A Van Horne birtok

A Roxmortsi hétvégék egyikén történik meg az alábbi eset. Elérkezettnek látom az időt, hogy bepillantást engedjek nyerni a vélának mindabba, amely engem jellemez. A többi angyal közül van Jasmine járt itt, a többiek túl „fiatalok” még. Eileen-nek azonban tudnia kell, mekkora fába vágta a fejszéjét. Immár nincsen visszaút, odaadtuk egymásnak magunkat, testileg-lelkileg, így elfogad, vagy meghal. Illetve elfogad, és később hal meg, ha úgy alakulnak az események, amelyeknek láncolata talán korábban kezdődött, mint hogy egyikünk is megszületett volna. A faluból a térmágia repít a van Horne birtokra, természetesen nem a hoppanálást, hanem az általam kifejlesztett, logikus módon rúnákkal megtámogatott tiltott teleport varázslat segítsévével, amelyet sem figyelni, sem nyomon követni nem lehet. A lányt felkapom, bár mindez oly tiszta varázslat, nem fog még rándulást sem érezni, csak a táj mosódik el, mintha tündérport szórtak volna ránk. Hasonlít ahhoz az aranyszínre, amelyet a vállára is hintettem a billog elhelyezésénél. Érdekes lehet, hogy ha mindig oly komor az aurám, honnan ez az aranymánia. Ha ő valami sötét, denevérekkel övezett várra gondolt, amolyan Drakula-stílusban, tévedett. Rengeteg üveglappal díszített modern házról van szó, nyilvánvalóan a luxus jegyében, azonban jó messze a lakott településektől, Brighton irányában. A hegyekben természetesen, maga a ház is egy sziklaszirt tetején áll. A nappali közelében érünk talajt, hogy ott engedjem el a lányt. A sötétebb, alagsori tervek még várhatnak...
- Helyezd magad kényelembe, rögtön jövök. – Eresztem el a derekát, s igéretemhez híven el is tűnök az egyik ajtón. Dohányzóasztal, hatalmas kanapé, bőrfotelek díszitik a szobát, a kandallóban már barátságos tűz ropog. Nyilvánvalóan tartom a látszatot, hiszen a sötét varázslók nem szoktak kérkedni azzal, amit képviselnek.

- A bájitalkeverést, és a szimbolisztikát kizárhatom ismerve az ellenérzéseidet. Elementalista, ha tippelnem kéne. Magad vagy a tűz, mondtam már. – Ruth eljövendő tervei akár még a látványmágiáról is szólhatnak, főleg, hogy élvezetét leli a kínzásokban, az is lehet... látványos. Végső soron mégis az elemi szakra teszem le a voksomat, ellenkező esetben nagyon meglepne, ha a nyomdokaimba kívánva lépni a rúnatan vonalán. Kelletlenül használta őket, ahogy elnéztem, nem igazán volt az ő világa.
- Ebben az esetben mit sem számít. Az első perctől éreztem, hogy valami nincs rendben mindezzel, ami megindult bennem, aztán a kétely egyre ritkábban bukkant fel. Néha még én is hibázhatok. – Tükrözöm le a lány vállvonását, Eileen szikrázó aurájában elvesztem, és mást hittem, mint ami valójában történt, s Ruth nem tett olyan lépéseket, amellyel kirángatott volna az illúzióból. Igaz, valamit mégis művelt velem, amely erősítette a kettőnk kötelékét. Mégis szégyen, hogy ilyen sokáig képes volt a véla erre a bájra. Így nem tudok moralizálni. Most nem. Ezúttal végre átlátom, hogy mi is történt valójában, a húgomnak titulált lánnyal téptük egymást, de elszakadni nem tudtunk, és az, hogy közben Eileen halálát akarta... Nos érthető. Nem a saját egóm miatt, miszerint magának akart volna, az más lapra tartozik, a szeszélyes boszorkány hangulata ahogy nézem percenként változik. A véla sokak szemét szúrta, és utólag be kell látnom, bizony nem alaptalanul. Fejezete immár zárt, képes vagyok a hideg logikát követve érzelmek nélkül véget vetni annak, amely pusztán bűvölet volt.
- Nem gyenge, csak nem tökéletes, holott annak hittem magam. Bíztam a rúnákban, amelyekről mint kiderült, további fejlesztésre szorulnak. Éreztem a gyűlöletedet iránta, és elfogadtam. – Nem mondom ki, hogy mert már akkor is több volt mindez, mint holmi barátkozás, avagy a mester-tanítvány kapcsolat, hiszen a mester éppen most esett csúnyán pofára, és a drágalátos tanítvány köszörüli rajta a nyelvét. Meglehet a varázserőm megalapozottabb, mint a lányé, más tekintetben viszont felülmúl. Nem pusztán azért, mert a tűzzel túl is fog majd szárnyalni, gyakorlatias, hideg, lerázza magáról a béklyókat. Míg én hajlamos vagyok magamat, s másokat is gúzsba kötni holmi elvekkel. Ebben a percben a kiszabaduló vágy mindent félresöpör, s nem érdekel, hogy ha a vöröske azt gondolja, csupán pótlékként használom őt. Erről nincsen szó, további magyarázkodást ellenben nem érdemel. Az érzéki, vadabb csók, amelyet ezúttal úgy tűnik, visszakapok, már valóban rólunk szól. Megvan benne az a tartózkodás, amelyet mindketten mutatunk a külvilág felé, s az akaratosság, miszerint mindent elveszünk, amit akarunk. A lány ajka meglepően finom, második kóstolásra már messzemenően élettel telibb, mint az első odaérintés. Átkarolom a derekát, hogy a dulakodás ellenére is meg tudjam tartani, még akkor is, ha ezen alkalommal pusztán erről szól a dolog, semmi szeretős kinyilatkoztatásról.
- Ez másféle bűbáj. Talán megbirkózom vele. – Simítok végig a lány vörös tincsein, apró gyengédséget megengedve magamnak, amely olykor, ha csak elméleti szinten is, de figyelmességnek volt felfogható, eddig pillantásokban, gesztusokban nyilvánult meg.

Nem igazán zavartatom magam Ruth válasza miatt. Akkor sem nagyon érdekelt, hogy szapulja Eileent, amikor még a vélabáj alatt álltam. Elfogadtam az undort, amivel viseltetett a szőkeség felé, csakis akkor emeltem fel a hangomat, vagyis a kezemet, amikor úgy vélte, hogy belefér annyi a játékba, hogy a seprűtárolóban esünk egymásnak. Nem, bármennyire is sötét a lelkem, ha egyszer úgy döntök, hogy valaki meghatározó vonulata az életemnek az érzelmek szempontjából, akkor nem tartok több vasat a tűzben, hiába utalt rá, hogy az angyalkáimmal azt tehetnék, amit csak akarok. Ez másról szólt. Ellenben ezen is tűnődtem rengeteget, hogy a vélabáj alatt is közel kerültünk a lányhoz, bár kizártam tudatomból, hogy milyen lehet az ajkának az íze, testének látványa, ám elméjének vadvízű folyóján nem egyszer hagytam magam sodródni. Összekapcsolódtunk lelkileg, és az a vágy, amelyet a képembe vágott, miszerint nem kölcsönös, valójában megvolt, csupán ketrecbe zárva, s letakarva egy sötét lepellel. Ez most kiszabadult, még ha a lány immár lemondott róla, és máshogy érez.
- A céljaidtól függetlenül segíthetnek. Olyan mágikus aurával rendelkeznek, amelyet elmozdítani ugyan nem tudunk, ám a rajtuk írott rúnahálózatot a saját testünkre másolhatjuk. Az pedig... – Sokat sejtető mosoly, ebből sejtheti, hogy jelentősen megnövelheti mágikus képességeinket, kár lenne veszendőbe hagyni, mielőtt elhagynánk a Roxfortot. Ruth talán nem annyira szerelmese a rúnamágiának, mint én, ám úgy vélem, a Roxfort titkai korántsincsenek még kiaknázva, szánjuk hát az utolsó évet minderre. Az egyemet illetően számomra egyértelmű az elhatározásom, nem akarok a lánynak rosszat, a köztünk lévő viszony, amely egyszerre főnöki, és baráti, Eileen távozásával ez miért is változna? Ugyanúgy kifejezem, hogy ha valamivel kapcsolat az én szavam lenne a döntőbb, semmint a vöröskéé.  Elsőre ugyan valóban parancsoló vagyok, ám utána... mégiscsak kifejezem, hogy nem pusztán parancs mindez... A csók... amely számomra is meglepő, nem feltétlenül úgy értendő, ahogyan ő gondolja.
- Ha megbűvölnek, úgy véled, szükséges a gyászidő? – Kérdezem megütközve, ajkaimon még mindig ott bizsereg az előbbi intim összefonódás emléke. Nem is tudom, hogy valójában mit akartam volna kifejezni, talán a bocsánatkérést, hogy oly sokáig mellőzni kényszerültem? Nem feltétlenül az én hibám, de ez most akár mindegy is. Különös módon a Fenevad, amely mélyen belül annak idején Eileen lelkére pályázott, kellemes dorombolással veszi szemügyre a smaradszín szemű lányt, aki veszélyes közelségbe került. Mielőtt még kinyitnám a számat, hogy ismét mondjak valamit, az ital a fejemen landol, alaposan lehűtve.
- Szamár? Úgy gondolod, hogy egyetlen csók, és máris a szamár szintjére emellek? – Nevetek fel, törölgetve szemeimből, és sötét tincseimből a jeges italt. A vágyaimat valóban lehűtötte kissé, ám a józanságommal eddig sem volt hiba. Nem érdekeltek a következmények, amelyről pontosan tudtam, hogy lesznek. Nem vagyunk egyszerű lelkek, az biztos. – Csak hogy tisztázzuk. A te ostobaságod is közrejátszott, hogy ez idáig fajult. A véla megbűvölt, és te kacagtál rajtam. Annyira nem érdekeltelek, hogy megpróbálj tenni értem. Akkor pedig ki aláz meg kit? – Itt még nem tolom el magamtól, ugyanolyan hidegen, kioktatóan beszélek vele, mint ahogyan ő velem. A hangomat sem emelem fel, nincs értelme. Nem javítom ki, hogy Eileen nem ribanc, ez a része nem érdekel, meg hogy a hitvesem, vagy sem. Abban az állapotban az volt. A mostani pedig immár nem számít. Ruth pontosan tudta, hogy a kettőnk dolga számít, amit az aktuális helyzet kedvéért a szőnyeg alá söprünk. Mindazonáltal az apró érintések, az ajándék, a figyelmességek úgy tűnik nem voltak elegendőek, hogy észrevegye, amit most nyilvánvalóvá tettem, hogy Eileen első, kviddicspályás találkája óta áthatott a bűvölet, ám amikor vele, Ruth-al találkoztam, sokkal inkább önmagam tudtam lenni. Szeretők? Testiség? Ah, hát persze. Valóban csak erről szólna. Eltolom magamtól, egészen durván, kiverve kezéből a poharat, hogy csak úgy szilánkokra törjön. Hogy aztán ezúttal némi dacból, vagy csak hogy ellentmondjak, sokkal keményebben rántom vissza magamhoz, nem érdekelve, ha csíp, mar, rúg, harap, egy valódi, szenvedélyes csók erejéig ismételjek, ezúttal nem pusztán az ajkára tapasztva a sajátomat, égő tűzzel hatolok az ajkai közé, hogy felfedezzem a nyelvét, és ha küzd, arrogánsan törjem le az ellenállását.
Talán ez az utolsó alkalom, ha valóban elválunk, akkor ezt nem hagyhatom szó nélkül. Vagyis... enélkül.

- Egen... tudtam, hogy nem szívleled őt. A vélák a saját nemükre nem képesek hatni, neked csak a valóság, és a gyűlölet maradt. Nekem meg az ostobaság. – A mosolyt még mindig nem viszonzom. Nem hittem volna, hogy képes vagyok bárki esetében is lelkiismeretfurdalást érezni, hiszen a lányt, akivel egyébként közel kerültünk egymáshoz, állandóan bántottam. Nem a jellemem miatt, az olyan, amilyen, ebben hasonlóak vagyunk nagyon is. A vélabáj miatt taszítottam el magamtól még akkor, amikor érdeklődést mutatott, s most már elfogadta, hogy hideg vagyok vele szemben, mint a jég. Az volnék, nehezen mutatom ki az érzelmeimet, mert többéségében nincs értelmük, az egész kábulat ellenben teljesen eltaszította, hogy ne is kelljen nőként kezelnem. Most, hogy kiszabadultam alóla, a testemre vésett rúnák szinte égnek felháborodásukban, hogy ily ármány csalfa áldozata lettek. Legszívesebben leharapnám a nyelvemet, amiért nem gondoltam arra, hogy a rúnák ugyan varázslattól védenek, ám képességektől aligha. Eileen véla aurája több volt mint varázslat. A jövőben máshogyan kell mindezt kezelnem, jóval előrelátóbban. Ki gondolta volna, hogy egy sötét varázsló ily báj áldozata lehet? Önhitt voltam, amely talán nem változik a jövőben sem, ám az, ahogyan mindezt kezelem, nagyon is.
Eileen a föld alá került, s Ruth máris a folytatásról kérdez. Való igaz, mindig fényévekkel előzöm meg a jelenemet már gondolati szinten is, így nem ártana, hogy ha valóban előállnék azzal, hogy mi is az elképzelésem.
- Akkor..? Jessamine is ezt kérdezte az első alkalommal, amikor angyallá emeltem. Cél... nos valóban kell egy cél. Általánosságokról hiába is beszélünk, akkor hamvába hal az egész elhatározás. Céltól független, hogy lesz-e a griffendéles helyett ötödik, avagy én állok be. Az utolsó tanévem kezdődik majd szeptembertől, így itt az ideje, hogy megtaláljuk a négy alapító alapköveit a Roxfortban, amely különleges mágiával telt. Rúnák védik, amelyek későbbi céljainkban segíthetnek majd. A te céljaid elérésében is. Hiszen egyszer úgyis elválunk majd, nemigaz? – Pontosan tudom, hogy el akar majd menni, de még egy évig... még egyszer utoljára maradhatna. Biztosan szánalmas megoldásnak tűnne, ha pénzzel támogatnám, holott most is tőlem kap fizetést, a kocsma tulaját én bújtottam fel, hogy vegye fel a lányt, és a fizetése no meg a tulaj jutaléka is tőlem származik, de erről itt most ne essen szó.
- Az egyetemen maradsz, és elvégzed. Szükséged lesz az alapokra, amit itt megkaphatsz. Ismerek valakit a minisztériumban, aki felvenne majd pár év múlva. Addig azonban... türelmesnek kell lenned. Szeretném, ha maradnál. – Lépek közelebb, sötét pillantásom most mellőzi az eddigi kiismerhetetlen érzetet, amit eddig mindig is sugároztam a lány felé. Elmerülök a smaragd pillantásban, és talán meglepődik az érintésemen, ugyanis a derekánál fogva biztos kézzel magamhoz húzom.
- Tegyük fel, hogy ezúttal nem érdekelnek a következmények. – Értek ez alatt pofont, amit meg is érdemelnék viszonzásként, ahogyan én is megtettem karácsonykor. Hagyom, hogy kibontakozzon, ha úgy adódna, ám ha nem teszi, odahajolok, és az ajkaira tapasztom a sajátomat. Egyetlen csók ez csupán, amely még engem is meglep. Eltávolodom, és tűnődően szemlélem az arcát reakció után kutatva, ám a derekát nem engedem el.

Elkapom a vöröske pillantását, a szokásos maró gúny. Egyszer volt talán őszinte, amikor felelősségre vont, hogy én talán nem úgy nézek rá, nem kívánom? Akkor valahogy kitört belőle, hogy mit gondol, akkor nem játszott a szavakkal, egyenesen a képembe vágta az igazságot, hogy azután átértékeljük a kapcsolatunkat, miután úgy kifakadt, hogy nem kímélt káromlatokat illetően. Elfogadta, hogy köztünk nem lesz több, mint ami most van. Nem tudom, hogy utána mentem volna, vagy sem, ha nem jön vissza. Megtette, mert nem tudott elszakadni. Nem tarthatom börtönben, sem pórázon, így mindig visszatér, ennyinek tudta be saját kötődése titkát. Elfogadtam mindezt, viszont amióta lehullott a vélabáj, nem pusztán Eileen-en emésztem magam, visszamenőleg gondolom át, ami köztünk a másik lánnyal történt. A végtelenségig türelmes volt, még abba is belement, hogy dühömben felképeljem... Furcsa, beteges kapcsolat volt ez, hogy mit kiállt azért, hogy legalább barátsággá szelídüljön mindez. Minden érzelmet megtagadni vágytam korábban, hiszen azok visznek tévútra, a véla mégis a saját fegyveremmel győzött le, s Ruth szemében nem is tudom, talán egy szánni való bolond vagyok, aki áldozatul esett a szirénéneknek, csak nekem nem voltak füldugóim, mint Odüsszeusznak? Butaságot beszélek, neki sem volt, az emberei kaptak, ő parancsba adta a kikötöztetését. Esetemben a négy angyalomnak nem volt erre lehetősége, végignézték a bukásomat.

- Feltételezem, alig vártad. – Fonom össze a karjaimat sötét pillantással, nem viszonozva a mosolyt. Egyértelmű, hogy ezzel már nem a vélát védem, még mindig a saját érzéseim után tapogatózom. Nem lesz egyszerű kibogozni, mi is a valóság. Hidegzuhany, a másik pillanatban pedig kénköves pokolt idéző égető fájdalom. Végül pár perccel később már a nappalimban adom át a kristálypoharat, koccintásra valóban nincsen okunk. Ez nem örömünnep, még csak nem is halotti tor. Csupán duplarészes új évad.
- Mondhatnám, hogy túl friss még az élmény, hogy lett volna időm átgondolni. Ám túl jól ismersz Ruth... körvonalazódik már valami. – Nem fogom elsőre csak úgy bevallani, hogy ostoba voltam, hogy a védelmem ellenére elbuktam, lényegében úgyis egyértelmű. A legtöbb, amit tehetek, hogy négyesével szedem a lépcsőket vissza önmagamhoz. Nem mondom, hogy holnaptól elevenen dobogó szíveket fogok kitépni, hiszen az angyalok léte valóban megváltoztatott, a vélától független, de hogy a jelenlegi állapot nem túl üdvözítő, az bizonyos.
- Több út van. A véla sosem lépett be a pentagrammába, így a helyét sem kell feltétlenül pótolni. Én magam lehetek az ötödik. Avagy... kereshetünk mást is. – Adom meg elsőre körben a kitérő választ a másik három lánnyal kapcsolatban, most ketten vagyunk itt, Ruth volt az első, aki jött, így a többiek még nyilvánvalóan kérdéses, hogy szerepelnek-e a folytatásban. Nem látom okát, hogy miért ne tennék. – Ha távozol, szíved joga. Nem foglak marasztalni. Hova mész akkor? – Kérdezem színtelen. Magától értetődő, hogy most minden megváltozott, lehet, hogy a lány búcsúzni jött, csupán baromi udvariasan teszi. Kit érdekel? Előttük is egyedül voltam, nem fog szíven ütni a dolog. Csak akkor tudnám, hogy miért a torokszorító érzés.

- Minek ide a sárkány, ha itt vagy te? – Kérdezem meg szokásos stílusomban, ebből adódóan magától értetődik, hogy nem változott meg semmi, vagyunk, akik vagyunk. A dolog mégis hibádzik két sarkallatos ponton. Egy: Ruth az életben nem vigyázna a vélalányra. Kettő: azzal, hogy lehullt a vélabáj, nagyon is sok minden változott, amit még magamban sem egyszerű feldolgoznom, mérlegelnem. Itt voltam én, a rendíthetetlen sötét varázsló, több száz éves családi háttérrel, erre jön egy véla, aki valahogy beférkőzött a pajzsaimba, és mindent máshogyan láttatott velem. Szánalmas, hogy képes voltam így elengedni magam. Nem fogok úgy tenni, mintha gyűlölném ezért, csupán próbálom megérteni az indokait. Számára ez a vég, kétlem, hogy valaha is felébred, így már csak a szabadsáért kapálózó lányt látom magam előtt, aki az egyik börtönből a másikba vágyott, hátha így nagyon nyugalomra lel. S hogy Ruth? Amikor a képembe vágta, hogy nem vágyom őrá, nem kívánom, igaza volt. Elvakított az illúzió, és ha most kell magamba néznem, mintha mindig lett volna valami különös erő, hogy ne nőként kezeljem, ne nézzem meg magamnak, felképeljem azért, amiért játszik velem. Voltam egyátalán önmagam az elmúlt hónapokban? Akkor mindenképpen, amikor fontosnak ítéltem meg a kapcsolatunkat. Ám most, hogy minden tiszta, már talán késő mindezen változtatni, oly gúnyosan kacagott rajtam, hogy milyen kezdő, züldfülő módon állok a vélához. Meglehet, tisztában volt a kábulatommal, mégsem fordított hátat. Az érintése kifejezetten zavaró, kelletlenül rándulok meg, nem érdemlem meg. A sötétséget kell választanom, azt, amelyre mindig is vágytam, ha Eileen nem térít el. Mégis bólintok, s nem rázom le az ujjait. Amint távozott, még pár percig komoran pislogva figyelem a szinte halott lány testét, amelyet tökéletes ugyan, de már nem hatol a lelkemig. Őrizzük meg az örökkévalóságnak, emlékként csupán. Úgy vélem, nincs értelme tovább húzni az elkerülhetetlent. Anélkül hogy utolsó pillantást vetnék a békésen szuszogó arcra, lezárom a szarkofágot, intésemre láthatatlan csörlő ereszti le a komor mélységbe, hogy aztán tonnás sziklalap zárja le pecsétként a lány végső nyughelyét. Viszlát Eileen. Sarkon fordulok, és felindulok az alagsorból, a fáklyák érzékelvén távozásomat, lépteim nyomán hunynak ki, s mire felérek, tökéletes sötét borul a lentri részre. A nappaliban találom a vöröskét, még csak kényelembe se helyezte magát, noha kéretlen módon keresett fel itt, ezen már igazán nem múlt volna. Behúzom magam mögött az alagsori lépcsőhöz vezető ajtót, zafír pillantásom a smaragdokban pihen.
- Hamarabb jöttél, mint sejtettem. Mindig egy lépéssel előttem jársz? – Lépek el mellette, és töltök a whiskeyből, amely derékmagasságban lebeg be, mintha láthatatlan szobák küldenék. Két kristálypohár van még a tálcára helyezve, mindkettőnknek gyűszűnyit, hogy visszafordulva az egyiket a kezébe nyomhassam. Ha kicsit is jó megfigyelő, észreveheti, hogy pillantásomban valami megváltozott. Valami ami számomra is új, egyben zavaró is. Azonosíthatatlan. Mintha ismernék valakit, és most kénytelen vagyok újra megismerni, más szemszögből megvizsgálni, mit is jelent. Arcátlan véla báj.

♫ Time goes by ♫
Az alagsor sötétjében alig pár fáklya lobog csupán, ahogyan állok a nyitott koporsó előtt. Hát Eileen anyja bosszút állt. A mérget nem tudtam semlegesíteni, s a vélalányt hamar utolérte a végzete. Nem halt meg, ott még nem tartunk, időtlen álomba merült a teljes kvatáció rúnájának köszönhetően, amit ráhelyeztem. Nem fog öregedni, igaz, meggyógyulni sem. Amint ezt megtettem, úgy hullott le rólam a vélabáj, mint holmi függöny, amely eddig a szememet takarta. Így már világosan látok. Nem látok egyebet egy fiatal szőke, ám szép teremtésnél, aki minden védelmem ellenére túljutott a pajzsaimon, oly erős volt a vér, amely átjárta őt, nem küzdhettem ellene, álszerelmet bocsátott rám. Ha más körülmények között találkozunk, meglehet a vélasága ellenére egymásra találunk, ám így, hogy pontosan tudom, mit tett... nem ismerek bocsánatot. Össze tudtam rakni a képet, távozni akart az otthonából, ahol az anyja zsarnoki módon nevelte, s talán tudatosan, meglehet mégis a véletlenek közjátékának köszönhetően terjesztette ki rám hatalmát, amellyel nehezen dacoltam, és a belé vetett hitemnek köszönhetően gondoltam úgy, ez lehet a szerelem. S most... itt állva békében nyugvó teste felett... minden érzelem elszáll. Amit éreztem, tehettem volna természetes ösztönökből is, így megvezetve érzem magam. Mégis, sötét hátterem ellenére én leszek az, aki ad egy utolsó esélyt arra, hogy egyszer majd megtalálja a boldogságot, valaki más oldalán. A rúna megóvja, ahogyan kastélyom mágikus védelme is dacol az idővel. A közös emlékeinkre gondolok, amik most már a valóságot meglátva mind oly hamisnak tűnnek. El kell engednem, ez a fejezet lezárult. Azóta nem is ébredt fel, a méreg elérte a vénáit annyira, hogy ha nem állítom meg a terjedését, mostanra már nem aludna, meghalt volna. S a gyermek... valójában sosem létezett, ez már nyilvánvaló. Hátralépek, és komoran pislogok, hogy aztán megérezzem, hogy az alagsori terem fáklyái között moccan valaki. A vállam felett nézek hátra, a vörös lány az, aki az elmúlt hónapokba bejárást kapott a Van Horne birtokra. Nem hívtam, most mégis itt van. Talán megérezte lelkem rezdüléseiből, hogy valami megváltozott, s jött, hívás nélkül is. Egyelőre nem szólalok meg, zafír pillantásom még a vélán időzik, hamarosan zárom majd a koporsó fedelét, hogy leeresszem a mélyben nyugvó sötétbe.

Még mindig nem tudom, hogy mi történik kettőnk között. Hatással van rám, a rúnák ellenére. Ahogyan szép lassan oldom fel irányába a védelmemet, olykor oly dacosan távolodik tőlem. Képes voltam változni, csiszolódni, hogy ő teljesen megmaradjon annak, aki. Amíg én jól követhető szabályokat hozok, amelyek tekintetében fel tudom adni bizonyos elveimet, ő továbbra is úgy könyvel el, ahogy, és ebből nem enged. Ami a dacot illeti, csodáltam benne az erőt. Ám ha a végtelenségig kitart a saját személyisége, elképzelései mellett úgy, hogy én hajlamos vagyok a kedvéért újraértékelni lelkem mélysötét bugyrainak aspektusait, vajon van értelme? Működhet ez úgy, hogy nem játékszerként, párként tekintek rá, s ő továbbra is dacol velem? A pentagramma az egy dolog. Eddig is pontosan tudta, hogy mire vagyok képes, ki is vagyok én. Ahogy sejti, engem nem fog megmenteni senki. Mert nem is kell megmenteni. Nem számít, hogy honnan jöttem, feltártam előtte a múltam fontos részleteit, elítéli azt. Ezzel engem ítél el. Nem a véla-báj csábított el, mégis felfigyeltem rá, talán évek óta először estem az ostobaság csapdájába, hogy képes legyek érezni. És ez az érzés ijesztette meg őt is. Hogy azon túl, hogy jelenthet számomra valamit, a sötétséget is látja, amely belőlem fakad. Ha csak arra kellene, hogy egy legyen az ötszög csúcsán, messzemenőkig félreértett. Talán az iskolában nincsen még egy fiú, férfi, aki ennyit foglalkozott volna a lelkével. S mindezt azért, hogy majd kiszipolyozzam belőle az életet? Az eredeti gondolat bizonyára ez volt. Ahogyan a többiekkel is. Hogy aztán valami mássá, nagyobbá forrjon ki. Többen is rádöbbentettek, hogy a hatalom bizony magányos út. Eileen ezt szánja nekem. Nem képes vagdalkozások nélkül józanul megbeszélni, most is csupán menekülne. Nem fogom tartóztatni. Ezúttal már nem. Meghozta a döntését. Megmondtam, addig tart a dolog, amíg mindketten érezzük ezt a vágyat.
- Szokás szerint? Mi az, ami nem az óhajod szerint alakult eddig vélalány? Egyet mondj... – Szűkítem össze a szememet. Nem vagyok képes most ránézni. Végül mégis nyújtom a kezemet, hogy kikászálódhasson az ágyból, és egy pillanatra magamhoz vonjam, a varázslat miatt. A következő pillanatban máris az iskola határában vagyunk. A tiltott teleport talán működne a hoppanálás tiltása ellenére is, ám nem akarok feltűnést kelteni. A rúnaszárnyak nem hagynak nyomot a mágikus éterben. Kipattintom őket, hogy a lányt a már szokott módon magamhoz ölelve a griffendél toronyhoz vigyem. Ő ott beléphet az ablakon, én a párkányra ülök le, tovább nem hat a jogosultságom.
- Bolond vagy, ha azt hiszed, hogy ez az egész játék volt. – Engedem el a kezét. Mindaz, ahogyan kezeltem, kötödéssé mélyült. Ő maga is szenvedélyes módon közeledett hozzám, vágyaink kiegészültek, megkaptuk, amire vágytunk. Testi, ám főleg lelki oldalról. Nem, nem illik a többi angyal közé, ő mindig is különleges volt. Azért, mert engem is képes volt máshogyan kezelni. Csakis ez volt a titok nyitja.
- Az angyalok kiválasztása neked köszönhető. Ha nem ismerlek meg, máshogyan döntök őket illetően is. – Ez itt a nagy igazság. Megtehettem volna, hogy arctalan, névtelen szolgákkal veszem körbe magam, akikben véletlenül erős a mágikus potenciál. Mégsem így történt. Eileen felbukkanásával mindez megváltozott. Nem tudom, hogy bármi szorulhatna e magyarázatra. El kell döntenie, hogy mit akar. Ahogy látom, jelenleg szabadulni tőlem. Megmondtam már az elején is, engem senki ne merjen erőszakkal vádolni. Búcsúnk nem érdemel csókot. Kinyúlok, és legalább a szőke tincseken végigsimítok. Minden más már érdektelen. Fusson akkor. Szótlanul lépek le a párkányról, s tűnök el a fák fölött. Elmémet lezárom, nem kell attól félnie, hogy a gondolataiban vájkálok.

- Elfeledkezel az őrületről Eileen. – Igazítom kissé helyre, hiszen megvallottam már számára, nem az vagyok, amit a legtöbb iskolai diák képvisel. Családom évszázados múltra tekint vissza, ami a sötétséget illeti, a szőkeségnek többször volt alkalma megtapasztalni, hogy nem csupán örököltem szüleim tehetségét, túl is szárnyaltam őket. Ez valóban magányt szül, a sötétség körbevesz, az a világom. Nem számított senki, semmi, csak a saját céljaim, s elkerülni az őrületet. A lány nem foghatja fel, nem is kívánom, hogy megértse, hogy ha az anyám egyszer visszatér, szembe kell néznem vele, hatalmam csúcsán. S akkor nem lesz más választás, ő vagy én. Képes volt elpusztítani apámat a halhatatlanságért. Azért az elszakadásért, amelyet apám a valódi emberi léttől elrugaszkodva az őrület, a vérengzés által kívánt elérni. S hogy ettől az anyám kevésbé lenne halálos? Korántsem. Ő maga is őrült, ám mint nőnemű... tudatosan teszi ezt. Vérengzés nincsen tetteiben, ám hideg, számítás, manipuláció mindig is jellemezte. Sosem rettegtem tőle, ám az, ahogyan képes volt ott hagyni a ház romjai között kisgyermekként, a titok amely Eileen számára lassan testet ölt, nem más, mint a legnagyobb ellenségem tulajdonképpen az, hogyan küzdjek meg a saját démonaimmal. A fenevaddal, amely prédára les éhesen, az az árny, amely sokszor átveszi az irányítást, baljós gondolatokat szül, hogy a végén engem is elemésszen, s egykori lelkem a pokolra jusson. A vélalány fényes csillaga mintha képes lenné ezt eltörölni.
- Többé kevésbé tudják. Tudják, hogy a tanításomért cserébe áldozatot kell hozniuk. – Itt még nem bocsátkozom magyarázatba, látom, hogy teljesen urrá lesz rajta a kétségbeesés, amely eddig nem jellemezte. Mint ahogyan én sem vágtam az arcába mindazt, amely meghatároz. Míg eddig csupán sejtései, foszlányai voltak arról, hogy ki is vagyok én, lassan teljessé válik a kép. Félreértés ne essék: sötét, pusztító varázslataim folytán még nem léptem rá teljesen a van Horne útra. Ha jellemeznem kéne, akkor egy törvényeket nem ismerő semleges vagyok, aki nem válogat az eszközökben. A saját magam által kifejlesztett varázslatok többségében fájdalmat okoznak, a könnyű hatalom igéretét sugallják. Mindezzel együtt vezető is, aki tudatosan építi fel a csapatát, s a vélalánynak köszönhetően megfordult már a fejemben az is, hogy talán... nem az az egyetlen út, ha apámhoz hasonlóan a kiemelkedésre török. Itt a lány elalél, ám nem hagyhatom a jótékony kómában, hiszen elméjébe belefészkelhetné magát az elutasítás.
- Visszavihetnélek az iskoládba vélalány, hogy aztán szót se említsünk róla. Ám ezúttal... talán válaszokat kaphatsz a miértekre.. – Kezdek bele, túlontúl mély magyarázatra azonban nem számíthat. A valószinűtlenül kék szemek mégsem azt a ridegséget sugalják, mint egykor, ismerkedésünk hajnalán.
- A három fő dolog, amely érdekelhet téged, igen egyszerű. – Ezzel nem kezelem le, ismerem már annyira tudati kontaktusunk alapján, amely esetleg dilemmákat okozhat. Tényszerűen fogalmazok, ám mindaz, ami lerí rólam, cseppet sem tárgyilagos, sokkal inkább a rejtélyesen titokzatos, mondhati dögös énemet hozza el, hiszen az utóbbi időben hajlamos vagyok magam átengedni mindannak, amit együtt átéltünk. Hát igen, a véla lassan behálóz ténylegesen. – Miért éppen leányok? A férfiakat mindig is egy dolog motiválta, tudod jól. S mindazok, akiket tanítok, s akiktől tudást, tisztánlátást elvárok, nem lehetnek a hús rabjai. Nem állíthatom, hogy nincsen vágy a leányokban, ám tudatosan kezelt, sosem öncélú. – Hallgatok el egy pillanatra, hogy mérlegelje mindazt, amit hall. Bármikor ha úgy kívánja, félbeszakíthat, hogy visszatérjünk a Roxfortba. – Az angyalokat jellemük alapján, gondolati síkjaiktól függően választottam ki. Olyanok kerültek ki közülük, akik hozzád hasonlóan nem kívánják, hogy a pokolra jusson a lelkem. Jessamine többek között, aki még mindig rózsaszín szűrön át látja a világot, magam sem értem, hogyan juthatott eszembe, és mégis... – Nem szorul több magyarázatra a dolog. A két fő momentumot már lezártam. Felpillantok a véla szemeibe, hogy ráébredjen, most jön a legfontosabb.

Méregetem egy darabig, az a semleges közöny, amit korábban vele kapcsolatban érezni szándékoztam, napról napra felszívódik, a lány pedig már akkor észrevehette az emberi oldalamat, amikor együtt aludtunk. Úgy lélegzem, ahogyan bárki más, én is dobálom magam álmomban, és hozzá fordulok vigaszért még tudat alatt is. Minden perccel visszalépek arra a szinten, amin a velem egykorú varázslóknak kéne állniuk, akiket sok éve túlszárnyaltam. Tudásban felettük fogok ugyan állni, ám a gőg, a halhatlanság lassan elillani látszik, főleg azért, ahogyan ismerem meg az angyalaimat, nő a kérdés súlya, vajon képes lennék őket a kárhozatba taszítani? A vélalány természetes élnivágya ingat meg a legjobban, kérdése magától értetődő.
- Nem hittem, hogy van értelme a kötődésnek Eileen.. – Nevezem most a nevén. A mondatot nem fejezem ugyan be, egyértelmű viszont a múltidő aláhúzása. Az, hogy amit eredetileg gondoltam volna, minimálisan alábbadom manapság. Különösebben nem fogok megváltozni még a szőkeség kedvéért, hiszen mindaz, ami meghatároz, a családom titkai, ereje már többszáz éve hatással van ránk. Az viszont, ahogyan napi szinten kezelném őt... nos annak lehet jelentősége. Lehetnek barátai, ismerősei, mindaddig amíg tökéletesen tudatában van, hogy ő az enyém. Amint egy lehelletnyit is változik, mindaz, amivel kecsegtettem, a szenvedély, a feltámadó romantika semmissé válik. Féltékeny lennék? Cseppet sem. Pusztán kisajátító, hogy nem csak addig húzom meg a határt, amíg együtt vagyunk. Csakis annyira fogok betolakodni az életébe, amennyire szükséges. Az új év együtt ünnepléséről könnyedén lemondtam, s lám, hozzám vezette vissza vágyakozó vére.
- Nem a véred határoz meg griffendéles. Az, ahogyan én kezellek téged. A másik négy a jellemük alapján lett a rituálé részese, azért cserébe, hogy ők maguk is tanuljanak. Te viszont... mindig is jobban érdekeltél. – Első sorban a bámulatos nyomozási technikája fogott meg, hiszen a véla-hatást erőteljesen blokkoltam már ősidők óta. A fenevad sem szeretné, ha áldozatul esnék a hús szavának. – Hozzávetőleg tudják, hogy mibe vágták a fejszéjüket. Az út, amit kínálok nem feltétlenül könnyebb. Kockázatosabb, több haszonnal kecsegtet. Ez ilyen egyszerű. – Ezzel ismét egyértelműsítem, hogy valami mást is érzek iránta, az viszont egyértelműen süt róla, hogy nagyon nincsen ínyére az, hogy így kell látnia. Érdekes, hiszen már a kviddicspályán is tudta, ki vagyok én. Azzal, hogy megmentettem, nem adtam megváltást. Sosem állítottam, hogy a jófiúk oldaláról szalajtottak. A kilátóban is a vérét vettem volna, a halál pereméről rántott vissza mindkettőnket. És most faggat... Továbbra sem érti, hogy mi a célom.
- Egymással nem. Csakis én, mind az ötötökkel, ám csak veled úgy, ahogyan megegyeztünk. – Döntöm oldalra a fejem, valóban nőkkel veszem magam körül, ám ez mit sem jelent, tudatos választás, amelyet talán majd egyszer a vélalánynak is elmagyarázok. Könnyei kicsordulnak, összeszorítom az ajkaimat, hogy ne kelljen hangot adnom annak, amit látok, mert egyrészről nem értem, miért ilyen gyenge, másfelől... ösztönösen ugrom oda, már nincsen lehetőségem elkapni, ahhoz viszonylag messze álltam. A szépség és a szörny stílusában emelem fel, de ha bárki más szörnynek merészelné őt nevezni, biztosan kitépném érte a gerincét. Karjaimba véve a szőke lányt, felsétálok a hálóba, amely még inkább impozáns, mint az iskolai szobámban található. Még Ruth sem tehette be oda a lábát, ide meg pláne nem. Baldachinos függönyei igazi luxusról, kellemről árulkodnak. Gyengéden fektetem a párnák közé, leemelve róla a cipellőt. Az enyém marad, hiszen csupán az ágy szélét fogom elfoglalni ülő helyzetben. Finoman simítok végig az arcán hogy odahajolva hintsek gyengéd csókot a már megkóstolt, és kifejezetten édes ajkakra. Ugyanazt az ízt érezheti, amit a válla megjelölésekor. A többi angyal nem részesült ily kegyben. Ánizs. Erre fel kell ébrednie.
- Megijesztettelek... – Kissé lehorgasztom a fejemet, s ha kinyitja a szemeit, észreveheti, hogy a nagy ritkán előbukkanó kisfiú ábrázatát viselem. Megtört, nyugalomra nem lelő ifjúi lélek, aki a boldogulást az újabb és újabb hatalmi csúcsok betörésében látja csupán.

Pár pillatig szigorúan méregetem, mindez a belső kényszer a saját szabályaimból ered, amit az elmúlt hetekben, hónapokban valóban felrúg. A velem egyenértékű, az iskolától továbbnyúlt varázslók bizonyára értetlenül figyelik a kapcsolat kivirágzását, engem viszont kezd hidegen hagyni a véleményük. Még olyat is hallottam, hogy pusztán erőfitogtatásként bántanák a lányt, ezért is állítottam komoly védelmet a vélára, még a karácsonyi szünetben sem volt egyedül. Külön szabályokra késztet, amit szintén én hozok ugyan, mégis képes voltam ha nem is lealacsonyodni, de felhúzni a saját szintemre. Mindaz, amitől oly bőszen távolodni vágytam volna, az ember... most ismét karnyújtásnyira hever tőlem. Nem átlagos teremtés, nem pusztán a vére, a felfogása által.
- Azt észrevettem vélalány... ki sem tudnám törölni a hatást, amivel nyomot hagysz...
– A szavak komolyak, a stílus ellenben figyelmes, gondoskodó. Mintha nem is én mondanám. Nem az a valaki, akit az elmúlt három évben felépítettem magamban. Képes rá, hogy a saját képére formáljon. Meglátja bennem az emberit, és nem belémszeret, felépít olyannak, hogy képes legyen szeretni. Azt, hogy én hogyan vélekedek, nehéz lenne taglalni, mert holmi játékszerből, amelyként tekintettem rá, lassan kedvessé növi ki magát, akire olykor aggódva tekintek, merre járhat, gondol-e rám. Kiábrándító, mégis megmosolyogtató tény. Belesimulunk egymás ölelésébe, kell is ez felvezetésként, hiszen ami következni fog, komor, talán szívig hatolóan sötét. Eredetileg ennek szántam, öt angyal, akik a lelküket adják a felemelkedésemért. Kellett az a buborék a halhatatlanok palettáján, ám miközben dolgoztam az álarc alatt, magam is változtam. Megismertem őket, s kötődni kezdtek hozzám. Általuk én is. Feldereng még bennem, hogy az öt test finoman porrá lesz, ahogyan a csillagnász alatt a sötét amulett az utolsó csepp energiájukat is felhasználja az erőátvitelhez, ám valóban képes volnék arra, hogy a véla pusztán emlékké váljon? Ruth és a többiek... soha többé ne mosolyogtasson meg botladozó kamaszlépteik? Lioneah, a végletekig keserű kislány, legyen ő is az enyészeté? Hetek óta gondolkozom másodlagos megoldáson, azonban még nem érett meg az idő a válaszra. Így pusztán sötéten bólintok, hagyom, hogy a szőke körülnézzen, felmérje azt, ami rá várhat, a válaszom pár pillanat után érkezik.
- Ők négyen testesítik meg a négy elemet. És mégis, te vagy a legfontosabb. Az idő. Mindig is téged szántalak arra, hogy általad nyerjek választ az örök kérdésre, miért?
– Felelem kissé vontatottan, gőgös érzelemmentességem kissé múltbélinek tűnik, nehéz megvallanom, hogy megismertem őt, és nem pusztán eszköznek, hanem a páromnak tekintem, akitől talán inkább segítség lenne az, ha részt vesz a rituáléban. Akár az élete árán is. Lehetne tán kiskapu?
- Én, igen.
– Biccentek, és végigmérem. Eddig sem tartottam ostobának, a rúnaboszorkány tekintetében is azért figyeltem fel rá mert kiválóan kombinál, szaglása mint egy vadászkopóé. Nemcsak gyönyörű, brilliáns is. – Közvetve csakis én. Ám az, amit nyerhetek, mindünket érint. Általam ti is erősebbek lehettek. Céljaink összefonódhat, ha mindenki úgy akarja...
– Ez lenne az a megoldás. Nem nyernék talán örök életet, ám leszűrhetnék belőle annyit, amely a következő harminc évre komolyan megdobná mágikus eszenciámat, szükség esetén nekik is tudnék újat tanítani. Azzal talán Jasmine száját is befognám, a nagyszájú gyógyítólány nem hatásvadász eszközökre vár, mester kell neki, amit a csillagnász után bőven megadhatok. És hogy Eileen? Boldogan élünk, amíg meg nem...? Ez sok mindentől függ...

Az egyszer biztos, hogy kapcsolatunkat korántsem a romantika fémjelzi, viszont a semmiből olyan elsöprő a vonzalmunk a másik felé, amelynek gyakorlatilag megmagyarázathatlan az alapja. Egyszerre taszítjuk, és rántjuk magunkhoz a másikat. A lány talán sosem fogja tudatának minden szegletét megnyitni felém, mindig megmarad az a gőg, mellyel én is kezelem őt.
- Csupán megerősítésként, hogy tudd, nem olyan egyszerű velem, mint hinnéd. – Sugallom, mert már lemondtam arról, hogy félelmetesnek tartson. Van az a tekintély, amelyet másoktól könnyedén megszerzek, kicsikarok, attól viszont aki férfiként néz rám, nem is biztos, hogy szükség van rám. Elegendő lehet, ha mindössze a párjának kezel, és elfogadja azt, hogy más vagyok, mint a többi.
- A gonoszság szubjektív. Pusztán az eszközeim eltérőek a roxfort-ban tanultaktól. A szörny a lelkemből fakad, és te minden perccel a saját képedre formálsz. Csak tudnám, hogy miért hagyom. – Ebben az esetben viszont a korábbi kiméletlen jegességnek vajmi kevés nyoma van, odalépek hozzá, hogy átöleljem. Mindaz, amit tervezni szándékozom, egyre inkább tolódik egy másodlagos megoldás felé, amelyben van egy halvány remény arra, hogy életben hagyom. Talán mind az ötöt. Mindezt már a könyvtárszobában mondom, ahol láthatóvá válik a pentagramma. A pillantásából, s lelke rezdüléseiből érzem, hogy kissé meg van rettenve, legalábbis meglepődött.
Érzem benne a vívódást, hogy vajon milyen szerepe lehet benne. A kérdés szinte magától értetődő, ám azt tudnia kell, előbb szántam neki e szerepet, mintsem mélyebben megismertem volna. Mint hogy felhívta volna magára olyannyira a figyelmet, amelynek a rúnák ellenére is pokoli nehéz ellenállni. S nem mert véréből, sokkal inkább lényéből fakadó aurája az, amely elvarázsol, s hozzá láncol. Talán ez az oka, hogy az előbbi ölelésemet megtoldva végigsimítok a szőke tincseken, hogy magam felé fordítsam.
- Egy kis boszorkányság, amelyben neked is szerepet szántam. Megmutatom. – Engedem most el, és végiglépve a csúcsokon némán aktiválom őket, hogy beálljak végül középre. Érintéseim nyomán felsejlenek az angyalok alakjai, még az övé is. Áttetsző, szellemszerű látomások, amelyek most pusztán helyettesítik őket a jelenlét hiányában. Még az övé is ott van, nem kell most a helyére lépnie.
- Vannak az iskoládban olyanok, akik segítenek nekem. Dúl bennük a becsvágy, hogy többek lehessenek, mint amik. Közös erővel mindezt el fogjuk érni. A csillagok azt sugalják, közel van az az együttállás, amelyből hatalmat meríthetünk. Ám tudnod kell, azt, amit te képviselsz, senki más nem teszi. – Utalok arra, hogy nem véletlenül mentem bele az ultimátumba. Senkire nem vagyok képes nőként tekinteni, amely számomra is furcsa, ám mégis egyre természetesebb része az életemnek.

Miután a trió távozott, akkor fordulok a szőkeség felé  a kérdésemmel, miután úgy tűnik, hogy nem túlzottan érdeklődik a felkínált édes ital iránt. Tévedtem, amikor azt hittem, hogy ilyesmik felé vonzódik, vagy netán édesszájú. Alkoholtartalma elenyésző, a csokoládé inkább vágyfokozó, de így hagyjuk is, ne vesztessünk rá időt. Sokkal inkább az érdekel, amit rólam gondol. Érdekes, hogy korábban pusztán megmosolyogtam, hogy ha csinosnak lát, gondolatai mulatságosnak tűntek, foszlányoknak, amely ellen többségében küzdött, ám ahogyan elkezdtek azokat komolyan gondolni, én is változtam. Összekapcsolódtunk, s megtanultam meglátni a véla felszínt alatt a dacos hercegnőt, akit nem érdekelnek hallhatatlanságea törő arrogáns terveim, maga mellé húz le, holmi átlagos szintre. Pedig mi ketten sosem lehetünk átlagosak. Vérünk, származásunk, de leginkább tetteink emelnek ki a tömegből, ezért is vagyunk itt. A kötetlen szórakozásról szó lehet, ám amit most megosztanék vele, azt nem lehet volna túl ildomos az iskolában. A házamba az angyalok egyikét sem invitáltam, ha sor is kerül majd erre, az csakis egyszerre lehetéséges, hogy egyik se érezze magát kivételezett helyzetben, az a vélalány jussa.
- Akkor eddig túlzottan finomkodó lettem volna? – Kérdezem, s mindkettőnk fejében megjelennek a közös emlékek. A kviddicspályán történt szörnyeteg támadása, a kilátóban történt elvakultságom, vagy akár az, hogy képes voltam vele is durván bánni, amiért pofon is csapott. Ezek azonban mind eltörpülhetnek amellett, amire valóban képes vagyok. Felcsattanó válaszára tisztán, nyugodtan válaszolva kérdezek vissza.
- Mindenképpen el akarod érni, hogy ne tartsam magam szörnyegetegnek? – Felpattan, ez viszont már meglep, nem biztos, hogy fizikai vonzatot adtam volna ennek a mainak, ám legyen. Magam is megemelkedem, a teljes igazságot még nem tudhatja meg, ám ha legalább középtávon kénytelen vagyok az ígéretemhez tartani magam, akkor elvárhatja az őszinteséget. A velem egykorú európaszinten kötötett paktumnak, amelynek tagja, s lényegében feje vagyok, kötött szabályai vannak, miszerint belső ügyeinket tilos külsősökkel megosztani, ám az, amit az angyalokkal véghezvinni, nagyon is a saját dolgom. Mellé lépek, és mutatom az utat. Újfent meglep a magabiztossága, lassan már kezdhetném megszokni. Nem megyünk messzire, még csak titkos folyosók vagy sötét alagsorokra sem kell számítani. A könyvtárszoba az, amely most kicsiny utunk végcélja lesz. A szoba nem mellesleges hihetetlen szintű tudásról árulkodik, méreteiben pedig nagyobb a Roxfortban tapasztaltéhoz. Látszik, hogy évezredes gilmore-ok vannak itt felhalmozva. Mégsem ezért jöttünk. A szőnyeg arébb siklik, amint egy ponthoz érek, és alatta felsejlik a pentagramma. Az ötágú idézőcsillag végpontjaiban, és közepén is egy-egy személynek kialakított kis kör van. Összesen hatan kellünk majd hozzá. Egyenlőre még csak vizslatom a reakcióját. Még mindig nehéz a döntés, hogy meg kell majd halnia. Mind az ötüknek. Ám célok nélkül mi értelme a létezésnek.

Már máskor is elraboltam őt, többek között amikor a kilátóhoz mentünk. A dolog nyitja, hamarabb visszatérni, minthogy hiányolni kezdjék. Mikor kerülhet erre sor? Tanórák alkalmával többek között. A többség most a falus eltávot élvezi, estig biztosan van időnk, az engedélyt már év elején leadta, így senki nem keresné indokolatlanul, ha pedig valami gond lenne, az angyalok szólnak időben, s Eileen visszatérhet az iskolába. Anyámmal biztosan nem fog találkozni, gyermekkorom óta nem láttam, eltűnt, hogy megtörtént az a véres esemény, amely beárnyékolta, s egyben marandandóan meghatározta életpályámat. Talán megtehettem volna, hogy nem követem a sötét hagyományokat, fényes páncélú lovag lesz a történtek hatására, hogy saját döntésem alapján nyissak új fejezetet a Van Horne dinasztia történelmében. Ám úgy véltem, mindaz, ami eldöntetett, az ostoba döntések sorozata, s egymásra gyakorolt hatása volt, én többre lehetek képes, túlszárnyalhatom őket. Nem szükségszerű az őrület. A ház immár az enyém, szolgák neveltek fel, anyám halottnak van nyilvánítva, akár ez így is lehet, ám titkon én érzem, egyszer még visszatérhet, s kérdés, hogy az kire milyen hatással lesz. A valaha élt legsötétebb varázsló, még a sötét nagyurat is beleértve. Az egykori mentoromat szintúgy.
A vélalány a karijamban jól tűri a számára még újszerű teleportációt, a haja száll csak valószinűtlenül ezüstös fénnyel, amelyen sikerül rajtafelejtenem a tekintemet. Döntése nyomán valóban egy párrá nőttük ki magunkat, ám az én szabályaimmal. Amit aztán gyorsan kiegészített, s úgy tűnt, meglepődött hogy elfogadtam az ultimátumot. Elengedem őt, amikor végre talajt fogunk, ezúttal bokáig érő hosszú kabát van rajtam, amely még a levegőben való utazástól meglebben cseppet, mielőtt a hátamhoz tapadna ismét. Vetek még rá egy határozott pillantást, itt már végképp én vagyok a házigazda. Pár perccel később térek vissza, a nyomomban három szolgálóval.
- Lester, komornyik, Gordon, lakáj, és Peyton a házvezető. – Mutatom be őket szépen sorban. A nőt nem véletlenül hagyom utoljára, nem tiszteletlenségből, ám vele lesz legtöbbet kapcsolatban. Lester öregedő, bajuszos, vidám tekintető fickó, Gordon szigorú pipeckőc de gondos alkalmazottnak tűnik, míg a mindenesem főleg az étkezéseimért felelős, csak ostobán hangzana szakácsnőként aposztrófálni. Udvariasan megvárják, míg Eileen kezet nyújt. Lester végül egy tálcát helyez a dohányzóasztalra, amelyen megbontott csokoládélikőr van, mellette két pintes üvegpohár. Biccentenek, és már távoznak is. Ha a lány visszaül, mellette foglalok én is helyet.
- Azt mondtad, nem félsz tőlem. Ez akkor sem fog változni, ha mutatok valamit, valóban taszító lehet mindenki más számára? – Kérdezem érdeklődő hangon. Azt eddig is tudta, hogy nem vagyok egy szentéletű, látta a varázslatomat a kviddicspályán, és minden alkalommal éreztettem vele, minden amely emberi, tökéletesen távol áll tőlem. Közvetlenül mellette ülök, s úgy játszom a tincseivel, mintha nem is halálos dolgokról beszélnék. Ismét én volnék a macska ebben a párharcban?