2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Hiába az, hogy ki tudja hányszor idősebb nálam, hogy ő állította össze ezt a csapatot és készít fel minket a szó szerinti világmegváltásra, így is bántja a fülemet a megnevezés, afféle büszkeségi alapon. Eszembe se jut, hogy ténylegesen milyen pontosan követhette végig a sorsunkat, valószínűleg még csak nem is a szüleink halála lenne a legfurcsább... ha a Mi életünket figyelte, akkor talán nem tudott volna segíteni nekik, csak konstatálta a sorsukat, de... ami Lioneah-val történt és ahogy engem elfogtak és vámpírrá tettek? Ezeket is mind végignézte? Még szerencse, hogy túlságosan leköt, hogy mit oszthat még meg velem ahhoz, hogy ezen a vonalon induljak el, mert még jobban megváltozna az arckifejezésem és a hozzáállásom. Az emlékben csak igazán halványan rezzenek meg, amikor megjelenik mellettem és lassan bólintok. - Tudom, hogy ha a te emléked, akkor az lenne a logikusabb. Viszont te itt vagy... ő pedig nem... - vallom be, de hozzáteszem. - Vagy el fog kopni az emlék? Ha nincs értelme, még van időm visszafordulni. - teszem hozzá, de ahogy visz a lábam a lány után a képsorozat még mindig tovább pörög. Mintha egy álomban lennék, furcsa így mozogni egy térben, amiben tudom, hogy csak a tudatom van és nincs rám semmilyen hatással. Nem tudtam, hogy Vlad egy élő merengővé is tud válni, de még egy képességet oda írhatok a listájához és talán minden angyal képességéhez. - A testvéred? - kérdezem óvatos hangon, amikor többnyire még eseménytelen az emlék, hiszen csak ételt oszt az érte rajongó hálás emberek között. Vlad tekintete még is olyan keserű, tudom, hogy mindjárt megtörténik a rossz... És ő itt fog állni mellettem és végignézi. Megakadnak a lépteim és megragadom a kezét, nem túl erősen - nem mintha képes lennék ártani neki -, de még is. - Ha fájdalmat okoz, nem kell így megmutatnod, vagy elmondanod. Nem kell újra átélned. - biztosítom érzékenyen, még ha az érzéseim kettősek is. Tudni akarom, hogy mi történt, hogy milyen múlttal rendelkezik, mi az oka annak, hogy érdemes megbíznunk benne, de... ennyi hónap után már annyi tiszteletet vagy valamiféle kötődést kiérdemelt, hogy ne akarjam, hogy szenvedjen és a sajnálat, gondoskodás érzése a tekintete miatt felülkerekedett a kíváncsiságon.
Nyilván valamennyi angyali gőg van bennem, amivel az emberek világa fölé helyezem magamat, másfelől a megnevezés, vagy a viszonyulás sokkal inkább érzelmi jellegű. Nem a tudásbeli különbségre utal, sokkal inkább az aggódásra, amit mint mentor érzek. Vagy talán mint apa. Valahol a gyermekeimnek is tekintem az angyalokat, akiket a születésük óta figyelek, egyengetem az útjukat. A magaménak érzem a kudarcaikat, ahogyan nekem is erősnek kellett lennem, amikor a két McCaine lány szülei odavesztek. Nem akartam beavatkozni akkor sem, hiszen megtehettem volna, hogy már akkor a színre lépek, s magamhoz veszem őket, ám ez nem így működik. Ha vagyok annyira önző, hogy pusztán sorsok alapján kiszemelek magamnak jelöltetek, akkor nem favorizálhatom egyiket, vagy a másikat jobban. Ám kötődöm hozzájuk, éppen ezért nem tudtam elfogadni, hogy már többen közülük elbuktak, ezért is alkottam meg számukra azt az alternatív lehetőséget, amiben még tovább élhetnek. Talán így mentesítem magamat is az alól, hogy milyen útra akartam terelni őket. Tudom, hogy nem vagyok éppen olyan közvetlen, velük egykorúnak tűnő, mint Uther, de lássuk be, ő volt az én tanítványom, nem pedig fordítva. El is bukott, ahogyan már több angyal. Magamban is kereshetném a hibát, de úgy vélem, hogy én csupán az esélyt adhatom meg, rajtuk múlik, hogy mi lesz a sorsuk. - Áh, szóval nem is az emléket követed? - Jelenek meg mellette csak úgy öltönyben, ahogyan eddig. Minket senki nem lát és hall, tehát nyugodtan diskurálhatunk. Érdekesnek tartom, hogy nem a múltbeli énemet követi, hiszen csak az az entitás mutatja meg, hogy mi történt pontosan. Mindenesetre mellé lépek, és elindulunk a lány után, aki elképzelhetetlenül szép, léptei légiesek, egyértelmű, hogy ő is angyal. Így, hogy csak az emlék általam sem megtapasztalt, sokkal inkább a képzeletem által összerakott, vélt információk alapján épül, tehát közel sem biztos, hogy tényleg itt így történt. A lány tehát visszaér a faluba, betér egy házba, ahonnan kosárban sajtot, és kenyeret hoz, a falubeliek pedig rajongva üdvözlik őt, mint lényegében egy szó szerint földreszállt angyal, a megmentőjüket. Azonban ha Seraphine az én vonásaimra figyel, láthatja, hogy keserűen beharapom az ajkamat, ki tudja, hogy hányszor gondoltam már erre.
Amikor leánynak hív akkor finom, de egyértelműen a rosszféle borzongás szalad végig a tarkómon. Egyáltalán nem tetszik, hogy a szemében csak leány vagyok, vélhetően ezzel együtt mindannyian szörnyen tapasztalatlanok, talán még egyenesen buták is. Ami pedig egy lassan huszonötévesnek, aki elszántan nőként tekint magára és legkevésbé sem butaként erősen sértő lenne, ha... nem egy több száz éves másvilági angyal szájából érkezne a megjegyzés. Így is megzavar, de le tudom nyelni a büszkeségemet, még ha erőltetnem is kell magamat hozzá, bár az érintése segít abban, hogy lenyugtasson. Kicsit ingadozom az egész sors, végzet, és egyéb hangzatos dolgokkal kapcsolatban, hogy hiszek-e benne, jobban hiszek a jelekben, számokban, esélyekben, felkészülésben, kutatásban, de ebben se Vladimir, se az egész küldetés nem éppen partner. Minden kaotikus, nagyon kevés elem van ténylegesen megmagyarázva és rengeteget kell bíznunk és remélnünk. Nem arról van szó, hogy savanyú ember lennék, aki képtelen bízni, csak egyszerűen az életem első húsz évét csak kutatással töltöttem négy fal között, a testvéreimet hajkurászva, csak négy éve "indult be" az életem. Rengeteget fejlődtem, de mindig van még hova. - Béke. - visszhangzom vissza halkan, remélve, hogy igaz, amit mond. Azt hittem, hogy a kérdésem egyértelmű volt és elkezd majd bármilyen okot felhozni, hogy miért is fontos neki a mi világunk békéje, még se így történik. Kissé összevonom a szemöldökömet, amikor azt mondja, hogy megmutat nekem még valamit és a hirtelen változásra a testem azonnal megfeszül, afféle támadóállásban pördülök körbe, hogy felmérjem hol is vagyok. Nagyon gyorsan kiderül, hogy egy emlékben, vélhetően az övében, így ellazulnak kicsit a tagjaim és egyenesen iszom a látványt és minden mozzanatát. A tájat, a kardot, a haját, szakállát, a számomra teljesen idegen csinos angyallány arcát, öltözetét, mindent magamba szippantok azzal együtt, hogyan viselkednek egymással. Az ösztönöm azt súgja, hogy valami történni fog, de nem tudom, hogy a valóságban is minden ilyen baljóslatúvá vált, vagy ezt már csak a férfi emlékei, érzései színezték ki. Mindenesetre amikor elválnak akkor tekintve, hogy Vladot ismerem, él, sértetlen, a megérzésem azt súgja, hogy a lánnyal fog történni valami, így fürgén elindulok a nyomában. Nem kellene lopakodnom vagy könnyen járnom, kétlem, hogy bárki látna, megérezne, hiszen egy emlék, inkább csak ösztönösen jön az akrobata mivoltomból, hogy osongálva haladok sietősen, bámulva a lányt. - Mit kell látnom? Mi fog történni vele? - suttogom a kérdést, ha ott van mellettem az "igazi" Vladimir akkor neki, ha nincs, akkor csak magam elé, sejtve, hogy perceken belül úgy is kiderül. Volt már dolgom emlékekkel, főleg Merengőn keresztül, így az se lep meg, ha ugrunk egy picit az időben a lényegre térve, de azért pásztázom a környezetet, mintha lenne esély arra, hogy valamit korábban észreveszek, hogy megváltoztathatom majd a vélhetően tragikus kimenetelt. Az eszem tudja, hogy úgy se, de a szívemnek erről más a véleménye, mint mindig.
- Ez nem holmi szerencsejáték, leány. Ha azt mondom, hogy semmi, akkor megpróbálnátok? Ha azt mondanám, hogy csak így tovább, akkor meg elbízzátok magatokat. Nem, én azt mondom, esélytőll függetlenül meg kell próbálnotok, nem is a saját, a szeretteteitek védelme érdekében. Nincs más út. - Az elején talán egy kicsit rádörrenek, de lássuk be, nem szoktam így az angyalokkal négyszemközt beszélni. Nem merülnek fel egyéni kételyek, ha csak nem Gillanről van szó. Az érintésem inkább atyai, támogató, olyanhoz hasonlatos, amit a keresztély mugli mitológiai is említ az angyalok tekintetében. Végtelen megnyugvást okoz, érzelmileg próbál kiegyensúlyozni. Angyalnak lenni azt is jelenti, hogy hatással vagyunk másokra, ugyanakkor nem szoktam gyakorta élni az érintés varázsával, mert inkább az eszmék fontosak. Sadie esetében természetesen másról van szó, hát én is elcsábulhatok, nem vagyok fából. Seraphine, bár eddig nem mondta ki, még önmagában is kétkedik, más módon, mint az Olivander lány, aki csupán szkeptikus. Nem az volt a cél, hogy megalázzam a kérdését illetően, de alaposan meg van szeppenve, hogy választ kapott. - Ez csupán egy lehetséges jövő volt. Uther esetén más volt a motiváció. Ott a hatalomvágy, a kiteljesedés, az enyém pedig a béke, és annak az illetően a megállítása, aki ezt tette. Most, hogy tudod, hogy mi történhet, azt is kész vagyok megmutatni, mi indította el ezt az egészet. - Seraphine ezúttal teljesen máshol találja magát, és még én sem vagyok ott a közelében. Engem lát, hosszú hajjal, lényegesen nagyobb szakállal, a hátamon karddal, ahogyan egy fiatal, gyönyörű angyallánytól búcsúzik el, vidám pillanatok közepette. Egy aprócska falu a helyszín, amolyan délutánra járhat az idő. Én lóra pattanok, míg a másik angyal visszatér a faluba, ahol halandók veszik körül, szeretik, lényegében istenítik. A két angyal kapcsolata egyértelműen testvéri! Ugyanakkor a lenyugvó nap fényében van valami baljóslatú, még a madarak is ösztönösen felreppennek, mintha már előre éreznék, hogy valami borzalmas fog történni.
A kérdésem az én fejemben nagyon is jogos, bár a válaszára akkor is számítanom kellett. Soha nem jelezte, hogy velünk tartana, soha nem vett részt semmilyen összjátékban, de azért... reménykedni szabad és egy kérdést megért. Látom, vagy inkább remélem, hogy a válasza őszinte és ő sem tud többet, így csak bólintok egy halk sóhajjal. Magabiztos vagyok-e abban, hogy képesek vagyunk megmenteni világot, hogy elég hatalommal rendelkezünk? Egyáltalán nem. Ma már elmondhatom, hogy rengeteg kalandnak voltam a része, sokszor voltam elveszett, sokszor múlt minden csak egy hajszálon, aprónak tűnő döntéseken, de soha nem adtam fel. Most sem fogom, viszont ez az egész egy egészen más világ a korábbi megpróbáltatásokhoz képest. Egy egész világot leigázó gonosz... - Sokszor próbáltál előre tekinteni? Mennyi esélyünk van egészen pontosan a győzelemre? - teszem fel a kérdést, bár az az igazság, hogy az eszemnek szüksége van esélyekre, információkra, de a szívem azt sikoltja, hogy ne! Ne kérdezz ilyet! Nem akarod hallani! Ahogy a vállamhoz ér kissé megrezzenek, igen kevés kapocs alakult ki eddig közöttünk, most először vagyunk talán kettesben, most először kért fel, hogy függetlenül csináljak valamit a többiektől. A magas, sármos férfi érintése annak ellenére is megbizserget, hogy a szívem egyetlen egy személyért dobog. Követem a pillantását, amerre fordít és a kirajzolódó képtől a reszketés egészen a csontjaim mélyére hatol. Uther arra használta volna a konstellációt, hogy mindenkit feláldozzon a saját érdekében? Mintha Gilly minden bizalmatlansága és kételye testesülne meg egyenesen a szemeim előtt és néhány pillanat erejéig nem igazán sikerül megtalálnom a hangomat. Csak földbegyökerezett lábakkal, szinte sután hallgatom a szavait, elszégyellve, hogy valaha kimondtam azt, hogy készen állok bármire. Az, hogy ezt az egészet megmutatta nekem őszinteségre, nyíltságra vall, de a belső Lioneah-m és Gilly-m nem hagyja, hogy ne kérdezzek vissza. - Uther feláldozta az angyalait, elárulta őket és az egész világot. Honnan tudjuk biztosan, hogy veled nem történik ez meg? Hogy számítunk neked ennyire? Mi és a világunk sorsa? - kérdezem, hiszen olyan képességekkel bír, hogy talán egészen egyszerűen tovább is tudna lépni innen, a néha felbukkanó térkapukon keresztül vagy azokon a hasadásokon, amiket a minisztérium olyan lelkesen rejteget, vagy csak... pusztán a képességeivel, amivel rendelkezik. Nem tudom pontosan milyen válaszra, milyen biztosítékra vagy bizonyítékra várok, de talán valamilyen emberi oldalára és kötődésre, hiszen minket mindannyiunkat főként a szeretteink motiválnak arra, hogy ne meneküljünk el, ne adjuk fel. Most, hogy láttam azt a képsort egészen elfelejtem, hogy az elveszett társaink emlékei miatt aggódtam még néhány pillanattal ezelőtt. A tekintetemben szinte újra és újra felvillan a felcsapó tűz és szenvedés képe, mintha belém égett volna örökre.
Meglepetten konstatálom, hogy olyat kérdez, amire eddig még nem volt példa, tudomásom szerint Uther idejében sem kérdezett rá erre, pedig ez aztán igazán fontos. Kicsit el is nyílik az ajkam, amolyan elégedett mosolyra. Lehet, hogy végre kezd összeállni a végleges csapat? Ugyanakkor megrázom a fejemet. - Okos felvetés, de a válasz; nem. Amikor belenéztem abba, hogy mikor várható a Jégnász Konstelláció, elég sok minden volt ködös, ám ez tiszta. Én nem fogok az oldalatokon harcolni. Hogy mi lesz az oka, azt még én sem tudom. - Vonom meg a vállamat, hiszen simán elképzelhető, hogy meghalok addig, de az is elképzelhető, hogy más oka lesz annak, hogy nem avatkozhatok bele. Bár tudnám, hogy mit is mondjak a sötét angyalnak, de itt és most nincsen érdemi válaszom. - Eredetileg félre is siklott volna. Uther szintén ismerte a jégnász konstellációt, de ott valahogy máshogy sült volna el a dolog. - Mivel még mindig mellette állok, megérintem a vállát, hogy oldalt fordítsam a tekintetét, mire egy látomás sejlik fel a teremben. Egy általa maximum hallomásból ismert hollóhátas, Uther van Horne áll egy pentegramma közepén, amelynek öt csúcsában egy-egy angyal, nyakukban furcsa amulett. Mind a hatan valamit mormolnak, amire az amuletteken keresztül a sötét varázsló kiszívja az erejüket, s mágikus futótüzeket indít a szélrózsa minden irányába. Az öt angyal lényegében lángoló tűzförgeteggé válik, ezzel egyidőben a futútüzek szétszaladnak, Seraphine még hallani is véli a több millió ember sikolyát, ahogyan Uther átlépi a halhatatlanság küszöbét a sok megszerzett léleknek köszönhetően. - Bármire? Ne feledd Halálangyal, sokan mondták már azt, hogy bármire, és a legtöbben még maguknak is csalódást okoztak. Sose becsüld le a sötét varázslat hatalmát, mert úgy jársz, mint, akiket a szesztilalom idejére küldtél. - Ismét rébuszokban beszélek, de talán lassan megérti, itt nem elég az erő, s a bátorság. Mindaz, ami előtt állnak, nos elképzelhetetlen fenyegetést jelent. Az angyalok sorsa az, hogy szembenézzenek a félelmükkel. Én pedig nem lehetek mellettük.
Én hiszek az útban, ami formált engem, a hatalmas pofonokban, fájdalmas tragédiákban, sikerekben és bukásokban, csak... A Halál angyala a hónapok alatt szinte éppen annyira a lényemmé vált, mint az Ereklyevadász. Talán csak a természetes (és gyakran természetellenesnek titulált) képességeim miatt, mintha afféle bolygóegyüttes került volna a helyére vele. Segített elfogadni magam és a képességeimet. - Akármi is legyen, amire szükségünk van, nagyon remélem, hogy a kellő pillanatban megmutatkozik. - teszem hozzá, kicsit még látszik, hogy folytatódik a csendes-agyalós folyamat. Hiszen az eddigi aspektusommal se sikerült összedolgoznom senkivel, nem is nagyon mutatkozott meg csak abban, hogy felerősítette, amire eddig is képes voltam. Talán tényleg ez a lényeg, talán a következő is éppen ilyen természetesen simul majd a kezembe. - Idő... - visszhangzom, és egy gondolatot, illetve nem is egyet felébreszt bennem ezzel. Nem csak azt, hogy a kísértetvadászok is visszanyúlnak időben, hogy a lelkekhez forduljanak - vagy elűzzék őket -, de az is, hogy Vladimirnak is nagy hatalma van, aminek úgy tűnik az idő manipulálása is része. - Amikor el jön a nagy csata, te is mellettünk fogsz állni? Harcolhatsz majd az oldalunkon? - bukik ki a kérdés, nem is tudom, hogy pontosan miért ilyen formában. Mintha ennek az egésznek meglenne a koreográfiára, a saját szabályai, aminek nem minden részével vagyunk tisztában és ami még változik is. Hiszen az ép ész azt diktálná, hogy az angyal végig velünk maradjon, ő is megtegyen mindent azért, hogy győzzünk, még is mindig csak mentorként, nem "csapattagként" viselkedik. - Köszönöm. Azt hiszem. - fordítom le a tekintetem a vérző tenyeremre és a gömbökre magam előtt. Azt hiszem az, hogy a családtagjaik meggyászolhatják őket segít abban, hogy megcsináljam ezt az egészet. Persze így is nehéz lesz előadni az angyaltársaimnak, hogy mi történt velük, hova tűntek, hogy nem teljesen halottak, csak számunkra. Odafordítom a csuklómat, hogy a cseppek elinduljanak a levegőben és életre keljen a mágia. Az egész testem pezseg, elbűvölten bámulom a jelenetet, visszafojtott lélegzettel. Talán embertelen hosszan tartom vissza, mert egészen addig, míg fel nem emelkednek a golyók majd bele nem csapódnak a képbe és meg nem látom az ismerős arcokat szinte elfelejtek levegőt venni. A kezem először ösztönösen előrenyújtom, hogy megérintsem a festményt, Hellát, Autumnot, Aspasiát, aztán amikor észreveszem, hogy éppen a vérző kezemmel nyúltam előre és kissé még össze is véreztem egy-két cseppel a padlót, de még a képet is, gyorsan visszahúzom. A számhoz emelem, hogy a kis sebre tegyem az ajkaimat és a nyálammal elállítsam a vérzést és összehúzzam őket, mielőtt bármi újat mondanék. Amikor begyógyul előveszem a pálcám, hogy feltakarítsam a vért, képtelen lennék csak úgy otthagyni a koszt és tovább beszélgetni. - Hidd el, hogy készen állok bármilyen küzdelemre annak érdekében, hogy a világunknak ne kelljen átélnie semmilyen szörnyűséges csapást. Csak remélem elegek leszünk. Számban, erőben, mindenben. - fordulok felé, majd harapok lágyan az ajkamba, kicsit megingatva a fejem. Az ex-angyalok új életet kezdenek, ami jobb a halálnál, de nem mondom, hogy nem őrülnék bele abba, ha egycsapásra elveszíteném a testvéreimet, szeretteimet, és egy új helyen ébrednék fel. - Nem emlékeznek az itteni életükre, ugye? Különben életük végéig gyászolnák ők is azokat, akiket el kellett hagyniuk. A festményen... boldognak tűnnek... - bukik ki a felvetés, amikor visszaszalad Vladról a festményre a tekintetem.
Türelmesen várakozom, amíg megpróbálja felfogni, hogy ki is lehet ő. Lényegében egy túlélő, azokkal szemben, akik végülis elbuktak, és már nem is tudnak szembenézni a sötét angyallal. Mondhatnánk, hogy az odavezető út is fontos, de ebben az esetben azt hiszem semmit sem számít. Csak a nyers erő, és a furfang fog dönteni, hogy a világunk elbukik, vagy néhány – még magában is bizonytalan – angyali lény menti meg. – Nem muszáj címkékeket alkotni. Ezek csupán mágiaágak, s aki tehetséges, ugyanakkor szerencsés, az mindegy, hogy miben jó. Lehet, hogy amikor majd szembekerülsz vele, olyan hatalmat használsz, amit most még nem is ismersz. – Felelem végül lassan, szinte szótagolva, mint aki mellette áll, hiszen nem akarom megijeszteni. Bármennyire is furcsának tűnhet abban az összefüggésben, hogy van egy lányom, az angyalokat is a gyermekeimnek tekintem, noha közel egy korúak Sadie-vel. A kor azt hiszem csak egy jelző, aminek nem sok jelentősége van. – Vagy éppen az idő. – Biccentek, hiszen igaza van, ahány mitológia, annyiféle módon jelzik az ötödik elemet, ami egyébként nem erősebb, mint a többi, inkább valahol középen helyezkedik el, így egyik sem létezhet a többi nélkül. Remélhetőleg ez az ötösfogat angyalokra is érvényes most már, s bízom benne, hogy nem lesz szükség új toborzó munkára. – Abból a pillanatból emeltem ki őket, mielőtt a múltba indultak volna, netán másik világba, ahol elbuktak, meghaltak. A testüket így meg lehetett találni, s eltemetni, legalábbis annak másolatát. A lelkük azonban átlépett abba a végső valóságba, abba a párhuzamos multiverzumba, amelyben megkapták azt a jutalmat, amit érdemeltek, csak mert megpróbálták. – Nem éppen kegyes dolog, de mégis hiszem azt, hogy az angyali mitológiából építkezve helyesen jártam el. Itt ezen a földön többek között a kereszténység is merít egy olyan mennyei királyság eszméjéből, amit az elbukott angyalok most megtapasztaltak. Ahogyan Seraphine megsebzi magát, a vér szinte önálló életre kel, a vércseppek dacolva a gravicációval, felemelkednek, málnaöntetszerűen burkolják be a golyókat. Azokat a golyókat, amik így az eddigi lebegést feladva nekicsapódnak a festménynek, s eltűnnek benne. A mozgó kép így megváltozik, s egy mugli fénykép veszi át a helyét, a szesztilalom idején játszódó bál, ahol a csoportképen immár Seraphine a korábbi angyalokat, többek között Hellát és Autumn alakját is felfedezheti. – Nos, akkor ezzel végeztünk is. Remélhetőleg Te sikeresen eljutsz majd a célig. – Nem kérdezek most ismét, hagyom, hogy mérlegeljen a hallottakat, s hogy elúttal egyedül volt kénytelen boldogulni. Küszöbön áll a szférák újraelosztása, de ha jobban belegondolunk, ő már most itt van, lényegében választhat.
Nem akarok tiszteletlen lenni, azaz nem szándékosan, szóval nyilvánvalóan figyelemmel hallgatom a válaszát, próbálom megérteni, követni. Habár én is jártam már más idő és térsíkon már talán fél tucatszor is, akkor sincs mögöttem ugyanannyi év, mint mögötte, soha nem is lesz. Lehet, hogy emberekhez mérve hosszabb életem lesz, nekem is és Graysonnak is, de ez is töredéke lesz, mint az angyalnak. Azaz... gondolom, hogy a szárnyakkal ilyesmi nem jön. - Nem volt olyan egyszerű út eljutnom odáig, hogy a Halál Angyalának megnevezése ne töltsön el pánikkal, de ezek szerint innentől nem is vagyok az? Akkor mi vagyok? Ki vagyok? - kérdezem, bár minden szavammal egyre halkabb a hangom, a végét már egészen motyogom magamnak. Annyi magabiztosságot szereztem a kísértetvadász képességemmel és a vámpírságommal kapcsolatban, mióta a Halál Angyala lettem, mintha minden a helyére került volna, a mások számára láthatatlan, tapinthatatlan energiák már nem ijesztenek, rájuk hangolódom, használom, amire képes vagyok. Nem mondja ki, hogy meghaltak volna, csak azt, hogy nem alkalmasak a küldetésre, ami sokkal jobban hangzik és sokkal jobban el is tudom fogadni. Egy hegyomlás szalad le a mellkasomról, hiszen az imént éppen arra utalt, hogy végleg elvesztek, de mégse. Hella képtelen volt rugalmasságra, csapatmunkára, kommunikációra, Autumn pedig afféle bátortalan kislány volt, a koránál sokkal, sokkal fiatalabbnak tűnt, szinte gyereknek. A gömbökön az ismerős arcok egyszerre nyugtatnak meg és szárítják ki a számat, ez olyan szintű mágia, ami idegen, bámulatos, de ijesztő is. Hiszen hosszú, hosszú évekig csak könyvekből ismertem meg a világot, mindig az volt az első lépés, hogy kutatáson keresztül készültem fel, ez pedig egy nagyon nagy váltás az ismeretlenbe. A mellkasom feszülten emelkedik és süllyed, ahogy figyelem a bűbájt, ami képet vet az idő folyamáról. - Az öt elem, tűz, víz, levegő, föld és... éter? - kérdezek vissza, hiszen az ötödik problémásabb, van, aki energiának nevezi, van, aki... szeretetnek..., van, aki a fényt és a sötétséget vonja be, mint a nimfák alfajai, van, aki a kínaiak tűz, víz, fa, fém, föld elosztását alkalmazza. A feszültség a mellkasomban és a gyors szívdobogásom mellé az ereim is táncra kelnek, ahogy közeledek a gömbökhöz és lesandítok a csuklómra. Nem ódzkodom a vérmágiától, azt hiszem sose tettem, de azok után, hogy kísértetvadászság után vámpír lettem, majd a Halál angyala, minden mágia inkább csak eszköznek tűnik, semmi sem jónak vagy rossznak. Ha tényleg csak a véremre van szükség ahhoz, hogy mindenki a helyére kerüljön és új életet kezdjenek... - És a családjaik? Ha mindenkit kiemeltél egy ponton, akkor onnantól fogják azt hinni, hogy meghaltak? Nem akarok... nem akarok családtagoknak fájdalmat okozni, senkinek se akarok fájdalmat okozni. - dobban egy nagyot a szívem a mellkasomban, ahogy átjár a gyász, amit a szüleink elvesztésekor éreztem és amit akkor, amikor azt hittük, hogy Sasha meghalt. Szükségem van még egy mély levegővételre, talán abban reménykedem, hogy azt mondja, hogy a varázslathoz emlékmódosítás is társul és talán a szeretteik valamilyen más történetet kapnak, de ez is elképesztő átverésnek tűnik velük szemben. Végül ahelyett, hogy a boszorkány késemmel sebezném meg magamat, az arcom elváltozik, a fogaim kiélesednek és kissé hezitálva, de belemélyesztem a csuklómba, hogy kiserkenjen a vérem.
-Nem, ez nem sorsolás kérdése. Nézd, Seraphine. A fekete szárnyakat már nem veszem vissza, de újra kell gondolnunk, hogy ha eljön a végső összecsapás ideje, akkor hogyan, miként tudtok vele szembeszállni. A mágiáknak nem csupán egyféle kategorizálási módszertana létezik. – Úgy vélem, hogy akár el is mondhatom most, nem érzem, hogy duplán kell beszélnem, pedig amikor majd ismét teljes lesz a létszám, akkor eléjük kell tárni, hogy mire gondoltam. – Ők ketten egy olyan küldetésre indultak, amelyből sajnos az derült ki, amit már sejtettem egy ideje. Nincsenek felkészülve lelkileg, és nem is lesznek. Talán én tévedtem. – Ingatom a fejemet, hiszen amint mondtam, több ilyen jelöltem volt már a közel húsz év során, amióta ezt nézegetem, de most már nem szándékozom variálni, hiszen telnek a hónapok, a jégnász már nagyon közel, lassan mindent egy lapra kell feltennem. Azt nem mondom ki, hogy meghaltak, ahogyan annak idején Eileen vagy Ruth sem. A bukás nem csupán a halált jelenti. Egyszerűen annak lezárását, hogy ha majd a sötét angyallal kell szembenézni, az esélye akkor és ott, nulla, zéró, hogy győzne. Ahogyan nézegeti a gömböket, megtalálja rajta nem csak a két bukott angyalt, de Aspasiát is, tehát már őt is kiragadtam az idejéből. – Azért, mert az idő nem lineáris. Folyóként tekintünk rá, amely olykor kilép a medréből, alternatív ágat hozva létre, máskor pedig visszatér az eredeti útvonalra. Néha pedig körbeér, örökös ciklust alkotva. A te fejedben Aspasia meghalt, mert így emlékszel rá, azonban az ő valósága az, hogy a halála előtti pillanatban a lelke utazott egy olyan világba, amelyből nincs visszatérés. – Miközben ezt magyarázom, ténylegesen megjelenik egy mágikus animáció a kettőnk közötti térben, csupán a folyót egy aranylón csordogáló ér szimbolizálja, leágazásokat is képezve önmagából. – Pedig itt lesz az ideje. Az öt elem lesz az aspektusotok, és Fryderikáért is küldettem, a szabadságának vége. Úton van haza. Most pedig tudod, hogy mit kell tenned. – És Seraphine érzi is, hogy a csuklójában folydogáló vér mintha forrósággal töltené el, lehetséges, hogy meg kell sebeznie magát, azzal tudja aktiválni a golyókat. Hogy ezután mi történik, az persze még most nem derül ki..
Nincs meg az a fajta igazi bizalom, amit egy társam felé érezhetnék, de első lépésnek az, hogy elhittem neki a fenyegetés valósságát és hogy képesek lehetünk megmenteni lényegében a világot, elégnek kell, hogy legyen. Furcsán érint, hogy teljesen egyedül vagyok, az esetek nagy részében ilyenkor szoktam megütni a bokámat, de végül is ez afféle főhadiszállás és tegyük fel, hogy Vlad nem várna tőlem el semmi olyasmit, amiben ott hagynám a fogam egyes egyedül. Hiszen a legtöbb órája és tanítása arra alapult, hogy dolgozzunk össze, hogy az aspektusaink is ötvözni lehet, bár én ezt még mindig nem igazán tapasztaltam. Pedig nem érzem úgy, hogy én lennék a legrosszabb közöttünk, még is a többiek sokkal többször, eredményesebben alkottak új mágiákat. Lehet azért, mert a halál, nos, nem a legbarátságosabb aspektus és nem is igazán fogad el kompromisszumokat, ha valakinek eljött az ideje, akkor vége a történetnek. Vagy még sem...? - Hogy érted, hogy újra kell gondolni, ez újra... sorsolható...? - kérdezek vissza, kissé zavarodottan, a szőke szemöldököm ívesen szökkel fel, miközben szemügyre veszem a festményeket is. Már éppen azon lennék, hogy felemeljem a kezem és elvarázsoltan hozzáérjek a mozgó festmény vásznához, amikor belefagyok a mozdulatban. - Elbukott? Hogy érted, hogy elbukott? - kérdezek, de ezúttal a tekintetemben már nincs lágyság, nincsen türelem, csak egy csipetnyi kétségbeesés. Az nem lehet... Aspasia után Hella és Autumn is... Valaki vadássza az angyalokat, nem elég, hogy ki tudja mikor eljön a világvége, amit meg kell akadályoznunk, de még addig se jutunk el élve? Beleharapok az alsó ajkamba, bámulok a szemeibe és ameddig ki nem mondja konkrétan, hogy meghaltak, addig szinte nem vagyok hajlandó elfogadni a tényt. Persze minden szóval egyre inkább erre utal, de valahogy szükségem van az egyenesbeszédre a rébuszok helyett, hiszen nem könnyű dolgokról beszélünk. Habár Hollóhátas vagyok, nem tartom magam különösebben kiemelkedően intelligensnek, nem csak szerénységből, vannak nálam sokkal okosabbak. Így nem csoda, hogy elsőre kell néhány pillanat, amíg emésztem a hallottakat és amíg a gömböket vizsgálom, meg sem szólalok. Az ismerős arcokat keresem, azt, hogy ezek a gömbök rejtik-e a mindenekelőtti Autumnot és Hellát, de addig nem nyugszom, míg meg nem találom azt, akit már korábban elvesztettünk. - Aspasia, ő is itt van? Hogy lehetsz képes kiragadni valakit következmények nélkül, nincsen semmilyen hatással a mi időnkre ez? - kérdezem, pedig szívem szerint inkább azt kérdezném, hogy ha ilyen hatalma van, akkor miért nem megvédte őket, miért veszítettük el immár majdnem az angyalok felének az életét. Egy halvány pillanatig látszik, ahogy megremeg a kezem, egyáltalán nem békéltem meg a halálom lehetőségével, ahogy a világvége lehetőségével sem, így nagyon nehéz nyugodtan maradnom. Sírni ugyan nem vagyok hajlandó, de még is csak jó nagy gombóc szorul a torkomra, hiszen lényegében most közölte, hogy két további társunk halott. - Nem tudom mit vársz tőlem. A lelkekkel, szellemekkel tudok beszélni és sokat fejlődött a hatalmam azóta, hogy a Halál angyala lettem, de ez... semmi ilyesmi még soha nem mutatkozott meg. Még ötvöznöm se sikerült az erőmet senkivel igazán. - remeg meg a szám egy kicsit, szeretnék segíteni, új esélyt adni az elbukott társaimnak, ahogy mondta, de hogyan? A festmény előttem gyanús, az ösztöneim azt súgják, hogy amit jelképez az az idő, az a világ az, amit meg kellene céloznom, de a hogyan még nagyon nem tisztult ki.
Amióta kitaláltam, és megosztottam Utherrel az elképzeléseimet a sötétség angyalairól, mindig voltak olyan tanítványok, akik szkeptikusan, kétkedve fogadták a részleteket. Sosem állt szándékomban bárkit meggyőzni. Olyan angyalokra van szükség, akik átlátják, és felvállalják, hogy mi a sorsuk, ugyanakkor mit tehetnek azért, hogy meg tudjuk állítani azt, aki majd mindent elpusztít, romba dönt. Felpillantok, s intek, hogy jőjjön nyugodtan közelebb, a terem pedig nagyon jól látja, ezúttal úgy van berendezve, hogy ismét akad tennivaló. Nem próba, most ténylegesen azért hivattam, méghozzá a többiektől függetlenül, mert az ő képességeire van itt szükség. Ha megérintene, abból sem lenne gond, egyszerre vagyok a mentoruk, s akár az apjuk is. Hiszen mind elveszett, előre láttam a sorsukat, hogy így lesz. Szükségünk van egymásra! – Ismét fontos mérföldkőhöz érkezett a történetünk. A hét angyal aspektusai.. Immár nem állja meg a helyét, újra kell gondolnunk, hogyan is tovább. Le kell fednünk a mágiaágakat, a szférákat, ám ahogyan egyszer már a tanítványom által életre hívott formáció elbukott, úgy nálatok is megvan erre az esély. – ha a halálangyal megnézi a festményt, most mintha valami zene indulna el rajta, s a bálozók mozgásba lendülnek, de nem fedezhet fel rajta senki ismerőst. Talán pont ezért van itt, hogy mindez változzon. – Sosem akartam öncélúan kiragadni senkit az életéből, mindenki számára saját döntés volt. Ám aki elbukott, legyen szó most a természet és a szerelem angyalról is, meg kell találnom számukra azt, hogyan is kárpótolhatom őket. – Ez itt fontos információ, hiszen nyilvánvaló lehet Seraphine számára, hogy Hella és Autumn halott. Hogy miért, azt talán majd megbeszélhetjük, ha kiváncsi, de lehet, hogy csak érintőlegesen fogjuk megtárgyalni. Nem élhetünk ugyanis a múltban, mi nem. Ám számukra talán megadhatjuk. – Ahhoz, hogy megértsük a jövőt, gyakorta a múltban kell járnunk. Ám úgy döntöttem, hogy azok számára, akik legalább megpróbálták, megadom a boldog befejezést. A megismerkedésünk előtti pillanatból ragadtam el őket, hogy ne váljanak angyalokká. Ám nincsen számukra hely ebben a világban. Ebben nem, de egy másikban igen. – Ha Seraphine szemügyre veszi a gömböket, föléjük nézve egy-egy arcot pillant meg, olyanokat is, akiket ismer, s olyat is, akit nem. Nagyjából vele egykorú lányokét. – A te feladatod az, hogy a halált életté változtasd. – Biccentek a golyók, és a kép felé. Nem mondok semmit többet, csupán felállok a székből, mellé lépek, vagy még inkább mögé, hogy kiváncsian várjak arra, hogyan is oldja meg az embert, még inkább angyalt próbáló feladatot.
Nem mondom, hogy ne lennének kérdéseim, vagy akár kételyeim. Nem Gilly az egyetlen, aki néhány részlettel nincsen kibékülve, a különbség talán csak annyi, hogy én elkezdtem hinni a szavaiban, abban, hogy tényleg hősök lehetünk, hogy tényleg rajtunk múlik, hogy a világunk elpusztul-e az összes szerettünkkel egyetemben. Ha ez igaz, ha csak egy szemernyi esélye van annak, hogy igaz, akkor én nem fogok elszaladni, nem fogom feladni, nem fogom reszketve várni a véget. Próbálom tovább élni az életemet, hiszen az egész küldetésünknek titokban kell zajlania és ezt én be is tartottam, valóban nem mondtam el senkinek, a páromnak se, mégha úgy sejtem is, hogy más bukott már le, akkor se. Mondhatni tartom magam a szabályokhoz és teljesen elszeparálom az életemben a különböző feladatokra szánt időt, a minisztériumot, az iskolát, a magánéletemet és ezt a titkos angyali létet. Belépve puhán előrelépek keresve Vladot, de még sem köszönök hangosan, ahogy nem is igazán kopogtattam. Az éjszakák ilyen hatással vannak rám, hangtalanul közlekedek, észrevétlenül, mint a halál. Vagy csak egyszerűen túlságosan jó akrobata vagyok, ki tudja. Mivel nem volt semmi olyan konkrétum a levélben, hogy bevetésre érkeznék, nincs is rajtam semmilyen különleges felszerelés és még a ruhám se az auror kiképzésről megszokott egyenruha, hanem csak egy fehér pántos blúz szűk fekete nadrággal. Látom, hogy a gondolataiba mélyed, bár ettől függetlenül gondolom érzékeli a jelenlétemet, még némán is. Ösztönösen bennem van, hogy előrelépjek, megérintsem, még a mozdulat is elindul, de megtorpanok és visszaejtem a kezem, hiszen olyan butaságnak tűnik egy többszáz éves angyalhoz aggódva odalépni és megkérdezni, hogy mi a baj, ugye? Biztosan nem azért hívott, mert egy baráti ölelés vagy támogatás hiányzik neki, bár lehet, hogy az angyalok közül erre tényleg én lennék a legalkalmasabb, attól még abszurdum. A szemem átsiklik a festményre, egy ereklyevadász kíváncsiságával mérem fel, hogy vajon történelmi pillanatot ábrázol, olvashattam-e róla, ismerősek-e az arcok a könyvekből vagy éppen a korábbi kalandjainkból, mint visszatérő szereplők. - Miért hívtál? Csak engem? - kérdezem, de nem akaratos vagy számonkérő a hangom, egészen türelmesen és fürkészően. Nem akarom sarokba szorítani, úgy csinálni, mintha kikérdezném, amúgy sem lehet, amire akar válaszol, amire nem, arra nem. A tekintetem újra visszatér a gömbökhöz és a festményhez, ezúttal azt keresem, hogy lányok vannak-e rajta, heten, esetleg nyolcan vannak-e és kissé felvonom íves, szőke szemöldökömet, hogy félig felé, félig pedig abba az irányba pillantsak. - Ez új, az előző angyalok? Hogy lehet, hogy Jessamine-nal találkoztunk abban a másik világban, sokkal idősebben, akit Lioneah-val együtt válogatott be Uther? Tényleg ő volt az, tényleg valóság volt egyáltalán az a hely, vagy csak egy újabb szimuláció? - teszem ezeket a kérdéseket azért fel, mert ez azóta sem hagy nyugodni. A testem közben akaratlanul is megindul a mozgás felé, semmihez sem érek, de közelebbről szemügyre akarok venni mindent, a festményt és a gömböket is. Rettenetes kaland volt, őrülettel és halállal teli, talán jobban örülnék annak, ha azt mondaná, hogy minden csak az elméjének szüleménye volt, egy történet, és egyetlen gyerek sem szenvedte el azt, amit láttunk. Nem teszek fel több kérdést, amúgy is gondterheltnek tűnt, bár nyilvánvalóan már is forognak a kerekeim arról, hogy ha korábban is voltak angyalok, akár évszázadokkal korábban is, akkor ott ki lehetett a nagy ellenség vagy ugyanaz, mint a miénk? Lehet, hogy a korábbiak csak késleltették a bajt, de mi lezárhatjuk véglegesen ezt a történetet? Vagy így... vagy úgy...?
Hetekkel az árvaházas incidens után hivatom a halál angyalát, s biztosan foglalkoztatja, hogy miért őt egyedül. A meghívó rövid, és nem sejtet semmi jót. Kliséktől mentesen sötét, esti órára időzítem a magánórát, találkát, hívjuk ezt bárminek is. A birtok is csendes, hiszen egyébként is ritkán jár erre bárki az angyalokon, vagy Sadie-n kívül, most még a szellemszolgák sem láthatóak. Nem kell kopogtatni, mert amint a szőke lány közelebb ér, az ajtó magától kitárul, s átléphet a hatalmas méretű fogadószobába, amelyben az első szimulációjuk is történt. Én magam egy trónszerű karosszékben foglalok helyet, kissé a gondolataimba mélyedve, de látszik, nagyon nincsen jó kedvem. Angyali hófehér szárnyaim most rejtve, nincsen rájuk szükségem. Ami újdonság lehet a lány szemében, hogy a falon egy új kép foglal helyet, nagyjából a múlt század elejei, szesztilalom idején játszódó maszkabált ábrázol, amin varázslatos mivoltát mutatva mászkálnak a kép alakjai, olykor viszont mintha összeállnának egy láthatatlan fotós kedvéért. A kép előtt hét vöröslő kis gömb, olykor fellebegednek a földről, és egymás körül kezdenek keringeni, de nem tudni, hogy ezek a jégnász konstellációt jelképzik, vagy valami mást. Mindenesetre várakozom, hogy közelebb lépjen, végülis az érkezőnek kell köszönnie. Ez a Seraphine ritka egy angyal, a huga volt az egyetlen, aki az előző generációt túlélte, s most már ketten vannak, akik szembeszállhatnak a hamarosan feltűnő, világégető angyallal szemben. Hogy vajon eljutnak odáig? Vagy ők is az elmúlt angyalokhoz csatlakoznak majd..? Azt az idő eldönti.
Teljesen máshogyan viselkedünk, gesztikulálunk mi angyalok, mint a halandó emberek. Az öröklét bizony türelmessé, tünődővé tesz. Karbafonom a kezemet s csupán aprót rántok a vállamon. A lányom vélhetően sokkal közelebb áll az emberekhez, mint én, mert csak félig angyal, meg hát az eredeti álcája, az a félkoboldos maszk túl sokáig rajta lehetett, amit még most is érzek az auráján, ez tette ennyire kétkedővé. Ráadásul egy szinte isteni származású gázlény az anyja, nem csoda, ha ennyire szeszélyes. Remélhetőleg most már lényegesen több időt tudunk együtt tölteni, mert igenis szeretném, ha egyszer majd olyan nagy tetteket tudna véghezvinni, mint a nagynénje, akiről a nevét is kapta. - Oh, a félelem nem a mi sajátunk lányom. Akkor is megtörténhet az, hogy valaki hátbaszúr, ha ez az aggódás kíséri végig az életünket. Még csak tenni sem kell ellene. Aki meg tudja tenni, az megtalálja a módját, feloldja a kiskapukat. Nem élhetsz örökké rettegésben, gyanakvásban. Mindig az aktuális percre gondolj, éldd meg, csak így van értelme. Mint én most! - Sóhajtok fel, s őszintén elmosolyodom, egy ölelést még kap, hiszen én aztán az örök rejtélyességem mellett mindig is támogató voltam, legyen szó a világ bajairól, vagy éppen az angyalok tanításáról. Nem csoda, hogy egy olyan halandó lánnyal estem szerelembe, aki hozzám hasonlóan a pillanatnak él! - Túlságosan a saját válladra helyezed a világ sorsát. Szép dolog, ha a saját történetednek te vagy a középpontjában, de tegyük fel, mi van, ha hagyod magad sodródni az árral? Építs szövetségeket, találj barátokat, de a saját utatad járd. Minden oly törékeny, mulandó. Merni kell másokra hagyatkozni, most talán éppen rám, de el fog jönni az az idő, amikor te tanítasz másokat, bátorítasz világmegváltó terveket. Higgy másokban, és egyúttal magadban is, csakis ez a kulcs. Már ötszáz éve is ilyen közhelyeket puffogtattunk. - Nevetem el magamat, hogy aztán bólintsak. Megmutatom a szobáját, amihez tartozik egy fürdő rész is. Amíg lemossa magáról az út porát, a láthatatlan szolgákkal készítettek kisebb, de annál laktatóbb vacsorát, mert úgy hiszem, hogy ez az alvás bizony nem csupán pár órás lesz. Pihennie kell, feltöltődni. Én pedig majd vigyázom az álmát, mert most már úgy hiszem, mindig kell lennie egy Vanessa Mantovának.
Hogy várok-e választ Ashtonról a levélre? Magam sem tudom. Egyelőre sejtelmem sincs, hogy meréti-e majd, vagy mérges lesz, amiért leléptem és nem szóltam neki, bár nem volt rá igazán lehetőségem, hiszen gyakorlatilag vittek, előtte pedig bezártak. Utána pedig egyszerűen nem jöhettem vissza és bár ő vállalná, de én mégis úgy érzem nem várhatom el, hogy önkéntes száműzetésbe vonuljon miattam. Az sem biztos, hogy az apám értékelte volna, ha Ashtont is idehívom, hozzá még sem kötődik még csak rokoni szálon meg. Nem lett volna faira kész tények elé állítanom egyiküket sem. Amikor aztán visszatérek a földszintre elmondom az apámnak, ami zavar és eszembe jutot az egyik tanítványát illetően, de mintha őt ez cseppet sem érdekelné, vagy legalábbis láthatóan nem üti szíven. Furcs és igenis meglepő dolog. Én másképp vagyok ezzel a bizalom dologgal. - Tudtad? - lepődöm meg, de csak akkor igazán, amikor az apám tovább beszél és bizony úgy fest, hogy nem csak hogy tudta, de nem is zavarja a dolog, ami pedig teljesen normális lenne. Tanítja ezeket a lányokat és ki tudja, hogy hányan nem bíznak benne közülük. Egy kapcsolat alapja kellene, hogy legyen a bizalom, én legalábbis mindig így gondoltam, és határozottan nehezen osztom a sajátomat. - De nem félsz, hogy elárulnak, netán pont akkor, amikor igazán fontos lenne? - kérdezem, hiába mondja, hogy őt nem zavarja ez akkor is nagyon furcsa nekem. Persze ő idősebb és igazából sejtelmem sincs, hogy milyen élete volt. Csak azt tudom, hogy a testvére meghalt és én nagyon hasonlítok rá, de még a körülményeket sem ismerem. Valójában alig tudok róla valamit, de az apám és valami fura érzés arra ösztönöz, hogy bízzam benne, azt hiszem. - A bizalommal eléggé hadilábon állok, azt hiszem. Vajon azért, mert valaki támogat minden helyzetben megtenné, ha tényleg durva döntéshelyzetbe kerülne akkor is? Az aurorok, a... fiú, aki szegről-végről valami rokon féle, elengedtek, de talán nem volt olyan nagy vesztenivalójuk. Ashton... benne bízom, de nem akarom, hogy miattam az egész életére ható döntést hozzon. - felelem kicsit elgondolkodva. Mikor lettem ilyen filozófikus? Végülis ahhoz képest, hogy az elején, amikor idekerültem gyakorlatilag esélytelen volt, hogy bárkiben megbízzam, ez a nagyon negatív hozzállás azért már valamelyest enyhült. - Azt hiszem tényleg rám férne egy kiadós alvás. - mondom végül sóhajtva egy aprót. Túl hosszú volt az utóbbi egy nap, a harc, a sok repülés, a levél megírása Ashtonnak. Ideje lenne kipihennem mindezt és nagyon rám is férne.
//Köszönöm szépen a játékot, szerintem szupi volt, alakulnak! Köszike, hogy behoztad! //
Már több száz évvel ezelőtt kinőttem abból, hogy önhitt legyek, és gőgös. Bennünk angyalokban van egy bizonyos felsőbbrendűség, ezért is becsültem alá Uthert, de manapság egyre ritkábban vétem el ezt a hibát. A fejlődés kulcsa az, hogy ne pusztán a saját halhatatlanságunkban higgyünk, hanem az, hogy belássuk: nem vagyunk tévedhetetlenek. A világ változik, egyre gyorsabban fejlődik, pörög ez a bolygó, és ami működött a feudalizmusban, az itt már nem állja meg a helyét. Bármennyire is szeretném azt hinni, hogy meg tudom védeni a lányomat, most, hogy már ismerem, még engem is ki lehet cselezni. Azt tehetem, hogy nem ringatom abba a hiú reményben, hogy minden rendben! Amíg a lány az esetleges levelet fogalmazza, addig én iszogatással, és az ablakon bámulással múlatom az időt. Nem sietek sehova, pár pillanat az egész, amíg távol van. Azonban amikor Vanessa lejön, és az egyik angyalt említi, meghökkenten hümmentek, vállat is vonok hozzá. – Oh, csak idő kérdése volt, hogy valamelyik kifecsegje. Ez is afféle próbatétel, tudok az esetről. Összeköttetésben állok a lelkükkel szinte a születésük óta, és törvényszerű volt, hogy mivel nem olyanok mint mi, gyarlók, a félelmeik rabja.. És hogy nem bíznak bennem.. – Hallgatok el, végülis erre mit kéne mondanom? Csupán állom a lányom tekintetétét, aztán kiismerhetetlen mosollyal széttárom a karjaimat. – Őszintén szólva nem bennem kell bízniuk, hanem önmagukban. Mindegyik elveszett lélek, és én nem lehetek erős helyettük. Amire képzem őket, nos már most megvan bennük, csupán ki kell valahogy hoznom. – Ha Vanessa azt várta netán, hogy ledöbbenek, mérges leszek, lehet, hogy csalódnia kell. Uther már elárult, pedig látszólag bízott bennem, ezért aztán nekem is meg kell élnem az élet apró örömeit, hogy példának okáért ott van most nekem Sadie, vagy hogy feltűnt a színen a lányom. Mondjuk erősödtek is a rossz álmaim az ikertestvéremmel kapcsolatban, amire a szesztilalom óta nem volt példa, de ezek csak álmok, majd elmúlnak. – És te kiben bízol Vanessa? Találtál már olyan társakat itt, akik a hátadat védenék? – Nem várom, hogy megértse az angyali tanok fontosságát, de nyugodtan kérdezhet róla, őszintén fogok válaszolni, de ahogyan a csapattal szemben is teszem, hajlamos vagyok a kitérő válaszokra, de ez csak azért van, mert nem vállalhatok mindenért felelősséget, s lássuk be, én is sokszor csak tippelek.
Úgy tűnik, hogy ebben még az apám sem biztos, de ez nem jelenti, hogy ne lehetne igazuk azoknak az alakoknak. Nem valami kellemes dolog, hogy attól kell tartanom teljesen felboríthatom az itteni világ rendjét és még csak nem is a saját akaratomból, viszont hogy folyamatosan csak bújkáljak... Nem tudom még, hogy mit kell tennem, de az biztos, hogy előbb pihennem kell és regenerálódni mielőtt kitalálnám, addig pedig tényleg nincs más, mint hogy itt maradjak. - Szóval elképzelhető... - motyogom ezt már szinte csak úgy magamnak. Nagyon úgy fest, hogy az anyámnak nem sok jót köszönhetek az életben. A Nezabar világában se volt éppenséggel valami rendes velem, csak manipulálni próbált és felhasználni a céljaira, most pedig mások akarják ezt tenni. Bár sok mindenre nem emlékszem, van amire könyvekből jöttem rá, de így is épp elég kellemetlen és főképp fájdalmas, hogy valahol elveszek én magam ebben a sok mások mit akarnak belőlem kiszakítani dologban. Bár tény és való, hogy igazából azt sem tudom, hogy ha nem lenne ez a káosz akkor én mihez akarnék kezdeni a fene nagy szabadságommal egy idegen világban. - Egy másolat, köszönöm, tényleg hasznos lehet. - ejtek meg egy félmosolyt, hogy aztán eltegyem a pici szobrot, majd elinduljak felfelé a lépcsőn. Meg kell írnom egy fájdalmas levelet, amihez nem fűlik igazán a fogam, de sajnos nincs más választásom. Ennek ellenére nem időzöm sokáig, talán ha negyed órát, bő tíz percet vár az apám, hogy újra a földszinten üljek le a kanapéra. Tényleg jót fog tenni egy kiadós alvás, de még úgy érzem, hogy amíg eszemben van, van bizony egy témánk, amiről beszélnem kell vele. - Felkeresett még a birtokon néhány hete egy lány. Autumn. Persze azt kérte, hogy ne beszéljek róla, hogy felkeresett, de nem is értem, hogyan gondolta. - csóválom meg a fejemet eléggé szkeptikus ábrázattal. - Olyasmiről beszélt, hogy te lányokat képzel ki valamire... Nem az én dolgom tudom, de ez a lány, ez az Autumn cseppet sem bízik benned. Van értelme olyanokat tanítanod, akik ki tudja, hogyan állnak hozzád? Mennyire ismered ezeket a lányokat? - talán apámban több a bizalom, vagy bennem túl sok a bizalmatlanság, de nekem ez akkor is furcsa. Lehet, hogy valahol kettőnk között lenne meg a megfelelő arány, és mindketten rossz végletet képviselünk e téren, nem tudom. Egy biztos, nem lehet okos döntés olyannal együtt dolgozni, tudást átadni az illetőnek, vendégül látni, aki gyanakszik ránk, hiszen ki tudja, hogy ez mikor jelenti azt majd, hogy egy komoly helyzetben ez a lány egyszerűen elpártol az apámtól, akármiről is legyen szó, amire tanítja a kis csapatát.
Bólintok, jobbnak látom inkább nem belekérdezni. Vanessát nem én neveltem fel, nincs jogom vájkálni a szerelmi életében, felelősségre vonni pedig pláne nem. Most elsődlegesen bátorítani szeretném, megvédeni, ennyit tehetek csupán. Majd ő elrendezi a szívügyeit, hiszen én sem fogom beavatni abba, hogy milyen kapcsolatban vagyok Sadie-vel. Sadie is biztosan furcsálni fogja, hogy mi vagyok, ráadásul még van egy nála sokkal idősebb lányom is, ezért igyekszem nem előreszaladni, hogy ha komolyan gondoljuk egymással, hogyan tudja belehelyezni magát ebbe a furcsa családba. Lehet, hogy sehogy. Most azonban Vanessa szorul segítségre, Sadie-t félre kell tennem. - Attól félek, simán elképzelhető. Tudod a gázlények a dimenziók közötti űrben élnek. Teljesen más a felépítésük mint a halandóknak, vagy a magunk fajtáknak. Te is részben.. ilyen egyedi varázslat vagy, s ha úgy hiszik, hogy ez képes mágiát teremteni ott, ahol nincs, hát lehet, hogy igazuk van. – Csóválom a fejemet, noha nem akarom Vanessát megismerni. Gabrielle igen félelmetes teremtmény volt mindig is, aligha hiszem, hogy le lehetne győzni, megölni. A forrásaim szerint most is csupán bebörtözözték valahol, és az ég óvjon mindenkit attól, hogy kiszabaduljon.. – Magától értetődik, a lányom vagy. A démonok karmaiból is kihoználak, ha úgy hozná a helyzet. Erről jut eszembe, hátha jó hasznát veszed. – A semmiből előhúzok egy áttetsző kis szobrot, ami egy angyalt ábrázol. – Konok a neve, de hívd ahogy akarod. Afféle gólem, mágikusan összegyúrt védőszolga. Korlátozott mértékben tanácsot is adhat, de én arra használnám, hogy vegye le a lenyomatodat, és ha menekülnöd kell, akkor ő marad hátra helyetted, mintha Te lennél az, és elhúzhatod a csíkot. – Hagyom, hogy elinduljon felfelé, addig maradhat a szobor az asztalon, majd később felméri, hogy mi is az. Ahogyan visszafordul, bólintok. Lövésem sincs róla, hogy ki vagy mi az általa említett Miley, de majd kiderül, ha lejön. Addig a gondolataimba mélyedve keverek magamnak egy gin tonicot, aztán némi habozás után Vanessának is. Azt hiszem ez most az a pillanat, amikor ráfér.
- Igen Ashton. - sóhajtok egyet, hiszen kedvelem, de tényleg. Végtére is az elmúlt két évben ő volt csak mellettem és talán tényleg ez már valamiféle szerelemmé alakult, de lehet, hogy könnyebb azt mondanom, hogy nem így van, mert muszáj leszek elszakadni tőle. Nem rángathatom bele, még ha úgyis azt mondaná, hogy erről neki kell dönteni, na de mi van, ha végül elmehetek ebből a világból? Velem jönne az ismeretlenbe és ha végül egyszer mégis megbánná? Nem, egyszerűen ezt nem tehetem meg vele és kész. Muszáj nekem meghoznom ezt a fájdalmas döntést, még ha jó eséllyel utálni is fog majd miatta és megbántom, talán összetöröm majd a szívét. - Nem tudom. Azt sem, hogy tudják-e, hogy ki az anyám, vagy rólad bármit. Zavaros még minden, csak néhány kósza és zavaros emlék tért vissza. Az anyám miatt szerinted tényleg képességet adhatok nekik ilyesmire? - eléggé abszurd ötletnek hangzik, hogy minden mugli varázsolni tudjon és hogy valaki erre törekszik szánt szándékkal. Persze nem kizárt, már miért is lenne az? Annyit tudok, hogy nagy változást akar az a bizonyos Testvériség. - Nem tudom, tényleg nem. A Minisztériumban megvizsgáltak, többször is, hogy előtte mi történt, arra alig emlékszem. - idegesen szorítom az ujjamat a halántékomra, mert azért ez a része eléggé idegesítő. Ha emlékeznék mindenre, ha tudnám, hogy mi történt pontosan! De sajnos nem így van és ezzel nem tudok tenni semmit sem. Annyival már a gyógyitaloknak hála jobban vagyok, hogy bár kissé nyekeregve, de feltudok állni, hogy felmenjek a lépcsőn amerre irányít. - Köszönöm! Azt is, hogy segítesz. Ez az elmúlt két év... - elakadok és csak sóhajtok egy újabbat. Sok volt és zavaros, de ha most azt mondanám, hogy nem épp ilyennek képzeltem, hát nem lenne tőle jobb. Olvastam a könyvet, amikor Ivor adott. Az ottani életem, amennyi abban a könyvben benne volt, szintén nem volt éppenséggel felhőtlen. Az apám sem épp úgy fest, mint aki boldog életet élet volna, pedig már ki tudja, hogy mióta tapossa a sajátját. Talán nekünk nem is jár jobb? A lépcső aljánál mégis megtornapok és visszafordulok még. - Ha lejöttem, emlékeztess, hogy találkoztam egy bizonyos Mileyval a Roxfortban. - mondom még, de aztán amennyire az erőmtől telik felsietek a lépcsőn, hogy megirjam azt a bizonyos fájdalmas levelet. Kell hozzá egy kis idő, amire végül majd visszatérek, hiszen nem csak Ashtonnak lesz pocsék elolvasni. Nekem sem épp szívderítő megírni.
Próbálok nem vigyorogni, hogy ez mennyire jólesik, hogy itt van, és hogy rám épít. Meglepően boldogító valakiről így gondoskodni, de nem tehetem meg, hogy ujjongok, hiszen meg kell mentenem az életét, ami azért nem egy vidám téma. Azt sem szeretném, ha örökösen zavarban lenne, hogy az arcélét, a szemeit figyelem, vagy hogy a járását az egykori testvéremmel hasonlítom össze. Szét kell választanom a kettőt, eltérő korszakokban élnek, s nyilván más személyiségek. A testvérem egy naiva volt, igazi angyali teremtés, de ez a Vanessa, a lányom, hozzám hasonlóan már tele van kételyekkel, negatív gondolatokkal. Hátha tudjuk egymást erősíteni, és végül egy család lehetünk. – Máris intézem. – Nem kell messzire mennem, kitárom a nappali ablakát, pálca nélkül is kiválóan boldogulok, ahogyan füstöt idézek az égre, mintegy csóvát, amely egy a birtokot elkerülve másfele indul. Vanessa lelkének lenyomatát viseli, és a komoly varázslók sem veszik észre a különbséget. Ezzel időt nyerhetünk! - Van még valaki, aki itt kereshet? Pár hete az a fiú, aki kopogtatott..– Vetem fel annak a lehetőségét, hogy talán el kéne varrni a szálakat, amíg rá nem jövünk, hogy hogyan tovább. – Ah, értem. Gabrielle miatt? Az anyád részben gázlény volt, részben pedig sötét tünde, a kobold génekről ne is beszéljünk. Ez a mix valóban komoly erőt tud összehozni. – Rebbentem meg a saját szárnyamat, hiszen Vanessa az én oldalamról pedig angyal, az éltető erőt hordozza magában, de ebben a világban rajtunk kívül nincsenek angyalok, senki! – Talán pont az a gond, hogy ritkák vagyunk, és ez a vér.. képes megváltoztatni másokat. Voltál ispotályban? Honnan tudják hogy mire vagy képes? – Ez persze értelmetlen kérdés, mert ha nem emlékszik mindenre, akkor lehet, hogy mindez már úgy megtörtént, hogy semmit sem tud róla. Erőteljesen ráncolom a homlokomat, óvón megsimítom a hátát. Ha ez valami háború kezdete, talán legjobb lenne teljesen kimaradni belőle, és pusztán a Jégnász Konstellációra készülni, hiszen egy újabb világégést kell elkerülnünk. – Hogyne.. Menj fel azon a lépcsőn, ott a dolgozószobám. Találsz pergament. Az asztalon van egy üvegnek látszó madárszobor. Háromszor suttogd a keresztneved, életre fog kelni. Ő fogja elvinni a leveledet, mindenki más számára érzékelhetetlen, csakis a címzett ismeri fel. – Nem kérdezősködök, már megtettem korábban, ez most az ő dolga. Bízom benne, hogy meg kell adnom a szabadságot, hiszen a születése óta nem voltam az élete része.
Csak sóhajtok egyet. Nehéz eldönteni, hogy mi a jó megoldás. Vajon bele kell szólnunk az itt történtekbe, vagy sem? Vagy a miatt már nincs választásom, ami mint emlék feltört bennem mielőtt elhagytam a kastélyt? Nem járkálhatok szabadon, mert fáj rám a foguk, akkor pedig nincs mit tenni, mint itt maradni, amíg... vajon meddig? Bosszantó, hogy nem tehetem azt, amit akarok továbbra sem, maximum már legalább az apámmal vagyok a saját döntésemből. Vajon, ha a Minisztériumban hozzájutnának a fejemből ehhez az információhoz, akkor inkább megpróbálnának végezni velem, hogy ne jelentsek veszélyt? - Az nem lenne rossz ötlet. Tévútra csalni őket. - bólintok lassan, elgondolkodva és már az is biztos, hogy Ashtonnal sem tarthatom a kapcsolatot, ami még nehezebb az egészben. Nem tudja, hogy mi történt, nem volt rá módom, hogy elbúcsúzzam. Vajon mit gondol most rólam? Talán egy kis idő múlva eljuttathatok hozzá egy levelet, bár nem tudom, hogyan fogja kezelni majd. Sokat segített nekem és bármit is teszek bizony nekem is iszonyatosan hiányozni fog a társasága, de csak bajba sodornám, ha tudná, hogy hol vagyok. Túlságosan súlyos titok lenne ez, és biztos, hogy vállalná, de én nem akarom, hogy így tegyen. Neki lehet normális életet, amennyire ez a zavaros világ hagyja. Nekem viszont egyelőre biztosan nem. - Tudom, hogy mit akarnak és ha a Minisztériumban is megtudnák, akkor már nem csak a Testvériség keresne, hanem ők is még jobban, de nem azért, hogy újra bezárjanak... - csóválom meg a fejemet. Bár Shanna biztosan cáfolná, amit gondolok, de kétlem, hogy életben hagynának, ha tudnák, hogy mire akarna felhasználni Grindelwald. - Valamiféle olyan erő van bennem, amivel úgy gondolják képesek lehetnek a mugliknak varázserőt adni - mondom ki végül, mert ennyit szűrtem le abból az emlékfoszlányból, ami visszatért, amikor kikerültem a Roxforti szobából, ahol elrejtettek, hogy az aurorok nehezebben találjanak meg. Remélem a nő is rendben van, aki ott maradt, amikor mi eljöttünk. A gondolataim mégis most is valahol máshol járnak, a Roxfortban, ezért bár kissé témaváltás, de mégis újra az apámra pillantok gondterhelt homlokráncolás közepette. - Tudunk innen olyan levelet küldeni a Roxfortba, amit nem követhetnek vissza? Valakinek... muszáj üzennem, vagyis el kell búcsúznom tőle. - mondom ki végül, bár érezhető, hogy az utolsó szavakat nehezen mondom ki, de tudom, hogy nem tehetek mást. Egyébként is, ha jól sejtem, az alapján, amit az apám a koráról mondott, én sem normál ütemben öregszem. Akkor pedig mégis mi értelme lenne az egésznek? Ashton pár évtized múltán meghal, nekem pedig a legjobb az lenne, ha visszatérnék a saját világomba. Ilyen kilátások mellett nem lenne értelme bajba sodornom őt.
Furcsa még ez az egész, hogy van kiért aggódni. Ez teljesen más, mint hogy Sadie feltűnt az életemben, hiszen egy románc a mi halhatatlan életünkben esélyesen nem tart örökké. Az sem olyan fontos, hogy tanítványaim vannak, hiszen nem biztos, hogy mindent át tudok adni a tudásomból. Viszont az, hogy itt van ez a lány, vér a véremből, hasonlít a testvéremre, s egyértelműen az én makacsságomat örökölte.. Nem látok belőle semmit Gabrielle természetéből, de még a vonásaiból sem. Úgy fest vagyok annyira szerencsés helyzetben, hogy a sötét grófnő csupán valami ékszeresdoboz volt ebben a nászban, amiben Vanessa volt a drágakő. Az én lányom! Még büszkén mosolygva ki is húznám magamat, ha nem lenne ennyire pocsék állapotban. – Én is tévedhetek. A kor nem jár messzemenő bölcsességgel. – Tárom szét a karjaimat, annyi mindent láttam már, mégis meg tudok lepődni. Valahogy az angyali lét az ilyen, hiszünk valamiben, ami helyes, hogy aztán a halandó emberek örökké ránkcáfoljanak! – Itt teljesen el fogják veszteni a nyomodat, sőt, tudunk téves nyomokat is szétszórni, mintha másfelé mentél volna. – Bennem aztán bízhat, előbb halok meg, mintsem hogy őt veszni lássam, elárulni pedig pláne nem fogom. Nem olyan időket élünk, hogy még egy utódom legyen, úgyhogy azt kell megbecsülni, akit adott az ég. Talán kicsit túl elgyengült vagyok, de lehajolok hozzá, hogy megöleljem. Kemény, harcos angyal, de biztosan jó ideje egyedül van, akárcsak én. – Testvériség.. Arról a szedett-vetett csürhéről már én is hallottam. Bohóckodásnak tűnhet, amit csinálnak, de néha pont az ilyen amatőrök tudják bajba sodorni a világot. – S láttam már ilyet, amikor teljesen szakmaiatlan, nem kompetens varázslók akkora baklövéseket vittek végbe, ami kis hijján menthetetlen volt. Ha ők tartották fogva Vanessát, vagy legalábbis fájt rá a foguk, akkor akár egymagam kutatom fel, hogy kifüstöljem őket. – A minisztériumba? Talán tényleg oda kéne mennünk, ha jobban leszel. Természetesen komoly álcával. Ott biztosan nem keresnének, de rájöhetnénk hogy mit akarnak tőled a nyilvánvalón túl. – Csóválom a fejemet, nyilván arra értem, hogy egy angyal bárkinek a fegyvertárában komoly aduászt jelenthet. Most azonban csak össze kell szednie magát. Azért érdeklődve várom, hogy folytassa, többek között az is érdekel, hogy milyen lányról mesélt.
Elhúzom kicsit a számat, mert én aztán egyáltalán nem akartam az események sűrűjébe kerülni. Csak azért tettem meg, mert Shanna bajban volt és úgy éreztem, hogy tartozok neki annyival, hogy ne hagyjam csak úgy annyiban a dolgot még ha már akkor is sejtettem, hogy tuti, hogy veszélyekkel jár majd beleütnöm az orromat. Főleg, ha azt vesszük, hogy valakik nagyon kézre akarnak keríteni. Ha elszúrom, be is sétálhattam volna a karmaik közé és akkor valószínűleg nem a Roxfort birtokán lettem volna rab, hanem egy sokkalta kellemetlenebb helyen. - Remek, pedig azt mondtad, hogy maradjunk semlegesek. De így mégis hogyan? - sóhajtok egyet. A gyógyító italok azért segítenek, de jó eséllyel majd igazán az fog jót tenni, ha még inkább kialszom magamat és pihenek egy nagyot végre. Rám fog férni, az holt biztos. - Jól van, akkor ide nem fognak tudni követni. A Roxfort birtokáról mintha pontosan tudták volna mikor távozom. - merengek el egy pillanatra, mert vagy valamiféle nyomkövető van rajtam, vagy valaki bizony leadta a drótot, hogy mikor próbálom meg elhagyni a védett birtokot. E téren tényleg igaza volt a Minisztériumnak, hogy nem lett volna ideális, ha csak úgy oda megyek, ahová akarok, viszont ez még nem jelenti, hogy fair lett volna, ha újra magukhoz vesznek és egy kisebb helyen kell tengődnöm. Akkor már itt, az... apámnál, még ha nincs is közöttünk olyan komoly kapcsolat, de jelenleg nem támaszkodhatok másra és nem tehetek mást sem, mint hogy bízom benne. - Pontosan én sem tudom. Valamiféle Testvériségnek nevezik a csoportot. Valamit akarnak tőlem. Az alapján, ami eszembe jutott... nem lenne jó, ha a kezükre kerülnék. Remélem azok sem kerülnek bajba, akik falaztak nekem. Megpróbáltunk megmenteni egy lányt, valami fura módon majdhogynem rokon, de nagyon kacifántosan. Zavaros az ügy... bonyolult. Bajba került, segítettem megmenteni, és belefutottunk ennek a Testvériségnek a vezetőjébe is. Shanna... a lány, remélem rendben lesz, a többiek pedig elengedtek. A Minisztériumba kellett volna vinniük. - teszem még hozzá, most már rendesen kifejtve, hogy mi történt és hol voltam. Bár a pontos holt azt nem fejtem ki, de nem is feltétlenül van erre most szükség. A lényeg, hogy megúsztam és most itt vagyok, de sejtelmem sincs, hogy mi a következő lépés. Ha fáj rám a foguk, akkor bizony ha kiteszem a lábamat a birtokról, akkor bajban vagyok, de akkor ez megint ugyanúgy egy patthelyzet. Fárasztó!
Bárki más úgy lenne ezzel az egésszel, hogy nem akar beleszólni a felnőtt lánya életébe, és én is így kezdtem, de azért itt páratlan körülmények is bejátszanak. Nem vagyunk emberek, hanem angyalok. Másfelől bár szeretek öncélú lenni, és a saját elképzelésem alapján működni, de azzal, hogy több évszázaddal ezelőtt elvesztettem az ikremet, le is mondtam arról, hogy valaha családom legyen. A Sadie kislány persze rettentő aranyos, de azért messze vagyunk attól, hogy azon felül, hogy jól megvagyunk, komolyan gondoljak rá. Ellenben itt a lányom, akinek végre az apja lehetek, vér a véremből, egy utód, trónörökös, bárki, akit védelmezhetek, szerethetek, bármennyire is furcsán hangzik ez így kigondolva. Így hát azon nyomban öntöm belé a gyógyító italokat, amiket nekünk találtak ki, és amikor már fel tud ülni, és tud válaszolni, akkor fonom csak karba a kezemet. – A magunkfajta úgyis vonzza. Mintha csak arra lennénk kárhoztatva, hogy az események sűrűjébe kerüljünk. – Értek vele egyet, hogy aztán járkálni kezdek a szobában. Ennek a lánynak támaszra, ugyanakkor irányításra van szüksége. Az elmondása szerint fogságban tartották a birtokon, és nem lenne jó, ha én ugyanezt tenném vele, de valamit azért meg kell érteni. Én nem fogolyként bánnék vele, hanem egy szerető apaként, aki igenis képes bekorlátozni a lánya életét, pusztán védelemből. Az más kérdés, hogy afféle érzelmi kötelék még nem alakult ki, de az, hogy rám bízza a sorsát, igenis jelent valamit! – Naná, hogy védett. Megtanultam már bebástyázni magam. A birtok határait még egy madár sem tudja átlépni merő véletlenségből. – Nem kezdem el magyarázni a mágikus miérteket, ebből talán úgyis leszűri. S kellően fáradt, hogy a bonyolult részét megértse. Leülök a kanapéra, ahova tettem, és megfogom a kezét. Tűnődően szemlélem az arcát, azon ráncolva a homlokomat, mit is tehetnék, hogy ne csupán erősebbnek érezze magát, ezzel együtt elhiggye, van családja. Nyilván nem mehet ez egyik percről a másikra, ráadásul aki halhatatlan, ott az idő mit sem számít. Pont a mi esetünkben nehéz kötődni, éppen ezért kár vesztegetni az időt, ha állandóan célpontok vagyunk. – Addig maradsz, amíg akarsz. Az apád vagyok, kiállok érted, és megvédelek. Kik vannak most a nyomodban? – Már azon stratégiázok, hogyan lehetne levadászni. Nyers erő, vagy csapda legyen inkább?
//
//