2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Azta. És senki, még a dadák meg az ilyesmik se tudnak róluk mesélni? Ez... nagyon fura! Tudom, hogy ez nagyon hülyén hangzik, de tudod a családunkban minden generációban felbukkant az érzékenység ilyesmikre, anyánál, nálam, a fiamnál, én biztos nem hagynám nyugodni a dolgot, az, hogy az a valaki nem érzékelte őket nem lehet a vége a történetnek! Valahonnan jöttél és ők is valamiből meggazdagodtak, ki tudja mennyi minden titok van még a történetben. - biztatom, mert nem arról van szó, hogy hinnék abban, hogy az embert a háttere határozza meg, de azért erősen izgalomba jövök a lehetőségétől, hogy mondjuk elfogadja a segítségem. Nem vagyok az a könyvtárba, levéltárba járó könyvmoly, aki abban az irányban indulhatna el, de barátom az bizony sok van, befolyásos is. Nem csak az új sötét tekintetű idegen (Viggo), de a régi is (Dane) biztosan tudna segíteni, ha nagyon, nagyon, nagyon szépen pislognék rájuk. - Le rois soleil. - visszhangzom a szavakat, franciásan tagolva, de még egy ideig töprengve. - Az első gondolom csak a/az, aztán a rois nagyon hasonlít a royal-ra, a soleil meg sol-lal kezdődik, szóval... valami nap, meg valami uralkodó. De igen, franciának tűnik! - bontogatom, bár hogy a szó szerinti jelentés mögött mi van, arról fogalmam sincsen, se a történelem, se franciország nem tartozik az erősségeim közé. Viszont ez is egy nyom! Jajj, de izgalmas lenne elindulni a nyomába! Bólintok arra, hogy egyeztet a barátnőjével, habár a gyerekek nőnek, mint a gomba és önállósodnak gyorsan - bár még mindig lassabban, mint amilyen gyorsan én kezdtem el pasizni, eljárni -, azért még is úgy érzem, hogy lehetünk spontának és bármelyik hétvégére majd kaphatóak lesznek. Igaz nem mindig értékelik, ha csak az én barátaimmal vagy egy hadseregnyi emberrel vannak körbevéve, főleg Amy, de nem is tervezem tovább duzzasztani ezt a két főt. Még! - Ó... a zene, mint mindig. Az iskolai musicalben teljesen szabadkezet kaptam és a dalokat a gyerekekkel, a saját hangjukra, a saját ötleteikre írjuk át és olyan csodálatos, ahogy örömöt hoz mindenkinek, aki benne van vagy aki megnézi. - mosolygok, hiszen minden szerelmi csalódáson keresztül, minden változásban az életemben jelen maradt a zene, a fellépések, csak más formában. Hiába voltam nagyon sokáig frontember a Black Birds előtt is, most évekig másokat ragyogtattam csak ahelyett, hogy én színpadra lépnék. Amikor kinyújtja a kezét érte kapok és hatalmas örömmel és hatalmasra nőtt szívvel megyek én is fel a színpadra, hogy előadjuk a duettet. A melegség olyan mélyen jár át, hogy a színváltós kitűzőm, aminek eredetileg a kinti időjárást kéne jeleznie, olyan hévvel váltogatja a színeket, mintha a szivárvány akarna éppen kitörni. A közönség mind a kettőnket szeret, mindkettőnket éltet, táncolnak, nevetnek, kapcsolódnak, én pedig szinte az elérzékenyülés határán vagyok, megnyugodva, hogy még mindig megvan, még mindig visszakaphatom ezt a csodálatos érzést.
// Köszönöm szépen, szerintem nagyon szép természetes vágás a fellépés, nagyon cukik voltak! <3 Utána biztos jön még egy utolsó vijjogó nyakba ugrás, aztán folyt. köv a Black Cherry-ben? <3 //
- Az biztos, hogy jómódóak, mert annyi galleont hagytak rám, hogy még most sincsen semmi gondom. Semmi sem tudok a múltjukról, hogy mivel foglalkoztak, de nagyon fontos emberek lehettek.. Viszont azóta egyszer megpróbáltam őket felkutatni, de valaki, aki képes beazonosítani az aurákat, azt mondja, hogy sehol nem találja őket, de még holtan sem.. – Csóválom a fejemet, mert ott fel is adtam a dolgot. Aprót azért emelek a vállamon, én már megszoktam, hogy ez a helyzet, és inkább azok lesznek a családom, akiket önként választok. – Néha hallgattam őket sutyorogni, és valami furcsa, franciás hangzású szófordulat tért náluk gyakran vissza. Leroisoleil. Bármit is jelentsen ez, végül el engedtem a dolgot. – Tudom, hogy Jade is örökösen egyedül van, volt, mintha mindig is saját magának akart volna társaságot kreálni. Azzal, hogy nem tudta felnevelni a gyermekeit, nyilvánvalóan egy komoly hiányérzet uralja a lelkét, ami már aligha fog feloldódni, hiszen akikkel közel egyidősek, s nem is ismerik annyira, miért tekintetének rá az anyjukként? Szegény! – Akkor jó, egyeztetek vele, remélem van kedve hozzá! – Aztán majd ott helyben nem fogunk ennyire barátiasan ölelkezni, mert még Lioneah le talál nyelni. Egyébként is igen epésen fogalmaz, s nincs rá szükség, hogy rossz kedve legyen. Nem szoktunk egyébként sem veszekedni, csak néha nem érti, hogy miért vagyok ilyen pozitív személyiség, s ha még Jade is jelen lesz, az már lehet, hogy sok lesz neki. Talán ha azt a sármos aurort is elhívnánk, akkor lehetne valami duplarandi jellege a találkozónak! – Nem, nem így értettem. Úgy értem, hogy mi az, amin most dolgozol? Mi az, ami boldoggá tesz? – Igazítom ki, hiszen arra vagyok kiváncsi, amiből a kreativitása táplálkozik. Természetesen nem a zsebében akarok turkálni, hiszen amíg nekem sosem voltak anyagi gondjaim, addig sok a Roxfortban a nem aranyvérű, akinek nem biztos, hogy minden rendben van a pénzügyi hátterével. – Jaj, már megint ilyen korán beleéled magad! Nem, gyere inkább velem, a régi idők kedvéért. – Húzom fel magam után a színpadra, és a leadott számtól eltérően egy lány-fiú duetett kezdek el pengetni, amit ő is nagyon jól ismer. Tudom, hogy ő is szeretne most velem énekelni, ezért nem is lehet kérdés! Amikor éppen nem én énekelek, akkor tapsoltatom hozzá a közönséget.
>- Sejtelmem sem volt, de miért? Mármint, ennyire elfoglaltak voltak, valami nagyon durva karrier és gazdagok voltatok, vagy...? - kerekedik el a szemem, hiszen én nagyon szerető családban nőttem fel, cserébe nagyon szerény körülmények között, hiszen anya nagyon korlátozottan - vagy semennyire - tudott csak dolgozni mellettem és úgy, hogy véglegesen megsérült a látása még a születésem előtt. Bár én úgy nőttem fel, hogy azt láttam mindenki boldog körülöttem és hogy anya is megszokta ezt az életet és elbánik az otthoni feladatok oroszlán részével, szóval egyáltalán nem zavart a pici ház és a szedett-vedett dolgok. Minden ruhám, minden kiegészítőm turiból volt és a legtöbbet otthon varrogatva gondoltuk újra és ebből lett a szedett-vedett színes stílusom, amiben katonai táskától szivárványos gitárpántig minden előfordul. Próbálok agyalni, hogy a Cross név Zachary-n kívül mond-e valamit, ismerhetem-e a szüleit hírből legalább, de ha nem művészeti vagy bűbájos pályán mozognak, akkor valószínűleg rejtély előttem kik lehetnek. Amikor átkarol vidáman elmosolyodom, mint aki egy szempillantás alatt tökéletesen tagadja, hogy mekkora fájdalommal jár az, ha valaki kimarad a gyerekei életének oroszlán részéből. Mindig is voltak ilyesféle önáltató, önámító vonásaim, mintha ez lenne az a védőpajzs, amivel elviselhetek mindent és akármit. Azt, hogy anya vakon vállalt, hogy a nagynéném meghalt autóbalesetben, hogy azért a ház ugyan "otthonos" volt, de másokhoz képest minden csóróbban oldottunk meg, hogy a pasik lépten nyomon vagy kihasználtak - néha nagyon csúnyán -, vagy azonnal lekoppintottak, hogy az egyik legjobb barátom - akibe szintén csúnyán belezúgtam az első táncunkon - egy gyilkos, mégha jó útra is tért, hogy a gyerekeim apja nem is evilági és szintén tett rengeteg, rengeteg rosszat és így tovább. Ha nem lenne ez a kattanásom, akkor nem lennék ugyanaz, aki ma vagyok, az biztos. Még így is hatottak rám a változások az életemben, de sokkal lágyabban, felületesebben, soha nem kapott el bénító fájdalom. >- Persze, szívesen megismerném a szerencsés lányt! - vágom rá, hiszen nagyon, nagyon kíváncsi vagyok. Minden féltékenység nélkül, nem arról van szó, hogy felmérném a konkurenciát, minden ölelés most teljesen mást jelent közöttünk, nem vonzódást. A tündéri szóra azért szélesebben elmosolyodom, bár nem tudhatja, hogy pont az én családomban jellemző egy bizonyos tündéri vonal. >- Tudod, nem kevésszer olvadoztam olyanok után, akik a szöges ellentétemnek tetszettek, szóval nagyon is megértem! - szólok közbe, tényleg úgy kell elfogadnia a párját, amilyen, vagy nincs értelme együtt lenniük. Volt, illetve van nekem is egy olyan rossz szokásom, hogy a magas, sötét tekintetű idegenektől remeg meg leggyakrabban a térdem, akik pedig az én szöges ellentéteim a színes, kihívó, örökmozgóan harsány jellememmel. >- Már úgyérted miből jön ténylegesen pénz? Az iskolai munkáimból, a szakkörök, a helyettesítő órák fizetettek nekem, főleg a látványmágusokkal vagy kis bűbájtanosokkal dolgozom, de évente egyszer szoktam hírdetni kimondottan más szakosoknak is lehetőséget fellépni, merthát attól még, hogy valaki nem a látványmágiát választja szerethet csillogni! - mesélem, teljesen félreértve a kérdését, hiszen zeneileg már nagyon, nagyon régóta nem foglalkoztam magammal, nem írtam számokat magamnak, csak a diákokkal foglalkoztam. Az, hogy most itt vagyok kész csoda és annak köszönhető, hogy körülöttem rámutattak, hogy igazából meg van a szabadságom ahhoz, hogy mivel a gyerekek önellátóak lényegében és a suli se hajlandó felvenni teljes munkaidős tanárnak, igazából megvan a lehetőségem visszatérni a pályára! >- Bárcsak? Bárcsak ő lenne az igazi? Hidd el én is ezt remélem! - csacsogom, de amikor elkezd pakolni akkor kicsit elmosolyodom és utoljára megfogom a karját. >- Akkor... akkor szurkolok majd nagyon a háttérből, bár tudom, hogy szuper leszel mindenképpen! - mondom, nem véve a lapot, hogy nyitott lenne az együtt éneklésre, viszont, ha visszafordul és tényleg meginvitál vagy nyújtja a kezét, akkor olyan gyorsasággal kapok az alkalmon, hogy együtt zenélhessünk, mintha az életem múlna rajta!
- Tudod.. engem nagyon korán elhagytak a szüleim, dadákra bíztak, és nevelőkre. Az egyikük azt mondta, hogy nem is érti, hogyan hihetek ennyire másban, miért vagyok ennyire empatikus. Nos én sem tudom, csak azt, hogy senki se maradjon egyedül, ha már nálam így alakult. – Utalok itt akár Lioneah akár Cosette esetére. Naívan próbálok mindenkiben hinni, meglátni a jót, ezért sem feltételeztem, hogy pont a menedzserem játszik össze sötét alakokkal. Furcsa, hogy alig emlékszem valamire a gyerekkoromból, mintha szándékosan el akarták volna fedni a származásomat, amit végül sosem kutattam, csak elfogadtam, hogy a szüleim úgy látták jónak, hogy ne tartsuk a kapcsolatot. Sosem szenvedtem hiányt az anyagiakban, a szeretetet, vagy annak olcsó másolatát viszont csak idegenektől kaptam. Nyilván némelyikük csak érdekből volt velem. Tudom, hogy Jade is mindig olyan életvidám, mint én, s hozzám hasonlóan őt sem tudták végleg letörni a nehézségek. Bólogatok, kicsit talán még át is karolom barátian, ahogyan a gyerekeiről beszél, mert rém furcsa lehet, hogy azok már majdnem annyi idősnek néznek ki, mint ő. – Hogyne, meg van beszélve! Ha gondolod, még őt is bemutatom neked, mert bár nem egy társasági alak, de szeretném, ha ő is elhinné, hogy nem csupán érdekek vannak a világon. – Kezdem most úgy érezni, hogy ha ma nem fogok fellépni, az sem baj, mert már megérte, hogy most idevetett a sors. Vagy.. ha mégis fellépnél, lehet, hogy az előre betanult pár szám helyett valami régi duettet vehetnénk elő. Jade örökké fiatal, örökmozgó, életvidám, de biztos vagyok benne, hogy nosztalgikus élmény lenne megint összemérni a hangunkat. Vagy akár rendszeresen együtt játszani ismét. Talán hátrahagytam őket, de ha nincs harag, s ennyire megbocsájtó, miért is ne? – Igen, tényleg az, de szereti azt elhitetni a külvilággal, hogy mindenkit utál. Én hiába szeretném, ha mások is tudják róla, hogy tündéri, erre nincs igénye, úgyhogy.. ezt kellett elfogadnom, ő ilyen. – Nem mondom ki, de Jade érezheti a hangomból, hogy ez bizony szerelem, s nem holmi fellángolás, hanem az a mindent elsöprő, amire az ember egész életében vágyik. Erős, mégis stabil, amiből tudod, hogy várnak otthon, és hiányzol neki. Az más kérdés, hogy nem is vagyunk összeköltözve, ez inkább elvi dolog. – Akkor úgy lesz, és többet is találkozhatunk. Jelenleg akkor mivel foglalkozol? – Értem én, hogy már felvezette, hogy nagyjából mindennel, amire felkérik, meg ideje van, de nagyon is érdekelne, hogy milyen zenéket szerez, kiket tanít, és hasonlók. Közben a háttérben már az is lehet, hogy szólítottak minket, teljesen belefeledkeztem a beszélgetésbe. – Oh, ez jól hangzik, bárcsak…! – Fejezem be a gondolatmenetet, amikor a nevemet hallom, kelletlenül kezdek cihelődni, de aztán.. kérdőn pillantok Jade-re, s intek a fejemmel.
>- Ez tök rendes tőled! Kitartottál mellette, ameddig csak lehetett és ez nagyon, nagyon, nagyon szép dolog. - lelkesedem, egészen elérzékenyülve talán. Persze, ott van benne az is, hogy én is hasonlóan szoktam kapaszkodni a végsőkig és valójában ez mennyire egészségtelen ránk nézve, hogy feláldozzuk magunkat, alárendeljük a boldogságunkat másokért, de ez a gondolat sose fogalmazódott meg bennem így és talán nem is fog. Mintha ahhoz, hogy ez a könnyed, mindig jókedvű, mindig pörgő személy legyek társulna egy jó nagy adag tagadás a realitás mezejével szemben. Ha valaki minden komolysággal lajstromba venné az életemet, akkor nehezen jönne ki az egyenletből egy gondtalan jellem. - Minket ne sajnálj, igazán! - vágom rá, nem akarom, hogy bűntudata legyen, mindenki saját maga választja meg mit akar csinálni és mindenkinek joga van megpróbálni megvalósítani az igazi önmagát. Amikor azt mondja boldognak tűnök azonnal elmosolyodom, azonnal felsejlik előttem a gyerekeim arca és a sok mosoly, amit az iskolai programok hoznak nekem, és a fellépőknek is. - Igen, és csodás munkát végzett. - ismerem el, akármennyire fáj, hogy nem voltam mellettük. Alistair szinte azonnal megnyílt nekem, amikor visszaértek és Amara is minden nappal, minden héttel egyre inkább megnyílt az ellentéteink ellenére is. Szeretem őket, mindennél jobban, nem számít, hogy ki töltött velük több időt. - Szeretik a zenét, nagyon is, de a lányom igen halkszavú, nem igazán énekel vagy zenél, a fiam viszont ügyes a gitáron és többnyire nagyon is magabiztos. Nagyon szívesen látnánk egy hétvégén! Van egy kis protekcióm, tudod, alkalmazottként, és a hétvégéket nem kell kötelezően a Roxfortban tölteniük, főleg most, hogy betöltötték a tizenhetet. - mesélem neki, egyértelműen imádok vendégül látni barátokat, mindig száll a süti illat, kávék, teák, forrócsokik hosszú sora a polcokon, talán nem egyértelmű a külsőmből, de egész életemben nagyon házias voltam. Nyilvánvalóan kizökkenünk a nagy mosolygásból, amikor elkezdi mesélni mi történt vele és az elmém minden erővel próbálja eltörölni a fiatalabb éveim bulizásait és hogy mikor kértek beleegyezést és... mikor nem... - Én... nem hiszem el... tényleg?... - suttogom kicsit zavartan, mintha képtelen lennék felfogni az ilyen szintű depressziót, ami vele járt, hogy ennyire összetört és még élni sem akart. Egészen beharapom az ajkamat, szinte már vér serken belőle, ahogy próbálom felfogni, amiken keresztül ment. - Ha kisegített ebből, ha kisegítettétek ebből egymást, akkor nincsen benne semmi szívtelenség, egyetlen csepp se! Csodálatos lány lehet! - mondom, hiszen még is csak egy szerelmi történet kerül elő a sorok közül. Norikora bólintok picit, elgondolkozva. - Nagyon ritkán tér vissza, általában turnézik, a gyerekek szülinapjára meghívtam, de akkor se tudott volna jönni, egy héttel előtte köszönt be. Biztos vagyok benne, hogy ha te keresed, akkor találni fog időt rád. - mosolyodom el kedvesen, hiszen az én szememben ők nagyon egy egységet alkottak, talán a legbiztosabb barátságot az egész bandából. Nem véletlen vettem be, hogy talán több van közöttük és azért kéne lekopnom Zach-ről. - A Látványmágus szak még mindig az előadók fellegvára, biztos vagyok benne, hogy egy szempillantás alatt vissza tudnál rázódni. Én már letudtam szó szerint mindent, amit csak adhatott a tanterv és már csak bejárok néhány tanár szakos dologra, hátha egyszer a tanári jelentkezésem után nem az következne, hogy sajnálattal közöljük, de... - billentem oldalra a fejemet, egy kicsit vállatvonva. A szeretteim a kedvemért is dühösek az iskolára azért, mert hiába tettem meg szó szerint mindent, amit elvárhatnak, még mindig a korom miatt lekoppintanak, de én nem vagyok hajlandó ilyen érzelmekre pazarolni az energiáimat - vagy képes se vagyok rá, ki tudja! - Van egy, nos, valaki... tudod, Alistair egy kicsit a bajkeverő géneket örökölte tőlem és egyik este egy auror kísérte haza, tudod, magas, jóképű, széles váll, sötét, misztikus tekintet, tökéletes mosoly és, hát, randira hívott. Az, hogy ki töri össze kinek a szívét azért még nagyon a jövő zenéje! - nevetem el magam halkan, nyilván nem is szándékozom "tanulni" a hibáimból vagy bosszút állni az egész férfi nemen, az igazán nem én lennék.
- Igen, volt egy lány, akinek szerettem volna segíteni, mert pocsék élete volt. Ő aligha nézett rám, olyan szemmel, mint mi egymással, de.. úgy éreztem, hogy nem vonhatja el semmi a figyelmemet, mert akkor végképp úgy érezte volna, hogy egyedül marad. Végül a sors iróniája, hogy mégis a magányt választotta, túlságosan megszokta már. – Csóválom meg a fejemet mosolyogva, végülis ez most már mindegy, Jade pedig örökké szép emléket alkot majd bennem, ráadásul így, hogy találkozunk, nem rúgott fel semmit arról, amit megőriztem róla, pedig köztudott, hogy az idő megszépít mindent. Így, hogy felnőttebbek vagyunk, csak bizonyosságot nyert, hogy mindig erős kapcsolat volt köztünk, amely így akár egy barátságba is átmehet, hiszen ha jól értem, ő most már itt van a Roxfortban, dolgozik, meg minden, maximum azt kell mérlegelni, hogy ezt Lioneah mennyire venné a lelkére. Lehet, hogy nem érdemes bolygatni, mert a kedves olyan nehezen tárta fel a szívét, nem tehetem meg, hogy én magam fúrok bele újabb tüskét. Így hát fel sem ajánlom Jade-nek a további találkozót, legalábbis most nem, legfelejbb zenész körökben összefuthatunk. Mindenesetre nagyon hízelgő, amiket mond, én valahogy sosem tekintettem magamra úgy, mintha a nők bálványa lennék. Az jó, hogy voltak rajongóink, de csupán a közös zenélést, élményt láttam az egészben, semmi többet. – Sajnálom, hogy ennyire.. rossz döntést hoztam, ami mindenkire kihatott, de most mégis, boldognak tűnsz! – Remélem, hogy tényleg így van, s nem siklott félre az élete, és csak a viszontlátás nosztalgiája miatt nevet ennyire. Valahogy Jade mindig olyan energiabomba volt, s azt hiszem, nagyon is összeillettünk volna, de végül az jött be, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Tudom, hogy arra volt szükségem, hogy Lio által erősebb legyek, őt pedig rátereljem egy olyan útra, hogy ne utálja a világot. Azt hiszem ez sikerült is, lágyabb lett általam, amire nagyon büszke vagyok. – Te jó ég! Hát ez nem mindennapos még a varázsvilágban sem.. De legalább az apjuk velük volt.. – Tátom el a számat, mert valahol mégis gonoszság, hogy Jade-et így csak kihasználták, s nélküle lett belőlük család. – Mindenesetre örömmel megismerném őket, biztosan hangos nálatok a ház, ha ott vagytok együtt. Ők is zenélnek? – Rá se merek kérdezni, hogy ha egy másik világban nőttek fel, akkor vajon milyenek, mert manapság annyi furcsa dologgal találkozom, például Lionak szárnya nőtt? Ha netán nekünk lenne gyerekünk, az is angyal lenne? Vagy csak a tanára adta neki varázslatként, ha jól emlékszem? Mindenesetre még a közelében sem vagyunk, hogy gyerekünk legyen, azt hiszem, amilyen pocsék fiatal kora volt, nem is akarna. – Hát őőő.. tudod, hogy előtted nem szoktam titkolózni. Szóval elég rosszra fordult a sorsom, amikor átmentem szólóba, mert valaki leitatott, bedrogozott, és.. megerőszakolt. Hetekig ispotályban voltam, de nem is csak a fizikai.. része volt durva. Nem tudtam elfogadni azt, hogy élnem kéne. Végül pont ez a lány kapart össze, aki a szerelmem, őt is bántották, de drogozás nélkül. Tudod ő nagyon kemény, szívtelennek tűnik, de nagyon is vágyik arra, hogy minden normális legyen. Rá kellett jönnöm, hogy nem nekem kell segítség, hanem neki kell valaki, akiről lepereg ez a kemény stílus. Hát.. ennyi. – Végül jó lett a vége, és csak ez a fontos. Tudom, hogy mindig az út is számít, esetünkben viszont tényleg csak az eredmény, hogy tudjuk, egymásért élünk! Ettől még nem kapaszkodunk egymásba, de többek között Lio el se mondhatta volna a szárnyakat, mégis megtette. Véletlenül láttam ugyan meg, de rám is lőhetett volna valami felejtésátkot. Én nem vagyok komoly varázsló, nem lett volna nehéz dolga. - Azért bízom benne, hogy el tudom valahol csípni, szívesen beszélnék vele is. – Hárítom el azt, hogy Jade netán túl nyomulós lett volna. Nem éreztem annak, sőt, tulajdonképpen a világnak szüksége van az ilyen életigenlő kis aranyosokra! Aztán persze lehet, hogy azon kevesek közé tartozom, akik így gondolják, hiszen ahogy mondja, sajnos csak kihasználják. Talán nem kéne ilyen könnyen adnia a szívét, de aligha hiszem, hogy ezen változtat, mert úgy vélem, inkább adni szeret! – Nem tudom, hogy tanuljak-e tovább, azt hiszem igen, sosem árt tovább csiszolódni. Őt pedig még itt ismertem meg, de eljött velem Japánba, s most is itt tanul. Valahogy még nem gondoltunk vele, hogy netán legyen valami önálló életünk az iskolán kívül, meg hát az már elköteleződést is jelentene. Na és nálad? Van most valaki szerencsés, akinek ezúttal Te töröd össze a szívét? – Kérdezem csalafinta mosollyal, olykor felnézve, de még szerencsére nem mi következünk.
Ha egymás fejébe látnánk bele, akkor tisztán visszhangoznának ugyanazok a gondolatok, mert az én szememben pedig Zach jelentette a bandát és ahogy visszatértünk nélküle, szinte egyértelmű és természetes volt, hogy azonnal szét is váltunk mindenkivel. Én előtte is csak változó kísérő zenekarral léptem fel frontember és énekesként és utána is, ameddig az ikrek nem jöttek. Hiába vagyok izgága búgócsiga rengeteg családtaggal, baráttal, igazából soha nem volt igényem arra, hogy egy állandó zenekarhoz tartozzak, a Black Birdsbe azért érkeztem, mert a bandatagok fogtak meg, nem csak a lehetőség zenei versenysorozatra menni. - Ó! Óóó! - szalad ki a számon, amikor azt mondja, hogy okkal említi, hogy van barátnője és hogy úgy érezte ő sem volt közömbös. Kiszakad belőlem az őszinte nevetés, ahogy megcsóválom a fejemet. - Komolyan? Jajj, ez annyira butaság, pedig Noriko olyan magabiztosan vetette be magát közénk, aztán meg mintha lett volna még egy lány, aki tetszett neked és azt magyarázta, hogy azért kérted meg és amikor nem jöttél vissza a Roxfortba már minden reményem elszállt, pedig Zach, ha láttál volna az én szememmel, atyaég, csoda, hogy nem csuklottam össze, amikor a közeledbe kerültem. - nevetek, mondjuk az én részemről ez a dolog, hogy mindig őrülten belezúgtam egymás után az összes létező fiúba, ahogy az előző elutasított vagy dobott egy éjszaka után eléggé komplikált dolog. Még ma se vagyok hajlandó belegondolni, hogy mennyire is egészséges, vagy hogy a mostani helyzetem is ugyanez-e, egy kérész életű fellángolás. Még soha nem volt hosszútávú romantikus kapcsolatom, úgy, hogy huszonöt éves vagyok és ikreim vannak, de még az apjukkal se jártam soha, még ha a barátságunk és a közös nevelésül hosszútávú kapcsolattá is tette a dolgot. Mielőtt elment... örökre... - Ahogy visszaértünk felbomlott az egész, de a saját utakon azért volt egy-két siker, főleg Noriko, ő már kezd popsztár számba menni. - mosolyodom el, hiszen vele tartottam a leginkább a kapcsolatot, és nekem is volt jó néhány fellépésem még a turné után, de annak is már két éve, vagy több. Mégis úgy rajongok és lelkesedem azért, hogy most itt van, mintha minden tegnap történt volna. - Zachary Cross, nem bántásból, de vagy két éve nem találkoztunk, nem minden egy éjszaka alatt történt! Csak a legtöbb minden! - kuncogok, bár a kérdés, hogy mekkorák a gyerekek és hogy vigyázhat-e rájuk, kicsit kizökkent. - Ez egy kicsit bonyolult, még a varázsvilágban is, de az apjuk... nem igazán idevalósi volt és csak egy éjszaka erejéig voltunk együtt. Néhány hónappal azután, hogy megszülettek egy varázslat hatására egy másik időben ragadtak és több, mint egy évtizedet éltek le nélkülem, az apjukkal, tinédzserként visszatérve majdnem ugyanarra a pillanatra. - kicsit megakadok, azért ezt tényleg nem egyszerű összefoglalni, de azért csacsogok, próbálkozom. - Szóval már nem igazán kell rájuk vigyázni, sőt, meg is sértődnének. - nevetek fel újra, hogy azonnal kicsapjam a farmerzsebemből a képüket. - Amara Hope és Alistair, mindketten hugrabugosok és most júniusban volt a tizenhetedik születésnapjuk. Tudom, hogy elképesztő, hihetetlen, bámulatos, az én agyam is zsong még mindig az egésztől, az egész életemtől! - vallom be, bár azt elfelejtettem hozzátenni, hogy miután visszahozta őket az apjuk néhány hónapra rá elhagyott minket örökre. Ahogy elkezd mesélni nagyra nyílnak a szemeim, iszom a szavait, de a tekintetembe beáll valami bambaság, valami tagadás, valami hibaüzenet, amikor elmondja, hogy kihasználták. Mintha a tagadás, hogy ilyen valaha is megtörténhet a világon erősebb lenne mindennél, nagyon, nagyon hosszú idő kell, míg a tekintetemet megtölti valami értelem. - Sa... sajnálom... akarsz róla beszélni? - kérdezem, egészen elképedve, de érzékenyen, nem zúdítok rá hatvan kérdést, ahogy tőlem már mindenki megszokhatta. Erőteljesen megüli a kicsi lelkemet a téma, olyasmi, amit nagyon, nagyon mélyen elástam már egy feneketlen gödörbe, de ez nem jelenti azt, hogy Zach traumáját is elhessegetném úgy, mint a sajátjaimat. Azért a történet vége mégiscsak jó és el is mosolyodom rá, sőt, fel is nevetek vele, bár talán ez csak valami természetes (vagy természetellenes) mimikált reakció leutánozva őt. - Egyedül Norikoval tartottam a kapcsolatot, ő sokat utazik és turnézik és nem igazán tervezi folytatni az egyetemet, tudod, későn csatlakoztam be és azt hiszem a lányoknak... szóval... nem voltam a szívük csücske, talán ők is epekedtek érted és Noelért én meg berobbantam és mindenkire módszeresen rá akartam vetni magam. - kuncogok fel, ezen a ponton már őszintén. - Noelt még szoktam látni a folyosókon, de tudod, ő aztán keményen elhatárolódott a szeleburdiságomtól meg annyi minden volt az életemben, hogy időm se volt üldözni a szeretetemmel. És te? Vissza fogsz térni az iskolapadba? A lányt japánban ismerted meg, távkapcsolat vagy ő is itt van valahol? - kezdek el fészkelődni, mintha azt várnám, hogy egy féltékeny gyönyörű csajszi fog gyilkos tekintettel előbukkanni Zach mögött valahol takarásból.
Azt hiszem mindig Jade volt a szíve-lelke a bandának, mert hiába volt annyira jó gitáros Noel, vagy a legjobb barát Noriko, Jade nélkül el sem tudtam volna képzelni, hogy érvényesüljünk, és hogy jól szórakozzunk. Most úgy toppan be az életembe, mint valami hurrikán, váratlanul, letaglózóan. Addig ölelem, amíg már majdnem kínos lenne, még akkor is, ha pontosan tudom, hogy a vöröske szótárában nem szerepel ilyen szó, vele mindig el tudja magát engedni az ember. Annyi év után most ismét találkozni, felér egy igazi karácsonyi csodával! Nem csoda, hogy minden butaság kicsúszik a számon, de persze csak őszintén! - És okkal! Tudod.. sejtettem én, hogy lehetne köztünk valami, mert hát én sem voltam közömbös, de most úgy hozta a helyzet, hogy van valaki. - Vallom be őszintén, hogy ha még valamennyi időt együtt töltöttünk volna, akkor hát ki tudja, lehet, hogy egymásba gabalyodunk. Még csak azt sem mondanám, hogy valami gyerekkori szerelem volt, vagy lehetett volna, mert ez a lány még szebb, mint volt, de hát az embernek több zsánere is lehet. Azért is mondom ki, hogy nekem már ott van Lioneah, mert vele viszont nagyon komolyan összefűztük, s igenis büszke vagyok magamra, hogy a másokkal oly tüskés barna velem nem tud kemény lenni. Akar, de nem tud. Abban viszont Jade-nek, már az ölelés erősségéből kifolyólag sejtem, hogy így gondolja, de igaza van, hogy attól még nem semmis ami volt! - Sajnos nem sok. Nem akartam fájdítani a saját szívemet, ezért inkább befogtam a fülemet, ha rólatok volt szó. - Értem ezt képletesen, de eldöntöttem, hogy lezárom a múltat, a szóló karrier azt jelenti, hogy az ember nem csábul vissza a csapatba. Ami lássuk be; oltári hiba volt! Nyilván nem ismertem volna meg Lio-t, ami öröm az ürömben, s visszamenőleg már így van jól, sokat tanultam az elmúlt időszakban, többek között magamról. Felnőtt lettem, ahogyan Jade is, és határozottan jól áll neki a nő szerep. Erre mondjuk, hogy valaki a korral érik, mint a jó bor? - Te atya.. úr.. isten! Nem alszol te lány, hogy ennyi mindenre van időd? Ikreid? Mekkorák? Vigyázhatok rájuk valamikor? Te jó ég, annyira örülök neked, de annak nem, hogy mi az, hogy egyedülálló? - Csóválom a fejemet kissé megszorongatva a kezét, el is feledkezem róla, hogy majd fellépésem lesz, most annyira nem számít az egész. Valahogy elszorul a torkom, amikor azt említi, hogy pofáraesés. Én is az voltam, és azóta se sikerült.. Nyilván nem lehet erőltetni, de egy ilyen tüneményes lány valahogy csak másokat tud boldoggá tenni, őt viszont senki nem szeretné. - Kicsit jól az elején, aztán borzalmasan, aztán boldogítóan. Azt hittem, hogy enyém kell, hogy legyen a színpad, pedig mi együtt voltunk jók. Kihasznált valaki, bántott.. Úgy. - Nézek rá hatalmas szemekkel, amiből értheti, hogy ez bizony erőszak volt. - Aztán viszont találkoztam ezzel a lánnyal, aki megedzett, segített kideríteni, hogy mi történt, és közben kiderült, hogy ő se tud ellenállni nekem. - Nevetem el magamat, amiből Jade sejti, hogy ez csak a vicc része, természetesen Lioneah nem olyan, aki beleomlik az ember karjába. - És a többiek? Még itt vannak valahol?
Ő is éppen olyan meglepett, de boldog, mint én, és hirtelen minden szép emlék a bandáról megrohamozza a fejemet és néhány pillanatra még a rózsaszín köd is leszáll a képembe. Úristen, milyen aranyos kölyök képe van! Hogy én milyen lendülettel estem bele, amikor meghívtak maguk közé! Olyan erősen ölelem, amennyire csak tudom - ami körülbelül pehelysúly, mert soha az életben nem volt kenyerem az edzés és minden létező állóképességemet a hajnalig tartó bulizásoknak köszönhetem -, és egyenesen belenevetek a vállába. Az egy dolog, hogy bennem milyen szép emlékként élt, de Noriko volt az egyetlen, akivel igazán tartottuk a kapcsolatot, így extrásan megmelengeti a kicsi szívemet, hogy a hirtelen öröm viszonzott. - Ó, köszike, te se lettél kevésbé jóképű! Ahhaaaa... Ez szép volt, jó gyorsan elejtetted, hogy van barátnőd, nehogy újra rádakaszkodjak és Norikonak kelljen kimentenie a helyzetből, mi? - szakad ki belőlem a kuncogás, de azért a pirulás és a kellemes melegség, ami átjár, még mindig megmarad. Nem húzódom el azonnal, mintha azután, hogy barátnője van hozzám se érhetne, nem igazán olyan fából faragtak, akit ez zavar. Mármint, nyilván nem fogok ráhajtani, akkor se, ha van barátnője, akkor se, ha nincs, de bennem nincs olyan korlát, hogy egy foglalt pasival távolságtartóan viselkedjek. Az nem én lennék. - Ó, Zach... mi a legutolsó, amit hallottál rólam? - kérdezek rá hatalmasra nyitott kék szemekkel bámulva, mert fogalmam sincsen, hogy hol kezdjem. Tényleg eszeveszett régen nem találkoztunk, nem is tartottuk a kapcsolatot, Norikoval leveleztünk, az ő karrierjét sikerült végigkövetnem, de a fiúét egyáltalán nem. És ha nem csak velem, de a többiekkel se beszélt, akkor, nos... - Befejeztem az öt évet, ikreim születtek, egyedülálló anya vagyok, a Roxfortban kisegítő tanár vagyok, kórus, drámaszakkör, beugrós, akármilyen bűbájtan és dalmágia fronton, Roxmortsban lakunk és nemrég zúgtam bele a vélhetően következő pofáraesésembe. - nevetek fel, habár az utolsó kijelentés inkább szomorú, mintsem vidám, de odáig biztosan tudja az előéletemet, hogy állandóan epekedtem valakiért és mégha össze is jött, akkor is mindenkinek csak egy-két éjszakára kellettem, mert túlságosan szeleburdi és extrás vagyok, valahogy soha nem kopogott be az ajtómon Az Igazi. Eddig. - Soha, egy percre sem haragudtam. Az álmaidat követted, ezért nem kell bocsánatot kérned. Hogy sült el végül? Mi történt? - kérdezek rá, hiszen nekem annyira besűrűsödött az élet, hogy még felsorolni is nehéz, úgy, hogy a nagy részét még ki is hagytam, például Dane-t és Sophiát, az egész sötét időutazós kalamajkát, amiben még Ivor is mellettünk volt. Azt, hogy a gyerekeim nem teljesen emberek, hogy nem is végig velem nőttek fel és már hirtelen tinédzserek. Annyi minden történt, de most még is az köt le, hogy a zenei pályájával mi lett, nem az én saját dolgaim.
Miközben lassan készen vagyok a gitár hangszerelésével, s magamban ismételgetve a kedvenc dalaim szövegét, meglepetten ugrok meg a széken az ismerős hang hallatán. Ha nem lenne pántja a szerszámnak, akkor biztosan elejteném, így csak liftezik egyet a nyakamban, mielőtt utánakapok. Gyorsan le is veszem, ahogyan eszmélek, hogy itt sürgős ölelnivaló akadt. – Jade.. Te Jézus Mária! Basszus.. Jesszus..! Hát tényleg te? – Nyögök ki mindenféle összefüggéstelen motyogást, káromlatot, mindezt azonban fülig érő szájjal, hogy mind a harminckét fogam látszik. Gyorsan magamhoz húzom, mint valami szomjazó a kulacsot, amiben már csak egy korty víz akadt. Nem is engedem el pár pillanatot, hogy együtt tudjunk lélegezni. Láttam, hogy mekkora szemeket meresztett rám, én azonban jó sokáig csak a zenének éltem, még az értem epekedő rajongó lányokat sem vittem el, mert azt hittem, hogy Noelt nézik, csak lővonalban vagyok. Miután végre kibontakozunk egymás öleléséből, az egyik kezemben fogom a gitárt, a másikkal pedig a vállát simogatom a vöröskének. – Atyaég, te még szebb vagy, mint amire emlékeztem, már lehet ilyet mondani zavarbaejtés nélkül. A kedvesem nyilván kinyírna, ha ezt hallaná, de te ezt vedd őszinte elismerésnek! Mi van veled? – Amikor visszakérdez, bármilyen bájosan teszi is ezt, kicsit elfelhősödik a tekintetem, olyan árulónak érzem magam, hogy nem jöttem velük vissza Japánból, és minden onnantól fordult egyre rosszabbra. Aztán persze happy end lett a vége Lioneah oldalán, de azért még most is keresem magamat. – Oh, köszi.. ugye nem haragszol? Annyi butaságot csináltam, de nagyon hiányoztok. Nélkületek már nem volt az igazi, és most csak próbálkozom. – Csóválom a fejemet, nekem jó hangom van, de csak a basszusgitározáshoz értek. Ha csak énekelni tudok, és ott van más frontember, már nem is kellek. A basszer pedig inkább másodhegedűs, nem olyan sztár, mint egy szólógitáros, vagy dobos.
Az ember a saját érzéseit az énekléssel tudja a legjobban átadni a közönségnek.
Megan Smith
Reveal your secrets
Tárgy: à votre Santé - Tánctér és színpad 2023-10-16, 14:01
à votre Santé
- Tánctér és színpad
... ami annyit tesz franciául, egészségedre. Ötletes, nem?
Az egyemistákat célzó szórakozóhely minden hónappal egyre jobban virágzik és ezzel egyre jobban el is távolodik az egyszerű pub stílustól. Ugyan még mindig van bárpult és beülős boxok is, már megannyi térmágiával lett kibővítve, hogy ezzel egy kisebb színpadnak és táncparkettnek legyen a büszke otthona,, afféle diszkó vagy koncerthelyiséggé is avanzsálódva, hiszen több lábon kell élni. A stílus már egyre inkább összeforrt a mugli szórakozóhelyek technológiájával, ami a fényeket, zenéket illeti, persze a fellépők igénye szerint bűbájokkal és látványmágiákkal is machinálhatnak. A színpadon van, hogy csak egy keverőpult helyezkedik el DJ-vel, de amikor nyílt est van a fellépőknek akkor feltörekvő zenészek állnak sorba, hogy megmutassák mit is tudnak. A színpad mögötti álfalon túl ki is lett alakítva egy kis backstage, ahol a fellépők készülődhetnek és ahonnan ráfordulhatnak a színpadra, amikor az aktuális szervező felkonferálja őket.
A nyár eleji találkozásom Norikoval úgy kellett, mint egy falat kenyér, olyan érzéseket keltett fel bennem, amit már lassan évek óta elcsitítottam. Mióta meg vannak a gyerekek véget ért a turnézós-koncertezős-bulizós életem, és talán éppen ugyanolyan már soha nem lesz, de dallal teli talán még lehet. Már azon felül, hogy a Roxfortban minden létező zenés programot én szervezek, legyen az kórus, zenés színház vagy tehetségkutató. Most viszont kicsit kiszakadtam a Roxforti környezetből, bár olyan nagyon távolra nem mentem, hiszen a Roxmortsi szórakozóhely, ami az egyetlen igazi diszkós-fellépős hely a sok régimódi pub között nyílt estet tart, nekem pedig nagyon, nagyon jól jönne, ha bejáratnám újra a színpadi fellépéseket. Noriko stílusa, ami csak még tovább ment az extravagáns irányába eszméletlenül tetszett, amikor beköszönt, de valahogy még is ma egy egyszerűbb ruha mellett döntöttem. Ugyan a házam a szivárvány hét színével eléggé feltűnő jelenség és sose fogom megváltoztatni csak azért, mert néhányaknak nem a szíve csücske a történelmi városban, én visszafogottabbra vettem a figurát. Egy csinos póló, szűk farmer, platformos cipő és néhány ékköves gyűrű, de semmi több. A szivárványos pánttal vetem át a hátamon a gitárt, miközben bekerülök a készülődő előadók közé, hogy megkeressem azt a pasit a mappájával, aki a fellépők neveit csekkolja, de az istenért se találom. Cserébe találomra hajolok be mindenkinek a tükrébe és a képébe, hogy biztosra menjek, hogy nem csak én vagyok vak, míg az egyik alkalommal behajolok, kicsit bocsánatkérően visszavonulok, aztán hirtelen megmerevedek a mozdulatban.
- Hogy... mi? - rázom meg magamat, összeráncolva a homlokom és újra perdülök. - Zach? Zach Cross? Mit keresel itt? Mármint, persze, hogy itt vagy, hiszen miért ne lennél! - nevetek fel zavarodottan, egy kicsit elpirulva. Talán nem vagyok annyira csacska, mint néhány évvel ezelőtt, de nagyon régóta nem beszéltünk, és egy kicsit felébred az a pezsgő érzés, hogy ő is nagyon tetszett nekem. Persze az is egy sokadik pofára esés volt csak, egy hirtelen fellángolás, de attól még nekem akkor is igazinak tűnt még arra a kérészéletű időszakra is. - Nagyon menő a szerelés, kicsit a Black Birds-öt idézi, nem? Olyan Pop-rockos! - mosolyodom el, nekem aztán az se lenne furcsa, ha időközben kiderülne, hogy tényleg vámpír, annyi mindennel hozott már össze az élet, kezdve a gyermekeim apjával.
Nem lóghatok állandóan Lioneah nyakán, kellően független lány, s pont azért alakul egyre komolyabban a kapcsolatunk, mert nincsen benne semmi nyomasztás. Már túl vagyunk a sötét múlton, legalábbis úgy tűnik, ezért mindketten élhetjük az életünket. Ő egész jól érvényesül, szerintem menni fog neki ez a szárnyas téma is, ami természetesen hétpecsétes titok, emellett pedig hiszem, hogy az éledő természetmágia annak a jele, hogy cseppet sem az a sötétlelkű lány, akinek mutatja magát. Talán naív vagyok, de én látom benne azt, akiért érdemes élnem. Csak éppen a saját karrieremet nem tudom továbbvinni. Visszaköltöztem Japánból, de nem volt képem az egykori bandát megkeresni, főleg, mivel felmerült, hogy az a háromfős banda meginvitálna, abból viszont sajna nem lett semmi, ezért aztán továbbra is szólóban nyomom. Ami viszont érdekes, hogy valami megváltozott, ami a testemet illeti. Észrevettem, hogy tudom változtatni a szemem, a hajam színét pusztán az akaratommal, ami elég vicces, bár nem túl komoly hatalom. Nem is verem nagy dobra, ha bárki látja, hiheti azt, hogy festék, kontaktlencse, vagy éppen valami látványmágia. A mai estét egyedül töltöm, s úgy döntök, hogy némi aprópénzért fellépek valahol. Végül marad a Votre, pár szám engedélyezett, mert lényegében itt bárki a mikrofon mögé állhat. A hangosítók jelzik, hogy úgy fél óra múlva jövök én, úgyhogy hátul, az öltözők közelében hangolhatom a gitáromat. A hajam most szőke, a varázslatnak köszönhetően, a körmöm pedig fekete, mint valami vámpírivadéknak. Talán csak valami erős tus hiányzik a szemem körül, de az még nincs fent, mert csavargatom a gitár húrjait, és a számok sorrendjén tűnődöm. Egészen jó kedvem van, de hiányzik a csapatban zenélés. Nem vagyok éppen egy önfényező alkat..
// 
