2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Sajnálom, ez... rémes, de miért nem hagyod annyiban az egészet? Vagy nem is tudom... rémes, hogy így kezelnek a szüleid. - ki vagyok nagyon, de mégis sajnálom, hogy ilyen élete volt, annyi szent, hogy rémes az egész helyzet és persze tudom nem teheti meg csak úgy, hogy eldobja a családját és annyiban hagyja az egészet, mert mégis a családja és gondolom tőlük van a pénz is... De ettől még rémes, az pedig főleg ahogyan ez az egész most alakult. Valahol reméltem, hogy jobb lesz, hogy kezelni tudjuk majd valahogy, de úgy néz ki, hogy tévedtem, mert esélytelen. A szülei utálnak és ezen semmi sem változtat, bár változtatna! - Biztos vagy benne? És ha mégis megpróbálja valahogy elérni? Félek... nem is tudom, olyan határozott volt az anyád. - tényleg félek és nem tudom, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége, de nem bízom benne, hogy majd minden jól alakul, hiszen már jól nem is alakulhat. Nem leszünk rendes, boldog család, miután eleve utálnak a szülei. A nagy közös karácsonyozás már alapból kizárva, tuti, hogy nem viselnék el pl. a szüleimet. - Benned bízom, de bennük... - halk sóhajt hallatok, hiszen itt a legnagyobb gond velük van, hogy a szülei mit tesznek, vagy milyenek lesznek és mivel próbálkoznak be. Mi van, ha az apja tényleg megpróbálja elérni, hogy elfelejtsen engem? Nem tudom hogyan, de... Tudom, hogy nem hagyná, de ha nem tud ellene tenni, akkor mi van? Ki kell ezt vernem a fejemből, tudom ettől semmi sem lesz jobb, de könnyebb se lesz az egész. - Akkor menjünk, nem hiszem, hogy itt képesek lennénk normálisan meglenni, akár csak pár órát is. - megrázom a fejemet és fel is állok. Újra megtörlöm az arcomat. Nem akarok úgy kimenni innen, hogy látványosan sírtam, hiszen azzal már célt érnek el. Ettől még persze nem vagyok jobban és ki is vagyok borulva, de nem szabad nyíltan mutatnom, azzal most nem segítek magunknak.
-Nem, Maddie, az apám ilyen, számára sosem leszek a tökéletes fiú akit megálmodott. Ő mindent a maga képére akar formálni, mert az egyetlen tökéletes lény az életében az saját maga. Nem értékel semmit, gyermekkoromban, részben azért mert rettegtem tőle tettem dolgokat , hogy a kedvében járhassak, mindig csak fintorgott és nem vett figyelembe. Ez sehogy sem alakulhatott volna jobban. Téged szeretlek, ez neki is világos, tudja, hogy boldog vagyok és ez neki rossz. - Miután rájöttem, hogy minden igyekezetem felesleges abbahagytam azt, hogy a kedvében járjak. Igaz ennek a következménye jóval több verés, fájdalom és "apai szigor" volt, de nem adtam fel önmagam. Persze ez mostanra gyökeresen rosszabb lett, mondhatni az egész családfánkat férgek rágják. Sose voltunk család, csupán vér a vérből, ez a laza kötelék már elszakadt, csupán azért vagyok itt mert nincs máshová mennem, apám azért nem zavart el eddig, mert a családunk jó hírének fent kell maradnia és az egy szem fiának kitagadása jó nagy port kavarna dicső családjának színpadán. -Mióta élek csak a következményekkel dacolok, nem érdekelnek apám fenyegetései, sem azok amiket valóra is vált belőlük, ha szeretlek, akkor ezt az érzést nem ölheti ki belőlem, nem taníthat vagy nevelhet arra, hogy elfelejtsem ezt az érzést. - Mosolyom ismét az a régi ravasz, ami akkor volt mikor először megláttam a szőkémet. Lágy csókot adok neki, ami számomra is nyugtatóbb, mint most bármi más. Ám anyám betoppanása minden pillanatot szilánkjaira zilál szét. Szavai egyenesen felháborítóak és valahol mélyen rettenetesek is. Most ugyan nem mondhatok semmi olyat amitől csak még inkább felzaklatnám Maddie-t, de igen, ismerem apámat és tudom, hogyha valamit igazán nagyon meg akar akadályozni akkor képes arra, hogy az egyedüli fiát teljesen átmossa és kitörölje belőle a zavaró tényezőt, vagyis Madison-t. Anyám távozásával ránk borul a szoba csendje és az aggodalmak hullámos árja. -Ismerem apámat...túl jól..ha azt akarja, hogy elfelejtselek, akkor képes ezt megtenni, de figyelj, ezt nem fogom hagyni neki, megígérem. Bízol bennem? - Mosolyodom el haloványan és reménykedve, hogy elég meggyőző a hangom. Most fogalmam sincs mit vállalok magamra, talán a sulit is el kell hagynom, ha nem akarom, hogy apám a fejemben turkáljon, hiszen köztudott, hogy ennek az embernek mindenhol van szeme és füle. -Holnap visszamegyünk a Roxfortba és átgondolunk mindent, rendben? Vagy, ha nagyon szeretnéd azonnal indulhatunk is. - Nekem példának okáért nincs itt maradásom most, ez az ebéd maga volt a pokol és Madison-t sem akarom kitenni ennek még egyszer. Ez a ház meg van mérgezve gyűlölettel és hatalomvággyal.
Azt biztosra vettem, hogy ez a nap nem fog majd jól alakulni, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire rosszul. Az egy dolog, hogy még csak nem is szólt a szüleinek, hogy jövök, de attól tartok, ha szólt volna se lenne most jobb a helyzet, akkor se fogadtak volna nagyobb lelkesedéssel és akkor is ugyanez lett volna a reakció, amikor kiderül, hogy nem nagynevű varázslócsaládból származom, hanem csak egyszerű mugli szüleim vannak. Arra viszont nem számítottam, hogy apja majd így kikel magából és ha jól sejtem akkor leginkább a házon kívül látna szívesen, nem pedig Keith szobájában, én pedig végképp iszonyatosan pocsékul érzem magamat a miatt, hogy miattam van most a családjukban ez az egész balhé, hogy miattam vesztek össze, hiába mondja Keith, hogy amúgy sem voltak soha sem jóban az apjával, attól még nekem ugyanúgy pocsék érzés, hogy most miattam áll a bál. - De gondolom, ha azt tennéd, amit akarna és olyan lánnyal lennél, aki neki is megfelelne... akkor más lenne a helyzet. - lebiggyed a szám újra, de megtörlöm az arcomat és próbálok megnyugodni. Nem mondom, hogy megy is, de próbálok komolyan. Ettől még ugyanúgy rossz érzés, hogy ennyire elszúródott ez az egész. Valahol talán naivan reménykedtem benne, hogy esetleg lesz esély rá, hogy a szülei nem így állnak hozzám, hogy esetleg mégis elfogadnak, de persze esélyem se volt, butaság volt ebben reménykedni. Persze jól esik az, hogy próbál megnyugtatni és igyekszem segíteni, hogy jobban legyek, még ha nem is megy olyan gyorsan, ahogyan kellene. Azt hiszem amíg itt vagyok ez nem is fog könnyen menni, hiszen mégis csak eléggé elromlott az egész nap, és már tuti, hogy nem is lesz jobb. - De annak következményei lehetnek... és ki tudja, hogy mik. - jól esik hallani, amit mond, halvány mosolyt próbálok az arcorma varázsolni, ahogyan a szememet törölgetem és viszonozom a lágy csókot, de ettől még nem sokkal könnyebb az egész. Olyan jó lett volna, ha nincs ilyen nehézség előttünk. Így se volt könnyű, hiszen annyira mások vagyunk, de levett a lábamról a sármjával a lehengerlő stílusával és most... most akármennyire is jól alakult az egész kezd kútba esni és ezek után amit a betoppanó anyja mond... hát nem is tudom mit lehetne erre mondani. Fiatalok vagyunk, alig ismerjük egymást, nekem terveim vannak, ott a suli és a munka majd és... szeretnék jó állást és sokakon segíteni, ez nekünk még iszonyatosan korai, hiába szeretem viszont tényleg és komolyan, de... van még időnk ezt eldönteni... legalábbis egy normális világban lennie kellene. Keith megerősít, én pedig csak tétován bólogatok, amire az anyja olyan monológot nyom le, hogy én csak pislogni tudok. Hát ehhez képest, ha az én családomnál ettünk volna az sétagalopp lenne. - Keith mi van, ha képes rá? Mi van, ha... tényleg el tudja venni az emlékeidet? - nem ismerem az apját, ő sokkal inkább és látom az arcán a kétkedést, hogy nem hiszi el, de azt is érzem, hogy ő is úgy érzi ez most tényleg baj, hogy tényleg bajban vagyunk, akkor viszont igenis komolyan vette, amit az anyja mondott, ha csak részben is. Én biztos, hogy nem fogom azt mondani jegyezzen el. Lehet, hogy nem vagyok egy tipikus hercegnő alapanyag, mert akaratos vagyok és céltudatos, de attól még úgy gondolom, hogy mindennek meg van a menete és rajta látszik, hogy egyáltalán nem akar sem házasságot, sem semmi mást és én most ebbe nem is akarok jobban belegondolni, hogy esetleg rosszul érinthessen, hiszen még én sem akarok, még nekem is korai lenne.
Nos a szüleimmel viszonyom sosem számított jónak, de még csak elfogadhatónak sem. Apám mindig uralkodni kívánt felettem és úgy vélte mindent jobban tud nálam. Anyám pedig esélyt sem adott rá, hogy megismerjem vagy bárminemű kapcsolatot alakítsak vele. Ő olyasféle szellem volt a házban. Sose szólt közbe, ha apám kiabált velem, sose avatkozott bele, ha apám rendesen elrakott valami csínytevés miatt. De akár csak, ha általánosságban is beszélek, soha nem törődött velem, mindig a dajkámra bízott, csupán, ha kérdésem volt válaszolta meg olykor-olykor. Ez a kapcsolat már réges-régen tűnőben volt, már születésem előtt sem létezett nem hogy utána. Most azonban nem csupán a nem létező viszonyunk romlott meg apámmal, de gyűlölöm. Egy dolog az, ha velem babrál ki, néz le vagy tesz nekem keresztbe, de Madison-t nem sértegetheti, mert ezt nem engedem meg! Épp elég az, hogy eleve modortalan volt és úgy nézett a lányra mintha valami utcai söpredék lenne, de a szavai, azok egyszerűen botrányosak voltak. Most nem, most még nem fizetek vissza neki semmit, Maddie fontosabb, de ha Ő elmegy és itthon maradok a drága szüleimmel akkor lesz miről bájcsevegnem az apámmal. -Mi mindig rosszban voltunk az apámmal, ez nem az érkezésednek köszönhető. Ő mindig is ilyen volt, lenézett másokat, engem is, az ami nem úgy van ahogy Ő elrendeli az baj és rossz, mint Én is. Úgyhogy ne merd hibáztatni magad. - Itt egyedül az apám a hibás mindenben. Ő tette tönkre a kapcsolatunk, a családunk és mindent amihez köze van a drágalátos üzletén kívül, azt az egyet úgy dédelgeti, mint más a szeretőjét vagy a legdrágább gyermekét, nevetséges. Anyám pedig most is, mint eddig hallgatott, nem tett semmit, nem mondott semmit, a véleménye ismét kútfőbe esett ahogy azóta mióta apám felesége. Sose fogom ezt megérteni, Én ehhez kevés vagyok úgy látszik. De sebaj, minél hamarabb visszamegyünk a Roxfortba annál jobb. -Mint mondtam nem érdekel a véleménye, megtilthatja, hogy lássalak, megtilthatja, hogy halljalak, de azt nem, hogy szeresselek és ellen álljak a tilalmainak. - Hajoltam közel és csókoltam meg lágyan a még mindig szipogó lányt. Igaz, apám sok mindent megtehet, de mindent nem. Az akaratomat nem törheti meg ahogy a jellememet sem. Mert az Én vagyok magam és nem szokásom könnyen feladni, de azt hiszem ezt már Ő is nagyon jól tudja. Anyám kopogása majd idétlen, már-már bizarr szavai szakítanak félbe minket. -Anya, Madison-nak igaza van, hová még egy házasság, de komolyan? Te se gondolhatod komolyan. - Förmedek rá. Lehet régen előbb volt házasság és utána valami szikra vagy még utána se semmi, de ez már más világ könyörgöm. -De fiam, komolyan gondoltam, természetesen nem azt mondom, hogy itt helyben kelljetek egybe, de apád dühöng még pedig jogosan és ne merj tiltakozni, csukd be a szád! Had fejezzem be, igen, jogosan dühöng, ez a mi családunk számára nem épp hír növelő lenne, ezt te magad is jól tudod. Ám enyhíthető lenne, ha apádnak is világos lenne, ez nem csupán egy újabb kaland nálad fiam, mert már jó párszor volt szerencsénk az ilyesmihez. Egyelőre egy jegyesség talán csitítaná apád kedélyeit, egy party amin ezt bejelentenétek. Jól gondoljátok át mind a ketten, vagy ez, vagy attól tartok apád elintézi, hogy végleg elfelejtsd Ms. Fisher-t. - A szám is tátva maradt anyám szavai után, simán kisétált ezek után és becsukta maga mögött az ajtót. Némán néztem Maddie-t és közben kattogott az agyam megoldást vagy legalább kiutat keresve. A házasság nem szerepel a listáimon még jóóó hosszú ideig nem. -Na igen, azt hiszem most vagyunk bajban Csibém. - Nyeltem nagyot. Bár azért anyám szavainak nincs akkora súlya, apám nem tudná elintézni, hogy elfelejtsem Maddie-t, az kizárt, semmilyen trükkel sem.
Tudtam én, hogy ez a nap nem fog jól alakulni, de ennyire rosszra nem számítottam. Azt hittem, hogy kellemetlen lesz majd, kényelmetlen, hogy nehéz lesz kezelni, de az hogy az apja faképnél hagy, hogy ilyeneket mondanak nekem, hogy az egész még sokkal rosszabb, mint amire eredetileg számítottam... na ezt nehéz feldolgozni. Ezért van, hogy amikor felérünk a feszültség sírásban tör ki belőlem. Nem akartam kiborulni, erős akartam lenni, komolyan elhatároztam, de... de akkor sem beszélhetnek így velem. Jó és ügyes boszorkány vagyok, a saját területemen kiemelkedő, ezt már mások is megmondták. Én vagyok... én vagyok a legfiatalabb gyakornok, akit nyárra a Szent Mungóban felvettek és ez igenis nagy szó! Erre most ilyeneket vágnak a fejemhez. A legrosszabb pedig az egészben, hogy még Keithnek is rossz ez az egész, még ha nem is mutatja. Nem akartam, hogy miattam legyen a szüleivel rossz viszonya, nem akartam a családjával bajt és azt sem, hogy neki bármi is rossz legyen, erre... hát persze hogy sikerül elérnem. Jól esik, hogy ő mindezek ellenére mellettem áll ki, de attól még pocsék érzés, hogy miattam van zűr a családjában, hogy miattam vitatkozik a szüleivel és hogy ezek alapján biztosan nem fogják támogatni azt, hogy közöttünk bármi is legyen. - Tudom, de... de miattam vagytok most rosszban és én azt hittem... reméltem, hogy hátha... - nehezen találok most szavakat és még mindig szipogok rendesen, pedig tudom, hogy igaza van, hogy nem kellene kiakadnom ezen és főleg nem kellene kiakadnom rajta, de attól még ugyanúgy nehéz most ezt hirtelen feldolgozni. Reménykedtem, de persze az ég világon semmi értelme sem volt, nem kellene meglepődnöm rajtam. Az ölelése ettől még felettébb jól esik, és legalább a sírásom szipogássá szelídül, ahogyan a vállaiba kapaszkodom és a nyakszirtjébe fúrom a fejemet. - De ezt... ezt nem fogja csak úgy annyiban hagyni tudod ugye? Látszott rajta, hogy nem fogja engedni és... és akkor mi lesz? - kétlem, hogy az apja csak úgy belemenne ebbe az egészbe, sőt biztos, hogy nem és akkor mi lesz? Mi van, ha tényleg megpróbál nekünk keresztbe tenni, ha mondjuk tenni akar ellene, hogy együtt legyünk, ha kijelenti, hogy Keithnek annyi, hogy akár ki is tagadja? Nem adhat fel miattam mindent, azt én tényleg nem hagyhatom, azt tényleg nem viselném el, ha miattam ilyesmi történne. A kopogást hallva emelem csak fel a fejemet, és gyorsan megtörlöm az arcomat, ami persze cseppet sem takarja el a tényt, hogy sírtam, ahhoz már túlságosan vörösek a szemeim és még jobban elkentem azt a leheletnyi szemfestéket is, amit megengedtem magamnak. Meglep, hogy az anyja áll odakint és be akar jönni és főleg, hogy nem csak úgy ránk tör, hanem bebocsátást kér. Összeszorítom a számat és csendben figyelek, mást most úgy sem igen tehetek. Már eleve arra számítok, hogy újabb fejmosás jön, vagy hogy kiadja az utamat, hogy nem maradhatok itt, mert ők nem adnak engedélyt rá és menjek isten hírével, de nem ez történik. Zavarodottan kapkodom a szemeimet ide-oda, amikor felfogom, hogy miről beszélt, és amikor Keith ezek után rám néz, mintha nekem kellene tudnom minderre a választ, de én... én honnan tudhatnám? - Keith? - kérdőn pillantok rá nagyot nyelve. Azt hiszem ez most nem az én beszélgetésem, nem tudom, hogy ő mit akar, hiszen Camy már olyan sokat duruzsolt a fülembe arról, hogy csak kihasznál, de most mégis kiállt mellettem, de az anyjának is igaza lehet, hogy ez csak lázadás, hogy mi csak múlatjuk az időt, vagy ki tudja. De hát házasság? Ez még olyan korai lenne, hiszen mi még csak... nem is voltunk úgy együtt. Szeretem, tiszta szívemből, és idővel talán igen felmerülne ez is, de... nem pár hónap után. Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék, végül nagy nehezen veszek erőt magamon. Nem akarom, hogy még gyámoltalanabbnak tűnjek, muszáj mondanom valamit. - Hölgyem... Mrs. Waldemard... én szeretem a fiát, tényleg, tiszta szívemből, de házasság? Túl korai lenne, mi még nem is ismerjük egymást túlságosan régen. - persze halottam már róla, hogy vannak összeboronált párok, akik egyáltalán nem ismerik egymást, de akkor is... ez akkor is...
Anyám sem egy angyal, de apám maga az ördög, ha az aranyvér bemocskolásáról esik szó. Neki mindene az, hogy a vére tiszta maradjon, hogy a családunk hírneve még évszázadokig álljon, ezt pedig egy sárvérű lánnyal bemocskolni hatalmas bűn. Apám azt hiszi az évszázadok vagy ki tudja mennyi ideje családunkban nem volt senki sem aki sárvérűvel állt volna össze, magában szinte teljesen vak, pedig biztos van aki nem tartotta ennyire magasan a családot és a tiszta vért. A sok kérdés amit Madison-ra zúdítanak már számomra is kínos és bosszantó is. Persze anyám így próbál puhatolózni, mindig ezt csinálja, apám pedig megvárja míg számára is érkezik egy-egy információ amin aztán megakadhat és végre kitörhet a jól ismert vulkán és ordítozhat meg szentségölhet, hogy már megint mekkora csalódás neki a fia. Néha már kezdem sajnálni, ezek a düh rohamok egyszer elfogják vinni, de az Ő baja lesz. Apám kirohanását nem hagyom annyiban és persze azonnal Maddie védelmére kelek, sok mindent megengedhet magának, de ezt az egyet nem fogom hagyni neki. Persze anyám megilletődötten néz a családunk két férfi tagjára, rám és apámra ahogy az asztal két végéből egymásra kiabálunk. Persze sokszor megesett már, hogy veszekedtem apámmal és sokszor a hangunkat is felemeltük, de ez volt az első, hogy apám húzódott vissza legelőször. Anyám szavaira hallgatva kézen fogom Maddie-t és a szobába igyekszünk amit varázslattal lezárok, hogy ne zavarjanak minket, gondolkodnunk kell. -Maddie, ne sírj hallod? Amúgy is nem neked kell itt sajnálnod semmit, az apám egy igazi aranyvérű seggfej. - Ülök le mellé és magamhoz húzom, hogy szorosan öleljem át, nem hiszem, hogy túlzottan megtudnám nyugtatni most, de megpróbálkozom vele. -Minden megy úgy ahogy eddig, nem törődöm az apám véleményével, ahogy anyáméval sem. Ha szeretnek az egyedül az én dolgom, senki sem szabhatja meg nekem kit akarok magam mellé. Visszamegyünk a Roxfortba és ott véget ér apám hatalma, engem sose irányíthatott nem most lesz a pillanat amikor megteheti. - Nem szándékozom elhagyni Madison-t csak mert a féreg apám úgy kívánja. Én döntök a saját életemről és már döntöttem. Madisont választottam, nem fogok a kedvéért valami hülye libát elvenni, ha ezt gondolta akkor nagyobb balek, mint képzeltem. Hangos kopogásra figyelek fel. -Keith, az anyád vagyok, nyiss ajtót. - Anyám soha nem próbált még a szobámba kéretni magát, tulajdonképpen soha nem foglalkozott velem, kinyitom a zárat, mert kíváncsi vagyok mit akar, de ha csak Madison-t bántani abból semmi jó nem sül ki a számára az biztos. -Gyere be! - Invitálom be, de közben szorosan ölelem Maddie-t, aki még mindig remeg valamennyire. -Nem azért jöttem, hogy folytassam amit apád és te elkezdtél. Jól figyelj Keith, elakarod venni a lányt? Mert ha csak egy kis szórakozás az amire vágysz akkor ne dühítsd tovább apád, mert neked lesz rosszabb. - Anyám szavai megleptek. Házasság? Nos erre nem gondoltam még, egyelőre épp elég volt ez a mai procedúra. -Maddie-re nézek, gondolom Őt is meglepték anyám szavai.
Mondhatnám azt, hogy nem így képzeltem el ezt az estét, de őszintén szólva nagyjából ez volt a sejtésem róla. Tudtam, hogy a szülei nem fognak örülni nekem. Jó arra nem számítottam, hogy nem is tudnak majd az érkezésemről, de abban biztos voltam, hogy nem lesznek oda, hogy hirtelen betoppanok és az sem volt kérdés, hogy nem lesznek velem majd túlságosan kedvesek. Keith viccelődésére épp ezért csak egy halvány mosolyt tudok kipréselni magamból, több most ha akarnám se menne. Egyszerűen az egész helyzet valami iszonyatosan feszélyez, főleg amikor még kérdéseket is kapok, amikre őszintén nem tudom, hogyan kellene felelnem és hogyan kellene egyáltalán jó választ adnom rájuk. Tudom, hogy ha az igazat mondom, akkor abból baj lesz, de mégis mit tehetnék? Talán hazudnom kellett volna, az első reakció után már szinte biztos vagyok benne. Az apja elviharzik, az anyja se néz rám épp kedvesen, az egész hely olyan, mintha össze akarna préselni, rám omlani és én legszívesebben kapnám magamat és elrohannék innen. Az azért rendkívül jól esik, hogy Keith kiáll mellettem, hogy felszólal az apja ellen, amikor engem méltat, mégis nehezen állom meg, hogy ne görbüljön le a szám széle. Nem is tudom, hogy miben reménykedtem, hogy majd elfogadnak? Egy aranyvérű család, akiknek nagy a múltja majd pont olyan valakivel akarják együtt látni a fiukat, akinek az apja csak egy szimpla orvos, az anyja pedig főképp otthon van és egyikük sem ért semmit a mágiához, mert szimpla muglik? Hiba vagyok én kiemelkedő boszorkány, hiába vagyok én nagyon is valaki, hiszen nyáron ösztöndíjjal dolgozhatok még a Szent Mungóban is. Én vagyok a legfiatalabb, aki ezt valaha megkapta és most... úgy érzem magamat, mint akit földbe döngöltek. Csak szótlanul bólintok, leteszem a még mindig szorongatott villát az asztalra. Alig ettem, de olyan szinten görcsben van a gyomrom, hogy amúgy se menne le most egy falat se a torkomon. Felállok szépen, és megfogom Keith kezét, már ha ebből nem lenne még nagyobb baj és szépen elindulok utána amerre a szobája van csendben szótlanul és csak akkor engedek utat a könnyeimnek, amikor már fent vagyunk és minimum becsukódott mögöttünk az ajtó is. - Úgy sajnálom! - bukik ki belőlem szinte azonnal, hogy aztán csak egyszerűen előre lépdelve keressek magamnak valami ülőalkalmatosságot, akár az ágy szélét és ott engedjek az amúgy is kissé reszkető lábaimnak és végre leüljek. - Most... mi lesz? - az apja totál kiakadt és még csak nem is az bánt igazán, ahogyan velem beszélt, hanem az, hogy ez nem épp jó ómen kettőnkre, hogy nem tudom, hogy ezek után... mi lesz. Hogyan leszünk együtt? Mi van, ha eltiltják tőlem? Mi van, ha keresnek neki valami lányt, aki rangban passzol hozzá, én meg... Nem várhatom el tőle, hogy miattam lemondjon a családjáról és azt sem hogy feladjon mindent, hiszen nagy neve van és gazdagság mögötte, ezt nem dobhatja el csak úgy és talán nem is akarja. Ki állt mellettem, de mi van akkor, ha ez most sikerült neki, de máskor nem fog? Annyira nem tudom... annyira... annyira, hogy el sem tudom mondani, pedig tudom a válaszokat mindig azért tanulok olyan sokat és most látszik rajtam, ahogyan potyognak a könnyeim, hogy teljesen kétségbe vagyok esve, mert halvány sejtésem sincsen róla, hogy ezt hogyan kellene megoldanunk. Talán... talán haza kellene mennem és nem szabadna ő és a családja közé állnom. Persze nem jó emberek és nem szép, hogy így viselkednek és én totál oda vagyok Keith-ért, de ha közben ennek ez az ára...
Szeretném megnyugtatni és azt mondani neki ez olyan könnyed találkozás lesz, mint seprűnyélen lovagolni, de nem ez a helyzet, inkább egy sárkány hátán, viharban lovaglás az, ami a helyzetünkre illik. Ismerem anyám, ismerem apám, bennük nincsenek emberi értékek, a család hírneve, a vagyonuk és az örökösödés az egyetlen ami fontos. Mondhatnám, hogy anyám azért vizslatja ennyire Madison-t, mert aggódik a fiacskája szíve miatt, hogy összetörik..de nem, erről szó sincs, sose aggódott értem. Ez a nézés és aggodalom inkább a nevünknek és címünknek szól nem pedig nekem. -Igen, sajnálom anya, szólni akartam, hogy vendégünk lesz, de egy héttel későbbre számítottam el magam, de most már ez van. - Próbálok mosolyt virítani az arcomra, de anyámnak még csak arcizma sem rándul. Jellemző. Max akkor derül fel az arca, ha valami főnyeremény üti a családunk markát, vagy éppen elismerés, fia újabb ficama miatt inkább hallgat és szoborszerűen meg se moccan, a reakciókat várja. Anyám ahelyett hogy válaszolna elküldi a manót, hogy újabb terítéket hozzon, anyám pedig követi be az étkezőbe. -Ez csak az átlagos tekintet, a gyilkos tekintete valóban ölni tud. - Próbálom elviccelni az egészet, de gondolom a legkisebb hatást sem érem el vele. Az étkezőbe fáradva helyet foglalunk, magam is iszok egy keveset, de apám borából, kicsire már nem adunk.Ide valami keményebb kell, nem iszok sokat, csak pár kortyot, nem az a célom, hogy a leveses tányérba bukjon a fejem, egyszerűen csak kell pár korty erősítés. Anyám faggatózásba kezd és Én érzem már magam rosszul emiatt. -Értem, tehát gyógyító akarsz lenni és egyedüli gyerek vagy..hm. - Na ha anyám ilyen ábrázatot vág az mindig azt jelenti, hogy nagyon gondolkodik valamin. Azonban Madison nem hagyja ennyiben és folytatja a mesélést, Én a magam részéről már be is hunyom a szemem, most fog kirobbanni a vulkán. -Muglik???!! Hát ez elképesztő, micsoda szégyen, ez egyszerűen förtelem! - Áll fel az asztaltól apám, vörös képe és szinte véreres arca igen nagy dühről árulkodik, de ezt már magam sem állhatom meg. Szintén felállok az asztaltól, hogy apámmal szemben legyek bár Ő jóval alacsonyabb nálam. -Ne merészelj így beszélni Madisonról. Az apám vagy, de ennél több nem, nem te fogod a sorsom megírni és ha a jelenlétemben bántod Madison-t, semmi jóra ne számíts! - Néztem vele farkasszemet végül dühöngve ment a dolgozószobájába. Anyám csupán méregetett engem és Madison-t. -Jobb, ha felmentek a szobádba, apád egy ideig dühöngeni fog. - Anyám csupán ennyit mondott majd ment apám után. meglepett kicsit sem gonosz megjegyzése, érdekes, azt hittem pedig Ő lesz ennek a legnagyobb ellenzője. -Maddie, menjünk fel, holnap pedig visszamegyünk a Roxfortba. - Ajánlottam fel az ötletem.
Nem ismerem a családját, tény, hogy ő tudja jobban, hogy mire hogyan reagálnak, de ettől még nem tetszik ez a fajta megoldás, amit sikerült eszközölnie, ettől még ugyanúgy elég kellemetlen, hogy amúgy is baromira félek ettől az egésztől, most még a nyakamba szakad a tény is, hogy a szüleinek halvány sejtése sem volt arról, hogy jövök és jó eséllyel innentől nem is mesélt rólam semmit, tehát majd nekem kell beszámolni az olyan apró tényekről, hogy a szüleim szimpla muglik és nem fogja őket érdekelni, hogy egyébként kiváló boszorkány vagyok. Szóval... ezt oldjam meg igaz? - Tudom, csak ez így... olyan rémes. - halkan sóhajtok csak egyet, mert tudom, hogy neki se könnyű, sőt neki még nehezebb, hiszen velük kellett eddig is együtt élnie, de nekem még rosszabb, mert most nekem kell elfogadtatni magamat és én annyira nem akarom, hogy utáljanak, vagy hogy ebből az egészből valami rémség alakuljon ki, még se sok esélyem van rá, hogy jól alakulnak majd a dolgok igaz? De láthatja rajtam, hogy nem vagyok vészesen morcos, inkább csak félek ettől az egésztől és még a csók sem tud teljes mértékben megnyugtatni, pedig nagyon igyekszem értelmessé varázsolni a légzésemet. Amikor viszont ott állunk előttünk komolyan úgy érzem, hogy több erő kellene, mert Keith anyja minimum úgy vizslat, mintha fel akarna boncolni itt helyben és a vesémbe látni. Nem csoda, hogy Keith kezét szorongatom és először még a köszönés is elmarad, pedig tisztelettudó vagyok, csak hát ez a helyzet... nem egyszerű. - Jó napot! Sajnálom, hogy zavarok, Keith biztosan... elnézte az érkezésem dátumát. - próbálom legalább hellyel-közzel menteni a helyzet, vagyis Keith-t, pedig tudom, hogy ezt nagyon is ő szúrta el, mert igenis megpróbálhatott volna jobban odafigyelni, bár ha taktikailag így gondolta jónak... Habár nem úgy látom, hogy az anyja olyan jól kezelné a helyzetet, bár legalább terítéket kapok, azt hiszem már annak is örülhetek első körben, hogy nem azonnal kivágnak innen. A köztük zajló beszélgetést természetesen csak némán hallgatom, eszem ágában sincs ezen kívül beleszólni, a végén még kellemetlenebbül jönnék ki belőle és így is biztos vagyok benne, hogy lesz itt még bőven baj. - Hát nagyon remélem, egyelőre a tekintete is gyilkos. - és akkor még finoman mondtam, de az látszott, hogy az apja nagyon nem viseli jól a váratlan vendég érkezését, vagy az én érezésem vajon a fő probléma? Inkább ne akarjam tudni nem igaz? Én pedig inkább nem is akarom tudni, csak bólintok végül é szépen leülök szépen a nekem kihúzott székre. Keith figyelmes, de azért ez az oldala még nekem is új, hogy ki is húzza nekem a széket. Gondolom itt így szokás, nekem pedig... sejtésem sincs az etikettről, meg az úri modorról, remek! Az érkező kérdések majdnem még azt a pár korty vizet is belém folytatják, amit az asztalról sikerül a magamévá tenni, remélem, hogy ezzel nem szegek valami szabályt, mert hát... elég rendesen kiszáradt a szám és most még válaszokkal is kell szolgálnom. - Öhm... igen én is a Roxfortba járok asszonyom. - mint a tanároknál, remélem, hogy itt is megteszi az efféle megszólítás, vagy Mrs. Waldemardnak kellene hívom? Jó ég, miért nem kérdeztem ki Keitht, hogy hogy megy ez az egész? - Én öhm... gyógyítónak készülök és jól tanulok, most nyáron lehetőséget kaptam arra is, hogy a Szent Mungóban dolgozzam pár hetet gyakornokként, pedig erre nem szoktam az egyetem előtt lehetőséget adni. - halvány mosoly, próbálom fényezni magamat, csak mert tudom, hogy a következő téma nem fog jót tenni majd a beszélgetés további menetének. Épp ezért pillantok bizonytalanul oldalra. Vajon az igazat kellene mondanom, vagy hazudjak? De félő, hogy így is úgyis kiderülne az igazság, akkor meg nem sok értelme van igaz? - Nincsenek testvérem hölgyem, egyedüli gyerek vagyok és a szüleim... - újra elakadok és elbizonytalanodom, de azt hiszem olyan ez, mint a ragtapaszt. Le kell szépen tépni hirtelen, úgy rövidebb ideig fáj, aztán reménykedem, hogy nem borítják rám az asztalt. - Édesapám orvos, édesanyám pedig festő, de főképp velem foglalkozott kiskoromban sokat. - nagyot nyelek, ebből már azt hiszem sejthető, hogy muglikról van szó. Nem vagyok még csak félvér sem, amit talán jobban viselnének, hanem... egyszerűen csak sárvérű, teljesen varázstalan családdal. Azt hiszem végem.
Csak sóhajtok, nekem sem egyszerű ez az egész és igen, tudom, hogy be kellett volna jelentenem az érkezését, de ismerem anyámat, ha megtudta volna eleinte bepörgött volna és a szolgákkal fényűző lakomát készítette volna majd mikor megtudta volna, hogy Madison sárvérű azonnal kirobbant volna apámmal együtt, sokkal rosszabb lett volna, így pedig legalább egy ideig a meglepettségükben fürdőzhetünk majd csak azután következik be a vulkánrobbanás. -Túl fogod élni és hidd el, Én is nagyon sajnálom, hogy az elfogadást valószínűleg soha nem kapod meg tőlük, a szüleinket nem választhatjuk meg, pedig hányszor megtettem volna már. - Nem vagyok egy jó ember, sőt, a Roxfortban kimondottan ellenségesek velem azok, akik nem tehetnek semmit a hírnevemmel és a népszerűségemmel szemben. Szeretek kimondottan bunkó és arrogáns lenni, ezt Maddie is megtapasztalta már, de családon belül, azt hiszem, Én is jobban örültem volna, ha apám számára Én érek többet és nem az aranytömbjei. Végül kénytelen-kelletlen elindulunk a házba. A súlyos ajtó mögött a z erősen kopaszodó, köpcös apám áll, bajsza helyenként már őszül, köztem és közte semmi hasonlóság nincs. Mellette anyám áll, karb afont kézzel hol engem-hol Maddie-t vizslatja. Ébenfekete haja úgy ragyog, mint fiatal korában, hibátlan arca még most is modellkedésre alkalmas. Ám ez a tökélete arc ami úgy hasonlít az enyémhez most igen feszült és morcos. A szüleim előtt áll a házimanónk, tekintete félelmet tükröz, a szüleim általában rajta verik le, ha valami bajuk van egymással,a helyzettel vagy éppen velem. Sajnálom a kis vakarcsot, ezt most sem úszhatja meg. -Keith mégis, hogy...áhh, Te gyerek, hát semmit nem tanultál? Mire neveltünk?! - Fordul meg idegesen apám és a nem létező haját tépkedi majd az ebédlőbe siet. Anyám csak áll és néz bennünket, kezd már az egész helyzet kínos lenni mikor végre megszólal. -Manó, menj és teríts még egy főre! - A manó sietve, párszor meghajolva távozik. -Anya.. - Próbálok puhatolózva hozzászólni, nála soha nem lehet tudni mégis mit gondol, míg apám hirtelen haragú és az érzelmeit kimutatva dühöng, addig anyám a néma viharhoz hasonlít, csendesen közelít és nagyobb pusztítást végez, pont olyan, mint Én. -Keith, ennél lehettél volna tisztelettudóbb és bejelenthetted volna, hogy vendégünk lesz, akkor most nem lettünk volna ennyire illetlenek, hogy még csak teríték sincs az asztalon. - Nagyot sóhajtottam, anyám úgy látszik egyelőre megbékélt a helyzettel. Némán apám után ment, feltehetőleg, hogy megbékítse és megkérje ne rendezzen jelenetet, mert az a családunk hírnevén rontana. -Madison, most már lazíthatsz, nem lesz baj, elköltjük az ebédet és utána már megyünk is, apám is lenyugszik majd. - Súgom a fülébe majd egy apró csókot hintek az arcára, kezét fogva vezetem be az impozáns ebédlőbe a hatalmas asztalhoz ahol a legszebb porcelántányérok vannak terítve. Apám ott ül az asztalfőn, mellette anyám és Ő mellette a nagybátyám. -Ülj le mellém. - Húzom ki a széket számára udvariasan, ez a fránya etikett, itthon megkövetelt. -Madison, a fiammal egy iskolába jársz? Milyen szakon tanulsz? Vannak testvéreid? Milyen családból származol? Jól tanulsz? - Anyám elemében van ismét, semmi olyan kérdés, hogy szereted-e a fiam vagy mióta vagy együtt a fiammal..jellemző, a háttér fontosabb csakis a család hírneve miatt. Az asztal alatt gyengéden megszorítom Madison kezét, hogy ezzel si erőt adjak nek.
Mondjuk érthető, gondolom ők sokkal fontosabb emberek és sokkal fontosabb, védendőbb környezetben élnek, mint mondjuk mi egyszerű muglik. Persze a magunk fajtáknál is van a gazdagabbaknak mindenféle biztonsági rendszere, de én valahogy sosem támogattam az effélét, valahogy sosem láttam értelmét. Jó persze nekünk nem kell, nem olyan gazdagok a szüleim, hogy ilyesmire legyen szükség, gondolom ez azoknak hasznos, akik tényleg nagy értékeket rejtenek a házukban, bár ezt sem értettem sosem. Én soha életemben nem voltam az a felvágós típus, aki mindenféle puccos dolgokra vágyott. Nem hiszem, hogy a nagy pénz azt jelenti automatikusan, hogy nagy dolgokat is kell venni belőle csak azért, hogy mutogassuk mi milyen nagyon gazdagok vagyunk. Felvágósság, kicsit talán itt is annak érzem ezt a puccos környéket, de... ez már más tészta, nem az én dolgom és amúgy sem Keith tehet arról, hogy milyenek a szülei. - Megoldjuk, remélem. - a mosolyom persze még mindig kellően aggodalmas, még mindig félek ettől az egésztől, sejtelmem sincs, hogy mi lesz belőle és azt sem tudom, hogy mennyire leszek képes majd helytállni itt. Még nem is találkoztam Keith szüleivel, de már most rettegek tőlük, hiszen elég durva védelmi rendszerük van és biztosan gazdag és tehetős emberek és persze elég jelentősek lehetnek és... no szóval iszonyatosan rettegek attól, hogy tényleg találkoznom kell majd most velük és közben még azt sem tudják, hogy jövök, amit szinte már merényletnek érzek magam ellen. - Hát akkor... reménykedem benne, hogy túlélem, ha már el nem fogadnak. - oké, neki kell most bizonyítania, hogy nem tudják irányítani és befolyásolni, de attól még nekem ugyanúgy nem könnyű ez az egész, ugyanúgy félek tőle, hogy mi lesz majd ha belépek azon az ajtón. Fogalmam sincs, hogy nem kell-e ideje korán távoznom, igenis arra is bőven meg van az esély nem igaz? Ugyanúgy még most is félek tőle, hogy esetleg megpróbálnak megalázni és mi van akkor, ha Keith ettől csak gyengének lát, vagy belátja, hogy nem kellene velem lennie? - Én is tudom, de azért ez rossz, ezt is megértheted. Nem lett volna rossz, ha... legalább megpróbálnak elfogadni. - nem jó ez így, de tudom, hogy nem lehet mit tenni ellene, nem fog változni a helyzet. Jó lett volna, ha nem néznek rám csúnyán és nem akarnak elmarni, de szinte biztos, hogy ez lesz majd a vége és csak remélhetem, hogy Keith majd megvéd és nem hagyja, hogy totálisan kiborítsanak. A szavaira már csak tétován bólintok. Remélem, hogy tényleg így lesz, hogy nem fognak majd kiborítani, de még kell előtte az erőt adó csók, hogy legalább valami legyen, úgy talán majd könnyebben átvészelem ezt az egészet, és amúgy is sokat segít az ölelése, hogy legyen egy kis plusz erőm. - Én is ettől félek. - főleg ha most jelentette be, hogy jövök, akkor gondolom nem nagy lelkesedéssel várnak, de én sem jöttem olyan határtalan örömmel, csak hát itt kell lennem, mert ezen is túl kell lenni. Persze próbálok azért mosolyogni, amikor beérünk és igyekszem jó benyomást kelteni, de nem tudom, hogy mennyire fog sikerülni. - Ohm... hello! - ennyit sikerül kinyögni elsőre, és persze a mosoly marad, zavart és riadt és gondolom ezzel sem nyerem majd el a tetszésüket... bár azt hiszem j eséllyel azt csak akkor érném el, ha minimum aranyvér csörgedezne az ereimben és valami híres neves család tornyosulna a hátam mögött.
Nos nálunk ez a megerősített biztonsági rendszer működik mióta csak az eszemet tudom. Apám talán anyámnál is nálam is, sőt, biztos, hogy jobban szereti nálunk az aranytömbjeit és bankjegyeit. A varázsvilágban azonban mindenki szereti fenni a fogát más vagyonára, sok esetben az életére is, és amilyen körökben mozgolódott állítólag a családom, nem csodálom, hogy apám szeretné biztonságban tudni mind a vagyonát, mind saját magát természetesen. Én már megszoktam ezt a kicsit túlzásba vitt erőteret, ebben nőttem fel, előbb tanultam meg a kapunyitás fortélyait, mint a két lábon járást. Amúgy is a szüleim igen szabad szelleműen neveltek..vagyis odamentem ahová akartam, csak annyi volt a kikötés találjak is vissza. Nekem ez a normális élet, ehhez szoktam hozzá, épp ezért érzem úgy, hogy Madison szüleinél lesznek gondok, bizonyára jobb fiút is eltudnának képzelni a kislányuk számára…kár, hogy ezeket a köröket le kell futnunk, szívesebben ugornék az egész közepébe. -Úgy látszik, de ne aggódj, megoldjuk. – Így is gondolom, lehetséges, hogy nem szóltam érkezéséről a szüleimnek, az is lehet, hogy a bolond rokon is itt lesz az ebéden, sőt, az is lehet, hogy kiátkoznak a családból, de akkor is, legalább túl leszünk az egész procedúrán, méh ha nem is hoz zajos sikert. Azt pedig úgy sem hagynám, hogy apám a maga módján a megjegyzéseivel szétalázza Madison-t. Lehet, hogy Ő az Úr a házban, de én pedig nem fogom hagyni, hogy játszhassa a leigázót. -Elhiszem Csibém, de semmi baj nem lesz, azt mind a ketten tudjuk, hogy elfogadni nem fognak téged, de nem is ezt akarjuk, csupán tudatni velük, hogy nem dönthetnek a sorsom felől, mert én téged választottalak. – Néztem a szemeibe és most az egyszer engedtem, hogy valamilyen gyengédséget sugározzanak tekintetem és szavaim. Nem akarom, hogy féljen, nem kannibálok közé akarom vetni vagy hatalmas trollok közé, csak a szüleim elé, akik bár szavakkal bánthatják máshogy nem, mert ugyan a szavakat nem tudom kivédeni, de bármi mást igen! -Én megértem Maddie, Én is ennek örülnék a legjobban, de ismerem Őket, ez nem fog megtörténni, maximum elfogadják, de örülni soha nem fognak neki. – Én már az elfogadásnak is örömmel adóznék, de ebben sem vagyok biztos, apám sürgetően házasodásra akar bírni, de ha bárkit is elvennék az Maddie lenne, de nem is most. Apám túlságosan is a múltban él, nem veszi észre, hogy a családi hagyományok már elavultak, még csak 18 vagyok az Istenért, házasság? Hírből se akarok tudni róla. -Bármi lesz nem hagyom, hogy bántsanak, jó? Ezt megígérem. – Indulnék tovább, de megállít, hogy most, végre már megcsókoljon azzal a szenvedéllyel amit már úgy hiányoltam. Nem késik tőlem a válasz és igencsak magamhoz szorítom karcsú, finom testét, hogy visszacsókoljam és legalább egy kis időre, ha nem is sokra elfelejtethessem vele a félelmeit. -Gyere, szerintem már várnak! – Bár ez elég vészjóslóan hangzik akkor is biztosra veszem, hogy tudnak rólunk, ezt nem is bizonyítja más, mint az, hogy a vörös képű apám álldogál az ajtó túloldalán a szinte sápadt anyám mellett. -Anyu, apu, Ő itt a barátnőm Madison! – Vigyorogtam rájuk száz wattos mosollyal, mert tudtam, ha megteszem, ha nem, akkor is lesz itt probléma bőven, így legalább a tiszteletlenségem most fel se fog tűnni jobbára.
Na igen ahhoz vagyok szokva, hogy van egy kis kapunk, amin könnyedén be lehet jutni, még csak a betörőket se nagyon állítaná meg, bár szerencsére nem olyan a környék, hogy bárki be akarna törni hozzánk, vagy máshoz, nem nagyon volt még rá példa és tény, hogy nem is élünk ilyen fellengzős birtokon, mint amit itt látok, ide érthető, hogy kell a megerősített kapu, meg a durvább védelem, de ettől még igenis túlzásnak érzem a dolgot, mintha még ez a kapu is újabb nehézségeket akarna állítani elém, pedig épp elég nagy nehézség az már önmagában is, hogy ide kellett jönnöm és valahogy túl kell élnem a találkozást Keith rokonságával. Lehet, hogy a kapu arra akart célozni, hogy balga lélek vagyok, ha ide mertem jönni és lehetőség szerint még most forduljak vissza a fenébe, mielőtt komolyabb gondokba ütközöm, mint egy egyszerű ajtó. - Szóval minden ennyire bonyolult? - mosoly, nem vigyor, ahhoz túlságosan frászban vagyok, hogy ennél bővebbre is képes legyek most. A-a, az nem fog menni, egyelőre még mindig frászban vagyok és amikor még fel is vázolja, hogy mi lesz odabent, miszerint nem csak a szülei lesznek, akkor csak még inkább beáll a görcs a gyomromba. Komolyan... már abban sem vagyok teljesen biztos, hogy lemenne-e a torkomon bármi is a kajából jelenleg, vagy legalábbis tuti biztos, hogy iszonyú nehezen fog sikerülni. Ezért nem tudom még a csókját sem úgy viszonozni, ahogyan kéne. Pedig akarnám, a nyakába vetettem volna magamat a legszívesebben, de elég nehéz így, hogy... hogy ilyen szinten rossz helyzetbe hozott. Nem mondja, hogy jövök, de miért nem mondta? - Jól van, én... én igyekszem, de elég nehéz ez, mert... félek Keith. - félek tőlük és félek, hogy nem fognak elfogadni, hogy kiakadnak, hogy jöttem és... a fenébe is, életemben nem tartottam még ennyire semmitől sem, pedig volt már vizsgám, amire úgy rendesen sikerült ráparáznom, de ez mindennek a teteje most. - Olyan jó lenne, ha megkedvelnének és nem lennének a kapcsolatunk ellen érted? - én szeretném, nem akarok balhét és haragot és azt sem, hogy neki kelljen a családjával összetűzésbe keveredni miattam. Olyan jó lenne, ha minden rendben lenne, de kb. semmi esély sincs igazából az egészre. Oda való vagyok, ahová ő, és igen fogom a kezét és megyek vele, nem kell azért annyira vonszol. Ettől még nem félek kevésbé, csak próbálok valahogy alkalmazkodni a helyzethez, hogy ne rettegve lépjek be már az elején. - Jól van, túl fogom élni valahogy és... nem lesz baj. Maximum lelépünk és eszünk anyuéknál, de előbb még... - megállok, de most nem azért, hogy húznia kelljen maga után, hanem, hogy közelebb vonjam magamhoz és most már tényleg kapjon egy rendes csókot, olyan igazán érzelemeset, meg hát olyat, amiből érzi, hogy rémes volt a tőle távol töltött idő és örülök neki,hogy itt vagyok, mármint annak, hogy vele, nem annak hogy itt, csak a kettő jelenleg együtt jár. Csak aztán fogom meg újra a kezét és immár kissé kihúzva magamat indulok meg vele az épület felé.
Nos ismerem a családom, úgy, akár a tenyeremet, apám az üzletének él, anyám pedig szeret mindennek az űrnője lenni, legyen az szó háztartásról, rólam, vagy bárki másról, anyám már csak ilyen, egyedül apámat tartja magánál magasabb rangúnak, bár, hogy az állandóan dohányzó, kicsit köpcös apám mivel érdemelte is ezt ki máig rejtély a számomra. De tény, hogy gyerekként engem is képes volt megfélemlíteni pusztán a jelenlétével. A drága nagybátyámról meg aztán jobb, ha szó sem esik. Ő megjárta már a földi poklot, bele is őrült abba, hogy halálfaló volt, bár sikeresen el lett tusolva az ügy, ettől azonban nem javult a helyzet, az Azkabanban töltött néhány hónap elegendő volt arra, hogy a bácsikám teljesen elveszítse a józan eszét. Bár apám nem hajlandó megválni a rokonszenves rokontól, én megtenném, több vele a baj, mint gondolná. És az már csak egy egy lapáttal több a mai napra, hogy Ő is itt lesz az ebéden ahol megmutatom a szüleimnek Madison-t. Így is lesz hőbörgés és tiltakozás, nem kellene még az is, hogy a bácsikám a jóslataival idegesítsen. A birtokon császkálva megpillantom a kapuban Madison-t. Vigyorom kiszélesedik és természetes, hogy azonnal intek a komornyiknak, hogy intézze a kapunyitást. Lehet, hogy rémes egy családi ebéd lesz, de Madison-nak akkor is örülök, hiányzott már a leányzó. -Ez itt a varázsvilág Csibém, itt minden bonyolult. - Vigyorgok. Egy egyszerű zár mire lenne jó itt? Egy sima Alohomorá-val kinyitható és akkor oda a biztonság, már pedig apám nagyon is ad a biztonságra, na nem a családja érdekli hanem a millió meg egy aranytömbje és a sok drágakő, azért képes volna akár ölni is. Nem húzom-halasztom sokáig a beszámolómat. Igen, nem szóltam róla a szüleimnek, és igen, itt lesz a tébolyult öreg is, de ez mind csak mellékvágány, nem lehet nagyobb probléma egyik sem, mint a szüleim elutasítása, mert hogy nem lesznek jókedvűek és nem várják Maddie-t tárt karokkal, az szent. -Pedig borzalmas. - Tettek színpadias grimaszt. Tudom, hogy most jelenleg a legkisebb gondok legkisebbike, nem is azért mondtam mert akkora horderejű volna, hanem mert próbáltam valahogy oldani a feszültséget ami beállt közénk és a közelgő családi ebéd közé. A csók szinte semmitmondó viszonzása morcossá tesz, jó, lehet, hogy hibát követtem el azzal, hogy nem szóltam nekik az érkezéséről, de már késő bánat, szerintem képesek leszünk megbirkózni ezzel a helyzettel is, csak menni fog. -Nyugodj meg! Először is, nem szóltam mert szinte esélyem sem volt, apám nem is tartózkodott a mai napig itthon, ma meg már feleslegesnek láttam, hogy szóljak. Az anyám pedig talán még ellenségesebb lett volna, ha előre tudja kit és miért vár. Befognak engedni efelől ne legyenek kétségeid. A kapu pedig mindig be van zárva, óvintézkedés. És meg ne halljak még egyszer olyat, hogy nem vagy idevaló. Odavaló vagy ahol én is vagyok, értve? - Most egy kicsit talán morcos vagyok. Lehet, hogy mugli szülők gyermeke, lehet nem fényűzésben él, de szeretem, és hozzám tartozik, punktum! Sóhajtok egyet majd karon fogom és ha nem jön akkor majd húzom magam után. -Most már itt vagy, alighanem már tudják, hogy itt vagy, nincs visszaút, bemegyünk és lesz ami lesz, megígértem, hogy nem hagyom, hogy bántsanak, hát így is lesz, viszont ezen túl kell esnünk, rendben? - Megértem, hogy fél, én is félnék az ő helyében, de a szüleim azért megenni nem fogják és nem fogom hagyni, hogy az ócsárolásuk és magas méreteket öltsön, mindent Ők sem tehetnek meg!
Még mindig félek, de próbálom valahogy nem kimutatni, mert annak nem lenne jó vége. Lehet, hogy a családja olyan, mint az oroszlánok... meg a többi ragadozó, megérzik a félelem szagát és akkor csak még erőteljesebben jönnek majd nekem. Szóval csak szépen óvatosan, mert a jó ég tudja, hogyan fogom megúszni ezt az egészet. Keith már iszonyatosan hiányzott. Annak ellenére, amit Camy mondott én akkor is úgy érzem, hogy szeret. Ez nem csak... arról szól, azért nem küzdene ennyit. Oké persze az már nem egyszer megmutatkozott, hogy nagyon szeretne már többet is, mint pár heves csókváltás, meg a kezei ismerkedése a testrészeimmel, de sosem vitte túlzásba és sosem erőltetett semmit, úgyhogy én nem félek attól, hogy erről van szó. Igenis szeret engem és majd valahogy megvéd a családjától is, akitől még mindig rettegek, de csak nem lesz semmi baj. Végső soron eljövök, vagy eljövünk... ha nagyon menne a piszkálódás, de remélem, hogy erről nem lesz szó. Idegesen próbálom megtalálni a bejutás módját, de a kapu már kapásból kifog rajtam. Lehet, hogy van valami személyiség kódja és csak azokat engedi be, akiket már ismer, de akkor legalább lenne rajta valami jól látható és feltűnő helyen mondjuk egy nyamvadt csengő, akkor azért sokkal könnyebb dolgom lenne. Nem jó, ha már a bejutás is ilyen nehézkes, akkor mi lesz velem majd odabent? - Túl bonyolult a kaputok. A miénk bezzeg csak... simán kulccsal záródik, és még egy erősebb fuvallat is simán kinyitja. - amikor végre nyílik az ajtó és a karjaiba zár legalább pár pillanatra eltűnik az arcomról az aggodalom és átadja a helyét az örömnek. Ez is valami, de aztán jönnek a szavai és hiába a kis ideig tartó jó érzés, hiába ölelhetem meg végre, mielőtt még a szájára tapaszthatnám az enyémet nem jó hír következik. Kicsit hátrébb húzódom és próbálom az ijedtséget inkább valahogy egy sóhajjal palástolni. Nem mondom, hogy könnyen megy, sőt... tuti, hogy látszik rajtam, hogy erre végképp nem számítottam. - Nekem nincs bajom a báránnyal. - bököm ki végül nagy kínlódva. Bárány... az kevésbé érdekel, mint hogy lesz plusz egy fő, akinek még a fogaskerekei sincsenek meg. Ha eddig tartottam a szüleitől, akkor felvéshetek még egy főt a listára, remek! Nekem annyi... igaz? Főleg, hogy még csak azt sem mondta nekik, hogy ma jövök, de hát miért? Ez fontos volt... nagyon is, így felkészületlenül végképp nem tudjuk hogyan reagálnak majd. A csókot automatikusan viszonozom, de nem merülök most el benne, túlságosan kavarognak a gondolataim, még a szememet sem tudom lecsukni, hiszen utána azonnal szóra nyitom a számat. - De miért nem szóltál nekik? Keith... mi van, ha be se engednek? Mi van ha a kaputok is azért nem nyílt ki, mert nem vagyok ide való? Mi van ha...? - elharapom a mondatot. Tudom, ne aggódjam túl, de ebben a helyzetben ez most iszonyatosan nehezen megy. Próbálok nem teljesen pánikba esni, de mégis csak ismeretlen terepen vagyok és még rosszul is lett az egész felvezetve és sejtelmem sincs, hogy mi lesz majd ebből az egészből. A bárány azt hiszem már huszadrangú, igazából abban sem vagyok biztos, hogy ettem-e már bárányt. Mi nem szoktunk ilyen puccos kajákat enni, hiszen én nem vagyok ilyen úri kislány.
Mivel Maddie hazautazott én sem szándékoztam a Roxfort falai között tölteni az időt, hah, az kellett volna még. Meg kell mondanom, hogy a lány nélkül pont annyira vagyok elveszett, mint a fél pár zokni a mosógépekben. Otthon se igazán találtam a helyem ami persze feltűnt apámnak és telesózott papírmunkával, hogy legalább addig ne járkáljak fel-alá és ne idegesítsem. Mondhatom ez már csak tett egy lapáttal a rossz ekdvemhez, meg hát amúgy is ideges voltam, hisz a szüleimnek egy árva szót sem ejtettem arról, hogy hamarosan madison idelátogat. Sokáig gondolkodtam azon, hogy hogyan is fogom ezt mind bejelenteni, de végül abban maradtam magammal, hogy jobb lesz meglepetést okozni, kevesebb lesz a nyílt utálat a szüleim felől legalább 5 percig. És eljött végre a nap, hogy Madison megérkezzen, perszemegfordult a fejemben, hogy nem fog eljönni a lány, hisz rengeteg olyan dolog van amiért nem érdemes az oroszlán barlangjába bemerészkedni, nem hibáztatnám, ha megfutamodna, az utóbbi két órában az is megfordult a fejemben, hogy talán jobb is lenne. Hát jó, gyáva vagyok, de csak ezen a téren, ismerem azokat akik összehoztak engem, nem kedves emberek, gőgösek és becsmérlőek. Madison hiába egy kemény csaj, a szüleim képesek lennének megtörni, ebben biztos vagyok. Régen engem is sikerrel tartottak sakkban csak hát azóta kicsit beletanultam már és nem hagyom, hogy irányítsák az életem. -Fiam, a bácsikádat is vendégül látjuk ma ebédre, szólj kérlek a házimanónak, hogy a teríték plusz egy főre fog tevődni. - Ezzel apám már meg is fordult, hogy visszamenjen a dolgozószobájába. Na ha eddig nem voltam ideges most vagyok csak igazán az. A nagybátyám egy őrült, komolyan, már csak az hiányzik, hogy Ő is becsmérelje Madison-t. A fejemet fogva léptem ki a birtokra, éppen akkor mikor az emlegetett szőkeség megjelent a nagykapunál. Bármennyire is állt rosszul a szénánk, azért mégis széles mosollyal lépkedtem a kapuhoz. -Nocsak, nocsak, valaki kívül rekedt? - Vigyorogtam majd intettem egyet a házunk irányába mire a kapu lassan, de biztosan kinyílt. Kiléptem és karjaimba zártam Madison-t majd a fülébe súgtam. -Kicsit bonyolódott a helyzet, a szüleim nem tudják, hogy ma idejössz, a nagybátyám is itt lesz az ebédnél aki elhagyta néhány fogaskerekét és bárány lesz ebédre, nem szeretem a bárányt. - Vigyorogva csókoltam meg. Jó, ennél azért jóval rosszabb a helyzet, de most már teljességgel mindegy, Maddie itt van, nem fogom elküldeni és vesszek meg, ha hagyom, hogy bántsák. -Gyere, odabent nem várnak, ideje megjelennünk. - Fogtam meg a kezét és elindultam vele befelé, apám le lesz sokkolva, hát még anyám, remélem legalább a nagybátyám visszafogja magát és nem kap szívrohamot.
Otthon töltöttem az elmúlt három hetet, és azért nem volt egyszerű mindezt Keith nélkül, főleg úgy, hogy a tetejében még tudtam azt is, hogy nem sokára megyek hozzájuk és... még mindig nem tudom, hogyan fognak rám reagálni majd a szülei. Eszméletlenül félek tőle, hogy végül nem fogadnak el és attól is, hogy esetleg kifejezetten ellenségesek lesznek. Nem akarom, hogy elhangozzon az a bizonyos szó... ami sárral kezdődik, pedig még erre is meg van az esély. Nem csoda, ha már eleve úgy indítottam, hogy otthon a szüleimtől is kissé halála vált arccal köszöntem el. Na igen ez van, ha be kell menned az oroszlán barlangjába és rám most pont ez a feladat vár majd. Ott pedig több oroszlán is lesz, annak is meg van az esélye, hogy nem is csak a szülei, hanem egyéb rokonok, vagy ki tudja. Azért nagyon remélem, hogy nem lesz semmiféle tömeg... bál, vagy egyéb rendezvény, ahol csak még rosszabbá válhat a helyzet. Nekem bőven elég a két szülő is, nem kell tetézni a bajt már előre. Elköszönök hát a szüleimtől, és aztán odakint jöhet is a zsupszkulcs. Annyira még nem vagyok profi hoppanálásban és amúgy se nagyon jó mugli környéken varázsolni, marad a hátsó kertünk, meg a fészer, ahol zsupszkulccsal könnyen tudok távozni és végül érkezni meg a célállomásra. Arról előre szólt, hogy a birtokukon nem működik az ilyesmi, hasonlóan mint a Roxfortban. Hát nem tudom, hogy mégis miféle összevont támadásra számítanak, de nekem aztán ebbe végképp nincs beleszólásom és már amúgy is gyakoroltam a mindenféle dicsérő mondatokat a "Milyen szép ház!"-tól kezdve a "Mesés a kert!"-en túl, aztán persze ott van még a "Csodálatos lett a vacsora!" is, meg a "Fiuk egy álom!", bár ez utóbbival óvatosan kell bánni, mert egyáltalán nem biztos, hogy jó néven veszik, ha esetleg effélét be merek dobni, ha épp fagyos a hangulat, vagy ha nekem ilyet nem szabadna megjegyeznem, mert amúgy se érdekel senkit sem a véleményem. A kapuban állok meg első körben és még egy újabb nagy levegőt veszek mielőtt megnyomnám a... hm... szóval kéne egy csengő, kopogtató, egyéb kallantyú. Itt tuti nincs kamera, mégsem muglik, akkor honnan tudják, ha valaki érkezett? És egyáltalán hol van itt kilincs, vagy bármi, amivel be lehet jutni egyáltalán? Tanácstalanul vizslatom a kaput és próbálok rájönni a trükkre, hátha sikerül kihozni ebből valamit... valami jót, és nem kéne még jól le is égetnem magamat. - Öhm... hahó! - jó ez nem a legjobb beköszönés, de akármit is teszek itt nincs semmiféle látható kilincs, vagy bejárati lehetőség.
