2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A tanáriban minden ház színei és jelképei megtalálhatóak. A bejárati ajtó fölötti falon a címerek sorakoznak egymás mellett szép rendben és ugyanezek a képek köszönnek vissza a kanapéra helyezett négy párnán is, melyek az ülés kényelmét hivatottak biztosítani. A fent nevezett kanapé a bejárattól balra helyezkedik el, színe vörös és aranyozott szegecseléssel díszített bőrből készült. Előtte asztalka helyett egy átlényegült útikoffer áll, mely egyszerre szolgál tárolóul kívül és belül is. A kanapé mögötti könyvespolcon vegyesen sorakoznak az oktatáshoz és a tanárok kikapcsolódásához jól jövő könyvek is. A bejárattól balra tárolószekrény áll, szemben vele pedig egy nagyobb asztal székekkel, mely a tanári értekezletek helyszíne lehet.
A fickó összerezzen a hang hallatán először, mint a nyárfalevél, majd remegő ajkakkal csak annyit mantráz maga elé: - Az nem lehet! Ő nem lehet! Egészen addig nem mond mást, míg Emma neki nem áll megpróbálkozni azzal, hogy meditációba rántsa. Akkor ugyanis egy pillanatra kibújik a szög a zsákból, s agresszív hangon szólal meg ismét. - Azt hiszitek, hogy viccel? Tudtam! Mindig tudtam, hogy anyának igaza volt, s apa nem halott. Itt vagyok, apám! Én is itt vagyok! - kiabálja, mintha csak azt akarná, hogy a gonosz hang gazdája felszabadítsa. Viszont kiabálása hirtelen kushad el, mikor a gyengébbik visszaveszi az uralmat közös elméjük felett. - Nem megyek közelebb. Nem akarom, hogy bántson titeket. Hogy én bántsalak. - szepeg valamiféle ígéretszerűt, s próbál mélyeket lélegezni, hogy tényéeg nyugodt maradjon, s ezzel talán magába tudja nyelni a rosszabbik énjét is. Sidney pedig mikor kinyitja a medált, a pozíciójuk nem, de a helyszín megváltozik, s ahogy a többiek is, ők is egy tükörcsarnok falai közt lelik magukat, a körülöttük levő tükrökben viszontlátva Joycet és Masont, Selenét ás az Álmodót, az álmodó álmában rétegződve harcoló varázslócsapatokat, itt-ott saját tanáraikat, ismerősöket. S egy sötétbe burkolózott alakot az egyik félreeső tükörben, aki mintha egyenesen őket bámulná, majd egyszer csak egy kopogás hallatán - ha figyelik, akkor a hang érkezése egybeesik azzal, amit Selene mozgásából látnak - a füleire nem tapasztaná a kezeit, mint akit zavar minden külső neszezés.
Selene sikeresen maga mögé vonja az Álmodót, s ketten indulnak a tükrök felé. Átnyúlnia egyiken sem sikerül, de a kopogása morgást, méltatlankodó, artikulálatlan motyogást hoz magával, s hogyha rákoncentrál, akkor ő is megláthatja a sötétben rejtőző alakot, s érezheti az energiáiban a feszültséget, mely a kopogás okán ébred benne. A tükör pedig, melyet megkopogtatott szép lassan repedni kezd, s a mögötte tartózkodók egy pillanatra megelevenednek egy helyiségben Selenéékkel, kiszakadva a saját jelenetükből, hogy aztán egy szemvillanás alatt felszívódjanak.
Joyce baltája szépen és élesen manifesztálódik, s még elégedett, gonosz kacaj is kíséri próbálkozását. Mintha az előbbi hang gazdája szimpatizálna a játék alakulásával, s talán ez lehet az oka annak, hogy kivételesen sikerül beleképzelegni az álomba, s Joycenak is "teremteni" valamit. - Gyere galambom, gyere! - szisszen a hang, melynek sötétben rejtező, félhomályba burkolt gazdáját észreveheti mind Joyce, mind Mason egy tükörben. Az alak moccan is, de nem feléjük, ahogy várható volna, hanem fülére tapasztja kezeit, mint aki megzavarodott egyidőben a kopogás hangjával, amit mindannyian hallanak, s amit Selene tükörképe csalt elő. Mason kiabálása térdre csalja, kizökkenti, így akármelyik helyszínen levők hallhatják nemcsak a kopogást, hanem Mason szavait is, illetve egymást is, meg az összes többi tükör mögötti jelenetek hangjait.
Zűrzavaros hangkáoszban kell innentől létezzenek, olyan, mintha túl sok televíziót kapcsoltak volna be egyszerre, s mindből más adás szólna. Ám a tévék kikapcsolhatók. Vajon a tükrök is?
//Írási határidő: 10.7. Következő mesélői ideje: 10.8.//
GP
Joyce Brekinridge
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tanári szoba (I. emelet) 2020-09-23, 08:52
Farkasként nem túlzottan figyelem Mason ténykedéseit, hanem gondolván egyet elindulok visszafelé, s inkább az álom gyenge pontjaira koncentrálok, hátha át tudok törni. Időnként visszatekintek, hogy jön-e a fiú, mikor kell bevárnom, azért mégsem hagyom egyedül a temetőben. Végül meglelem az átjárót, elégedetten mordulnék fel, ám át is esünk rajta. Még útközben visszaalakulok, és immár emberi alakomban fordulok át a vállamon, talpra szökkenés helyett simán átesve Mason-ön, akivel nem számoltam, hogy ő is jött velem a dimenziók között. Ez még mindig nem tűnik a valóságnak, de jó nagyot sikerült nyekkennem, a bordám sajog is rendesen. – Oh, bocs. – Kecmeredek talpra, a csigahányást azért ez sem múlja felül. A farkast sikeresen otthagytuk, de ez most mindegy, úgysem tudna segíteni, amit tehetett, megtette. A tükrök világában vagyunk, ami nem túl jó ómen egy magamfajta sötét lénynek. Egyesek úgy tartják, hogy afféle túlvilági kapuk is egyben, akiben pedig bestia lakik, nos félhet rendesen, hogy mi történik akkor, ha minden a visszájára fordul. Remélve, hogy nem veszítem el az emberi, tudatos énemet, a tükröket vizsgálom. – Logikus lenne betörni őket, de lehet, hogy a többieknek ártunk. Húzzuk szét a függönyt, látni akarom Ózt. – Intek a fiúnak, és ha ez valami körcsarnok, akkor elindulok az egyik irányba. Ha velem jönne, megrázom a fejemet, menjünk körbe, hátha valahol nem tükör lesz, hanem maga a szoba, ahonnan figyel minket. A tükrökhöz nem akarok érni, mert megint átesnénk valahova. A hangra felfigyelek, és miközben mégis varázsolok (a semmiből egy baltát varázsolok a kezembe, ha sikerül) vissza is szólok csilingelős hangon ráfogva a fegyverre. – Jövök. Jövök máár! – Még jó, hogy Emma és Sidney nincs itt, mert született vérfarkasként tapad már némi vér a kezemhez emberi alakban is, és ha sokat szívózik velem a mágiamániákus illető, akkor vödörben szedik majd össze a helyszínelők a darabjait.
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Lépjünk ki az éjbe, s kövessük léha csábítónk, a kaland hívó szavát!
Őszintén megrezzenek, amikor választ kapok az elsuttogott kérdésre, végigszalad a hideg rajtam és úgy pillantok körbe, mintha már azonnal ellökni akarnék valakit magam mellől, de… de a kép változik és onnan néz rám egy alak, aki nagyon nem bizalomgerjesztő. Biztos vagyok benne, hogy ameddig el voltam addig a többiek megtudtak egysmásrt és a töredékét se tudom az igazságnak, de amikor visszatérek és meglátom újra a férfit Sidney mellett elfog a rossz érzés és legszívesebben elkapnám Sidney karját és futnék el innen, de… de…- Nem tudom. - válaszolom őszintén a kérdésére, kicsit megszeppenve, de aztán Sidney rákezd és csak bólogatok. - Igen, talán az a megoldás, hogy még mélyebbre menjünk. A bájitalok készen vannak, de nem tudom, ha éppen álmodunk, akkor egyáltalán van-e jelentőségük, vagy csak ezzel is le akartak minket foglalni egy ideig, de a professzor az álmában azt jelezte, hogy álmonban ébresszünk, szóval… - suttogósra fogom, nem igazán szeretném, ha a férfi hallaná, amiről beszélünk. - Valaki hozzám szólt egy páncél tükröződéséről és nagyon hasonlított rá. Mi van, ha mi is úgy alszunk el, mint Selene és… és itt maradnak a testeink kiszolgáltatottan? - suttogom aggodalmasan, pedig ha igaza van, akkor tényleg ezt kell tennünk. A felhangzó fenyegetésre én is a férfi felé pillantok, hogy miként reagál, de nem is állok meg ennyinél. Gyógyító vagyok, ráadásul hűen vallom, hogy a lelket is gyógyítom, nem csak a testet, ezért közelebb lépek a férfihez, aki most nem tűnik agresszívnak és ha engedi, akkor megfogom a kezét, de ha egyáltalán nem ellenkezik, akkor finom, puha kezeimet a két halántékára teszem. - Kérlek vigyázz ránk, ha mi is úgy elalszunk, mint Selene és a kislány, rendben? - függesztem rá a tekintetemet és igyekszem megnyugtatni, mintha meditálnánk, hogy nehogy átvegye az irányítást az a másik, akit láttunk korábban megcsillanni és aki talán rosszindulatúbb lenne, mikor kiszolgáltatottak vagyunk. Nem merem a mágikus adottságaimat használni, mert korábban már sikerült félre varázslat és ki tudja most mi történne, de egy fél perc légzéstechnika és meditálás talán segít. Talán túlságosan aggódom, talán nem, de ezt megpróbálom, mielőtt a kislány mellé térdelek és lassan bólintok, hogy kicsatolhatja a medált. Jobb lenne együtt, hiszen fogalmam sincsen arról, hogy Mason és Joyce végül hova jutottak, mi fog történni, de éppen ezért talán túl sok időt vesztenénk, ha meg akarnánk őket találni, pedig… Pedig aggódom értük is rendesen.
Kissé kelletlenül hallgatom a mondandóját…Annyira szeretném azt mondani neki, hogy lehetséges, amit szeretne, de tudom, hogy ezek a dolgok nem így működnek. - Amit az előbb csináltál…- Kezdek bele lassan, megnyugtató hangon. – bármelyik álomban lehetséges. Ez nem varázserő. Álmodtál már ugye? Akkor is úgy alakultak a dolgok, ahogy szeretted volna? Ott voltál, ahol csak akartál, azt csináltál, amit csak akartál…- Eszembe jutnak a saját álmaim, főként a rémálmaim. Sosem éreztem úgy, hogy én irányítok olyankor, de tudom, hogy elvileg így kéne működnie a dolgoknak. Belegondolva nem is emlékszem egyetlen szép álmomra sem. Lehetséges, hogy valaki egész életében rémálmokat lásson, ha becsukja a szemeit? - Hát persze! – Bólintok lelkesen, mert annyira kedves és vidám, hogy el is feledteti velem a sötét gondolataimat, amik mindig ott tanyáznak gondolataim árnyékában, mint egy papírlap, melynek egyik sarkát átáztatta a tinta. A kezdeti örömöm, hogy megnyílik felém és megbízik bennem, hamar alább hagy. Az ordítás hatására ijedten pattanok fel és még mielőtt rá jönnék hol vagyok vagy mi történik magam mögé húzom a törékeny lányt. Az automatikus késztetés, hogy megvédjem felülírta a túlélési ösztönt. Igyekszem nem törődni a hanggal. Nincs alakja, nem tud bántani, ergo nem érdekel. Körbe pillantva próbálom felfogni, hogy mit is látok, mit tudnánk kezdeni a jelenlegi helyzettel. - Nézzünk meg valamit. – Kézen fogom a lányt és remélhetőleg követ engem a tükörig, ahol Mason és Joyce van. Ha tudok, akkor kopogok a tükör felületén, de ha nem kemény, mint amilyennek lennie kéne, hanem puha vagy, minta ott sem lenne, akkor egyszerűen megpróbálok átnyúlni rajta vagy bármilyen más módon kapcsolatot létesíteni a túloldalon lévőkkel. Ha semelyik sem jön össze, akkor az egyetlen olyan fegyverhez nyúlok, amivel nem tud játszani ez az arctalan valaki. Hozzáérek a legközelebbi falhoz, hátha megérzek valamilyen erőt, rezgést. Persze, mivel gonosz energiákat keresek, lehet hogy a saját előítéletem félre vezet…
Ezek szerint nem sikerül tükröt találnom a szobában, így továbbra is a furcsa kis alakra fókuszálok, aki egészen kicsinek tűnik, miközben beszél és összekucorodik. Szerencsétlent elég rendesen megnyomorították csak azért, mert úgy született, hogy nem járja át a mágia. Szomorú lehe ta kviblik sorsa, ha jól sejtem ez nem egy kirívó eset, főleg ha olyan családban történik meg mindez, ahol igen komolyan veszik magukat a szülők. - Erről van szó, ezek a legendák mindig túl ködösen fogalmaznak, hogy azt értsen ki belőlük az ember, amit akar. Talán nem is létezik olyan, ami képes valakit varázslóvá tenni, aki nem az. - az ereklyevadászat túlságosan ködös tudomány. Csak akkor lehetsz valamiben teljesen biztos, ha megtapasztaltad, addig csak tippelgetsz. A nyomok sem mindig vezetnek valahová, ha keresel valamit. Ki tudja, hogy ezek alapján mi történt pontosan az apjával. Talán tényleg nem az anyja őrült meg és valami módon valami tükörvilágba került, vagy kiszabadított valami csúfságot, amikor megtalálta a medált. - Emma! - pillantok a lányra, amikor visszatér, és bár még mindig figyelek a nyeszlett kis alakra, de most már jobban fókuszálok Emmára. - A többiek még nem jöttek vissza, de most már biztos vagyok benne, hogy mi is álomban vagyunk, csak ő védett minket, hogy ne kerüljünk valami erőszakos verzióba, mint a többiek. Ha megpróbálom levenni róla a medált akkor minden elkezd összemosódni, azt hiszem akkor talán odakerülhetünk, ahol ők vannak. - pillantok az alvók felé, a kislányra és Selenre. Nem vagyok teljesen biztos benne, de amikor kikapcsoltam a medált, akkor a helyszínek közeledni kezdtek egymáshoz. Ez viszont azt jelenti, hogy eleve csak egy álomkép az is, hogy a kislány itt alszik. Akkor vajon mind hol vagyunk pontosan és egyáltalán az itteni medál valóságos-e? Ekkor hallom meg a hangot. Automatikusan nyeszlett kis barátunkra pillantok, vajon megrezzen-e a hang hallatán, netán az apjáé-e. Mert mostmár biztos, hogy van valaki, akinek a csapdájában vagyunk mind. Amennyiben esetleg Emma azt mondja csináljuk, most hogy már itt van, akár ki is nyitom a csatot a medálon.
A kavics nem esik át a tükrön, de furcsa hangot hallat, nem a várható koppanásét, sokkal inkább valamiféle emberi krákogásét-morgásét, mintha valakit nagyon megzavart volna a cselekvés és most dühében puffogna így egy kicsit. A kép hirtelen vált, s már csak Mason mostani tükörképét mutatja, az előbbi jelenetnek semmi látszatja a továbbiakban. Joyce nézelődése és koncentrációja elég ahhoz, hogyha elég messzire fókuszál, akkor picit hullámozni láthassa az útjukat keresztező házak falait. Mint amikor délibábot lát valaki. S amikor nekiugrik kitörési szándékkal az egyik ilyen fodrozódó falnak, akkor hirtelen Roxmorts eltűnik, s egy tükörfalú helyiségben találja magát nemcsak ő, hanem a vele együtt haladó Mason is. Mintha eddig is ebben a csarnokban sétálgattak volna, csak valami varázslat köréjük vetítette Roxmorts házait és utcáit. Körülnézve láthatják az egyik tükörben Emmát, amint a Roxfortból elindul, sidneyt amint a férfivel beszél az alvó Selene és az Álmodó teste mellett, s észrevehetik Selenét is, amint egy rajza fölé görnyedő kamasszal, az Álmodóval beszél. Hangokat nem hallanak, de a tükrökben a jelenetek megelevenednek előttük.
- Igen is meg nem is. - duruzsolja valaki Emma fülébe, amikor felteszi a kérdéseit és a páncélhoz ér, s az előbbi, tükörben látott jelenet helyett mintha egy ismeretlenül ismerős férfiarc képe sejlene fel előtte a páncélban. További hangokat nem hall, egyéb képek nem elevenednek meg, így gond nélkül visszajuthat Sidneyhez és a fal mellett kucorgó férfihez a bájitallal. Utóbbi felpillant rá, amikor megérkezik, arcán értetlenség elegyedik kíváncsisággal. S ez az arc több ponton is hasonlítani látszik arra, amit Emma láthatott az imént.
Sidney kérdéseire összevonja a szemöldökét, mint aki tényleg nagyon gondolkozik a válaszon. - Valami olyasmi volt, hogy a medál a mágia tükröződése a világban, vagy benne tükröződik a mágia. És hogy a viselőjét hatalommal ruházza fel. Gondolom én hogy mágia hatalmával. Mi mással? - vonogatja a vállát kissé együgyűn. - Valójában nem volt arról szó, hogy varázsereje lesz, de apám szentül hitte, hogy ez az a medál, amivel az első sárvérűt is varázslóvá tették, én meg miért kételkedtem volna a szavában? Egyébként ha ez nem az a mesál, akkor az egyáltalán létezik? - kérdezi, bár kicsit olyan, mintha magától tenné. Nem sok ideje marad lamentálni, mert Emma ekkor jelenik meg újra. Felpillant rá, némiképp értetlenül. - Hogy tudtál visszajönni ilyen hamar? És tényleg. Mintha furcsán rövid lett volna az út a Roxforttól idefelé.
- Nem, az nem lehet! Hiszen én itt tudok varázsolni. Láttad az előbb is, nem? Azért vagyunk itt, mert itt lehet. Ha segítek neki az összes mágiát itt tartani, akkor nekem adja jutalmul. - köti az ebet a kölyök a karóhoz. - A varázsigéket se kell megtanuljam. Nem tudom úgyse megjegyezni őket. Mindig másikat mondtam, mint amire gondoltam, így sose az történt, aminek kellett volna.. - mesél tovább, ezáltal hasonlót állítva, mint amit tapasztalhattak is a valóságban a varázslataik szeszélyeit illetőn. - Tényleg örülsz neki? - kerekednek el a szemei. - Nekem soha senki nem örül. - szomorúan lebiggyesztett ajkai csak akkor derülnek fel, amikor Selene az "együtt" szót kiejti a száján. Lelkesen pattan fel, s indul meg Selene felé bólogatva. Ám még mielőtt odaérhetne hirtelen dühös kiáltás hallik, majd eltűnik a domb, s kettősük egy tükörteremben találja magát. Körbepillantva a különböző tökrükben különböző jelenetek elevenednek meg. Láthatják Emmát és Sidneyt, Joycet és Masont, s ezúttal az előbbi csatateret is, csak egy más aspektusból. az egymásra rétegeltnek tűnő képek ezúttal külön-külön tükörben látszanak, így egyszerre léve egy helyen és nem is.
- Ostobák! Nem mehettek innen sehová! A mágia mind az enyém lesz. - hallják mindannyian, legyenek akármelyik "helyszínen". A hang visszhangzik a tükrök/falak között, s hőseink füleiben is.
//Írási határidő: 09.26. Következő mesélői ideje: 09.27.//
GP
Joyce Brekinridge
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tanári szoba (I. emelet) 2020-09-18, 17:31
- Ahha.. az álmokban gyakorta a feje tetejére állnak a dolgok. Mi lefelé mentünk a pincébe, és ott találkoztunk veletek, holott ti az utca másik oldalán voltatok. Ezért lehet visszafelé olvasva a név.. Tehát alszunk, ha jól sejtem. A lány talán minket máshogy kezelt, ezért tudunk róla. – Azért nem árt óvatosnak lenni, mindannyian ismerünk álomdémonokról legendákat, akik olyan rémálmokat gerjesztettek, ami valóságosnak tűnik, és ha ott meghalsz, a valóságban is. Amikor elérjük a koporsót, már átváltozom, hogy onann szemléljem, amint Mason kinyitja a fedelét, nem várom, hogy valami halálon túli lény pattan ki belőle, de nem árt az óvatosság. A farkas mellé lépdelek én is, s ugrásra készen várakozunk. Mason a tekintemből viszont láthatja az értelmet, az állati alak miatt azon kevesek egyike vagyok, aki nem vesztette el a tudatát. Beszélni nem tudok így, de nincs is mit. A bélésben talált tükörbe azért bele tudok bámulni, s nem magamat látom, hanem az alvó igazi énemet. Tehát akkor már bizonyos, ez csupán álom. A medál mintha valami sötét tárgy lenne, hogy ilyesmit tud gerjeszteni. Mintha vállat vonnék, sarkon fordulva magam mellé biccentem a közönséges farkast, ezzel jelzek Masonnek, hogy itt nincs dolgunk, vissza kéne menni Sidneyékhez, s az alvó lányhoz. Ám ha nincs itt a test, amit keresünk, valaki kivehette a sírból a medált. De ki? Mi van akkor, ha ez Stokke meg sem halt, és ő játszik velünk ördögi játékot? Ügetésre váltok, Masonnak alaposan szednie kell a lábát, ha lépést akar tartani velünk. Ha jól sejtem, nem az álmot kell szétzúzni, hanem az álmodót felébreszteni. Vajon Emma hogy áll? Útközben olyan jeleket figyelek, amik nem valóságosak, mert lennie kell valami gyenge pontnak. Ha a hagyományos lények ébren vannak itt, akkor a lány a saját lényét próbálta meg ezzel fényezni, és ha a mágia bután működik, akkor kifigurázza azt. Tehát valami mágikus anomáliát keresek, amit talán nem tudott jól lefesteni, ha arrafelé kitörök, akár fel is ébredhetek.
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Lépjünk ki az éjbe, s kövessük léha csábítónk, a kaland hívó szavát!
Grayson professzor megtesz mindent, amit tud, még álmában is, hogy segítsen, és magamban sokáig mantrázom még az Álomban ébreszd üzenetet, miközben az Álomtalan álom főzetet főzöm. Mindenképpen be kell jutnom a kislány álmába, azt hiszem, talán Selene tette jól, hogy megérintette az ékszert és már előrébb van a megoldással? Befiolázom a főzetet, nem egyet, hanem vagy egy tucatnyit, hátha valami történik az elsővel és nincs időm visszatérni ide vagy újrakezdeni az egészet. Beleteszem a fiolás gyógyítótáskámba és sietve elindulok, de amikor meglátom a visszatükröződést természetesen megtorpanok. - Hogy… mi? - csúszik ki a számon megilletődve szinte egércincogásként a döbbenettők. Képtelen vagyok elszakadni a “látomástól”, közelebb lépek és látom, ahogy átveszem a hosszú, elnyűtt pólót, amiben aludni szoktam, mint mindig, leteszem azt a pohár vizet a szekrényre az ágy mellé és… - Ez hogy lehet? Hát mégis álmodunk? Ez a múlt, a jövő, vagy…? - suttogom teljesen összezavarodottan, és lassan végigsimítok a páncélon, mintha képes lehetnék csak úgy letörölni a jelenetet, mintha csak egy koszfolt lenne, szennyeződés. Gyógyító vagyok, nem nyomozó, habár nem tartom magam rémesen butának, de ha a morse-t sikerült megoldanom, akkor majd ez az egész értelmet nyer! Annyit tudunk, hogy minden a medál miatt és a kislány miatt van, szóval ugyan megnézem a látomást, sőt, le is törlöm, de ha néhány pillanaton belül nem történik rajta olyan érdemleges, ami segíthet, akkor sietve elindulok vissza Sidney-hez, hiszen az a férfi veszélyes is lehet és otthagytam egyedül!
Szóval mégis igazam volt. Lényegében a lány mondandója megegyezik az én feltételezésemmel, csak sokkal szebben és árnyaltabban leírva. Szegény vagy nem lát át rajta, vagy el akarja hinni, amit ez a „valami” mondd neki, mert akkor megkapja, amit mindig is akart; varázserőt. Merlinre, ez nem lesz egyszerű menet. - Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, de erre valószínűleg nem képes. Csak azért mondta, hogy tud varázserőt adni neked, hogy megbízz benne. – Kissé nehéz elmondanom ezeket a szavakat, mert nem könnyű összetörni valaki reményeit. Meg az sem biztos, hogy ezekután nem borul ki rám… A követkető szavaira keserédesen elmosolyodok. - Az itt létem, csak és kizárólag az én hibám. Meggondolatlan voltam, de örülök neki. Így legalább találkozhattunk és beszélhettünk egy kicsit! – Ezúttal a mosolyom őszinte. Tényleg örülök neki, hogy beszélhettünk és már ötletem is van, hogy hogyan segítek a lánynak, ha végre kijutunk ebből a tébolyult álomvilágból mindenki mással együtt. De ez még eléggé távoli dolognak érződik. Nagyon érdekelne már ez az alaktalan valaki, aki ennyire egyszerűen befolyásol másokat… - Van egy ötletem! – Leülök a lánnyal szemben, törökülésbe. – Próbáljunk meg együtt változtatni az álmon, jó? – Kinyújtom a két kezem, mintha csak meditálni készülnék. Bíztatóan nézek rá, remélem a fizikális jelenlétem és a tiszta aurám talán egy kicsit felém billentik a bizalmi mércét. Nos, abban is reménykedek, hogy sikerül megváltoztatnunk ezt az agresszív látképet és abban is, hogyha ez bekövetkezik, akkor végre alkalmam lesz megismerkedni ezzel a „világ tükrével”.
Talán a szüleim tudnák, hogy mi a teendő, hogyan lehet a medált semlegesíteni, vagy elpusztítani akár úgy, hogy a kislány ne sérüljön meg, de én nem vagyok még ehhez elég képzett és nem tanultam eleget. Kellően dühös is vagyok e miatt magamra. Ha többet tudnék, ha többet próbáltam volna a fejembe paszírozni még annál is, mint amit eddig az évek során... De nincs mit tenni, a férfire próbálok hatni, hátha belőle ki tudok húzni valamit, ami segíthet, amíg a többiek elvannak. Nem tudom, hogy mire jutnak, azt sem, ha Emma elkészül akkor hogyan itatjuk meg a kislánnyal a bájitalt, hiszen ájult embert nem lehet itatni, nem fog nyelni ösztönösen, hiszen jelenleg minden ösztöne itt ki van kapcsolva. - Tehát rád nem hatott, az apád pedig eltűnt... Az legendák az évek során sokszor kopnak el, változnak, sosem szabad csak úgy hinni nekik. Ez a tárgy gonosz, de hogy miért hat rá... - közelebb lépek az összeomlott zokogó alakhoz, de azért körbepillantok itt vajon akad-e tükör. A nő úgy kereste a férjét és ki tudja, hogy volt-e ebben bármiféle ráció. Az apja eltűnt és az ember nem szoktak csak úgy eltűnni, ha pedig egy ereklyének is köze van hozzá. Mi van, ha megbolygatta, vagy a tárgy szippantotta be, netán tényleg át valami tükördimenzióba? A kislányban talán még mindig több mágia volt mugliként, mint a férfiben, vagy csak a saját fiának nem akart ártani a medálon keresztül az apa és ő csinálja az egészet? Pörögnek a kerekek az agyamban, de miközben tükör után nézek azért a férfit sem veszítem szem elől. - Ha rád nincs hatással, akkor talán te tudsz rajta segíteni. Nem akarod, hogy elszívja az erejét ugye? Muszáj erősnek lenned és megmentened. Mire emlékszel még? Miről szólnak a legendák? Néha van bennük apróbetűs rész, amit a balgák nem vesznek figyelembe. Mindennek ára van. - próbálom győzködni, kicsit közelebb lépve hozzá, de azért igen óvatosan, mert nem lehet tudni, hogy mikor veszi át újra az agresszívabb énje a hatalmat és bár úgy tűnt, hogy fizikailag nem tud ártani, de azért erre nem építhetek. Ki tudja, hogy mikor roppan össze annyira az, akit most látok, hogy mégis átadja az irányítást a másiknak és nekem esik. Nehéz védekezni úgy, ha nem tudsz varázsolni akkor is, ha vérfarkas vagy, viszont a másik meg egy fanatikus és ők olyasmikre is képesek, amit elképzelni sem tud az ember.
Mason gyomrának szerencséjére sem oszló, sem szikkadt holttestet nem találnak Joyceszal a koporsóban. Sőt, ami azt illeti semmilyen testnek nincs nyoma, mlg csak besüllyedve sincs a koporsó bélelése embertetem alakban, így bizonyára arról se lehet szó, hogy eltávolították a holtat onnan. Ellenben a kárpit közepén lyuk van, mint egy tükrös paplanhuzatban, s valóban egy tükör az, amivel szembe találják magukat, ám egyikük sem a saját valódi tükörképét látja, hanem ha belenéznek, roxforti ágyukban békésen szunnyadó önmagukat vélik felfedezni tükörkép gyanánt.
Emmát semmi nem akasztja meg a főzetkészítésben, nyugodtan dolgozhat, még a morzejeleket is meg tudja fejteni. Amikor viszont elindulna vissza Sidneyhez, kilépve a folyosóra az egyik díszpáncélban tükröződve megláthatja saját maga pizsamás tükörképét, aki éppen lefekvéshez készülődik a saját roxforti szobájában. Olyan, mint valami életre kelt festmény ott, ahol a jelen küllemének tükröződnie kellene.
Sidney határozott szavai úgy tűnik célt érnek, mert a fal mellé húzodott férfi ziháló légvételek között, rémült hangon, ujjait ropogtatva ismlt beszélni kezd. - A család szégyellt engem. Mindig azt mondták, hogy én rosszabb vagyok, mint a sárvérűek, mert rajtam még a medál se tudott segíteni. Pedig apám hosszú éveket és rengeteg pénzt szentelt annak, hogy megtalálja, míg végül sikerrel is járt. Azt hitte, hogy én is fogok tudni varázsolni, hogyha felveszem, de ugyanúgy kvibli maradtam, mint azelőtt. Bánatában és haragjában önmaga ellen fordította kezét, eltűnt s csak egy búcsúlevelet hagyott. Nem volt test, amit eltemessünk, ezért anyám csak a medált temettette a koporsóba, s egy tükröt, mert úgy hitte, hogy a tükrön túl egy másik síkon mindannyiunknak folytatódik az élete. Megszállottan kereste apámat minden tükörben, ebbe bolondult bele. Nem pontosan válaszol a kérdésekre, hiszen nem mondja, hogy pontosan honnan is ásta elő, de az élettörténetből kibogozható. Úgy tűnik nem ő az egyetlen megszállott a családjában.. - Sose hittem, hogy valódi. Muszéj voltam megbizonyosodni, hogy működik-e. Mert hátha nem is igazi. S hátha azért nem használt rajtam, mert hamis, s nem én vagyok selejt. Boszorkánnyá kellett volna váljon. Nem aludni. Nem így.. nem erről szóltak az ereklyevadász legendák.. - suttog már csak a végén, megtört hangon, elfúlón. Tenyereibe temeti arcát, s zokogni kezd, hisztérikusba váltva csendes megbánóból. Ez a személyisége legalább nem erőszakos, de haszna ennek az újabb rétegének se akad az egéritatáson kívül.
Selene kérdésére megrázza a fejét. - Nem tudom. Sose mondta. Nem is mutatkozik, mert nincs teste. Azt mondja, hogy ő a világ tükre, bármit látunk az belőle származik, s a mágia is az övé. Visszakéri. És ha segítek neki, akkor ad belőle, amikor már senkiben se lesz. Megígérte, hogy én is különleges lehetek. - motyogja rajzolás közben. Egy elnyomott, rossz sorsú gyermek naivsága szüremlik át szavainak résein. Látszólag megütközik azon, amit Selene mond neki. Kétkedéssel vegyes reményteliséggel néz végig a saját rajzán. - Én nem ezt álmodnám.. - mutat Selene mögé, a furcsa, erőszakos, háborús övezetre. - Ha tényleg tudnék, én mást képzelnék oda. Ha azt mondod, hogy erős vagyok, akkor miért nem sikerül? Te is itt vagy, pedig téged elrejtettelek. Mégis megtalált, mert nem voltam elég erős.
//Írási határidő: 09.19. Következő mesélői ideje: 09.20.//
GP
Emma Marshall
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tanári szoba (I. emelet) 2020-09-09, 20:28
Lépjünk ki az éjbe, s kövessük léha csábítónk, a kaland hívó szavát!
Aggódva válok el Sidney-től, hiszen ott van az ájult Selene, az álmodó kislány és egy vélhetően zavarodott, tudathasadt férfi, de ott kell lennem, ahol tenni is tudok valamit, és ez a bájitalfőzés a gyógyítóságomból fakadóan. A bájital fő, a füzetemmel le is jegyzetelem a professzor jeleit, és szerencsére találok is könyvet amivel megfejthetem. Még magamat is meglepem, hogy milyen ügyesen sikerül leírnom, hiszen sosem gyakoroltam a jeleket, de az tény, hogy nagyon koncentrálok, hiszen fogalmam sincs mi lesz, ha elbukunk... ugyan egy hangot elmaszatoltam, de ahogy végignézek a betűkön azért elég egyértelműen kiad egy szót. - Álomban ébreszd. - suttogom halkan, kissé összevonva a szemöldököm, és még néhány pillanatig követve a kopogást, biztosra menve, hogy ugyanazt ismétli, aztán visszatérek a főzethez. Nem tudom pontosan, hogy mennyi idő kell neki, hiszen ez egy komplex bájital erre a helyzetre, de ha elkészül, akkor mindenképpen vissza kell térnem a többiekhez. Átszalad rajtam, hogy ez vajon azt jelenti, hogy mindannyiunknak meg kell érintenie azt az ékszert és ott átadni a bájitalt, vagy esetleg elkezdem megitatni vele a felét és az álomban megitatom a másik felét? De mi van, ha ott nem is jelenik meg velem a főzet? Halkan felsóhajtok, újra eszembe jut, hogy a többiekkel mi van, de addig nem indulhatok, míg nincs meg a főzet, hiszen ezért hagytam ott őket. Remélem nincsen semmi baj! Még patrónust se merek küldeni, hogy üzenetet küldjek, hiszen a mágia még mindig kiszámíthatatlan lehet. Maradok hát, ameddig a főzet el nem készül és csak akkor indulok vissza Sidney-hez.
Időnként körbepillantok, hogy ha már egy álomban vagyunk, az értünk rajongó lány nem küld e a kiiktatásunkra holmi álomdémonokat, vagy ilyesmi, ám a hely meglehetősen békés, talán minket választott ki, hogy mintegy szereplői is legyünk annak, ami ő át akar élni, békésen aludva. Most ő az, aki uralja a saját világát, mi pedig csupán külső szemlélőként érzékelhetjük azt, hogy mit is jelent kirekesztettnek lenni. A velem sétáló fiú érdekes okfejtést hoz össze, ha a farkasnak lenne valamennyi emberi intelligenciája, most biztosan összenéznék vele, így csak a szőke hajtincseim végével játszva hümmentem. – Nekünk segíteni? Lehet, hogy Grayson professzor. Ő valamiért akkor is ébren volt, amikor már mindenki más aludt. Meglehet, hogy bizonyos fokig ellen tud állni a medálnak, vagy ennek az erős álomnak. Hallottam olyasmit a muglik között is, hogy valaki nem csupán álmodik, tudja formálni az álmát, bár ez nagyon ritka. – Vélekedek, mert valahol egyet is értek a sráccal, hogy a medállal lehet összefüggésben, de én kétlem, hogy a rajongónk akarna, Selene-re igen, már több esély van. Kiérünk a temetőbe, ott sem hullanak élőholtak a nyakunkba, ellenben ott a frissen hantolt sír. Vajon jó ötlet megbolygatni a holtak birodalmát, amit az átlag ember nem tud ép ésszel felfogni? Ám azért jöttünk ide, hogy utánanézzünk bármilyen nyomnak, így nincs más megoldás, csak az exhumálás. Ha egy kutat találtunk volna, nyilván oda is lemászunk. A farkas manccsal, Mason kézzel, én pedig az ásóval nekiesek, a koporsó hamarosan feltűnik. Szimbolisztus vagyok, a címerek, rejtjelek ismerője, specialistája, így hát járatom az elmémet, honnan lehet ismerős a beállás, a női torzó mibenléte. – Na gyerünk akkor szépségem, nyisd csak ki. – Hátrébb állok, immár nem húzom az időt, borjú nagyságú hófehér farkassá változom, nagyobbá lényegesen, mint az erdei fajtárs. A mágiában itt most nem bízok, de vérfarkasként én a tudatomnál tudok maradni,csupán a vörösen izzó szemek jelzik, hogy nem vagyok közönséges példány. Ugrásra készen várakozom, hogy mit találunk a sírban.
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Én nem tudom eldönteni, hogy Sidney nekem vagy a lánynak üzen-e, de minegy is, én nem tervezek itt maradni, s őt sem terveztem itt hagyni. A lány válasza viszont meglep. Nem akar átlagos lenni…Mégis mi köze lehet ennek a kettőnek egymáshoz? - Az életben semmi sincs ingyen. – Vonok vállat, mert így gondolom. Azért, hogy nagy varázslók legyünk és hibátlanul tudjuk varázsolni sok időt fektetünk a tanulásba. Persze, ezt a muglik nem tudhatják. – Bár ezt lehet, hogy már te is tapasztaltad. – Jegyzem meg mikor leesik, hogy ez a szegény fiatal lány tulajdonképpen hajléktalan. Ah Merlinre, bárcsak tudnék segíteni neki. Megdöbbenve hallgatom és szép lassan lefagy az arcomról az a gyengéd mosoly, amellyel hozzá fordultam eddig. - És azt nem mondta esetleg, hogy az a bizonyos „egy hely” az nála van vagy máshol? – Kérdem kissé cinikusan. Így legalább azt ki tudom zárni, hogy varázsló vagy mugli az illető. Bár semmire sincs garancia, de el kell indulnom egy vonalon… - Visszatérve az előzőre. Nem vagy átlagos. Sosem voltál és nem is leszel az akkor sem, ha felébredsz. – Elé guggolva megfogom a kezét, ha hagyja és mélyen a szemeibe nézek. – Te életet varázsolsz egy papírlapba. Erre kevesen képesek, pláne a varázstalanok közül. Különleges vagy, hidd el, mert így van. Nem sokán képesek olyan körülmények között megélni, mint te s továbbra is alkotni. A legtöbben belesüppednek abba, hogy ez van nekik ez jutott, nem álmodnak tovább. Te igen. Erőd van, csak hinned kell magadban. – Fontosnak éreztem, hogy tudassam vele ezeket. Nekem rengeteg pénzem volt egész életemben, mindig meleg étel várt és apám jobban szeretett mindennél, s mindenkinél. Nem kellett sosem fukarkodnom, de mindig is vágytam arra, hogy valaki ezeket mondja nekem. Hogy erős vagyok és különleges. Nem azért, mert apám lánya vagyok, hanem magam miatt. Remélem igazam van, s neki is csak egy kis lelkifröccs hiányzik. Vagy egy barát. Kikérdezni még bőven van időm, szóval elsőre inkább elnyerem a bizalmát.
Emmának csak sokat mondóan bólintok, hiszen eddig is sejtettem, de szép fokozatosan egyre egyértelműbbé vált, hogy a fickóval valami nagyon nincs rendben, úgyhogy jobb óvatosnak lenni vele. Félszemem végig rajta, főleg hogy még egyedül is maradok vele, miközben mindenki szétszéled és közben lehetőség szerint Selene testére is vigyáznom kell, hiszen ő jelenleg nem tud gondoskodni magáról, ha egyszer beszippantotta az álom. Azért a saját magával való veszekedés hallatán már jobban rákoncentrálok miután a kislány fülébe suttogtam. Úgy tűnik, hogy a gyáva irányítja a mozdulatokat, de ha a másik megtudja győzni... Nem vagyok egy Emma, ezért első körben már majdnem emelem a pálcámat, hogy legalábbis lekötözzem, de aztán nagy levegőt veszek és megpróbálok lehiggadni, hiszen még mindig vannak kérdések, amikre nem válaszolt, úgy pedig végképp nem is fog. A csatot egyelőre visszacsukom, ahogyan elkezdenek összemosódni a képek, álom és valóság, de elraktározom az infot, hogy ez is egy lehetőség. A férfi felé fordulok hát inkább és megpróbálom a legnyugodtabb hangomat elővenni. - Tehát te is tudod, hogy bajban van, de nem akarsz ártani neki ugye? Ő sem tudja, hogy mi történhet vele? Felemészti a medál igaz? Mégis... honnan ástad ki? Ha segítesz akkor én is segíthetek rajta és minden rendbe jön. Akár rajtad is segíthetünk... - a kislány mellett maradok, és azért közelebb sem megyek a pasashoz, bár szerencsére már eleve eltávolodott a falhoz az előbb, amíg önmagával vitatkozott. Nem kockáztatom meg, hogy rám támadjon, a kezem ügyében van a pálcám, ha a másik én mégis csak győzedelmeskedne és támadólag lépne fel.
A férfi ijedten rezzen össze a megemelt hangtól, s már majdnem megszólal, amikor a megszokott kéztördelése abbamarad, ökölbe szorulnak kezei és dacosan kihúzza magát meghunyászkodó tartásából. - Kiástam! Az az én családom öröksége volt, nem temethették volna el azzal a senkiházival! - közli már-már úgy, mint aki büszke a tettére. Vizsgálgatás közben Sidney gond nélkül bele tud suttogni a kislány fülébe, a fickó annyira el van foglalva a két személyiségével, hogy fel se tűnik neki, mivel tulajdonképpen saját magával elegyedik szóváltásba. - Fogd meg!Nem akarom.Muszáj, hát nem érted?Egyáltalán nem kellett volna. Nem szabad. Nem akarom, nem akarom! - fülére szorított kezekkel húzódik hátrébb, egyre messzebb Sidneytől, míg végül a falnak ütközik. - Fel fogja emészteni, nem tudja mit csinál. Bentről kifelé. Bentről kifelé! - motyogja még, de nagyon halkan. Viszont ez egyértelműen Sidneynek szól, kihallik az önnönmagával folytatott veszekedés összefolyó, kontrollvesztett hangjai közül. Az elméjén két személy osztozik, az biztos, de úgy tűnik a testét a gyengébbik, kevésbé agresszív én irányítja, mert nem lép fel támadólag, hiába agitálja egyik a másikat, hogy ártania kellene Sidneynek. A csatt egyébként könnyen megadná magát, de amikor kicsit szétnyitja mintha összecsúszna az álom és a valóság, Sidney halványan, szellemképekként látni véli Selenét, a rajzoló lányt és mindazt, ami az álomban valóság. Olyan, mintha összemosódna a két dolog, s minél jobban nyitja a csattot, annál kevésbé homályos az álombéli táj - s a rétegek között megjelenik előtte Emma képe a tanáriban és a Joyce-Mason kettős a temetőben is -, s homályosabb a helyiség, ahol fizikálisan a valóságban van. Ám ha visszacsukja a csattot, akkor élesedik a valóság és szűnik az álom. Kérdés tehát, hogy meghozza-e azt a döntést, hogy berántja magukat is az álomvilágba, vagy nem nyitja szét a csattot teljesen, s más megoldást keres.
Az álmodó felkapja a fejét Sidney hangjára. Elmosolyodik. Selene válla felett réved a messzeségbe, miközben válaszol a hangnak, mely itt az álomban Selene számára is hallható, s olyan mintha valami visszhang lenne mindaz, amit Sidney a valóságban mond. - Nem akarok átlagos lenni. - motyogja (ezt Sidney is hallja ajkairól leperegni) majd újra Selenére fókuszál. - Pedig én úgy képzeltem, hogy mind könnyedén csináljátok. Ha tanulni kell, akkor az nagyon unalmas. Akkor talán nem is éri meg az egész. - morfondírozik válaszadás közben. Elmosolyodik a dicséretre. - Köszönöm! Öhm.. nem én. Vagyis.. nem tudom. Mindig van egy fura hang, amit hallok, de nem látom sehol. És amit mond, az megtörténik, de csak akkor, hogyha koncentrálok és rágondolok. Olyan, mintha én irányítanék, de közben mégsem én. Mindig amikor beléptek, olyanok voltak, mint te. Láttak engem. Majd a hang duruzsolt és elkezdtek egymásnak esni. Bántják egymást, harcolnak. Mert állítólag csak addig él a mágia, amíg a varázslók és boszorkányok is. És ő nem akarja. A mágia rossz. Széttagolt. Egy helyen a helye. - magyarázza, mintha nem is tudná, hogy miről beszél pontosan. Mintha valaki más szavait szajkózná, s maga sem tudná pontosan, hogy mi értelme van. De lényegében válaszol Selene kérdésére, s sokkal többre is annál.
Joycenak nem is kell messzire néznie ásókeresés gyanánt, hiszen a hanttól pár kőhajításnyira hever is egy. Mintha az lenne, amivel kiásták-betemették a sírt magát, csak elfelejtettek elpakolni maguk után. Ki-ki a maga eszközével - ásó, kéz, mancsok - tehát nekiesik a sírnak. A laza földet könnyen tudják túrni, nem kell a temetési szokásoktól eltérő mélségekbe lejutniuk, meg is találják a koporsót, rajta egy családi címernek tűnő vésettel és az EKKOTS felirattal családnév gyanánt. A címer egy női torzót ábrázol. Imára kulcsolt kezei között varázspálcát tart, s homlokán harmadik szemként bizarr módon az ominózus medál szemformája díszlik. A koporsó sértetlennek tűnik, nem feszegették.
Emma szépen halad a bájitalkészítéssel, semmi sem akadályozza benne. Amikor felfedezi, hogy a professzor kopog valamit, s jegyzetelni kezd szintén nem téved, ha kitartóan keres, lelhet egy könyvet, mely a morsekódokkal foglalkozik. Ez is csak egy nyelv, nem különb, mint a többi, használhatja hát a megfejtéshez. Kilenc karaktert sikerül is elkülönítenie, ha a leírás sorrendjében elolvassa, a következőt kapja: ÁLOMBANÉB_ESZD. Ez ismétlődik folyamatosan, nem kopog más karaktereket az ujj.
//Írási határidő: 09.11. Következő mesélői ideje: 09.12.//
GP
Joyce Brekinridge
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tanári szoba (I. emelet) 2020-09-03, 10:22
A vékony férfit hallgatva azért kihúzom magam, én, mint királynői szépség? Valóban sokan utánamfordulnak a folyosókon, vagy az utcán, de nem vagyok annyira elszállva magamtól, ezt inkább a hormonoknak, és a magabiztosságomnak tudtam be. Kétségkívül van bennem egy nagy adag makacsság, ami túlzott magabiztossággal párosul, és ha a tükörbe nézek, szimmetrikus, ovális arcom van, ami szemnek valóban tetszetős. Ez volnék hát én? Még egy lánynak is valami elérhetetlen bálvány? Hm.. Oldalt pillantok Emmára, azért legutóbb éjszaka több is történhetett volna, de végül maradtunk a barátságnál, hiszen egy elragadtatott pillanat nem jelent érdemi vonzódást, de azért jól esett, hogy amolyan nővér, legjobb barátnő, és gyengéd társ szinten bármibe be lehetett volna egymást helyettesíteni. Ám ha már királynői szépség, Mason esete vélhetően nem vagyok, mert láttam már hogy szemforgatott rám, de elképzelhető, hogy csak elméleti szinten nem értett egyet. Különben meg jön velem, úgyhogy nem kell maradnom, hogy Selene-t istápoljam, aki nagy butaságot követett el azzal, hogy kézbe fogta a nyakláncot. Mondtam én, hogy nem komplett! – Na húzzunk. – Vonom meg a vállamat, s követvén a farkast, felteszem a piros kapucnit, a pálca a talár ujjában, ám kockáztatni nem akarnék a használatával. Ha a bolond lány, aki így istenit minket, valami hülyeséget álmodik, nem csak csiguszt fogok köpni. [color=#906060]– És ki rajzolhatta? – Kérdezem elgondolkozva, s csupán nevetek halkan a visszakérdezésére, nyilván vicceltem, amikor a sírásót említettem. A temető bármire utalhat, de ha valami halott lett kiásva, ahhoz nem kell hivatalos exhumációs képesítés. [i][b]– Talán. – A skiccet nézem, Selene arca olyan, mintha ő lenne a következő ezen a bizonyos listán. – Na ne szórakozzatok velem.. – Mormolom, és mivel nem akarom, hogy a pálcát kelljen erre használnom, mert még az arcunkba robban. A körmeimet nem szándékozom földdel bepiszkolni, farkassá pedig amíg nem muszáj nem változom, ezért körbenézek, hátha a frissen hantolt sír környékén van ásó is. Mondjuk egy bokorban. Ha nincs, akkor keresek valami faágat, ami alkalmas lehet ásásra, addig a farkasnak halkan füttyentek, hogy kezdjen neki a mancsaival, és ha meg tudom oldani, én is nekilátok.
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Sok rémálmom van; gyermekkorom óta kűzdök velük, s már minden lehetséges varázslatot, főzetet és amulettet kipróbáltam. Valószínűleg köze lehet ahhoz a nagymennyiségű átkozott ereklyéhez, amelyeknek napi szinten ki voltam téve. Szóval nem szokatlan a mostani helyzet, azonkívül, hogy most kivételesen nem az én álmomban vagyok. Eléggé tehetetlennek érzem magam, pláne, hogy látom amint sikeresen „varázsol”. - Nem akarlak lelombozni, de nem. – Rázom meg a fejemet szomorúan. – Nagyon kevesen tudnak pálca nélkül varázsolni. – Amennyiben nálam van a sajátom megmutatom neki, de oda nem adom. Lehet, hogy nem tudok varázsolni most, de attól még ez az én pálcám, vigyázok rá. – És rengeteget kell tanulnunk, hogy hiba nélkül tudjunk egy-egy varázsigét végrehajtani. Nem egyszerű. – Vonok vállat, mert mugliként biztosan csak a jó oldalát látja a mi világunknak, pedig ugyanúgy vannak nehézségeink. Ekkor ugrik be; lehet most kéne szembesítenem? – Neked ez most azért megy ilyen egyszerűen, mert alszol. – Érdeklődve figyelem a reakcióját, hogy vajon tisztában van-e a helyzettel. - Video-játék? – Zavartan kérdezek vissza. – Nem tudom mi az. – Összevont szemöldökkel nézem a rajzot. – Nagyon szépen rajzolsz! – Jegyzem meg és bár vágyok arra, hogy megnézzem mi történik a tömegben, eléggé fennakadok a mondandója egy részletén. - Irányítani? Ezeket az embereket, mind te irányítod? – Ez lehetetlennek hangzik, annyiféle különböző dolog történik egyszerre…Nincs ember, aki ennyi mindenre tud figyelni egyszerre.
Lépjünk ki az éjbe, s kövessük léha csábítónk, a kaland hívó szavát!
Összevonom a szemöldökömet, amikor újra kiütközik a férfiből valami, vagy valaki. Valamivel kiváltjuk az ellenségességet, a kattanást, a tudatának a meghasadását, ami valószínűleg nem újkeletű, így feltételeznünk kell, hogy a rosszindulattal teltebb fele tett valami rosszat, sőt talán többet is tud, mint a segítőkész. Kissé pirulok csak el, hogy le Teréz anyázott, de mivel nem csak a testtel, a lélekkel is szoktam foglalkozni, eszemben sincsen egy beteg ember szavait komolyan venni. Ellenben ezeknek a tudatában még mielőtt elmennék Sidney-hez lépek, aki úgy tűnik, hogy egyedül marad majd. - Vigyázz magadra, ne bízz benne, soha ne kerüljön ki a látómeződből, sajnos segítségre van szüksége... - suttogom halkan, amilyen halkan csak egy vérfarkas hallása értheti meg, hiszen a férfi itt van mellettünk, aztán távozom. Elkezdem a bájitalt, amit örökségül hagyott ránk a professzor, igyekszem a legjobb tudásom szerint tökéletesíteni a jegyzetek alapján, de amikor észreveszem, hogy álmában dobol az ujjával, felnézek a jegyzetekből és azonnal pergament és pennát ragadva lépek oda. - Kitartás professzor, mindent megteszünk... - suttogom halkan, a tőlem telhető legmegnyugtatóbb édes hangon. Soha életemben nem tanultam Morse-t, csak annyit tudok, mint bárki más, hogy rövid és hosszú jelekből áll, szóval az a fontos most a kopogásnál, hogy milyen ütemben teszi, milyen hosszú a szünet, de ha le is írom… mennyi az esély, hogy találok egy könyvet, amiben benne az ABC? Most inkább nem gondolkozom ezen, csak próbálom lejegyzetelni, ha igazam van, vagy rájönni, hogy mi a rendszer benne, ha nincs. Talán ha életemben egyszer láttam magát a Morse code ABC-t, de hát nekem nincsen fotografikus memóriám, hogy előhívjam… Így sem adom fel a megfejtését, csak kicsit problémás lesz előbb megtalálni a kulcsot hozzá, de egy Ereklyevadász-nyelvész asztalában talán ilyen könyv is akad.
A mesált vizsgálom, amíg a többiek a férfivel beszélnek még. Nagyon nem tetszik, ami kiderül, ahogyan az sem, hogy szépen lassan mindenki felszívódik körülöttem és egyedül maradok a két alvóval és a pasassal, aki cseppet sem tűnik megbízhatónak, főleg úgy, hogy lassan egyértelmű, hogy mondhatni nincs egyedül. A fél szememet továbbra is rajta tartom, a kezemen pedig már kesztyű, hogy közvetlenül ne érintkezzem a medállal. - Vigyázzatok magatokra! - szólok azért Joyceék után, hiszen mégis csak a temetőbe mennek és egyelőre nem tudjuk, hogy mi garazdálkodhat még odakint, akár legyen az valamilyen vadállat, vagy pedig olyan, aki mégsem alszik rajtunk kívül, vagy... bármi egyéb, amire nem számítunk. Emma is távozik, én pedig tovább bíbelődöm a medállal, hogy aztán újra a fickóra pillantsak. - Pontosan, hogyan és hol találta a medált? Elvárom, hogy igazat mondjon, mert nagyon bűzlik nekem itt valami! - kissé talán meg is emelem a hangomat. Megpróbálok a gyengébb énre hatni, bár lehetséges, hogy ebben az esetben pont, hogy a másikat csalogatom elő, de egyre nehezebb elhinni, hogy tényleg merő véletlenségből adta oda neki a nyakláncot és ezzel lényegében átkot helyezett rá. Karba fonom a kezeme tés megvárom a válaszát, addig nem cselekszem mást, de így is a kislány mellett maradok, hiszen az ő erejét is szívja a mágikus eszköz, tehát ő ugyanolyan eszélyen van, mint mindenki más, akik bekerültek az álomba. Ha megkaptam a választ, vagy esetleg szóváltást folytattam a fickóval, akkor visszafordulok a kislányhoz, mindig szemmel tartva a pasast, ha már egyedül maradtam vele és megpróbálom kikapcsolni a nyaklánc csatját. Tudom, hogy kockázatos rám és ránézve is, de muszáj megpróbálnom. A legapróbb jelre, hogy nem jó, amit csinálok természetesen abbahagyom. - Veszélyben vagy te is odabent, fel kell ébredned. - Hajolok közben oda egészen a füléhez, hogy a férfi ne hallja a szavaimat, de remélem, hogy a kicsi lányhoz eljut, amit mondok.
Sidneyt vonzza a medál, ahogy egyre közelebb merészkedik hozzá, s vizsgálgatni kezdi. Olyan, mintha azt akarná, hogy érintse meg mindenki, mintha magába akarná mindenki energiáját szippantani, de nem erőszakos, inkább gyermetegül kíváncsi módon. Mivel ereklyevadász, így nyilvánvalóan ez a feltérképezővarázslatának hatása, nem cselezi azt ki, tehát nem vonja a lányt bűvkörbe, de elárul neki ezt-azt. Mégpedig hogy valószínűleg magát az álmodót érzi a medálon keresztül, az ő energiáit. Tehát a medál nem csak úgy álomba dönt, hanem szép lassan fogyasztja is az alvók életerejét, de legfőképp az álmodóét. A csatt egyébként teljesne átlagos, az egész ékszer nagyon puritán és egyszerű a medált leszámítva. Aki nem ért hozzá, egyszerű giccsnek tekintheti, pont ez az erőssége. Hiszen nem okádja magából a sötét energiát, így veszélytelennek tűnik akárkinek, aki a közelébe kerül. aztán pedig az igazság odaát van sokkal sötétebb ennél. Emma kérdésére a férfi megint sértődötten horkant fel. - Minden egyes nap idejársz, mint valami Teréz anya, de még ezt sem tudod? - morran, majd némaságba burkolózik egy időre, s el is fordul tüntetőleg. Mikor viszont tekintetét a földre szegezi, visszatér a kéztördelős énje, s csendes hangom, már-már megalázkodottan folytatja: - Fraim.. Efraim Stokke, alás szolgája. - mutatkozik be lényegében. A hangulatingadozásai egyértelműen mintha két személyiségből fakadnának. Az is meglehet, hogy nem teljesen tudatlanul tukmálta a medált a lányra. Seprűre pattanva vissza tud jutni Emma a tanáriba, semmi sem akadályozza meg abban, hogy elkészítse a bájitalt. Mindent úgy talál a kastélyban - tanáriban - ahogy hagyták. Paisley professzor még mindig alszik, a tenyérnyom már nem látszik az arcán, ellenben ütemesen dobol mutatóujjával maga mellett. Rángatózásnak tűnhet, de ha Emma figyel, talán felfedez benne valami szabályosságot. Mason kérdésére egy lelkes mosoly a férfi válasza. - A szomszéd srác, akinek részeges apja volt; egy lány, akinek olyan szépen volt befonva a haja, ahogy az ő anyukája sose tudta megcsinálni; a gyógyító, aki olyan kedves volt vele; a királynői szőke szépség, akinek az eleganciáját csodálva nézte; a különleges vörös, akit kedve lett volna megszólítani. Gondolom ezek vagytok ti. Igazából nem sokakról beszélt, ritkán mert kimenni az utcára, de amikor megtette mindig elmesélte kik ragadták meg a figyelmét odakint. A neveiteket kérdezte, kivlve a tiédet, mert azt tudta. Én viszont nem tudtam megmondani neki. - a végén a vállvonásban megint az utálatosabbik énjének nemtörődömsége van. De legalább Mason sejtését beigazolhatta, összefűzte a szálakat. Elindulva a temető felé egyre erősebb koncentrációban érzi(k) a farkas(ok) a medál eregiáit, szagát. Egy frissen hantolt sírhoz vezeti őket a szimat. Fejfa nincs, koszorúk nincsenek, de a földhalom olyan, mintha csak a minap temettek volna, s hányták volna rá. A fecnin pedig gyors skiccként ismerős arc rajzolódik ki: Selenéé.
A lány rámosolyog Selenére. Egy csettintésére vázlatfüzet és szén jelenik meg a kezei ügyében, melyet gyermeki lelkesedéssel fogad, mint aki meglepődött a saját sikerén. - Olyan jó ez! Minden varázslatotok ilyen egyszerű? - kérdezi csacsogva, s közben rajzolni kezd. Fel-felpillant közben Selenére, mintha ő volna a modellje a skicchez. Kérdéséből egyértelmű lehet, hogy cseppet sem érti hogy is működik a mágia a világban. Pálcája nincs, s képzeletből varázsol. Mégis mintha ez a játékossága szippantaná magába a valódi mágiát. - Nem lehet. Ha közéjük megyek, akkor nem látom ilyen jól. Innen könnyebb irányítani. Szereted a videojátékokat? - kérdi csicsergő hangnemben. A medált egyébként nem viseli.
//Emma: dobást kérek 10 oldalúval, a dobott számot kérlek szerkeszd a hsz aljára.
Írási határidő: 09. 02. Következő mesélői ideje: 09. 03.//
GP
Joyce Brekinridge
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tanári szoba (I. emelet) 2020-08-26, 07:24
Felkapom a fejemet Mason szavaira, amikor még a tanáriban voltunk, kifejezetten nem akartam lábatlankodni, miközben a többiek a tanár, s az asztal körül kutakodtak, így nem vetettem komolyabb pillantást a skiccre. Inkább indulnék, miközben a farkas a medált szaglássza, s én magam is már azon vagyok, hogy beazonosítsak valami származási helyet. Fél füllel hallgatom, hogy a kvibli mennyire sértődötten önelégült, ez valóban a sajátosságuk, mintha mi lennénk a hibásak, hogy varázslónak születtünk. Ahogy Selene hozzáér a medálhoz, és szintén bealszik, finnyásan felhúzom az orromat karbafont kézzel. – Nagyszerű. Már csak ez hiányzott. – Vetek dühös pillantást a kvibli felé, de nem sok értelme lenne megfenyegetni, de szívesen kiélném rajta a vérszomjas hajlamaimat. Sidney már okosan kesztyűvel próbál vizsgálódni, Emma pedig a bájitalkészítés mellett dönt, még hátraszólok nekik. – Vigyázzatok magatok, érez valamit a dög. Utánanézek. – Intek Masonnek, és követjük a farkast, aki számomra is meglepő módon a temető felé igyekszik. Az állat ugyan nem tudja, hogy számunkra a simán kulturális jelleg mellett afféle sötét tartalommal is jár az ilyen hely, és én sem vagyok különösebben ijedős. – Ha a sírásó készítette a medált.. Mi volt azon a skiccen? – Kérdezem érdeklődve a mellettem bandukoló fiút, és varázslatot még mindig nem mervén nézelődök, hogy hova is vezet minket, figyelek olykor a hátunk mögé, aztán fel a csillagokra is, bármi különös, számunkra szokatlan dologra ugrok. A pálcám ismét a kezembe kerül, mert bár megbízhatatlannak tűnik, azért még nem akarnék csak úgy vérfarkassá változni, mert Mason nyilván nem hozott váltóalsót.
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Amikor földet érzek a lábam alatt először vissza kell nyernem az egyensúlyomat, mintha ténylegesen, fizikálisan álomba zuhantam volna… Összezavarodva nézek körbe a réten, amíg fel nem figyelek a lány szavaira. Ah szóval az álmodóval vagyok, akkor ez vajon tényleg álom vagy most vagyok ébren? Huh, nem hiába nem lettem Hollóhátas, már most lefárasztott ez a logikai baki. Visszagondolva, mintha hallotta volna a Smallwood lány hangját, szóval bólint egyet a fűbe tanyázó kis nyuszinak. - Nem, most kiengedve hordja, de még így is szép...gondolom. – Válaszolok félig már elfordulva, s próbálom értelmezni a meghökkentő látvány, idők, helyes és események fonódnak össze egyetlen mennyei káoszba. – Én Selene vagyok és te? – Kérdezem, merthát illedelmes gyereknek neveltek a szüleim, s jelenlegi kislányos zavaromban ez a legkézenfekvőbb dolog, amit tehetek. Felé fordulok, hátha ezzel magamra tudom vonni a figyelmét. Amennyiben nem, s továbbra is mögém bámul felerősodik bennem a késztetés, hogy oda menjek a gócponthoz. - Van kedved sétálni? – Invitálom őt is, mert egyszerre akarok menni és az álmodót magam mellett tartani, amennyiben ez lehetséges. Halvány mosollyal beszélek hozzá, s igyekszem a legjobb arcomat elővenni. Hiszen nem az ő hibája, hogy ebben a helyzetben vagyunk, mind a ketten egy varázstárgy áldozatai lettünk. Számomra ez nem ismeretlen helyzet, de neki…már ha egyáltalán felfogja, hogy mi is történik velünk. Amennyiben jelenlegi formájában is rajta van a nyakék megpróbálom elkérni tőle, s ha ideadja megvizsgálom mielőtt elindulnánk. Ébren ugyan eléggé félre sikerült a dolog, de itt mi történhet velem? Felébredek?
Lépjünk ki az éjbe, s kövessük léha csábítónk, a kaland hívó szavát!
Sorban mindenki ráeszmél, hogy honnan is ismerjük a fiatal lányt, és minden felismerésre kicsit összeráncolom a szemöldökömet. - Igen, lehet, hogy már nem volt teljesen tudatánál. - válaszolom Sidney-nek helyeselve. Selene hozzáér a medálhoz, amiben vélhetően beindul valami védekező mechanizmus és a lány is hirtelen álomba merül, ahogy mindenki más. Sidney elkapja és megfelelő pózba helyezi, majd gyorsan ellenőrzöm őt is, ahogy mindenkit, akire alva találtunk… És lényegében ugyanaz. Aktívan álmodik, egészen pontosan. Miközben az általános felmérést végzem, mint gyógyító előbukkannak a rajzok, amik egyértelműen minket szimbolizálnak. Nagyon nehezen veszem rá magam, hogy itt hagyjam őket, hiszen Selene éppen most aludt el és ki tudja, hogy tényleg be fog-e válni a főzet, de… Felállok és elindulok kifelé, megfelelő helyet keresve a bájital elkészítésének és az alapanyagok összegyűjtéséhez - a Három seprű például kézenfekvő, az orvosi táskám viszont csak kész bájitalokat rejt, és ha friss kell, akkor be kell térnem a Roxmortsi gyógyfüves asszonyhoz, akinél Wyattel is jártunk. - Csak még valami. Tudja, hogy ki vagy mi az a Fraim? A nevünk játékára gondoltam, de azt hiszem F semelyikünk nevében nincsen. - nézek először a férfira, majd még utoljára mindenkin végig. Ha választ kapok, ha nem, megindulok a terveim szerint - elkészíteni az Álomtalan álom bájitalát azokból az információkból, amiket már sikerült összegyűjtenünk. Ha az a legbölcsebb, akkor visszasietek egy hirtelenjében eltulajdonított seprű hátán a tanáriba és azt a főzetet veszem elő, ami a leggyorsabbank tűnik. A hoppanálásban nem tudom bízhatok-e, de ha a Tanári a legjobb hely elkészíteni a bájitalt, akkor megpróbálkozom azzal, amivel leérkeztünk, hangosan kimondom, hogy oda szeretnék menni.
A fickó hirtelen kirohanása azért rendesen meglep és nagyon nem tetszik. A lány nem tűnik olyannak, aki bárkinek is rosszat akarna, viszont jelenleg azokkal, akik az álomban rekedtek rossz dolgok történnek, ami sokkal inkább passzol a fickóhoz, mint a kislányhoz, akiről én is úgy láttam inkább csak kíváncsi mint sem rosszakarónk lenne. Emmára pillantok lopva, hiszen úgy látom Joyce tovább kutatna. - Ez nagyon rossz... - ötlet, ragad benn az utoló szó, mivel Selene hozzáér a medálhoz és össze is esik. Elmormogok egy halk káromlatot az orrom alatt, hogy mégis hogy lehetett a lánynak ennyi sütnivalója, de nincs mit tenni, ettől nem lesz hirtelen jobb a helyzet. Inkább megpróbálom Selenet valami kényelmesebb helyzetbe helyezni, no meg amikor épp összecsuklik elkapom, hogy ne üsse meg magát. Joyceéknak biccentek, a tekintetemben ott van az is, hogy vigyázzanak magukra, bár ki nem mondom, hiszen ez számukra is evidens lehet. - A bájital talán tényleg hat, ha meg tudjuk itatni vele, de hogy hogyan ért el másokat a világban..? És ha Grayson már félálomban hitte ezt és valójában a környékre koncentrálódik csak? - nem lett volna rossz tényleg küldeni egy üzenetet Londonba gyorspostával, hogy kiderüljön távolabb mi a helyzet, de ez egyelőre elmaradt. Azért félszemmel végig figyelek a fickóra is, mert újra magyarázkodik és hebeg-habog, miközben az előbb határozottan ellenséges volt. Viszont kicsit még közelebb húzódom a lányhoz, kerülve hogy hozzáérjek a medálhoz. - Gondolj valami jóra kicsilány, valami szépre, békésre. - ha az álomban rekedtek megsérülnek, akkor valami rossz történik velük, viszont a lányka irányítani tudja azt, ami velük történik. Legalább óvjuk meg őket, amíg nem tudjuk visszahozni az ébrenlétbe őket a kislánnyal együtt. Közben úgy, hogy ne érjek hozzá megpróbálom megvizsgálni a medált. A csatját megnézni, ha kell kicsit oldalra fordítva a kislányt, aztán a táskámból előtúrok egy kesztyűt is és megpróbálom azt felhúzva megérinteni a nyakláncot, hogy jobban megnézzem magamnak. Levenni még ekkor sem próbálom meg.
//Ereklyevadász varázslattal próbálkozik a medált feltérképezni. Rúnaismeret - született tehetség Ismert ereklyevadász család//
Aktuális viselet 
// 