajtam, világosbarna zeke, csizma. Egy széles karimájú kalapot is a fejembe húzok. Biccentek a nőnek, aztán várakozóan tekintek rá. – Ha ismét beállna a merevség, első sorban Jessabelle életétre törjön, ne az enyémet védje. Ez megbízói parancs. Nem az számít, hogy én túlélem-e. Sokkal fontosabb, hogy többé ne árthasson másoknak. – Érdekelne persze engem is, hogy mi vitte rá, hogy testőrnek áll, de attól félek ez nem tartozik rám. – Nos akkor merre?
"Nem nagy baj, ha az ember ellenséget szerez magának, legalább otthon érzi tőle magát."
Megértem őt, nem valami kellemes, ha az embert átverik, mint ahogyan az sem, ha a gyerekkorából elvesznek emlékeket. Leslie sokmindent művelt már évek alatt. Én aztán tudom, hogy milyen egy olyan valaki a közeledben, aki folyton csak bajt okoz és mégis megpróbálsz titkon reménykedni benne, hogy ez változhat. Bevallom sokáig én is azt hittem, talán Leslie akár még meg is változhat, de ez persze sosem következett be és nem is hiszem, hogy valaha fog. - Ezért van szüksége a védelemre és hogy addig is minél többet megtudjak. - mondom neki, hiszen értem én, hogy elég nagy a baj. A szülei pont azért fogadtak fel engem, mert így legalább, ha ahogy mondja le is bénul akkor se válik kiszolgáltatottá, hogy az a nő könnyen eltegye láb alól. Most már nincs meg az az előnye, hogy bíznak benne, mint a testvérek esetén, ezért került gondolom a férfire ez az átok, hogy így legyen könnyebb elkapni őt. Ebbe viszont én még beleszólhatok, hiszen pont azért vagyok itt, hogy megvédjem az életét. - Átjáró? - ráncolom kicsit a homlokomat, mert nem tudom, hogy ez alatt pontosan mit is ért. - Nem tudom, de lehet hasonló képessége, mint a sziréneknek, akár eleve sellőként és azért ragaszkodik annyira a vízhez. - fejtegetem, hiszen abból próbálok építkezni, amit ismerek, ezért nem gondolom vízidémonra, hiszen a démonok nem kifejezetten szereplők a mi világunkban még úgy sem, hogy a varázsvilág sokmindent rejt magában, amiről a mugliknak fogalmuk sincs. Rejthet persze olyasmit is, amiről mi varázshasználók se tudunk, de olyasmi meg elsőre persze nem jut eszembe, ezért is nem értem, hogy milyen átjáróra gondol. A világító toronynál is már olyan régen jártam, hogy nem is emlékszem rá mikbe futottunk ott bele. Eleve elég rémes ijesztő volt, főleg amit Leslie művelt, vagy hogy Peter mennyire megsérült. Egyébként is azokat a régi időket már rég kivertem a fejemből, hiszen csak kevésbé haragudtam volna a fiúkra azért, amit műveltek velem, ha azon jár az eszem, hogy milyenek voltak kölyökként, még... ártatlanul. - Bevallom jobban kedvelem a közelharcot, de tudok lőni, ha arra van szükség. - végülis egy boszorkány nem is nagyon létezhet célzási képességek nélkül, hiszen a varázslatok is igénylik. A legtöbbnél azért mégis csak célra kell tartani, hogy betaláljon a varázslat. Nem elég csak vaktában lengetni a pálcát. Magamhoz veszem hát a fegyvert, aztán tőlem akár indulhatunk is. Talán most még nem is jutunk konkrétan semmire, hiszen a nő biztosan jól védi magát és rejtőzködik. - Eddig még nem, de ha a víz élteti, akkor a tűz az ellensége, ez logikus. - aztán persze leheséges, hogy valahogy felvértezte magát, viszont vámpírként is árthat neki a tűz is, ahogyan a fény, ami miatt nem szívleli a tündér családot. Mindenesetre én összehúzom a táskámat és a fejem felett átvetve a vállamra dobom. Kérdőn pillantok rá, hogy indulhatunk-e. Végül is mindenféle fejtegetéssel úgy se érünk sokat.
- Köszönöm, hogy nem aláz meg Ön is hölgyem. A legbosszantóbb, hogy pont a saját ellenségeit képes is ilyen egyszerűen átverni. – Morgolódok, és ez nem a szőke testőrnek szól. Sokkal inkább a helyzetnek, amivel együtt kell élnem. A kertben ott van a három bátyám sírja, akik közül kettőt Jessabelle ölt meg, és csupán rajtam múlik, hogy meg tudom-e torolni a halálukat. Az már csak hab a tortán, hogy én magam is részben már áldozatul estem a harapásának, így ha odaveszek, akkor az Angelthorne család végleg kihal, hiszen nincsenek unokatestvéreim, ráadásul a brit ág ezen része a négy fiúutód ellenére egyetlen sarjat sem nemzett még. Pedig milyen igéretesen indult minden. A négy fiúból ha csak nyolc unoka születik, azzal már fel tudtuk volna virágoztatni a családnevet. És most eltűnni látszik minden. – Nos ez is igaz, ám ha végleg lebénulok, netán még beszélni sem tudok, akkor semmit sem tehetek majd azért, hogy végleg elpusztítsam. – Csóválom a fejemet kelletlenül, rövid hajamba túrok, hiszen mindig oly katonásra fel van nyírva. A vámpírvadászok közül is a legképzettebb vagyok, ám mi van, ha Jessabelle nem vámpír, hanem valami más síkról származó szirén? Ez megmagyarázná, hogy miért nem volt esélyünk ellene. – A görög mitológia is mesélt a szirének énekéről, ahol a gyanutlan hajósokat zátonyra vezetik a csábos, manipulatív szépségek, akik egyébként halálos veszedelmet jelentenek. Lehetséges volna, hogy a vizen keresztül is nyílik ilyen átjáró? – Vonom meg a vállamat, hiszen Kansasban is suttogtak már valami vizi rémről, amely a világítótorony közelében tanyázott. Elképzelhető, hogy óvatlan turisták megnyitottak valami átjárót a vizen, és ott jött át Jessabelle is. Vagy eleve ő volna a rém? Visszatérek pár perc múlva, immár elegáns, de utazóruhában, készen arra, hogy kihallgassuk a ház népét, vagy akár a hölgy társaságában máris útra kelljünk. Én főleg a vámpírokhoz értek, és ő sem tűnik egy helyben ülő alkatnak. Látszik rajtam, hogy roppantul tettrekész vagyok, hiszen ki tudja, hogy mikor bénulok meg ismét. – Kiváló ötlet hölgyem. A lőfegyverekhez mennyire ért? Ez a puska mágikus elemi kitörést eredményez. – Nyúlok az egyik mordályért, amely most ugyan nincsen töltve, itt eleve nem is úgy tároljuk őket. Mágikus fegyver lévén nem is valódi golyó kell hozzá, csupán az aktiváló varázsige kell, és máris működik. Karbafont kézzel várakozom, amíg nézelődik. – Ha szirén lenne.. találkozott már ilyesmivel?
"Nem nagy baj, ha az ember ellenséget szerez magának, legalább otthon érzi tőle magát."
Talán tényleg igaza van és ostobának tűnhetnek, de én aztán tudom, hogy milyen ügyesen tudnak egyesek beférkőzni mások fejébe és hogyan tudják őket irányítani. A nővérem is pont ilyen. Nem véletlenül tudta szétzilálni a családunkat és olyan sokakat a maga oldalára állítani és nem volt különösebben nehéz dolga sem, vagy tényleg túlságosan ügyes. - Vannak, akik képesek rá és nem kell ostábának lennünk hozzá, hogy túljárjanak az eszünkön. - végtére is jól belegondolva az ellenségeskedét is ő ültette el Peter és Dane között, aminek majdnem én ittam meg a levét. A nővérem nagyon ügyesen csavarja a szavakat és fonja a hálóját. Bizonyára ez a nő is ilyen lehet. Persze, ha már meghalt egy testvér, akkor jobban is belegondolhattak volna, hogy nem a véletlen okán történt, de ha nagyon ügyesen belopta magát a szívükbe, akkor nem is gyanakodtak rá, ahogyan Dane is sokáig követte Lesliet. - Tudom, hogy időnk az pont nincs sok, de ha kapkodunk annak nem lesz jó vége. Ő lépéselőnyben lehet. Valószínűleg már arról is tud, hogy segítséget kértek. Sajnos gyakorta járnak az ilyen alakok előttünk. - és ez lássuk be nagyban megnehezíti a dolgunkat. Nem könnyű valakit elfogni, aki eleve számít rá, hogy ellene törnek. Bizonyára az a nő már tudja, hogy a házban vagyok, de lehetséges hogy alábecsül, ahogyan a nővérem is világ életében tette. Ez mondjuk egy előny lehet és talán tudunk rá építeni, aztán majd kiderül, hogy végül mire jutunk majd. Nem ismerem pontosan az egészségi állapotát, de az biztos, hogy amennyire lehet jobb lesz igyekezni, de úgy, hogy ne legyen belőle kapkodás sem. - Talán a családfa válaszokat adhat, de ezt se vehetjük sajnos biztosra. - ha pedig más világbeli, vagy valami furcsa képesség, akkor még nehezebb dolgunk van, mert nem tudunk csak úgy egy könnyen információt szerezni róla. Kezd érdekelni az ügy. Ahhoz képest, hogy azt hittem, hogy csak egyszerűen valaki mellett óvónőt kell játszanom, szerencsére ennél sokkal érdekesebbé válik a dolog, főleg ha Charles is részt vesz benne és szeretné, ha megpróbálnánk a végére járni, nem csak várni, hogy mi fog történni. Persze egyelőre csak tippelgetünk, de ha már valami valamiféle támpont az is valami. Ha tudjuk, hogy a víz fontos számára, akkor jó eséllyel a tűz árt neki. Na nem mintha a vérfarkasok kedvelnék a tüzet, de... ez most mellékes, ha az ellenfél számára is erősebben sebez. - Rendben van. - bólintok végül és miután távozik, én a szomszéd szobát nézem meg magamnak. Bevallom nem igazán vagyok híve az idegen fegyvereknek, hiszen meg van a saját felszerelésem. Így végül inkább csak körülnézek és megvárom, amíg a férfi is elkészül és megérkezik. - Van esetleg olyasmi, ami tűzzel sebez? Ha a víz fontos neki, akkor hasznos lenne, ha tűzzel támadnánk. - fejtem ki a gondolataimat neki is, amikor megérkezik. Nem ismerem annyira az itteni fegyvereket és most nem vizsgálhatom meg mindegyiket egyesével. A pálcám nálam, végülis varázsolunk tudunk, de hátha akad olyasmi a kellétárában, aminek köze van a tűzhöz. A fényre is elvileg érzékeny a nő, hiszen vámpír, de jobb, ha minél többféle támadási lehetőségünk van ellene. Lehet, hogy most még nem is találjuk meg, de ez nem jelenti azt, hogy ő ne találhatna meg minket, ha kitesszük a lábunkat a házból.
- Így utólag belegondolva, roppantul ostobának tűnhetünk, hölgyem. Higgye el, Jessabelle nem csak a csábításhoz, hanem a teljes megtévesztéshez ért. - Nem a szőke testőrnek kell velem empatikusnak lenni, hiszen nem tehet róla, hogy mi történt velünk. Mégis elhúzom a számat, ahogyan megérint a múlt. Innentől oly nehéz bízni a nőkben, de Jessabelle bűne miatt nem zárhatom ki Lorelai-t a nyomozásból. Sőt, most pont jól jön a lelkülete. Átláthatja a vámpír motivációt. A vámpírét aki képes volt pont egy vámpírvadász családba így beépülni. - Nos igen, ehhez azt hiszem sokkal mélyebbre kell nyúlni a kutatásban, mintha csak egy vámpírt vadásznánk le. Kérdés, hogy lesz-e rá még időm. – Felelem, hiszen az állapotom bármikor válságosra fordulhat. Így bármikor kieshetek a keresésből, ezért egyszerűbbnek érzem, hogy ha mielőbb megtalálom, és megölöm a nőt. Ám a szüleim és ezáltal én, azért fogadtuk fel Lorelai-t, hogy megvédjen, ha szükséges, ezért ha másokban nem is, de benne kénytelen vagyok megbízni, ezért a kérdéseire tőlem telhetően igyekszem megnyugtató válaszokat adni. Bólintok a szavaira, az legalább valami, ha érti az, hogy milyen ha valakit manipulálnak. Nem tudom, hogy kiről beszélhet, de nem tartom tisztemnek a múltjáról érdeklődni. Végülis én vagyok, aki fizet, nem kell barátoknak lennünk, s ezt nem is gondolom tapintatlanságnak. – Na de mindenkire? Nem, ez valami más lesz. Valami ősibb. Ha igaz az, hogy nem erről a világról származnak a felmenőink, talán van, amit nem ismerünk. Valamilyen képeséség, amivel az uralma alá tudja hajtani a szemet és az elmét is. Hogy annak lássuk, akinek ő akarja. – Ez több mint illúzió, hiszen a manipuláció nem tartozik a kárpázathoz, ez annál sokkal összetettebb. Bólintok, hogy akkor előkerestetem a fűzőt, végülis ha a nő vérfarkas, hátha tud valamit kezdeni vele. Egy vámpír és egy vérfarkas összecsapásából jellemzően a farkasok jönnek ki jobban. – Szirén.. Érdekes, hogy ezt mondja. Én valamilyen vízdémonra gondoltam volna, de a szirén is valami olyasmi. Más, mint a sellők, és ha Jessabelle szirén, az megmagyarázza azt, hogy miért használt olyan sok vizet. – Mosolyodom el, ez már igazi nyomozás, és a kedvemre való, hogy Lorelai ennyire tájékozott a témában. Hiába vagyok vámpírvadász, teljesen maga alá temet a gyász, s a bűntudat, de kell valaki, aki kívülről, objektíven szemléli az ügyet. – Gyorsan lezuhanyzok hölgyem, addig esetleg találja ki, hogy merre indulunk. Fegyvereket a szomszéd szobában talál. – Intek neki, és megtörlöm az arcomat az előre kikészített törölközővel. Igen, határozottan kellemes társaság, nem általánosíthatok, hogy minden nő egy agyafúrt bestia. Kisietek a teremből, fel az emeleti fürdőbe, hogy gyorsan elkezdjek készülődni.
"Nem nagy baj, ha az ember ellenséget szerez magának, legalább otthon érzi tőle magát."
- Igen ezt sejtettem ebből a házból is. Gondolom a szülei is nehezen viselték a testvérei halálát. - jegyzem meg csendesen és persze kíváncsi vagyok rá, hogy milyen is a felmenőik ága, hiszen a helyzet szempontjából akár ez is mérvadó lehet. Én nem igazán nem tudom, hogy milyen is egy ennyire összetartó család, ahol még a családfát is visszavezetik, hiszen az én családom sose volt az. Nem igazán tudok semmit a nagyszüleimről, a szüleim sem épp kedvelik már egymást és a maradék kapcsolatukat is szétzúzta a nővérem a folyamatos átkálódásaival. Az apám már lelkileg belerokkant az anyám kis ügyeibe, aki hamar lelépett a testvéremmel, miután Leslie elment otthonról, apa pedig ezt nem viselte túl jól. Valójában okkal ragaszkodtam annyira mindig valakihez, mint Peter, vagy épp Dane, mert sose volt jó otthon lenni és sose éreztem azt, hogy valakinek igazán fontos vagyok. Csoda, hogy olyan nehezen álltam talpra azokután, hogy a két egymással csatározó fiú miatt majdnem meghaltam? Sejtelmem sincs, hogy milyen lehet egy ilyen családban felnőni, ahol fontos vagy és értékes. - Pedig jó lenne tudni honnan jött, ezzel könnyebben kiderülne, hogy mi a pontos célja és hogy miért akar ártani a családnak, és persze a gyengepontja is könnyebben felderíthető lenne. - arra, hogy hogyan csaljuk elő már kicsit elgondolkodom, pedig végülis elég egyszerű a dolog, csak hát nagyon kockázatos megoldás lehet. - A csali mindig hatásos. - vonom meg kicsit a vállamat, de nem teszem hozzá, hogy egyben veszélyes is és ezért nem biztos, hogy belemennének a szülei, vagy egyáltalán ő maga, főleg ha az állapotát nézzük, ami gondolom bármikor újra visszaeshet, vagy romolhat, úgyhogy jó lehet, hogy nem lenne okos ötlet őt használni, hogy előcsalogassuk a nőt, de vajon van más megoldás? - Inkább csak ismerek olyat, aki hasonlóan körmönfont. - de egyelőre nem megyek ebbe bele jobban, hiszen nem fogok hosszan mesélni a nővéremről, aki szintén ügyesen csavar az ujja köré másokat, de most nem igazán tartozik ehhez a történethez. A fűzőre azért elgondolkodom. Nem vagyok azért vadászkopó, de azért nem árt, ha tudom, hogy kit kell keresni és a fűző ahhoz is hasznos lehet, hogy akár mágiával könnyebben megkeressük a nőt. - Támpontnak jó lehet a fűző. Talán valamilyen varázslattal. Szerelmi bájital? - de persze lehet más elmére ható mágia is, vagy a nő legilimentor, esetleg csábmester, bár ez utóbbi képességről még elég keveset tudok és azt is csak felületesen. Egyelőre viszont kár lenne tippelgetni. Az lenne az igazi, ha kiismernénk a nőt és feltérképeznénk őt, hogy jobban megtudjuk határozni, hogy mivel állunk szemben. Talán ezért lehet jó a csali első körben, hogy legalább én is lássam, akár csak egy rövid találkozás erejéig. - A víz? Ez már érdekes támpont. Ha mágikus lény, akkor biztosan köze van a vízhez, esetleg lehetséges, hogy sellő? Bár ők nem olyanok, mint a régi történetek szirénei, de ha vonzza a víz annak is oka lehet. - tippelgetek csak még mindig és azért időnként elfordítom a tekintetemet, mintha csak az edzőtermet igyekeznék megnézni magamnak. Azért lássuk be a fickó nem épp rossz külsővel rendelkezik és egyáltalán nem úgy fest, mint aki szégyenlős lenne. Lehet, hogy úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom idióta pasikkal, mert abból semmi jó nem sül ki, de attól még nem vagyok fából és vak se.
//
