2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Bár azt beszélik, hogy a legkísértettebb épület Nagy-Britanniában, ez koránt sem igaz, ám a roxforti diákok szívesen állnak meg itt egy kis nézelődésre roxmortsi kirándulásaik során. Az ordítások és vonyítások, melyek egykor a kis házból érkeztek, nem kísértetek voltak, hanem a vérfarkassá alakuló Remus Lupin. A szállást akkor építették, mikor az iskolába érkezett, hogy a többi diákra nézve veszélytelenül ott alakulhasson át. A szállásra kívülről nem lehet betörni, bár Fred és George természetesen megpróbálták; csak a titkos alagúton keresztül léphetünk be, melynek szája a Fúriafűz alatt található. Itt történt, hogy Harry először találkozott Sirius Blackkel, és megismerte ártatlanságát.
A dolgok, amiket elvesztettünk, visszatalálnak hozzánk,
ha nem is mindig úgy, ahogy gondoljuk.
Szerző
Üzenet
Adora McGalagony
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Szellemszállás 2020-10-22, 21:46
Corvus & Adora
[You must be registered and logged in to see this image.] Szeretném azt hinni magamról, hogy nem vagyok egy ijedős kis nyuszika, de ez az elmélet megdőlni látszik, amikor a valódi Corvus is megajándékoz egy szívrohammal. Ha megtalálom ezt a patkányt elnevezem erről a mási, két lábú patkányról és esküszöm becsempészem a ládájába, hogy haza vigye magával a nyári szünetre…Hm, meglátjuk, hogy ez az ötlet nem ilyen feldúlt állapotban is tetszik-e. - Szerintem meg örülj neki, mert téged elátkoztalak volna azon nyomban. – Jegyzem meg már kissé lenyugodva. Nos, magam sem vettem észre, de már amióta felkeltem a zongoraszékről nem domináns kezemben szorongatom a pálcámat. Régi varázsló technika, amikor is a domináns kezedben még kardot kellet tartanod, hogy megvédhesd magad. Ebből látszik, hogy már azelőtt tanítottak párbajozni mielőtt elkezdtem volna az iskolát. Anya tényleg mindent megtett azért, hogy jó legyek a lehető minden értelemben. Így akkor is tudok varázsolni, ha eltörik a domináns kezem és úgy is megtudom védeni magam, ha eltörik a pálcám. - Ha fizetnél érte, akkor sem romantikáznék veled. – Nézek rá, amolyan „komolyan, haver?” arccal. Kedvelem Corvust, de ennyi. Különben is felesleges lenne bárminemű gyengéd érzelmet táplálnom iránta vagy egyáltalán valaki iránt, a sorosom, ahogy kedvenc bongyorkás barátomé is, meg van pecsételve. - Lenne egy ajánlatom számodra. Természetesen szigorúan üzleti alapon. – Kicsit rendezem magam és a pálcámat is elrakom, majd egy torokköszörülés után folytatom. – Szeretném, ha megtanítanál familiárist idézni. Cserébe pedig, megtaníthatok neked én is egy varázslatot. – Biccentek komolyan. Sokan gondolják úgy, hogy a nagynéném rengeteg olyan varázslatra is megtanított, ami nincs benne a tantervbe. Nem tévednek, de nem csak ő tanítgatott. A családom szinte minden tagja mesteri szintre fejlesztett egy-egy varázslatot, ami hasznos volt a szakterületének. Nálam korán kiderült, hogy született legilimentor vagyok, így amellett, hogy képeztem magam, az okklumenciát is elsajátítottam. Ez pedig bizony-bizony, nincs benne az alap tantervben, pedig nagyon hasznos.
Nem vagyok a híve annak, hogy úgy hívjanak, hogy nem mondák meg a miértet, de mivel Adora csatlakozott hozzánk, amikor úgy döntöttem, hogy ideje Noah Jenkins ügyében tennünk valamit, ezért megérdemli a szívesség viszonzását. Nyilván nem mondanám meg neki soha, hogy az adósának éreztem magam bármiért is, harapófogóval se lehetne kihúzni belőlem. Az utolsó Roxmortsi hétvégét Bex-szel töltöttem, mint mindig, habár kicsit megváltozott minden közöttünk, mióta jártunk is, meg nem is, tagadhatatlanul meggyengült a barátságunk, de inkább attól, hogy egy évre az apjával elköltözött, és nem a romantikus kitérő miatt. Azt hiszem. De mivel nem vagyok valami agytröszt a szív dolgaiban, így csak feltételezem. Minden esetre már csak megszokásból is végig jártuk az utat, amit mindig, betértünk vajsörre is, most pedig itt vagyok a Szellemszállás nyikorgó ajtaja előtt, hogy belökjem és körbe nézzek a házban. Még éppen hallom, ahogy valamelyik teremből, ami valaha a fogadó szoba lehetett halkan szól a zongora, aztán elhal a zene és Adora hangját hallom és a saját nevemet. Egyenesen a másik ajtó mögül lépek elő, amerre nem figyel és végignézem, ahogy a függönyt meglebbenti és frászt kap az előszaladó rágcsálótól. Nem tudom, hogy az szórakoztat jobban, hogy megijedt, vagy hogy egy ilyen ártalmatlan lénytől, de minden esetre összefonom a karjaimat, a farkasom pedig halkan kezdi el szaglászni az állat nyomát, de nem vadássza le, tudja, hogy nem szabad. - Szerintem az. Kár, hogy nem én voltam. - jegyzem meg, pimaszul felvont szemöldökkel nézve rá, a zongorára nem teszek megjegyzést. Azt hinné az ember, hogy az én szüleim is olyan nemesek, hogy a zenére időt szánnak, de mindennemű művészet gyökeresen ki volt irtva az életemből, ez is. Az olvasás volt az egyetlen, amit nyilvánvalóan toleráltak, de abból se szerették, ha nem olyan témában volt, amit ők elismernek. Az iskolában persze hobbiként amikor bejutottam a kviddics csapatba már nem léptek közbe, a kapitányság pedig presztízs emelkedést jelentett, de hogy zongorázzak vagy mondjuk csellót fogjak, az már időpazarlás lenne a szemükben. - Ha elmúlt a kezdeti pánik, elmondod miért hívtál ide? Tudod, nem valami romantikus, ha randevút terveztél éppen ide… - nézek körbe drámaian, nyilvánvalóan tudom, hogy nem erről lesz szó, de annak ellenére, hogy évek óta "javítani" próbálnak, attól még nem szűntem meg teljesen kekeckedni. És pontosan tudom, hogy Adora olyan, akivel ezt megtehetem, mert gyorsan forog az a hollóhátas agya, így hát szinte kíváncsian várom a reakcióját.
[You must be registered and logged in to see this image.] Már jó ideje piszkálja a fantáziámat ez a familiáris dolog…Corvus és a farkasa nagyon menő, ahogy éjszakai strázsálás idején összedolgoznak és úgy gondolom ketten sokkal hatékonyabbak. Félre téve a hangzatos szöveget, amivel anyámnak előadom, hogy miért is jár egy állatka a sarkamban; tudnom KELL, hogyan lehet familiárist idézni. Egyszerűen fen tart a tudat, hogy mi van, ha nekem nem megy. S mint jó diák tudom, hogy minden egy jó tanárral kezdődik. A prefektus társam pedig kellően komolyan fogja venni a feladatot, illetve biztosan nem fog felesleges szócsépléssel untatni. Persze, mind ehhez az kell, hogy rávegyem a hozzám hasonlóan feszített ütemű napirend szerint élő prefektus társamat, hogy áldozzon rám egy kevés időt. Óvatosan kell megközelítenem e témát; az ember, legyen bármennyire gazdag időt nem vehet. Így egy felbecsülhetetlen értékű üzletet készülök éppen nyélbe ütni, szóval okosan kell indítanom. Az emberi kíváncsiságra alapoztam a tervet, tehát küldtem neki egy levelet, melyben sürgős találkozót kértem az utolsó évvégi Roxmorts-i hétvégén, nem máshol, mint a Szellemszálláson. Jó magam már a délelőtti vásárló túra után a szálláson kötök ki, hogy elüssem az időt behangolom a zongorát és játszom is egy kicsit. Olyan ritkán akad alkalmam, hogy ezen mugli szeszélyekkel éljek. Annak idején szüleim fontosnak tartották, hogy ne csak a varázsló, de a mugli felsőtízezres társadalom feltételeinek is megfeleljek. Szóval nem volt elég, ha csak egy pálcaintéssel tudom megszólaltatni ezt a csodás hangszert, hanem hosszú órák árán a nehéz utat is meg kellett tanulnom. Igazából, bármennyire is utáltam az elején, így utólag egyáltalán nem bánom a dolgot, mert remek érzés megszólaltatni saját két kezemmel egy óriási monstrumot, ahelyett, hogy a szokott módon egy intéssel intézném el. Üdítő változatosság a folytonos ige tanuláshoz képest. Éppenséggel az El mejor guerrero közepén járok, amikor motoszkálás zökkent ki a művészi lebegésből. Olyan, mintha egy súlyos téglát akasztottak volna a lábamra, ami embertelen gyorsasággal ránt vissza a fellegekből. Sóhajtva fordulok meg, arra számítva, hogy a göndörke haverommal találom szembe magam, de senki nincsen a szobában rajtam kívül. - Corvus? Ez nem vicces. – Jegyzem meg mogorván. Nem hiszek a mendemondákban, mely szerint az itt élő szellemek megszokták támadni az embereket. Mégis mivel? Átlebegnek rajtuk? Türelmetlenül kelek fel és benézek a függöny mögé, ahonnan egy kirohan egy egér vagy patkány vagy valami, ami a szívrohamot hozzá rám. Alig győzöm visszafogni a meglepett sikolyomat, miközben hátrébb ugrok. Nyavalyás rágcsálók…
Az egyiknap amikor lent voltam Roxmortsba felfigyeltem egy különös helyre amit a Szellemszállásnak hívtak. Azt hallottam, hogy a szintén vérfarkas Lupin professzor anno itt bújt meg és így távol tudott maradni mindenkitől. Na most eszembe jutott, hogy lehet nekem is meg kellene nézni ezt a helyet közelebbről hátha találok valamit ami miatt Lupin mindig itt volt. Így hat elkezdtem kérdezősködni, a diákok többsége különböző történeteket mesélt el, hogy miket hallottak. Volt aki szerint vámpírok lakhelye az, de volt olyan is aki azt mondta, hogy ő úgy tudja, hogy sötét varázslók és boszorkányok vannak oda zárva és a hely olyan bűbájjal van védve, hogy aki csak megközelíti az azonnal meghal. Én nem hittem az ilyen hülye mesékben szerintem nincs ott semmi csak az emberek pont az ilyen hülye történetek miatt nem merik megközelíteni. Akár be is költözhetnék oda, ott úgysem zavarna senki sem. Szóval tovább kérdezősködtem és volt aki azt mondta, hogy ő úgy hallotta a fúriafűz alatt van egy bejárat ami pont oda visz. Mivel ez volt az egyetlen ésszerű válasz ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálom.
Most pedig tényleg itt vagyok és úgy tűnik, hogy nem egyedül. Végig jöttem a fúriafűz bejáratán vezető úton közben végig lábnyomokat láttam majd felnyitottam egy csapóajtót és megérkeztem. Úgy hallottam, hogy van valaki az emeleten, elővettem hát a varázspálcámat és szép lassan felmentem a lépcsőn. Mondjuk annyira halkan nem tudtam mert nagyon recseget az a francos lépcső így nem kizárt, hogy már tudja, hogy jövök szóval nagyon vigyáznom kell. Amikor felértem nagyon meglepődtem, egy roxfortos lányt láttam aki a Hollóhát diákja volt. Tőlem biztosan fiatalabb ezt lehetett látni rajta, de vajon mit kereshet ő itt? Lehet ő is egy vérfarkas? Látásból ismerem lányt csak szóval nem sok mindent tudok róla. - Hát te meg mit keresel itt? - kérdeztem nagyon meglepetten.
Ha nem céllal jöttem volna ide, akkor két opció lenne, vagy már rég leléptem volna és itt hagyom gondolkodás nélkül a pasast, mert a kölyökképe egy idő után azzal a túlzott komolysággal már határozottan irritálóvá kezd válni, vagy... lazán hátba támadnám. Biztosan tudok pár trükköt, amivel azért megnehezíteném a dolgát. Persze főleg azért nem teszek egyelőre semmit sem, mert róla se tudok sokat, sem azt, hogy mit tanít, vagy hogy mire képes, netán mennyire jó a reakcióideje. Mondjuk ez utóbbit ügyesen ki tudom kapcsolni, de nem akarom én gyorsan kijátszani a vélakártyát. Adok azért esélyt neki, hogy mégis csak magától lécelje le innen. Megtehetném, hogy én megyek és visszajövök pár óra múlva, de nem szeretek megfutamodni és néha amúgy is határozottan unalmasak a napjaim, így legalább sokkal érdekesebb ez a mai nap. Nem elég nekem az, hogy időnként kizsebelek pár fickót a Szárnyas vadkanban, Bradyt pedig nem foglalhatom le minden nap. Szomorú, de még tanulnia kell szegénynek. - Így már mindent értek és mit tanítasz abban a nagy hírű iskolában? - na az meglepne, ha mondjuk zenét. Gondolom, aki tényleg rajong a zene iránt az nem tapos el így egy zongorát. Engem mondjuk nem érdekel különösebben, hogy mit csinál, amúgy is azzal foglalkozom, hogy egy óvatlan pillanatban lecsúsztassam az ujjamról a gyűrűt. Egy kis játék belefér, talán akkor könnyebben tudok majd hatni rá, hogy lelépjen innen végre. A férfiakat amúgy is viszonylag könnyű irányítani, nekem ez általában még egyszerűbben szokott menni. - Remélem azért vannak ennél érdekesebb szobák is, ez azért annyira nem volt nagy szám. - ahogyan ellép mellettem, mert hogy én az ajtóban maradok csak azért is szándékosan helyezkedem úgy, hogy a kezem érintse az övét egy pillanatra. Véla vagyok, nem csak valami ócska vélaszármazék. A varázs nem csak addig tart, amíg valaki rám néz, nem vagyok én Medusa, bár tény, hogy hajlamos vagyok úgy viselkedni, mint a Fekete özvegy, főleg azokkal, akikkel ténylegesen csak játszani akarok. - Tényleg mutathatnál valami izgalmasat is, eddig ez nagyon lagymatag... nem a legjobb körbevezetés. - bájos mosolyt varázsolok az arcomra, a hangom szinte már igézően búgó. Rájátszok, de hát ez ennek a lényege. Ha képes vagy valamire, akkor használd ki rendesen, mert amúgy olyan, mintha kaptál volna egy nagy ajándékot, aztán csak bevágnád a fiókba és soha sem élnél vele. Balgaság.
Mondhatjuk hogy elégedettség tölt el, ahogy megfordulok és fittyet hányva a célozgatásaira, na meg a műmosolyára megindulok befelé. Élvezem a helyzetet, a diákokat nem olyan szórakoztató idegesíteni, a tanárok meg olyan szélsőséges esetek, az egyik részük olyan megrögzött, hogy még sértegetni is alig lehet őket... A másikuk meg még poénra is veszi a dolgot. Hah! Talán azt hiszik, hogy csak poénkodom? Majd megtanítom nekik, hogy ez nem csak így megy... Hallom ahogy követ, milyen mazochista jellem lehet ha komolyan velem tart, de legalább lesz mivel szórakoznom, amíg átfésülöm a helyet a diákok után. A mondandójára annyira nem figyelek, továbbra sem érzem a tapintat akárcsak minimális csíráját magamban, így már az előbbiek szerint is csak késve reagálom le a szavait. ‒ Vagy csak nem tűnt fel eddig.‒ Hát persze, hogy az ő hibájának titulálom azt, amit egyébként úgy is tudok, hogy nem az. Hülyeség lenne azt gondolni, hogy tényleg vannak itt szellemek, de érezze csak a törődésemet. Többek között azzal is hogy nem fordulok hátra, csak töretlenül haladok előre, figyelembe sem véve, hogy lemarad-e. A pálcámat persze vészhelyzet esetére kéznél tartom, még ha így sötétben annyira nem látszik, akkor is. Az egyik ajtónál megtorpanok és kényelmesen berontok a helyiségbe. Miért pont ide? A franc se tudja, amolyan ösztönszerű cselekedet volt a részemről a dolog. Az is csak légből kapott duma, amit a szobáról kezdek hadoválni. Végül is kit érdekelne egy nyamvadt kis zene szoba? Nem sok mindenkit, ahogy engem sem. Éppen csak ha már körbevezetésről van szó, színesítem a dolgot. háta ráun a dologra minél előbb. ‒ Ja, rajonganak értem. ‒ Forgatom meg a szemeimet miközben kegyes rátaposok a zongora maradványaira és egy kegyetlen vigyor terül el az arcomon. Ha figyel biztosan rájön, hogy mennyi irónia keveredett a mondandómba. ‒ Valószínűleg azért, mert muglik neveltek fel. ‒ Jegyzem meg érdektelenül, nem túl érdekes egy téma ez, nem is értem minek hozza fel. Miközben megfordulok, és mielőtt tovább léphetnék meg akad a szemem a nő arcán. Egy néma váó formálódik a számon, és komolyan elidőzök az arcán. Csábító egy tekintete van, de ez eddig, hogy nem tűnt fel... Megrázom a fejemet hogy visszarántsam magam a valóságba, ez nem én vagyok. ‒ Ennek a szobának csak ennyi az érdekessége, mehetünk tovább. ‒ Bizonytalanul indulok meg kifelé, de amint leveszem az arcáról a tekintetem szinte érzem ahogyan megtisztul az elmém. Olyan ismerős érzés fog el, mintha tudnám, hogy miért van ez...
Pár diákot én is gond nélkül el tudok ijeszteni, az lenne most inkább a dolgom, hogy őt ijesszem el, vagyis inkább, hogy őt tüntessem el az útból végre, mert nagyon-nagyon kezd zavarni. Az eddigi érdektelen pislogásai még nem is jelentettek olyan nagy gondot, de a mostani vigyor, na az már sokkal jobban zavar. Mintha már egyértelmű lenne számára az, hogy bizony azt akarom, hogy ne legyen itt és mivel én azt akarom, ő már csak azért is szándékosan az ellenkezőjét teszi annak, mint amit én akarok. Francba! A végén még elkezdek csúnyán nézni rá, de egyelőre sikerül tartani magamat és marad az arcomon a mosoly, mintha még értékelném is, hogy ilyen nagyon segítőkész, pedig most jeleztem számára, hogy jobb, ha távozik, mert nem igazán van ínyemre az, hogy itt tobzódik nekem. - A pletykáknak persze gyakran van alapjuk, de hát itt... nem mozdul semmi sem, pedig itt vagyok már egy ideje. - de az utolsó szavaimat már csak a hátának mondhatom, így hát legalább a kikívánkozó grimasz is az arcomra kúszhat. Nem, tényleg nem különösebben értékelem azt, hogy itt maradt velem, hogy segítsen nekem és ez látszik is rajtam most, hogy ő nem néz hátra. Nem marad más, mint a bájcsevej. Amíg nem tudom, hogy kicsoda és mire képes, addig nem támadom csak úgy hátba. Esetleg veszélyes is lehet, mármint annál veszélyesebb, mint aminek első ránézésre tűnik, mert ezzel a kirívó külsővel nem mondanám meg róla, hogy mondjuk komoly, elhivatott auror lenne, de hát a külső simán lehet csalóka, ahogyan ez esetemben is pont így van. Követem tehát, és megvárom azt a választ, mégis csak kíváncsi vagyok. - Az biztos, hogy ilyen külsővel kedvelnek a diákjaid, nem vagy első ránézésre egy átlagos tanár. - lépdelek utána és egy óvatlan pillanatban lehúzom az apró gyűrűt az ujjamról és szépen elsüllyesztem a zsebemben, hogy a képességem, a valóm ne legyen blokkolva a továbbiakban. Mégis csak véla vagyok, tehát már így sorolok be mellé, de megvárom amíg felméri a terepet és meg is fordul, hogy ténylegesen szembe is kerüljünk, úgy azért érdekesebb, ha rendesen lát. - Szóval zene szoba, te is úgy nézel ki, mint egy mugli... rocker, azt hiszem. - már amennyit én tudok a muglikról. Nem vagyok kifejezetten oda értük. Mindenesetre ha van lélekjelenléte ellépni mellettem, akkor nem erőszakoskodom, hanem utána indulok, de nem olyan biztos, hogy menni fog neki, ha meglát... úgy istenigazából.
Unszimpatikus vagyok neki, ebben biztos vagyok, még annak ellenére is, hogy fel-fel villan az arcán egy ártatlannak titulálható mosoly. Az ilyenekkel engem nem lehet átverni, elég hosszú ideig dolgoztam aurorként, hogy már zsigerből megérezzem azt, hogy ha valaki viselkedése sántít. Ez az egyik oka, a másik pedig az, hogy tényleg kevés olyan ember van, aki már az első pillanattól kezdve ilyen jól tudná fogadni a kifordult viselkedésemet, ‒ Persze. ‒ Teljesen egyértelmű a hangomból sugárzó határozottság. Még kissé magamat is meglepem vele, valószínűleg csak véletlen nyelvbotlás, sokkal jellemzőbbek szoktak rám lenni a kétértelmű megjegyzések... ‒ Ha ide is jönnek, azok csak diákok... Könnyedén el tudom ijeszteni őket. ‒ Szinte már érdektelenül rántom meg vállam, visszatérve az eredeti érdektelenségemhez. Így sokkal kényelmesebb hazudni is, na, nem mintha valaha is komolyabb fejtörést jelentett volna ez a számomra. Én, szegényke, még csak hírből sem ismerem a bűntudat fogalmát ilyen téren, így komolyabban - vagy talán semennyire sem - nem is gondolkozom el azon, hogy egyáltalán igazat kellene mondanom. Ahogy méregetem, nos nem sokra jutok. Valószínűleg előnyömre válna, ha legilimentor lennék, de azért annyira nem mozgatnak meg a hölgyemény gondolatai - vagy úgy bárkié -, hogy akár csak a legilimencia megtanulására elszánjam magam. Viszont ha a szeméből nem is tudtam olvasni, az feltűnt, hogy egy kissé kezdem már irritálni. Jól esően állapítottam meg magamban, hogy megint csak belerontottam valaki napjába és ha nem vigyorognék már amúgy is ilyen unszimpatikusan rá, akkor most biztosan elkezdeném. ‒ Persze-persze, de talán van némi igazság a pletykák mögött...‒ A mosolyom ördögivé avanzsálódik. Sohasem figyeltem igazán a pletykákra, azt hiszem a nevéhez híven szellem járta helynek tartják, de itt max bűnözők és diákok fordulnak meg leginkább. Ezt persze ő állítólag nem tudja, így talán ráijesztek egy kicsit, már ha sikerül... Elvégre, nemigen jár ilyen helyre olyan, aki amúgy fél a szellemektől. Én viszont elindulok előre, nem mintha komolyan azt szeretném, hogy velem tartson, számításba veszem azt is, hogy akár le is léphet, netalántán hátba támadhat. Elvégre, ki óhajtaná pont az én társaságomban felfedezni a Szellemszállást? Valószínűleg nem egy teljesen százas ember, de akár az is lehet, hogy csak mazochista. A kérdésére felvonom a szemöldököm és amolyan 'mégis mi a fene közöd van neked ehhez' fejjel pillantok rá. Egy darabig nem is válaszolok neki, inkább csak némán sétálok tovább, mintha meg sem hallottam volna. Hirtelen befordulok jobbra és egyszerűen csak minden finomkodás nélkül belököm az ajtót, és egy ugyanolyan bomladozó szobába lépek be, mint a legtöbb. Az egyetlen érdekesség, hogy egy, már majdnem a felismerhetetlenségig összezúzott zongora maradványai még fellelhetőek. ‒ Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy tanár vagyok? ‒ nevetek fel, mintha csak poénnak szánnám az egészet. Nem igazán áll szándékomban az orrára kötni, hogy mit is dolgozom de az sem érdekel különösebben ha megtudja. ‒ Gondoltad volna, hogy ez állítólag régen egy zeneszoba volt? Vagy legalább is valami hasonló... ‒ rúgok bele a zongora maradványaiba, minimális tiszteletet sem mutatva az elmúlt korok emlékeinek, majd sarkon fordulok és kiindulok vissza a folyosóra.
Egyre inkább azt érzem, hogy nem lesz őt egyszerű lekoptatni, pedig az a célom, hogy végre felszívódjon, helyette képtelenség váltani vele két értelmes szót, mert mintha az arcmimikája nem lenne összhangban a szavaival, vagy csak mindenre ráhúzható ez a rideg tekintet? Közben meg úgy néz ki a pasas, mint valami kiégett rocker, csoda, hogy nincs gitár a kezében, vagy nem lóg cigi a szájából, tudom is én. Valahogy meg kellene értetnem vele, hogy nincs szükségem a jelenlétére, a kezdeti kérdések is főleg azért történtek meg, hátha magától visszautasítja a lehetőséget, hogy ő mutassa meg nekem a helyet. - Szóval lazítani jöttél... érdekes, pont egy ilyen ütött-kopott helyre? Nem szoktak ide diákok belógni időnként? Nem félsz, hogy megzavarják azt a fene nagy lazításodat? - érdeklődő pillantással döntöm oldalra a fejemet. Méreget, vagy legalábbis nagyon néz, de hát az elmém nem épp száz százalékos, nem tud belőle sok mindent kiolvasni, mármint a szememből, csak nem legilimentor vagy hasonló, hogy az elmémet is megbuherálgassa. A vigyor viszont nem tetszik, az eddigi komor tekintete jobban bejött, ez inkább azt mutatja hogy szándékosan valami olyasmit fog művelni, ami nagyon nem fog tetszeni nekem, és hamar ki is derül, hogy úgy fest maradni akar, sőt engem kísérgetni. Nagyon nem lesz ez így jó. - Meg tudom védeni magamat és ez egyébként is csak egy romos ház nem igaz? - de nem, nincs visszaút, elindul előre, én pedig ha most szándékosan más irányba megyek az már feltűnő lenne. A jó életbe! Nem igazán tetszik a kialakult helyzet, nem ez kellett volna most ide. Fel kéne szednem azt, amit ide rejtettem. Nem arról van szó, hogy amúgy eltűnne és akkor már nem találnám meg, tényleg nem ez a gond, egyszerűen most ehhez nincs kedvem és mi van, ha aztán ki is akar kísérni? Elcsevegek vele, aztán meg nem hagy majd élni a végén, amikor el kéne húznia, hogy magamra maradhassak? - Na és mivel foglalkozol, amikor nem idegenvezető vagy? - bájos mosollyal sorolok be mellé, csak a fejemben pörögnek le a lehetőségek. Van pár. Tehetek úgy, mintha kedves lennék vele, elterelem szépen a figyelmét, aztán akkor csinálok majd valami csúnyát, amikor nem számít rá. Akár most is hátba támadhatnám, de az talán túlságosan is hirtelen lenne, főleg hogy nem tudom kicsoda, és hogy mennyire veszélyes, vagy mennyire jók a reakciói. Végső soron bevethetem azt is, aki vagyok, csak le kell vennem az ékszert és valószínűleg meg rá is hatással lesz a származásom. Ahhoz nagyon érzéketlennek kell lenni, hogy egy pasi ne reagáljon semmit se rám.
A hölgy igencsak hangulatromboló hatással van rám, na nem mintha olyan lelkesen toppantam be volna ide, még ha a belépőm dinamikusra is sikeredett. Már magában az idegesített, hogy ilyen kis kölyköket kell hajkurásznom még a munkaidőm leteltével is, az utolsó reményem az volt, hogy legalább akad itt egy ember akit kiakaszthatok. Aztán mit ad isten, pont belebotlok egy nőszemélybe, de kicsit sem sikerül feldobnia az estémet... Most komolyan, miért kell mindenkinek ilyen abnormálisnak lennie? Így min szórakozzanak az olyan elvetemültek, mint én? ‒ Hmmm, igencsak érdekes... ‒ jegyzem meg, bár, nem éppen ez rí le az arcomról. A tekintetem továbbra is rideg marad. Ha most nem is szórakoztat, akkor elérem, hogy később tegye meg. Ha mással nem is, akkor majd a ridegségemmel kiakasztom, van akinél ez jön be. ‒ Ebben az esetben nem lehet egy szavam sem, ha tényleg ennyire érdekel ez a hely ‒ rántom meg a vállamat. Bár, távozni azért még nem készülök. Még ha nem is kötöm az orrára, attól függetlenül nekem is van még itt dolgom. Elvégre, ténylegesen még körbe sem néztem, nem lenne szép, ha azok a is szaros kölykök csak úgy kisurrannának, amíg én itt cseverészek a hölgyeménnyel. ‒ Nem véletlenül keveredtem be, a környéken jártam, és veled ellentétben én már diákkoromban is szerettem idejárni. Megvan ennek a kis háznak a légköre, gondoltam, itt lazíthatok egyet. ‒ A szemébe nézek, miközben beszélek, de továbbra sem tükröződik az enyémben semmi. Inkább az övéire koncentrálok, kíváncsi vagyok, hogy ki tudok-e olvasni belőlük valamit. Érdekes és egyben irritáló egy nőszemély, nem tetszik, hogy ilyen nyugodt. Vajon mivel tudnám kibillenteni? A kérdésemre egy újabb sor áradozást kapok. Elég lett volna annyi is, hogy nem, a részletekre nem voltam kíváncsi, ellenben a végén igencsak egyértelműen kért fel a távozásra. Emiatt pedig már csak azért sincs kedvem elmenni, sőt. Egyenesen meghozta hozzá a kedvemet, hogy itt maradjak. Ismét csak az az előbbi kellemetlen vigyor terül el az arcomon. ‒ Itt lakok végül is nem messze, más dolgom igazán nincs, szóval ráérek. Ha meg már erre jártam, akkor miért ne tarthatnék veled? Elvégre, te nem ismered ezt a helyet, azt hiszem mégis csak eleget teszek a kérésednek, és körbevezetlek. Nehogy nekem bajba keveredj itt. Kövess! ‒ A vigyorom nem lankad, ahogy zsebre vágom a kezem, és ha követ ha nem, én elindulok előre. Végre egy helyzet, hogy tovább jussak az első pár méternél... Így legalább az idióta diri is meg lesz velem elégedve, hiszen leellenőriztem a helyet, még ha közben az egyik kedvenc időtöltésemnek is éltem.
Mázli, hogy nem vagyok egy ijedős típus, maximum akkor, ha arra van szükség, hogy mondjuk azt játsszam el. Ennek is meg van az esélye, és elég jól megy, legutóbbi is könnyedén be tudtam adni a Roxfortos kölyöknek, hogy én vagyok a szegény áldozat, pedig a sebeim még sokkal enyhébbek voltak, mint az auroré, akinek sikerült belém botlania, vagy nekem belé... teljesen mindegy, ő jött kis rosszabbul a kis találkozásból, nekem ez a lényeg, a többi nem számít és persze, hogy utána még egy kellemes kis estét is eltölthettem egy fiatal és enyhén szólva is lelkes kölyökkel. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen mázlim is lehet, szóval az ijesztő helyzetekből is jól jöhet ki a boszorkány, ha elég mázlista alkat, nekem pedig azért időnként szerencsére szokott lenni szerencsém is. - Oh hát tudod kinek mi az érdekes. A Roxfortos éveimben valahogy kimaradt, hogy benézzek ide, de mindig is akartam, most pedig pótolom, így igenis érdekes, még ha romhalmaz is. - mosolyogva rántom meg a vállamat a nevetését hallva. Na jó, már csak azt kellene elérnem, hogy elhúzzon, mert őszintén nem akarok most hosszasan diskurálni vele. Az tény, hogy játszadozni nem rossz, bár ez a külső nem az én stílusom, viszont most magamhoz akarom venni azt, amit ide rejtettem, ebben pedig nagyban akadályoz, hogy itt van és a nyakamon ragadt és ezzel határozottan jó lenne kezdeni valamit. - Hogy lehet csak erre járni? Véletlenül keveredtél be az ajtón? - érdeklődőn döntöm oldalra a fejemet. Nem izgat túlzottan a rideg tekintete, az ilyesmi nem ijeszt meg és a sodromból is nehéz kihozni, ha úgy akarom, bár azért megoldható, de az soha sem jó, ha morcosba megyek át, az senkinek sem hasznos. Az viszont tényleg fura, hogy miért tobzódik itt, egyáltalán miért rúgta be az ajtót hozzá? Mintha okkal jött volna, legalábbis a léptek határozottsága olyannak tűnt, mégis azt akarja beadni nekem, hogy csak erre járt... egy nem érdekes romhalmazba az ember nem megy be csak úgy, mert épp unatkozik és nem tudja mivel elfoglalni magát. - Oh nem, nem mondanám, de a Roxfortba jártam én is anno, szóval ismerem a falut, de most csak átutazóban vagyok, még azt sem döntöttem el meddig maradok, bármennyire is jó a vajsör a Három seprűben. Hát te? Itt laksz? Nincs dolgod máshol? Szívesen folytatnám a kis felfedező túrámat, téged meg úgy se érdekel. - legalábbis eddig ezt elég jól láttatta velem, szóval akkor miért is van még mindig itt? Fura alak annyi szent, már csak a gesztusai is. Többnyire nincsenek a helyén. Tény, hogy nálam is van, ami kissé el van pattanva, de azért nem ilyen szinten, mint nála. Valami tuti baj van a fejével, vagy túl sok volt a vajsörből? Nem hiszem... az aki sokat iszik nem így viselkedik, no meg nem is dülöngél.
Olyan kényelmesen rúgtam be a Szellemszállás ajtaját, mint régen minden egyes alkalommal, amikor még aurorként tevékenykedtem. Élveztem, mit ne mondjak, kissé nosztalgikus volt – mert igen, a nosztalgia szele még az olyan őrülteket is megüti néha, mint jómagam -, valamint maga a rongálás érzete, amit valószínűleg mindenki tud egy kissé élvezni, én meg pláne. Régen is sokszor gondolkodtam rajta, hogy vajon mi történne, hogy ha egyszeriben csak felrobbantanám ezt a helyet. Vajon a maradványok alatt találnék valami érdekeset? Jó kérdés, a késztetés mindig a téboly mélyen gyökerező alapérzéséből tör fel, de eddig valami mindig megakadályozott… Most viszont nincs semmi. Be lehetne balesetnek állítani, hogy felrobbant az egész kóceráj. A diákok meg… Nos, majd megsiratják őket a szüleik. Már ha egyáltalán tényleg itt vannak. Én ebben viszont kételkedem, és talán bizonyíték gyanánt bukkan fel egy igencsak szép hölgyemény előttem. A bájos mosolya majdhogynem lehervasztja az én vigyoromat. Nem ezt a reakciót vártam, azt akartam, hogy megijedjen, vagy bármi… ‒ Nézelődsz? Itt? ‒ Valamiért határozottan rám tör a nevetés, aminek persze utat is engedek. Tőlem megszokott módon persze, határozottan gúnyosnak hat. ‒ Nem mondanám híresnek, vagy érdekesnek. Az tény, hogy izgalmas lehet felfedezni, de semmi extra nincs benne. Ahogy mondod, egy romhalmaz. ‒ A mosolyom lehervad az arcomról, újra átveszi a megszokott ridegség. Kisebb szünetet tartok a következő felszólalásom és az előbbi között talán direkt, így is tovább elhúzva a nem válaszolósdit. Hátha ez egy kicsit majd irritálja. ‒ Ismerem, de se nem lakok itt, se nem vagyok idegenvezető, csak egyszerűen erre jártam. ‒ Egy lépést teszek előre, a pálcámat egyelőre az övembe tűztem, hátulra. Újra a hölgyemény arcára pillantok, de továbbra is csak pókerarccal szemlélem. Egy épeszű férfi talán már a nyálát csorgatná, de én nem érzem a késztest, hogy akárcsak a nevét megkérdezzem. ‒ Nem idevalósi vagy, mi? ‒ Még csak nem is reagálom le az előbbi nyafogós hangszínt. Megszoktam, nem egy hisztis liba jár a csoportjaimba. Csak annyi, hogy őket néha elnémítom, de amíg a hölgyemény nem viszi túlzásba, addig vele kegyes leszek, és kihagyom ezt a lépést az ismerkedésünkből.
Nem számítok rá, hogy ilyenkor bárki is lenne az amúgy is kellően romos épületben, bár persze aki elég bátor az miért fényes nappal rosszalkodjon? De ma nem láttam diákokat kószálni Roxmortsban, úgyhogy nem hiszem lenne olyan, aki későre maradt volna, hogy még itt ólálkodjon. Mégis megrezzenek, amikor hallom az ajtó csapódását. Mintha szándékosan lenne ilyen hangos, hiszen ha valaki nem akarja felhívni a figyelmet magára, akkor ennél sokkal csendesebb. Kivéve, ha elég balfácán ahhoz, hogy elszúrja a mozdulatot és véletlenül vágja be az ajtót, miközben nem is akarta igazán. Fene tudja, hogy melyikről van most szó. Még a földszinten vagyok és nem is igyekszem elrejtőzni. Ha már valaki jött, akkor nézzük meg ki az, végül is szórakozhatunk egyet, ez az egész arról szól. Ha félnék attól, hogy mondjuk aurorba botlom, vagy olyanba, akivel nem akarok összefutni, akkor valami kihalt helyen húznám meg magamat, nem pedig Roxmortsban flangálnék, amikor itt van a szomszédban a Roxfort egy kazal kölyökkel és a tanáraikkal, meg az időnként erre járó szüleikkel. Megfordulok és érdeklődve döntöm oldalra a fejemet, ahogyan végigmérem a felettébb különös alakot. Őszintén szólva elsőre nem tűnik veszélyesnek, mármint olyan értelemben nem, ami rám veszélyt jelenthet. Nem lebeg látványos glória a feje fejet és semmi hasonló, ami esetleg rám hozhatná a frászt, na nem mintha amúgy bármi rám hozná a frászt. Bájos mosolyt varázsolok hát az arcomra, az ördögi vigyora cseppet sem riaszt meg, én sem vagyok teljesen épelméjű miért is kellene tartanom olyantól, aki netán hozzám hasonló? - Szép estét! - karba fonom magam előtt a kezeimet és továbbra is csak lazán méregetem a nem épp hétköznapi kinézetű alakot. Nem vagyok oda az efféle különcségért. Nem szeretem, amikor valaki átszurkálja a bőrét. Ha valaki alapból is olyan mesésen néz ki, mint én, akkor azt ne rontsa el, ha pedig nem... annak már úgy is mindegy. A fickónak egészen helyes az arca, de ez a sok festék... be kéne vágni egy jó nagy adag vízbe az lehet, hogy javítana az összhatáson. - Nézelődöm, mint azt bárki tenné, hiszen ez a hely elég híres... hírhedt, gondoltam izgalmas lehet kicsit körülnézni benne. Te ismered, körbevezetsz? És te miért ólálkodsz itt? Ugye nem itt laksz? Ahhoz iszonyat lepukkant a hely, nem bírnék ki itt egy éjszakát sem. - az utolsó szavaknál a hangom egészen nyafogósra vált. Szándékosan. Mintha nem bírnék ki itt egy éjszakát sem... Hónapokat töltöttem el az Azkabanban, sokkal rosszabb körülmények között, ez nekem meg se kottyanna igazán, de vajon ő miért van itt és kicsoda? Előadom egyelőre az eltévedt turistát, vegyítve a buta szépséggel, akinek rémesen unalmas élete van és valami kis izgalomra és érdekességre vágyik.
A Szellemszállás... Régen, még Aurorként jártam itt párszor. Gyakran kötöttünk ki itt egy-egy nyom követésekor, de általában már a hűlt helyét sem találtuk a sötét varázslónak, ellenben, diákokét már annál inkább. Nem is értettem őket soha, mi olyan jó egy ilyen helyben? Na jó, tény, hogy én is igazán kedvelem, de alapvetően én egy kifordult ember vagyok, nem hiszem, hogy olyan átlagos ízlésem lenne, ami egyezik a diákokével. Viszont, a mai este sajnos nem a saját kényem-kedve miatt toppantam be ide, hanem mert a munka kötelez. Frics kiszúrt pár diákot a Fúriafűz környékén, és szerinte ide szöktek át. Sajnálatos mód pedig én voltam az ügyeletes pesztonka. A franc essen belé, hogy az évek alatt nem javult a savanyú képű szabálymániája. Az éjjellátó bűbáj segítségével végül is könnyedén eljutok az ajtóig, amit egyszerűen csak a lábam segítségével kinyitok. Valószínűleg elég hangosan, hogy ha tartózkodnak itt diákok, akkor száz százalékban biztosak lehessenek abban, hogy nincsenek egyedül. Megszólalni nem szólalok meg, had tojjanak csak be, ha már egyszer idemerészkedtek, és miattuk nekem is itt kell mászkálnom! Könnyedén forgatom az ujjaim között a pálcámat, miközben haladok előre, és azon gondolkozom, hogy hogyan is szivassam meg őket. Biztos vagyok benne, hogy jól a szívbajt tudnám rájuk hozni. Bár, valószínűleg már attól kikészülnének lelkileg, ha meglátnák, hogy én jöttem értük. Haha! Már a gondolattól is egy ördögi vigyor kúszik az arcomra. ‒ Szép estét... ‒ Nem várt eredményt hoz a keresgélés számomra. Egy nőt, egy igencsak szemrevaló nőt. Bár, az efféle ingerek az olyan beteg elméjű emberekre mint én, kissé gyengébben hatnak, így az előbbi ördögi vigyorom sem javul túl sokat. ‒ Nem mintha zavarni akarnálak, de mi járatban vagy erre? ‒ Továbbra is csak pörgetem a pálcámat az ujjaim között, mindennemű komoly érdeklődés hiányzik a hangomból, sokkalta inkább hallatszik ki belőle egy fajta szórakozottság, ami a beteg vigyorommal párosítva nem túl barátságos látvány. Kissé az aurori évekre emlékeztet ez a helyzet. Imádtam csak úgy felbukkanni a sötét varázslók előtt a semmiből, és feltenni nekik ezt a kérdést. De, hogy őszinte legyek, jelenleg fel sem merül bennem, hogy kivel is állok szemben. Nem ugrik be egy akta sem, nem mintha olyan sűrűen nézegettem volna őket. Mindig csak az adott emberrel foglalkoztam, aki a listámra felkerült.
Elvagyok a Szárnyas vadkanban, de azért időnként nem árt kicsit körülnézni a faluban, hogy ha beütne a baj, akkor merre a legjobb lelépni. Persze vannak lehetőségek és menekülési tervek is, de egyelőre még szívesen maradnék. Magam sem tudom, hogy pontosan mi is az ok, hiszen jó eséllyel máshol is találhatnék magamnak egy olyan játékszert, mint Brady, de nem biztos, hogy akarok keresgélni, most még nem. Először összeszedem magamat rendesen, felkészülök rá és persze keresek végre olyanokat, akikkel szövetségre léphetek, úgy már jóval könnyebb lesz. Fárasztó egyedül megoldani mindent sokkal könnyebb, ha vannak akik védik a hátadat, ha arra van szükség. Én is jobban élvezem, amikor nem egyedül kell megoldanom az összes létező problémámat. Ezúttal pedig felmérem szépen a terepet, ha netán el kell bújni, akkor azt nyilván egy ilyen helyen tudom a legkönnyebben megtenni, bár persze az is benne van a pakliban, hogy az ilyen helyeket gyakrabban is fésülik át, pont e miatt kell előre gondolkodni. Létrehozni egy-egy mágiával levédett szobát és persze pár fontosabb holmit is ide rejtettem el. Pont azért vagyok most itt, hogy megnézzem meg van-e még, amit pár nappal ezelőtt itt hagytam. Nem a legfontosabb, de teszt célra kiváló, hogy megnézzem, hogy vajon megmarad-e és persze, hogy feltérképezzem most, azóta járt-e itt valaki más, szintén akár hasonló célzattal, vagy mással. A Szellemszállás elviekben tiltott terület a diákok számára, de az sem lepne meg különösebben, ha időnként egy-egy megjelenne itt már csak a hecc kedvéért is. Persze azt nem hiszem, hogy bármelyik lenne annyira erős, hogy megtalálja azt, amit én rejtek el. Az itteni diákoknál azért jóval erősebb vagyok, még van mit tanulniuk, hogy keresztbe tudjanak tenni nekem, akár önkéntelenül is, főleg mert a Roxfort még mindig óckodik a sötét varázslatoktól, amiket én természetesen előszeretettel alkalmazok. Könnyed léptekkel szelem át a kis udvart, miután egy rásegítő bűbájjal ugrottam át a kerítésen. Sötétedik már, a nap perceken belül lemegy, de az éjjellátó bűbájnak hála ez nem jelent különösebben gondot számomra. Ilyenkor már végképp nem jár erre senki sem, hiszen közel az erdő széle, a falu lakosai már inkább az esti tevékenységeikhez készülnek, lassan a boltok is zárnak, mások pedig nem igen járnak erre, ha csak nem hozzám hasonló sötét alakok azok, akik szintén rosszban sántikálnak. Ők pedig nem fognak gondot okozni nekem, sőt talán még segíthetnek is. Megfordult már a fejemben, hogy a Szárnyas vadkan sötét varázslóival ismerkedem, de a legtöbben ott annyira lecsúszott és kopott alakok, hogy valahogy ehhez nem volt affinitásom, ennyire azért nem áll rosszul a szánom, hogy így le kelljen alacsonyodnom.
[font=Vernanda] Nem szereti a táskákat. Vagyis de, a mókás mintájú, alakúakat nagyon is, de amikor – és ez mindig így van körülbelül – elvszik benne valami, mert beleszór minden butaságot, nos, akkor nagyon utálni tudja az összes létező darabot. Jelenleg is ez a helyzet áll fent. Ácsorog az út szélén, emberek nemigen akadnak erre, de nem bánja, mert nem hallja senki, hogy milyen szitkokat szór szegény kiegészítőre. Nem szokása rondán beszélni, mások előtt, próbál leszokni a szitkokról, de ilyen helyzetekben lehetetlen! Vagy próbálja meg valaki. Az idő nem annyira kellemetlen, persze, egy vastagabb, kissé nagyobb szabású pulcsiban, mely leér majdhogynem a combja közepéig, sötét farmerban, és bakancsban indult ma kirándulni, és nem bánta meg, mert kellemesen érzi magát. Persze, a hosszú sétától kicsit kimelegedett, de nincs kedve kibújni a meleget adó pulóverből, hogy pár nap múlva szipogva, köhögve kelljen órán ülnie, és körmölnie. De mégis mit kutat ennyire? Semmi nagy dolgot, csupán egy elraktározott szendvicset, még a nap elejéről. A táska külsőre kicsi, de mivel ez a világ varázslatos, és anyja jóvoltából már régóta tértágító bűbájjal ellátott, nagy hátizsák belsejével lett megáldva. Vagyis jelenleg megátkozva, mivel, a mai nap vásárolt csecsebecsék, pennák, de még egy fésű is a kezébe akadt, holott nemigen szereti kóctengerét nagyon fésülgetni, de ott van. A szendvics azonban sehol, egyelőre.
Bő negyed múlva akad csak rá, mikor, egy az anyag „falán” elhelyezett zsebbe téved kis keze, és megleli. Hát persze, miért is gondolt volna elsőre erre? Nem is ő lenne. De így, most már nyugodtan mehet tovább, kezében a szendvicsével, szájában a falattal, és lábaiban a mehetnékkel. Nincs különösebb célja, vagy helye, és nem is várja senki sem, nemigen szokott ilyenkor találkákat leszervezni, mert hajlamos elcsatangolni, és a megbeszélt időre nem megjelenni. Jobb a békesség inkább. Még mindig falatozva érkezik meg a szállás közelébe, hogy rácsodálkozhasson a házra. Nyammogva figyeli, és szeretne egyszer be is jutni, de nemigen tudja, merre is van az út, sosem kereste, és nem is kérdezte senkitől sem. Sok pletykát hallott, bugyutábbnál bugyutábbakat, melyekbe akkor se hinne, ha fizetnének neki érte. Jelenleg inkább marad a nézelődés, hiszen egész csendes ezen a környéken a hely, nemigen mer erre talán jönni senki. Reméli, nem is fog, de ha mégis, akkor nem azokból a fajtákból, amelyek szekálni akarják majd. Vagy rosszabbak..
A vérből, amely a kezemre, és a ruhámra tapad, egyértelmű, hogy komoly a sérülése, nem is tudom véka alá rejteni az aggódásomat. Hajam csapzottan tapad a homlokomra, szinte a szemembe lóg, ahogy kisfiús riadtsággal nézek rajta végig. Pocsékul fest. Gyönyörű, mégis most olyan törékeny. Fel kell fognom lassan, bármikor elveszíthetem. Társak vagyunk, és felvállaltuk, hogy akármi történhet, mint ahogyan megtörtént a szüleinkkel. Akkor nem volt időm, lehetőségem gyászolni, de belémhasít a gondolat, hogy mással nem jövök ki ilyen jól. Tényleg nem. Hiába osztottak be más annyi tapasztalt auror mellé, most megint kezdhetném előlről a vadászatot, hogy valaki értelmeset találjak. Jó, talán van bennem így némi önzés is, de miért is lenne? Kedveljük egymást, azt vállaltuk, hogy összedolgozunk, a csapategységet már iszonyatos lenne megbontani. Nem mondom, hogy akkor feladnám az egész auror dolgot, de nem lenne ugyanaz. - Már nem fog, tényleg! – Igyekszem nem elvékonyítani a hangomat, s lelplezni az aggodalmat, nehogy félreértse, mert nem is tudom, hogy lenne-e mit. Végülis jól megvagyunk, ahogyan Bianca esetén még nem gondoltam semmi többre. Bár Marie jóval felnőttesebb mint Bius, vele sok mindenről tudunk beszélni, és az adott szó nála tényleg érték, igazi komoly lány. Meg hát ahogyan nézem, ő is munkamániás mint én, itt most csak arról van szó, hogy mi lett volna ha tényleg valami baja esik. – Ne... ne mozogj! – Rázom a fejemet. Annyit láttam, hogy mozdítható, hogy behozzam, de a gyógyítók fogják ellátni őt, teljesen felesleges terhelnie magát. Megfogom a kezét, hogy tudatánál maradjon, és a kandallót bűvölöm, jőjjenek már! Nyelek egyet, és visszatekintek rá, el ne ájuljon itt nekem. - Akkor máskor nem hallgatok rád. Nem válunk szét, és nem azért, mert ez a szabály, hanem mert.. – És itt végre lobban a láng, fehér taláros varázslók, és boszorkányok érkeznek. Elengedem a lány kezét, és eléjük sietek. Ugyan már pár szóban összefoglaltam a dolgot, de most megerősítem. Bólintanak, és hordágyat készítenek elő, amire óvatosan fektetik rá a szőkét. Haladok mellette, bicegve, a karomat a másik alá fogva. Nem hoppanálunk, hanem az egyik boszorkány egy betegszállításkor is használatos mágikus alagutat nyit az éterbe, amin át keresztül tud haladni a csapat. London, Szent Mungó. Úgy fél órával később lépek be a szobájába, őszintén szólva nem is tudom, hogy mit sikerült csinálniuk vele. Egy ideiglenes mankót kaptam, a karomat pedig lekezelték gyógyítalokkal, de még kell egy éjszaka, hogy hús és bőr képződjön rajta, addig kötés fedi. A leányzó fekszik az ágyon, megállok mellette, amíg magához nem tér, biztosan kapott valami ütőset.
Nem kellene egyedül az ellenség után vetni magamat, hiszen nem vagyok még képzett auror, van még addig jó másfél évem a suliból, de... az ember sem gondolkodhat mindig. Egyszerűen nem hagyhatom csak úgy futni, mert több fiatallal is ki tudja, hogy mit tett és ha elmenekül akkor nem tudhatjuk, hogy mi lesz még itt, nem tudhatjuk, hogy nem teszi-e ezt másokkal is. Igenis muszáj tennem azért, hogy elkapjuk és ne történhessen ilyen soha többé, mert azt se bírná el a lelkiismeretem, ebben is sajnos biztos vagyok. Hiába hogy meggondolatlan a tett, az emberben mindig van egy néha talán túlzott önbizalom, amikor biztos benne, hogy ő az, aki a jobb, na és persze ilyenkor lehet hatalmasat bukni, vagy... esni... csapódni, ahogyan ez most velem is történik. Nyekkenve kenődök a fára és a következő ami a szemem elő kerül az már újra az épület belseje. Rendesen hasogat a fejem, de igen ismer már annyira, hogy persze hogy nem magam felől kérdezek, hanem az fontos, hogy meg van-e a pálcám és hogy elkapta-e azt a rémes nőszemélyt. Nagyon remélem, hogy legalább nem volt felesleges a sérülés, amit sikerült összeszedni. - Az a fontosabb, hogy másoknak ne árthasson, te is tudod. - látom én, hogy fájdalmas a mosolya és ismerem annyira, hogy van eléggé elhamarkodott ahhoz, hogy ne figyeljen eléggé magára, hogy kiküszöbölje azt, hogy baja legyen, de én sem magammal foglalkozom, azt hiszem tőle sem várhatom el igaz? - És te... jól vagy? - fájdalmasan próbálom magam feltornászni, hogy felüljek kicsit. Nem könnyű, de nem foglalkozom azzal, hogy milyen erővel hasít a fájdalom az oldalamba, csak akkor, amikor feljebb tolom magam és a fadarab, amit a ruhám eddig ügyesen rejtett jó eséllyel még mélyebben fúródik az oldalamba. Itt már erőteljesebben nyögök fel, csak a lélekjelenlétem az, ami akadályozza, hogy ne kiáltás legyen belőle. - Ne csináld... most ne... Én mondtam, hogy maradj, nem hibáztál semmit. - a tűzre siklik a tekintetem. Ki fogom bírni, csak pillanatok kérdése, hogy aztán hamarosan több alak is feltűnjön, összesen három. Tisztogatók, helyszínelők. A nő az erdőben van... remélem, az ittenieket is el kell látni és jó eséllyel engem is, talán Nicolas sincs rendben. Mi ez az egész egyáltalán?
A szobában forgolódok, próbálok rájönni, hogy mi is lehetet a sav, amely kissé szétmarta az alkaromat, és az áldozatok fölé hajolva azonosítani, hogy ugyanazt ihatták e meg. Sokáig nem késlekedhetek, a szőkeségnek szükségem lehet rám, így már pattanok is ki az ablakon, persze a párnázás nélkül, úgyhogy mivel ki nem gurulom az esélyt, jól meg is roppan a bokám a magas miatt. Felszisszenek ugyan, de most a lány fontosabb, mint hogy leálljak nyivákolni. Pár pillanattal később már ott is vagyok, és bár nem tudom, hogy mi más tehetnék, csak a pálcámra tudok támaszkodni, hogy megoldjam gyorsan a helyzetet. Nem látok más lehetőséget, minthogy a fölé tornyosuló lény ellen valami brutálisat vessek meg, mert ha csak elvétem, Marianne élete oda. Hallom a reccsenés, ahogyan a karó áthatol a dög torkán, nem tudok szánalmat érezni. Odabicegek a társamhoz, igazából az sem érdekel, hogy nem fogjuk tudni kihallgatni a kígyóvalamit, az kicsit fontosabb volt, hogy elhárítsuk a közvetlen veszélyt. Amennyire csak tudom óvatosan, felkapom őt, miután zsebrevágtam a pálcáját, még jó, hogy előtte eszembe jutott, és amikor bent rákérdez, akkor mosolyodom csak el, s bólintok. – Biztos voltam benne, hogy nem is magaddal törődsz. – Fájdalmasan mosolyok, hiszen a karom és a lábam is fáj, de nyilván közel sem annyira, mint az ő tagjai, gondolom enyhén belészorult a levegő, amikor a fához lett kenve, én már csak a puffanást láttam. A tenyerem is véres, amikor a karomban hoztam akkor egyértelmű volt, hogy jó nagyot kapott. - Nem volt választásom. Leszedtem. De látod megint én vagyok a... hülye. Egy normálisabb társ kéne melléd, aki odafigyel rád. Nem tudom, hogy mit vesződsz velem. – Ha rohanok a nyomában, ahogyan kellett volna, úgy igazából fedeznem, akkor most nem került volna ilyen helyzetbe. A kandalló zúgni kezd, mindjárt itt vannak a gyógyítók, zöld láng villan fel, már működésben a hálózat.
Mások vagyunk, de talán pont e miatt kerültünk egymás mellé, hogy én is tanuljak tőle, egy kis laza spontaneitást, egy kis egyszerűséget, hogy ne vegyek mindent mindig halálosan komolyan, hogy próbáljam a dolgokat néha tényleg egyszerűbben és könnyedebben kezelni. Nem egyszerű ez, ezzel tisztában vagyok, mint ahogy neki sem könnyű alkalmazkodni hozzám, de azt hiszem már így is alakultunk kicsit. Kemény fejű, de hát én is az vagyok. Anyámtól ezt tanultam, figyelem és szabályok, ez a két fontos opció és most is e miatt van, hogy nem lesz bajom az ugrás után, hogy még csak meg sem rezzenek, már mehetek is tovább, viszont épp e miatt van, hogy nem számolok a következményekkel, hogy egyedül az erdőben már kevesebb esélyem van, főleg ha a másik erősebb nálam. Erre is oda kellett volna figyelni. Azért vagyunk csapatban, hogy egymást erősítsük, ha pedig külön válunk akkor ez az egész máris megbukott, mint jelen esetben, amikor végül nyekkenve kötök ki a fának csapódva. Nem figyeltem eléggé, de nem is veszíthettem a lányt... lényt szem elől. Nem volt jó megoldás, maximum csak jobb. Pedig mindig is ez volt anya első számú szabálya, hogy soha se válj el a társadtól, mert az ellenfelet elkaphatod később is, de ha meghaltál, akkor már elég nehézkessé válik a dolog. Nem nagyon veszem észre, hogy megérkezik, csak akkor kezdek el magamhoz térni, amikor már a kényelmesen puha kanapén fekszem. Fáj a nyakam és a hátam is úgy istenesen, de azért megpróbálok egy halk nyögés kíséretében feltápászkodni. - A pálcám... megtaláltad a pálcámat? - oké persze, hogy ez legfontosabb, mert az valahol az erdőben leesett. - Mi lett vele? - nem az számít, hogy velem mi van, el kapta? Ért valamit, hogy utána mentem? Remélem, hogy elkapta, mert iszonyatosan erős volt és ki tudja, hogy még milyen pusztítást vinne véghez a világban. Nem akarok újabb híreket hallani arról, hogy kiknek ártott, nagyon nem.
Nem, tényleg nem, csak én vagyok kötözködő, kell valami, ami felpezsdíti azt, hogy csak megyünk, és puszítjuk a gonosz felállást. Azt hiszem ő is unná magát mellettem, ha pusztán munkakapcsolatban lennénk, és nem viccelődnék néha vele valamennyit. A precizitása lenyűgöz, én csak úgy odavágok dolgokat, ahogyan sikerül, míg én ösztönből teszem, ő józan logikából. Ha mondjuk egy ablakon kivetődés közben megrándul a bokám, felüvöltök, és nem foglalkozom vele, és csak az akció végén esek össze, hogy utána napokig fájlaljam, míg neki arra is van figyelme, hogy a tompítóbűbájt húzza fel az ugrás előtt. Néha ugyan jól jönnek ezek az ösztönök, de nem tudnám eldönteni, hogy vajon melyik a célravezetőbb. Igaza van, többször kéne átgondoltnak lennem, de a szüleink halála óta amolyan faltörő kosnak hiszem magam. - Stimmel. Rinyálás abbahagyva. – Bólintok céltudatosan , és már mozdulok is mellette, hogy behatolhassunk a házba, és már lépdelünk is felfelé. A pálcám hegyém ott a fáklyabűbáj, amelynek nagy előnye, hogy lehet mellette mást is kilőni belőle, ennyivel vagyunk mi összetettebbek a mugli rendőrségnél. Felérve a furcsa látvány tárul elénk, őszintén szólva fogalmam sincsen, hogy a szőke térdeplő alak, egyátalán mit kortyolgat, ő iszik, vagy mással itat valamit, de gyorsan kiderül, hogy a tégely tartalma elég maró hatású, szinte a csontomig marja le a húst. Azt hittem, hogy vámpír, vagy valami kábító töltetetet itatott a suhanccal, szóval most éppen nem értem annyira a dolgot. Marie kiveti magát utána az ablakon, míg én az élesztgessel foglalkozom. Ahogyan körbenézek, a szétszórt fiatalok közül ketten már halottak. Arcuk teljesen el van szürkülve, valami félig kígyószerű teremtmény mérgezhette meg őket a szőkeség álcájában. Társam után lendülök ki, gyógyító nem vagyok, viszont nem hagyhatom egyedül őt. A földön érek talajt, és persze megint kimegy a bokám. Felvonyítok a kíntól, ez ma nem az én napom, hát persze. Nem érek rá ezzel foglalkozni, ha a másik bajban lehet. Messzebbről hallom csak meg a puffanást, amivel a fához csapódik. Nem is tudom, hogy az aggódás, vagy a harag uralkodik el bennem, nem vagyok képes józanul gondolkozni. Pálcámból egy kiélezett karó vágódik ki, és fúrja át a lény torkát. Bugyborékoló, sziszegő hang hördül fel belőle, majd eldől mint egy zsák. Odalépek, az arca helyén szürkés kígyótekintetet, amelyben lassan kihúny az élet. Mi a franc volt ez. Lehajolok a sérült lányhoz, és finoman megsimogatom az arcát. - Marie? – A dereka s a combja alá nyúlva megemelem, és beviszem a házba. Plusz súlyommal még jobban sántikálok. Amint beemelem a nappaliba, leteszem a kanapéra, és a kandallóban keresek némi hop-port, hogy értesítsem a minisztériumot, gyógyítókat küldjenek. Leülök végül a csajszi mellé, hátha magához tér.
Nem érzem pedig úgy, hogy olyan túl gyakran oktatnám ki, vagy jönnék valami fárasztó szentbeszéddel. Szerintem nem vagyok ez a típus. Persze, ha valami nagy marhaságot csinál, akkor igenis megmondom neki a magamét, hogy nem kéne, hogy máskor máshogy tegye, hogy jobban figyeljen oda, de nem vagyok kioktató. Társak vagyunk, nem vagyok a felettese csak azért, mert egy évfolyammal felette járok. Egyébként is gyakornokok vagyunk még mind a ketten, vannak mások felettünk, akik megmondják, hogy mi merre hány méter, nekik sokkal több joguk van véleményt nyilvánítani, mint nekünk, ez egyszerűen tény és kész. Egyébként sem gondolom magamról, hogy mindenható és tévedhetetlen lennék. Az idéző rúnát is ő találta meg, persze mázliból, hiszen azon az oldalon ment, de észrevette, szóval az ő érdeme. - Céltudatos vagy, maximum néha túlságosan vakmerő, de... ne most vesézzük ki a tulajdonságaidat, amikor nem tudjuk mi van odafent. - nem most kell elemzést végezni a képességeiről. Egyébként is szoktam én őt dicsérni, nem is ritkán. Nem kéne úgy állnia ehhez, mintha folyton csak leszólnám. Vannak hátrányos tulajdonságai, de azok mindenkinek vannak, szóval nincs vele baj. Nem lehet mindenki tökéletes, még én sem. Abból is látszik ez, hogy a lány, akit találunk nem pont áll meg, amikor felszólítom. Azonnal cselekedni kellene, de tudom, hogy nem tehetjük meg ezt aurorként. Egyszerűen a legnagyobb sajnálatomra, de nem lehet. Majd... talán ha valakiről tényleg biztos, hogy veszélyes, de róla még semmit sem tudunk. A sav viszont fröccsen, látom, ahogy Nicolas felkiált, de én nem teketóriázhatok. Ezt neki kell megoldani, az ablakot veszem célba és irány a lány után. Azt már nem tudom, hogy kint mi történik, csak rohanok, végig a fák mentén, a könnyített lépteknek hála csendesen, de mégis gyorsabban, mint az átlag. Mégis percek telnek el, amire végre lassítok, mert nem látok magam előtt senkit. Az erdő ezek a részen sűrűbb és sötét is. Elmormolok egy halk lumost. Tudom, hogy ezzel magamra is figyelmet vonok, de látnom is kell. Aztán már csak az erős taszítást érzem mag az oldalamnál, a karom mentén, és eltűnik a lábam alól a talaj. Ha tippelnem kéne, akkor úgy 4-5 métert repülök, amíg fel nem fog egy fa, amibe ütközöm egy halk nyekkenéssel. A pálcám elsötétedik, ahogy a szememre is leszáll az éj. Azt már nem látom és nem is érzem, ahogy a lány... lény... fölém tornyosul. Mindig maradj a társad mellett... ez az alapszabály, de én se tartok be mindig minden szabályt.
Már előre látom rajta, hogy készül megint valami szentbeszéddel. Na nem mintha ez baj lenne, végülis ő az idősebb, tapasztaltabb, ráadásul még él is. Nem, a ráadás az, hogy tisztelem, és nagyon is kedvelem, csak hát... Nem, tőle még az sem gond, hogy ha állandóan ellát valami jótanáccsal, még ha legtöbbjét már ezerszer hallottam tőle. Nem kezdek el vele erről vitát nyitni, de tényleg úgy viselkedik sokszor, mintha az anyám lenne. Talán azért teszi, mert tudja, hogy árvák vagyunk mi mindannyian? Vagy pusztán a munkakapcsolat miatt, mert úgy véli, jól kiegészítjük egymást? Akárhogyan is legyen, a többitől nem kaptam ilyen gondoskodást. Néha kedvem lenne csak úgy magamhoz ölelni, viszonozni a kedvességét, csak hát attól félek, nem tudná kezelni, mint ahogyan meglepődik akkor is, amikor egy pillanatra megszorítom a kezét. - Miben vagyok a legjobb...? – Kérdezek vissza egy pillanatra elkapva a tekintetét. Látom, hogy olykor elismerően vesz szemügyre, kikéri a véleményemet, de nagyon nehéz kitalálnom, hogy mi is a véleménye. Tudom, a jó tanár nem dicsér, de néha olyan jó lenne, ha tudnám azt is, hogy hogyan vélekedik rólam. Biztos, hogy kikérik a tapasztalatait. Na nem mintha a vezetőink visszajelzése érdekelne, csak hát ő... Mindegy is, ha eltalál egy halálos átok, legalább nem agyalok rajta annyit. Inkább belépünk, és felmegyünk az emeletre, ahol valami furcsak helyzet áll elő, hirtelen nem is nagyon tudok mit reagálni, ám miután én megyek elől, muszáj azonnal valamit lépni. Mégis Marie szavait hallom felcsendülni, és ez oly mértékben meglep, hogy bár a pohár elől kitérek, ám azzal nem számoltam, hogy a belőle kicsorgó folyadék ösztönösen felemelt karomra zúdul rá. Felkiáltok, de csak éppenhogy, majd rá is harapok a nyelvemre, viszont a pálcát sikeresen elejtettem. Jobb kezes vagyok, abban volt a pálca is, amire a lé folyt végig. A térdem közé szorítom a sérült végtagot, balommal nyúlok a pálcáért, és vízzel locsolom le a sav helyét. A semleges lé gyorsan segít, hogy oszoljon a füst, amely marja a húsomat, bár így is köhögök párat. Bólintok Marie-nak, aki sokkal ügyesebb, hát miért is ne lenne az. Addig a többivel foglalkozom. Bal kézzel sokkal ügyetlenebb vagyok, azt próbálom kideríteni, mit is tett a bulizókkal. Stimulával gyorsan felébresztem az egyiket, az csak valami összefüggéstelent tud kinyögni, hogy nem ember. Affrancba! A lány után vetem magam, még sérült kézzel sem akarom magára hagyni!
