2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Bár azt beszélik, hogy a legkísértettebb épület Nagy-Britanniában, ez koránt sem igaz, ám a roxforti diákok szívesen állnak meg itt egy kis nézelődésre roxmortsi kirándulásaik során. Az ordítások és vonyítások, melyek egykor a kis házból érkeztek, nem kísértetek voltak, hanem a vérfarkassá alakuló Remus Lupin. A szállást akkor építették, mikor az iskolába érkezett, hogy a többi diákra nézve veszélytelenül ott alakulhasson át. A szállásra kívülről nem lehet betörni, bár Fred és George természetesen megpróbálták; csak a titkos alagúton keresztül léphetünk be, melynek szája a Fúriafűz alatt található. Itt történt, hogy Harry először találkozott Sirius Blackkel, és megismerte ártatlanságát.
Azt hiszem a szeretetről, és egyéb nyálas butaságokról alkotott véleménye miatt is csak a naiv kicsi lány jelzőt kapná meg tőlem, ha hangosan is kimondaná az eszmefuttatását. Igen, mi nagyon különbözőek vagyunk. Szöges ellentétei egymásnak. Nem is teljesen értem Vladimir gondolatmenetét, miszerint mi valaha is képesek lennénk egy csapatban, egyként működni. Persze meg lehet ezt próbálni. Végül is miért ne. Ha már így ide vetődtem. - Hogy mi? Nem. Megfigyelő vagyok. - nézek rá picit meglepetten, amikor arról kérdez, hogy látó vagyok-e. Nem tudom honnan jutott eszébe, de annyira abszurdul hangzik, hogy szívesen felnevetnék rajta. Talán ő lesz a csapat szórakoztató mókamestere? Nem mintha szerintem bármi értelmes funkciója lenne egy ilyen titulusnak, és ezért bármi szükség is volna rá. Inkább csak egy halvány sejtésem volt, vagyis inkább következtetésem volt arra nézve, hogy valami el fog bénázni, semmit tényleges látás. Elég kis esetlennek tűnt ugyanis eddig. Ebből a megfigyelésből következtettem, bár arra nem számítottam, hogy ilyen hamar a csilláron fog kikötni. - Hosszú és bonyolult. Régóta árva vagyok. Ezért lettem auror. Tudni akarom az igazat. Erről is. De semmit nem tudtam még meg. - átfut a fejemen, hogy ne válaszoljak. Ennyit se. De ha már Sera és Aspasia is kiszedett belőlem ennyit, akkor ez a lány is meg fogja tudni. Ha másnem az említett kettőstől. Arra pedig, hogy ostobaságokat találgassanak rólam a hátam mögött semmi szükségem. Nem segítene csapattá válni. - Túl kíváncsi vagy. De néha csendes megfigyeléssel több információhoz jutsz. - ez csak egy tanács. Vagy megfogadja vagy nem. Az sem izgat ha nem. Legalábbis addig, amíg nem hátráltat a hozzáállása. A leírt betűk csak betűk. De a tettek sokkal többet mondanak. Ahogy lelkesedni kezd, és nagy örömében hasra is vágja magát csak felé fordulva felvont szemöldökkel nézek rá. Nem nyújtom a kezem. Nem segítem fel. Bár talán mások ezt tennék. De én végül csak sóhajtok egyet. Sok dolgom lesz ezzel a lánnyal, mire sikerül kikupálni. - Mindjárt. Nem vagyunk messze. Türelem. - válaszolom neki, amikor elunja a gyaloglást. Nem mondom, hogy rossz helyet talált, csak én már előkészítettem magamnak kicsit beljebb egy jobbat. Igazából még másnap, amikor megismertük Vladimirt. Amikor Aurumn-ön kezdene úrrá lenni az érzés, hogy jobb lenne visszafordulni, egyszerűen kézen fogom, és áthúzom az általam felállított bűbájon. Gyakorlatilag hatástalanítva azt erre lányra. Most már bármikor ide talál. Itt lényegében el is engedem. Hagyom, hogy embereket keressen, vagy épp egyéb bűbájokat szórjon a területre, ha ez megnyugtatja a pici lelkét. Sőt benyúlok a táskámba és adok neki egy könyvet, ami tele van mindenféle kiábrándító, és vedekező bűbájjal. Kezdheti azzal, hogy elolvassa, hátha tanul belőle valamit. Ha mást nem azt, hogyan álcázza a bénázásait. Mert így senki soha nem fogja komolyan venni. Nekünk pedig nem ez a célunk, hanem az ellentéte. - Aktiváld a szárnyad. Aztán ismerd ki. Apró mozdulatokkal. Nem is feltétlen repülés céllal. Csak próbálgasd. Milyen erő van benne, merre, mennyire fordul, milyen finom és apró mozdulatokat tud. - jelennek meg a szavak a füzetecskén. Vélhetően túl nagyot akart egyszerre lépni, ezért kötött ki a csilláron. De hogy ne legyen neki kellemetlen, ezért én is aktíválom a saját szárnyaimat, és mutatom a mozgásokat, amiket várok tőle. Nem mondom, hogy én tökéletesen tudom már használni őket, de legalább kezdem kiismerni. Persze nálam is volt, hogy a tisztás szélén álló fák ágaiba gabalyodtam. Éppen csak azt nem látta senki. De most legalább együtt gyakorolva juthatunk valahova.
Szerintem egyáltalán nem hülyeség az, ha valaki a barátság, a hűség vagy esetleg a szeretet erejébe kapaszkodik. Elvégre, miért is lenne az? Rendben, hugrabugos vagyunk, nálunk alapfeltétel az emberekbe vetett bizalom és igen, nekem is kellett már csalódnom olyanokban, akiket a barátaimnak mondtam azelőtt, de mégis... A szüleim gyilkosain kívül nem neheztelek senki másra sem. Még erre a lányra sem, pedig ő aztán itt-ott elég fura pillantásokkal illet. Nyilván úgy nevelkedett, ahogy a mardekárosok többsége. Az elit. Akik pazar bálokon és rendezvényeken vesznek részt az év minden egyes napján. Amikor a csillár irányába biccent, kelletlen húzom el a szám szélét, de nem nézek vissza egy pillanatra sem. Hülye voltam. Ostoba hiba volt azt hinnem, hogy egyedül kitanulom majd az újonnan kapott képességeim minden egyes csínját-bínját. Legközelebb talán nem ártana társat keresnem magam mellé, csak hát senkit sem ismerek a többi lány közül, szóval esélyesen nehéz menet lenne ez számomra. - Látó vagy? - szegezem neki a kérdést, miután felzárkóztam mellé, majd vesszük irányba közösen a kijáratot. - Előre megláttad, hogy felakadok rajta? Az eddigiek alapján ugyanis nagyon erős gyanú él bennem ezzel kapcsolatban. Esélyesen látja ugyanis a jövőt, tisztában volt azzal, mit fogok elbénázni, ezért követhetett. Még életemben nem találkoztam egyetlen látóval sem, állítólag ritka képesség és sokan nem is vállalják fel magukról, mivel a kiközösítés még a mágusok között is elég létező jelenség. Engem azonban leginkább felpörget a tudat, miszerint olyasvalakit ismerhetek, aki ezzel a tudással élhet együtt. Trewalney óráit is szeretem igazság szerint, szóval... - Nem, én... - harapom el a mondatot, majd csóválom meg zavartan a fejem, amikor a kis füzetecskében felbukkan az a bizonyos mondat. - Zavar esetleg? - köszörülöm meg a torkom enyhén sértődötten. Eddig még soha senki sem tette szóvá, hogy esetleg kotnyeles lennék. - Gondoltam, ha már mindkettőnket az a Vladimir választott ki, akkor kissé alaposabban megismerlek. Mi történt veled, hogy nem tudsz beszélni? - szegezem neki a következő kérdésemet, pillanatok alatt lerázva magamról az iménti sértettségemet. - Baleseted volt, esetleg így születtél? - vonom fel a szemöldököm, érdeklődve pásztázva a vonásait. Igen, kissé tartok attól, hogy letromfol, de akármilyen kellemetlen is a kérdésem mibenléte, nem szokásom magamban tartani. Roppant kíváncsi természet vagyok ugyanis, mindig is az voltam. - Ez szuper lesz! - csapom össze a tenyereimet lelkesen, majd vágódom is hasra az egyik, föld felett futó gyökérben. Káromkodva emelem fel az arcom, majd állok talpra, végül porolom le magam. - Bocsi - söpröm ki a hajam a szememből és - hacsak nem várt be - csatlakozom ismét a társamhoz. Hamar túl is teszem magam a történteken, hiszen szinte állandóan ilyesmibe futok bele. - Itt nem lesz jó esetleg? - torpanok meg végül, majd nézek körül, amikor egy - véleményem szerint - alkalmas helyre érünk. Fülelek, de senki sincs a közelben. Előveszem hát a pálcám, majd ha Hella is beleegyezik, felállítok egy-két védelmi bűbájt és egy emberkimutató-varázst is ellövök. Jól sejtettem, senki. Széles mosollyal az arcomon fordulok hát a lány irányába, majd szólalok meg ismét: - Oké, mik az alapok? - érdeklődöm izgatottan. Itt már bizonyára nem fogok beleakadni semmibe sem.
Inkább jó megfigyelőnek, mint jó emberismerőnek mondanám magam. Az emberek időnként elég furán tudnak viselkedni. Olyan dolgokért rajongani, amiknek semmi hasznuk, vagy olyan ideákba kapaszkodni, mint barátság, hűség, szeretet meg hasonló dolgok. Ezekből nem sokat tapasztaltam meg életem során, így nem is gondolom, hogy hasznosak lehetnének. Szerintem minden barátság közös érdekszövetség, a hűség megalkuvás, a szeretet meg olyan nyálas izé, amit a vesztes emberek hangoztatnak, hogy elviselhetőbb legyen a nyomoruk. Cinikus vagyok? Nos, igen. De ilyen az élet. Előbb-utóbb mindenki megtapasztalja. A kérdésére, hogy miért követtem pusztán jelentőségteljesen biccentek a csillár irányába. Szerintem nem kell ennél bővebb magyarázat erre. Tudni akartam, hogy a jövendőbeli szövetségeseim mennyire erősek, ügyesek, és talpraesettek. Eddig szegény, naiv hugrabugos lány nem teljesít valami jól. De ki tudja. Vélhetően Vladimir okkal választotta. Nekem pedig egyenlőre nincs okom kételkedni a férfi ítélőképességében. Akkor sem, ha elég vegyes társaságot sikerült összehoznia. Talán ennek a lánynak is csak megfelelő útmutatásra van szüksége, hogy kibontakoztathassa a valódi tehetségét, ami benne szunnyad. A magyarázkodására pedig csak megemelkedik az egyik szemöldököm. Az egyik első dolog, amit megtanítottak nekem az életben, hogy soha ne magyarázkodjam senki előtt. És ne is alázkodjak így meg. Felsőbb rendű vagyok ennél. De láthatólag ez a lány nem tanulta ezt még meg. Na sebaj. Lesz alkalma, miközben felkészülünk arra, ami ránk vár. - Mint említettem, erre valók a kiábrándító bűbájok. - erősítem meg, hogy jó lenne óvatosnak lenni. Mert abban igaza van, hogy kentaurok, és egyebek is mászkálnak az erdőben. Nekem pedig semmi kedvem konfrontálódni velük, hacsak nem muszáj. - Mindig ennyit kérdezel? - jelenik meg a kis füzeten a kérdés, miközben már az erdő mélye felé veszem az irányt. Itt a rengeteg, és a falu közt még messze nem vagyunk a megfelelő helyen. Vár még ránk egy kis séta, mielőtt elérnénk azt a helyet, amit pár nappal korábban kijelöltem gyakorló zónának magam számára. - Igen, és igen. - jelenik meg némi fázis késéssel a három szócska a füzeten a kérdés után. Mint említettem egy csapat olyan erős, mint a leggyengébb tagja. Most ezt a szegény hugrabugos lányt ítélem annak, így gondoskodnom kell róla, hogy ne okozza még véletlen sem a vesztünket. Ha ez azt jelenti, hogy vele kell gyakorolnom, amikor csak lehetőség nyílik rá, akkor legyen. Amúgy is azért mentem bele ebbe az egészbe, hogy fejlesszem magam, és erősebbé váljak. Bajom pedig nem származhat abból, ha ezzel a lánnyal töltöm az időt, és gyakorolunk. Amúgy is össze kell szoknunk. Még Vladimir is ezt mondta. Legalább nem lesz annyira unalmas, mintha egy magamban lennék.
Mondjuk, esélyesen nagyon jó emberismerő lehet, mert tényleg naiv vagyok. Ez egy nagyon-nagy hibám, amin már dolgozom jelenleg, de szeretem a jót meglátni az emberekben. Na, nem mintha nem lenne egy bizonyos egyén, akiről már az első pillanattól fogva a legrosszabbat feltételezem állandóan. Dwight Jennings... A sakk klub óta nem kedvelem őt és a viselkedése alapján nem is teszem rosszul. Eddiet pedig kifejezetten féltem tőle. Nem szeretném ugyanis, ha az öcsémből is hozzá hasonló alak válna egy napon. Iszákos bunkó. Azt hiszem, ez a két szó jellemzi őt a leginkább. Arra azonban, hogy mekkora hibát vétettem azzal, hogy ide jöttem gyakorolni, már az ő szavai előtt is sikerül rájönnöm. Ahogy arra is, hogy máskor figyelnem kell arra, ki járkál a nyomomban. Ha Eddie vagy bárki más követ egészen idáig, akkor igen nagy bajba keverhetem magam és az újdonsült angyalokat is. Eszem ágában sincs nekem lenni a bűnbaknak, szóval talán nem ártana fejlesztenem a hatodik érzékemet is. Habár, a lopakodásban soha életemben nem volt még tapasztalatom. Nem vagyok én kém... - Igen, erre valahogy én is rájöttem - biccentek egyet, immár két lábon a földön állva, amikor a levegőben megjelenik a szavacska. Kissé fura számomra ezen a módon kommunikálni, mármint olyasvalakivel, aki nem a saját hangján válaszol nekem, de nyilván ezt is meg lehet szokni idővel. - És miért követtél pont engem? - húzom el enyhén a szám szélét, hiszen ő és én... Hát, nem áll szándékomban megbántani, ezért se mondom ki hangosan, de személyiségileg igencsak két ellentétes világ lehetünk. Belőle süt az önbizalom és az erő, én azonban nem rendelkezem eme tulajdonságokkal, melyek hiánya miatt sokszor bénázom el a helyzeteket. Mint ahogy azt most is tettem. - Eszembe jutott, de féltem, hogy ott meglát valaki - csóválom meg a fejem, majd még a vállamat is megrántom mellé. - Ha valaki pont arra flangál... És nem kötelező embernek lennie. Egy kentaur is kotyoghat ki olyasmit, amit esetleg nem kellene - dünnyögöm, hiszen tudom jól, milyen lények élnek a Tiltott Rengetegben. Vannak emberi tudattal rendelkezőek is, mint amilyenek az imént felhozott kentaurok. - Esetleg néhány biztonsági bűbájt szórhatnánk a hely köré - osztom meg vele a gondolataimat, miközben automatikusan követem őt. Természetesen, nem olyanokra gondolok, amelyek a Roxfortot is védik, hiszen azok többsége nagyon magas szintű varázslat, de a szimpla riasztó-mágia is képes kellőképpen hatásos lenni. - És most velem fogsz gyakorolni? - kotyogom, ártatlan képet vágva a kérdésem mellé. - Megtanítasz, miként használjam a szárnyaimat? Ő volt az utolsó tippem, mint szabadidős partner, de ha már így alakult, hát állok elébe. Nem tűnik rosszindulatúnak, még abban az esetben sem, ha néha kissé lekicsinylő lenne velem szemben. Nos igen, azt hiszem, pont ez az a tulajdonságom, amit fejlesztenem kellene... Nem bízhatok meg benne csak azért, mert volt olyan kedves és leszedett a csillárról!
Persze, hogy nem tűnik fel számára, hogy követtem. Egyrészt mindig is sajátságosan csendesen tudtam lopakodni. Erre nagyjából attól a másodperctől következetesen tanítottak, hogy járni megtanultam. Másrészt valahogy elég fiatal, és naiv lánykának tűnik a szememben ahhoz, hogy akkor se vegyen észre, ha direkt feltűnően tettem volna. Ez pedig baj. Ha legközelebb nem én, hanem valamelyik barátnője, vagy akárkicsodája követi, és lel rá így, abból komoly gondjaink is származhatnak. Nem csak neki, de az egész átokverte kis csapatnak. Bár gondolom akkor Vladimir is közbeavatkozna. Bár őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mivel töltheti a férfi az idejét, amikor éppen nem nekünk tart órát. Talán éppen minket tart szemmel valami módon. Elvégre feltűnően sokat tudott mindannyiunkról. Többet a kelleténél. Más talán rögtön leszedte volna onnan szerencsétlent, én azonban még hagyom egy kicsit lógni. Had tanuljon a saját hibájából. Legközelebb ezzel biztosan nem itt próbálkozik majd. Amikor a nevemre kérdez rá, akkor csak bólintok. Legalább ezt sikerült megtanulnia. Remek. Első lépésnek. Mondjuk. Csak tudnám, hogy mi a fenének vesződöm itt vele, ahelyett, hogy a saját dolgommal foglalkoznék, ahogy eddig mindig is tettem. Amikor kifakad, akkor végül is lelebegtetem. Nem volna szerencsés mások figyelmét is magunkra vonni. Talán ennyi is elég lesz számára leckének. - Követtelek. - vonok vállat, miközben megjelennek a zöld betűk előtte a levegőben. Mintha ez teljesen normális, és hétköznapi dolog volna. Pedig még számomra sem az. Általában nem érdekelnek mások annyira, hogy energiát fektessek a titkaik kitudakolásába. Persze most hazudhatnék is. Mondhatnám, hogy én is csak gyakorolni akartam. De én nem vagyok olyan ostoba, hogy zárt térben próbálgassam a szárnyaim. Egyébként is felesleges volna ködösíteni neki. Óvatosan körül pillantok. Majd előkerül a jól ismert füzetecske a pennával. - Szárnypróbálgatásra nem alkalmas a zárt hely. Már tudod miért. Nyílt terep kell, mint a Tiltott rengeteg egy eldugott tisztása. Kiábrándító bűbájjal természetesen. - nem adok további magyarázatokat. Szerintem ez is elég oktató jellegű volt. Egyszerűen elindulok kifelé az ajtó irányába. Ha esetleg magától nem követne, akkor az ajtóból még visszanézek rá, és intek felé egyet, egyértelműsítve, hogy most mit is várok tőle.
Igazság szerint, fel se tűnt számomra, hogy bárki is követett volna idáig. Csupán egy lány vagyok a sok közül, nem pont olyasvalaki, aki bármilyen szinten is jártas lenne abban, hogy kiszagolja, ha valaki esetleg a nyomába eredne. Pedig pont azért csatlakoztam Vladimir csapatához, hogy erősebbé váljak... És azt hiszem, ennek az az alapja, ha odafigyelek arra, hogy mi van a hátam mögött a múltamon kívül. Elvégre, bárki megpillanthat itt és abban az esetben nagyon, de nagyon hamar lebuknék, majd rántanám magammal a társaimat is. Fogalmam sincs, mit lenne képes a mentorunk lépni ebben az esetben, de abban biztos vagyok, hogy nem hagyná annyiban a dolgot. Esélyesen minden érintett emlékeit törölné, mindenkiét, aki valaha is kapcsolatba került velünk. Elvégre, ő egy angyalhoz hasonló lény, nem igaz? Simán megtehetné. Nyilván nem is telne olyan sok erőfeszítésbe részéről a megoldás. Én pedig pont azért jöttem ide, hogy fejleszthessem azt az erőt, amit tőle kaptam. Alkut kötöttünk vele, csupán pár percnyi segítséget kér tőlünk a céljai elérése érdekében, de utána ahhoz kezdünk a képességeinkkel, amihez szeretnénk. Nem is áll szándékomban elpazarolni ezt az értékes lehetőséget... A szüleim gyilkosának a sírban a helye, ha pedig az aurorok nem képesek rá, majd lépni fogok én. Ezzel a hatalommal a kezemben gyerekjáték lesz minden, előtte csupán annyi a dolgom, hogy gyakoroljak. Sokat. Mi több, még annál is többet. A fene nagy gyakorlás révén pedig hamar a csilláron is találom magam, a felsőmnél fogva lógva lefelé, miközben minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy legalább a pálcámat kihalászhassam a farmeremből. Hát, valahogy nem jön össze... És még ama tervem se sikerül, hogy legalább a ruhám elszakadjon, én pedig a földre zuhanjak. Ilyenkor bezzeg tart az anyag, míg sok más esetben már egy érintéstől elszakad... Na, szép, mondhatom! - Te... - tátom el a szám döbbenten, amint megpillantom Hellát belépni a helyre, miközben azért rendesen el is önti a pír az arcomat. Még szerencse, hogy nem más akadt rám, de még így is kínos ilyen helyzetben mutatkozni mások előtt. Főleg egy másik angyal előtt. - Hella, igaz? - teszem fel a kérdésemet, magamban abban reménykedve, hogy csak néma, de nem süket. Az ismét csak egy kellemetlenül kínos szituáció lenne számomra. Amikor előveszi a pálcáját, már előre örülni kezdek annak, hogy végre lekerülök innen, de helyette csupán néhány, zölden világító betűvel találom szembe magam. - Gyakoroltam - felelem enyhén indulatosan. Nem szoktam ilyen lenni, de a fenének sincs kedve örökké a csilláron lógni. És tényleg nem is áll szándékomban itt és most kérdésekre válaszokat adni. - Lennél olyan kedves és leszednél végre innen? - fakadok ki végül, de mire eljutok a mondat végére, már érek is talajt biztonságban. Felsóhajtok a megkönnyebbüléstől, mivel nem szívesen törtem volna el egy csontomat sem. - Köszönöm - porolom le végül magam ott, ahol csak szükséges, majd egyenesedem ki ismét. - Mi járatban erre? - szegezem neki a saját kérdésemet, egy pillanatra se belegondolva abba, hogy esetlegesen engem követett. Elvégre, mi célja lett volna vele? Persze, hálás vagyok, amiért így alakult, mivel egyedül aligha jutok le onnan, de akkor is... Talán ő is gyakorolni szeretett volna?
Félek-e ettől a helytől. Nem. Sokkal ijesztőbb helyekkel, és helyzetekkel is volt már dolgom. Azon kívül nem szokásom múltbéli legendákon rágódni. Teljességgel felesleges időpocsékolás volna. Egyébként sincs semmi közöm valami évekkel ezelőtt idejárt vérfarkas fiúhoz. Jó rendben. Az egyik fő életcélom vérfarkassá válni. A legtöbben el sem tudnák ezt képzelni. Nem értenék meg. Félek, hogy sok újdonsült Angyal társam sem. De engem részben egy ideig vérfarkasok neveltek. Számomra ez épp olyan természetes cél, mint mondjuk akinek több generációs foglalkozást űz a családja, akkor ő is elsajátítsa azt a szakmát. Ha pedig már az Angyaloknál tartunk, nos ez egy elég összezavaró dolog számomra. Eddig nem voltam csapatjátékos. Mindig is magányos farkasként gondoltam magamra. Olyasvalakinek, aki mindig mindennel egyedül boldogul. Ők viszont foglalkoztatnak. Bosszantóan gyakran térnek vissza a gondolataim hozzájuk, és Vladimir szavaihoz. Mindenhez, amit tanított eddig. De ez nem csak ennyi. Minél több óránk van, minél többször futunk össze, annál jobban kezdünk kötődni egymáshoz. Én pedig nem vagyok hozzászokva, hogy bármit is fel kéne fednem magamból. De vajon képes leszek megtalálni az egészséges állapotot, amikor együtt működöm velük, beszélek hozzájuk, válaszolok a kérdéseikre, de meg is tartom a magam sötét kis titkait? Aggasztó egy dilemma. Viszont azt nem mondtam még, hogy minek is jöttem ide? Nos ennek köze van ahhoz a szerencsétlen kis Hugrabugos lányhoz. A cinikus énem simán ügyetlen bugrisnak könyvelné el. De most már egy a csapatunkból. Nem értem Vladimir motivációját, ami oda vezette, hogy bevegye ezt a lányt. De a csapat csak olyan erős, mint a leggyengébb tagja. Ő pedig igazán elveszettnek tűnik számomra. Legalábbis időnként. Szóval, amikor megláttam magam sem tudom, hogy miért kezdtem követni. Persze tisztes távolságból. De azt hiszem jól is teszem. Ezen kívül nekem sem ártana gyakorolni a következő találkozó előtt. Talán közösen Autumn-nel mindketten fejlődhetünk, és párban kevésbé kockázatos a dolog. Még Vladimir szerint is. Amúgy is kedvelem ezt a helyet. Többnyire csendes és nyugodt. Néha akkor is ide jövök, ha egyszerűen kell egy távoli hely, ahol senki nem zavar meg semmiben. De alig, hogy belépek a földszintre máris meghallom a segélykérő hangokat. Hmm. Ez gyors volt. Lassan félrebillentett fejjel sétálok be Autumn látóterébe. Egy hosszú pillanatig érdeklődéssel nézem a vergődését, ahelyett hogy leszedném onnan. Aztán egy lassú mozdulattal pálcát húzok, de csak a levegőbe írok vele szép zölden világító betűkkel. - Angyalkám, Angyalkám mit keresel te ott? - ha kicsit gúnyosabb kedvem lenne, akkor hozzátenném, hogy nem a szárnyaival kell portalanítani a csillárt. De végül is úgy döntök, hogy megszánom a lánykát, és egy pálcaintéssel egyszerűen lelebegtetem a földre a bajbajutott lányt, hogy továbbra is fürkésző, érdeklődő tekintettel nézzek rá.
Hogy félek-e ettől a helytől? Egyértelműen igen. Mindig is tartottam tőle, hiszen a társaim szóbeszéde alapján sok kísértet lakott itt annak idején. Végül azonban fogtam magam és némileg több időt szenteltem arra, hogy a legenda után járjak... Vérfarkas, ember! Állítólag egy volt roxforti diák üvöltései voltak azok, miközben átalakult. Nem állítom, hogy ettől sokkal jobban érezném magam, de legalább már megvannak a miértek. Ez pedig némileg más szemszögbe helyezi a dolgokat részemről. A szellemektől félek, a vérfarkasok pedig... Nos, tőlük mindig is tartottam, de ezzel az új erővel már aligha akadna gondom lerendezni egy ilyen lényt. Nem mintha szándékomban állna próbálkozni, hiszen a fene se tudja, mi minden lapul meg bennem, ami veszélyes lehet. A végén még a földdel teszem egyenlővé ezt a helyet. Most pedig pont azért vagyok itt, hogy gyakorolhassak. Az első gondolatom a Tiltott Rengeteg volt, de - őszintén szólva - kissé tartok attól, hogy valami rám támad. Még abban az esetben is, ha képes lennék megvédeni magam. Köszönöm, de nem kérek belőle. Talán társakkal jobb helyzetben lennék, mint egymagamban, de a többieket nem ismerem és nem is áll szándékomban a nyakukra járni. Egyébként is mindig mindent elrontok, a fenének sincs kedve több szem láttára lejáratni magát. Nem, a jelenlegi célom az, hogy a legközelebbi csoportülésen vagy mifenén sokkal ügyesebb legyek. Mert azt biztosra veszem, hogy a többiek is azzal töltik az idejüket, hogy némileg jobban elmélyedhessenek az új képességeikben. Tehát, a délelőtt folyamán segítettem Eddienek a leckéjében, hogy ne panaszkodhasson, amiért szinte folyamatosan lerázom őt az utóbbi időben, majd egyenesen erre vettem az irányt. Az öcsémet nem könnyű feladat lerázni magamról, általában nem is járok túl sok sikerrel a próbálkozásaimmal, de ha foglalkozom vele, akkor általában nem kérdezősködik azt illetően, hogy merre is megyek a szabadidőm további részében. Ma a repülés gyakorlását tűztem ki magam elé célul, hiszen szerintem ez a legalapabb olyan dolog, amit egy angyalnak tudnia kell. Eleinte csupán pár centire sikerül felemelkednem a talajról, majd a mennyezetig, végül - valami ostoba hiba folytán - ereszkedés közben a csillárba akad a felsőm, én pedig rajta is maradok. Kétségbeesetten próbálkozom kiszabadítani magam, természetesen sikertelenül... - Segítség! - szólalok meg, habár nem hiszem, hogy bárki is hallana engem. - Hé, valaki! Segítség! - erőlködöm, miközben igyekszem minél jobban kalimpálni, hátha a csillárral együtt sikerülne földet érnem vagy legalább a felsőm anyaga megadná magát és egy reccsenés kíséretében vágna a padlóhoz. A fene se bánná, ha eltörném bármimet is, a lényeg az, hogy szabaduljak innen. Mert hogy miként fogom ezt az egészet megmagyarázni annak, aki valami orbitális véletlen folyamán rám akadna, arról még fogalmam sincs...
[You must be registered and logged in to see this image.] A bátyám, nos… nem a legélesebb kés a fiókban és erre nagyon korán rájöttek a szüleim. Mondjuk nem az éleslátásukon múlott, hogy felismerték, hogy velem jobban járnak, eléggé erős jeleket kaptak, amikor a bátyám a kviddicsen és a repüléstanon kívül mindenből rémesen állt és a Roxfort hetedik évét még meg is kellett ismételnie. Ez az iskola büszke az oktatására, meg is követeli a tanulást, de azért buktatni még is csak kivételes esetekben buktat, tehát Marcus valóban veszett ügy volt még az ő szemükben is. Egészen addig, míg az a gyógyító lány, Emma fel nem karolta és át nem segítette a következő évben a vizsgákon, de aztán megromlott a kapcsolatuk, amikor elkezdtek járni, de a bátyám nem volt hajlandó megváltozni érte. Az a csaj meg olyan galamblelkű, hogy előbb etetné meg a saját karjával az éhező thestrált, mint hogy végignézze, ahogy elpusztul. Én is szeretem az állatokat, jobban, mint az embereket, de nem adnám fel önmagam úgy, ahogy ő teszi, éjjel-nappal segítve akin csak tud, annak ellenére, hogy vérfarkasként még mindig van, aki megnézi. Mindegy is. Kicsit felszalad a szemöldököm, mikor azt mondja, hogy jó tanár lennék, végül is nem teljesen alaptalan, mert élvezem, ahogy magyarázok és ahogy neki és Katherine-nek is sikerélménye volt, de vajon ez elég? Ha mindenkinek olyan elvárása van, mint Adorának a bizalommal, tanár-diák kapcsolattal, akkor lehet nem nekem való. Bennem is van együttérzés, csak nem annyi, hogy pátyolgassam az embereket és megtöröljem az orrocskájukat, főleg nem már azelőtt, hogy megpróbálták volna és elbuktak volna. - Ha-ha, nagyon vicces. - mondom kicsit megforgatva a szememet, de érzem a hangján meg látom is, hogy a figyelme már a familiárisra összpontosul és cseppet sem rám. Viszonozza a bókot, amire én csak biccentek, bár éppen olyan jól esik, mint neki az enyém, aztán csak összefont karokkal várom, hogy kiélvezze a pillanatot és esetleg arra kerüljön a sor, hogy az okklumenciáról beszéljünk, amikor egyszer csak felugrik és elkezdi pakolni a dolgait, már amit nem olvasztott be a füstbe. Mi a franc van mostanában a lányokkal? Alison is hirtelen hagyott faképnél, most meg Adora szalad el, arról inkább nem is beszélek, hogy Katherine pofonnal távozott Lizzy meg körülbelül sikoltva és átkozódva, nyugodtan elköszönni és befejezni egy beszélgetést már luxus? - Katalónia? - kérdezek vissza, de már körülbelül el is suhan a vörös üstökével és a vörös szőrpamacsával együtt, mi pedig a farkassal csak összenézünk, aztán ahogy van a hely, még lazán belerúgva az üstökbe és elmosva a felrajzol pentagrammát a földön távozunk is. Nem az erősségem a takarítás, ellenben ez a meghívás megmozgatja a fantáziámat. Nem hittem volna, hogy az egész nyarat végig kell várnom az órára, de lehet, hogy ilyen formán egészen megéri, főleg, hogy körülbelül egyszerre van a születésnapunk, tehát lényegében nekem is ajándék - legalább is már fogalmazom a szüleimnek, hogy mégis miért kéne elengedniük a tanítás első hetéről, bár akkor általában még nem sok minden történik. Minden esetre olyan csendesen, ahogy jöttem, távozok is, minden siettségtől mentesen, hogy mielőtt vége a Roxmortsi hétvégének még betérjek a Három Seprűbe egy vajsörért. De szigorúan csak egyért.
// Én is köszönöm a játékot, eredményes idézés volt, azonnal vagy négy képességgel.
[You must be registered and logged in to see this image.] A bizalom kényes dolog. Sosem tudhatod, hogy mikor éred el valakinél, hogy bizalmába fogadjon. Kedvelem Corvust. Értelmes, nyugodt és legfőképpen rokonlélek. Jó érzés, hogy nyit felém, igazán értékelem, de képtelen lennék kifejezni ezt felé. Nem vagyok jó a hálában. Inkább úgy fejezem ki, hogy nem mondom el senkinek a titkát, minthogy megosszam az enyémet. Félek triviálisnak tartaná őket. Ahogy anyám annak idején az álmaimat. Vagy azt, hogy éppen ki tetszik az iskolából. Egy idő után megtanultam, hogy senkit nem érdekel rajtam kívül. Az én életemben nem csak a születés és a halál magányos, de minden e kettő közt is. Az auror szakon nem lepődök meg. Minden család álma, hogy fia, unokája, örököse aurorból Miniszter legyen. Ez az az út, amit gyermekeiknek szánnak, amiben pénzt, kapcsolatokat és alkalom adtán vért is áldoznak. Corvus magabiztossága csak egy pillanatra lep meg, de aztán rájövök milyen jó lehet neki. A bátyjával már nem számolnak, így egyedüli fiú örökös. Minden érte van. Irigykedve megcsóválom a fejem, de közben féloldalas mosollyal nézem az üstöm. Jó neked barátom, jó neked. - Érdekes mix. – Válaszolom leplezve meglepettségem. Igazából nem ismerem olyan jól, hogy legyen bármi okom meglepődni. – Szerintem jó tanár lennél. – Tudom, azt mondta utoljára, de őszintén annak illik be a leginkább. Legalább is az én elképzeléseim szerint. Persze, lehet nincs igazam. Mint mondtam a barátságunk gyermekcipőben jár. Majd, ha jobban megismerem újfent véleményt formálok. - Benned kételkedtem. – Vágok vissza szórakozottan, de persze nem így van. Ha kételkedtem volna benne nem őt kérem meg. Ginát is meg tudtam volna. De valahogy jobban bíztam Corvusban, magam sem tudom miért. – De a végén remek tanárnak bizonyultál. – Biccentek felé, majd sütkérezem dicséretében. Lehet meglepő azok számára, akik nem ismernek, de ritkán dicsérnek meg. Mindenki elvár tőlem mindenfélét és természetesnek veszik, hogy tökéletesen teljesítem azokat. Pedig nem egyszerű és nem értelemszerű. De mégis milyen lenne, ha Adora McGalagony mások dicséretéért kuncsorogna? Szánalmas. Figyelem, ahogy az állatok ismerkednek, majd a familiárisom…Merlinre milyen fura érzés ez! Szóval a róka játékosan megharapja a farkast és elrohan előle. Játszani akar. Egyem meg. Elgondolkodva nézek a zongora irányába. Kedvem lenne játszani nekem is a magam módján, de tekintetem megakad az órán. Néhány szám leesett róla, de tökéleten le tudom olvasni, hogy késésben vagyok. - Basszus! – Felpattanok és a familiárisom is azonnal elfelejti a bohóckodást. Dolog van. – Ne haragudj, de elkések. Majd máskor viszonzom a segítséget! – Összeszedem a cuccaimat; az elgurult pálcámat, az elhagyatott taláromat. – Jut eszembe! – Fordulok vissza az ajtóból. – Ha van kedved gyere el velem Katalóniába szeptember első hetében. Ez a szülinapi ajándékom anyáméktól és vihetek valakit. Gondoltam jó környezet lenne Okklumencia tanulásra. – Biccentek neki nyomatékosan, s mielőtt válaszolhatna lerohanok, majd a végig futok a nem rég megjavított járaton és 10 perc késéssel jelentkezek az éjszakai őrjáratra. Sarkamban az égő vörös árnyékommal, aki most már szerves része lesz az életemnek. Nos, ehhez még hozzá kell szoknom.
[You must be registered and logged in to see this image.] Bólintok, sejtettem, hogy marad, de ha magától nem meséli el a miérteket, akkor nem kérdezek rá. Majd elmondja, ha úgy akarja, ahogy én is féltve őrzöm az életem némely részeit. Már így is, hogy a vérmágiát szóba hoztam, lényegében a bizalmamba fogadtam, hiszen maroknyian tudtak csak a képességeimről és lényegében senki arról, hogy foglalkozom is tiltott praktikákkal. - Természetesen elsődlegesen Auror szak, vagy nem aggódnak azért, hogy a mostani helyzetben úgy fogynak, mint a legyek, vagy tudják, hogy ahogy elvégzem úgy is vezető pozícióba ültetnek és soha nem leszek a terepen. - válaszolom, de kissé megingatom a fejemet. - Mindenem megvan hozzá, hogy felvegyenek, de nem hiszem, hogy azt választom. Kitagadni érte úgy se fognak. Ahhoz túl sok időt, pénzt és energiát fektettek már belém. - jelenik meg egy hideg, számító félmosoly az arcomon. Ugyan túl sok funkcionális családot sose láttam, de talán a könyvekből, mesékből mégis csak érzem, hogy a szerető gyermekekek nem így szoktak beszélni szerető szüleikről. - Bestiamester, ereklyevadász, tanár. - sorolom végül különösebb izgalom nélkül a listát, amik szóba jöhetnek. Mindig is értettem és szerettem az állatokat, de az órákon teljesen érdektelennek mutattam magam, egyetlen egyszer sem szólaltam fel, hogy bemondjam a helyes választ vagy brillírozzak, csak Bex és Alison tudja, hogy mennyire rajongok a varázslényekért titokban. Így lehetséges, hogy Adorának ez most egy kis meglepetés, de az is lehet, hogy csak konstatálja és megy tovább. A bemagolt varázsló történelem miatt az ereklyékhez is konyítok, a tanárság pedig, nos, ha Piton professzor lehet tanár úgy, hogy a diákok háromnegyede gyűlöli, ahogy oktat, akkor én is, sőt, jobb is lehetek. Tudja a választ a kérdésére - még legilimencia nélkül is -, még csak nem is bólintok, csak várakozóan nézek rá, figyelve a folyamatot. Érdekes választás és nagyon bátor is, hiszen éppen olyan varázslatot használ, ami megtörni szokta a bűbájokat, végül is jogos a gondolat, hogy tönkreteszi az egészet, de nem. Felemelem a kezemet, hogy árnyékot vessek az erős fényben, de így is kénytelen vagyok becsukni a hunyorító szememet. Mikor leengedem a kezem elkapom a pillanatot, ahogy Adora a rókához, a róka Adórához hajol és összekapcsolódik a tekintetük és ugyan nem láthatják, de ezúttal őszintén, szinte kedvesen elmosolyodom. Továbbsuhan a bennsőséges pillanat, még mielőtt a lány vigyorogva felém fordulna és csak felvonom a szemöldökömet, hogy kihívóan visszakérdezzek - Miért vagy ilyen meglepett, kételkedtél talán benne? - kérdezem, mintha kikérném magamnak, de az ajkaimra rákúszik azért mégiscsak egy vékony mosoly. - Ügyes voltál. - teszem hozzá, afféle engedékenység gyanánt, hogy eleget tegyek a kívánságának a tanár-diák kapcsolattal, ami szerinte jobb, ha bizalmon alapszik és nem az elvárásokon. Akkor egy kis dicséret belefér. Kettőből két embernek elsőre sikerült, akiket instruáltam, azért ez az én büszkeségemet is simogatja és benne is van a tekintetemben, ahogy végigkövetem, hogy a farkasom a jóval kisebb testű rókamellé kerül és elkezdi szaglászni, ismerkedni.
[You must be registered and logged in to see this image.] Érdekes, hogy két különböző ember mennyire hasonlíthat. Corvussal hasonló családi háttérből jövünk, megegyező módszerű, de másfelé irányuló nevelésben volt részünk. Egyszerre vagyunk ugyanolyanok és mégis teljesen mások. Két szobor, amit homlokegyenest eltérő anyagból ugyanolyanra akarnak faragni. Az egyik így reagál a másik pedig úgy. Senki sem tudhatja, milyen lesz a végtermék. Ahogy ennek a kutyulásnak sem tudom mi lesz a vége. No, nem mintha a vérmágia egy egyszerű elméleti varázstechnika lenne. Nagy eséllyel semmi jó nem származna abból, ha azzal kísérletezgetnénk, de nem tehetek semmit a kíváncsiság ellen. Próbáltam. Sokszor próbáltam küzdeni a késztetés ellen, hogy mindenfélébe beleártsam magam, de gyenge vagyok. A tudás vágyam egyszer a vesztem lesz, de boldogan fogadom majd ezt a halálnemet. Corvus mondata mintha önön gondolataimat pecsételné meg… - Persze, muszáj maradnom… – Arról kegyesen hallgatok, hogy miért. Kedvelem bongyorkát, de más az élet lányként ebben a közegben. - Csak azt nem tudom még, hogy melyik szak iránt kötelezzem el maga. – Sóhajtok fel gondterhelten, bár most elgondolkodtatott; után kéne járnom a Szimbolisztikának. – Neked mik a terveid? Vagyis, a szüleid terve. - Pillantok fel együttérzően, mert magam is viselem ezt a keresztet. Biccentek a leírásra; pont, mint egy régi mugli film, ami folyamatosan elcsúszik a lejátszóban. Nem tesszem szóvá, hogy nem használt még merengőt…Lehet csak nekem normális, hogy különböző emlékeket kaptam szülinapomra, karácsonyra egy-egy híres, okos rokonomtól? Jó végül is, igazán hozzá szokhattam volna ahhoz, hogy nem éppen a normális kategóriába tartozom. De el se tudnám képzelni másképp. Kíváncsi vagyok, hogy a familiárissal az életemben mi mindig fog megváltozni. Elmerengve figyelem az emlékeim szmötyivé manifesztálódását. Érdekes folyamat, ahogy szinte szósszá alakul a két eléggé szilárd tárgy. Remélem ettől csak strapabíróbb, szívósabb állatkám lesz. Nem akarok egy énekesmadarat, akit egy mozdulattal össze lehet roppantani. Nagyon nem illene hozzám. - Bármilyen varázslatot? – Pillantok rá összezavarodva, miközben magamhoz veszem a pálcámat. Nem tűnik jó ötletnek. Pláne mert az első ige, ami az eszembe jut valószínűleg azonnal véget fog vetni ennek az egésznek. Mindig is kedveltem a finite incantatemet, de nem ezt használom a leggyakrabban. Lapos pillantással jutalmazom az enyhe kritikus élccel fűszerezett megjegyzését. Jó, hát nekem mindegy, legfeljebb elölről kell kezdeni az egészet. - Finite incantatem. – Irányítom varázslatomat az üst ellen. Azt nem tudom, hogy minek kéne történnie, csak azt látom, hogy hirtelen megáll a folyamat. Egy percre, mintha az idő maga is megállna, mielőtt nagy fény vakítana el minket. Csukott szemmel húzódok hátrébb, nem törődve a zajjal, ami a fény epicentrumából jön. Megdörzsölöm a szemeimet, de mire kinyitom minden visszaáll a szokásos módiba. Kivéve, hogy a feldőlt rézüstöt egy róka az orrával bökdös. Élénk vörös és fehér szőrzete van, meg éjfekete orra, amivel kitartóan elemzi az ismeretlen tárgyat. Elbűvölve hajolok a kis lényhez közel, aki rám emeli borostyán szemeit és egyetlen pillanatra olyan, mintha hozzám akarna szólni. Nem mintha az állatok tudnának beszélni. De a pillanat tovaszáll a négylábú pedig tovább áll. A szobát kezdi vizsgálni szemeivel és szaglásával. - Hah. – Nézek utána, meglepődött elégedettséggel. Kíváncsiságból és ember lenézésből ötös. – Azt hiszem sikerült. – Pillantok széles vigyorral Corvusra. Boldog, kissé önelégült és megrészegült vagyok a sikertől. Az ember azt hinné, hogy hozzá vagyok szokva a sikerhez, de mégis mindegyik olyan örömmel tölt el, mintha az első lenne megannyi bukás után.
[You must be registered and logged in to see this image.] A nevetésére csak egy vékony mosollyal felelek, olyan, mintha két egymásfelé fordított márványszoborról pattognának le a sértések. Nekem semmi problémám Piton professzor tanítási stílusával, habár leginkább senkiével, ugyanis van bennem annyi akarat és eltökéltség, hogy ne a tanároktól várjam a motivációt, hanem magamban találjam meg, hogy mi érdekel és mire van szükségem. Ha pedig ez nem lenne elég, az, hogy a szüleim a nyakamon állnak megteszi a hatását. Régivágású vagyok, nincs szükségem arra, hogy a tanárok szórakoztassanak, persze én se vagyok fából, érzem, hogy ki ad bele energiát és ki csak felolvassa a tankönyvet monoton hangon. Akkor is elkerekedett a szemem, amikor a közös járőrözésen Adora az exére úgy kiáltott rá, hogy simán beszélt a dugásról és a védekezésről, nekem meg ezek még olyan távoliak és idegenek, hiába vagyok már nagykorú és minden más tekintetben gyakran sütik rám, hogy koravén vagyok és hogy nem volt gyerekkorom. Alapvetően nyitott lennék arra, hogy egy másik alku keretében mást tanítsak neki, viszont a vérmágia és a tiltott tanok nem éppen olyanok, amiket egy tizenhét évesnek kéne továbbadnia. Akármennyire vagyok büszke a képességeimre - már amelyikre -, tisztában vagyok azzal, hogy hatalmas baj kerekedne abból, ha valami félresikerül. Nem úgy, mint a familiáris idézéssel, amit maximum újrakezdünk. - A paktum már megköttetett. - válaszolom egészen drámaian, aztán kicsit vállvonva hozzáteszem. - Viszont úgy tudom, hogy a szimbolisztika szakon azért érintenek egyet s mást, csak minden ilyen szintű egyetemi tudást féltve őriznek. Csak ezért biztos nem mennék arra a szakra, de ha nagyon érdekel téged biztos utána járhatsz, hogy melyik órát érdemes felvenni. Mert gondolom maradsz az egyetemre. - feltételezem, hiszen a nagynénje tanár, biztosan komolyan veszik a taníttatását. Ellenben lány, szóval az is lehet, hogy ennyi elég is volt és csak keresnek neki egy jó partit és kiházasítják. Nem tudom, nem az erősségünk az álmainkról és vágyainkról való lelkizés. - Nem használtam még soha merengőt, de inkább olyan volt, mintha szakadozott képek lettek volna, nem belecsöppentem a jelenetbe. - válaszolom, de ennyi elég is volt. Azt már inkább hozzá se teszem, hogy a képekben mintha Sasha lettem volna, hiszen a vér tőle származott, így is éppen eléggé mélyen rohantak meg az emlékek. Jobb, ha az idézéssel foglalkozunk és semmi mással. Végignézem, ahogy lépésenként minden komponenst beledolgoz az üstbe, és a rúnák elkezdenek aktiválódni, a katyvasz a lehető legváratlanabb színeket és állagokat produkálja nekünk. Minden szétmállik a szemünk előtt pillanatok alatt, hogy homogén, sűrű főzetté alakuljon. - És most használnod kell a pálcádat és egy olyan varázslatot szólni az üstre, ami meghatározó az életedben. - mondom, mintha a világ legegyszerűbb dolgát mondanám, pedig még abból is hosszú belsőmonológ lett, hogy milyen jellemet és milyen állatot tud magának elképzelni, tehát a kedvenc varázslatot is lehetséges, hogy valami ilyen kíséri. Kath-nél ez a szörnyen egyszerű Lumos volt, szinte az első varázslat, amit minden diák megtanul elsőben Bűbájtanon és bevált. Tehát nem a varázslat szintjétől függ az eredmény, hanem attól, hogy a lépések mennyire voltak őszinték, mennyire kötődtek valóban az idézőhöz. - A hosszú önismereti körökön már túl vagyunk, azt válaszd, ami a legközelebb áll hozzád és először eszedbe jut. - teszem hozzá, hátha tudok gátat szabni a kezdeti okfejtéseknek.
[You must be registered and logged in to see this image.] Bár a ’gyereide’-nek is megvan a maga nyers bája, talán nem árt, ha nevet ad a familiárisának az ember. Ez akár a kölcsönös tisztelet jele is lehet. Nem tudom, még nincsenek személyes tapasztalataim, de ha lesz hozzám bármilyen köze is a famimank, akkor önérzetes kis teremtés lesz az biztos. Persze, nem teszem szóvá a terelést. Nekem mindegy, hogy milyen indíttatásból akarta meg védeni a lány névválasztását. Legyen az romantikus, baráti vagy bűnbánó eredetű, nem az én dolgom. - Köszi, professzor. – Nevetem el magam. Nem igazán tud megbántani az efféle szúrkálódás. Főleg mert tudom, hogy nincsen vele célja. Vagy ha mégis, hát rajtam nem fog vele. Igaza van abban, hogy én kértem segítséget, de meg fogom fizetni az árát. Szóval valami kölcsönös tisztelet ebben az akármiben is jól esne. Nem kértem, hogy adjon nekem piros pontot minden alkalommal, amikor nem szúrok el valamit. Csak egy kis bizalmat. Mindegy is, szerencsére nem az egyik tanáromról van szó. Pitonnál is azért nehezebb nekem és kell sokkal többet tanulnom, mert folyamatosan azt érezteti velem, hogy nem vagyok elég jó, nem fogom megérteni, mert csak a szüleim miatt vagyok ott, ahol. Rémesen demotiváló, így az órák nagy részében arról fantáziálok, hogy ráöntöm az éppen készítendő lőrét. - Nagyon érdekes…Lehet a rossz varázslat oktatására kértelek meg. – Jegyzem meg mellékesen. Mindig is érdekeltek a sötét varázslatok egy bizonyos szinten, de egy darab könyv sincs a témában nálunk. A szüleim kényszeresen ügyelnek arra, hogy a családunk makulátlan hírneve olyan is maradjon, amilyen. A sötétség gyanúja is elfogadhatatlan. - Olyan volt, mintha egy merengőbe néztél volna? – Nem akarok nagyon vájkálni, hiszen tűnik egy vidám emléknek, de maga a vérmágia mechanikája igen érdekes téma számomra. Sokat gondolkozom különböző varázslatok eredetén és működésén a szabadidőmben, meg amikor nem tudok aludni. Biccentek arra, hogy leokézza a felajánlásaimat. Végül is a vér lesz a legfontosabb elem a többi csak kiegészítés. Amíg tüzet gyújt addig elgondolkodva veszem vissza kezembe a régi könyvjelzőt. Van benne farkasölőfű és mandragóra virág is, mind a kettő gyönyörű lila színnel tündököl. Mellettük a lóherék zöldelnek természetes kontrasztot alkotva. S az egész egy hosszú vakítóan fehér, vastag pergamen darabon ékeskedik. Sóhajtva tépem össze és rakom az üst be, nem akarom, hogy kilátszon. Most pedig a pennát inspektálom. Kissé olyan érzés megválni tőle, mintha lezárnám kisiskolás éveimet; sorsszerűnek tűnik az időzítés. A hajlékony tollat inkább belehajtogatja a réztálba, nem igazán van szíve szétszedni, s valószínűleg nem is menne neki. - És most?
- Igen, végül is jóval elegánsabb, mint a gyereide. - válaszolom, teljességgel elengedve a megjegyzésének az élét, hiszen éppen azért hoztam fel, hogy rákapjon és a Fehérke név már ne is legyen olyan oltári vicces. Az, hogy akármi is történt még mindig védelmezem Kath-et akkor is, ha csak egy ártatlan kinevetésről van szó még engem is meglep, de nincs mit tenni. Lehetséges, hogy a barátok mindig ezt teszik és nincs is ebben semmi természetellenes. Szerencsére nem látok a fejébe, egyrészt mert én még nem sajátítottam el se az aklumenciát, se a legilimenciát, másrészt, mert ő viszont igen tehetséges mind a kettőben, de ha tudnám, hogy milyen hülyeségek úsznak be a fejébe, miközben magyarázok akkor lehet, hogy megállnék néhány pillanatra rondán nézni. Ő kért segítséget, szóval elvárnám, hogy koncentráljon, bár azzal nem tudok mit kezdeni, hogy megkérdőjelezi a stílusomat. - Bízok benne, hogy képes vagy rá, McGalagony. - válaszolom kicsit összeszűkítve a tekintetemet, szurkálódva. Én se tudom még, hogy milyen tanár lennék, lehet, hogy csapnivaló, csak azt tudom, hogy ha valakinek eddig segítettem a familiáris idézésben vagy a tanulásban, az végül összehozta, amit kellett, hiába nem volt a legkedvesebb és megértőbb stílusom közben. Piton professzornál is mindenki megtanulhatja a bájitalok művészetét, de ha valaki bizalmas tanár-diák kapcsolatra vágyik annak kívül tágasabb. - Igen. - válaszolom egyszerűen, komoly tekintettel a lányra pillantva, mikor a vérmágiáról kérdez. - Ismerek néhány tiltott praktikát, de nem mostanában fogok holtakat felébresztgetni. - teszem hozzá, de a teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem csak arról van szó, hogy a tanítóim hangsúlyt fektettek a tiltott mágiákra is, hanem arról, hogy igen különleges kapcsolatom van a vérrel. Nem tudom pontosan mióta, de azt igen, hogy melyik a legerősebb emlékem róla. - Tudok olvasni a vérből. Amikor a Morgan birtokon Sasha eltűnt megtaláltam a vérét és amikor belenyúltam és összedörzsöltem az ujjaim között emlékfoszlányokat láttam róla, ahogy egy szörny elhurcolja. - mondom, a hangom ezúttal éppen olyan semleges és jellegtelen, mint ahogy Adora korábban kérdezett. Ő a kíváncsiságát leplezte vele, én pedig így határolódom el az emléktől, ami végigfut a tekintetem előtt. Még a Roxfortot se jártuk ki, de már ígyis szembe néztünk jó pár dologgal az életben és ehhez képest Jenkins sima ügynek ígérkezik. Persze a grillezés a Morgan-birtokon és a Hoppanálás óra is egy egyszerű napnak indult, mint a többi. - Nem feltétlen fontos, hogy tényleg mindig veled legyen, de legyen közös emléked, erős érzelmeid a tárggyal kapcsolatban. - válaszolom, visszatérve a jelenbe, aztán bólintok a kitett tárgyakra. - Próbáljuk meg. - mondom egyszerűen, és a pentagrammra tett üst alá idézek egy mágikus tüzet, hogy Adora belehelyezhesse a dolgokat, amiket korábban megbeszéltünk és elkezdődjön a boszorkánykonyha a familiáris idézéssel.
[You must be registered and logged in to see this image.] - Oh, így már nem olyan vicces. – Vonok vállat. Nem a lánnyal van bajom. Természetesen; hiszen csak annyit tudok róla, hogy isteni sütiket süt, s Ben és Corvus is kedveli. Egyszerűen vicces a névválasztás ennyi. - Ha belegondolsz a Farkas is egy név. – Jegyzem meg kukacoskodva. Nem mintha annyira érdekelne, hogy elnevezte-e a familiárisát. Teljes mértékben az ő dolga…No meg a farkasé. Érdekes lesz különálló személyiségként, vagyis inkább élőlényként gondolni ezekre a lényekre, akik nem is tudom pontosan miből állnak össze. Figyelmesen hallgatom, de közben fejet üt bennem a gondolat, hogy vajon ez a férfi találta-e fel a Melange-ot azaz a mézes tejeskávét. Mert ha igen, akkor írnom kell neki egy levelet arról, hogy mennyire megszentségteleníti a kávét, de ha már nagyon muszáj édesíteni a keserű italt, akkor ez még mindig jobb opció, mint a cukor…Uh, kicsit elkandoztam. - Szóval egy alapvető idézőkör új köntösben…- Mormogok magamnak, összegezve a mondandóját. A kis nyugalomban, amíg elmegy szöszmötölni, lelkesen díszítgetem az idéző körömet, persze csak esztétikailag. Nem akarok a saját idézésemnek keresztbe tenni. - Bizalommal. – Válaszolok felnézve rá ültömből. – Pontosan ugyanazért. Legalábbis szerintem. – Vonok vállat a végén és megcsinálom, amit kért. Nem hiszem, hogy jó tanár lenne belőlem, de szerintem fontos a bizalom egy tanár-diák kapcsolatban. Továbbra is fenntartom, hogy nem lennék jó tanár. Nem viccből hoztam fel a véráldozatot. Olvastam egyes mást létrehozási igékről és egyedül a véres módszer mutatott jelentős eredményt. Igen a vérmágia fekete mágiaként van kezelve, nem hiába; a legsötétebb varázslatok áldozatot követelnek. Ellenben nincs kivetnivalóm a technika ellen. Logikus döntésnek tűnik és érdekel is, mivel még sosem idéztem meg semmit a véremből. - Máskor is használtál vér mágiát? – Kérdezem semleges hangon. Biztos lehet benne, hogyha valaki akkor én nem ítélkezem efelett, de kíváncsi természet vagyok. Figyelem, amiket pakol és csinálom, amit mond. Ezúttal nem tartom fel a kérdéseimmel, hogy most miért ezt és miért ebben a sorrendben. A folytatás viszont meglep. A vérem nem eléggé mágikus komponensű? Nem vagyok szentimentális ember, így nem nagyon szoktam magammal hurcolni felesleges dolgokat. Egy ón gyűrűm van, amit viselek, de azt nem szívesen alakítanám át semmivé. A dédnagypapámtól van, ha baja esik elvesztem a legkedvesebb családtagomhoz fűző egyetlen fizikai emléket. - Definiáld a mindig szót. – Kérem meg, ezúttal tényleg nem akadékoskodva. Talán van nálam valami, ami jó lehet. A kedvenc pennám, amit elsőben kaptam és amivel eddig dolgoztam. Ezt magamhoz is veszem és újfent beletúrok a zsebembe. Van egy könyvjelzőm, amit az első könyvemhez kaptam. Préselt növények vannak benne; virágok és lóherék. – A penna iskolás korom óta van meg, a könyvjelző hatéves korom óta. Szerinted ez elég? – Inkább nem említem meg a gyűrűt, sosem lennék képes megv álni tőle.
Egyáltalán nem bánom meg és nem is kérek bocsánatot, hogy nem szóltam hamarabb a familiáris fajáról. Nagyon is hasznos, ha elgondolkozik azon, hogy milyennek látja magát, milyen állattal tudná elképzelni magát, nincsen abban semmi rossz, hogy mondjuk tíz percet elvett ez a napunkból. Lehetséges, hogy mások szemében hideg vagyok és türelmetlen a butasággal szemben - ha valaki össze vissza beszél hülyeségeket, akkor valóban van, hogy szemforgatok és siettetném, hogy térjen a lényegre, avagy faképnél hagyom -, de ha valaki tanulni akar, akkor teljesen más a helyzet. Katherine-nek se haraptam le a fejét, amikor folyamatosan bizonytalankodott és azon aggódott, hogy nem fog sikerülni a familiáris, ahelyett, hogy magabiztosan belevetette volna magát. És így is elsőre sikerült. - Vadászgörény, nem menyét, de igen. - mosolyodom el kicsit, ahogy Adora nevet, bár az a tény nem igazán tetszik, hogy kineveti a lányt. - De az én farkasomnak még neve sincs, csak Farkas. - vonom meg a széles, de csontos vállamat, mintha ezzel elvenném az élét annak, hogy a kis állat fehér színű és Fehérke a neve. A visszakérdezésre bólintok, talán szokatlan tőlem, meg Adora szempontából bárkitől, de nem szándékozom a visszatartott tudással sakban tartani. - Az idézőkör erejét már évszázadok óta ismerjük és használjuk, de alapvetően olyan teremtményeket lehet megidézni vele, amiknek nincs saját lelke, tudata, csak másolatok és hamar el is pusztulnak. Az új familiáris technikában ez a Melange, vagy Jules-Melange - javítom ki magamat, ma már meglepően jó franciás kiejtéssel mondva a férfi nevét -, olyan rúna szettel ötvözte, amikre korábban senki se gondolt. Lehetséges, hogy van más metódus is, de ez az, ami biztosan beválik. - magyarázom, aztán eltűnök egy darabig a lábosért és visszatérve leteszem elé. Pontosan tudom, hogy nem olyan könnyű segítséget kérni egy magunkfajtának, én is inkább megbirkózom minden terhemmel, senki se állt mellettem, amikor Bexley-vel ment a se veled, se nélküled és úgy, hogy egész életünkben legjobb barátok voltunk egy évre elment a Drumstrangba aztán végleg hagytuk az egész kapcsolatosdit, ahogy azzal sincs senki tisztában, hogy valójában mit érzek Katherine iránt. Azt hiszem én se. Mindegy is. - Pedig mi mással szólhatna a tanár a diákjához, mint elvárással a tökéletes teljesítményért? - jön a kicsit csipkelődő válasz ezúttal, hiszen a tanuláshoz alázat kell és nem akadékoskodás. A pentagramma megvan, az üst megvan, én pedig a pálcámat elővéve egy lángot idézek a pálcám végére, de egyelőre nem helyezem az üóst alá és a táskámból egy kis üvegcsét veszek elő. A véráldozatot meghallva meg sem rezzenek, aztán türelmesen, kicsit se sietve felé fordulok. - Igen, az lesz a leghatásosabb. Én is vérrel csináltam. - válaszolom, mintha semmiség lenne, pedig a vérmágia nem éppen a legelfogadottabb módszer semmire, Katherine-nél eszembe se jutott azon az úton haladni, sőt, el se mondtam neki, amikor kérdezte. - Öntsd bele ezt az üveget, Murmánc nyálka és harmatvíz elegye. Hozzá kell adnod az üsthöz néhány személyes alkotóelemet, valami, amit mindig magadnál hordasz, mágikus komponens, füvek, drágakövek, van nálad ilyesmi? Vagy mehet még egy kör beszerzőtúra? - kérdezem, újra ott lyukadva ki, hogy nem éppen a legegyszerűbb a Szellemszálláson rögtönözni az idézést, de próbálok rugalmas lenni és minden problémához alkalmazkodni. A Szükség Szobájában a terem varázsa olyan készséges volt, hogy körülbelül Katherine kinyújtotta a kezét, felvett mindent, ami megtetszett neki, és már sínen is volt. Vajon hogy működik a mágiája annak a helynek? Ha valaki azt kívánná, hogy valami kincsesbarlang legyen, mikor belép, és kihozná az értékes tárgyakat, egyszer csak elfogyna minden, azt hiszem, ahogy a mágikus komponensekből. Érdekes kérdés, hogy egyáltalán honnan jelennek meg, hiszen az első években azt tanultuk, hogy amikor valamit idézünk a "semmiből" az sem ténylegesen a semmiből lesz.
[You must be registered and logged in to see this image.] Már éppen kezdem felsorolni magamban az össze állatot, amit ismerek és nem macska, egyesével kizárva egyiket és másikat. Amikor végre közli, hogy amúgy nem is kell különösebb energiát fektetnem ebbe. Szóval, ha nem akarok én dönteni, akkor ne kell. Egy óriási kő gördült le szívemről. - Előbb is mondhattad volna. – Nézek rá hálásan, de közben a hangnemem kissé megrovón. Sok felesleges energiát elpazaroltam volna erre, sőt még lehet, hogy a mai napot is el kellett volna tolnunk, mire végre kitalálom milyen állatot is viselnék el magam mellett. - Egy fehér menyét. – Nevetek fel. – Akit…akit Fehérkének hívnak. – Majd kicsordul a könnyem a nevetéstől. A lány az én szememben, amúgy is az ártatlan cukiság megtestesítője, s még a familiárisa is tesz rá egy lapáttal. Fehérke…tuti öngyilkos lennék a helyében, de valószínűleg ő is egy kis cukiság, akár a gazdája és még szereti is a nevét. Fura lehet, de ha nekik így jó, akkor egy szavam sincsen. - Rendben, közben el tudod magyarázni, hogy miért pont ezt és így alkalmazzuk? – Kérdem, s bár engedelmesen követem az utasítást, nem vagyok hajlandó megelégedni a munkás szereppel. Tudni akarom a dolgok hátterét, ha esetleg szükségem lenne erre a tudásra a jövőben. Nem biztos, hogy Corvus a segítségemre lesz minden olyan esetben, amikor éppen familiárist kell idéznem. Helyesbítek, nem biztos, hogy hajlandó leszek segítséget kérni tőle, ha megint szükségem lesz az idézésre. Utálok másokra támaszkodni, ezért is olyan nehéz nekem a mai nap. Ezért is nem írtam meg neki, hogy miért keresem. Szégyelltem magam. Segítséget kérni gyengeség, a gyengék pedig szánalmasak. A szánalmas emberek pedig nem többek hulla jelölteknél. És abból már egyértelmű mi következik…Szóval figyelmesen hallgatom, miközben határozott, egyenes és egyenletes vonalakkal megalkotom a kért alakzatot. A betűim ezzel szemben kerekdedek, tipikus gyöngybetűk; szebbek, mint amiket nyomtatni lehetne. Anya jó korán elkezdett írni tanítani és mint mindenben ebben is tökéletességet követelt. Legalább könnyű visszaolvasni a jegyzeteimet. - Te vagy a főnök. – Biccentek neki. Szokatlan rúna válogatás, de nem akarok akadékoskodni, hiszen én kértem a segítségét. Csendesen ülök a sarkamon és szépen megrajzolgatom a rúnákat. Szépítgetem is egy kicsit, csakhogy jól nézzen ki. - Nem tetszik az elvárás a hangodban. – Nézek rá felhúzott szemöldökkel, de igaz, ami igaz; ha valakik akkor mi értünk az átváltoztatáshoz. Gyorsan végre hajtom az egyszerű igét és várakozva nézek a bongyorkára újdonsült rézüstöm társaságában. – Mi a következő lépés? Vér áldozat? Annak legalább lenne értelme…
Látom rajta, hogy tipródik a választáson és szívesebben dobná ki dobókockával, hogy milyen állat legyen a társa, minthogy magának megválassza, így mielőtt még teljesen beleőrülne az önismereti fejtegetésbe, közbeszólok. - Van, aki manipulálni akarja a megidézést, van, aki nem. Ha nem tudod mit akarsz, akkor majd kiderül, azt pedig nem hiszem, hogy olyanná válik, amit egyáltalán nem akarsz. - válaszolom, egyszerűen tényközlően, de még is megnyugtatón, mert úgy tűnik, hogy erre van szüksége. Persze nem vagyok olyasmire képes, hogy szelíden megpaskoljam a vállát és nyugtatgassam, de nem is olyan fából faragták, hogy tőlem vágyna ilyen érzelmi istápolásra. Lehet, hogy senkitől se vágyik rá. Vagy lehet, hogy nagyon is, csak az életben be nem vallaná. - Csak annyit kértem tőle, hogy a szerencsétlen fehér vadászgörény ne legyen Maszat vagy Menyus vagy ilyesmi, ezt pont kihagytam a listából. - vonom meg a vállamat, én soha nem neveztem el a familiárisomat, pedig teljesértékű független személyiségként tekintek rá magamban, éppen csak nem mutatom ki másoknak. Csak soha nem voltam az a becézős fajta, még a barátaimat is a vezetéknevükön hívtam vagy egy évig, míg meg nem untam, hogy rondán néznek és kijavítanak minden alkalommal. Elég kitartóan kötöttem az ebet a karóhoz, hogy Mardekáros szokáshoz híven a vezetéknevüket használjam, de fel kell ismernem, ha egy csata elbukott. Figyelem, ahogy matat, én biztosan inkább felálltam volna, hogy a zongora tetején csináljam az egészet, nincs különösebb tiszteletem a zene irányába, nem érintett volna meg, ha a régi, omladozó házban hátrahagyott eszközt kicsit megpörköljük, de Adora a föld mellett dönt, szóval odahúzom a rozoga széket és leülök rá, hogy felülről instruáljam. - Kezdetnek rajzolj fel egy Paracelsus-féle idézőkört, de a pentagram öt sarkát hagyd üresen, csak a többi motívumot csináld meg. - adom az első nyomot, aztán figyelemmel kísérem, hogy hogyan halad. Úgy tudom, hogy Adora egy fokkal eredményesebb rúnaismeretből, mint Katherine, ami igen szerencsés, mert attól függetlenül, hogy én egészen gyakorlott vagyok, valahogy a rajztudásom nem az igazi és nem szeretném bemutatni a földre kuporogva a világ leggöcsörtösebb vonalait. Igyekszem felidézni mindent, amit a familiáris elméletről sikerült összeszednem, és mivel egy elhagyatott épületben vagyunk végigjárni a lépéseket és hogy mit is kell most máshogy csinálni. Három évvel ezelőtt nekem mindenem megvolt, hogy kikisérletezzem és életre hívjam a farkast, Katherinnel pedig a Szükség Szobája segített, de itt… Alternatív megoldások kellenek. - Az sarkakba tedd a Laguz, Mannaz, Sowulo, Gebo és Kaunaz rúnákat, tudom, hogy szokatlan, bevált recept, óramutatóval megegyező sorrendben. Ameddig kész vagy megnézem van-e valamilyen fém edény a házban. - állok fel végül és hagyom magára, hogy megkeressem a konyhát és percekkel később egy rozoga, rozsdás, szánalmasan lyukas ősöreg lábassal térek vissza. - Ennek egy közepes méretű színtiszta rézüstnek kéne lennie, de szerencsére úgy tudom a McGalagonyoknak van egy bizonyos közös vonása. - teszem le mellé a földre, az edény szánalmasan koppan és nyekken, én pedig várakozóan pillantok a lányra. A családi szigoron kívül a leghíresebb jellemvonásuk a nagynénjének a tantárgya, így hát csak nem meglepő, hogy mit várok tőle. És ha magának hozza létre az edényt magát, biztos vagyok benne, hogy az idézés is még személyesebb lesz.
[You must be registered and logged in to see this image.] Persze egyből a patrónusom jut eszembe, de az túl egyértelmű. Majd’ mindenkinek macskaféle a patrónusa nálunk, még anyámnak is, pedig ő nem McGalagony. Oh, igen a szüleim azon ritka varázslók közé tartoznak, akik megtalálták a „lelkitársukat”. Apám és anyám is fekete leopárd patrónussal rendelkezik. Aranyosak együtt, de külön-külön kibírhatatlanok. - Nos, az biztos, hogy nem macskafélét akarok. – Elhúzom a számat. Ha már lesz valamim, ami senki másnak nincsen a családban, akkor az legyen teljesen az enyém. Milyen állat jut eszembe magamról? Vöröspanda, madár…kígyó? Ah, egyik sem tetszik igazán, nem tudok én dönteni. Miért nem lehet, hogy magától találja ki, hogy milyen formát ölt? Nem bánom én, ha hangya lesz azt sem, csak ne nekem kelljen dönteni. Mikor közbe szól megállok végre. Kicsit elszaladt velem a ló, de szerettem volna alaposan megválaszolni a kérdést, nehogy azon múljon a familiárisom, hogy őszinte vagyok-e magammal! Oké, azért jól is esett megnyílni valakinek, meg közben zavarba ejtő is egyszerre. Megköszörülöm a torkomat és elpillantok oldalra, amíg elmúlik ez a hülye pír az orcámról. Hülye fehér bőr, hülye önismeret. Bár, nem hinném, hogy lenne bármi szégyellnivalóm. Nem vagyok tökéletes, senki sem az. Amint ezt tudatosítom magamban készen állok újra bongyorka felé fordulni, ezúttal határozottan. Ha én elfogadom magam, akkor nem kell más elfogadását keresnem. - Fehérkét? – Húzom fel a szemöldökömet miközben visszakérdezek, s muszáj vagyok az alsó ajkamba harapni különben hangosan felkacagok. Így is remeg a szám széle; Kath bármennyire is cuki, ez még tőle is sok. Nagyon kislány, amivel amúgy semmi baj sincs, sőt irigylésre méltó; szeretnék én is gyerek lenni, de azt hiszem ahhoz már késő. Szóval aranyos. Maradjunk ennyiben. Persze elkaptam az elgyengülő pillanatot, ahogy az előbbi együttérzést is, de nem lennék érzelmileg elnyomott aranyifjú, ha nem tisztelném egy másik hozzám hasonló gyengébb pillanatait tisztelet teljesen. Ergo úgy teszünk, mintha semmi nem történt volna, miközben magunkban emésztjük a másik reakciójának a miértjét. Tipikus. - Uhum. – Beletúrok a talár zsebébe és elő is halászok egy díszes szélű pergament, az egyik levelező készletemből maradhatott meg, s a kedvenc pennámat. Égszínkék tollban végződik. – Mit kéne csinálnom velük? – Kérdem miközben leülök a földre. Nem tudok állva írni, meg amúgy is valahova kell raknom a tintát, szóval logikusnak tűnik. Gondolom valami idéző kört kéne alkotnom…Vicces, lehet, hogy egy hajtincsemet is kell majd használnom az idézéshez? Vagy vért? Uh inkább a vért választom, a hajamat nagyon szeretem. Hiba volt kihagyni a hiút az előbbi felsorolásból, mert nagyon igaz.
Persze, hogy nem sok mindent találni, és valószínűleg a McGalagonyok könyvtárában még kevesebb információ van, mint az iskola hatalmas több évszázados könyvtárában, hiszen ez az egész familiáris dolog nagyon új. Illetve van egy olyan sejtésem, hogy valah ismertek a boszorkányok ehhez hasonló varázslatot, hiszen régi mesékben fordultak elő állati társak, de valahogy elveszett ez a tudás és csak most került elő, egy kicsit másként. Amikor karácsony előtt Kath-tel megidéztük az övét akkor még csak annyit tudtam, hogy Hamon Joulice-Melange-hoz köthető a varázslat, és valójában ennél sokkal tovább nem is jutottunk a kutatással, annyira friss még. A szüleim kapcsolatát persze nem használtam fel, így mindig van még egy ütőkártya, ha újra akarjuk kezdeni a nyomozást. Annyi biztos, hogy Emmának a hiúza akármennyire belőle lett teremtve, egészen önálló lénynek tűnik, még beszélni is tud, ahogy én is párosítok személyiséget a farkasomhoz, ugyan el nem nevezem és mások előtt nem is nagyon tutujgatom. Bár ki tutujgatna egy farkast? Jobb, ha csak távol maradnak tőlünk, nem kell tudniuk, hogy eszében sincs senkit megtámadni valójában. - Lehet, hogy nincsen. De gyakran az is segít, ha van előtted egy állat és esetleg egy hozzá kapcsolódó mágikus komponenset használsz a varázslat élterehívásához. - válaszolom, aztán türelmesen hallgatom a válaszait, bár a kétszínűnél kicsit felvonom a szemöldökömet. Az emberek gyakran hívják magukat sokszínűnek, de kétszínűnek annél ritkábban. - Dicséretes önkritika. - szúrom közbe, bár amikor kezd egy kicsit túl mélyre hatolni az elemzésben a tekintetemben megcsillan valamilyen együttérzés. Ugyan nem tudom, hogy pontosan mire gondolt, de azt igen, hogy a szüleim belőlem is mást akarnak faragni, mint ami vagyok és ez nem éppen idézett elő egy felhőtlen és vidám gyerekkort. Viszont sokakkal ellentétben én komolyan veszem, hogy betöltöttem a tizenhetet és nem vagyok hajlandó mást okolni a boldogtalanságomért és a szüleimet is kész vagyok kijátszani, hogy a lehető legkevesebb befolyásuk legyen az életemre. Nem mintha ez egyszerű lenne, de megteszem, amit tudok. Nem kérdezek többet vissza, ha mesélni akar, akkor magától majd folytatja és én meghallgatom, de nem akarok semmit erőltetni, neki kell tisztában lennie az érzéseivel, nem nekem. - Van egy idézőkör, ami nekem bevált, és amivel Katherine-nek is elsőre sikerült életrehívnia… Fehérkét. - fintorodom el, mikor kimondom a hófehér vadászgörény nevét, de mégis ott van a tekintetemben és a mosolyomban valami gyengédség. Legalább is egy pillanatig, nem tovább, mert lehet, hogy felrúgom az egyezményt, ha Adora bármilyen személyes kérdést feltesz vele kapcsolatban és csak fogom magam és távozok. - Van nálad penna és pergamen? Vagy egy kréta, hogy a földre rajzolhass? - kérdezem, mert ezek nélkül az én módszeremet nehéz lesz követni.
[You must be registered and logged in to see this image.] A válaszára bólintok, de nem bírok megállni egy hitetlen hümmögést. Olvasni valamiről és megtapasztalni azt két egymástól nagyon távol álló dolog. Én már csak tudom, annak idején azt hittem, hogy teljesen felkészülten érkeztem az óráimra, de mindig valami újabbal ütöttek fejbe. Nem elég olvasni róla 100szor vagy átélni párszor; mindig egyes alkalom másképpen és mégis ugyanúgy fog a földbe döngölni. Hálás vagyok annak a nálunk nagyobb erőnek, aki/ami valamiért úgy döntött, hogy egy kicsit jobban felkészít ez ellen. - Nem gondoltam volna, hogy van lehetőségem választani. – Válaszolok összevont szemöldökkel. Sajnos nem sok mindent találni familiárisokról a könyvtárban, s jelenleg nem élvezhetem a McGalagony családi könyvtár teljes felszereltségét. Nem sokkal nagyobb, mint az iskola gyűjteménye, de több témában találni ott szerzeményeket és nem kell éjnek évadján beszökni egy úgy nevezett tiltott részlegbe. Mondjuk az igaz, hogy esténként töltöm ott a legtöbb időt. – Azért akarom…mert szeretném hatékonyabban végezni a munkámat. – És nem akarok egyedül lenni, soha többet. Amióta vannak barátaim minden egyedül töltött perc egy lassú kínzás. Ezért szokták azt mondani, hogy nem érdemes a szegények számára betekintést engedni a gazdagok világába, mert minden jött ment belépőt akar majd. - Hm…kétszínű, titkolózó, ravasz…más, mint akinek látszik…Szomorú. – Merülök el a kérdések által önmagam elemzésében, s szép lassan leengedem a karomat. Úgy tűnik itt nem a logikámra lesz szükség. Vagy mégis? Egyelőre nem értek semmi, csak úgy érzem magam, mint aki egy olyan mugli orvoshoz…hogy is mondják? Pszichológus, azt hiszem, küldtek volna. - Azt hittem van valamilyen bevett technika erre. – Jövök zavarba a hirtelen megnyílástól és terelem el a témát. Simán hozzá tehetném a bizonytalan, őszintétlen és tettető szavakat is. Meg azt is, hogy felettébb intelligens, de ezt úgy vélem nem is kell mondani.
Ahogy felnevet az én arcomon is egyértelművé válik az ördöginek szánt mosoly, ami barátok között inkább csibészes, de nagyon is könnyedén tud rideggé válni. Ő is egy pénzes szófordulattal vág vissza, én pedig csak megingatom a fejemet, erre már nem reagálok. Elég volt a megjátszott drámából, nem kezdem el taglalni, hogy pedig abban reménykedtem, hogy egy egész garast is megadna. Inkább figyelem, ahogy emészti, hogy azonnal a nagynénje bűbájáról kérdezek, ami sokkal több “mozgatásnál”, hiszen élettel tölti meg őket, vagy legalább is akarattal, hogy szolgáljanak és védjenek, és nem csak tárgyak, amiket meghajlít egy képességgel. Persze nem tudhatom, hogy pontosan mit gondol, mert nem válaszol, már csak arra, hogy az okklumenciát említem. Sokkal többet ér nekem, hogy a gondolataimat megvédjem, mintsem hogy másokra erőltessem, bár egyértelmű, hogy a szüleim a legilimenciát választották volna helyettem. A Szellemszálláson vagyunk, tiltott területen, nem tudnak róla, legalább itt választhassam azt, amit igazából a szívem diktál és nem azt, amit ők. Ez nem jelenti azt, hogy teljességgel elutasítom, hogy vezető pozícióba álmodjanak, viszont azt elutasítom, hogy ahelyett, hogy az embereket ész érvekkel győzzem meg, a tudatukra hassak. - Megértem, olvastam már róla nem egyszer. - bólintok egyszerűen, egyáltalán nem félek a fájdalomtól, legalább is egyelőre, mert még nem éreztem. Ahogy leülök és a világ minden türelmével nézek rá de ez nem azt jelenti, hogy azt akarom, hogy ő kezdje az oktatást. - Gondolkoztál már azon, hogy milyen familiárist akarsz? Hogy miért akarod? És hogy mik azok a tulajdonságok és képességek, amik legjobban jellemezhetnének téged? - teszem fel a kérdéseket sorjában, de nem hadarba, a karjaimat a mozdulatát leutánozva, én is lazán karba fonom. A familiáris idézésében éppen az a legnehezebb, hogy mindenkinek teljesen egyedi úton kell végigjárnia, Katherine rajzolt és bűbájokat használt, míg én vérből és varázslény komponensekből dolgoztam, Adora pedig lehetséges, hogy megint csak egy teljesen más történet lesz. Ez így van jól, hiszen amennyit a familiárisokról tudunk, annyi biztos, hogy minden boszorkány és varázsló a lelke egy darabjából képzi és tekintve, hogy mindannyian mások vagyunk, nem lehet két idézés ugyanolyan, még akkor sem, ha mondjuk a megidézett állatok ugyanabba a fajba tartoznak - bár egyelőre ritkán látni ilyet.
[You must be registered and logged in to see this image.] Ezen már felnevetek. Tudom, hogy Corvus személyében méltó ellenfélre lelnék, ha arra kerülne a sor, de nem igazán vágyok megküzdeni vele. Be kell valljam; nem vagyok rossz párbajozó, de koránt sem lelem olyannyira örömemet benne, mint mondjuk egy jó sakk játszmában. - Úgy teszel, mintha egy lyukas garast is adnék a véleményedre. – Húzom fel a szemöldökömet magam is somolyogva. Ezért kedvelem annyira. No, nem mintha valaha megmondanám neki, de nagyon élvezem, hogy valaki hasonszőrű poénokkal és stílussal rendelkezik, mint én. Merthogy idősebb lévén, én vagyok az etalon. S sikerül neki egyből beleválasztani egy olyan varázsltban, amit még nekem sem volt hajlandó megtanítani nagynéném. Pedig hónapokig könyörögtem, még a jó öreg „nem kérek mást ez elkövetkezendő 5 szülinapomra” technikát is bevetettem, de azt mondta, hogy ez a tudás az iskola mindenkori igazgatóját és igazgató helyettesét illeti. Másik kérdés, hogy mivel valamilyen szinten képes vagyok telekinézisre, így magam is meg fogom tudni egy nap mozgatni a súlyos kőszobrokat. De persze, erről nem kell tudnia. Még nem használom olyan komfortosan, hogy eldicsekedjek vele másoknak. Ellenben tudom, hogy egy ilyen erőt titokban tartani folytonos használat mellet, eléggé nehéz. Túl látványos ahhoz, hogy el lehessen tussolni. - Akár. – Bólintok rá. Érdekes, hogy a védekezést választja a támadás helyett, de nem mindenki olyan agresszív személyiség, mint én. – Ellenben, figyelmeztetlek, hogy nem lesz kellemes. – Mondom miközben utána fordulok. Ez most egy jelzés, hogy kezdjek én? Vagy pont fordítva? Felhúzom egyik szemöldökömet és úgy nézek rá. - Nem ajánlom, hogy az okklumenciával kezdjük. Megterhelő lesz és nem akarnám kifárasztani a kedves professzor urat. – Jegyzem meg karba tett kezekkel. Remélem nem gondolja azt, hogy neki ez is menne. Csak a saját példámat tudom felhozni; én zokogva feküdtem az ágyamba órákig egy-egy ilyen lélekbúvár óra után. Azóta tudom, hogy mennyire megterhelő, ha erőszakkal hatolsz be a másik személyes szférájába, ezért nem mászok minden szembe jövő agyába. Nekem se könnyű, pusztán könnyebb, mint egy nulláról kezdő legilimentornak. Jóllehet a családtagjaim direkt kicsit keményebben fogtak, hogy megtanuljam; nem játék az erő, amit Merlintől kaptam. De mivel csak ezt a módot ismerem jobb, ha bongyorka felkészül.
A legendás lények órákon a Mardekárosok általában savazzák Hagridot, én viszont csak egész egyszerűen csendben hallgatom és hiába tudom a legtöbb kérdésre a választ, jelét sem adom az érdeklődésnek, hagyom, hogy a rivalizálás Bex és Gina között elfedje annak a tényét, hogy valójában milyen jól kijövök az állatokkal. Éppen ezért valószínűleg a patkány a táskámban a legkevésbé se sülne el visszavágásként, az pedig, hogy a Corvus nevet kapja, igen hízelgő, végül is túlélő egy egyedről beszélünk. - Huh, ez esetben micsoda szerencsém van! - válaszolom drámaian felsóhajtva, mintha félnék az átkozástól, pedig természetesen Adorához hasonlóan, engem is kiskorom óta tanítottak az elméletére és ahogy pálcát kaptam megjelentek a tanítók is, akiknek a stílusa beszivárgott a mozdulataimba olyan erőteljesen, hogy Cody fel is ismerte az édesanyját bennem, amikor párbajoztunk. Természetesen nem akarom addig heccelni a lányt, ameddig párbara nem rántja a pálcáját, ráadásul a következő megszólalására semmi jogom felszívni magam, hiszen én még rondábban közöltem Lizzy-vel ezt a tényt. Kösz, nem. - Milyen bájos, hogy azt hiszed megérnél akár egy knútot is. - csúszik ki mégis, de egy kis ravasz rókamosoly kúszik a szám sarkába, ami egyértelműen sejteti, hogy ez az egész komolytalan piszkálódás. Az én szerelmi életem a borzalmas és a nemlétező között stagnált az elmúlt egy-két évben, és azok után, ami a Szükség Szobájába történt, sikerült ezt mindenkinek szépen be is mutatnom. Meghallgatom, hogy mégis miért hívott ide és miután Katherine-t is én segítettem végig az úton, hogy megidézze a familiárisát valójában talán még az üzleti alap nélkül is belemennék, pusztán barátságból, de ha egyszer azonnal felajánl valamit… - A Roxfort őrzőinek életre keltése esetleg? A nagynénéd úgy hírlik képes őket aktiválni, felébreszteni a páncélokat és szobrokat. - vetem fel, de ez megint inkább csak egy szúrás, mert egészen biztos, hogy ilyet nem adtak tovább neki, valószínűleg csak az igazgató és a helyettese képes rá. Legalább is monumentális léptékekben biztos, egy-egy tárgyat mozgásra bírni már talán mi is tudnánk, de tudom, hogy nem ez a specialitása. - Komolyra fordítva a szót, okklumencia órát ajánlasz? Benne vagyok. - bólintok rá egyszerűen, hiszen már azelőtt eldöntöttem, hogy segítek neki, mielőtt kimondta, hogy mit akar cserébe. A farkasom szinte lustán, macskaszerűen heveredik le néhány lépéssel mellettem, míg én nyugodtan leülök a zongorához, vagy a közelében lévő rozoga puffra, amelyik éppen kevésbé tűnik úgy, hogy felmondja a szolgálatot az amúgy nem annyira tetemes súlyom alatt. Nem úgy tűnik, mintha már is csipkedném magam, hogy gyerünk, kezdjünk neki.
