Tanári szoba (I. emelet)

Mélységesen tisztelem Madeleinet azért, mert kivárja csendben, míg én összeszedem magamat és a gondolataimat is. Az összes beszélgetésünk folyamán ezt a nyitott és őszinte érdeklődést vélem felfedezni benne, s nem lehetek eléggé hálás érte neki. Ez - is - az oka annak, amiért olyan könnyen nyílok meg előtte, s bár még ez sem száz százalékos, mégis ő az e falak között, aki a legtöbbet láthat a felszínem alá. Mert könnyed embernek mutatom magam, kellemes csevegőpartnernek, s ez így is van, de a lelkem legmélyét nem szívesen mutatom senkinek. A múltbéli hibáim zártak hét lakat alá, s akárki előtt nem nyitogatom ajtóimat. De Mad más. Benne a kezdetektől látok valamit, ami érdemessé teszi arra, hogy beljebb eresszem. Nem, nem úgy mint nőt, bár kétségkívül csodás teremtés. Épp csak nem nekem az. De mint barát? Felbecsülhetetlen.
- Te jó ég!
Szakad fel belőlem egy sóhaj. Fáradtra sikerül és tartalmaz nem kevés öniróniát is, de mégis belevegyül egy karcos nevetés íze is, mely annak szól, hogy bizony ahhoz képest, ahol a történet eleje van, eljárt felettem az idő.
- De rég is volt az.
Fejezem be magyarázattal az előbbi kirohanásomat. aztán persze csak nem sikerül belevágjak az elejébe, inkább in medias res tárom fel a titkomat, de azt is úgy,. hogy közben Danyről még véletlen se állítsak ki rossz bizonyítványt. Nem kívánok neki semmi rosszat, soha nem is tettem. S bár megtépáz az, ahogyan a viszonyunk alakult a helyettesítésen (is), mégse hibáztatom. Bár Madeleinenek teljesen igazha van abban is, amit mond.
- Kamasz. Tombolnak benne az érzelmek és nem lehet egyszerű fékeznie magát. Egyébként képes rá, s mivel senkitől nem hallottam még panaszt rá szerintem teszi is. De.. én vagyok a cseppet sem üdítő kivétel. Bármilyen rémesen hangozzon is, de örülök annak, ha tényleg csak én vagyok, mert akkor az azt jelenti, hogy még mindig ugyanaz a jó fiú, aki volt, s akinek az anyjával neveltük.
Nem tudok Danielről sem elfogulatlanság sem szomorúság nélkül beszélni. Igyekszem hideg logikával lubickolni ebben a témában is, de Madet valószínűleg úgysme verem át. Nyilvánvaló, hogy mélyen érint ez a tárgykör.
- Szinte még gyerek voltam, amikor beleszerettem az anyjába. Mugli nő, de mindent tudott rólam, s ez jó is volt így.. egy darabig. Nem tudom, hogy pontosan mit is fogsz gondolni rólam, ha ebbe belemegyünk, de úgy vélem itt az ideje kimondanom. Elhagytam az anyját is és őt is. Szó nélküól egy éjszaka leple alatt. Szóval el tudod képzelni milyen érzés lehetett neki, amikor besétált a tanterembe az apja, aki cserben hagyta. Olyan kicsi volt még! Nem is tud semmit arról, hogy amit tettem, arra mi volt az okom.

- Hogy miből? - áll meg a számban egy nagy korty egy pillanatra, amikor a szalamandrák és az őrlemény szó egymás mellé kerülve szószerkezetet alkot Mad ajkairól tovareppenve. Kissé nehezen érthetőek kiejtett szavaim, mert a teát kiköpni nem szeretném, így mint valami iszákos hörcsög felfújom pofazacskóimat és úgy próbálom formázni a szavakat.
- Remélem csak vicceltél. - nyelem le végül a kortyot, melyet eddig tartogattam, majd kis zavart torokköszörülést követően elvigyorodom. Még a vállamat is megvonom, mintha minden mindegy lenne. Szalamandra ide vagy oda? Ugyan már! Bele nyilván nem halok, különben nem viccelne ilyesmivel. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy diákként miféle főzeteket is képes voltam meginni annak érdekében, hogy gyakoroljak magamon. Nem azt mondom, hogy stréber voltam, de szerettem kísérletezni vagy így, vagy úgy.
Nagyot sóhajtok, mint aki nem tudja eldönteni, hogy folytassa-e amibe belekezdett vagy sem. Nem arról van szó, hogy ne bíznék meg Madben, hanem inkább nem szeretném Dany alatt vágni a fát. Nem is panaszkodni szeretnék rá, hanem elmesélni az egész történetet, mely róla és rólam szól. Épp csak.. belekezdeni se volt könnyű, de folytatni még kevésbé az.
Gondterhelt ráncok szaladnak homlokomra, s pár hosszú pillanat erejéig újra a teába és annak kortyolásába feledkezem, mielőtt hagynám, hogy az őszinteség hullámai valamily módon átrobogjanak rajtam.
- Konkrétan.. - belekezdek, de megint elakadok.
Alapvetően nem szoktam ilyen lenni, s ha Mad figyel a jelekre, akkor könnyen rájöhet, hogy nem akarom én kirekeszteni, csak nem tudom melyik végén kellene jelen pillanatban megfognom a fonalat.
- ..egyikkel sincs bajom. - folytatom úgy, ahogy ebben a szent minutumban korrektnek érzem.
Nem szépíteni szeretnék vagy hazugságot állítani, csak tényeketg közlök. Nincs nekem bajom Danyvel. Úgy értem, hogy a reakciói teljesen logikusak, kamaszhévtől fűtöttek. Hasonló helyzetben én is így reagáltam volna, de ettől még mérhetetlenül rosszul esik. Olyan, mintha ki akarna szakadni a lelkem a helyéből, mert bár a saját tükörképemet is szembeköpöm gyakran gondolatban amiatt, amit tettem, mégis.. vágyom rá, hogy szeressen. Hogy megbocsásson nekem. Éppen csak nem hiszem, hogy valaha is elnyerhetem ezt a kegyet.
- Úgy értem, hogy semmi olyan nincs, amit ne érdemelnék meg. Nyilván nem a megfelelő helyet és időt választja ezekre a kirohanásokra, de.. félre ne érts, ő jó gyerek. Nagyon is jó, a legjobbak egyike. Csak gyűlöl, amiért nem is hibáztathatom.
Karcos sóhajjal fordítom el tekintetem Madről, a hullámzó folyadékba bámulok bele a bögrén fenekén.
- Daniel Paisley a fiam.
Nem, nem a mostohafiam. Sose tekintettem mostohaként rá és nem is bírom ezt mondani. Az igazság mázsás súlyként gördül le nyelvemről, s bár meg kéne könnyebbülnöm, mégsem érzem a jótékony hatást. Talán hibáztam? Megint?

A csend is beszédes, sose gondoltam azt, hogy nem. Jobb és elmélkedőbb napjaimon különösen szeretem azokat a kimondatlan játszmákat, ahol a válaszok csendből születnek és szavak nélkül mesélnek. Izgalmasnak vélem az ilyet, mert sose lehet biztos abban senki, hoy a következtetés melyre jut helyes-e, ám ha direktben rákérdez akkor akaratlanul is elveszíti a felszín alatt zajló, kihirdetetlen meccset.
-Akkor tein. - legyintek mosolyogva. Tévedni és nem mindent tudni jól emberi dolog, nem vagyok olyas valako, aki szégyellné bevallani azt, ha nem tud valamit. Hiába vagyok angol, nem igazán érdeklődöm a teázás szent és sérthetetlen hagyománya iránt, így az sem vág földhöz, hogy a tein helyett koffeint beszéltem bele a teába. - egy kutya. A gyógyteát MadamrePomfreytól szívesen elfogadom, de hobbiból nem iszom. Talán csak a gyömbérteát, de az meg nem is teafüves itóka, úgyhogy egyáltalán nem tudom miért érdemelte ki a tea nevet. Mert hacsak minden forró italt gyűjtőnéven teának hívunk független attól, hogy teacserjéhez van-e köze, akkor a kávé is lehet tea.
Elmélkedésemet szemernyit sem gondolom komolyan, ezt elárulja a szemeim sarkába gyülemlő két-három kis ránc is, melyet az idő csalt oda akkor, ha mosolyra fakadok.
A mosoly pedig azon nyomban lelohad - sőt, szó szerint leég - a képemről, amint a teába kortyolok.
-Nem, most két órán keresztül nyugalom van. És később is csak fakultánst tartok a nem ereklyevadász diákoknak. Az nem olyan kötött, oda nem rohannék amúgy se. Szabadidős tevékenység nekik is és nekem is.
Mad is tudja, hogy nem vagyok nemtörődöm, tisztelem a diákjaim idejét, ha ők az enyémet nem mindig, akkor is. Nem kések passzióból semmilyen órámról, még a magánórákról sem. De ez nem azt jelenti, hogy kedélyes beszélgetés keretei között ne állíthatnám az ellenkezőjét metaforájául annak, hogy komolytalankodom. A szavakat nem ejtem teljesen tisztán, hála a nyelvégető teakortynak, de azért is beszélek, mert így is hamarabb múlik az égető érzés.
-Leszámítva, hogy olyan, mint a forró láva, nagyon finom. Milyen tea ez? - kérdezem, amint beszélni tudok és nem érzem már azt, hogy lángol a nyelvem.
-A párnacihában felejtettem. - kacsintok rá. - És hogy halad a felügyelés? Mintapolgárként viselkedik vagy vaskosodik az akta róla?
A nevetését tükrözve én is elnevetem magam. Jólesik így kiereszteni a feszültséet a nő társaságában, s bár a következő szavai elkomolyítanak, mégsem érzem azt, hogy leeresztenék.
-Pedig szép állat lenne. - képzelem magam elé a sas és a bagoly szerelemgyerekét egy keserű mosollyal, majd eleresztem a képet és Madre fókuszálok.
-Próbálják, de velük kibékültem. Nagyobb a gond a Hugrabug háztáján a nem-egyetemi szakon. Tanítod a hatodik évfolyamot?
Nem tudom hogyan kéne belekezdeni, éppen ezért kérdezek felvezetésként. Jól is esne elmondani meg nem is, s most úgy érzem, hogy a mérleg nyelve nem a titkolózás pártján áll. Épp csak.. nehéz. Ennyi év után is (talán fokozottabban is) az.

Őszinte megdöbbenéstől tágulnak meg szemeim a szavai hallatán. Egész olyanná válok így, mint egy bagoly, s még csak messze sem áll tőlem az állat, hiszen az is éjjel van éjszaka. Mondjuk nappal alszik legalább. Én viszont nappal se. A bűntudat nem olyasmi, ami felcseréli a napszakokat.
- Azért ennyire csak nem nézek ki rosszul? - engedek meg magamnak egy vigyort, s még egy kacsintást is odabiggyesztek mögé a sármosabb fajtából. Az egy dolog, hogy Mad és köztem nincsen semmi olyasmi, ami férfi és nő között lehetne. A sárm elővételét nem tiltja az ilyesmi, nem kell hozzá romantikus kapcsolat, hogy bedobjam magam. Ő meg úgyis tudja szerintem, hogy csak játékosan teszem a szépet, nem hajtok rá se komolyan, se komolytalanul.
- A tea tökéletes lesz. De azt ugye tudod, hogy a teában is van koffein? Egyedül a rooibosban nincs, de azt eszedbe ne jusson főzni, hallod? - fenyegetem meg játékosan felemelt mutatóujjammal. - Legutóbb, amikor kóstoltam megállapítottam, hogy fenyőgyanta-íze van, s eldöntöttem, hogy csak akkor iszom újra, hogyha fel akarok fordulni. Azt meg - momentán - nem akarok. - nevetek rá.
Csendet borítok magamra, mint egy kényelmes bundát. Révetegen figyelem Madeleine mozdulatsorát, majd amint mellém ér a teával, elveszem tőle az egyik csészét. Botor módon azonnal kortyolok is belőle, amivel persze sikerül istenesen megégessem a nyelvemet.
- Scheisse! - káromkodok németül, ezzel el is árulva akaratlanul melyik volt az utolsó nyelv, melyről előadást tartottam a diákoknak. Rém ronda szerintem, s ezt a véleményemet a katedrán állva is vállalom. Főleg, mert ez azt is jelenti, hogy olyasmit is meg kell - és lehet - tanulni, amit az ember nem lát szépnek, hovatovább nem is szeret.
- Az elmúlt tíz évben egészen jól megtanultam kevés alvással is beérni. - vonom meg a vállamat, majd hagyom megereszkedve, nem rejtve ezúttal Mad elől a gondterheltségemet.
- Nem tartom valószínűnek, hogy Piton repesne az ötlettől, mely szerint csak úgy altatókat osztogasson. Vagy netalán hivatkozzam rád? - megengedek magamnak egy kacsintást, értse, ahogyan szeretné. A nyúl vagy kiugrik a bokorból vagy nem. Nem célozgatok semmire, de ettől még lehet, hogy valamibe belelövök akaratlanul meg akarva is.
- Kedves tőled, hogy aggódsz. Köszönöm! - mosolygok rá a csésze pereme fölött. Ezúttal megfújom a forró teát, mielőtt újabb kortyot iszom.
- Viccen kívül: ennyire nyilvánvaló a vaknak is, hogy valami nem stimmel, vagy csak azért veszed észre, mert alapból kedvelsz? - könyörgő kiskutyaszemekkel meredek rá, szintén játékosan. Olyan ez, mintha azt mondaném: "légyszi, mondd, hogy kedvelsz!", hiszen akkor nem kell tudomásul vennem, hogy kilóg a lóláb a magabiztos, könnyed férfi álcája alól. Mondjuk tény és való, hogy Madeleine társaságában nem próbálok másmilyen lenni annál, mint amilyen vagyok. Igen, van baj. Igen, jól látja. És igen, zavarna ha rajta kívül ez mások számára is világossá válna vala.

A piros bőrkanapé támláján ülve kevergetem a kávémat a kezemben tartott kiskanállal. Nem annyira funkcionális mint inkább megszokottságból eredő a mozdulatsor, mi sem bizonyítja ezt annál jobban, mint az, hogy a bögre egyébként teljesen üres, eltekintve az alján lézengő fel nem kevert és el nem olvadt kávémaszatos kristálycukorhalomtól.
Pedig nem vagyok fáradt. Az egy dolog, hogy elég rosszul alszom, de így van ez azóta, hogy elhagytam őket, tehát a szervezetemnek volt ideje hozzászokni a forgolódós éjszakákhoz.Talán emiatt sem találtam magam mellé senkit, aki hajlandó lenne velem osztozni az éjszakai pihenésben, hiszen annak csak a hiányát tudom nyújtani az örökös forgolódásommal, hánykolódásommal. Mondjuk az is igaz, hogy nem nagyon kerestem senkit sem, akivel megosztanám annyira az életem, hogy közös hálószobánk legyen, s a karjaimban érje a reggel. Kalandok? Voltak, hiszen cölibata nem lettem, de tartós kapcsolatra nem adtam a fejem. Csaknem egy évtizede gyászolom nemcsak az elvesztett gyermekem, hanem a saját kézzel megfojtott kapcsolatomat is.
A kávékevergetés közben lecsusszanok a támláról, rá a kanapé ülőfelületére. Fél kézzel magam mögé nyúlva hajítom a hátam és a fal közé az egyik párnát, ami látatlanban a kezem ügyébe kerül. (Egyébként Mardekáros, ami de kár!. És milyen jó, hogy nem mondok ki ilyesmit hangosan. A szóvicceim rettenetesek. Rettenetesen fárasztóak és rettenetesen rosszak is.) Nem szeretem ezt az ülőkét, túl alacsony a támlája ahhoz, hogy kényelmes legyen, de azt a kevés időt, amit itt töltök tulajdonképpen mindegy min ülve teszem.
A nyíló ajtó felé fordulok, elmosolyodom a belépő láttán.
- Mára is jutott egy? - nyitok azonnal a kérdéssel, célozva arra, hogy gyakran beszéltük ki már eddig is az aranyköpéseket, melyeket a tanulók elkövettek az óráinkon vagy azok kapcsán a házidolgozatokban és persze álszentség lenne azt mondani, hogy a "mára is jutott egy" a hülye kérdéseket, diákok ostobaságát is ne jelentené. Emberből vagyunk, nekünk is ki kell ereszteni valahogy a gőzt.
- Kérsz te is? - emelem meg Madeleine felé a kávésbögrémet jelezve ezzel, hogy mire gondolok mit is kér, majd azzal a lendülettel számhoz emelem a mozdulat folytatásaként, hogy kortyoljak. Amikor a levegőn kívül mást nem igazán tudok kiszipkázni belőle hangosan felnevetek.
- Még jó, hogy kavargatom egy tíz perce a nagy semmit! - magyarázom nevetésem okát. Csak a szokásos. Ilyen allűrjeim nem ritkán akadnak. Az összeszedettségem, mely a tanóráimat jellemzi gyakran tovaszáll, hogyha magamban vagyok.