2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Bár azt beszélik, hogy a legkísértettebb épület Nagy-Britanniában, ez koránt sem igaz, ám a roxforti diákok szívesen állnak meg itt egy kis nézelődésre roxmortsi kirándulásaik során. Az ordítások és vonyítások, melyek egykor a kis házból érkeztek, nem kísértetek voltak, hanem a vérfarkassá alakuló Remus Lupin. A szállást akkor építették, mikor az iskolába érkezett, hogy a többi diákra nézve veszélytelenül ott alakulhasson át. A szállásra kívülről nem lehet betörni, bár Fred és George természetesen megpróbálták; csak a titkos alagúton keresztül léphetünk be, melynek szája a Fúriafűz alatt található. Itt történt, hogy Harry először találkozott Sirius Blackkel, és megismerte ártatlanságát.
A csapatjáték mégis csak így működhet nem? Ha az ember kikéri a másik véleményét, ha tényleg képesek együttműködni. Egyébként esélytelen lenne. Nem gondolom, hogy csak azért, mert egy évvel idősebb vagyok nála máris annyival több a tapasztalatom. Tisztában vagyok vele, hogy a szülei aurorok voltak, volt tehát honnan példát ellesnie. Nem gondolnám, hogy gyenge lenne, maximum egy kissé elhamarkodottan hajlamos cselekedni időnként, de ezen lehet faragni és javítani, ha az ember rászán egy kis időt. A hideg fejjel való gondolkodás is olyasmi, ami könnyedén elsajátítható, főként, ha akarja. Gondolom nem szeretné szándékosan egyedül hagyni a húgait, ha már ő a mostani családfő igaz? - Ez egyértelmű Nicolas, az auror legfőbb erénye a figyelem és a fegyelem, bár... ebben te nem mindig vagy a legjobb. - mosolyodom el, csak az lep meg egy kicsit, amikor megfogja a kezemet is egy pillanatra, de nem olyan helyzetben vagyunk, amikor bármi miatt le szabadna blokkolni, szóval eszem ágában sincs. Menni kell tovább, mint ahogy mindig is tettük. Irány tehát az emelet, figyelve, pálcával magunk előtt. Remélem, hogy nem ragadtatja el magát semmiféle hirtelen és meggondolatlan mozdulatra. Nagyon remélem, hogy kellően oda fog majd figyelni, mert csak egy kis hiba is akár mindkettőnknek nagy bajt okozhat. A szőke lány pillanatokon belül megfordul, pedig a lépteinket a varázslat miatt nem hallhatta. Felszökik a szemöldököm, de a pálcát nem engedem le. Az viszont már egyértelműnek tűnik, hogy valami itatott az ágyon fekvő lánnyal... de vajon mit? - Maradj ott és tedd le azt a poharat! Lépj hátra! - szinte már állatias az a vicsor, amit ránk villant. Vérfarkas lenne? Talán született? A poharat egy lendülettel hajítja el Nicolas felé, remélhetőleg félre ugrik, mert a lé, mintha csak marna, mint a sav, a fára legalábbis nincs jó hatással, amikor a padlóra kerül. És ezt itatta azzal, aki az ágyon fekszik? A pálcám azonnal mozdul, a néma varázslat pedig épp hátba kapja a lányt, amikor az ugrik ki az ablakon. A lendülete megmarad, de érzem, hogy talált a kábító átok, ennek ellenére mégis ahogy kipillantok az éjszakába bár botorkálva, de távolodó alakját látom meg odalent. - Francba! Elkapom! - ha csak nem állít meg, akkor már lendülök is át az ablakon, de csak miután saját magamra varázsoltam, hogy az esés puha legyen, mint egy macska érkezése. Remélem, hogy nem állít meg, azt pedig főleg, hogy tudja az ágyon fekvővel kell foglalkoznia, no meg a többiekkel, ki tudja, hogy mással még nem itatta-e meg azt a löttyöt.
Érdekes módon pont azzal tudok mellette önmagam lenni, hogy hagyja. Kikéri a véleményemet, és ha arról van szó, simán átadja nekem az irányítást. Most sem von kérdőre, hogy mit miért teszek, míg mások, mondjuk idősebbek már itt játszák a főnököt, mintha az alárendeltjük lennék. Azt kell mondanom, hogy több mint harmónikus, ahogyan kezel. Lehet, hogy furcsának tartaná, ha megkérném, hogy nézzen be a McCaine karácsonyra? Lioneah úgyis közölte már, hogy jó szokása szerint nem jön, rá egyátalán nem tudok hatással lenni. Az egyik kedvencem a hugaim közül, mert átérzi a fájdalmat, amit átélek, de bevallottan utálja a családi összejöveteleket. Ezt valahol megértem, a születésnapozást én is, de a karácsony mégis mindannyiunkról szól. Mégis odaszúrok egy kis mosollyal körítve, amire viszontmosolyt kapok. Nem vág pofon, nem kezd el csúnyán rám nézni. Hogy lehet hogy ennek a lánynak még nincsen senkije? Hozzám hasonló módon csak meg fejjel a falnak, hogy aztán egyszercsak ott maradjon? Nem minden auror ilyen, mint én, vannak, akik irodai munkát kérnek a minisztériumban, kicsit lenyugszanak, családot alapítanak, és bár én nem vagyok még túl idős, még csak egy igazi csók sem csattant el, leszámítva a Biusos puszikat. Hát igen, nem az én világom a szerelmi drámázás, de hogy Marie is ennyire elhatárolódna ettől a világtól... az meglep. Inkább térjünk vissza a valóságba. Megmutatom a rúnakört, amely alapján nem egy kezdővel lesz dolgunk, kizárhatjuk a duhajkodó fiatalokat. Bár az eldobált vajsörös üvegek arról árulkodnak, hogy is-is. Suhancok, és valaki komolyabb is. Ez azért nehéz ügy, mert majd vigyáznunk kell a gyerekekre az esetleges varázstűzpárbaj során. - És te is. – Ragadom meg egy pillanatra a kezét, magam sem tudom, hogy miért, valahogy csak úgy jött a dolog. Ha magamért, de érte képes vagyok aggódni, még ha ezt már egyértelműsítettem, ez egy ilyen szakma, de ha véletlenül meghalna, nem akarnék helyette másik társat. Vele olyan jól megvagyunk. Elengedem gyorsan, nehogy félreértse, pedig néha úgy vélem, akár lenne is mit. Az elismerő pillantáson továbbra is mosolygok, zavarba jönni csak nem fogok, majd a suliszobában egyedül átgondolom a dolgokat. Egyátalán nem az a sértő viselkedésű mardekáros, akinek elsőre hittem. Igaz, én sem vagyok egy tipikus griffendéles, már régen túlléptem a házak kérdésén. Beszasszézom az ajtón, a földszinten még semmi. Aprót bólintok, hogy megértettem a jelzéseket, én megyek előre, ő fedez. Felérve az emeletre valami buli utózöngéjébe csöppenünk, szerteszét a földön és a kanapékon elalélt, szinte ájult fiatalok hevernek, körülöttük itt is vajsörös üvegek, de valami nem stimmel. Különös szag terjeng a levegőben, és egy szőke, hosszú hajú lánykának tűnő valaki, nekem háttal az egyik srác mellett gugol, és érdekes, kortyoló hangot hallunk. Hátranézek Marie-ra, és óvatosan közelítek, pálcát rászegezve az illetőre.
Eszem ágában sincs anyáskodni felette, vagy irányítani. Egy auror akkor működik jól, ha képes az önállóságra. Az irányítható bábok nem jók semmire sem. Az a jó, ha vannak ötletei, ha ő is tudja, hogy mi a következő lépés, mert ha az ember mindig meghatározott tervek alapján halad, akkor a végén nagyon rosszul jár, amikor hirtelen a c tervet is bebukta. Muszáj improvizálni. Persze az is fontos, hogy legyen egy terv, vagy akár több is, de ha nem vagyunk rugalmasak, akkor tuti, hogy hamar elbukunk. Az aranyközépút, ahogy anya mindig mondogatta. Ne legyél irányítható bábu, legyen önálló akaratod, de legyél képes csapatban dolgozni, mert az is ugyanúgy rendkívül fontos, én pedig tudok csapatban dolgozni és láthatóan ez Nicolasnak is megy.. az esetek nagy részében, mert azért előfordul nála, hogy kissé forrófejűen megy bele valamibe, amikor nagyon nem kéne. Ezért van, hogy most is csak elmosolyodom a szavaira. Hát persze anyu... mintha tényleg irányítani akarnám, amiről persze szó sincs, nem vagyok én az a típus, maximum nem szeretném, ha nekem kéne bejelenteni a húgainak a halálát, arra még nem készültem fel. Biztosan lesz majd ilyesmire is példa, de... sírdogáló kis húgok lekezelésében nem vagyok épp a legjobb, bár ezt nem hiszem, hogy valaha el fogom sajátítani. Nem sokára már az épület mögött vagyok. Azért talán egy kicsit tényleg aggódom, hogy befut-e egyáltalán, de végül mégis csak feltűnik szerencsére, de nem az ajtót vesszük célba azonnal. Bólintok egyet és szótlanul megyek utána, félrehajtva az ágakat, ahogy az előbb ő is tette. - Idéző rúna... nem jelent jót. Lehet bent olyasmi is, ami veszélyes lehet. Készülj fel... az is lehet, hogy jelezni kell majd a helyi erőknek, ha baj van. - talán még sem csak italozó suhancokról van szó, esetleg őket is meglepte valaki? Bármi lehet, de annyi biztos, hogy jobb a legrosszabbra felkészülni, akkor nem érhet baj. - Mindenesetre szép volt. - nem én vagyok a főnöke, de egy elismerő szó mindenkinek jól jön, ezt jól tudom, anya sem fukarkodott benne soha sem. Attól, hogy kemény vagy, még ugyanúgy lehetsz figyelmes is. Hátat fordítok hát a rúnának, ha valamit idéztek vele, nem fogjuk csak úgy megtörni, vagy értelme sem lenne. Az ajtó nyitva, nem kell külön varázsolni a bejutáshoz, de a pálca a kezemben, biztos, ami biztos. Lent nem látszik semmi, síri csend van, ellenben odafentről hallani zajokat, és nem pont alkoholmámoros nevetést. Nyöszörgés és kósza nyögés, egyik sem úgy hangzik, mintha valami kellemes élmény miatt történne. SWAT-os jelekkel mutogatok csak, hogy egymást fedezve induljunk el felfelé a lépcsőn, no persze az után, hogy egy néma varázslattal a lépteinket puhává és hangtalanná varázsoltuk, de ez már-már megszokott első lépés minden ilyen esetben.
Megint milyen magabiztos! Én is az szoktam lenni, mégis, rengetegszer mardos a kétség, hogy vajon jól csinálom-e. Nem lehetne e máshogyan, ügyesebben átgondoltan, s mellette akár kevésbé nyers is lehetnék a hugaimmal. Nem vagyok tökéletes, és mindig belefutok abba, hogy ezzel még szembesülhetek. Marienne egyébként a véletlen szüleménye. Kaphattam volna párként azt a nagydarab csúnyácska lányt, akiről először el sem tudtam dönteni, hogy egyátalán nőnemű e, de hát aurorként ugye nem kell a külsőre adni. Bár de. Ha egy sötétmágus vadász be akar épülni, nem árt, ha a karizmája is megnyitja a kapukat, nem csupán a pálcájára támaszkodhat. A szőkeség pedig az a kategória, akire még én is sóhajtva meredek, ha éppen nem rám néz. Pedig nem látom értelmét a kapcsolatosdinak, de őt illetően talán még ezt az elvemet is lehet, hogy feladnám. Lehet, hogy még nálam is szigorúbb ebben a tekintetben, úgyhogy mindegy is. Meglátjuk, hogy ma milyen kedvében van, előfordul, hogy hajlamos ugratni, ahogyan én is őt. Nem sokkal utána érkezem, mozdulatait illetően igen nyugodtnak tűnik, ez számára amolyan rutin feladat, nem kell még erősítést sem kérnünk. Ha véletlenül az ispotályba kerülnénk, hát oda sem neki. Lassan surranok végig a fák között, csinos arcomon még nem viselem őrült csaták nyomát, ám ami késik, nem múlik. Apám férfias alkatát örököltem, míg a lányok inkább anyára ütnek. Furcsa ez így a családban, hiszen általában a lányok az apai géneket viszik tovább, nálunk ez teljesen megfordult, magam sem értem, hogy miért. Érzékeny orrom italszagot érez a levegőben, Marie jól sejtette, mulatozó kölykökkel lesz dolgunk, de majd meglátjuk. Bólintok köszöntésére, és már indulunk is el körben, határozottan jól esik, hogy hallgat rám, és nem kezd bele abban a dogmába, hogy ő a fönők. Más, idősebb egyetemisták megtették már, elég rossz is volt a viszonyunk. - Hát persze anyu. – Villantok rá egy mosolyt, és már intek is, hogy indulhatunk. Elindulok a ház mentén amíg el nem vesztem őt szem elől. Bentről beszél hallatszik, még nem hatolunk be, felül kell vizsgálni, hogy valóban az, aminek látszik. Az egyik bokor alatt azonban kiszúrok valamit. Arébb hajtom az ágakat, s egy sebtében elrejtett idézőrúnát pillantok meg. Pentagramma. Ha suhancokról is van szó, az egyikük nem az, akinek látszik. Pár pillanatot vesztegetek csupán, majd felegyenesedek, és odabaktatok középre. - Ezt látod kell. – Fordulok sarkon, ahogyan szóltam hozzá, és megmutatom, hogy mit találtam. Most nála a döntés sora, a pálcám továbbra is kéznél, fedezem, amíg nézelődik. Fehér krétaporral rajzolták, itt valaki nagyon profi.
A halál mindig egy lehetséges opció az életben, akármit is csinálsz. Ha auror vagy akkor talán valamival nagyobb az esélye, de azt is kevesen tudják, hogy többen halnak meg vízilótámadásban, mint cápáktól, és simán esélye, hogy több halált okoz véletlen seprűbaleset, mint az, ha valaki aurorként tevékenykedik. Egyszerűen csak az emberek hajlamosak a dolgokat valahogy túldramatizálni, de igazából az ő dolguk, engem nem érdekel különösebben, hogy ki mit gondol. Teszem a dolgomat, ahogy anya is tette és nem fogok megijedni egy-két sikkantástól az erdőben. Talán még életemben nem sok mindentől ijedtem meg eddig. Kötöttem már ki párszor gyengélkedőn, az benne van a pakliban, de ez még nem egyenlő a halál esélyének növekedésével. Sőt ez pont azt mutatja, hogy inkább csak megsérülök, de nem szokott komolyabb bajom lenni, mert vigyázok magamra és kész, mint ahogy minden bizonnyal Nick is ezt teszi, minden alkalommal, amikor esetleg nem tudok ott lenni, hogy védjem a hátát. Tisztában vagyok a dolgaival, vannak susmusok a háta mögött, időnként csak úgy önállóan intézkedik, ahogy épp kedve van és ez... nagyon nem tetszik nekem, de nem vagyok az anyja, hogy beleszóljak az életébe. Egyébként sem vagyok egy kioktatós stílusú lány... nő, szóval most sem fordult meg a fejemben. Ha késik egy kicsit, hát késik egy kicsit, én meg megvárom, ennyire egyszerű. Nem halok bele, hogy nem ér mindig ide pontosan időben, az is lehet, hogy én jöttem kicsit előbb, édes mindegy. - Nem várattál, de inkább menjünk. - bólintok még egy utolsót. Előre hát, dolgunk van, nem cseverészni jöttünk. El kell intézni ezt az ügyet, kifüstölni a kölyköket, vagy azokat, akik bevették ide magukat és kész, a többi teljesen lényegtelen. - Tökéletes és gondolom nem kell mondanom, hogy légy óvatos, mint mindig. Csak... semmi elhamarkodott lépés, azért vagyunk ketten, hogy segítsük egymást. - ezt valahogy minden alkalommal elmondom neki és minden alkalommal teljesen felesleges, de azért próbálkozom. Önálló típus, aki hajlamos azt tenni, ami épp eszébe jut és valahogy a csapatmunka nem az erőssége, na de... majd egyszer. Mindenesetre elindulok és amikor elértem a hátsó bejáratot, akkor figyelek csak a másik irányba, hogy neki is sikerült-e gond nélkül körbeérni. Zajt nem hallok, tehát... remélhetőleg pár pillant múlva feltűnik újra.
Az első hónapokban csak ritkán osztotta be pont hozzá, nyilván mérték azt, hogy kivel tudok együtt dolgozni. Nála mutattam nagyon teljesítményt, na nem mintha mások oldalán nem igyekeztem volna. Amennyire csak lehet, mindig beleadom azt a bizonyos száz százalékot, nem kell visszafognom magam, Astrid legalábbis tudja, hogy nekem a munka az első, még az életem árán is. Marianne mellett különös módon mégis tovább tudom feszíteni ezt a bizonyos húrt, akár a száztíz százalékig. Baromi jól tudja motiválni a társát, nála még arra is odafigyelek, hogy ne csupán rárontsak az ellenfélre, hanem én se maradjak ott ha nem muszáj. Tanárnak kellett volna menni, ha ennyire képes átadnia a tudását. Az információt az ügyről biztosan tudja magát, ismét csak a hátvédje leszek, azt kell most megtanulnom, amit majd én is át fogok tudni adni egy fiatalabb egyetemistának, ahogyan ő teszi velem. Feltéve, hogy élek még akkor. Amikor előre szokott menni, fogösszeszorítva, szinte görcsben várakozok, vagy követem. Arról volt szó, hogy benne van a pakliban hogy bárki is meghal. Ha ő megy elől, még csak megakadályozni sem tudom. Fedezni őt, nem ugyanaz. Ha az arcába kap egy halálos átkot, onnan nincsen visszaút, csak megbosszulhatom. A szellemszálloson aligha kell ettől tartani. Nem kaptunk információt, hogy szökött gyilkost láttak volna Roxmorts környékén, a napi rutint követve valamilyen zavargásról lehet, netán valami szélhámosról, aki csak ijesztgeti a jónépet valami látványos, ártalmatlan igézettel. Ha szétoszlatjuk, maradandó hatása sem lehet. Logikus, hogy még nem hatolt be az épületbe. Ostoba voltam, hogy azt hittem, nem fog megvárni. A hűvös higgadtság még mindig nem tartozik az erényeim közé. Beharapom az ajkamat, ahogyan magamat átkozom, nincsen szükség arra, hogy kioktasson, nem adok alkalmat rá, hogy éreztesse, mennyivel tapasztaltabb nálam. Nem akarom az egyébként jó kapcsolatunkat elronatani a forrófejűségemmel. - Váratni akkor sem akarlak. – Viszonzom a mosolyát, amelyről megjegyzem belül, hogy milyen felnőttes. Szinte csak fél lépésnyit lemaradva követem, ezzel megadva a tiszteletet, ám védve az oldalát, amely a balunkról érkezhet. A köpenyt szabaddá teszem, a pálcát az ujjaim között forgatom. Látszik a lehelletünk, alig csapunk zajt, s míg nekem tudatosan oda kell figyelnem, a szőke lány kecses gazellaalkatával mindez természetes. Naná, hogy a patrónusa is az, ami rá legjobban jellemző. Az enyém a nagymacska, igazi ragadozó, kiméletlen vadász. Vajon Sasha is ilyen lesz majd? Finoman átbújok az egyik ág alatt, s a szöszi elől hajtok el egy tövises lelógó indát, egy pillanatra még össze is akad a tekintetünk, majd befelé tovább. Az épület előtt válaszolok csupán, felvetést intézve, amelyet megerősíthet, vagy vétózhat. - Járjuk körbe, hátul találkozunk, ott hatolunk be. Rendben lesz így? – Kérdezem most nem rápillantva, az emeleti bedeszkázott ablakokat figyelve.
Semmi értelmét nem látom annak, hogy valaki olyan nagyon nyafogós nő legyen. Vannak ilyenek, de... csak azért, mert hosszú a hajam és szőke nekem nem kell ilyennek lennem. Szeretem a kockázatot, szeretem a veszélyt és főként szeretem megoldani a zűrös kérdéseket. Most is felvillanyoz a tény, hogy teendők van és meg kell oldani egy akár csak aprócska kis rejtélyt is. Majd még meglátjuk, hogy igazán komolyat lelünk-e, vagy netán csak néhány kölyök szórakozik a Szellemszálláson, de már az is nagy dolog, hogy igenis minket küldenek. Egyszerű diákokat, akik mégis csak egyetemisták már, tehát a tetteink behatással vannak az iskolai életre és ezt nem tagadja meg tőlünk senki sem. Így fejlődhetünk, így lehetünk tényleg olyan aurorok, akik idővel majd aktívan mehetnek terepre, és ott nem lehelik ki a lelküket az első keményebb átok elhangzásakor. Várok, és csak figyelek a fák közé. Nem szokott késni és minden bizonnyal ez most sem fog bekövetkezni, én voltam az, aki egy kicsit korábban jött, mert egyszerűen csak érdekel az ügy, mint ahogy minden ügy érdekel, de gondolom ő sem az a típus, aki inkább a hűvös időt egy kandalló előtt töltené nagy adag kakaót szürcsölgetve. Nem ilyennek ismertem meg szerencsére. Az épületbe még nem mentem be, kint a kerítésnél várok, hiszen pont az a cél, hogy majd együtt térképezzük fel a terepet, nem pedig az, hogy egyedül már előre bajba keveredjek, vagy megoldjam és mire megérkezik már túl is vagyok rajta. - Nem késtél, egyébként sem vagyunk időhöz kötve. - mosolyodom el, miközben befelé indulok az épületbe. Nem tudom még, hogy pontosan mit találunk, de pont ez ennek a szépsége. - Csak annyit tudok, hogy furcsa zajok szűrődnek ki időnként, akkor is, amikor nincs telihold, úgyhogy... talán csak kölykök, talán más, jobb utána nézni. - rántom meg végül a vállam. Csendben beszélek, mert ha netán tényleg van itt bent valaki, akkor jobb, ha körültekintőek vagyunk. Nem tudatjuk, hogy mi jön velünk szembe, ahogyan azt sem, hogy aki, vagy akik itt esetleg vannak, veszélyesek vagy sem, no de majd kiderül.
Talán Marienne az egyetlen, akivel úgy felhőtlenül jól érzem magam. Hogy miért? Mert hozzám hasonlatos. Egy abból az alomból ahova nem születtem, hanem beválasztottam magamnak. A hugaim és Bianca butaságai után szó szerint a munkában találom meg a pihenést. Itt senkinek nem kell magyarázkodnom, hogy halálra vagyok elszánva. A szőke lány, akárcsak én, olyan mint egy tűzoltó. Nem tudhatjuk, melyik bevetés lesz számunkra az utolsó. Nem tartozunk egymásnak számadással, ha elhullana a másik, talán még össze sem ropppannánk, úgy vélnénk, ez volt a sorsa, erre tette fel az életét. A szőkeség szinte már kész auror, eggyel felettem jár, és bár én nem tartom magam piskótának, olyan gyors, mint a kobra, már volt olyan, hogy még szólnia kellett, hogy ne fagyjak már be ennyire, mert megalszik a tej a számban. Hát stílusa az van. Bianca ezt nem értette meg soha, hogy igenis mindenkinek a saját életét kell élnie, nekem pedig belefért eddig az, hogy ha a lányok pesztrálása mellett továbbviszem a szüleim örökségét. Az oktatóink rendszeresen párba raknak minket, engem egyátalán nem zavar, hogy mardekáros, ahogyan Biussal is közöltem, én csupán a nyári szüntetet megelőző kiránduláson vagyok Griffendélesnek vallani magam, a házak már régen nem számítanak. Marienne pedig egyátalán nem az az aranyvért hajszoló nemeskisasszony, aki varázspálcával szúrja ki a muglik szemét. Talán mert én is aranyvérű vagyok, és ezért nem vettem észre... Ő az idősebb, nála az infó, ne ellenkezem. Egy évvel több tapasztalata van, az sem érdekel, hogy nő, nem vagyok hímsoviniszta, még kicsit tisztelem is érte, hogy kész a leendő családját, az eljövendő szerelmet csak úgy félretenni azért, hogy jót tehessen. Magamat nem is sorolnám a pozitív figurák közé, de őt mindenképpen. Csak egy puritán inkvizítor vagyok, akinek egyszer majd eljön az ideje, addig a szőke igazságosztó keze alá játszom, aztán majd kap újabb mentoráltat. Ez utóbbi tekintetében sosem kezelt le, nagyjából úgy tekint rám, mintha egy szinten lennénk. Roxmorts felől érkezem, nem az iskolai fúriafűzt használom. Az aurokra jellemző köpenyt viselem, amelynek csuklyáját akkor dobom hátra, amint beérek az épület falai közé. Itt bent nincsen rá szükségem, a pálcám a kezem ügyében van. Alatta mugli ruházat, minél kényelmesebb, annál jobb. - Bocsáss meg, feltartottak. – Bólintok felé, amint megérintem hátukról a vállát. Nem jöttem teljesen hangtalanul, felkészülhetett arra, hogy hamarosan feltűnök a közelében. Pillantásom bosszankodó, nem neki szól, de szót nem érdemel. Várakozóan indulok meg az épületben, bővebbet még nem tudok, majd mostanság várható tőle a közlés.
Egyetemisták vagyunk, így aztán nem ritkán fordul elő, hogy ha valamit meg kell oldani, valaminek utána kell járni, akkor oda már minket küldenek és nem tanárokat, főleg ha gondolom sejtik, hogy még elmegy a dolog gyakorlatnak is. Egyébként is volt már, amikor olyan sejtésem volt, hogy valaki azért volt a nyomunkban. Tudjátok megfigyelő, akinek az volta dolga, hogy tuti, hogy ne legyen az egészből valami eget rengető káosz, vagy hogy csak szimplán ne hagyjuk ott a fogunkat. Nincs is ezzel gond, bár én már elég erősnek gondolom magamat, de attól még reálisan kezelem az életet. Nem akarom feldobni a bakancsot, mert sok mindent el akarok még érni az életben és pont az a lényeg, hogy még soha sem volt rá szükség, hogy végül valaki helyettünk oldja meg a problémát. Eddig minden helyzetből sikeresen jöttünk ki és ez most is így lesz. Természetesen Nicolast kaptam magam mellé, hiszen mindketten aurornak készülünk és azért ő se rossz abban, amit csinál és én is kiemelkedem a legtöbb társam közül. Tudom, hogy mit kell tennem, tudom miben vagyok jó és nem fogok sikítva elrohanni, ha megreccsen alattam egy kósza padlódeszka. Nem lesz gond ez a lényeg, most sem. Nem a suliban találkoztunk, csak meg kaptam még reggel az infokat, ahogyan gondolom ő is. A Szellemszállás. sokan tudják, hogy miféle helyről van szó. Na jó nem sokan. A legtöbben azt hiszik, hogy tényleg szellemek lakják és csak néhányan vannak tisztában vele, hogy ez közel sincs így, hogy ide jönnek azok a diákok, akik vérfarkasok, és mostanában mintha egyre többen lennének... nem valami jó jel, de gondolom a sulinak erre is van ötlete, majd megoldják valahogy és amíg kordában lehet őket tartani, addig nincs gond. Nem is számít, itt vagyok, felöltözve drapp szövetkabátban, farmerben és a sál is meg van, csak sapkát nem vettem. Addig azért még nem fajult a hideg, csak a kezemen van egy ujjatlan fekete kesztyű, hogy melegítsen, de rendesen meg tudjam ragadni a pálcát, ha arról van szó. Egyelőre tehát várok, várom, hogy Nicolas is betoppanjon és utána járjunk annak, hogy mik azok a furcsa zajok, amik innen éjszakánként kiszűrődnek. Talán csak pár suhanc szórakozik, vagy illetéktelenek költöztek be, majd kiderül, kiderítjük.
Bár azt beszélik, hogy a legkísértettebb épület Nagy-Britanniában, ez koránt sem igaz, ám a roxforti diákok szívesen állnak meg itt egy kis nézelődésre roxmortsi kirándulásaik során. Az ordítások és vonyítások, melyek egykor a kis házból érkeztek, nem kísértetek voltak, hanem a vérfarkassá alakuló Remus Lupin. A szállást akkor építették, mikor az iskolába érkezett, hogy a többi diákra nézve veszélytelenül ott alakulhasson át. A szállásra kívülről nem lehet betörni, bár Fred és George természetesen megpróbálták; csak a titkos alagúton keresztül léphetünk be, melynek szája a Fúriafűz alatt található. Itt történt, hogy Harry először találkozott Sirius Blackkel, és megismerte ártatlanságát.
