Szellemszállás

Talán túl sok bennem a büszkeség, de szavakkal nem adok igazat, csak bólintok a kockázatra. Egyértelműen nem mindegy persze a mértéke és jelenleg az a legfontosabb, hogy megtaláljuk azt a tervet, aminek a legkevesebb a buktatója. Nem biztos, hogy kikezdhetetlen, de a lehető legbiztonságosabb.
- Nincsen szükségem bókokra, már elfogadtalak a tanítványomként. - válaszolom, habár jól esik, hogy nagyratart és hogy látom a tekintetében a tiszteletet. Ettől függetlenül látszik rajtam, hogy nem fog többet kiszedni belőlem hízelgéssel se, ha tudatos, ha nem. Végighallgatom az okfejtéseit, bár egyre inkább haladunk a felesleges elméletgyártások felé, de egy kis türelmet azért mutathatok felé. Legalább tettrekész, legalább gondolkozik, legalább nem a mocsokban hever a szemét közepén és várja, hogy az élete megoldódjon anélkül, hogy bármit tegyen.
- Mivel egyértelmű bárkinek, hogy vámpírtámadás áldozata lett, így nyilvánvalóan már ez megszűri a keresést. Ha valóban van szemtanú és jelenti, hogy szőke, hosszúhajúnak sejti a támadót, ismételten leszűkíti a keresést. Minden eljárás lépésről lépésre halad egy megadott procedúra szerint, bár akadnak igazságharcosok, akik előbb ugranak a konklúzióra, mint kéne. Ez egyben veszélyes lehet rád, egyben hasznos, ha találunk helyetted egy bűnbakot és annak a nyakába küldjük őket. - válaszolom, aztán kissé összevonom a szemöldökömet, végigmérve a lányt a jellegzetes stílusával, amit még a bújkálás közben is magán visel. - Talán ideje lenne jobban hasonlítanod rá. - gördül le az ajkaimróló végig, amikor színészkedist, változtatást és szende kislány létet emleget. Nem tudom pontosan, hogy milyen volt az ikertestvére, de tudok a létezéséről - illetve inkább ez már múltidő - és arról, hogy ő volt a család kedvence, Mira pedig az önjelölt fekete bárány. Érdeklődve figyelem, ahogy kiejtem a szavakat, hogy vajon mi játszódik le az arcán. Érdekel, hogy miként élte meg a testvére halálát, hogy megbántom-e a kijelentéssel, vagy azonnal felülemelkedik, esetleg érzéketlenül kezeli. Sokat elárul az emberről mindez, de az is lehet, hogy egyszerűen felfogja venni a házára oly' jellemző pókerarcot és nem tudok meg az ég világon semmit.
- A külső néha mindent jelent, akármit is mondanak a "jótét lelkek". Mit mondasz, ha látsz egy fiút szakadt, lyukas, elnyűtt ruhákban lehajtott fejjel a falhoz húzódva szinte osonni a folyosókon? - kérdezem, kísérteties, ám kissé rosszindulatú leírást adva arról a Dantéról, akit négy évvel ezelőtt megismert. Lehet, hogy vele megvolt az afféle tanár-diák kapcsolat, de az iskolával szembeni alárendeltség szembetűnő volt - a megtűrt státusz és a bántalmazások nyomot hagyhatnak egy életre. Végül néhány pillanat várakozás után kihúzom magam, a gondosan rámszabott kabátom tökéletesen mutat rajtam, alatta élére szabott nadrág, a lábamon egy elegáns cipő, nem csoda, hogy nem voltam hajlandó leülni a mocsokba mellé. Mióta beléptem lényegében semmihez sem értem, csak egyetlen egyszer az arcához. Az arcomon egy megnyerő mosoly, a tekintetem szinte a lelke mélyére lát, olyan intenzitású.
- Mit gondolsz, ha meglátsz valakit, aki jólöltözött, minden ruhadarabja válogatott és ápolt és azt sugallja, hogy a világon semmi sem állhat az útjába? - teszem hozzá, ezzel nyilvánvalóan önmagamra utalva, kitartva a hosszú szemkontaktust - már ha Mira el nem fordul tőlem zavartan.

[You must be registered and logged in to see this link.]

- Nem feltétlenül. - válaszolom, pedig igen halkan motyogja, de talán csak azért, hogy megállítsak benne mindent, ami az önsajnáltatáshoz vezetne.
Végighallgatom az ötleteit, lehet, hogy csak légbőlkapott mind, hiszen eddig nem állt szándékába semmit tenni a bújkáláson és kiváráson kívül, ám még is van benne valami. - Képes lennél rá? Beépülni azok közé, akiket megtámadta, akire gyanakszol, hogy emlékezhet rád? Megjátszani az érdeklődést, szurkolólánynak állni? - kérdezgetek vissza, minden kérdésnél magasabbra húzom a szemöldökömet, ahogy méregetem a lányt. Nem feltétlenül kekeckedés van a hangomban, tényleg tudni akarom, hogy ezekkel a kérdésekkel számolt-e, hiszen valamilyen szinten tényleg jól hangzik, hogy végigkövesse a munkásságukat, de lehet, hogy szurkolócsapatba jelentkezés és turnézás velük - vagy hívják akárhogy is, amikor a sportolók városról városra vagy országról országra mennek meccseket játszani. Soha nem követtem a sportokat és nem most fogom elkezdeni, pedig az ember azt hinné, hogy meg volt rá a kellő időm. Az egyetlen sport, amit művelek, az a sakk, de azt legalább mesteri fokon, hiszen abban nincs másra szükség csak a szín tiszta taktikára és arra, hogy gyorsan alkalmazkodjak az ellenfelem stílusához. Avagy végezzek megfelelő kutatómunkát. Mind a kettőre kapható vagyok.
- Viszont ne bízd el magad. Meglepően gyakori, hogy egy támadás helyszínére is vissza megy akár az elkövető, sőt, igen gyakori, hogy ismerős követ el egy támadást a statisztikák szerint. Lehet, hogy ők nem fognak gyanakodni, hiszen nem aurorok - amennyiben nem auror szakosok, bevallom nekem semmit se mond a nevük -, de ha valaki komolyabban kezd el foglalkozni az üggyel, egyáltalán nem fog kizárni a gyanusítottak listájáról. - magyarázom neki, mert készülnie kell arra, hogy semmire sincsen garancia. Ha tényleg úgy dönt, hogy a közelükben lesz nem is feltétlenül tudok semmit tenni, ha lebukik, magának kell megoldania a kijutást és onnantól, ha többek előtt lepleződött le nem feltétlenül van visszaút a régi életébe. Nem lesz vége az életének, csak még inkább el kell határolódnia attól, aki volt, és valóban el kell majd hagynia az iskolát.
- Emberi. - mosolyodom el, az irigységre nem is reagálva. Fiatal még, vámpír években mindenképpen, sokat kell tanulnia, de azért igen csak keveset tud rólam ahhoz, hogy bármiben is irigykedhessen rám. El se tudja képzelni, hogy mennyire keveset. - A kapcsolatok nagy előnyre szolgálhatnak, legyen az bármilyen természetű, ameddig a mérleg nyelve mindig a te oldaladra billen és többet nyersz vele, mint amennyi energiát te belefektetsz. Habár azt hiszem ezt nem kell kétszer elmondanom, de mindig annyit adj ki magadból, az igazi valódból, amennyire mindenképpen szükség van. Báránybőrbe bújt farkas, a lehető legjobb álca. - adok további tanácsokat, miközben végez az üvegek felszedésével, ámbár valljuk be, ezen a poros, lelakott, szétesőben lévő házon már ez sem igen segít. Azért a szándék, hogy maga körül legalább rendet tegyen dícséretes, főleg, hogy jobb lenne, ha semmit sem hagyna maga után, amire egy nyomozás alkalmával valaki felfigyelhet.

[You must be registered and logged in to see this link.]

- Én vámpírnak születtem, Mira. Minden lehetőséggel, ami csak az egyszerű embereknek adatott, a félelemmel, a bizalmatlansággal fizettem meg. - válaszolom, de nem megyek részletekbe az életemről, a legkevésbé sem szokásom. Egyszerűen mondva, minden fajnak meg vannak az előnyei és a hátrányai, az emberek azt csinálnak a rövid gyenge életükkel amit csak akarnak, de egy vámpírnak sokkal több korlátja akad még ma is. Olyan huszonöt éve volt először egyáltalán vérlény diákja az iskolának, mára pedig habár a vámpírok iskolájának elpusztulása óta jobb híjján felvették ide a fiatalokat, még mindig máshogy kezeli őket mindenki. A "más" nem  is baj, hiszen valóban mások vagyunk, de a negatív megkülönböztetés már nem annyira szimpatitkus.
Egy valami biztos, én még soha nem kérdeztem az ikertestvéréről és nem is fogok se ma, se máskor.
Elkezdi felszedni az üvegeket, ezzel egy kis tér kerül közénk és furcsa módon ahogy elszakadunk egymástól, bár én húztam el a kezem, kellemetlen érzésként csap meg a levegő üressége. Némán hallgatom, figyelve a mozdulatait, mintha most látnám életemben először, egy fiatal, de felnőtt nőt, aki ugyan elveszett és nem tudja mit tegyen, de közel áll már ahhoz, hogy megtalálja önmagát. Nem segítek neki, ahogy nem ültem le mellé a mocsokba így ettől is egy kissé mereven ódzkodom.
- Legyen így, de a feltételezés nem elég. - biccentek, hiszen a kimenetel, hogy nem is vették észre, hogy lány, nem is gondolnák, hogy diák tényleg kényelmes. Sőt, ha már ezen gondolkozunk az is egy járható út lehet, ha egy másik szőke vámpírra tereljük az esetet, amiből akad egy-néhány az iskola környékén. Egyelőre nem vetem fel a lehetőségét, addig nem, míg nem tudjuk, hogy mit tudnak egészen pontosan, illetve míg nem tudom, hogy a túlélési ösztöne van-e olyan erős, hogy mást bedobna a farkasok közé. Nekem abszolút van, de ez egy teljesen más kérdés.
A hirtelen kérdésére újra az a számára szokatlan momentum bukkan fel, egy mosoly. Alapvetően fiatalos arcomat csak még jobban feldobja, ahogy megingatom a fejemet.
- Honnan tudjam, hogy te nem vagy egy beöltözött auror és nem akarsz rávenni, hogy bevalljak valamit, amit... el sem követtem? - kérdezek vissza, direkt homályosan és ártatlanul, de aztán lerázom magamról a jófiús mosolygást. - Mindenki követ el hibákat, ha nem tettem volna akkor nem is lenne mit tanítanom. Csak nekem jóval régebb volt és én már végigjártam az utat és csak egy emlék, ami előtted áll. - válaszolom végül, habár valóban nem felelek arra, hogy öltem-e, valószínűleg akkor se fogok, ha újra megismétli. Nem kell mindenről tudnia, megvannak a saját titkaim és nincs olyan pozícióban, hogy azután, hogy a szárnyaim alá vettem azonnal válaszokat követelhessen. Viszont egyértelműen akadnak nekem is érzelmeim, nem csak indítékaim, hiszen Mirát lehet, hogy egyszerűbb lenne már csak elengedni, hagyni, hogy elenyéssze amit megfőzött magának, még is itt vagyok.  

[You must be registered and logged in to see this link.]

Amikor nem rezzen össze a mordulásomra, sőt, állja a tekintetem, a makacssága csak tovább ingerel. A frusztráció végül még is csak kissé megdobja a szívverésemet, amit meghallhat, de csupán egy-két másodperc erejéig, hiszen végül megtörik és visszakozik.
- Az életben igen ritkán ajánlanak bármit is ezüst tálcán és akár látható, akár nem, de mindennek meg kell fizetni az árát. - válaszolom, utalva ezzel arra, hogy mindennek van árnyoldala, nem csak a vámpírságnak. A gazdagságnak, az aranyvérnek, a sárvérnek, a vérfarkasságnak, a sellőségnek, mindenkinek meg kell küzdenie valamivel, nem csak úgy gondtalanul átsuhannak az életen. Ahhoz, hogy valakinek az ég világon semmi gondja se legyen nem szerencsésnek kell lennie, hanem szimplán téveszmésnek vagy butának, hogy ne fogja fel, hogy körülötte milyen is a világ.
Nem ismétlem önmagam, végigsimítok röviden az arcán és csak bólintok. Hallva a szívverését talán helytelen táplálni a vágyait a simítással, de kissé talán megfeledkezem önmagamról és arról is, hogy nem feltétlenül etikus játszani mások érzésével. A probléma csak az, hogy amúgy sem feltétlenül volt soha a kódexemben, hogy túlságosan őszinte vagy egyenes legyek, manipulálásoktól mentesen.
- Roberto Maroni. - jegyzem meg végül a nevet, majd áttérve a feltételezgetésre kicsit elégedetlenül ingatom meg a fejem. - A talán nem elég. Tudnunk kell, hogy felismert-e téged, elmondta-e az áldozatnak vagy valamelyik tanárnak. Bár, amennyiben megtette volna, már egyértelműen név szerint téged keresnének, és erről egyelőre nincsen tudomásom.
- Ez esetben ideje lenne elhagynod a fészked és meglátogatni a Gyengélkedőt. Kétlem, hogy tudnák, hogy téged keresnek és ahelyett, hogy nyíltan üldöznének várnák, hogy besétálj az iskolába. Általában az eljárások nem így működnek, nem kivárással, még akkor se, ha ténylees halál eset nem történt. - magyarázom neki, majd egy rövid elgondolkozott sóhajjal folytatom. - Ha mutatkozol azzal még jót is tehetsz, nem leszel gyanús. Viszont kerüld el a szőkéket és ezt a Robertot, nehogy egy pillantással ténylegesen beazonosítsanak. - ajánlom tervnek, azonnal gyakorlatiasan végiggondolva a lépéseket, egy pillanatig se totojázva. Mint akinek már évtizedes rutinja van minden kellemetlenség eltakarításában.

[You must be registered and logged in to see this link.]

Talán még meg is döbbentem, de a válasza után egy rövid 'pff'-et hallatok egy halk felnevetéssel, megcsóválva a fejem. Kicsit izgága és idegbajos, nem csoda, hogy hibákat vét, nem csoda, hogy senki nem tudja mellette követni a lépést és most is egyedül szívja a fogát begubózódva és csak reménykedve, hogy elül a baj. Viszont a nevetésnek már nyoma sincs, amikor hálátlan a vámpírléttel kapcsolatban, amit pedig ingerülten visszavág már arra késztet, hogy az ajkaim kissé felszaladjanak, hogy kivillanjon az éles szemfogam, ami már fenyegetően megnyúlt, ahogy elkezdett az arcom vámpírosodni.
- Mondd mégegyszer. - morgom szinte fenyegetően, de nem nyúlok érte, nem szorítom sarokba, csak ott van az ígérete a tekintetemben. - Mondd, hogy egyszerű, gyenge, lassú halandó akarsz lenni, akit még egy rozsdás szög is kinyír mert olyan nyomorultul törékeny. - folytatom, belefojtva akármilyen kitörését és amikor részben fel akarja menteni magát, hogy egyedül nem sikerült fejlődnie, csak megingatom a fejem. Én aztán nem fogom magamra venni, ahogy már a további kifakadását is ráhagyom, ha ez kell adja ki magából, de ne a vámpírlétet okolja és főleg ne mondjon olyan hülyeségeket, hogy lemondana róla inkább.
Nem ismétlem magamat, láthatja az arcomon, hogy engem nem hatnak meg a kifogásai, hogy éhes volt és véletlen pont erre jártak a fiatalok, akik valószínűleg nagyon bátornak és vagánynak tartották magukat, hogy a Szellemszállás rosszhírét ignorálva itt nézzenek körül. Más nagyon nem hozza erre az embereket, csak a kívánság és a "felelsz vagy mersz". Nem esik meg látványosan akkor se a szívem rajta, amikor a magányosságával érvel, hogy senki nem volt mellette, hiszen az éremnek két oldala van. Miranda harapott vámpír így az emberek és a vámpírok között is jobban megtalálhatja a helyét, olyan, mint egy mugliszületésű, aki szép lassan megismeri a varázsvilágot és onnantól sokkalta nagyobb előnye van a sima emberek között, hiszen a varázslók jobbára elszigetelten élnek. És még a gyerekeiket is elküldik az év háromnegyedében egy bentlakásos iskolába, hogy még jobban elszigeteljék őket a világtól. Ahogy neki se ajánlom, hogy elszigetelje magát, hanem inkább vegye a kezébe az irányítást és alkalmazkodjon a helyzethez, úgy a varázslók iskolai rendszerét is igen hülyeségnek tartom. Ráadásul ezzel az egyetemi szakokkal csak még életképtelenebb embereket gyártanak akik nem hajlandóak kikerülni a nagyvilágba és az utolsó pillanatig ragaszkodnak az iskola védelmet nyújtó falaihoz. Ahogy végre tényleg felemelkedik és közelebb lép állom a szemkontaktust, hiszen látni akarom, hogy mit is üzen az a bizonyos “lélek tükre”. A finom hallásomat megüti a zakatoló szíve, de ő nem érzékel semmilyen változást az én pulzusomon. Nekem vajmi kevés van mérlegen, az én életemet ez a fiatal vámpírlány semmiben se fogja befolyásolni… gondolom én itt, és most. Kínzóan sokáig hallgatok, csak nézem, ahogy még eszébe jut a kérlek, ami egyébként javít a helyzeten egy keveset. A tartásom, a ruháim, az, hogy nem voltam hajlandó lealacsonyodni a földre a koszba talán tudat alatt arra sarkallta, hogy udvariasabb legyen, még ha nem is megalázkodó.
- Felejtsük el, hogy ismét… - kezdem el ennyivel, ami kicsit szándékosan félrevezető, nem tudhatja, hogy vége a mondatnak, vagy sem. - Kezdjük tiszta lappal, Mira. - teszem hozzá felemelve a kezemet, hogy röviden végigsimítsak az arcélén röviden, hogy egy kósza szőkített tincset hátrébb dobjak. - Kit kell elhallgattatni, hogy elhagyd ezt a bűzös vermet és abba hagyd a bújkálást? - térek vissza erre, mintha csak arról beszélgetnék, hogy mi a kedvenc nyári olvasmánya, könnyen, mintha magától értetődő lenne eltörni valakinek a nyakát vagy éppen agymosni az emlékeiket, csak hogy megvédjem a lebukástól. Az, hogy elbújik csak még egyértelműbben felvonja a figyelmet, ha valaki számot akar vetni az iskola vámpírairól. A kezemet azonnal visszahúzom a rövid mozdulat után, nem tartom az arcán, de így is gyanítom, hogy valamiként reagálni fog az érintésre.

[You must be registered and logged in to see this link.]

Nem érdekel a meglepettsége, a mosoly az arcomon marad, magabiztosan, nyugodtan, mintha a világ minden gondjával meg tudnék birkózni. Mintha az, hogy itt találtam meghúzva magát, miután valakit majdnem megölt, elhessegethető semmiség lenne. Csak megvonom könnyedén a vállamat, amikor meghatónak nevezi a gesztust egyértelmű cinizmussal. Nyilván nehezen hihető, hogy tényleg a segítségére érkeztem, de attól még, hogy nem hihető, nem is hihetetlen.
Amikor elkomorul az arca a kis megjegyzésemre csak megingatom a fejem halkan felsóhajtva. - Nem ittam százfülé főzetet és ez az én arcom. Megnyugodtál? - biztosítom, már ha szavakkal biztosítani lehet. Tekintve, hogy egyszerű szavakkal zökkentettem ki, van egy olyan érzésem, hogy lecsillapítani is elég lesz ennyi. Már ami azzal kapcsolatos, hogy egy nyomozó lennék, mert minden más szembesítéssel kapcsolatban az ingerültségét nehéz meggátolni. Talán nem is csoda, hogy a legjobb tudomásom szerint az Elemista szakot kezdte el az egyetemen szeptemberben.
- Ez az izé... - morranok fel azért, a szememben ingerültség lobban. - Nem beszélhetsz így egy ajándékról, ami erőt és hosszú életet ígérhet neked a szánalmas emberi lét helyett. - válaszolom, egyértelműen kihallatszik a hangomból, hogy nem értékelem, hogy a saját gyengesége miatt a vámpírok vérszomját hibáztatja. Mindenki, akinek van elég kitartása és esze képes megküzdeni vele, ha neki nem sikerült, akkor csak magára vethet. Még, hogy falási kényszere volt... egészen egyszerűen csak egy gyerek, aki képtelen gátat vetni a vérszomjának.
- Nem tudom, hogy ki volt az a barátod, aki vérbankot játszott, de láthatóan puhánnyá tett és felelőtlenné. - teszem hozzá, megingatva a fejem. Az, hogy csak egy emberre számít vérforrásként egyértelműen fentarthatatlan, hiszen mint ebben az esetben is, mi van, ha elérhetetlen az illető. Mi van, ha meghal az illető.
- Ez jó hír. Nem látott meg, túlélte, és még is annyira rettegsz, hogy még az iskolát is félbehagynád. Miért? - teszem fel a kérdést egyszerűen, kicsit összeráncolva a homlokom, előre hajolva kissé. Tekintve, hogy még mindig nem volt hajlandó felállni, én pedig nem vagyok hajlandó leülni, jelen pillanatban elég rendesen fölé magasodom, nem csak korban, tapasztalatban, de úgy fizikailag is fölötte állva. Idegesít a heverése, még sem rángatom fel vagy szólok rá, bár lerí az arcomról, hogy elvárnám, hogy összekapja magát minden értelemben.

[You must be registered and logged in to see this link.]

A kezeim még ugyanúgy zsebrevágva a hosszúkabátomban, ami valahol félúton jár a zakóhoz és az arcomra egy kis mosoly szalad az ajkaimra ahogy visszakérdez. Igen, én vagyok én, eléggé buta kérdés, de a mosolynál nem kap rá több feleletet.
- Tegyük fel, hogy feléledt bennem a faji összetartozás és segíteni jöttem. - válaszolom, bár határozottan látom a tekintetén, hogy nem feltétlenül repes az örömtől. Nem baj, nem veszem magamra, igen sok kell ahhoz, hogy bármit is magamra vegyek, főleg ennek a lánynak az esetében, hiszen tisztában vagyok a múltjának igen nagy részével. Körülbelül egyetlen perc se tellik el és már mindent bevall, én pedig lassan ciccegni kezdek, helytelenítően.
- Mi van, ha még se az vagyok, akinek gondoltál, hanem pillanatok alatt beismerő vallomást tettél egy nyomozónak az egészről? - szólok be egy kicsit, teljesen komoly hangon, mintha ez tényleg egy eshetőség lenne. Persze nem ittam százfüléfőzetet, de egy auror nagyon is könnyen igényelhet és még könnyebben utánanézhet Mira múltjának, hogy olyan alakot vegyen fel, amilyet csak szeretne. Azt persze nem tudom, hogy hanyadik lenne éppen ez, de ez más kérdés.
- Innod kell. Vadásznod kell. Miért támadtál meg egyáltalán valakit, miért nem elbájoltad előbb, hogy magától kínálkozzon fel? - dobálózok tovább, mindenre lényegében kérdéssel felelve, rámutatva, hogy milyen elemi hibákat vétett, hiszen így volt. Már négy-öt éve vámpír, ha törődött volna azzal, hogy kifejlessze az érzékeit, ha nem lustul el ezek szerint egy
vérbank használata miatt, akkor a baleset se történt volna meg.
- Emlékszel a nevére, az arcára? - teszek fel végül még egy kérdést, ami nem arra utal, hogy nagyon arra akarnám sarkallni, hogy adja fel magát, még véletlenül sem. Nem tűnök úgy, mintha nagyon el lennék keseredve, viszont az, hogy hogyan kuckózott be erre a lepra helyre és hogy mennyire elásta magát a jövőjével kapcsolatban egy kis undorodó fintort helyez az arcomra. Mintha ez a környezet nekem nem dukálna, mintha lealacsonyító lenne a helyszín, de nem fordítok hátat és sétálok ki, még akkor se, ha mondjuk felszívná magát valamiért. Mondjuk azért, mert nem igazán dicsérem meg, hogy milyen jól elbújt a hatóságok elől. Néha nem elég elbújni, meg is kell oldani a helyzetet és ezt én pontosan tudom és nincs különösebb habozás bennem, hogy erkölcsileg ez mit is jelent. Újra végignézek a majd tizenkilenc éves lányon, aki még mindig rémesen fiatalnak tűnik az éveiben, de már illene felnőtt fejjel gondolkoznia legalább. Az biztos, hogy leülni mellé a földre nem fogok, lehet, hogy a kezemet bemocskolnám érte, de csak képletesen.

[You must be registered and logged in to see this link.]

Talán ezt már nem sokan tudják, de érdekes, hogy a Szellemszállás valaha egy kisfiúnak adott otthont, akit megmart egy vérfarkas és el kellett menekülnie az iskolából minden teliholdkor, nehogy árthasson valakinek vagy nehogy a diáktársai vagy tanárai rájöjjenek a titkára. Persze egy tanár közülük végig tudta, hogy milyen átok sújtott le a fiúra, ahogy legközelebbi barátai is mindent megtettek, hogy vigyázzanak rá, még az animágiát is kitanulták, de még is, az, hogy manapság a vérfarkasfiút felváltotta egy mindig vissza-visszajáró vámpírlány szokatlan visszhangja a múltnak.
Lassan besétálok, nem vágok különösebben meglepett arcot sem, hogy itt találom, csak csendesen sétálok mellé, hogy a hozzám legközelebbi üres üveget kissé megrúgjam és az csörömpölve odébb guruljon. Nem az első a világtörténelemben, akinél előfordul, hogy a vérszomj miatt elborult az agya, de az tény, hogy négy év után ennek már nem kéne előfordulnia, csak akkor, ha szándékosan tette, amit kétlek. Akkor nem lenne így begubózódva, nem nézne úgy ki, mint egy lázadó tinédzser, aki éppen a szülei elől bújkál valami drogtanyán tömve magába a sört és a gyorskaját. Nyilvánvalóan persze általánosítom a képet, de végül ha felemeli a fejét vagy felugrik, kicsit elhúzom a számat és az orrom is undorodva felszalad.
- Bűzlessz, te lány. Mikor fürödtél utoljára és miért tömöd magad olyasmikkel, amikre semmi szükséged? - kérdezek csak ennyit, zsebre vágott kezekkel, hosszú fekete szövetdzsekiben, ami alatt egy fehér ing és egy szövetnadrág látható. Mondhatni elegáns vagyok, mindenképpen elegánsabb, mint a Szellemszálláson menedéket talált lány, akire letekintek ültében vagy éppen álltában, hiszen mindenképpen legalább húsz centivel magasabb vagyok.
Ha vámpír az ember akkor felfigyel amikor a városban megindul a hajtóvadászat egy fajtársa iránt, így összeállt már a kép, bár teljesen biztosra nem vehetem, hogy miért is van így lecsúszva, mintha a küszöbén járna annak, hogy legközelebb lágnyelv whiskey-t ölelgessen. Nincsen könnyű jelleme és éppen ezért sok ideje birkózik meg egyedül a vérátokkal. Lehet, hogy én áldásnak tartom, és hogy legjobb tudomásom szerint Miranda Hartford is oda volt a vámpírlét lehetőségéért, azért az útja nem egyszerű. A született vámpírok erősebbek, ügyesebbek, életképesebbek, korán megtanulva kezelni a nehézségeket és felnőttként már lényegében az élet minden területére van megoldásunk, de ez a lány még csak négy éves, mondhatni gyermek.
- Mikor táplálkoztál utoljára? Igazán, vért. - kérdezek rá, de nincs aggodalom a hangomban, inkább csak felszalad a szemöldököm és érdeklődően várom a válaszát. Vajon képes lenne olyan gyáván megbújni, hogy kiéhezteti magát aztán bután és meggondolatlanul újra megtámadni valakit, ráadásul úgy, hogy még szemtanú is akad? Lehet, hogy éppen arra gyakorol ebben a koszos, szakadt porfészekben, hogy jobban bírja majd az Azkabant? Bár jó pár önjelölt vadász is akad az iskolában és a környékén is, tehát lehet, hogy a bebörtönzés még szerencsésebb is, mint az, hogy valaki szimplán levadássza és lenyisszantja a fejét vagy karót ver a szívébe, stílusosan. A vérfarkas falkákhoz hasonlóan a vámpírklánok sokkal nagyobb rendszert és biztonságot jelentenek, de a fiatal egyetemista lány úgy tűnik teljesen egyedül van, így senki se fog a megmentésére sietni. Talán én sem éppen ezért vagyok itt, talán csak a kíváncsiság hozott, még elválik.

[You must be registered and logged in to see this link.]