2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
"Néztem a csillagokat a domb tetején, Arra gondoltam, hogy pont te meg én - Hogy mennyire véletlen ez az egész, Hogy te jöttél, nem pedig egy bolgár tengerész."
Az az igazság, hogy bár sikerült eladnom magamról azt a képet, hogy csak egy buta szőke vagyok.. De meglehetősen naiv dolog lenne azt hinni, hogy én voltam az a buta szőke, aki kétségbeesésében könnyen kapható ribanccá vált és kizárólagosan az áldozat szerep jutott volna nekem, mert a srácok csak kihasználtak... Ilyesmit soha nem is állítottam. Mindig is én voltam a vadász az egyenletben. A srácokkal is csak akkor lett bármi, ha én úgy akartam. Mondhatni egyfajta kiváltság volt annak, akit kiszemeltem és én kezdeményeztem nála. Vagy hagytam, hogy megpróbáljon meghódítani. Senki ágyasa nem voltam soha és sokáig megadtak volna a srácok mindent, hogy a tenyerükön hordozzanak. Talán még most is.. Csak.. ha nem tudok hozzájuk vonzódni, sem lelkileg kellőképpen kapcsolódni, akkor “tömegsporttá” válik a helyzet… Nagyjából mint a sportvadászoknál. Persze nem ennyire tárgyilagosan és kegyetlenül. Sokkal inkább magamat hibáztatva a folyamat során, hogy egyszerűen alkalmatlan vagyok egy mindenki számára elfogadott menet szerint létezni. Nem amiatt mert hú de lázadnék, nem amiatt mert így döntöttem és nem is amiatt mert meguntam volna velük bármit.. Egy csomó tök jó fej sráccal találkoztam és komolyan vágytam arra, hogy valami belobbanjon valamelyiknél! Komolyan szerettem volna velük megosztani egy csomó mindent.. Ezért volt orbitális csalódás önmagamban hogy nem megy. És ezért volt letaglózó, hogy Annaval meg telibe szíven vágott valami furcsa és akkor még nagyon is ijesztő felismerés… Cupido nem egy nyíllal talált el a lapockám között, hanem egy vadaknak szánt dárdával döfött át, hogy végre felfogjam mi is a helyzet… Hogy fájt-e? Az elején igen. De olyasmit kaptam, ami azt hiszem mindenért képes lehet kárpótolni. Mindenkinek a saját démonai a legnagyobbak. De szerencsére minden démonomat sikerült bepalckoznom egyenlőre. Annaval épp ketten vagyunk. Itt nincs helye démonoknak! Ráadásul ahogy ő szeretne segíteni ezekkel az árnyék-fenevadakkal, én úgy szeretném őt boldognak látni. Még ha egy kissé nagyon is spontán boldogságot hoztunk épp össze. Azért amikor magához ránt, egyrészt ösztönöz, hogy abba ne hagyjam, csak folytassam akár még egy kicsit intenzívebben is, míg végül meg nem érkezik a zsibongó tüzijátékig. Még a combjai között mosolygok fel rá kacérul, ahogy kimondja és egy kis ideig úszom az egész látványban. - Lehet hogy én is téged? - nevetem el magamat kedvesen. És egy pár pillanatra egyszerűen csak felkúszom a hosszú formás combjai között és hozzá bújok… Kinyúlva a retikülömért, egy teljesen használaton kívüli csipke keszkenőt húzok ki belőle, és úri kisasszony módjára megtörlöm az ajkaimat és a kezemet, csak hogy ne maszatoljam össze őt is ha már annyira elázott miattam… Pár percünk van csak így, addig a karját cirógatom és a vállát kissé elábrándozva. Aztán apránként realizálom, hogy a vonat lassítani kezd és bizony kintről beszűrődik a mozdony fékhangja. Kissé riadtan nézek Annara. - Oh basszus! Azt hiszem lassan megérkezünk az állomásra! - szóval ez azt jelenti, hogy villám gyorsan össze kéne kapnunk magunkat, ha csak nem akarunk egy mozgó vonatról lehoppanálni.. egy mugli vonatállomás közepére. Hmm.. hát igen.. A helyzet hatása alatt még kuncogva veszem tudomásul, hogy hoppá.. ez egy kicsit kalandos szitura sikeredett és bizony nincs időnk heverészni. Kénytelen kelletlen az utunk folytatódik, csak épp nem a vonaton. Szóval nem szívesen, de eleresztem őt és kibújok az öleléséből is és neki állok eligazgatni a ruhámat, meg helyre pakolni a ciciket, meg mindent.. Bár így is vissza térek még az ajkaihoz, hogy egy nagyon is izgatott, jókedvű kis csókkal feltartsam, kockáztatva, hogy tényleg le kell majd ugranunk.. De egy utolsó lélegzet az illatából, egy utolsó mosoly a mosolyban.. Mindenesetre, ha Annanak is sikerült össze szednie magát eloszlatom a varázst ami a kis buborékunkkat tartotta a fülkében és ha minden meg van, a szűk kis folyosóra sorolok.
Mindenesetre kellemes meglepetés volt ez a letámadás. Vérfarkasként én vagyok a vadász, még ha évekig el is nyomtam magamban ezt az ösztönt, de hogy a szerelmi életemben én legyek így megkörnyékezve, nagyon jól esik. Magamat érzem a világ legszerencsésebb lányának, hogy így Gilly pottyant az ölembe, ezúttal szó szerint. Annyi szenvedés után ő olyan, mint egy mentőangyal, de igyekszem mindezt viszonozni, a fejébe látni, hogy meséljen csak magáról, a démonairól, hátha ketten együtt az ő sorsát is jó irányba terelgethetjük. Tényleg nem értem a korábbi fiúit, hogy miért nem vették észre, hogy mennyire szeret önzetlenül adni, én nagyjából testileg-lelkileg teljessé válok mellette, hogy megértem, aki valami szenvedély rabja, tud mellette felejteni. Nekem Gillian az a drog, ami nélkül már aligha tudnék meglenni. Egyre jobban megfeszül a testem, hullámokban fut rajtam végig a kéj, holott én is szeretném mindezt viszonozni, de Gilly hárít. – Hát.. jó! Akkor majd legközelebb.. – Kicsit ez így tudatos, hogy majd át tudom gondolni, hogy mit próbálnék meg, de legalább talán rá tudok készülni lelkileg is. Gilly annyira ösztönös, holott szerintem neki sem volt még lány ilyen tekintetben, mégis olyan magabiztos, és.. kész, eddig bírtam, nem tovább. A testem egy utolsót rándul, s sosem érzett forróság rohan át rajta, mintha egy tüzijáték kellős közepén lennék. A legfinomabb ízeket érzem, csak éppen nem a számban, hanem ott alul, behunyom a szememet, hogy ne robbanjon fel az erölködéstől, hogy még visszafognám magamat, de nem sikerül. Úgy görcsbe rándulok a levegőt kapkodva, hogy szinte Gilly vállaiba kapaszkodva morgolódok, s úgy érzem, rögtön berekedek. Próbálom a szám elé kapni a kezemet, de tekintve, hogy Gilly megcsinálta a hangszigetelést, ezt a témát elengedem, s csupán félhangosan nyögdécselek, adok ki apróbb sikolyokat, immár kicsit összeszedve magamat, átkarolva őt. – Ööö.. lehet, hogy szeretlek? – Lehet, hogy ez is csak amolyan spontán megnyilvánulás részemről, mint az ő kezdeményezése, de most vagyok olyan bátor, hogy ki is mondjam, amit érzek.
"Néztem a csillagokat a domb tetején, Arra gondoltam, hogy pont te meg én - Hogy mennyire véletlen ez az egész, Hogy te jöttél, nem pedig egy bolgár tengerész."
Hogy őszinte legyek, az ég világon semmi nem volt megtervezett ebből a mostani villám akcióból. Egyáltalán nem gondoltam arra, hogy ekkora erővel uralkodik el rajtam minden, amiatt, hogy egymásra estünk a vonat fékezésénél. De valahogy annyira hírtelen lett minden nagyon, közvetlen és közeli.. Azt nem mondom hogy nem éreztem feszélyezettséget.. de mostanra kellően túllendültem rajta. A méhecske zümmögésébe bele pirulok és bele is mosolygok. Hihetetlenül cukinak találom és bizony arra ösztönöz, hogy folytassam és mindig egy kicsit intenzívebben érjek hozzá… noha… nem türelmetlenül. Feltűnik a gyakorlatlansága, de cseppet sem zavar, sőt a lelkesedése nagyon is beindít! Bele bazsalygok a csókunkba és halkan az ajkai közé suttogom évődve - Türelem! Lágyan… Lazán.. - egészen mélyen, de lágyan csókolom, csak hogy megmutassam neki mire is gondolok. A csók amúgy is egy elég kellemes előjáték tud lenni. Én legalábbis mindig úgy tekintettem rá és mindig valahogy úgy próbáltam megcsókolni a másikat, hogy azt lázba tudja hozni. Kit így… kit úgy.. Közben persze cirógatom, aztán amikor sikeresen eldobom az agyamat már más terepre ereszkedem a röpke csók lecke után. A kérdésére már egy mélyebb nyalintásból emelem fel a fejemet és nézek fel rá, a combjai közül élveteg tekintettel. A dombocskájára puszilok - Előbb most te. Lesz időnk még mindenre. Csak lazíts és élvezd. - mosolygok fel rá dorombolva, miközben mutató ujjammal a nyelvem útját követem gyengéden… - És nyugodtan szólj, ha valamit másképp csináljak, vagy.. ha valami nagyon tetszik.- A vonat pedig tovább zakatol alattunk.. Fel se fogom nagyon hol járunk, de mivel végállomásig megyünk.. minden értelemben, így annyira nem aggódom..
Még ha varázslat is védi a kabint, nehéz levetkőzni a zavaromat. Nehéz magamban összerakni, hogy Gilly talán mindezt tudatosan megtervezte, nem csupán az összezárt helyzet szülte. Abban igaza van, hogy ha táborozni megyünk, a sátrakban nem biztos, hogy ennyire kettesben tudnánk lenni, ha csak nem mágiával teljesen kizárni a külvilágot. Jobb így, még ha a kabin nem alkalmas, hogy csak úgy a földön heverésszünk, úgyhogy nehézkes egymás ölébe kucorogni, mégis pont ettől lesz olyan intim. Én magasabb vagyok, ám kissé deszka, ő pedig alacsonyabb, gömbölyűbb forma, úgyhogy egész jól összepasszolunk? Egész jól? Tökéletesen! Már többedik alkalom hogy le sem tudjuk egymásról venni a tekintetünket, egy idő után már a kezünket sem, talán itt volt az ideje. Engem még fiú sem csókolt meg, noha a nővéremhez hasonlóan igencsak szimmetrikus, jól megtervezett vonásaim vannak, ám pont az arcomra van írva a sok szenvedés, a magány. Az elhagyatottság pedig nem sokakat vonz. Gillian mintha hasonló cipőben járna, mintha mindig is kívülálló lett volna, akire csak felszínesen kiváncsi bárki is. Amit nem értek, hiszen Gilly a maga mardekáros gőgjével együtt igencsak színes egyéniség. Tele művészi vénával, ábrándos gondolatokkal, s ezzel együtt olyan magabiztos, amilyen én sosem leszek. Vágyakozva kulcsolom át a nyakát a karjaimmal, hogy közben ő az enyémet csókolgassa, teljesen elveszek a pillanatban. Méhescske zümmögést hallatok, ahogyan akaratlanul is kifejezem, mennyire nehéz hangtalanul fogadnom az édes simogatásokat. Amikor olykor rácuppanok az ajkára, észreveheti, hogy gyakorlatlan vagyok ugyan, de lelkes! Nem nagyon fogom vissza a hangokat, ami talán furcsa lehet bárki másnak, részemről azonban egyértelműen a vonzalom jele. Megremegek ahogyan hozzám ér, villámok cikáznak most a lábam között is, szabálytalan légzésem sziszegésbe megy át. Aztán már a bugyi sincsen rajtam, mégsem hiszem, hogy takargatnom kéne magamat. Kissé talán a farkas énemet villogtatva felhúzom az ínyemet, de csak azért, hogy már halkan felnevessek, és átkarolva őt még jobban elmerülök abban, hogy már belém is kóstol, így már csak a lapockája környékén simogatom, hiszen ő lényegesen lejjebb van. – Neked.. mi lenne jó? – Kérdezek egy nagyon butát, mert még véletlenül sem akarnám, hogy egyoldalúba forduljon át bármit is tesz. Ő aztán ismeri a saját testét, láthatóan az enyémet is úgy fedezi fel, hogy nekem még csak kívánnom sem kell.
"Néztem a csillagokat a domb tetején, Arra gondoltam, hogy pont te meg én - Hogy mennyire véletlen ez az egész, Hogy te jöttél, nem pedig egy bolgár tengerész."
Jelenleg egy zárt vonatkabinban vagyunk. Szorosan össze bűvölt függönyökkel. Egy privát kis térben, ahonnan jelenleg nem látunk ki, mások meg nem látnak be. És persze egyértelműen vágyom arra, hogy amit érzek, bárhol, bárkinek megmutathassam, ne szégyelljem magamat miatta épp úgy ahogyan eddig is tettem… Sajnos viszont ismerem az jelenlegi kort és a Mardekár ház előnyeit és hátrányait is volt alkalmam kitapasztalni, vagy megfigyelni. Pár éve még én is meglehetősen előítéletes vagy gúnyolódó voltam, ameddig rá nem döbbentem, hogy voltaképp olyan helyzetben vagyok, amit eddig eléggé megítéltem. Nem véletlenül próbáltam magamat “megjavítani”. Végül be kellett látnom, ha nem akarom magamat totális önutálatba és megvetésbe taszítani.. ez így nem mehet tovább. És bár év közben Corvusnak végül elmondtam.. Úgy tűnt nem igazán kavarta fel és nem is vetett meg érte, ami eszméletlen sokat jelentett. De ő még csak egy ember. Ki tudja ha vissza térünk az iskolai közegbe, mennyire lesz nagy a szám ezzel kapcsolatban. Mennyire látom kezelhető fordulatnak a tápláléklánc aljára kerülni és onnan újra felküzdenem magamat egy olyan pozícióba, ami most igen kényelmes. És természetesen ott fog kavarogni annak a dilemmája is, hogy Annat ki akarom-e tenni ennek? Minden bizonnyal, akkor és ott derülne ki, hogy mennyire vagyok “menő” csaj. Aki még ezt is megteheti következmények nélkül úgy, hogy még a választottja is részesül a kiváltságból…. Jó lenne egy ilyen attitűdöt magamra szedni.. De aztán ki tudja mi lesz.. Lehet meglátom a tömeget, meghallom újra a szavaikat és berezelek… lopott pillanatokra ítélve magunkat. Ha csak Anna menet közben nem előz meg és vállalja fel kettőnket. Álmodozni mindig könnyebb egy szabad jövőképről, mint tenni az ügyért. De jelenleg csak ketten vagyunk. Itt nincs mitől tartani és azt hiszem az eszem helyett, utat engedve a szívemnek olyan határokat léptem át, ahonnan visszavonulót fújni is elég arcátlan lenne. De hát eszemben sincs ilyesmit elkövetni! Jelenleg annyira el vagyok varázsolódva Annatól, hogy még a mások számára érfelvágós kedvenceit is hajlandó lennék meghallgatni. Arról nem is beszélve, hogy lehet én is találnék olyat ami tetszik. Hozzá bújok a fedetlen mellkasához, belélegezve a bőre illatát, cirógatva a bőrét hol az ajkaimmal, hol a piszémmel épp csak érintve. A szemeim lehunyva. Elképesztően zakatol a szívem és az izgalom minden porcikámat átitatja, de valahogy lehunyt szemmel bátrabbnak érzem magamat egyenlőre. Végig simítok a combján, a belső oldalán és egyenlőre csak a totálisan átnedvesedett bugyiján keresztül érek hozzá. Erőt veszek magamon és kinyitva a szemeimet figyelem a reakcióit, félig a mellkasa fölé hajolva, miközben az ujjaimmal feltérképezem amennyire tudom, egyenlőre tényleg csak így.. a falatnyi átázott ruhadarabon keresztül. Anna annyira lenyűgöz hogy teljesen megbabonázva nézek fel rá, elnyílt ajkakkal, kipirult arccal.. Így.. Így nézne ki amikor olyasvalakinek okozok örömet, akit szeretek? Az agyam felhagyja a szolgálatot az ujjaim végig siklanak az _ajkai_ között, fel a szeméremdombjára, még mindig az apró textília kínzó elválasztásán át, de hamar azon kapom magamat, hogy kibújtatom a bugyijából Annat és kívánósan térdelek a combjai közé.. Az egyiken játszva harapdálok végig belül és karolom át szeretve. Egyre közelebb kerülve, zsibogó aggyal és testtel, míg végül egy pillanattal az után, hogy megérezte a lélegzetemet, megérezhet valami mást is.. valami egészen.. intenzívet és pikánsat.. Annyira lezsibbadt az agyam, hogy még arról is megfelejtkezem, hogy jelezzem számára, hogy szóljon, ha valamit másképp akar, de talán enélkül is menni fog...
Nem akarok én állandóan Wyattel érvelni, hiszen tényleg a fogadott bátyám. Aki jobban törődik velem, mint Joyce. Azért aranyos, hogy Gilly féltékenykedik, holott nekem kéne amolyan megfelelési kényszert megugrani, hogy az előttem lévő, főleg srácok vajon mit tudtak neki adni. Vagyis mit nem, amit bennem lát, de vajon érdemes vagyok-e erre. Ám mindezt már elfogadtam, éreztetni akarom vele, hogy minden porcikám kiváncsi arra, hogy milyenek lehet mi együtt, s bár leendő aurorként nekem kéne határozottnak lennem, valahogy bármibe fogok, mindig úgy sül el, mintha csak hiányosságaim lennének. Mindenesetre hátrahagyom a kétkedést, hogy ne fúljon unalomba a mártírkodásom, s átadom magamat annak az érzésnek, amely Gillyből hurrikánként felkap, s átölel. – Oh, nekem ez már eldöntött tény. Mit tagadjam, nagyon is tetszik, hogy valaki, vagy Te ennyire.. határozott vagy velem. – Bólogatok majdnem lefejelve a saját mellkasomat, igazából sosem kellett problémákat megoldanom, mert én magam voltam a probléma, a mellőzött gyerek, akit csak úgy félretoltak, s az, hogy Gilly egy közös jövő esélyét csillagtatja meg, nem is tehetne boldogabbá. Nem csak szavak merülnek fel a részéről, hanem alternatívák. Nem csupán az ágyát akarja megosztani velem, vagy éppen csókokkal elhalmozni, ami.. mmm.. Nagyon is édes, hanem úgy tekinteni rám, mint választott, sőt, felvállandó társára. Aztán más kérdés, hogy majd nyilvános környezetben ez hogy fog működni, mondjuk az iskolában, vagy valamelyik exe előtt. Nekem a Brekinridge házban, de.. Őszintén szólva már teszek rá. Vele tudom úgy elengedni magamat, hogy ismeri a titkaimat, a félelmeimet, a buta írásaimat, s hogy milyen zenét hallgatok. Na jó, arra azért nem veszem rá, hogy együtt hallgassuk a mások által érfelvágósnak titulált szerelmes duetteket, de minden mást megoszthatunk. Mint egy női Szuzi és Tekergő páros. Ahogy ismételgeti a szavaimat, fülig ér a szám, odapusszantok az övére, és sokadszorra értetem meg magammal, hogy nem fog unalomba fulladni a kapcsolatunk. Nem csak, hogy mindent elsöprő szerelem a miénk, bele van fűzve az a másikra odafigyelős szeretet is. Ahogyan vetkőztetjük egymást, s nem spórol a csókokkal, érzéki simogatással, úgy érzem, hogy teljesen átázik a bugyim, mintha bepisiltem volna. Elsőre kissé összeszorítom a combomat, enyhén zavarba jövök, mintegy várva, hogy ezután mi következik, noha érdeklődő pillantásokat vetek az ő bugyija irányába, s érzem, hogy a szám viszont teljesen kiszárad. A melltartomat viszont már én is kipattintom. Mivel magasabb vagyok, mint Gilly, nálam kissé máshogyan oszlanak el az arányok, na de remélhetőleg ezt már az uszoda óta pontosan tudja.
"Néztem a csillagokat a domb tetején, Arra gondoltam, hogy pont te meg én - Hogy mennyire véletlen ez az egész, Hogy te jöttél, nem pedig egy bolgár tengerész."
Már megint Wyatt.. Tudom tudom, csak mintha a testvére lenne.. Igyekszem úgy gondolni az emlegetett srácra, mint amilyen számomra mondjuk Chris. Arról nem is beszélve, hogy ha segít Annanak annak nekem igazából örülnöm kéne. Akkor hát mire vonatkozik az a fura, kellemetlen kavargás az elmém hátuljában.. Talán féltékeny lennék arra, hogy én még nem tudok segíteni neki úgy? Én még nem tudok részt vállalni ilyesmiben? A szavai nyomán lépten nyomon azon kapom magamat, hogy vajon milyen munkákat tudnék vállalni azért, hogy… hogy esetleg tényleg kiderüljön milyenek lehetnénk együtt? Én még egyenlőre messze nem gondolok arra, hogy gyerekek. Persze mindig is nagy családot akartam, de… ez az egész most még távolinak tűnik mondhatni. Kapcsolatban is leginkább Daniellel voltam egyedül, de vele is inkább egymás kollégiumi szobájába át mászkálós, átszökdösős, esténként fogadóban kimaradós, randizós fajta együttlét volt. Nem igazán az a fajta ahol már össze költöznek a felek és komolyabb munkát fektetnek önmaguk fenntartásában.. - De ha nem is a legjobban alakul, akkor is ott vannak a kollégiumi szobák ameddig kitalálod, vagy akár… kitaláljuk hogyan tovább közösen. - vetem fel mert nem tudom elviselni, hogy tanácstalanul hallgassak csak és minimális alternatíva gondolatát se vessem fel egy esetleges jövőbeni problémára. Ráadásul a baba kérdése olyan fura dolog a szüleink részéről, már hát számukra unoka.. Tényleg ezen múlna a szeretetük elvesztése vagy fennmaradása a saját gyerekeik iránt? Főleg úgy, hogy még csak nem is az egyetlenek vagyunk a családban… És persze itt felmerül az a kissé erőszakos tiltakozás, hogy ugyan mégis mi a fene köze van a szüleinknek a testünkhöz?! Ahhoz hogy mit vállalunk a természet adta lehetőségeinkkel élve vagy épp nem? Feltétlenül élnünk kell vele, csak azért mert ők ezt várják el tőlünk? Vagy inkább a magunk boldogságára kellene döntenünk. Biztos vagyok benne, hogy valamikor az éltem részét fogja képezni egy kisebb kazal gyerek.. és egy csodálatos társ is. Ez vitathatatlan és megtagadhatatlan. Csak épp az indíttatások nem mindegyek. Tényleg az lenne a megoldás egy közös jövőre, hogy megszökünk? Hogy elbújunk a világ elől mintha üldöznének? Ahelyett, hogy simán boldogok lennénk úgy mint bárki más.. Akárhogy is boldogsággal és melegséggel tölt el amikor kimondja utánam a szavakat. - Szeretők. Szerelmesek. - ismétlem el magam is immár kijelentve. Megerősítve, hogy itt bizony valami visszavonhatatlan van készülőben. Sokan azt mondják, attól lesz felnőtt valaki hogy érzi a gondjai súlyát.. Hogy amolyan… felnőtt gondjai vannak. De szerintem ez egy kegyetlen gondolat. Sok boldogságtól megfosztja azokat, akik felnőtté szeretnének válni és nem pont a gondok mércéjével mérve képzelik el.. azt hogy mennyire tekinthetőek külső szemek számára felnőttnek. Talán emiatt van annyi ember, aki nem is hajlandó felelősséget vállalni sem.. Nem tudom. De mi van akkor ha gondok nélkül is lehetne feleősséget vállalni? Hát nem sokkal vonzóbb lenne mindneki számára? Egyáltalán van olyasmi az életben amiért lehet úgy felelősséget vállalni, hogy nem jár együtt megpróbáltatásokkal? Bár lehet az is elég lehetne, ha nem hagynánk torlódni a dolgokat. Torlódni a körülöttünk lévő események vonzatát, torlódni az érzelmeket, torlódni az egészségügyi dolgokat.. Két ember akik fontossá válnak, vagy már fontosak egymás számára szerintem vannak dolgok amiken tudnak osztozni és ez szerintem a kölcsönös empátiát, tiszteletet, és támogatást tudja erősíteni. És persze vannak azok a területek amikkel valóban egyénileg kell foglalkoznunk és egyénileg kell fejlesztenünk magunkat. Biztos vagyok benne, hogy ez mindkét fél számára motiváló lehet.. Puszik puszira, csókok a bőrre. Kavargó gondolatok. Az enyémek mind Anna körül, kettőnk körül. Örülök, az örömének. Édes mosollyal jutalmazom. A melleim bár nagyobbak mint a legtöbb korombeli lányzónak, igencsak megáldottak, de ennek ellenére kellemesen feszesek, noha van súlyuk is kétségkívül. Ahogy a kezébe fogja vágyódó kis sóhallyal tolom bele magamat még inkább, mintha csak ösztönözni szeretném, hogy éljen a lehetőséggel bátran. Amikor a hajamba túr pedig egészen bele borzongok… Nem tehetek róla, imádom amikor a hajamat matatják.. Akár csak bele túrnak, akár erőteljesebben fogják össze.. És bár a felsőmön van pár gomb, amikor kipattintja őket a melleim egy kicsit szabadabban értelmezik a gravitációt meg a teret, de így is szépen megtartják a formájukat. Nem az a csaj vagyok akit csak a cicifix meg a ruha tart egyben. A naci gombolására mondjuk nem lesz szükség, mivel egybe ruhában vagyok, de a szoknya és a csipkés bugyi még játszik. Első blikkre, pár pillanatra a combjaimat évődve dörzsölöm össze de aztán lazítok és a tekintetemből süt, szeretném ha megtenné. Ennek megpecsételéseképp meg is csókolom lágyan, de meglehetősen mélyen és kedvesen tovább kergetem az érzést a hátán az ujjaimmal..
Többek között az is nagyon tetszett Gillyvel kapcsolatban, hogy felfigyelt rám, elfogadta, hogy vérfarkas vagyok. Furcsa dolog, hogy az tetszik, akinek én tetszem? Ez nem olyan, mintha végre megörülnék annak, hogy valakinek egyáltalán kellek? Mégis, ezek a gondolatok értelmetlenek, mert hiszem, hogy a szerelem nem csupán egy fellobbanó láng, amit egy ismeretlen iránt érzünk. Sokkal többről szól, mint mondjuk odafigyelésről, közös gondolokról, lopott érintésekről. Lehet, hogy Gillyvel pusztán barátok, barátnők lehettünk volna, de mégsem állt meg ezen a szinten, túl sokszor összenéztünk, ő maga is bevallotta, hogy untatja az, hogy kinek, hogyan kell megfelelnie, velem már az elejétől megvan a közös nevező. – Igen, és bízom benne, hogy Wyatt most ismét a védőszárnyai alá vesz. Ha nem, akkor elvégzem az iskolát, és kérek valami szolgálati lakást az Auror parancsnokságtól. Ha a szüleim nem támogatnak, akkor meg kell élnem valahogy. – Jó, azért mégsem tudom elképzelni, hogy csak úgy kidobjanak, sorsomra hagyjanak. Bármennyire is középső gyerek vagyok, utánamjöttek Amerikába, megmentettek. A vérük vagyok, Brekinridge, és ezt nem tagadták meg eddig sem. Ha otthon bemutatom majd Gillyt, mint a páromat, talán akkor is csak csúnyán néznek, de nem tesznek semmit. Felmerülhetne, hogy megkérdezem Gillyt a származásáról, de ő Olliander, aranyvérű. Bár nem vérfarkas, de mi ketten hogyan oldalánk meg a babázást? Vagy talán előreszaladtam? Valahol igenis gondolnom kell arra, hogy mit várnak el otthon. Lehet, hogy inkább valami lányszöktetés lesz a megoldás, esetünkben két lány. – Szeretők? Szerelmesek? – Kérdezek vissza évődve, én sem tudnám nagyon felcímkézni, amit mi ketten művelünk. Gilly sosem gonoszkodott velem, maximum játékosan, ingerlően, ahogyan hódítani szokás. Sosem feszült köztünk a griffendél-mardekár ellentét, amely talán már évszázados múltra tekint vissza. Gilly mindig olyan vagány volt velem, kiemelve, hogy az összes tökéletlenségemmel együtt oda van értem, vágyik a társaságomra. Mellette félre tudtam tenni az örökös nyavajgásomat, ami igazán nagy szó. Tudtam, hogy terhelhetném a gondjaimmal, mégis mosolyt akartam csalni az arcára. – Örülök, hogy így alakult. – Azért a Rómeó-Júlia vonal sem rossz, de a saját cukiságunk most jobban összehozott minket. Végre összefonódunk a mezítetlen pillanatban, mivel ő már vetkőztet is, én még csak benyúlok a ruhája alá, mintha össze akarnám hasonlítani az ő keble méretét, puhaságát a sajátommal, s minden farkaslétem ellenére doromboló hangot hallatok. Érzem, hogy ő máris belendülne, én azért remegek de alaposan, látszik, hogy még megközelítőleg sem voltam ilyen élmény közelében. Az ajkunk olykor összetapad, én már attól is bizsergek, ahogyan végigkalandozza a felsőtestemet. A hajába túrva jelzem, hogy csak így tovább, és most már amellett, hogy összehúzom a szememet a még inkább átélés miatt, gombolom a felsőjét, és már a nacija zippzárját bontogatom. Találkozik a tekintetünk, s nem szólalok ugyan meg, de látszik, hogy nem csak az a fontos, hogy nekem mi a jó, az ő élménye is legalább annyira számít. A vonat zakatol alattunk, de most megszűnik a külvilág, csak ő és én létezünk!
"Néztem a csillagokat a domb tetején, Arra gondoltam, hogy pont te meg én - Hogy mennyire véletlen ez az egész, Hogy te jöttél, nem pedig egy bolgár tengerész."
Szerencsére tőlem valamilyen szinten és bizonyos esetekben távol áll a kirekesztés a harapott vérfarkasokkal kapcsolatban. Hiszen ők is emberek voltak és lényegében most is azok. Az, hogy varázsló társadalom mennyire durva fenntartásokkal kezeli őket még mindig… elég igazságtalannak tartom. Valószínűsítem, hogy a hülye is tisztában van vele, hogy ez nem egy olyan dolog amit az ember kérne, hogy történjen meg vele. Legalábbis én így képzelem el. Az, hogy az ember ezzel a kórral együtt mennyire vadul el.. őszintén szólva úgy vagyok vele, hogy ez nagyon is felelőssége a varázsló közösségnek, társadalomnak. Eleve ha sorscsapásként élik meg azt ami történt velük, eleve kikészíti őket a Holdciklus változása, eleve egy csomó minden befolyással van az életükre és ha emellett nem találnak rendes munkát, nem támogatja őket senki.. mert nincsenek embernek tekintve.. hát senki ne csodálkozzon hogy van aki lezüllik. Találhatnék párhuzamot a saját helyzetemre vonatkozóan ebben az egészben, de nem keresem és nem is gondolom, hogy egészséges lenne a kettőt össze hasonlítani tekintve, hogy az egyik betegség.. a másik nem... A farkas kór olyasmi mint, mint mondjuk a cukorbetegség. Oda kell rá figyelni, szinten tartható, és van rá gyógymód, hogy a tünetek ne legyenek akkora befolyással az életünkre. A másik meg… a másikat meg egyszerűen csak érzed. Nincs rá gyógymód, nem egy kórság.. Ha folytattam volna, hogy a “normálnak” akarok megfelelni, elképesztően boldogtalan lennék. Anna olyan, mint a fény az alagút végén. A szabadság érzéséhez társítottam a lényét. Még ha ez furcsán is hangzik. Mégsem csak ezt látom, látom őt is és ez jó érzés. Borzongatóan jó érzés. - Gondolom.. Minél hamarabb szeretnél függetlenedni majd és kikerülni a befolyásuk alól. - inkább kérdezem mint kijelentem, de egészen eltűnődve, mintha azon kezdenék kattogni, hogy ez mégis hogy lenne vajon megoldható? Hallgatom Annat félre biccentem közben a fejemet a végén csak egy kis biztató mosollyal fejezem be amit elkezd és csak mutatva utal rá. - Szeretők? - direkt kérdezve teszem fel. Nem titkolt szándékom valahol zavarba hozni egy kicsit. Annyira ennivaló olyankor. Kedvesen azért megjegyzem - Nem gondolom, hogy ha kevésbé lennél visszafogott, akkor nem figyelek fel rád. De az tény, akkor valószínűleg másképp alakult volna. Lehet tipikus Giff-Mardi ellentétek lettünk volna félig Rómeó és Júlia attitűddel… De az ő szerelmük hamar és tragikusan megbukott.. Ilyesmire pedig.. nem vágyom. - összegzem a véleményemet egy apró csajos kis vállvonással aztán… egy kis lopott pillanat után lényegre is térek. Csókokkal borítom a mellkasát, a cicijét is… Vágyódva kényeztetem amikor viszont megérzem hogy merre jár a keze, hogy mennyire reszket, megvárom azt ameddig a ruhám alá talál ő is, majd felkúszom a nyakához, átölelem a csípőjét és hozzá bújok szorosan, a keze így talán ott ragad kettőnk között de annyi baj legyen. Az én testem egészen fel van hevülve, így egy kicsit az is a célom, hogy megmelengessem. Hozzá voltam szokva a “gyorsan és azonnal” megközelítéshez. De hamar kapcsolok és úgy ítélem meg, nála azért jobb élményt adhat számára ha inkább oda figyelek rá. A hátát kezdem cirógatni simizni kedvesen, a tarkójától indulva, egyre lejjebb és lejjebb, kergetve az érzést a keresztcsontja irányába. Arról meg aztán nem is beszélve, hogy nekem is ez az első élményem lánnyal.. Szóval még ha biztosabbnak is tűnök abban mit csinálok, a szívem majd kiesik a helyéről…
Cseppet sem zavar, hogy nagy a szája, sőt…! Amióta ismerem, mindig magával ragadt a személyisége, a külseje már csak hab a tortán. Megvan a véleménye mindenről, s míg én a könyveimbe, vagy a zenébe temetkezve idegen tájakon járok, Gillian megéli a mindennapokat. Nem azt mondom, hogy őt kell utánoznom, hiszen egyformák talán sosem leszünk, s nagyon bízom benne, hogy a belőlem áradó naív álmodozás fogja meg. Vérfarkas vagyok az tény, de a békésebb, kiváncsi fajtából. Amennyire lehet elnyomom magamban a fenevadat, közben viszont tudom, hogy Wyatt egyszer szólni fog, hogy álljunk össze Billy ellen ismét mint egy falka. Talán már másokkal is barátkozik, Joyce barátnőjét is fűzi rendesen, lehet, hogy az az Emma is hozzánk csatlakozik a harcban? Szeretném Gillyt megvédeni, kihagyni a dologból, hiszen van olyan félelmem is, hogy mi van, ha az az elvadult vadállat már csak miattam is a szőkeséget bántaná? Azt hiszem én sem lennék a régi, ha történne vele valami! – Talán mert mindenkinél jobbnak, többnek hiszik magukat. Úgy képzeld el, mintha. az aranyvérűekhez képest a sárvérűek, na most ők olyanok még az aranyvérűekkel is. Született vérfarkas klán, és senki sem lehet jó nekik. És bennem ugye nem öröklődött automatikusan a vérvonal. Csoda, hogy így megtűrnek. – Csóválom a fejemet, ajkaimon mégis üdvözült mosoly játszik, hogy Gilly így fel van háborodva az érdekemben. Kezdünk tényleg igazi párként viselkedni, átvenni a másik baját, s megfigyelem, hogy nem megy át unalmasba, nem fészkelődik mellettem másokat nézve. Igen, bízom benne, hogy fent tudjuk tartani az izgalmat, közben pedig a cukiságfaktor hidalja át az eseménymentes időszakokat. És naná, hogy elszöknék vele, ezt látja is az arcomon. – Nem is tudom, nem konkrét példákra gondolok, inkább félresiklásokra, amolyan mi lett volna ha.. Ha óvatosabb vagyok, ha nem barátkozom Wyatt-el, vagy nem hagyom, hogy aki elrabolt máshogyan neveljen.. Valahogy lehetnék erősebb is lelkileg, csak akkor.. nem biztos, hogy felfigyelsz rám. Akkor talán riválisok lennénk, nem pedig.. – Mutatom a kettőnk közötti kapcsot, és ahogyan bazsajog, és gonoszkásan nevetgél, végigsimítok az arcán, ez egyértelműen több, mint vonzódás. Még ha az elején furcsa is volt a sok összenézés, az érintés utáni vágy, de jólesően furcsa! Most már inkább bizsergető, szinte éhes vagyok a csókjára, arra, hogy beteljesüljön valami köztünk. Ahogyan beletúr a hajamba, kissé hátravetem a fejemet, s alig hallom az ajtó csukódását, de azért hallom. – Oh.. – Lepődök meg, mint akit letámadtak, és tényleg. Ám mindebben tényleg pusztán a meglepődés ténye honol, nem a visszavonulásé. Engedelmesen kibújok, ha már segít, didergősen izgulósan remegek meg, hogy gyorsabban kezdjem venni a levegőt. Sejtheti, hogy nulla tapasztalattal megáldva lövésem sincsen a miértekről, így csak az jut eszembe, hogy esetleg le kéne utánoznom, csak éppen oly könnyű belefeledkezdni abba, amit művel, hogy szimplán csak kiélvezem, noha így félig behunyt pillákkal is olykor rá pillantok, macskamód dorombolva, mintha inkább vércica lennék. A kezeim elindulnak a keblei felé, így ruhán keresztül azért nem az igazi, így be is csusszanok alá, hogy kitapintsam. Az övé jóval nagyobb mint az enyém, s ahogyan lágyan masszírozni kezdem, már pusztán ettől még inkább remeg a kezem.
"Néztem a csillagokat a domb tetején, Arra gondoltam, hogy pont te meg én - Hogy mennyire véletlen ez az egész, Hogy te jöttél, nem pedig egy bolgár tengerész."
Mindig képes voltam zsizsegni mint a nikkel bolha. Mindenkinek bepofáztam, mindenkit helyre tettem. Egy szőke tornádó voltam mindig is. Olyas valaki, akivel nem nagyon cseszekedik senki, csak akinek nincs ki mind a négy kereke. Simán ráküldtem valami rontást, vagy változtattam kecskévé aki pillanatnyilag nem volt szimpi, csak hogy lekopjon. Az utóbbi időben azonban nagyon vissza húzódtam a központi szerepből. Oldal vízen evezek. - Mekkora parasztok! - fakadok ki a szememet forgatva. - Én értem, hogy ha valaki személyét megsemmisítik, akkor irányíthatóvá válik.. De ez annyira... nem fogom fel ilyesmit hogy alkalmazhatnak szülők a gyereken... Komolyan mondom legjobban akkor járnánk ha elszöknénk a francba és vissza se néznénk! - magyarázom felindulva, bár már nem igazán bosszankodva, inkább mint akinek ez élete legzseniálisabb ötlete. Persze tudom, hogy ez azt is jelentené, hogy senki más előtt nem vállalok felelősséget az érzéseim miatt, kizárólagosan magam és Anna előtt.. De... nem is tudom.. Most ebben a pillanatban jó megoldásnak tűnik még ez is. Még ha tudom magamról, hogy én márpedig szeretem a szüleimet, szeretem a húgomat még ha egész életemet is a kis szárpalánta árnyékában töltöttem. Imádom az unokabátyámat és nővéremet is és valahol bele pusztulnék, ha elhatárolnám tőlük magamat. - Neked mi számít hibának? - szegezem neki a kérdést. Hiszen ez egy tök érdekes dolog és lehet, hogy számára a "hiba" teljesen mást tesz ki mint nekem. A húgommal állítom emiatt van egy csomó félre értésünk egymással. Aztán csak bazsalygok a kérdésén és egy kis gonoszkás "muhahaha" csúszik ki a számon. - Már nincs olyan sok az útból. - mondom fontoskodva egy kis vigyorral, amikor viszont csókra invitál, mielőtt össze érnének az ajkaink, bele harapok a sajátomba. Na jó fussunk neki újra! - Lehet a hibákra majd később kéne vissza térnünk.. - dünnyögöm egy kissé megbabonázva. Eddig csak puszikat váltottunk, úgyhogy ezúttal a hajába túrom az ujjaimat lágyan, a tarkója alatt és apránként de elmélyítem a pillanatot. Egyetlen pálcaintést intézek az ajtó felé és a zár kattan, a függönyök pedig szorosan simulnak össze, a pálcám pedig valahol landol, nem is érdekel épp. Kitartom a csókot még, a kezemmel pedig apránként a felsője alá kúszom a hátán, hogy szét gombolhassam a melltartóját... Elszakadok tőle és úgy nézek a szemeibe, az enyémből süt hogy.. mindent akarok tőle. Most. Úgyhogy szépen ki is bújtatom a felsőjéből mindenestül és az ajkaim a bőrére tapadnak apró puszikkal beborítva...
Mivel én vagyok a magasabb, nem okoz gondot, hogy átkaroljam a bújás közepette. Szaglászom is kissé a szőke tincseit, tételezzük fel, hogy mindezt nem farkasosan teszem, én is oly szeretetéhes vagyok, s bízom benne, nem csak azért kapaszkodunk egymásba, mert nincs most jobb. Ő felfigyelt rám, engem magával ragadott a lendülete, a sziporkázó dumája, fülig ér a szám, bármit is mond. Ha fintorog, elalélok tőle, holott korábban menekültem minden érzéstől, a csigaházam rejtekéből nem is akartam tudni a kinti világtól. Megfogjuk egymás kezét, én el sem ereszteném, még ha állatira csiklandoz, ahogyan teszi ezt. Kissé még bele is pirulok, hogy eszembe jut, hogy nem illene csiklandósnak lenne, ha valami komolyabb történik tőlünk, mert még azt hiszi, hogy őt nevetem ki. Túlzottan feltüzel az érintése, olyan rég vágyott álom válik most valóra, amit magamban korábban fel sem ismertem. – Szeretek játszani, az már biztos! – Eddig ugyan nem volt kivel, ám egykor, amikor még Wyatt falkának a tagja voltam, akkor is édesen kergettük egymást a többiekkel. A gyermeki és az állati én nagyon hasonlatos. – Akkor.. ne rontsunk ajtóstul a házba. Az én szüleim sem éppen.. Nos fel sem merülne bennük, hogy akár csak barátom van. Elkönyvelték, hogy lelki roncs vagyok, akiből már nem lesz ember. Farkas meg pláne nem. – Legyintek egyet, pedig igazán bemutatnám a Brekinridge családnak, amely igen sok fős, rengeteg unokatestvérem van, nagynénik, nagybácsik, a nagyszüleimről nem is beszélve, akik mind élnek még. A kisgyermekek kivételével, akik nem születtek bestiának, de még nincsenek megharapva, mindenki farkas. Nyilván van egy komoly szakadék a születettek és a harapottak között, de többségükben összetartóak. Hogy rajtam kívül van ilyen peremre taszított omega? Őszintén szólva ezen nem is szoktam gondolkozni. – Megértelek. Én sem akarnék furcsa kérdéseket, hogy mit akarok én tőled. Valahogy.. az idő majd megoldja. – Bólogatok, legbelül viszont ujjongok, Gilian engem valami komoly kapcsolatként kezel, hiszen ha nem aggódna a megítélésem miatt, akkor vélhetően olyan lennék számára, mint az elődeim. Amolyan unható típus. Bíztató, hogy mi nem jutunk odáig. – Az se árt. Én gyakorta a múlton merengek, helyrehozhatatlan hibákon rágódom, és az se jó. – Ismerem be, s csillogó szemeimen látszik, hogy talán kissé el is érzékenyültem attól, hogy így előreszaladt, hiszen másra sem vágyom, mint hogy gondolkozzon rajtam, rajtunk. A csók azonban nem csattan most el, a kalauz tökéletesen időzít, így én eközben kinézhetnék az ablakon, hiszen nem kellünk ketten a keresgéléshez, de van valami pikáns abban, ahogyan így a térdeim környékén matat. Még ha nem is rám néz, így elfordítom a tekintemet, és kuncogó hangot hallatok. Amikor végre felül, és a kalauz kimegy, akkor először értetlenül nézek csak rá, aztán esik le, hogy a férfire értette. – Iggen, igazad van. Én is magamnak való vagyok, de csak azért, mert nem hittem abban, hogy tudnék valakivel.. működni. Mikor érünk oda? Annyire be vagyok zsongva, hogy milyen a hely, hogy nem bírok magammal. – És ha már az előbb elmaradt az a bizonyos csók, most én hajolok oda, hogy puhán meghintsem az ajkát egy amolyan ismerkedős puszival. Nem kell mindig mélyebben belemenni, de úgy érzem magam, mintha minimum a nászutamon lennék!
"Néztem a csillagokat a domb tetején, Arra gondoltam, hogy pont te meg én - Hogy mennyire véletlen ez az egész, Hogy te jöttél, nem pedig egy bolgár tengerész."
Felülünk, a vonat tova indul és a pillanat is kicsit tova illan. Noha a bensőségessége megmarad. Valóban oda is bújok hozzá mint egy szeretetéhes macska... Kellemetlen ha épp kutyapárti.. A kezem mindenesetre a kezét keresi. A tenyerét kezdem cirógatni miután rá akadtam. - Oh attól nem félek. - tér vissza némi mosoly az arcomra. Aztán kicsit elgondolkozom. Igazság szerint nem unatkozom mellette. Ha így lenne, nem keresném a társaságát. Mégis értékelem és fellelkesülök amikor a kincskeresést említi. - Elő tréningezünk az ereklyevadász szakra? - poénkodom el a kincskeresést. De közben meg már érzem hogy bazsalyogva várom. Az utolsóra viszont vissza komolyodom és egy újfent elakadok. - Igazából... nem is arról van szó, hogy nagyon szigorúak lennének, hanem inkább arról, hogy fogalmam sincs mit szólnának hozzá... És ez bevallom ijesztőbb mint az, ha egyértelműen tudnám, hogy el fognak utasítani és esetleg... elveszítem a szeretetüket... - hallgatok hosszabban, az ujjaimat az ujjai közé csúsztatom. - Ez egy jó ötlet. - biccentek rá arra, hogy amikor haza is viszem Annat, egyszerűen úgy mutatom be, mint bármelyik másik barátnőmet aki valaha megfordult nálunk.. Csak épp.. Anna valószínűleg vissza térő vendég lesz. - Mármint ne értsd félre, nem akarok huzamosan titkolózni, mert.. a titkok rettenetes falakat tudnak emelni a kapcsolatok közé... csak.. szeretnék egy kis időt nyerni. - Sóhajtok egyet. - Ne haragudj, eléggé előre szaladtam. Időnként hajlamos vagyok annyit stresszelni a jövőn hogy nem is vagyok a jelenben... Azt hiszem meg kell tanulnom nem lemaradni a pillanatokról. - nézek fel rá csillogó, egészen ellágyult tekintettel. Épp mozdulnék, hogy csókért hajoljak újra amikor is nyílik az ajtó és bevallom az is belém fagy egy pillanatra aminek nem kéne! A kalauz... hát persze.. - A jegyeket, kérem! - mondja unottan, rá sem bagózva valójában egyikünkre sem. Én pedig az oldaltáskámat próbálom megtalálni ami természetesen leesett amikor Annara borultam. Úgyhogy felállok mellőle, leguggolok és az ülésünk alá matatva elő halászom a pici, sötét, gyöngyszövéses retikült, elő matatom a jegyeinket és a rezignáltan rám bámuló kalauznak nyújtom aki azóta tartja a kezét, hogy kiejtette a száján a kötelező mondatát. Miután kezelte mindkettőt vissza adja és fahangon még elmormogja - További kellemes utazást! - miután végre kiment vissza csukom az ajtót, vissza húzom a függönyünket és a hátamat neki vetve kifújom a levegőmet. - Na a kiégésnek ez az a szintje, amit soha nem akarok még csak megközelíteni sem!.. - vissza ülök Anna mellé inkább.
Nem arról van szó, hogy időt kéret, ezt meg ő érti félre. Csupán arról, hogy nem tudok mindenre olyan lazán reagálni, mint ő tapasztaltként teszi. És ez sem feltétlenül igaz, mert bennem nincsen vesztenivaló, már nem először lépek merészet, most éppen azt, hogy a kezdeményezését megfordítom, és a számra várom a csókot. És még ezzel sem mondanám magamat Carpe diem gondolkozónak, hiszen nem szokásom kibújni a csigaházból, jól elvagyok én egyedül, főleg mivel látom, hogy a nővérem Joyce, mennyire nagyszájú, mennyire nyílt életet él. Mégsem kéne vele összehasonlítani magamat. - Ez kedves tőled. Számomra sosem nemekről szólt a dolog, én csak. – Simítom meg a szőke tincseit a fékezés után, egy pillanatig talán a nyakára is tévedt az ajkam, de még véletlenül sem akarom lerohanni a saját butus érzéseimmel, mert ő hozzám hasonlóan még keresi önmagát. Valamit, amit össze tud kaparni lelke romjaiból, ebben pedig határozottan meg tudom érteni, még úgy is, hogy én el sem kezdtem élni, ami a boldogságot, vagy önmegvalósítást illető. Jó, aurornak tanulok, amit Wyatt oly annyira rühell, hiszen úgy érzi, azok közé állok be, akik vadásznak ránk. És ezzel együtt, nem élhetek csak a munkának, vagy hogy egy eldugott sarokban zenét hallgassak, vagy olvassak. Itt van ez a fantasztikus lány, aki fürdeni hív, aki játékot szervez, aki utazásra csábít. Én olyan ötlettelen vagyok, és talán még otthonülőnek is mondanám magamat, csak éppen ennél szomorúbb a valóság. Nem volt kiért és miért kreatívnak lennem. Másolni persze könnyű, én magam is találhatnék ki programokat, ebben még Gilly viszi a pálmát. A puha szája az enyémre talál, ettől másféle módon szűkül be a gyomrom, mint amikor túltoltam a farkasölőt. Kellemes, jóleső feszülés ez, ami kiterjed a combjaimra, végig az ágyékomon át, s a lábujjaimig is belebizseregnek. – Oh, de igen, a végén még vontatóval sem tudsz magadról leszedni. – Egyezek bele, úgy tápászkodom, hogy ne térdeljek bele sehova, ami nekem is fájna fordított esetben, s felsegítem őt is. A vonat végül ismét felvesz valami utazósebességet, én pedig leülök de nem szembe, hanem ezúttal mellé, átkarolva, hogy oda tudjon bújni, lévén picit magasabb vagyok. – Szeretném, hogy te se unatkozz mellettem. Ha már tanulom a helyszínelést, ha odaértünk a táborba, összedobok majd neked valami kincskeresős játékot. Addig mesélsz erről a nagyon szigorú családodról? Talán elsőre nem lenne gond, ha csak mint jó barátnőt mutatnál be. – Természetesen nem akarom én ráerőltetni, mert elmélyült kapcsolatnak nem mondhatnám a miénket, de mégis, gyorsan kialakult a ragaszkodás, és az intenzív láng, s egyre kevesebbszer jut eszembe, hogy úgyis elbénázom. Talán Gilly is azt szeretné, hogy higgyek magamban, és ezáltal kettőnkben.
"Néztem a csillagokat a domb tetején, Arra gondoltam, hogy pont te meg én - Hogy mennyire véletlen ez az egész, Hogy te jöttél, nem pedig egy bolgár tengerész."
Valójában nem kéne, hiszen beszéltünk róla mennyire el van hanyagolva és általában rá van fogva ha valami balul sül el, mégis meglep amikor ezt nyomatékosítja is és lényegében időt kér. Már nem mintha nem lenne türelmem vagy vágyam megadni számára a szükséges időt. Mégis néha homlokon csókolós érzés, amikor leesik, hogy igen a másiknak is vannak lelkileg szükségletei, nem csak azért beszélt róluk mert sajt. Hanem mert számítanak! Úgyhogy egy kisebb adag bűntudat is felötlik bennem, de inkább csak tudatosítom, hogy.. máskor erre oda figyelek... Amikor épp nem vagyok én is érzelmileg túltöltődött állapotban.. De határozottan sikerült meglepnie és emlékeztetnie fontos momentumokra. - Mint lányról.. - kezdenék bele bármibe, de hát telibe vág minket a fékezés és egymásra esünk. Miután azért már biztos vagyok benne, hogy tovább nem borulunk mocorgok annyit, hogy kapjon levegőt. Elvégre mégsem lenne jó össze nyomnom a kistehén testemmel. De annyira mégsem sikerül eltávolodnom tőle. Megakaszt a mondata, mi több zavarba hoz és épp csattannék fel, hogy némiképp játékosan tiltakozzak azon, hogy mit is beszéltem én meg a vonatvezetővel?! De mire ez megtörténne, Anna előre hajol nekem pedig első pillanatban csak bent reked a levegőm a szívem hatalmasakat dobban és amikor a fülem és a nyakam között megérzem az ajkait végigcikázik rajtam egy jólesően borzongató érzés és.. az első pillanatnyi sokk után igazából engedelmesen biccentem félre a fejemet, mintegy felkínálva a nyakamat. De aztán egy két pillanattal később már kénytelen vagyok azon kapni magamat, hogy nem bírtam ki és megcsókolom. Egyenlőre nem mélyen, épp csak az ajkaiba kóstolva lágyan. Érzem, ahogy kipirul az arcom és a bőröm bizseregni kezd.. Totálisan új élményként csap meg, hogy tényleg ilyen érzést is képes lehet valaki kiváltani belőlem..? A hajam jótékonyan borul az arcunk köré, kivéve ott ahol félre hajtotta, noha valószínűleg nem ez a legkényelmesebb helyzet sem neki sem nekem úgyhogy két apró csók között az ajkaira dorombolom - Nem akarunk.. felülni? - amennyiben a válasza vagy a testbeszéde jóváhagyó, úgy orientálódom, hogy azért megmaradjon ez az össze bújós egymás ölében ülős dolog, de lényegesen kényelmesebben létezzünk.. Te jó ég úgy érzem magamat mintha álmodnék. Mi lesz ha véletlenül felébredek? Nem akarok..!
Lehet, hogy pont azért voltam olyan merész, hogy arébb mozdítsam az arcomat, hogy pont a számra cuppantson, mert semmi vesztenivalóm nem volt. Mindig én voltam a kívülálló, a kivert kutya, Wyatt falkájában is az egyetlen lány, otthon a középső gyerek, a Roxfortban a furcsa lány, ezért úgy, hogy sejtem, hogy Gilly mennyire kötődik hozzám, bevállalom ezt, hogy talán mindkettőnket zavarba hozom. Magamban újra és újra lejátszom a szaunás, vagy éppen szerepjátszós talijainkat, vagy hogy a betegágyamon megcsókolt, nehezen tudnám elképzelni nélküle az életemet, viszont ráakaszkodni sem akarok, értelmetlen, unalmas bókokba beleszaladni, amivel már biztosan tele a hócipője, sokaktól hallva. Az édes finom íz szétterül a számom, látom, hogy ő is forgatja a szemét, jó értelemben, még mindig ízlelgetve azt, ami most ismét feléledt köztünk. – Jól van, én sem akarom, hogy mindig engem kelljen vigasztalnod. Értsd meg, hogy nekem ez még új helyzet, hogy valaki figyel rám, valakinek fontos vagyok. Nem egyszerű átbillenni, de igyekszem. – És persze azt sem akarom, hogy bennem valami vagány, kezdeményezésre totál alkalmas csábítót lásson, aki beáll a sorsba, mert azt hiszem azzal is elijeszteném. Magamról gondoltam, hogy bonyolult lélek vagyok, de Gilly talán még nálam is komplexebb, szeszélyesebb teremtmény, akinek meg akarok felelni. Bármilyen furcsa, spontánnak kell lennem, néha meglepni, nem pedig magamat ismételgetni, hogy én nem vagyok fontos, nem számítok. – Ezt pont te mondod? Én azt hittem, hogy te olyan magabiztos vagy. Vagy.. ha rólam, mint lányról van szó, így érted? – Tőle eddig teljesen újszerű ez a szerencsétlen, kétségbeesett pofi, és hát nem mondom, igencsak jól esik, hogy most ő vár tőlem támogatást, bátorítást. Én eddig mindig hátrahúzódtam, azt is simán elfogadtam, hogy Wyattnek az az Emma tetszik, hiszen a fiúra eddig mint bátyámként gondoltam. Most pedig itt állok valamiféle kapcsolat kezdetén, és a válaszottam egy lány, aki éppen azon vívódik, hogy mit tegyen. Már mondanám, hogy durrbele, ne féljünk senkitől, de tekintve, hogy ő sem tudja befejezni a mondatát, így én elkezdeni sem, egy hatalmasat esünk, összekoccan a bordánk, a mellünk pedig préselődik, belőlem még mint farkasból is kiszalad a szusz. – Oh, ezt biztos megbeszélted a vonatvezetővel. – Kuncogok fel, amint végre tudok levegőt venni, ezzel együtt egy kicsit túlzásban is viszem a látványos nyelést, ahogyan így összeérünk, meg még a ruhája pántja is lecsúszik. És ha én venném át a kezdeményezést? Akkor is klisésen, elhasználva érezné magát? Vagy most belemenne, de később utálná magát érte? Ha önmagamat adom, akkor udvariasan visszasegítem a ruhája pántját. Ehhez képest most előrehajolok, és beletúrok a hajába, és megcsókolom valahol a füle és a nyaka között, amolyan ízlelgető jelleggel, mint aki nem tudja, hogy cukor kell-e az ebédbe, vagy só.
"Néztem a csillagokat a domb tetején, Arra gondoltam, hogy pont te meg én - Hogy mennyire véletlen ez az egész, Hogy te jöttél, nem pedig egy bolgár tengerész."
Nem gondolom hogy képes lenne elkopni a rendszer. Abban viszont igaza van Annanak, hogy ég és föld vagyunk tapasztalatok terén. Bár ha ezt lányokra értelmezve nézzük, akkor valójában egyenlő eséllyel indulunk. Legfeljebb.. én a korábbiak miatt kettesben hamarabb fogom levetkőzni a gátlásaimat. És igen.. lehetséges, hogy hamarabb fogok kezdeményezni is.. De lehet hogy nem. Attól függ milyen nap van, hány óra, mennyi a vércukrom és tiszta-e a kedvenc cipőm.. Meg attól, hogy ha rá nézek, el tudom-e képzelni hogy milyen lehet mellette ébredni. És.. nos igen mindeközben bennem is ott van, hogy bele sem merek gondolni, milyen lenne haza állítani vele kézen fogva. Az biztos, hogy akármilyen helyzettel is találnánk szembe magunkat, legalább egymást tudnánk támogatni.. De mi van ha a szülők elutasítanak és mi sem úgy működünk együtt...? Akkor úgymond "feleslegesen" dobattuk ki magunkat a szülői ház melegéből. Mert bár az Ollivandereket elég türelmes és megértő embereknek ismerem, akik sok mindent láttak és megéltek már, mégis... ez azért valahogy kényesebb témának tűnik. Talán abban szavak nélkül is egyet értünk, hogy ameddig nem biztos közöttünk úgy... bármi, addig ez tényleg jó a mi kis titkunknak.. Amikor odébb mozdítja az arcát csak utólag esik le hogy újra megcsókoltam és ez egy kicsit megmosolyogtat, zavarba hoz, de aztán felteszi a kérdéseket nálam pedig eltörik a mécses. - Nem bántottál meg! - hüppögöm dacosan egy kissé totálisan más hangsúlyt megütve, mint ami a helyzethez illene, pedig nem megbántani akarom, csak kissé elkavarodtam. Másfelől annak akart szólni, hogy ne vegyen már mindent úgy, mintha ő rontotta volna el! Végül erőt véve magamon és egy kis idő után még újra folyékonyan is képes vagyok beszélni. - Csak arra gondoltam, hogy.. mennyire jó lenne szabadon... szeretni. De annyira gyávának érzem magamat hozzá! - mondom ki végül azt ami bennem van kissé szerencsétlen képpel. Aztán csak veszek pár mély levegőt, megtörlöm az arcomat és megölelem, a derekát átkarolva, hozzá bújva - Ne haragudj én... - de a mondatot már nem tudom befejezni mert a vonat egy isteneset fékez és már borulunk is. Még a cuccaink is majdnem lepotyognak ránk, de csak majdnem. Mi meg valószínűleg elborulva landolunk a vonatfülke bőr ülésén. Ő az ülésen, én meg rajta... Az egyik kezem a vállán, a másik a feje felett a kupé támláján, a melleim a melleinek feszülve, a ruhám pántja valahol lecsúszva. Az orrunk pedig épp csak pár centire egymástól. Akkor most.. Pánikba esni ér..?
Nehéz nem alárendeltként gondolkoznom, amikor ő ilyen magabiztos. Bár, ha jobban belegondolunk, inkább csak spontán, mert ha ő is démonokkal küzd, rendkívül ügyesen húzza fel a pókerarcot, vidámsággal palástolva a borút. Abban viszont komolyan el kell gondolkodnunk, hogy mi afféle plátói pár legyünk-e, mert nekem tényleg nulla tapasztalatom van, még csókot is csak tőle kaptam először a betegágyon, nem csoda, ha minden ilyen kezdeményezésem egy oviséval ér fel. A többiről ne is beszéljünk, hiszen aki a csókig nem jut el. Gillian szavaiból viszont az süt ki, hogy ő pedig másra sem érezte magát alkalmasnak, ezért hogy is mondjam, elkoptatta a rendszerét. A két véglet vajon működhet együtt? Az uszodában, a szaunában a közeledéseink annyira jól jöttek ki, hogy igenis el merem hinni, hogy lehet közünk egymással. Azóta is vágyakozással teli izgalommal várom, hogy ismét egymáshoz érhessünk. El sem tudom viszont azt képzelni, hogy hazavigyem bemutatni, és a Brekinridge családi asztal körül együnk együtt. Nem azért, mert Gillyt szégyellem, sokkal inkább magamat, hogy megítélnek, hiszen el vagyok könyvelve életképtelen agyhalottnak. Ezzel talán ő is így van, hiszen nem véletlenül függönyzi be a fülkénket. Kell némi intim magány, az igaz, és ezzel nincs is semmi gond. Így mindez a mi kis titkunk maradhat. – Nem akarok mindig mentegetőzni, visszavonulót fújni. Mellett olyan jól érzem magam, hogy.. csak na! – Én meg a fogalmazás, az két különböző dolog, viszont a szavakon túl nincs is mindig szükség többre, csak hogy ott legyünk a másiknak. Félig becsukom a szemem, ahogyan közelebb hajol egy puszira, én viszont arébb mozdítom az arcom, hogy ne csak a szám tövében csattanjon, hanem pont rajta. Lehet, hogy ezt ő valami belsőséges, kedves gesztusnak szánta, én viszont vágytam arra, hogy megismétlődjön az a múltkori. Hogy is mondjam, szeretem elcsábítva érezni magam! Tudatni akarom vele, hogy Wyatt az én szememben nem fiú, vagy ha az is, engem legfeljebb barátként, testvérként érdekelt, de sosem mozgatott meg. Gilly viszont valamiért összetörik a kérdésemtől, amitől a szám elé kapom azt a kezemet, amelyiket éppen nem szorongatja. – Én.. Nem akartalak megbántani, kiváncsiskodni. Sajnálom. – Hajtom le sután a fejemet, hogy aztán dacosan mégis rá emeljem. Ha ez amolyan adok-kapok, eddig ő vigasztalt engem, most rajtam a sor. – Én itt vagyok neked! Tényleg! Ne félj kimondani, de az se baj, ha sírsz.. – Közelebb ülök, és az ölelésembe vonom. Sosem voltam anyáskodó, most mindez mégis oly magától jön. A vállát simogatom, sőt, az arcát is, amit könnyek áztatnak.
"Néztem a csillagokat a domb tetején, Arra gondoltam, hogy pont te meg én - Hogy mennyire véletlen ez az egész, Hogy te jöttél, nem pedig egy bolgár tengerész."
Anna nem akar túlmaszatolni. Erre önkénytelenül is felnevetek és valahol igenis a mögé gondolás miatt. Azért amikor az arcomra illeszti a tenyerét egyből belém fagy a szó és csak figyelem Anna arcát. Felesleges azon aggódnia, hogy mi lesz ha lesz egy kicsivel több önbizalma. Én nem szeretem amikor valaki alárendeltként tekint magára. Elvégre nem vagyunk mi házimanók. Nem vagyunk eredendően szolgalelkűek sem. Ha valakinek meg van az önbizalma azzal pont hogy egyenrangúbban tudunk részt venni mindenben. Bármit is gördítsen elénk az életnevű micsoda. Amikor lepillant a kezünkre az egész helyzet valahogy zavarba ejtővé válik. Egyrészt elönt valami jóleső izgatottság ami amolyan reménykedő mosolyt csal az arcomra, hogy amit érzek, nem vagyok vele egyedül és mellé sajnos társul némi gyomorgörcs, mert... Amúgy senki nem tudja ezt rólam. Csak Corvusnak mondtam el, de még a húgomnak vagy az unokatesóimat sem avattam be, nem hogy anyáékat... Nem hogy úgy konkrétan felvállaljak bármit nyilvánosan. Épp hogy megfogalmazódott bennem, hogy nincs velem baj. És most itt van Anna, akivel együtt.. lényegében kibontakozóban van egy "közös kis titok". Elfog az érzés és egy kis rettegés, hogy amikor kettesben vagyunk lehetünk szabadok és ez elképesztően felvillanyoz, de... mi van azzal a résszel, amikor kilépünk a buborékon kívülre? Félelem van bennem és egyfajta szomorúság. Hiszen mi van ha valamelyikünket bántják? Kétség kívül meg tudjuk védeni magunkat... de azért ott van az a rohadt "de". Úgyhogy az, hogy megfogta a kezemet és ennyire nyíltan feltette a kérdést, egy egész lavinát indított el bennem. Amolyan vízválasztó jelleggel. És jó hogy el van húzva a fülke függönye, mert lehet zavaromban képes lennék elhúzni a kezemet, ha meglátnék valakit elmenni magunk mellett. - Lehet.. - bököm ki beharapva az alsóajkam, most inkább zavartan, nem olyan kis kívánósan ahogy egyébként szoktam. Másfelől érzem ahogy elönti a mellkasomat a melegség, hiszen ez Anna részéről ez olyan mint egy apró kedves vallomás. Engedek a kísértésnek és közelebb lépve hozzá oda hajolok, hogy adhassak legalább a szája sarkát érintve egy puha puszit neki. A mozdulat egészen lágy és inkább a bensőségessége érezhető, semmint az, hogy rá akarnám vetni magamat. Ő vallomást tett én megpusziltam. Néha könnyebb cselekednem, mint kimondanom dolgokat. A húga úgy tűnik, bár a szülőktől megkapja a megkülönböztetett figyelmet, Anna ellenben épp úgy áll hozzá, ahogy valószínűleg a testvérei állnak őhozzá. Az utolsó mondatai azonban, amikor a kérdések jönnek, fogalmam sincs miért de úgy érzem a porvelánmaszkom elkezd darabjaira törni és ez... nos ez látszik kívülről is. A kíváncsi érdeklődő mosolyom megremeg, a szemöldököm pedig apránként sokat mondóan szomorú ráncba fut. Az arcom enyhén szólva megfeszül, na nem úgy mint mikor az ember a nagydolgához koncentrál... egyszerűen csak... küzdök. Végül eltűnik a mosolyom teljesen egyszer csak könnyek szöknek a szemembe és hamarosan már Anna kezét szorítva bőgöm el magamat úgy istenesen. És hogy mindeközben mi zajlott le bennem...? Egy élet árnyéka..
Pironkodni nem szoktam, csupán azért fogom vissza magamat úgy nagy általánosságban, mert nincsen kiért, nincsen miért őszintén vidámnak lenni. Gilian mellett viszont egyre jobban adom fel a tartózkodó lényemet, néha még kacarászni is sikerül, magamat is meglepve, hogy van hangom. Én még farkas alakban sem szoktam nyüszíteni, morogni, akkor is hangtalan vagyok, szinte a legutolsó a sorban, már ameddig még együtt volt a falka. Elfogadtam, követtem a döntéseimet, éppen ezért oly furcsa, hogy valaki most már kiváncsi. – Fú, milyen hasonlataid vannak. Én nem akarlak túlmaszatolni. – Bólogatok komolyan, és az arcára illesztem a tenyeremet. Vannak előnyei vannak, ha valakinek több kapcsolatai is volt már, példának okáért ismeri a saját testét, a vágyait. Gilly esetében már sokadszor érzem azt, hogy ki van ábrándulva mindenből, nehezen tud tükörbe nézni. Azon tűnődöm, hogy csak a külsőt látták benne mások, körbeudvarolták, és nem voltak kiváncsiak rá, a félelmeire, a mélységeire. Engem viszont pont ez fog meg. Hogy ez a lány képes játékot tervezni nekem, kirándulást szervezni, és csakis rám figyel. Látszik rajtam, hogy nagyon csóválom a fejemet, egy ilyen kincset nem kell elkótyavetyélni, használni, hanem őrizni, csodálni. Bár.. lehet, hogy ebbe is beleunt. Nekem is vannak félelmeim, hogy talán nem tudok eleget nyújtani, és ha ad némi önbizalmat, már nem talál elég érdekesnek, de.. Életemben először most harcolni akarok valakiért! Mint ahogy le akartam küzdeni a kedvéért a rosszullétet, hogy együtt tudjunk maradni, vélhetően akkor is erőlködnék, ha ezt a kapcsolatot nem tartaná elég erősnek ahhoz, hogy tegyen egy próbát. Hiszen annyit csalódhatott már, mint én, csak éppen másképpen. – Nekem Wyatt csak testvér volt, semmi több. És sosem lesz más. Ő is így kezelt. És.. tudtam én, hogy fura vagyok, hogy nekem nem kell egy fiú sem. Lehet, hogy ezért? – Pillantok le most az összekulcsolt kezünkre. Na nem mondom, hogy direkt be kell bármit is kategorizálni, ám Gilly nem tűnik éppen visszafogottnak, hogy titkolni akarna valamit. Vajon ő már felismerte magában, hogy nála is ez lehetett a gond, hogy a fiúk tekintetében valami nem passzolt? – Vele sosem tartottam különösebben a kapcsolatot. Ha Joyce kapta az örökösi státuszt, Jenny a kedvenc. Nekem nem jutott megkülönböztető figyelem. Egyébként mardekáros, mint te. Viszont, én is kérdeznék. Te annyi embert ismersz, sok a barátod, találtam egy újságot is, amiben azt írták, hogy tagja voltál az angol válogatottnak azon a versenyen. Mindig te vagy a társaság középpontja? Mégis olyan szomorúnak, és magányosnak tűnsz. Én.. szeretnék.. többet lenni veled, ahogyan te is oldasz engem. Ha szabad.
"Néztem a csillagokat a domb tetején, Arra gondoltam, hogy pont te meg én - Hogy mennyire véletlen ez az egész, Hogy te jöttél, nem pedig egy bolgár tengerész."
Ha valakit szeretünk vagy tetszik és nem látjuk esélytelennek a helyzetet, de igazából néha még akkor is balga fejjel, szerintem az az egyik pillére bárminek, ha a másik félben is próbáljuk begyújtani a tüzet. Persze más ezt eltervezni, és teljesen más ezt kivitelezni. Mégpedig az emberi tényező miatt. Egy ilyen helyzetre soha nem fogunk tudni eléggé felkészülni akárhányszor akárhány verziót is zongorázunk végig fejben.. Mindig ott lesz a másik meg nem jósolható szeszélye. És ezt most nem negatív felhanggal kell érteni. Inkább amolyan izgalmi faktor. Persze alapos aggodalmat és fejtörést is képes lehet okozni. És mennél inkább félünk kimondani dolgokat, annál több aggály fog gyökeret ereszteni. Némelyik pedig egészen ok nélküli. Mi mégis elhitettük magunkkal. Minek lehetne ezt nevezni? Felelősség nem vállalás? Konfliktus kerülés? Nem is tudom. Talán egyik sem. Hiszen az ember ilyesmit gyakran csinál, a tudta nélkül képes bele esni. Annyi szent, hogy imádom Anna fogas mosolyát. Őszinte. Sokkal őszintébb mint amikor csak úgy... bazsalyog bőrt húzva a fogaira és pironkodik. Egyáltalán nem találom állatiasnak. A hajhúzásra, irányába billentem a fejemet és halkan röviden felnevetek. Ha tudnám hogy a szerelmes számok amiket említett, hogy mennyire szeret, meghalni akarós szerelmi számok.. lehet elvenném tőle a walkmenjét és úgy ahogy van kivágnám a vonatablakon amikor épp süvítünk az uticélunk felé... az összes meghalni akarós szerelmi számos kazettájával együtt. Nem lenne bűntudatom esküszöm. És még a dühét is elviselném cserébe. - Túl sokan voltak már a végén körülöttem és bármennyire szeretem a csillogást.. van különbség aközött, hogy magadtól csillogsz, vagy mert mint a trófeatermi serlegeket megköpködtek és fényesre maszatoltak... - ez lehet egy kicsit erős hasonlat, de zsigerből jön és nem látszik, hogy szégyellném magamat érte. A Wayettel való helyzetet élénken figyelem. Azért arra, hogy a nővére barátnőjével kavar elhagyja a számat egy szinte megkönnyebbült "Oh". Helyes! Hajtson csak arra az akárkire! arra, hogy én is hiányoztam neki, kezeimet az arcomhoz illesztem meghatottan és konkrétan megnyilvánul a gesztusomon, hogy most szeretve érzem magamat. Bár én mégis kinek nem hiányoznék?? Mielőtt a bókot fokozhatnám azonban ő is kérdez amit hálásan fogadok. - Ez csak természetes. És nem. Egyáltalán nem vagyok mindenkivel kedves vagy figyelmes. - aztán egy cuki mosollyal hozzá toldom Anna tekintetét keresve - Csak akik számítanak. - aaa Gillian fogd vissza magad.. mi van ha a frászt hozod rá..? - Szóval a nővéred elköltözött hazulról. És a kisebbik testvéred? - eddig igazából csak Joyceról volt szó ejtve a kisebbiknek a nevét sem tudom.
Ha Gilly szép fokozatosan építette fel magát, és az önbizalmát, hát én ebben is elmaradok mögötte. Amikor elraboltak otthonról, és valaki más nevelt fel a falkája tagjaként, idomultam a helyzethez, szinte fiús voltam, mert nem volt, aki babusgasson. Amikor visszakaptam a szüleimet, a családomat, akkor pedig már nem számítottam. Joyce volt az elsőszülött, aki ráadásul átváltoztatás nélkül vérfarkas, én pedig több évről lemaradtam. Középső gyerekként mondhatni megtűrtek. Ám így nem alakult ki érdemben jellemem, nem tudtam átgondolni, hogy mit is várok az élettől. Maradtak hát a könyvek és a zene. A tanulásba és az álmaimba temetkeztem, minden lehetséges kapcsolattól így távol maradtam. Nem tudhatom, hogy milyen az, hogy valakiből kiábrándulunk, ráununk a másikra, hiszen engem eddig nem vett észre senki, így a szakítás is kimaradt. Meglepettségemből rángatott ki Gilly, aki nem csak érdeklődik irántam, egyre nyilvánvalóbb, hogy vonzódik hozzám. Elsőre talán azt hittem, hogy szán, anyáskodik felettem, hiszen lövésem sem volt, hogy mi tetszhet bennem neki. Az hogy, beszélgetünk? Hogy nem akarom leszedni a ruháit, ahogyan a fiúk? Hogy velem lehet önmaga? Végülis ő a domináns, én csak panaszkodok, és mégis, teljesen elvarázsol, hogy egyszerre irányít, s a hódol be a szeszélyeimnek. Felmerül bennem, hogy kifizetem a jegyemet, de mivel ő aranyvérű, biztosan nem okoz gondot neki, rólam meg tudja, hogy tele vagyunk pénzzel, így bármikor fizetek neki amit csak kér. Aztán más kérdés, hogy a szüleim nem tudnak erről a kirándulásról, felmerülhetne, hogy szidást, büntetést kapok érte, lévén szeretnek maximális kontroll alatt tartani. – Gondolhattam volna, hogy nem kapok egyértelmű választ. – Húzkodom meg kissé a haját, amolyan évődő, provokatív módon, széles mosollyal. A fogaim is látszanak, ami nálam igen ritka, farkasként mindig rettegtem attól, hogy bárki is észreveszi az emberi arcom mögött a bestiát. Ám Gillian mellett olyan természetesen jönnek a reakcióim, ebből is látszik, hogy valamit beindított. A testiség, a fizikai vonzalom csak egy dolog, mellette nem szorongok, nincsen ökölben a kezem sem. És viszonylag kevesebb meghalni akarós szerelmi számot hallgatok. Fejlődés! – Miért akartál távol lenni a sulitól? A csalódások miatt? – Csukom be a fülként ajtaját, s laza mozdulattal pakolom fel a méretes böröndöt a fejünk fölé, látszik, hogy még emberi alakomban is bőven erősebb vagyok, mint a korombéli lányok. – Wyatt-el azóta nem is beszéltem. Mondom, szerintem pont a nővérem barátnőjével kavar. És Joyce? Szerencsére amióta átvette a diplomáját, kiköltözött most nyáron, Londonban lakik. Fellélegzés. Viszont.. te is hiányoztál. Kár, hogy pont a tanév végén találkoztunk, viszont így volt mit várni. – Fel sem merül bennem, hogy féltékeny lenne Wyattre, de azt már tudom, hogy Gilly szeret a központban lenni, hogy csak ő legyen a fontos, én viszont nehezebben engedem el magamat, az udvarláshoz totál nem értek, nyilván máshogyan közelítjük meg ezt a kapcsolatot, vagy mit. Lehuppanok a hátsómra, de a korábbi utazásokkal ellentétben sem könyvet, sem walkmant nem veszek elő, most egymást fogjuk szórakoztatni. – Még meg sem köszöntem igazán, hogy akkor ott annyira édes voltál, amikor rosszul lettem. Te másokkal is ilyen figyelmes vagy? – Én aztán nem vagyok cseppet sem féltékeny, inkább kiváncsiságból kérdezem.
"Néztem a csillagokat a domb tetején, Arra gondoltam, hogy pont te meg én - Hogy mennyire véletlen ez az egész, Hogy te jöttél, nem pedig egy bolgár tengerész."
Naná hogy imádok túljátszani mindent! A túljátszás a mindenem. Ezek a szinte már már kifordított gesztusok azok amik meghúzzák a határt köztem és a közönséges halandók között. Kisebb koromban szó szerint gurultam és nem a nevetéstől.. Emiatt rengetegen cikiztek én pedig egy arcoskodó hangos csaj lettem, aki ha kell tűsarkúban csípőre vágott kézzel, kisestélyiben olt szénné pár pillanat alatt és avat be abba, hogy miért értelmetlen az életed. Persze ugyanezzel a lendülettel és stílussal csináltam viccet is magamból vagy épp a kellemetlen helyzetekből. Így senkinek nem tűnt fel semmi én meg maradtam az elérhetetlen vagány amazon aki plussz kilókkal is Csomolungmát hódít. A tökéletességgel társult elegancia az a látszat amivel nagyjából mindent távol lehet tartani, vagy el lehet érni amit akarsz. Noha nem árt ha van mellé agya is az embernek. Ezt nálam szeretik elfeledni. De hát... a pálcám sem véletlen készült cseresznyefából.. Mindenki azt hiszi ez csak díszpálcának jó. Pedig ha tudnák.. És ez az egész, ez a stílus, ez az attitűd.. valójában Amerika óta eléggé megkopott. A tanárok megszokták a tűsarkúban való cirkálásomat, a harsány véleményeimet és a spontán kérdéseikre a kivétel nélküli kissé flegma helyes válaszaimat. Amiből süt: "Atya világ.. ezt nem tudni?! Proff ugye viccel?" A srácok pedig épp úgy össze súgnak csak már nem a titokzatos elnyerhetetlen amazon vagyok nekik... hanem egy törlőkendő amit kézről kézre adtak és bőven lehet velem büszkélkedni. Noha aki lemaradt az ámokfutásomról az bizony ki is maradt mert hogy baromira elég volt. És a további lelkes jelentkezőknek készségesen mutatom meg merre van az ajtó. Rájöttem, hogy nem velem van a baj, hogy nem meguntam a pasikat. Mert ilyen nincs. Soha nem is volt meg bennem irántuk az amit "normális" beállítottságnak neveznek az okosok. És amint túllendültem a pánikszerű partnerpróbálgatáson... jó azért az önmarcangolásból még maradt, főleg a család felé.. de az út végén ott ült a folyosón egy fejhallgatós vörösesszőke lány. Vissza húzódó, többnyire egyedül van, szürke, törött mint egy rómaikori váza... de van célja az életének és csinálja is. Megjárta a poklok poklát mégis csinál mindent. Tud boldog lenni, kedves és hihetetlen szíve van. Amivel biztos vagyok benne, hogy szeretni is elképesztően tud.. Nincsenek szerepkörök. Nincs olyan hogy fiú és lány. Csak ő van és én. Ennél pedig, senkinek nincs szüksége egyszerűbb képletre. A jegyünk természetesen első osztályra szól, de ez nem jelent semmit, csak hogy kényelmesebb az ülés amin a popsinkat fogjuk mereszteni nagyjából három órán keresztül. - Azt jól tetted. Ugyanis esőt is írt az előrejelzés és napos fürdőzős időt. - a titokzatoskodásra csak fültől fülig szalad a mosolyom, és egy kis nevetést is hallatok, mint aki sántikál valamiben. Említettem már, hogy a megszokott gesztusokat nehéz levedleni azokkal szemben is akik fontosak..? Mint például a túljátszott reakciókat. Végül fülkét és széket érünk. Én pedig lendületesen húzom be az ajtónkat, húzom el az ajtónál a függönyt majd lépek át az ablakhoz és húzom majd akasztom be azt is, hogy azért legyen levegőnk. A kérdésére bazsalyogva bólintok. - Igen. Sokkal. Jót tett az idő, távol a sulitól. De.. rossz volt nélküled. - vonom meg a vállam könnyedén - És te? Hogy vagy azóta? Mi van a nővéreddel meg Wyatt-el? - nem felejtettem ám el a srácot. De a kérdést ártatlanul teszem fel.
Izgatottan várom, hogy mi sül ki ebből az egészből. Nem csupán a kapcsolatunkból, amiről úgy vélem, biztosan több volt mint holmi aggódásról a betegágyam mellett. Gilly úgy vélem szeret túljátszani dolgokat, ettől imádom annyira, de kétlem, hogy csak a helyzet szülte volna, hogy így elragadtassa magát. Nem akarok ráakaszkodni, sosem tudnék senkire, én aztán nem állok be abba a sorba, amely számára biztosan nyomasztó, a megannyi fiú, akit megunt, és végül ki is ábrándult belőlük. Ajándékként fogom fel minden velem töltött percét, hogy ha végül úgy dönt, mennie kell, hát menjen. Ám valahol bízom benne, hogy nem úgy kell megélnem, hogy Gilly előtt is volt valami nyomorúságos életem, s utána is lesz. Most legfőképpen az motoszkál bennem, hogy milyen lesz kettesben, vadidegenek közelében táborozni. A farkassá válástól nem félek, ezúttal gondosan szedegetem a farkasölőt, és kaptam még bónuszként a pocimra is gyógyitalt, amit olykor meg kell húznom, legalábbis amíg lecseng a sokk, hogy túladagoltam magam. Eddig mindig a saját kis világomban merültem el, zenét hallgattam, olvastam, no meg készültem a helyszínelésre, most viszont rábízhatom magam a szőkeségre, nem kell automatikusan lefoglalnom az elmémet. Szerencsére a gyomromban most nem a dupla farkasölő szaladgál, hanem a pillangók repdesnek, szinte csiklandozva minden érzékemet, amint látom, hogy Gilly mennyire örül a gesztusnak, a virágnak. Elengedem hát a fiú-lány szerepeket, amiket láthatóan úgysem veszünk figyelembe, ahogy sikerül, megy az adok-kapok. Eddig ügyesen elkerültem a fiúk társaságát, sosem éreztem szükségét, hogy igényem lenne arra, hogy valaki körbeugráljon, vagy valakiért én epekedjek. – Akárcsak te. – Teszem hozzá, nem akarom ismét kihangsúlyozni, hogy az előző pasija biztosan valami unalmas, sótlan alak lehetett, aki nem érhetett fel Gillyhez, ám feleslegesen köztünk az elcsépelt frázisok, úgyis látja, hogy milyen hatással van rám. Elkapja a kezemet, szinte együtt futunk a szerelvény mellett. Kapkodom a fejemet, hogy melyikre is kell felszállni, hagyom magamat vezetni. Mások is közlekednek errefelé jól megpakolt házizsákokkal. Ha megtaláltuk a sajátunkat, akkor lendületesen vágtázunk a folyosón, hogy üres fülkét találjunk. Igazából azt sem tudom, hogy melyik osztályra szól a jegyünk, milyen hosszú az út, és efféle részletek. Minden ki fog derülni. – Alig várom már, hogy mesélj, hogy mi volt. A levelezés nem az igazi. Olyan titokzatos vagy, azt sem tudtam, hogy milyen ruhát hozzak, úgyhogy szinte mindent bepakoltam. – Csacsogom zavartan, vannak ugyan csajos gönceim, de azok is inkább a kényelmes, sportos változatok, nagyjából nulla eleganciával, a csábítás minden eszközét mellőzve. Ha akartam is valakinek tetszeni, akkor csakis magamnak, de még így sem nagyon tetszett, amit a tükörben láttam. Végre találunk egy üres fülkét, oda vetjük be magunkat, Gilly pillantásából látom, hogy nem akar társaságot. Hm. hát én sem! Remélem, hogy Wyatt már nem izgul Billy miatt, végülis egész nyáron nem kaptunk fenyegetést, támadást. Azért írtam egy rövid üzenetet neki, hogy honnan indul a vonatom, de mivel az irányt sem tudom, itt vélhetően elvesztené a nyomomat. Remélem, hogy nem izgul miattam! - Jobban vagy? – Kérdezek most én, hiszen tudom, hogy nem egy magába forduló típus, de azért amikor először találkoztunk, valami szakításon volt túl, láttam, hogy szinte unja az életét. Remélem ezen tudtam változtatni.
"Néztem a csillagokat a domb tetején, Arra gondoltam, hogy pont te meg én - Hogy mennyire véletlen ez az egész, Hogy te jöttél, nem pedig egy bolgár tengerész."
A hely egy egyszerű mugli kemping. Vannak faházak is meg minden, de én a sátorozós résznél döntöttem. Bár vagyok annyira szőke, hogy én simán elhoztam a tértágított táskámat, bele szuszakolva abba mindent, nem gondolva erre az "apróságra". Bár benne van a pakliban az is, hogy lám ennyire érdekelnek a külső vélemények. Jó! Elismerem a Titokvédelmi miatt esélyesen nem a retikülömből fogok elő húzni egy komplett kempingező készletet, de... amúgy mégis benne van a pakliban. Majd... Azt mondom bűvészek vagyunk. Az ilyesmit amúgy is mindig díjazni szokták a mugli körökben. Igazából fogalmam sincs hogy az a csók mit jelenthetett Anna számára. De abban biztos vagyok, hogy ha szó nélkül hagyjuk, vagy ráadás nélkül és úgy teszünk mintha mi sem történt volna... az nagyjából olyasmi lehetne, mintha szavak nélkül visszautasítanánk a másikat. Bár lehet ezt csak én érezném így. Tudom hogy Anna nagyon készül az aurori pályára emiatt pedig készenlétben kell lennie, de azért én is remélem, hogy nem valaminek a közepén kell majd elszaladnia. Persze ha bármi komolyat akarnék tőle... ez egy alap dolog amit el kell majd fogadnom. Nyugalom Gillian megint előre szaladtál! Bár nem olvastam még, de ha meglátom Anna kezében tuti hogy le fogok csapni rá hogy az meg mi?! Tuti elkérem tőle majd mert minden ilyesmi érdekel. Meg aztán... Lehet ez a másikba bele mászás kissé, fogalmam sincs de olyan rossz tud lenni amikor beszélnél valakivel valamiről ami neked még tetszik is és a másik meg tök nem érti és csak tárja szét a kezét hogy hát jah.. biztos jó majd meséld el.. Így nincs semmiféle beszélgetési alap hiszen neki a sárkányok a kedvencei.. nekem pedig esélyes hogy a Pók, Kisujj, Jaime, Brienne, Tyrion és a Tyrell-ház lenne. A puszikat boldogan fogadom és elkapom én is a pillanatot amikor mindkettőnkben, legalábbis bukfencet vet az a lopott kis pillanat, észre veszem az izgalmát és ez engem is felvillanyoz. A virágokra azért rendesen meglepődök és drámaian a szívemhez is kapok. - Oh te jó ég, ez gyönyörű! Köszönöm. - veszem át belélegezve az illatát. Aztán a hátam mögé fűzöm a kezeimet a csokorral együtt és kegy kicsit illegetem magamat bazsalyogva, önkénytelenül is beharapva az alsó ajkamat. - Titok bizony! Majd ha oda értünk a kezedbe nyomok egy térképet és felmérheted hol vagyunk. Gyere! - ragadom kézen lelkesen. Tombol bennem megint az energia.. - Pár perc múlva indul a vonat. Hogy rabollak el, ha lekéssük?! - bohóckodom és közben a vagon felé igyekszem, hogy fel tudjunk szállni. Bevallom... nagyon szeretném, ha egyedül lennénk a vonat fülkéjében... Legalább egy kicsit. Nincs semmi hátsó szándékom egyszerűen csak... Nem biztos, hogy egy hetven és a halál közötti mugli néni előtt akarnék Anna könyvéről vagy úgy a gyengélkedőn történtről beszélni..
