2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Azt hiszem értem, bár az én szüleim esetén még ez se volt adott. Nem is tudom, hogy valaha szerették-e egymást. - vonom meg a vállamat, hiszen sose láttam a szüleimtől olyan megnyilvánulást, ami arra mutatott volna rá, hogy tényleg fontosak egymásnak. Az egész inkább érdekkapcsolat volt. Magázódtak, amióta ismerem őket, sosem néztek úgy egymásra, ami azt jelezné, hogy tényleg fontos egyik a másiknak, vagy fordítva. Nem volt előttem jó példa, csak talán valahol titkon merült fel bennem, hogy én valami mást szeretnék, de ehhez se ragaszkodtam eléggé, hiszen elengedtem simán Ansleyt is, és bevállaltam volna a háziasságot a hűvös és száraz Aliothtal is gond nélkül, ha végül ők nem hátrálnak ki belőle. - Akkor is fura hozzáállás. Másnál még nem igen láttam ilyet. - felelem, hiszen tényleg nem valami megszokott dolog, hogy valaki cipelni kezd bárkit is, amikor ott van nála a pálca, tehát akár lebegtethetné is. Nem hiszem, hogy bennem felmerülne, hogy valamit a két puszta kezemmel csináljak meg, miközben megoldhatom sokkal könnyebben is varázslattal. Én azért elő is veszem az én pálcámat, mert ha tényleg veszélyben vagyunk, akkor nem árt, ha megtudjuk védeni magunkat és hát Aiden jelenleg az öreget cipeli. Próbálom azért tartani a lépést, de nem vagyok az erdei terephez szokva, ezért is megy lassabban, meg aztán ki tudja, hogy tényleg nem kerül-e elő valami rém, ami ránk támad. - A kulcs... igaz? - köszörülöm meg a torkomat, amikor egészen közel kerül és végül néhány pillanatnyi szünet után az öreg zsebébe kotorva megpróbálom előkeresni a kulcsait, hogy mielőbb bejussunk a házba, mielőtt még netán valami zajt hallunk a fák közül és tényleg okunk lesz megijedni.
- Senki. Talán túlságosan romantikus képzelgésnek tűnik, de nem akartam csak azért valami kapcsolatot, hogy legyen valaki. A szüleim rendkívül rossz példát mutattak. Mintha.. átkot szórtak volna egymásra, hogy ha egymással nem lehetnek boldogok, akkor egyikük se legyen az a másik nélkül. – Felelem kissé keserűen, mintha én magam is úgy érezném, hogy rám is került ebből az átokból, holott nyilvánvalóan nincsen erről szó. Nem mondom, hogy nem voltam magányos az évek során, de hogy azt kockáztassam, hogy valaki ennyire egy távoli ismerőssé fakuljon, mint a szüleim egymás számára.. Ráadásul nekik még gyerekük is volt az én személyemben.. Talán féltem, talán csak egy döntés volt, hogy nem akarok ilyen keserű tapasztalatokat. Aztán az is lehet, hogy senki nem volt elég erős, hogy átüsse ezt a gátat, de Brienna jól sejtheti, igencsak vad érzések dúlnak bennem, csak visszafogom magamat, hogy a kötelességre koncentráljak. Csak mert a vadonban töltöttem az éveim nagy részét, még tudok viselkedni. – Így van. Miért értelme hinni, ha amerre csak nézünk, mindenhol boldogtalan, magányos alakokat találunk. – Hajtok félre egy faágat, ami Brienna látóterébe ágaskodik, s nem akarnám, hogy valami ilyen kiverje a szemét. Aztán más kérdés, hogy a vágy minduntalan erősödik, de Mira esetén egy csók nem élesztett semmi különösebbet, hiszen már akkor is tudtam, hogy ha valaki iránt érezni akarok, az Brienna lehet, az árverésen látott, elszegényedett nemeskisasszony. S most, hogy itt vagyok a megrészegítő közelében, igenis jól viselem, hogy a saját magam emelt falakon belül maradok. – De igen, könnyebb lehetne, csak éppen a mágia nyomot hagy. Nem szokásom felelőtlenül pazarolni, amikor itt van a két kezem. – Rázom meg a fejemet, miközben a hátamra emelem az öreget. Még a birtokon is a két kezemmel javítgatom a kútat, vagy a tetőt. A mágia mindent felgyorsít, s én nem akarom unni magamat, ráadásul ha az emberről tudják, hogy mire képes, azt elvehetik tőle. Igen, úgy hiszem, hogy amíg bírom, addig a fizikai erőmet fogom főként használni. – Ó, dehogynem, éppen ezért kéne sietnünk. Ha az öreg volt olyan botor, hogy megijesztett egy kismalacot, akkor a koca felbőszült, és védi a területét. – Felelem, de azért kezdek kissé ingerült lenni, hogy Brienna ennyire nem megy előre, pedig most mindketten kockáztatunk. Így hát szaporázom a lépteimet, elébe kerülök, hogy hamarosan meglássuk a sárga tetős házikót. Féloldalasan akarok állni, hogy megkeresse az öreg zsebeiben a kulcsot, de a lendülettől majdnem összekoccanunk, veszélyesen közel kerülök hozzá. Fölé magasodva még a lélegzetem is elakad egy pillanatra, úgyhogy sürgetni is elfelejtem.
Na igen, valójában sosem tudtam mit is akarok, hiszen volt idő, amikor biztos voltam benne, hogy az az utam, amit az apámék is követnek, de közben mégis mélyen ott bújkált bennem a gondolat, hogy én mást akarok, többet, érzelmeket, amik az életemből hiányoztak. De pont azért, mert nem értettem hozzá, könnyebb volt elnyomni ezt a gondolatot. Aztán miután megismertem Ansleyt. Azt hiszem ezért is örültem, hogy végül nem jött össze a házasság, hiszen belementem volna... talán, bár lehet, hogy a végén mégis visszatáncolok, ha oda jutunk. Nem tudom. De azt igen, hogy az a hűvös távolságtartás, amit Alioth képviselt egyáltalán nem tetszett és az elején úgy tűnt, hogy Aiden is ilyen. Már látom, hogy nem és pont ezért vonz annyira, annak ellenére, hogy már nem egyszer sikerült komolyabban összezördülnünk. - Szóval... senki? - kérdezek rá mostmár nyíltan, hiszen a szavai alapján tényleg úgy cseng, amint azt sejtettem is, hogy nincs komolyan tapasztalata a nők terén. Na nem mintha nekem nagy lenne. Igazából az úri ficsúrokkal csak játszottam. Abban nagyon jó voltam, de sose engedtem senkit el még csak egy csókig sem, hiszen akkor elvész az izgatottság, hogy mi lenne, ha és én szerettem fenntartani az érdeklődést. Egyedül Ansley volt, aki... De róla kár is beszélni, hiszen az egyetlen valaki, akit közel engedtem magamhoz, fogta magát is eldobott. Nem valami ösztönző, hogy újra próbálkozz. Akkor tényleg úgy éreztem, hogy kár erőltetni és talán e miatt lehet, hogy mégis belementem volna a házasságba, ha nem bukik ki a tény, hogy csak a család pénze kell. - Azért nincs szó nagy tapasztalatról, vagy inkább csak negatívról. Lehet, hogy jobban is jártál, hogy senki sem... - elharapom a mondatot és végül nem mondom ki, hiszen ő megúszta. Nem törték össze a szívét, én viszont akárhogy is tagadom és tagadtam, hiába vált gyorsan a fájdalmam utálattá, vagy legalábbis mutattam ezt kifelé... attól még tudom, hogy milyen érzés. Rémes és őszintén szólva sosem akarom többé megtapasztalni. Aztán már csak bólintok neki, hogy van azért bennünk közös pont, a szülők, akik elhanyagoltak. Na igen, az élet akkor sem fenékig tejfel, ha kívülről úgy tűnik mindened megvan. - De hát nem lenne könnyebb... tudod... Vagy ők nem? - nem tudom hirtelen mennyire mondhatom ki nyíltan, hiszen én igazából sosem jöttem le a faluba. Sejtelmem sincs róla, hogy az itteniek mennyire vannak otthon a mágia tekintetében. Ha nem, akkor persze nem út a lebegtetés, és tényleg kénytelen a vállán cipelni a fickót, ahogyan a könnyebb kötözés sem lehetséges. Azért persze van bennem egy kiadós viszolygás a sebeket látva. Nem igazán vagyok az efféléhez szokva és látszik is, hogy igyekszem nem oda nézni, közvetlenül a sérülésekre. - Ugye nem lesz baja? És nem lehet itt még... vaddisznó? - no azért nem vagyok én egy hős alkat, hogy egyedül nagyon előre menjek, miközben lehet, hogy még erre ólálkodik valami vaddisznó és veszélyes esetleg az erdő. Persze mágiával megtudom védeni magamat, de kérdés, hogy ha felém rohanna egy dühös vadállat, akkor lenne-e annyi lélekjelenlétem, hogy azonnal kapcsoljak. Nem kerültem még ilyen helyzetbe. Ezért is leptem meg még magamat is kicsit azzal, hogy a verekedésbe bekapcsolódtam, amikor Aident megtámadta az a három alak. De ezek szerint talán akad azért némi életösztönöm.
Nem Briennára tartozik, hogy ki csókolt meg, és miért. Különben is, Mirandának is megmondtam, hogy valaki másban gondolkozom, és az történetesen pont Brienna. Már az árverésen is figyeltem őt, láttam, hogy mennyire megtörte a lelkét, ami történt, mégis próbál továbblépni. Segíteni akartam, de nem lekenyerezni, megvásárolni a vonzalmát. Az, hogy ez mégis fennáll, az valami furcsa véletlennek köszönhető. Már Miranda esetén sem értettem, nincs egy túl jó stílusom, szinte pokrócként rúgtam le magamról, és neki ez a zsánere. Briennával sem bánok túl következetesen, mert más az, amit mondok, vagy ahogyan nézek, ezt nyilván nehéz lekövetnie. De hát ki egyszerű manapság? Mintha ő sem tudná, hogy mit akar. Szenvedélyt, de közben mégis a maga urának lenni, parancsolgatni. Különös, de a vonzalmat úgysem magyarázhatjuk meg. – Nem szokásom bókolni, de ezúttal.. igen, ezt annak szántam. – Hárítom el nagyvonalúan a felvetést, hogy ezt többesszámnak tekinthetjük. Még véletlenül sem, ez most kicsúszott, őszinte vélemény volt, nem pedig a csábítás előszele. Úgy vélem, hogy ha bármi is lesz köztünk, az talán annak köszönhető, ha véletlenül megtaláljuk azt az egyetlen közös pontot, ami csak ránk jellemző. – Remek, jó azt hallani, hogy legalább kettőnk közül az egyik tapasztalt. – Egyértelműsítem, hogy nekem aztán tényleg senki nem volt. Aki a vadonban nő fel, és csak a Roxfort hét éve alatt van közösségben, a szülein nyomdokában haladva attól nem is olyan meglepő. De biztosan elakad most a szava, hogy én még nővel sem voltam, pedig ez az igazság. Nem akartam pazarolni az időmet senkire, aki csak kicsit fog meg. Tulajdonképpen úgy voltam vele, hogy az ember akkor adjon bele mindent, hogy recsegjen, szakadjon le az ágy, ha van értelme. Ez is az oka a részben visszafogottságnak, mert ha elengedem a gyeplőt, akkor minden kiszakad, amit addig visszatartottam. Nem szokásom csak úgy nyitott könyvként élni, bepillantást engedni, Brienna most mégis egész sokat megtudott a családomról, mint bárki őelőtte. Érdeklődve pillantok oldalra, miközben húzom magammal, de nem faggatózok. A lányok szívét könnyű összetörni a hamis ígéretekkel, így hát nem vagyok meglepve. Mondhatnám, hogy jobbat érdemelt volna, csak azzal kimondanám, hogy nyilván én vagyok a hős megmentő, noha nekem még magammal is tisztában kéne jönnöm. Itt van a romos birtok, amit az elhanyagoltság miatt fel kell építeni, teret és rendet kell húznom, hogy bárki, aki ott él, vihesse valamire. – Igen, ez lehet a közös pont. A kapaszkodó. Nem hittem volna, hogy van ilyen. Erre majd iszunk. – Javaslom, hiszen az ilyen mélyebb beszélgetések jellemzően valami tömény ital kortyolgatása közben szoktak felmerülni, netán valami tábortűz mellett. Mi pedig sétálunk a vadregényes tájon, mint valami Jane Austen főszereplők. Ezen mosoly kanyarodik a szám szélére, a vadonban töltött évek ellenére igenis olvasott vagyok, sőt, hatott rám, már csak olyan szempontból is, hogy a legnagyobb erény a türelem. Magunkkal és a világgal szemben. Lehetnek elvárásaink, de tudni kell visszaadni. Éppen válaszolnék a feltett kérdésre, amikor az erdő szélén, a házakhoz közel egy öregembert találok, apám egyik embere lehetett, legalábbis látásból ismerem, pont őt kerestem első sorban. Az áron szélén fekszik nyöszörögve, a combján, és a sípcsonjtján véres sebek, agyarak nyomai. – Vaddisznó? Ennyire bátrak lettek? – Csóválom a fejemet, elképzelhető, hogy valami koca a kicsinyeit védve rontott neki az öregnek. Előveszem azt a bizonyos nyers erőt, amit korábban említettem, és simán a hátamra kapom az amúgy hájas apókat, aki simán nyomhat vagy százhúsz kilót, nyilván ezért nem tudott elszaladni. – A sárga tetős ház lesz az. Menj előre, és készítsd elő a fekhelyét. – Azért én lassabban fogok haladni, mert bár elbírom az öreget, de futni, vagy sietni azért nem tudok.
Mondjuk, ha tudnám, hogy valami lány megcsókolta, még ha az az előtt is történt, hogy mi találkoztunk... azért kellően pipa lennék, az biztos. Azért látom én a pillantásait, de persze veheti úgy, hogy ilyesmiben már tényleg van gyakorlatom és hogy csak kiasználnám, de hát látja, hogy próbálok a saját talpamra állni. Nem én kértem, hogy hozzon ide és igazából azért se tettem semmit, hogy nekem adja az ingóságokat. Ő jött el hozzám, hogy vezessem körbe, de attól még egy kicsit kiélvezhetem a helyzetet, arról nem beszélve, hogy azért nagyon is érezni, hogy van közöttünk valamiféle vibrálás. - Ezt vehetem bóknak igaz? Szeretem a bókokat. - mosolyodom el, hiszen tényleg tudom én, hogy mi járhat a fejében, bár abban téved, hogy túl nagy gyakorlatom lenne e téren. Valójában érdemben egyetlen kapcsolatom volt csupán, a többi mind játék és egy-egy csóknál, ami ritkán fordult elő, sosem történt semmi. Kivéve persze Ansleyt, aki egész más volt, mint azok, akiket a bálokon megszoktam, ahogyan Aiden is egészen más. Valószínűleg benne is ez vonz. Azok, akikkel a bálokon dolgom volt, nyíltan vállalták, hogy bármit megtennének egy-egy lopott pillanatért. Én persze kihasználtam ezt, de lássuk be sokkal izgalmasabb volt Ansley vadsága, és most Aiden visszafogott tüze is, mert a verekedésnél nagyon is láttam benne azt a hevességet és persze csak a vak nem látná, hogy mi járhat a fejében. - Oh igen? Nyers erő? - oh hát persze, hogy nem maradhat el a sokat mondó pillantás, főleg, ahogyan ráfog a kezemre, hogy gyorsítson a léptein. Biztos vagyok benne, hogy vele egy tánc sem lenne unalmas és lagymatag. Szorosan tartaná a derekamat és vezetne minden lépést. Furcsa kettősség ez benne, hiszen határozotta és erős, de közben mégis csak ő is azt mondta, hogy álljak a sarkamra és legyek én magam is erős. Nem csoda, ha végül a támadásnál nem tökéletesen sikerült összedolgoznunk, hiszen ezután nem húzódom a háttérbe. - Attól, hogy a többség unalmas volt, nem mondom, hogy nem volt senki sem, aki érdekes lett volna. Ő nem is volt igazán... oda való. - kezdek bele, de aztán el is csendesedem. Nem hiszem, hogy pont Ansleyről akarnék mesélni neki, hiszen megbántott, kétszer és ez nem olyasmi, amit szívesen idéznék fel magamban. Képes volt szakítani... velem! Aztán, amikor mégis elvittem neki a meghívót, titkon remélve, hogy... áh nem is tudom, hogy mit vártam, de persze nem tett semmit és én újra csalódtam. Butaság volt, hogy azt gondoltam egyáltalán valaha is fontos voltam neki. - De nem is volt igazán úriember. - teszem még hozzá, a hangomban már ezúttal jó adag sértettséggel, amiből sejtheti, hogy bizony volt már olyan, aki érdekelt és nem csak szórakoztam vele. Tudok én érezni és bizony fájni is tud nagyon, ha végül rosszul alakul. - Ebben akkor úgy tűnik, hogy egyformák vagyunk, bár az én szüleim nem próbálkoztak a maguk képére formálni, csak magukkal foglalkoztak mindig is. - vonom meg most már a vállamat, mintha teljesen érdektelen téma lenne, na de ki az, akinek ez az lenne? Igenis fájt, igenis gyerekként szükségem lett volna rájuk, de nem jutott más csak dadák és szolgák, akik megtették, amit kell, de nem adtak semmi mást. Én pedig szeretet nélkül nőttem fel és bevallom sokáig úgy gondoltam nem is igen vagyok alkalmas szeretni. Egyedül a nagymamám próbált ebben segíteni, talán ő ültette el bennem mélyen, hogy mást akarjak, még ha igyekeztem ezt tényleg jól elnyomni. A kérdésére viszont elgondolkodom, aztán megrázom a fejemet. - Nem tudom. A szüleim nem igazán foglalkoztak a faluval és az itt élőkkel. Apám sokat volt távol, de hogy mit csinált... gondolom elherdálta a családi vagyont, ahogyan az anyám is, meg azt hiszem én is, csak én kevésbé tudatosan. Gondolod, hogy lehet, aki nem kedvel minket? - na jó azért ez engem is megtorpanásra késztet. Arról pedig még csak nem is tudok, hogy tovább adjam az infot Aidennek, hogy az apámnak még úgy is maradak adósságai, hogy elveszítettünk mindent és bizony volt, ahol engem tett fel cserébe azért, hogy elnézzék neki a kiadós pénzösszeget, amivel tartozott.
Nem tudom, hogy Alioth tekintetében mennyire vagyunk összehasonlítva, én most szinte minden örökségemet belefektettem abba, hogy itt lehessek, és a birtok ne süllyedjen el a mocsárban, vagyis hozzá nem értők kezében, akik teljesen lenulláznák azt, amit a Gilmore-ok amúgy is igen lazán vettek. Azt viszont tudom, hogy Mira csókja közelében sem volt annak, amit Brienna közelségében érzek, noha itt még szó sincsen semmiről, már a puszta látványa is magáért beszél, csak éppen én nem az a típusú gazember vagyok, aki pénzért vásárol nőket, és fordítva sem akarom, hogy a nemeskisasszony csakis azért gondoljon vonzónak, mert most enyém az egykori birtokuk. Jól sejti, látni rajtam, hogy volnának vele elképzeléseim, és nem a vadságra való hajlamom fog vissza, csak éppen az a fránya múlt, hogy a szüleimnek sem sikerült túl jól ez a nagy romantika. Vajon én is képes lennék mindent elrontani, mert fontosabbak a céljaim? – Azt elhiszem, van is mire kacérkodnod. – Adok neki igazat, ha úgy vesszük, ő most hátrahagyott mindent, az esetleges udvarlókat is, de én nem akarok élni a tisztességtelen hazai pálya előnyével, hogy konkrétan vendégként hívom meg, aztán letámadom. A vadonban nőttem fel, bőven volt alkalmam átgondolni, hogy mit akarok az élettől, de ez afféle belső, morális irányítűt is felépített bennem. Nagyon is el tudnám képzelni Briennával, hogy ő meg én, csak éppen neki már annyian csaphatták a szelet.. Bármit is mondott Mira, a külsőm csak egy dolog, attól még közel sincsen annyi gyakorlatom, mint neki. Valahogy vágyom arra az elsöprő erejű szenvedélyre, ami tökéletesen hiányzott a szüleim románcából. Én visszafogott vagyok ugyan, de közel sem hideg, vagy érzelemmentes. Amolyan mindent a szemnek, semmit a kéznek típus. Briennát is nagyjából öt percenként levetkőztetem gondolatban, a valóságban már biztos tüdőgyulladást kapott volna. A fantáziám rendkívül részletgazdag, kiegészít minden olyat, amit pont az általam kölcsönzésre ajánlott ruhák takarnak. A combját mondjuk már láttam, s az már ingerlően közel van azoktól a részekről, amely.. khm.. Már megint ez a szemmel vetkőztetés. Még jó, hogy nem lát bele a fejembe, csak sejti. Nyilván nem most jött le a falvédőről. – Áh, nem baj, úgyis fordítva kell ennek működnie, nálam van a nyers erő. – S bár korábban ő tette meg, hogy beharapdálta az ajkát, most én vetek rá olyan pillantást, s ráfogok az ujjaira, amivel belém karol. Erőteljes léptekbe kezdek, bár nem húzom, de szeretem magamnál tartani a dominanciát, míg ő a lágy érzékiséget közvetíti. Már jobban vagyok, nem kell attól félnünk, hogy mondjuk beájulok. – Igen? És azokból a pillantásokból, amiket kaptál, hát senki sem volt, aki meg akart volna szöktetni? Vagy legalábbis kicibálni valami szénakazalba megnézni, hogy mi van a szoknyád alatt? – Kérdezem csalódottnak tetettett ábrázattal, valahogy neki is hasonló egysíkú élete volt, mint nekem, csak esetemben a vadon, neki pedig a bálozás maradt. Egyik sem egy minden tekintetben ideális felnövéstörténet. – Nem feltétlenül. Anyám igyekezett távoltartani minden konfliktustól, azt sem akarta, hogy pálcám legyen, ő akart tanítani. Tudod ő a természet gyermeke, igazi Zöld úrnő, druida. Az apám viszont a hatalom megszállottja, ő erőltette, hogy itt járjak iskolába, ne Izlandon. Viszont nem tudta megadni anya hiányában azt, hogy egységként tekintsek a családra. Mindkettő magának akarta, a saját képére formálni, de végül egyikük sem lettem. Talán kicsit magányosan nőttem fel, de tanultam belőle, hogy milyen nem akarok lenni.. – Hamarosan meglátjuk az első házak egyikét, de mielőtt még odaérnénk, eszembe jut valami, ezért lelassítom a lépteimet. – Lehet, hogy akik megtámadtak, azok az árverés miatt jöttek, de Neked, vagy a családodnak nincsen a közelben ellensége, ugye?
Finoman megvonom a vállamat. Jól gondolja igen, engem a hűvös hozzáállás cseppet sem tud vonzani, ellenben Alioth pénzével, ami nagyon is. Hogy elfogadtam-e mostanra a sorsomat azt nem tudnám megmondani egyértelműen, de próbálok beletörődni és kihozni belőle azt, amit lehet. Azért ez abból látszik, hogy bármennyire is játszom kicsit Aidennel, de nem mozdultam rá nyíltan, pedig a pillantásaiból egyértelmű, hogy valószínűleg ha bedobnám magamat, nehezen mondana nemet. Visszakapnám a házat, és neki azért pénze is van, hiszen tehetős családból származik, ha megtudta venni a birtokot, még ha árverésen is. De még se teszem, mert talán tényleg megpróbálhatok a saját erőmből boldogulni, legalábbis amíg bele nem fáradok. Még csak néhány hét telt el azóta, hogy próbálkozom, úgyhogy azért ne kiabáljuk el. Kár lenne tagadni, hogy nagyon is jól esik, hogy itt szolgák vannak és persze, hogy újra szép ruhában feszíthetek. - Az unalmat sem szeretem és kár lenne tagadni mindig is szerettem az olyan pillantásokat, mint a tiéd is. - mosolyodom el újra, hiszen eszem ágában sincs tagadni, hogy tudom, hogyan vélekedik rólam. Viszont ennek ellenére mégis úriember és nem tett még az ég világon semmit, még csak a szobámba se jött fel, pedig engem cseppet sem zavart volna és már kotlátok sincsenek, hogy netán az úri körök ferde szemmel néznének rám miatta. - Hát jó, de ha mégis el akarnál dőlni, mint egy zsák krumpli, nem hiszem, hogy eltudlak kapni. - lépek azért ennek ellenére oda mellé és simán belé karolok, amikor látom, hogy meginog kissé, mintha csak egyszerűen azt várnám vezessen, mint egy kisasszonyt illene, pedig tényleg inkább én akarok segíteni neki. Azt hiszem mindketten épp elég büszkék vagyunk ahhoz, hogy csak úgy nyílt felvállaljuk a gyengeségeinket és mivel én is ilyen vagyok, könnyen észreveszem a hasonlót. - Akkor szerencse, hogy kényelmes cipőt vettem. - mert jöhettem volna valami elegánsban is, de nem lett volna ideális egy hosszabb sétára idekint. Talán már ennyi idő alatt is elszoktam az effélétől? A szoknyámnak így se tesz igazán jót húzni a porban, de nem az én dolgom lesz majd kitisztíttatni végülis. - Bevallom én se időztem túl sokat idekint. - vonom meg a vállamat. Valójában én nem agyok olyan természetközeli, vagy kétkezi típus, mint ő. Nem áll hozzám közel a dolog, úgyhogy a kinti tájjal se vagyok tisztában. Sose kirándultam a környéken, vagy efféle. - Az itteni életem? Nem tudom, hogy mire vagy kíváncsi. Nem... nem mesélhetek sokmindent. A szüleim élete leginkább a megfelelésről szólt, hogy mit mutatnak kifelé. Az egész életünk ilyen volt. A házban hűvös távolságtartás, a bálokon féles mosolyok. Valójában nem is tudom, hogy miért hoztam volna mindezért akkora áldozatot. - motyogom a végén már egészen halkan, mintha ezt saját magam előtt is most mondanám ki először, de aztán gyorsan meg is rázom magamat, mintegy elhessegetve a témát. - A te életed biztosan jóval érdekesebb volt. - teszem hozzá, mert sejtheti, nem akarom, hogy sajnálni kezdjen. Én magam is ragaszkodtam ehhez az élethez, hiszen mégis csak volt elég pénzünk mindenre, legalábbis a felszínen, miközben az apám adósságokat halmozott a végtelenségig, hogy tartsa a látszatot, amiben éltünk. Olyanok voltunk, mint a belül rohadó alma. Szép fényes, csábító felszín, de ami belül van az senkinek se kellene.
Türelmesen hallgatom Briennát. Az biztos, hogy a kettőnk kapcsolata sem felhőtlen, de hogy az unokatestvéremmel ennyire zátonyra futott az eljegyzés, azon azért igyekszem nem felhúzni magamat. Én magam vállaltam, hogy valami nyakatekert módon gondját viselem a lánynak, akinek a szülei ilyen ostoba húzásokkal kirántották alóla a talajt. Hogy Alioth miért táncolt vissza, azt nem tudom, de nem úriemberhez méltó, az biztos. Nem akarok a részletekben vájkálni, mondván nem rám tartozik, letaglózóan perzselő pillantásomban ellenben látható, ostobának tartom a McGalagony fiút, hiszen bár Briennának van egy stílusa, de őrült az, aki őt visszautasítja. – Értem. És nem ez a te stílusod. – Tűnödöm el, s a karjára ráfogva fel és le simítom a kezemet, de nem tudhatja, hogy ez valami ösztönös vonzalom, vagy nagyon is tudatos kezdeményezés a részemről. Elég magas vagyok, a lehelletem szinte a homlokát éri, szinte benne van a helyzetben, hogy akár hozzám is bújhatna, még ha az kissé túlságosan intim megmozdulás lenne, ám tekintve hogy korábban már az arcomra simította a tenyerét, én pedig afféle puszival háláltam meg a gyógyítását, látszik, hogy nem teljesen idegenkedünk már ettől. – Azt elhiszem Brienna. Mintha valami végzet asszonya lennél, akivel vonzalomba esni kész életveszély, de nem is adtad könnyen magad senkinek. – Csóválom a fejemet hamiskás mosollyal, mintegy megfürödve a pillantásában. Nem, tényleg nem az a nagyon távolságtartó nemeskisasszony, akinek hittem, és ez így van jól. Nekem is vannak gátak a múltamból adódóan, de a hűvös stílus nekem sem a világom. Inkább szigorú rend alapján élek, amelynek alapja az, hogy segítsek másokon, akik nem képesek rá, de tényleg nem értem miért nevez hősiesnek már sokadszor. Ez csak a belső önvizsgálat kérdése, hiszen a vadonban az állatok is összetartanak, falkában élnek. – Menjünk, tényleg jól vagyok, meg sem kottyan az ilyesmi. – Azért valóban megtántorodtam kissé. Még ha sportos is a stílusom, azért az ember nem verekszik minden nap ennyire ölremenően. Azért meglep, hogy mennyire tiszteletben tartja az én magánéletemet, vagy csak nem érdekli, hogy én most miért őt hívom vendégségbe, és nem merülnek fel a hölgyek, akik esetleg előtte lehettek. – Pont ezért akarok felkészülni. – Értek vele én is egyet, és ha készen áll, akkor a szolgáim egyikére hagyom, aztán elindulunk kifelé. Nyújtom a karomat, hogy átkeljünk arrafelé, ahol apám egykori emberei laktak. Szerencsére most az időjárás most nekünk kedvez, egy hűvösebb szélen túl nem kell attól félni, hogy nyakunkba zuhan az eső. Úgy egy szűk fél órára vannak azok a házak, amikről beszéltem. – A kinti tájat is bemutathatnád, még nem vagyok túl otthonos errefelé. Vagy.. mesélnél az itteni életedről? - Tudom, hogy ez fájdalmas pont, de én abban hiszek, hogy az ember ne seperjen semmit a szőnyeg alá, igenis beszélni kell az érzésekről, még akkor is, ha ez durva raktapasz letépésnek is tűnik.
Nehéz eset, bár mindenki ezt mondja rólam is gondolom. De tényleg nem kérem, hogy megvédjen, hiszen ez egyáltalán nem stimmel azzal, hogy gondoskodjak saját magamról és álljak a saját lábamra. Most akkor vagy ez, vagy a védtelen hercegnő, akit meg kell menteni. Együtt mindkettő nem megy. - Tudom, de tudjuk jól, hogy az a házasság nem is erről szólt. Alioth hűvös és száraz, de elég sok pénzt örökölt. - vonom meg a vállamat. Vajon, ha nem derül ki időben az, hogy a családom elszegényedett és nem hátrálnak ki Alioth nagyszülei a házasságból akkor igent mondtam volna az oltárnál? Lehet, hogy azután, ahogy Ansley viselkedett, amikor odaadtam a meghívót már csak dacból is megtettem volna. Akkor most nem itt lennék és nem találkozunk mi sem, hiszen nem kellett volna eladni a birtokot. Aiden csak egy távoli rokonféle lenne, akivel lehet, hogy az esküvőn összefutottam volna és bemutatnak neki futólag, de semmi több. Furcsa ebbe belegondolni. Nem lenne most anyagi gondom, feleség lennék valaki mellett, aki ugyanolyan hűvös és távolságtartó, mint a szüleim voltak mindig is egymással. De lehet, hogy tényleg belementem volna, miután Ansley úgy megbántott. - Nem szokásom bókolni senkinek, nekem szokta, de... igen azt hiszem ezt veheted annak, de akkor is furcsa alak vagy. - enyhítem az egésznek az élét egy kis vicces felhanggal, mert igaz, ami igaz a legtöbb srác, akikkel bálokon találkoztam úriemberek voltak elvileg, de közben meg azért mindig is ott volt a felszín alatt az igazi énjük. Az én világomban élő pasik valahogy többnyire vagy sötét titkokat rejtegetnek, vagy tényleg hűvöses és távolságtartóak. Jó eséllyel nem jártam volna jól, ha bármelyikhez is hozzámegyek. Tényleg csak egy feleség lettem volna, egy trófea, elfogadható, vagy rossz esetben kellemetlen élettel. - Ha már tényleg jól vagy, akkor mehetünk, de nem tudom mihez kezdenék veled, ha félúton elájulnék. Te vagy a hőslelű, úgyhogy talán ott kellene hagyjalak. - pillantok rá futólag viccelődve, de egyértelmű, hogy csak húzom és nem tennék ilyet igazából. De legalább elvonom a figyelmünket arról, ami történt, a vitáról, a veszekedésről már megint és persze a gyógyítás folyamatáról. Azért biztosan érzi, ahogyan a varázslat húzza össze a bőrt és gyorsítja a hegedés folyamatát. De nem kell sok, pár pillanat és már tényleg csak a varosodott seb marad ott, és nem csurog a vér a szemébe. - Azért jobb óvatosnak lenni, elég eltökéltnek tűntek azok az alakok. - teszem még hozzá. Na nem hiszem, hogy egyből visszatérnének, de kitudja, hogy mikor. Persze, ha tudjuk, hogy mit akarjak akkor már könnyebb dolga lesz neki is megvédeni magát majd.
Összeakad a pillantásunk. A saját kemény nézésem most egy pillanatnyira ellágyul, kavargó vágy lobban a combját megpillantva. Az ő tekintetét mintha valami jóleső érzés futna át, hogy így megnéztem magamnak. Bólintok végül, nem öntöm szavakba, hogy most mi az enyém, vagy mi nem. Szívem szerint minden ingóságát visszaadnám, csak éppen tudom, hogy nem fogadná el. Tartom, amit mondtam, a jelenlegi helyzettel kell tudnia azonosulnia, elfogadni, hogy most már nem valami nemeskisasszony, még ha én igyekszem is úgy kezelni. Az egómat, a dacot úgysem fogom tudni levetkőzni, a férfi védje meg a hölgyet, és igenis megijedtem, hogy baja eshet. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha tényleg legyűrnek, és ő nincsen hatótávolságban. Másfelől viszont meglepően jó csapat voltunk, ezt azért nehéz elismernem, noha kénytelen is vagyok. – Nem azért teszem, és ne vedd magadra. Mást is szoktam. – Rázom a fejemet ismét keményen, amivel csak azt érem el hogy megint szédülni kezdjek, de már nem hagyom eluralkodni az érzést. Ám ha Brienna emlékszik, maguk a szolgálók sem valami főnökként kezelnek, hanem családtagként. Roxmortsban is szokásom segíteni az időseknek. A szüleim tanítása nem ér semmit, hogy mindenki magára figyeljen, engem valami belső iránytű vezet, ad moralitást. Brienna ahhoz képest, hogy nemes, nagyon vadóc, nem fogadja el a segítő kezet, inkább ő akart megmenteni. Ez egyszerre riaszt, és nyűgöz le. Hogy lehet valaki iránt ilyen kettős az érzés. – Nos igen, de egyáltalán nem illettetek össze. Örülök neki, hogy nem úgy történt. – Nem teszem hozzá, hogy jobbat érdemelne. Azt viszont még véletlenül sem akarom, hogy vele hasonlítgasson össze, mert már nem először látom, hogy mérlegelné a döntéseimet. Lehet, hogy volt valami ifjú az életében, aki nagyon lenyűgözte, csak éppen valami félresiklott. Nem bízik a férfiakban, amit valahogy meg is értek. – Ezt bókként kéne felfognom? Meglehet, így van. Tartom, hogy az emberben amíg van szusz, álljon ki magáért, és másokért is. Ehhez nem kell lovagiasnak lenni, egy kocsmában is megtenném. – Hagyom végül rá némiképpen sóhajtjva, mint aki eleped egy csókjáért, de jobb az, ha most nem bonyolódunk bele semmibe, hiszen már így is cirógató a pillantása. Egy puszi bőven elég, mi értelme a futótűznek, ami gyorsan kihúny? Vélhetően a kacér Brienna már nem az első férfire néz így. – Nem fogok azon rettegni, hogy mi lesz, ha.. Nem messze innen van apám udvartartása. A közelében van néhány ház. Helyiek, akiknek a gyereke még velem járt a Roxfortba. Egykor az apám emberei voltak, amíg el nem tűnt.. Nekik szólok, hogy nézzünk utána, hogy mit akarhatnak az árverés kapcsán. Elkísérsz? – Fogadom immár ülve, néhány nem is annyira lopott pillantást vetve a szoknyája irányába, ahol azok az ingerlő combok rejtőznek. Jelenleg viszont hagyom, hogy végezze a dolgát a pálcával.
Jesszus, hogy milyen fafejű itt valaki! Na jó, valójában én se vagyok sokkal jobb. Nekem is sok idő lesz, amíg képes leszek majd kevésbé fennhordani az orromat, de azért nki se kell pökkhendiségért a szomszédba mennie. Azért kétlem, hogy három megtermett alakot olyan könnyen lenyomott volna, ahogyan beállítja magát. Persze lehet, de így is elég komolyan felrepedt a szemöldöke. Ha még netán le is fogják, annak aztán nagyon rossz vége lett volna. Azért a létszámfölény, mégis csak létszámfölény. Azt már fel se veszem, amit a ruháról mond, meg hát érzem, hogy már kevesebb az indulat a hangjában, ahogyan az enyémben is. - Ez csak az alsó szoknya. - vonom meg a vállamat. Azt már hozzá se teszem, hogy végülis a ruha az övé, hiszen a birtokkal együtt megvette. Az egyáltalán nem meglepő, hogy a tekintete azért elkalandozik, talán jól is esik, hogy a kemény külső és a konok jellem ellenére azért igenis képes érzelmeket mutatni, még ha túlontúl heveseket is néha, amikor szerintem nem kellene. - Engem nem kell megvédeni, nem kértem se tőled, se mástól. Már... nem. - rázom meg a fejemet. - A másik pedig Alioth. Ennyire beverted a fejed? Az unokatestvéred, akihez majdnem hozzámentem. - hiszen mondtam neki már legutóbb, hogy ő is azt hajtogatta, hogy önállónak kell lennem és nem az a lényeg, hogy valaki elvegyen és eltartson, mert ennél több eszem van és több van bennem. Hogy mennyire van igazuk az más kérdés, de legalább próbálok erre törekedni. Akkor viszont igazán nem várhatja, hogy várjam a csodát, hogy majd valaki megment. Cselekednem kell, ha már arra buzdítanak mindketten. - Furcsa alak vagy te, Aiden Burke. A két kezeddel ásod fel a kertet, közben több benned az úriemberi vonás, mint azokban akiket eddig ismertem. - hogy ezzel most arra célzok, hogy elég volt neki egy lopott pillantás, vagy egy puszi az arcomra, miután úgy magához vont most, vagy hogy láthatóan nem akar feljönni a szobáma, pedig az végülis egyben az ő szobája is... ez rejtély marad egyelőre. - Addig legalább ülj le, nehogy összeess itt nekem. - intem meg, mielőtt még tovább próbálná minden áron bizonyítani, hogy milyen nagy hős is. Aztán sietősen elindulok fel a lépcsőn. Gyakorlottan szaladok magassarkúban, kicsit felhúzott szoknyával, hogy neessek orra a lépcsőn és elég néhány perc, amikor már pálcával a kezemben érkezem vissza, hogy most már rendesen rendbe tegyem azt a sebet. - Valószínűleg visszajönnek majd ugye? Mit akarsz tenni, ha így lesz? - kérdem kíváncsian, hiszen annyit talán nem ér ez a hely, hogy ha többen jönnek, akkor már tényleg ne tehessen semmit egyedül. Vagy nem tudom, hogy mi a megoldása erre. Netán úgy véli ennyi elég volt, hogy megijedjenek és ne jöjjenek vissza többet?
Bármennyire is tántorgok, az igazság na meg az egóm nem hagy nyugodni, itt elvekről van szó. Tökéletesen félreértette a helyzetet, s más esetben bosszankodva legyintenék, hogy menjen csak. Itt a saját gőgöm vészcsengőt riaszt, hogy azonnal mozdulnom kell, így gyorsan beérek, sőt, még elé is vágok. A hirtelen lendülettől csak továbbra is szédelgek, és a vérzésnek sem tesz túl jót, hogy így szeleskedek, mégsem érdekel. Csak letörlöm ismét, ami kibuggyant, immár a fél tenyerem véres, de csak magyarázok. – Ugyan, legfeljebb izgalmasabb lett volna, nem ilyen könnyű. – Húzom ki magamat, na nehogymár úgy állítsa be, hogy nem vagyok férfi a talpamon. Ha veszítettem volna, és durván elvernek, akkor foghattam volna a túlerőre. Értem én, hogy mit akart, lényegében úgy tett, ahogy kértem, javasoltam, csak éppen nem feltétlenül azonos módon. Elbeszélünk egymás mellett. Örülhetnék, hogy kiállt mellettem, és lássuk be, ezért is nem hagyom sarkon fordulni. – Ezt a szép ruhát így tönkre tenni.. – Fel sem merül bennem, hogy kétmutatást hazudva úgy tegyek, mintha nem nézném meg a szoknyáról felhúzott, ingerlően fehér combot. Nemeskisasszonynak tekintem, noha az elmúlt perceink nem éppen az elit viselkedésről szóltak. Nekem is tennem kell azért, hogy anyagilag boldoguljak, ő pedig már dolgozik. A címeink most mit sem számítanak. Szisszenés nélkül tőröm, ahogyan a szemöldökömre nyomja a ruhát, most ismét a derekára fonom a kezemet, tegyük fel azért, hogy ne szédüljek meg. A vér feláztatása egyébként most némileg hat, már csak szivárog a sebből, noha később ismét könnyen felnyílik majd. – Nem értem a többesszámot. Másért nem felelek. Önállónak, persze. Magadat nem belesodorva abba, ami az én bajom. Én védelek meg téged. Ennyire harcias vagy? – Billentem ki az egyensúlyából, és derekánál fogva kissé magamhoz húzom, hogy egy csókot nyomjak az arcára. – Hagyd csak. Túlélem. Ügyes voltál. – Ebben benne van a köszönet, és a bocsánatkérés is, amolyan elegáns módon kikerülve mindkettőt. Vajon kiről beszélhetett, amikor arra utalt, hogy hajtogatjátok? – Jól van, hozd azt a pálcát. – Nem, nem fogok vele menni, egy nő hálószobája, még ha vendégeskedik is, maga a szentély, ahova hivatatlanul csak indokolt esetben illik belépni.
Igen, simán képes vagyok faképnél hagyni, de úgy fest, hogy ez nem olyan egyszerű, mert egy pillanat múlva már megint előttem áll, pedig még mindig vérzik az arca. És akkor még azt mondja, hogy jól van... na persze! A szavaira még is csak dacosan nézek, mint egy hisztis kisgyerek és talán most úgy is érzem magamat. De őszintén szólva nem értem már, hogy mit akar. Arról volt szó, hogy legyek önálló, de most mégis meg akar védeni? Egyébként is miért, hiszen az a fő, hogy egyedül is boldoguljak és bármikor bajba kerülhetek akárhol nem? Akkor nem ijedhetek meg és várhatom, hogy majd valaki megment. Főleg, hogy azért vagyok itt, hogy megmutassam neki a helyet, tehát utána visszatérek a Roxfortba, és magamról kell gondoskodnom, pénzt keresni az iskolára és kitalálni, hogy mit kezdek a jövőmmel. - Oh hát persze, mert én remekül éreztem volna magamat, ha hárman legyűrnek a szemem láttára és én nem teszek semmit! - vágok vissza, de azért most már a dühömön át kezd lassan tudatosulni bennem, hogy nincs a legjobban. Az oszlopnak támaszkodik és a szemében is ott a vér. Bármennyire is mérges vagyok, azért még sem kellene hagynom, hogy itt essen össze, csak hát annyira dühít, hogy úgy érzem lekezel. Mintha mindenképpen meg kellene mentenie valakinek. Végül összeszorítom a számat és miután egy ilyen ruha, ami rajtam van nem épp arról híres, hogy zsebe lenne, feltűröm a szoknyát majdnem a combomig, hogy az egyik alsó szoknyából tépjek egy darabot, de csak foggal sikerül megkezdeni az anyagot, ehhez pedig egészen fel kell húzni az egészet a számig, de ezzel most nem törődöm. Ha letéptem egy darabot, akkor közelebb lépek, hogy az anyagot a szemöldökére szorítsam, hogy legalább ne fojjon a vér a szemébe. . Azt hajtogatjátok, hogy önállónak kell lennem, akkor... nem kell engem megvédeni, érted? Boldogulnom kell egyedül. Nem ezt mondtad? - mondom mostmár egy félfokkal egyhébben, és megpróbálom megtörölni legalább nagyjából az arcát az anyag másik részével, aztán az egészet jól odanyomom a szemöldökéhez. - Ezt rendbe kellene tenni, de nem hoztam a pálcámat, nem... nem igazán számítottam rá, hogy kell. Szerintem annyira felrepedt, hogy nem fog elállni magától a vérzés. - lesek be az anyag alá, de amikor elveszem kicsit, akkor bizony újra kibuggyan a vér. Nem úgy néz ki, mintha csa kegy kis karcolás lenne, ami majd magától rendbe jön. Be kellene kötözni, a sebet összehúzni, ehhez pedig kell a pálcám, ami fent van a szobámban. Neki meg nem kellene mászkálnia és elájulnia addig, mert igazából nem vagyok profi az effélében és nem ártana a segítség, ha más nem, hát szóban.
Törölgetem a felszakadt szemöldökömből a vért, az istennek sem akar elállni. Nem fáj túlzottan, mégis olyan felszínes sérülés, amely nagyon tud vérezni, én pedig törölgetem, maszatolom, mert kénytelen vagyok Brienna stílusával foglalkozni. A legjobb lenne minimum lemosni, leragasztani, ahelyett a lesújtó pillantását kell állnom, igaz, előtte én is istenesen leteremtettem. Nem várom, hogy szó nélkül hagyja, talán a helyzet heve is felhúzott annyira, hogy ilyen paprikás a hangulatom. Vagy csak mert nem akartam, hogy belesodródjon valamibe, ami az én dolgom? Na nem azt mondom, hogy egy lánynak a konyhában a helye, főleg anyám elég diktatórikus személyiség, hogy ilyesmi felmerüljön bennem, csupán ha én hívom meg valakit vendégként, állnom kell a sarat, mint egy igazi férfinek, bármekkora túlerővel szemben. És hogy agybafőbe verjenek? Áh, ez a karcolas aztán tényleg nem komoly, csak az istennek se akar elállni! – Nem mondtam, hogy nem lepődtem meg, azt hittem, hogy nem piszkolod be a kezed, de .. – Fagy itt belém a szó, amikor csak úgy hátraarcot mutat, és faképnél hagy. Ez a semmibevevős pillantás egyszerre mulattat és bosszant fel, hát ennyit érek? Még benne vagyok az előző verekedés hevületében, ezért meg sem fordul a fejemben, hogy csak úgy annyiban hagyjam. Még szerencse, hogy a kastély előtere oszlopokkal telerakott, ezért az egyik oszlopot megkerülve gyorsan előtte termek. – Állj! Ne most akarj lelépni, lett volna rá lehetőséged, amikor a biztonságodat helyeztem előtérbe. – Nem rivallok rá, de az oszlopnak támaszkodom, hogy kifújjam magam, azért ez már nekem is sok. A vér lassan lecsorog a szemembe, és már keveredik a könnyeimmel, noha nem sírok, csupán az alap szemnedvességről van szó. – Gondolod, hogy tükörbe tudnék nézni, ha valami bajod esik? – Remeg a szám az indulattól, de tartom a távolságot, fel sem merülhet benne, hogy bántani akarom. Csupán próbálok lenyugodni, ami nem megy, ha őt kell üldöznöm, mert még neki áll feljebb.
Ha nem is komolyan keverem bele magamat a dologba, de attól még úgy érzem, hogy tennem kell valamit. Mégis csak hárman vannak egy ellen, bár úgy fest Aiden állja a sarat, de nem biztos, hogy nem kerül az egész verekedés olyan pontra, hogy esélye se legyen. És akkor már jobb, ha most lépek valamit, mintha megvárom, amíg ezek az alakok tényleg lenyomják, netán úgy helyben hagyják, hogy tényleg átgondolja, hogy átengedi nekik a birtokot. Nem mondom, hogy örülök neki, hogy nála van, de... talán tényleg jobb így, mintha ilyen kétes alakok kezére került volna. Amikor tehát Aiden becsukja az ajtót tényleg azt várom, hogy minimum megköszöni a segítséget, esetleg megkérdezi hogy jól vagyok-e, de e helyett lényegében leteremt, hogy nem kellett volna tennem semmit sem. Eddig meg arról papolt, hogy pont hogy álljak a saját lábamra, mint amit Alioth is mondott. Most akkor mégis melyiket gondolja komolyan? Szóval az első remény után, hogy valami pozitívat mond, a csalódásom pillantok alatt merít az ő dühös állapotából és én magam is igen szúrósan nézek rá. A két kezemet karbafonom magam előtt és nem sokon múlik, hogy egy árva szó nélkül hagyjam inkább faképnél. - Akár meg is köszönhetted volna, hogy nem hagytam, hogy agybafőbe verjenek, de bocsánat, hogy nem húzódtam hátrébb! - vágom végül a képébe, bár néhány perc múlva már biztosan sokkal válogatottabb és sértőbb szavak jutnának eszembe, amikkel sokkal jobban megbántom, de most csak azt érzem, hogy majdhogynem remeg a szám a dühtől, hogy ennyire lekezelően bánik velem, amikor eddig azt szajkózta, hogy legyek önálló. Úgyhogy végül egy olyan igazi "Fordulj fel!" pillantással illetem még és nagy lendülettel hátat fordítok neki, hogy szépen megtegyem, amit lehet, hogy elsőre is kellett volna, méghozzá szépen elviharozzak az emelet irányába. Hülye ruha, hülye ötlet, hogy segítsek neki és úgy általán az egész értelmetlen volt! Azt se tudom minek jöttem ide és miért hagytam, hogy pár pillanatig úgy érezzem magamat, mint régen. Lehet, hogy az volt az első benyomásom, hogy egy tuskó, de jó eséllyel az volt az igazi és tényleg az. Akkor pukkadjon meg egyedül, a franc se fogja körbevezetni a házban.
Fogalmam sincsen, hogy kivel hasonlít össze, ami jó is, mert határozottan bosszantana, hogy melyik érzelmemet hogyan skálázza az exei kapcsán. Eddig határozottan kedves volt velem, még ha van is benne némi cicázás, amivel nehezen tudok mit kezdeni. Nem ebben nőttem fel, Miranda kezdeményezése többek között határozottan meglepett. A szüleim nemtörődöm flegmasága engem arra ösztönöz, hogy én segítsek másoknak, de tekintve, hogy nem igazi közösségben nőttem fel, igen nehéz csak úgy alkalmazkodni. Van valami különös szikrázás köztünk, s talán jól sejti, legtöbbször tudatosan fogom vissza, noha nem sikerül mindig, ez pedig azt jelenti, hogy működik az, amit tesz velem. Ha nem lenne rám hatással, nem lennénk itt, ezen a ponton. Már az árverésen felfigyeltem rá, egyszerre törékeny, és dacos, valahol magamra emlékeztet, pedig én aztán nem vagyok a nemesek közé való. Még táncolni is csak a kötelezőket tudom, igen statikusan. – Nézzük meg. – Biccentek, remélve, hogy Brienna nem avatkozik bele, ha már valaki az én birtokomra téved, de azzal nem számolok, hogy mennyire a magáénak érzi még. Ami jogos, hiszen kértem, hogy foglalja el az egykori szobáját, öltözzön át valami elegánsba, s most tényleg ő a ház űrnője. A három fickó nem teketóriázik, provokatív lökésemre már nekem is esnek, Brienna viszont szét tudja törni az egyik fején a vázát, én kapom ugyan egy gyomrost, amitől megtántorodva lefejelem az ajtófélfát, de azzal a lendülettel már fordulok is vissza, megcsavarva a lökdösős karját ki is töröm azt. Csúnya ropogás hallatszik, amit reccsen a csont, de nem állok meg itt, a másiknak úgy rálépek ,a térdkalácsára, hogy azonnal szétesik az emberünk. Itt ugyan nincs törés, de jajongva, visítva esik hátra. A harmadikat, amelyiket Brienna leütött, egyszerű mozdulattal a grabancánál kapom fel, és dobom ki a porba. – Ha még egyszer itt látlak titeket… - Nem fejezem be a mondatot, csak rájuk csapom az ajtót, s haragos pillantással emelkedem Brienna fölé. – Azt mondtam beljebb. Nem értesz a szóból? Nem akartam, hogy belekeveredj. – A vér már kezd csordogálni a felszakadt szemöldökömből, de nem érdekel, az viszont sokkal inkább, hogy a lány miért nem hallgat még egy ilyen kérésre sem. Értem én, hogy úgy nevelték, hogy bármit megtehet, de nem félti a saját testi épségét?
Nehéz kiismerni Aident, bár még nem ismerem régóta egyébként sem, de az biztos, hogy nagyon rejtélyes típus. Talán ő maga sem tudja pontosan, hogy mit is akar, így aztán még nehezebb, hogy más rájöjjön. Pedig nagyon ügyesen térképezem fel az embereket, van ebben gyakorlatom, de az ő esetében egyelőre beletört a bicskám. Időnként egészen hasonlít Ansleyre, de sokkal jobban visszafogja saját magát, és amikor ezt teszi inkább hűvés és távolságtartó, mint az arisztokraták jó része, mint Alioth is, bár ő pont nem tartozik közéjük, hiszen mint kiderült, nem is tudott róla, hogy nagy vagyon örököse. Zavaros kissé azért ez az egész, nem tudom még most sem, hogy Aiden mit akar pontosan. Nem szívesen fogadok el könyöradományt. Ehhez túlságosan magasan hordom az orromat még most is, pedig végtére is a szüleim is úgy akarták befedni a lyukakat, hogy házasság útján jussunk pénzhez. Ez persze már elszállt, bár arról nem tudok, hogy még mindig vannak adósságok, amiket az apám nem törlesztett, hanem inkább engem ajánlott fel cserébük. Ha tudnám... biztos, hogy lenne egy-két keresetlen szavam hozzá. Most viszont sejtelmem sincs, hogy kik akarnak ennyire bejutni és hogy mit akarnak pontosan. - Akkor sem tudom, kik lehetnek. - rázom meg a fejemet, de egy csepp bizonytalanság mégis csak hallatszik a hangomban. Sosem voltam harcos típus, nem igazán kerültem konfrontációba senkivel. Én inkább csak az információkkal foglalkoztam és még csak olyastmit se harcoltam ki sosem, hogy valakik értem keljenek birokra. Az nem az én stílusom. Most viszont ez a három alak nagyon vehemensnek tűnik és nem úgy fest, mintha csak beszélgetni jöttek volna, főleg hogy elég sokan is vannak az egy szem Aiden ellen, mert hát magamat nem veszem számításba. Még a pálcámat se hoztam le magammal a szobámból és nem vagyok éppenséggel ökölharchoz öltözve. Amikor viszont Aiden neki is megy az egyiknek elkerekedik a szemem. Nehéz lenne tagadni, hogy azért fel is csillan. Ez a heves oldala határozottan tetszik. - Jesszus, mégis mi a fenét művelnek?! - sikkantok fel, hátrébb lépve magamtól is, nem is kell annyira inteni, hogy menjek, mert a másik kettő neki is rohan Aidennek és nem sokon múlik, hogy ne kapják el. Elé komoly a túlerő és bármennyire is erős és kemény, nem tudom, hogy mennyi esélye van. Sejtelmem sincs, hogy mit tehetnék. Mi van, ha itt helyben akarják elintézni, hogy ők vegyék meg a helyet, vagy úgy helyben hagyni, hogy önként mondjon le róla és adja el még kevesebbért, mint amennyiért megvette? Szó se róla, de biztos, hogy rosszabbul járnék, ha ilyen alakok kezébe kerülne a birtok. Kicsit teketóriázom azért, mert nem vagyok ebben jó, de aztán megpróbálok legalább valamelyest segíteni. A legközelebbi vázát kapom le egy állványról, hogy jó erősel az egyik alak fejének vágjam hátulról. Velem csak nem számolnak és egy ilyen súlyos tárgy, még ha sajnos értékes is volt, akkor is kiüthet legalább egyet. Kettővel több esélyes van Aidennek elbánni. Felmerül bennem az is, hogy segítséget hívjak, de kétlem, hogy az idős szolgálók, akiket Aiden felvett, tehetnek bármit is egyáltalán. Valószínűleg maximum csak sápitoznának.
Azt az elejétől láttam, hogy a birtok csak látszattevékenységekkel volt karban tartva, én viszont már tini koromtól nem vetettem meg a fizikai munkát, örömmel tölt el, hogy ha valami, amit a sajátomnak mondhatok, szebbé, többé válik. A kastélyt ellenben most valahogy idegennek érzem, még belengi a Gilmore-család árnyéka, ez csak annyiban enyhül, hogy itt van Brienna is, aki otthonosan mozog, noha eladták már a falakat, amelyben élt. Szeretnék segíteni, hogy egy rövid időre is, de még itt legyen, el tudjon búcsúzni. Nem merül fel bennem, hogy ezzel talán fájdalmas sebeket tépek fel, noha a pokolhoz vezető út is jószándékkal van kikövezve. S amíg itt van, én tudom úgy kezelni, mint a bál egykori királynője, a ház úrnője. Talán odáig nem megyek el, hogy nekem is ő parancsoljon, hiszen maga az épület már az enyém, de úgy tudja magát elképzelni, mintha.. Már további bókokra, vagy érintésekre ragadtatnám magamat, amikor a dörömbölés felhangzik, s Brienna zavara is oldódhat így, mert nem kell továbbmennünk, én nyitom inkább az ajtót. – Azért még nem olyan régen, aligha tudatosult mindenkiben. – Felelem én is tétován, hogy aztán hátraintsem, és kitárjam az ajtót. Ha valaki ilyen indulatosan közeledik, akkor nem biztos, hogy jó, ha Brienna lőtávolságban van. – Igen? – Szólok ki, amikor kitárom az ajtót. Velünk szemben az a három rosszarcú foglal helyet, akiket már az árverésen vagy éppen az édességbolt előtt is láttam. Karba fonom a kezemet, ahogyan barátságtalanul megvetem a lábamat. – Mit akarnak? – Emelem fel dacosan az államat. Hiába vannak hárman, Griffendél Godrik leszármazottja nem fél senkitől. Túlerőtől pláne nem, az benne a kihívás. A sebhelyesarcú lép elő, igencsak törve az angolt. Lehet, hogy ír? – Újratárgyalást akarunk! A ficsúr fajtádnak nincs helye itt, mi néztük ki! – Bólintok, hogy aztán vállal úgy megökleljem, hogy emberünk seggre ül. Felhördülve pattan fel, mire a másik kettő már lendül is felém, éppenhogy csak elhibázva egyikük a homlokomra mért ütést. – Beljebb! – Szólok hátra Briennának, ezt most én fogom elintézni!
Kíváncsi leszek, hogyan tudja majd karbantartani a birtokot, de lehet, hogy ha az apám többet foglalkozott volna vele, akkor neki is sikerült volna. Nem tudom, hogy mennyi energiát fordított rá igazság szerint, én pedig nem folytam bele szinte egyáltalán, csak éltem világomat és szórakoztam a bálokon. Hát igen, talán megtehettem volna, hogy jobban beleásom magamat és akkor talán kisebb lesz a baj, de nem tettem és most meg van a következménye, mert kénytelen vagyok gondoskodni magamról. Pech. Viszont legalább egy kicsit megtehetem, hogy úgy érzem magamat, mint régen. Ha már a saját szobámban fogok aludni, ha csak egy éjszakát is, akkor miért ne vehetnék fel egy csinos ruhát? Egyébként is itthagytam mindet, hiszen a hétköznapokra nincs ilyesmire szükségem. Mégis hová vehetnék fel egy ilyen ruhát? Az iskolában egy bál van karácsonykor és egyáltalán nem számolok vele, hogy bárki elhívna, a nemesi bálokra pedig jelenleg nincs bejárásom, mert bár a rangunk nem veszettel, de nincs szükségem azokra a lesajnáló pillantásokra. Ezért is esik jól, ahogyan Aiden végigmér. Akárhányszor beléptem egy bálterembe így éreztem magamat. A mustráló tekintetek, az irigykedő pillantások. Szerettem őket és talán már többet sosem lesz részem bennük. - Csak egy kicsit... - nosztalgiázom, mondhatni, de a mondatot már nem tudom befejezni és talán nem is baj a dörömbölés, hiszen lehet, hogy egy kicsit zavarban vagyok? Ennyi idő alatt is el lehet szokni az ilyen pillantásoktól? Vagy egyszerűen csak bejön ez az Aiden féle hullámzás, a sokszor hirtelen és kemény stílus, ami olyan, mintha egy izgalmas kihívás lenne. Nem hiába emlékeztet annyira Ansleyre, aki az egyetlen srác volt, aki valaha is ténylegesen érdekelt. A többiekkel csak szórakoztam. És persze őt az elején ki nem állhattam. - Hogy én? De hát te laksz itt, kétlem, hogy bárki tudná, hogy itt vagyok és ha igen, hát... mit számít? A tartozásainkat az apám rendezte tudtommal. - rázom meg a fejemet nemlegesen, hiszen fel sem merül bennem, hogy bármiről szó lehet, ami engem érint. Persze arról halvány sejtelmem sincs, hogy az apám milyen alkuval úszta meg a tartozásai azon részét, amit nem tudott kifizetni. Elég sok kétes alaknak tartozott az utolsó években, hogy fenntartsa a látszatot és a birtok eladása nem hozott annyit, amennyiből mindenkit ki tudott volna fizetni. Arról pedig nekem elfelejtett beszámolni, hogy bizony úgy sikerült megúsznia a komolyabb a következményeket, hogy engem is odaígért. Eladott, mint valami lovat és bizonyára, aki most az ajtón dörömböl az lehet, aki elengedte a tartozást annak fejében, hogy megkap engem. Az más kérdés, hogy sose mentem volna bele, ha az apám megkérdez, vagy ha tudok erről, hiszen egy majdnem negyven éves fickóhoz miér tis akarnék hozzámenni? Más az, hogy egy velem egykorú Alioth-ot bevállaltam volna, de őt is titkon kétségek között, na de egy pasast, aki kétszer annyi idős, mint én, és szinte az apám lehetne...
- Nem jobb. Más. Ami egyáltalán nem probléma. – Javítom ki, s nem azért, hogy veszekedjünk. Már nem először veszem észre, hogy neki a vérében van az, hogy provokáljon, hogy húzkodja az oroszlán bajszát. S azt kell mondanom, tetszik ez a cicázós játszadozás. A két indok összecseng; azért akartam megvenni a birtokot, hogy önállósodjak, s ha ezt összeköthetem azzal, hogy segítek egy másik családon, miért is ne tenném? Brienna nem rossz ember, talán kissé dölyfös, ami az én szememben nem rossz tulajdonság. Én is fennhordom az orromat, talán pont azért hasonlítunk ennyire, ő pedig minduntalan fölém akar kerekedni, mintha a régi életét élne. És tehetné végülis, azért hívtam meg egy rövid időre, hogy belakja a régi birtokot, a szobájában aludjon néhányat. Meglehet így még fájdalmasabb lenne neki az elválás a helytől, amit maga mögött hagy, így mégis tisztességgel túl elbúcsúzni, megtervezni a jövőjét. – Oh, én nem félek attól, hogy elszegényedek. A vadont járva nőttem fel, nagyjából tudom, hogy az, ami megterem. Ha úgy alakul, hogy nem tudjuk fenntartani a birtokot, a szolgák koszt és kvártélyért is tudnak maradni, legfeljebb felhúzunk egy kisebb házat. – Nem vagyok éppen egy félős alkat, az életem rengeteg kihívással volt tarkított. Szeretném, ha a szüleim büszkék lennének rám, de az sem működik, hogy egész életemben azért dolgozom, hogy kihívjam az elismerérüket. Mielőtt elválnánk, egy pillanatra belefeledkezem az érintésébe. Nehéz felmérni, hogy mit is érzek, még én magam is vizsgálom, mérlegelem, hogy mit is jelent nekem. Sosem volt részem anyai érintésben, amit Brienna tesz, mégis valami más, mint amit elképzeltem. Valami.. érzéki, magával ragadó. Nem olyan személytelen, mint akikkel eddig dolgom volt. Elengedjük egymást, a saját szobámban mosakodom le kissé. Felülről megtisztálkodom, letörlöm az út porát, kissé talán a hajamat is átvizezem. A sárkánygyíkon utazni, odakoncentrálni kissé izzasztó feladat. Én nem vetem meg a kétkezi munkát, a nemeskisasszony ellenben biztosan elitebb társakhoz szokott. Mindenesetre elég gyorsan megvagyok, szűk tíz perc múlva már lent igazítom a szolgákat. Cseppet sem zavar, ha netán késik, izgalommal vegyes a várakozás, türelmetlenségbe végképp nem megy át. Ahogyan a kisasszony sétál lefelé az eredeti szobájából, akaratlanul is beharapom az ajkamat, noha ez inkább lányos szokás. Én azonban mintha híjján lennék a leosztott szerepeknek. Azt teszem, ami jól esik. A kezemet nyújtom a lépcső alján. – Tudod, hogy engem nem kell lenyűgözni. Vagy nem férsz a bőrödbe? – Csóválom a fejemet hamiskás mosollyal, de mégiscsak olyan pillantással, hogy ha nem vigyáz, akkor miért fognám magamat? Nem azért jöttünk, hogy csak úgy elpattanjon a cérna, szakadjanak az ágyrugók, de istenemre mondom, ha tovább húzza az agyamat, akkor megtudja, hogy milyen az, amikor Aiden Burke megmutatja, hogy milyen férfi. Ám mielőtt válaszolhatna, a bejárati ajtó felől durva dörömbölés hallatszik. – Vársz valakit Brienna? – Kérdezem most ismét a lányra sandítva, az idős szolgák egyike már indulna is, hogy nyisson, de a felemelt kezemmel megálljt intek.
Valójában egy lapon említeni a hűvös Aident és a viccelődést elég abszurdnak felvetésnek tűnik, de tény, hogy mintha időnként villantana valami mást is azon túl, hogy hidegen néz. Közben mégis mérthetetlenül zavar, hogy folyton úgy beszél, mintha mindent jobban tudna nálam és az lenne a legfőbb dolga, hogy tanácsokat ad és megmondja, hogyan lenne jobb az életem. Mintha annyival jobb és több lenne nálam, miközben láthatóan még ő is az útját keresi és most szakad el a szüleitől, akiktől nem sok érzelmi nevelést kapott. - Tudod egyáltaltalán nem vagy annyival jobb nálam, mint amennyire éreztetni próbálod... folyamatosan. - húzom el most már kicsit a számat, de még sem húzódom el, amikor a keze a derekamon pihen meg. Ez talán megszokásból adódó incselkedés, hiszen sokaknak húztam már így az agyát régebben is, de persze nem tudhatja, hogy pontosan mit is jelent, amit teszek. Talán néha én magam sem tudom. De ettől még dacosan ellenállok, mert nem viselem jól, ha irányítani akarnak, vagy megmondani, hogy mit tegyek, mit kellene tennem. Alioth esetén is lehet, hogy megfogadtam a tanácsot, de ott helyben neki is ellentmondtam és cseppet sem vettem jónéven, hogy beleszól az életembe. - Talán tényleg jobb munka lehet, mint a felszolgálás azzal az undok fráterrel. - aki főnöknek mondja magát csak azért, mert pár hónappal régebben dolgozik ott. De persze ez nem jelenti azt, hogy egyből lelkendezve fogadom az ötletet, de majd megnézem magamnak azt az újonnan nyíló könyves boltot. Egy próbát megér, az ötlet is jó, de nem fogom hangoztatni. A végén még Aiden elbízná magát. Talán már az érintéstől is ezt teszi, de mégis automatikusan teszem és egy kicsit még meg is bizsereg a tenyerem ott, ahol belecsókol. Úriember, vagy egyszerűen csak visszafogottnak nevelték. Az előbb mégis olyan hevesnek tűnt, de folyamatosan visszafogja magát. A visszafogott oldala pedig cseppet sem tetszik. Ansleyben is pont az a hevesség vonzott, ami annyira eltért a gazdag úriemberek stílusától. - Akkor jó lesz, ha jól utána nézel mindennek, különben pont úgy jársz, mint az apám. Ez a birtok csak úgy eszi a pénzt. - vonom meg a vállamat most már kicsit hátrébb lépve magam is, amikor ő is ezt teszi. Amikor felszólít már majdnem azonnal kontráznék, hogy ő csak ne mondja meg nekem, hogy mit csináljak, de mégis megborzongok, amikor végignéz és a bók is jól esik. Nehéz kiigazodni rajta, mert egyértelmű, hogy van közöttünk valamiféle vibrálás. Mintha mindketten egyszerre lennénk vad lovak, akit a másik próbál megszelidíteni és idomárok is, aki küzd, hogy elnyerje a vad bizalmát. Érdekes tánc ez, de kár lenne tagadni, hogy minden ellenállásom ellenére valahol mégis csak tetszik a dolog. Szótlanul távozom hát, hiszen nekem ebben a házban ismerős a járás és nem is kell sok, hogy a saját szobámban kössek ki. Furcsa érzés újra belépni... nagyon furcsa, egészen idegen, pedig néhány hete még itt hajtottam álomra a fejemet és azóta se mozdítottak el semmit, mégis idegennek tűnik. Halkan sóhajtok csak egyet, ahogyan kinyitom a szekrényt. A ruhák még mind ott vannak, pedig biztosan sokat érnének, ha elárvereznék őket akár egyesével, akár egyben az egészet. Finoman simítok végig sorban rajtuk, aztán magamra nézek. A ruhám most átlagos, egy farmer, meleg pulcsi. Úgy festek, mint bárki a Roxfortban. Hogy hiányoznak-e a bálok, a felhajtás, amit úgy megszoktam, amit ismerek? Egy részemnek igen, egy részem pedig a pokolba kívánja az egészet, az állandó színjátékot. Végül megrázom a fejem és találomra lekapok az egyik vállfáról egy égkék hosszú ruhát. Nem az a nagyon csicsás báli ruha, az egyik legegyszerűbb azok közül, amik a szekrényben vannak, de kellően kivágott és mégis csak elegáns darab. Visszafogottan hercegnős. A jelenlegi életemhez ez illik a legjobban és komoly emlékek is fűznek hozzá. Ezért is nézegetem magamat a tükörben pár percig, mielőtt még kicsit rendbe szedem a frizurámat és megigazítom a sminkemet. Mégis csak zötyögős úton érkeztünk és ez látszik is rajtam. Ne rohanok, azért az a szokásom mégis csak megmaradt, hogy kicsit várassam azt, aki rám vár, így jó eséllyel én érkezem meg később hozzá képest. Talán a ruha is túlzás arra, hogy a házat mutogassam neki, vagy vacsorázzunk, de ez úgy sem érdekel. Egy kicsit lehetek olyan, mint voltam, csak ma, aztán úgyis onnan folytatódik minden, mint eddig.
Jól sejti, ki kell várnom, hogy végigpörgessem magamban, mi lehetne a józan válasz az érzelmi kitörés helyett. Mindkét szülőm hideg, érzékeltlen, ezt a mintát vettem át. Nem láttam értelmét kinyilvánítani semmit, ami nem tartozik másokra. A céljaim a tetteimben nyilvánulnak meg, és ez most sincs máshogy. Magányos út az enyém, amibe nem szoktam másokat bevonni. Ha Brienna emlékszik rá, talán eszébe jut, hogy ettől még a pokróc stílusom anyám jellemét hordozza, lehajolni azokhoz, akik elesettek, bátorítást várnak. Fázósan megremegek, ez azonban nem jelent részemről gyengeséget, inkább visszavonulót, csalódottnak tűnök, amiért bepillanthatott a maszk mögé, merő véletlenségből. Ezt senkinek sem engedem, most azért történhetett meg, mert tudom, hogy milyen az, amikor az ember nagyot csalódik a családjában, és magára van utalva. Sötét pillantásomban kétségbeesett küzdelem tükröződik, hogy igyekszem visszanyerni a magabiztosságomat. Összeszorítom az ajkamat, felszegem az államat, s kihúzom magamat, még inkább a lány fölé magasodva. - Viccelődni lehet. Ez csupán játék, nem kell mindent komolyan, szó szerint venni. – És valóban, a kiismerhetetlenség mögé lépek vissza. Brienna szép, sőt egyértelműen a legszebb lány. Hazugság lenne úgy tenni, mintha nem érdekelne, vagy nem mozgatna meg egy cseppet sem. Mindazonáltal tudom, hogy mennyi kérője volt már, egy véget nem érő szappanopera az élete, amelyben volt már többféle, különböző udvarló. Cseppet sem vágyom arra, hogy velük mérjen össze. Azon viszont szemmel láthatóan nem tudok dűlöre jutni, hogy ha ennyire csalódott a füstbe ment frigy miatt, miért emelgeti így a szemöldökét? – Igaz. Neked is így kéne. Minden adottságod meg van hozzá, hogy egyedül is boldogulj. Úgy hallottam, hogy eszes lány vagy. Erre alapozz. – Még véletlenül sem a külsejét dícsérem. Az oly múlandó. Ám Briennát nem véletlenül a hollóhátba sodorta az élet. Tudja, érti az összefüggéseket, csupán úgy tesz, mintha valami buta liba lenne. A ravaszságait mindazonáltal nem értem, miért kell holmi pénzért teperni, amikor ezzel az ésszel bőven megtalálhatná a helyét a világban? Idejétmúlt, előre elrendelt házassággal, amit a szülei erőltetnének rá..? Én is hallom, hogy valaki benyitna, az illetően ott tépném le a fejét, ha már úgy hozta a helyzet, hogy Brienna formás derekán a kezem. Épp csak annyira feszült meg, hogy ellentartson. Ha belesimulna az érintésembe, oda lenne a játék izgalma, amit az előbb kezdünk. - Pontosan erre. Nyílik egy könyvesbolt a faluban. Ott több értelme lenne dolgoznod, mint felszolgálóként. Mindenesetre becsülendő, hogy megfogod a munka végét. S ne azért tedd, mert nincs választásod. Nem attól nemes valaki, mert annak született. – Ahogyan válaszol, nyilvánvalóvá teszi, hogy rosszra használja a ravaszságát, trükköket kovácsol, amin nem vagyok meglepődve. Még egy apró mosolyt is kap tőlem, de végül elszakítom a tekintetemet. Azaz csak fordítanám, ahogyan cirógatni kezdi az arcomat. Elkapom a kezét, s ahelyett, hogy ellökném, belecsókolok a tenyerébe. Hogy aztán arébb lépjek. – Nos, jelenleg minden pénzem a birtokban van, még a szolgákat sem tudom jelenleg kifizetni, úgyhogy amit megtermel majd a gazdaság, abból esznek ők is. A szüleimre hiába számítanék, nem szükséges, hogy gúnyolódjanak. – Még egy pillanatra mégiscsak visszanézek, ahogyan találkozik a tekintetünk. – Öltözz át, a régi szobád természetesen a tiéd, amíg itt vagy. Elintézek még valamit a szolgák táján. Ha készen vagy, akkor lent várlak. És Brienna.. Alioth egy halvaszületett idióta.. – Mérem most mégiscsak úgy végig, mint aki éppen lovat vesz. Csak a játék kedvéért. És magamat is meglepve, elnevetem magam, hogy aztán elsiessek a dolgomra, de amint elintéztem, amit akartam, lent várom, ahogy ígértem.
Néhány pillanatig fürkészem az arcát, mert egyértelmű, hogy vadul próbálja hárítani a kérdést és épp azon pöröghet az agya, hogy mit is mondjon rá, ami elég ahhoz, hogy ne firtassam, de nem is mond vele túl sokat. Helyette végül egyszerűen hárít és a tudtomra adja, hogy nem akar beszélni róla, amivel végülis mégis megadta a választ. Ha boldog lenne, akkor simán rávágta volna azt nem? De erről szó sincs, hiszen nem adott választ, ami azt jelenti, hogy nem az, vagy nem foglalkozik ezzel, mint ahogyan én is csináltam sokáig? Tetetett boldogság? Miközben az ember titkon valami másra vágyakozik, amit még önmagának se vall be? Vajon olyan lenne, mint én a hűvös álca alatt, még ha bármennyire is igyekszik ezt nem beismerni? - Ezt pont te mondod... mintha felvállalnád az igazat. - szökken fel a szemöldököm még mindig kissé felvetett állal reagálva a viccelődésére, vagy minek is szánta ezt a hálókkal kapcsolatban. Valahogy nehezen tudom őt hová tenni A legtöbben, akiket ismertem leplezetlen figyelemmel viseltettek irántam, még Ansley is igen hamar annak ellenére, hogy az elején mennyire lenéző volt és úgy tűnt, hogy az egész úri murit rühelli. Végülis ez nem is változott, de a közöttünk húzódó feszültség aztán mássá alakult, heves szenvedéllyé. Ezt az Aident se tudom hová tenni, főleg, mert bár viccelődik, de mégis távolságtartónak tűnik, mint Alioth, miközben mintha lenne benne valami a mélyen Ansleyből is. Oh jesszus, miért hasonlítom akárkihez is?! - De hát igazán eddig se függtél tőlük, ha nem igen foglalkoztak veled. - vonom meg a vállamat, miközben a rejtett folyosókra terelődik a szó és a kis incselkedésem olyan reakciót vált ki, amire aztán igazán nem számítok. Hallom, ahogyan valaki hátraarcot vet az ajtóból, talán az egyik szolga lehetett, aki időben észrevette, hogy épp nem lenne alkalmas zavarni, de képtelen vagyok a tekintetemet arra fordítani, miután Aiden megragadva a derekamat kicsit közelebb von magához és mintha beszállna a játszmába, ami tőle igen meglepő. - Nincs is rá szükségem, hogy valaki megvásároljon magának. Azt mondtad, a saját lábamra kell álnom nem? Erre akartál célozgatni a nagy önállósodásoddal igaz-e? - dacosan állom a tekintetét, de nem tudok megállj parancsolni a testem reakcióinak és akaratlanul is nagyot nyelek most, hogy ilyen közelről nézek a szemébe és hogy érzem az edzett, erős ujjakat a derekamon. Sosem tudtam volna elképzelni, hogy Alioth a maga esetlen, hűvösségével ilyesmire lenne képes, de Aiden keze erősnek tűnik már így is, biztosan a sok kertrendezéstől. - Csak... húztam az agyad, tudod, hogy abban jó vagyok. Ha akartam találtam volna olyat, akitől pénzt nyúlhatok le. - de talán Alioth szavai hatással voltak rám és talán bármennyire is húzom rá a számat, de meg kellene próbálnom önállósodni és az úgy nem megy, ha valaki mástól szerzek pénzt. Pedig, ha nagyon akartam volna bedobhattam volna magamat valamelyik régebbi udvarlómnál, még se tettem. De a szavaim ellenére se moccanok meg, nem fejtem le a kezét a derekamról, sőt arra eszmélek, hogy az egyik kezem mintha csak önálló életet élne egyszerűen felemelkedik és finoman az arcára simul. Úgy sejtem, hogy nem sokszor volt még része gyengéd érintésben, sem a családjától, sem mástól.
A kérdésén úgy meglepődöm, hogy néhány szívdobbanásra lehull a maszk, amit önként emeltem, mikor gyorsan kellett felnőnöm. Ha az embernek a szülei csak ide-oda lökdösik, és mindkettő a saját képére akarja formálni, akkor nem beszélhetünk felhőtlen gyermekkorról. Nem szoktak az érzéseimmel törődni, megkérdezni, hogy miről mit gondolok, és ezt szoktam meg. Nem mondanám, hogy neki vagyok keseredve, csupán nem szoktam lelkizni. Másokra vetítem ki azon vágyamat, hogy mélységekben gondolkozzak. Mondhatni jobb adni, mint kapni. – Nos.. ez nem tartozik a tárgyhoz. Másokra elég figyelni. – Rándul meg az arcom. Furcsa fuvallat fut át a belsőmön, az érdeklődés szikrája gyújt fel valami szalmaszálat. Bárki, akinek eddig a hóna alá nyúltam, hálás volt, s nem vártam fizetséget, hálát. Visszakérdezést pedig pláne nem. Magányos az utam, a szüleimtől kapott erkölcsi örökség érzelmek nélküli. Két, erős vezető utódaként születni nem jár éppen laza stílussal. Igen, van bennem némi gőg, elfojtott vágy, hogy egyszer talán majd kimutassam, amit gondolok. Nem vagyok mégsem kőszobor, még Trinity is mosolyt csalt az arcomra. Közben eszembe jut, hogy Alioth velem szemben tényleg egy tartózkodó alak, olyanná még az elhagyatottság érzése mellett sem vállnék. Tűnődően elnézek a semmibe, hogy aztán Brienna dacos pillantása rántson vissza a valóságba, az apró mosolya konok mozdulatra késztet, bólintok egyet. – Szép dolog tagadni a nyilvánvalót. – Harapom be most kissé a számat, túlságosan sokáig róttam azt a sajátos utat, amelyben lehajolok a rászorulókhoz, közben a saját származásomat kutat, hátha én is lehet én is egyszer olyan híres, mint Godrik. Az egykori nemeskisasszony mintha hozzám hasonlóan két tűz között lenne. Ingázik a tanult, megrögzött szokások, s az új élet szabadsága között. Még nem ismeri fel, hogy tud boldogulni a szülei nélkül. Az ő életében most minden nap, hét egy emberöltőnek tűnik, kínzó, fojtogató időhúzásnak, amiben nem tudja, hogy mit tegyen. A megoldás már most ott a kezében; a saját lábára kell állnia. - Nem erről van szó. Az anyám Izlandon végez természeti kutatásokat. Sosem jönne Angliába. Az apám, nos ő jól elvan a dolgozószobájában, vagy a laborban. Egyiküket sem érdeklik a társadalmi elvárások. Így engem sem különösebben. Egész mostanáig. Felnőttem már, és lassan ideje, hogy ne függjek tőlük. – Nem teszem hozzá a nyilvánvalót, amit már Brienna is tud, hogy össze akartam fűzni a saját birtokválasztásomat azzal, hogy a felhúzott árral kimentem őket a csávából. A nemeskisasszony ezzel szemben úgy néz rám, mintha valami önjelölt szélhámos lennék, aki jófiúnak akar tűnni. Így, hogy rólam nem tud semmit, részt sem veszek majd a játszmáiban. Érdeklődően szórakozott tekintettel hallgatom a mondandóját, hogy amikor az orromra pöcköl, ahelyett, hogy elkapnám a karját, a derekára fonom a kezemet. – Eltorlaszolod? Miből gondolod, hogy éppen te vagy vágyaim tárgya? Nem lenne olcsó megoldás a részemről, hogy akit kinézek, azt megveszem magamnak, és idecsalom? Ha ajtóstul akarnék rontani a házba, nem bonyolítanám meg ennyire. Ne képzelj magadról többet.. – Méregetem most én is, így a szavaim képtelenül messze állnak a tetteimtől. Nem engedem el a derekát, neki kell szabadulást kezdeményeznie.
Valójában én magam se foglalkoztam különösebben a család dolgaival eddig. Egyszerűen hagytam, hogy minden csak úgy haladjon a fejem felett és csak a saját dolgaimmal foglalkoztam, azzal ami nekem volt fontos, ami engem érdekelt. Én is megtehettem volna, hogy több időt szánok arra, hogy a családi ügyekkel foglalkozzam, de még ha hallottam is valami furát, akkor is simán elfordítottam a fejemet és annyiban hagytam a dolgot. Jobban érdekeltek a pletykák, a bálok és a szórakozás. - Boldog... egyáltalán mi számít boldogságnak? Te boldog vagy? - vonom meg a vállamat, mint aki igazából nem is nagyon foglalkozott ezzel sosem. Talán igazán akkor élveztem az életet, amikor a kis macska-egér játékunk folyt Ansleyvel. Talán boldog voltam addig, amíg ripityára nem törte a szívemet azzal, hogy mindenféle indok nélkül dobott. Talán... de ki tudja, lehet hogy az sem volt igazi, csak élveztem, hogy kicsit más, mint azok akiket megszoktam. De, hogy boldog voltam-e, azt nem tudom megmondani most már, főleg miután találkoztam vele a meghívó átadásakor. Annyira szenvtelennek tűnt. Csak a dühömet erősítette az, hogy újra láttam, semmi mást! - Hát engem sem a hálók érdekelnek! - vetem fel kicsit az államat már-már sértődötten, hogy felmerül ilyesmi, de mégis ott bújkál egy apró mosoly a szám szélén, amiből sejtheti, hogy ezúttal talán nem komoly ez a sértődés, inkább csak magam is beszállok a játékba. Talán nem kell elszúrnom ezt a hétvégét. Igaza van, a szüleim szúrták el és talán Aliothnak is, hogy ez azt jelenti, hogy megmutathatom azt is, hogy mire vagyok képes egyedül, mindenféle támogatás nélkül. Talpon tudok maradni, még ha egyelőre iszonyatosan nehéznek is tűnik és ki tudja, talán valahol mélyen nem is hiányzik annyira a felületes bálozók világa. - Sose láttalak egy rendezvényen sem. A szüleid pénzesek, mégse próbáltatok bekerülni az elit körökbe? Vagy ők igen, csak rád nem erőltették az akaratukat? Netán ennyire el tudsz tűnni, hogy nem vettelek észre? Az igazán lehetetlennek tűnik. Én mindenkiről tudtam mindent. - legalábbis azokban a körökben, ahol mozogtam. Nem csupa aranyvérű, hiszen én magam sem vagyok az, de a családom komoly múlttal rendelkezik. Az apám Lord, címe van, amit nem veszített el azzal, hogy elveszítette a birtokát, bár így most olyan, mint egy király birodalom nélkül, vagy olyasmi. - Veled tarthatok, ismerem az összes utat, amiről nem sokan tudnak. A folyosók a falak mentén húzódnak. Egész hosszan elvezetnek egy távoli barlangig is, de a házat is be lehet járni vele, belesni minden egyes szobába... De azért ne hidd, hogy hozzám bekukkanthatsz éjszaka. Tudom, hogy mit kell eltorlaszolni. - pöccöntem meg szórakozottan az orrát. Azért időnként mégis csak előbukkan a játékos énem, ami igen hasznos volt azokon a bálokon, amikor tudtam, hogy kit kell az ujjam köré csavarni, de persze csak annyira, hogy a fiúk epekedjenek, de azért túl sokat sosem mutattam. Egyedül Ansley volt képes rá, hogy áttörje a falat, de ő pont nem úgy, ahogyan mások. Nem az az udvarlós típus, sőt az ismeretségünk igen komoly ellenségeskedéssel indult... mint most Aidennel?
